A MAGYAR OLAJ TÖRTÉNETE

Etelka,az Osztrák-Magyar Monarchia szupertankhajója Fiume kikötőjében.

A MAGYAR OLAJ TÖRTÉNETE

KITEKINTÉS

A spontán felszínre szivárgó kőolaj és földgáz előfordulások a világ több táján megtalálhatóak voltak az olajkorszak beköszönte előtt is, ezek jelentősége azonban a kaukázusi olaj kivételével csak helyi jellegű volt. A Kaukázus pásztorok lakta hegyei és a Kaszpi-tenger találkozásánál az Apsheron-félszigeten a Szurahani sós sztyeppéken ősidők óta különös építmény emelkedik. Négyzet alapú torony, amelyet oszlopok vesznek körül, és amelyből éjjel-nappal lobogó lángok csapnak az égre, mintha emberi kéz táplálná őket. Egyike azoknak a templomoknak, amelyekben a pársziknak nevezett, Perzsiából kiüldözött tűzimádók istenüknek áldoztak. Voltaképpen égő földgáz ez, amelyet Kínában már kétezer évvel ezelőtt fölfogtak. Bambuszcsövekben nagy távolságokra vezették és sólepárló edények melegítésére használták. A „párszik” is hasznosították az „örök tüzet” házépítéshez mész és tégla égetésére, házaik fűtéséhez. Arról is tudunk, hogy télen a fűtőcsöveket egészen ágyaikhoz vezették. Az ipari forradalom előtti korokban a hírek és ismeretek lassan szivárogtak városról városra, országról országra. Ennélfogva az Orosz Tudományos Akadémia úgy tudta, hogy Európa nyugatabbi területein csak elvétve fordul elő kőolaj, és nem is gondoltak arra, hogy érdemleges mennyiség valaha akadhat, ezért a nyugat számára csak elméleti jelentősége lehet. Véleménye hosszú időn át megfellebbezhetetlen ítéletnek számított és egy-két vidéki entellektüel kivételével nyugati tudósok nem foglalkoztak olajjal.

Kőolaj és földgáz a Kárpát-medencében is föllelhető, amellyel OPEC tagállam ugyan nem lettünk, de a XX. századi magyar történelem színpadán így is fontos szerep jutott a magyar földben elrejtett szénhidrogén készleteknek. A magyar olaj jelentőségét nem a mennyisége adja, hanem a szükség, amely fölfedezését kikényszerítette. A magyarországi olaj és földgáz felkutatása nem választható szét élesen, története pedig kevésbé színes és kalandos mint Pennsylvánia, Texas, Mexikó, Venezuela, vagy a Perzsa-öböl olajáé, de ez talán nem is olyan nagy baj. Voltak olyan túlzottan optimista feltételezések is, miszerint a Kárpát-medencében a föld mélye hatalmas kőolaj készleteket rejt, amelyek révén Magyarország Európa olajnagyhatalma lehet. Ennek a tévhitnek szerepe lehetett abban a mohóságban, amellyel szomszédaink igyekeztek szétcincálni országunkat és magyar területekhez jutni az első világháború/olajháborút lezáró párizs-környéki békekötések idején. Ha valami csodás váratlan fölfedezés során mégis jelentős kőolaj vagyonhoz jutnánk, minden bizonnyal nyílt, és könyörtelen harc kapna lángra újra a magyar föld megszerzéséért.

Tekintsünk körbe portánk körül annak érdekében, hogy a természet által a magyar földbe rejtett szénhidrogén kincs elhelyezkedéséről és gazdasági életünkben betöltött szerepéről átfogó képet kapjunk.

Noha Németország szegény kőolajban, a németek bizonyítani tudják, hogy náluk már 1667-ben használták a kőolajat ugyanazon a hannoveri területen, ahol aztán 1963-ig bányászták. A földből felszivárgó szurkot még korábban-1652-ben is ismerték és a „Sátán szalonnájának” nevezték. Emberek, állatok, gyümölcsfák sebeinek kezelésére, és hajóépítéshez tömítőanyagként használták. Az olaj két említésre méltó lelőhelye Németországban Cellétől 18 mérföldnyi távolságban és Elzászban lakozik. Wietze lakosai fúrótornyokat akkor még nem állítottak, de a tudós, archeológus és vegyész Athanasius Kircher jezsuita szerzetes azt ajánlotta a XVII. században, hogy az olajat ólomcsövekben vezessék, vagyis a „pipe line” gondolata kétszáz évvel megelőzte a kaukázusi és pennsylvániai olajvezetékek építését. 1858 júliusában Georg Christian Konrad Hunaeus 35,6 m mélységben fúrással talált olajat, miközben lignitet keresett. Oil Boom nem következett be, a lyukból szivárgó  olajjal senki sem törődött. Csak később kezdték hasznosítani és támogatni. 1900-ban 27.000 tonnát termeltek, a 20-as években egy olajfinomító is épült. A szerény elzászi olajlelőhelyek termelése kevesebb volt évi 50.000 tonnánál, a cellei olajmezők termelése pedig még a 35.000 tonnát is alig érte el.

Az Osztrák-Magyar Monarchiát is ellátó galiciai olajmezők 1901. évi 450.000 tonna termeléséből Németország 125.000 tonna kőolajat importált. Németország 90%-ban tengerentúli importra szorult. Amerikában Rockefeller 30 évig küzdött azért, hogy a Standard Oil Company, majd utódvállalatai megvessék a lábukat Európában, de ez tartósan csak Németországban sikerült. Bakuval kapcsolatos terveinek megvalósítását pedig épphogy elkezdte, az 1917-es bolsevik forradalom-amelyről előre ő nem tudott, de a Rothschildok igen-keresztül húzta számításait. Az első világháború/olajháború kitöréséig Németország legfőbb olajszállítója a Standard Oil of New York (SOCONY) és Mexikó volt, amelyet Oroszország /Baku/, Ausztria-Magyarország /Galicia/ és Románia egészített ki. Azóta történt egy és más, de a német gazdaság változatlanul olaj behozatalra szorul.

A lengyelek „olajsagája” egy gyógyszerész munkájával kezdődött. Miután Dél-Galiciában már 1791-től bányásztak olajat, 1852-ben Ignacz Lukasiewitz krakkói gyógyszerész feltalálta az olaj desztillációjának egy módját, és saját készítésű petróleum lámpáival az ottani városi kórházat világította ki. Később lepárló üzemet nyitott Jaslo városában, majd Chorkowka faluban. Bécs közvilágítási lámpáit, valamint az osztrák vasutakat ő látta el világító és kenőolajjal. 1877-ben megszervezte az első Olajipari Kongresszust és megalapította a Nemzeti Olajtársaságot. Az első olajkutak Ropianka, Wilsznia, Smereczene, Ropa, és Wojtowa közelében voltak. Galiciában 1900-ban 326.000 tonna, 1910-ben 1.763.000 tonna kőolajat termeltek, ez a mennyiség az Osztrák-Magyar Monarchia szükségletét is nagyjából fedezte.

A csehek is szót kérnek. Az olajat ugyan nem ők fedezték fel, de csak azért, mert náluk ilyen nem volt. Tény, hogy 1836-ban Prága városát petróleumlámpákkal világították, következésképpen már akkor értettek az olaj lepárlásához. Világítóolajuk azonban gyenge minőségű volt, mert a könnyebb komponensek /benzin párlatok/ benne maradtak a világítóolajban, ezért a lámpák gyakran fölrobbantak.

Romániában, ahol a kontinens európai részének leggazdagabb olajlelőhelyei találhatók, az írók már a XVIII. század végén említik, hogy természetes forrásokból olajat meregettek, és világításra használták. Bukarestben már 1857-ben petróleumlámpákkal világították az utcákat. A galiciainál valamivel jobb minőségű kőolajból 1900-ban 226.000 tonnát, 1913-ban 1.885.000 tonnát termeltek.

Románia kőolajtermelése 1976-ban érte el abszolút csúcspontját 14,7 millió tonna, azaz napi 40.000 tonna kitermeléssel, amely azóta folyamatosan csökken. A termelés 1982-ben 12 millió tonna, 2010-ben 5.437.000 tonna, 2011-ben 4.315.000 tonna volt. A bizonyított készleteket 2011-ben 83 millió tonnára becsülték. A hanyatló tendenciájú kőolajbányászat a Szubkárpátokban, a Géta-fennsíkon, a Román-alföldön, a Nyugati-alföldön, és a Fekete-tenger kontinentális talapzatán van jelen. Új kőolajlelőhelyek föltárása Beszterce környékén és a Fekete-tengeri Neptun telepen folyik. Az Erdélyi-medencében évente 10 milliárd m3 metánt hoznak felszínre.

TERMÉSZETES ELŐFORDULÁSOK A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN

A Kárpátok külső és belső pereménél, illetve a történelmi Magyarország területén évszázadok óta ismertek voltak kisebb-nagyobb kőolaj és földgáz szivárgások, amelyek a legjelentősebbek Európában. Már a középkorban használták a kőolajat bőrpuhításra, fáklyaként, kocsikenőcsként, több írott dokumentum is említést tesz róla. A „szurok” kifejezés a magyar nyelvű iratokban 1075-ben jelenik meg először, az „olaj” 1309-ben. 1358-ban a honti erdőkben található „szurkos patakok”-ról tesz említést egy oklevél. Oláh Miklós 1536-ban megjelent Hungária c. művében egy szilágy-megyei természetes kőolaj előfordulásról ír: „Nem hallgathatom el, hogy van Magyarországon olyan ragacsos föld is, amelyből mint a viaszból, gyertyákat, fáklyákat és világítószereket is csinálnak, azonban a szaguk kellemetlen.” Szenczi Molnár Albert 1604-ben kiadott latin-magyar szótárában a kőolajat a következőképpen határozta meg: „petrólium: kősziklából csöpögő olay.” Pápai Páriz Ferenc latin-magyar szótárában /1767/: Naphta Gr. Szurkos gyanta, mellyen a ’láng mondhatatlan igen kap. Item. Kő-olaj.” Fridvaldszky István 1767-ben leírt egy erdélyi kőolaj és földgáz előfordulást Erdély ásványkincseiről szóló könyvében. Az akkor még kének csoportjába sorolt petróleumról, aszfaltról, naftáról írja, hogy azt a Közép-Medgyes mögötti árokból lehet meregetni. M. Ferdinánd Jakab /1778/ az éghető ásványok, gyanták és kőszenek csoportjába tartozónak véli a kőolajat és aszfaltot. Benkő Ferenc ásványtani rendszerében /Magyar Mineralógia, 1786/ a földolaj, petróleum a „lágy enyvek”, a földszurok és aszfalt a „kemény enyvek” csoportjába tartozik.

A jelenlegi Horvátország területén a Muraközben található Szelencén /Selnica/ és Bányaváron /Peklenicza/ ásott gödrökben gyűjtötték az olajat. Az itt kinyert olajat Wintler József, a Budai Egyetem vegytan professzora desztillációval elemezte elsőként, majd eredményeit németül publikálta 1788-ban. Valamivel később, 1791-ben Martinovics Ignác, a lembergi egyetem fizika tanára értekezést írt a galíciai olajról. Ugyancsak 1791-ben ír Fichtel az Ojtozi-szorosban föllelhető olajról, Beudant francia geológus pedig 1818-ban hazánkban tett földtani és ásványtani tanulmányútjáról tett beszámolójában említi meg, hogy a nép régóta kocsikenőcsként használja. Jelentős előfordulásoknak a parajdi, cigányfalvi, tatarosi /Bihar vármegye/, sósmezői /Ojtozi-szoros/, és a horvátországi előfordulásokat sorolja föl. Fényes Elek XIX. század közepén írt följegyzéséből tudjuk, hogy „a kőolaj vagy kulimász Peklenicza mellett találtatik, s ez szántóföldeken keresztül árkokban folyik úgy, hogy az uradalom évenkint 20-30 mázsát szokott szedetni.” 1842-ben a Kir. Magy. Természettudományi társulat pályázatot írt ki a hazai aszfalt-előfordulások leírására, különös tekintettel technikai hasznosításukra. Nendtwitz Károly, a Pesti Egyetem későbbi tanára a „Gyulányok neméhez tartozó kátrányos fekete hegyi olaj”c. munkájával első díjat nyert, amelyben a muraközi és hegymádi előfordulásokkal foglalkozott. Az aszfaltot útburkolásra, az olajat világításra és gázgyártásra javasolta fölhasználni. 1843-ban a német orvosok és természettudósok Gratzban tartott gyűlésén ő ismertette elsőként a muraközi és hegymádi aszfaltok kémiai vizsgálatait a Természettudományi Társulat 1841-1845. évi évkönyveiben. A régi Magyarország szénhidrogén előfordulásaira vonatkozó ismereteket Posewitz Tivadar foglalta össze a Földtani Intézet évkönyvének 1906.-1907. évi XV. kötetében. Magyar tudósok külföldön is végeztek kőolajjal kapcsolatos kutatómunkát, Born Ignác pl. 1787-ben Angliában fölfedezte a földviaszt, az ozokeritet.                                

                                                           

                                        A "NAÍV" KORSZAK

 Mint a világon több helyen, kezdetben az olajat a föld mélyedéseiből, majd ásott gödrökből meregették Magyarországon is. Följegyzések szerint a munkák „kút vagy aknaásással, kézi erővel történtek, a kutak, aknák mélysége 6-60 m között váltakozott, többségük elszerencsétlenedett, beomlott.” A magyarországi bonyolult geológiai viszonyok között a kor színvonalán álló elméleti és gyakorlati ismeretekkel még nemigen lehetett számottevő eredményt elérni. A munkaeszközök kezdetlegesek voltak, szakemberképzés pedig egyáltalán nem folyt ezen a területen. Az első petróleumkutatások az 1850-es években történtek. Dr. Posewitz Tivadar írja, hogy többnyire zsidók voltak a kezdeményezők, kik látván a szomszédos Galícziában a petróleumkutatások eredményeit, hasonló siker reményében hozzáfogtak apróbb kutakat ásni oly helyeken, hol a petróleum nyomai mutatkoztak. Így ásott a Zemplén-megyei Mikován az 1850-es évek végén egy zsidó két kutat 10, illetve 15 m mélységre, és állítólag 2700 kg nyersolajat termelt naponta, de a rossz ácsolás miatt az aknák bedőltek és a munkának vége szakadt. A kőolaj iránti igény egyre nőtt, s a kormányzatot ez arra ösztönözte, hogy a maga eszközeivel támogassa a kutatást. Az 1880-as években megalkotott vámtörvény kedvezőleg hatott, a technikai lemaradást azonban ez sem tudta egy csapásra megszüntetni.
A módszeres olajkutatásnak már a legkorábbi időszakában is megpróbálták a mélyebb rétegekben rejtőzködő kőolajat geológiai módszerekkel felkutatni. Az alapkoncepció azon a tapasztalaton alapult, hogy a régióban a szénhidrogén előfordulások a Kárpátok hegyvonulatai és a síkságok találkozásánál voltak. Voltak olyan túlzottan optimista föltételezések is, hogy a Kárpát-medencében a föld mélye hatalmas olajmezőket rejt. Dr. Papp Károly geológus, a kissármási földgázmező későbbi fölfedezője a kutatásoknak ezt a kezdeti időszakát a „kárpáti” és „naív” jelzőkkel illette, utalva arra, hogy a próbafúrások helyének kiválasztásában az intuíciónak még jelentős szerepe volt. Hozzátette azonban, hogy a kutatók bizonyos kérdésekben helytálló következtetésekre jutottak. Később már föllelhetők voltak a tudományos kőolajföldtan elemei, de a kutatás alapvetően még mindig a felszíni nyomok elemzésére épült. A „naív” korszak végét Papp Károly 1906-nál jelölte meg. Ebben az időszakban geológusok egész nemzedéke szegődött az olajkutatás szolgálatába, pl. Adda Kálmán, Böckh János, Gessel Sándor, Mattyasovszki Jakab, Noth Gyula, dr Posewitz Tivadar, dr Szabó József, Szontágh Tamás, Telegdy Róth Lajos, és sokan mások. Más-más földtani elgondolás, más-más koncepció vezette őket. Ki a Nagy-Alföldön, ki az Északi-Középhegységben, ki a Dunántúlon vélte megtalálni a magyar olajat. Ami a gyakorlati eredményeket illeti, végeredményben mindegyiküknek igaza lett, kinek előbb, kinek később. 1900-ban a világ kőolaj-termelése 20 millió tonna volt, 1910-re ez több, mint kétszeresére, 44,3 millió tonnára emelkedett. Az olaj stratégiai nyersanyaggá vált, és ezt a magyar kormány is fölismerte. A galíciai előfordulások alapján feltételezték, hogy a Kárpát-medence belső koszorúján is lehetnek szénhidrogén előfordulások, ezért szükségessé vált a bányajogi kérdések jogi szabályozása. Spekulációs céllal korábban nagyon sok telekre jegyeztettek be ún.”zárt kutatmányt”, amely speciálisan a bányatulajdonosok védelmére megalkotott jogintézmény volt. Az összesen 100.000 koronát kitevő ún. szubvenció /állami támogatás/ fölkeltette a vállalkozók és ügyeskedők érdeklődését, de a tényleges kutatások helyett sokan csak a zárt kutatmányok megszerzésére törekedtek. Voltak akik a támogatás feltételeként megszabott mélyfúrást-jó haszonnal-alvállalkozóknak adták ki. Gyulai Zoltán így ír az állami támogatás eredményességéről: "A szubvenció csak szinekura marad, akinek több az összeköttetése, több pénzt kap." (Szinekura = csekély munkával járó jövedelmező állás). Az ilyen, és ehhez hasonló káros gazdasági jelenségek képezték aztán 80-90 év múlva azoknak a népvagyon elprivatizálását célzó hamis ideológiáknak az alapját, miszerint az állam a legrosszabb gazda. Az állam akkor még azzal reagált, hogy a kutatási feladatokat - de nem a tulajdonjogot - a kevés pénzzel rendelkező, silány felszereléssel dolgozó kisvállalkozók és spekulánsok tömegeinek kezéből az állam, és tőkeerős, megfelelő műszaki színvonalú és szakértelemmel rendelkező vállalkozások kezébe juttatta. A Kárpátok belső övében 1890-ben 900, 1910-ben 30.000 zárt kutatmányt tartottak nyilván. A pénzügyminisztérium az ország ellátásának érdekében az addig ún. szabad ásványok közé tartozó kőolaj és földgáz kutatását állami monopóliummá kívánta nyilvánítani. A törvény előkészítésével Wahlner Aladár fő-bányatanácsost, a Pénzügyminisztérium bányászati osztályának vezetőjét bízták meg. A törvénytervezetet az Országgyűlés 1911. január 17.-én elfogadta, és az 1911. évi VI. törvénycikkben hirdették ki. A törvény a földgáz és ásványolajfélék kutatását és bányászatát-az aszfalt kivételével-állami monopóliummá nyilvánította, amely jogot azonban belföldi természetes és jogi személyek részére az Országgyűlés a pénzügyminiszter engedélyével átruházhatta. Ez azt jelentette, hogy méltányos díjfizetés mellett a kutatást bejegyeztetőnek az adott területen engedélye volt a bányahatóságtól bányaművelésre. A törvény az ásványolajra bejegyzett zárt kutatmányok tulajdonosainak 2-5 év moratóriumot engedélyezett, de a nem elég tőkeerős kisvállalkozások és spekulációs céllal jegyzett zárt kutatmányok már a törvény bejelentése előtt tömegesen megszűntek. Lukács László pénzügyminiszter szerette volna a monopóliumot a feldolgozóiparra is kiterjeszteni, de ezt az Országgyűlés nem fogadta el. A törvény alapján a Pénzügyminisztérium egy kincstári kutatóvállalat fölállítását határozta el, amelynek feladatai a korábbi hasonló tevékenységet folytató szervezetekéhez képest jelentősen nőttek. Az állami kutatásokra 1893-1910-ig 4.000.000 koronát, 1910-1918 közepéig 17.500.000 koronát fordítottak. Ennek a kutatási projektnek keretében tárta fel a Magyar Kárpáti Petróleum Rt. az egbelli olajmezőket 1914-ben.                                                                                                                           
A geológiai módszerekkel végzett olajkutatásban a szükséges technikai felszereltség hiánya miatt még mindig nagy súllyal voltak jelen a kutatók szubjektív megérzései, és intuitív alapon határozták meg a kőolaj-tartalmú rétegek elhelyezkedését. Az első kereskedelmi jelentőséggel bíró, fúrással mélyített olajkútat Edwin L.Drake nyitotta meg a Pennsylvánia-beli Tituswillben 1859-ben, már amennyiben nem veszünk tudomást az oroszokról. 1990 előtt mindent az oroszok találtak fel, mindenben ők voltak az elsők. A dolog azután irányt váltott, a mai trendek szerint mindent az angolszászok találtak fel, mindenben ők voltak az elsők. Ha azonban a valóságra vagyunk kíváncsiak, akkor meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy az első fúrással mélyített olajkút megnyitása V.N.Semyonov orosz mérnök nevéhez fűződik. Semyonov 1846-ban, 13 évvel Drake előtt olajkutat fúrt Baku egyik külvárosában Bibi-Heybatban, közel a tengerhez. Ugyanazzal a kézi technikával mint Drake, és ugyancsak 21 m mélységben talált olajat. Az eltérő társadalmi körülmények miatt azonban Semyonov eredménye nem okozott mélyreható társadalmi átalakulást, mint Drake olaja Amerikában. Ha a németek elzászi olaját is beillesztjük a sorba, akkor Pennsylvánia és Tituswille legjobb esetben is csak harmadik lehet.

Magyarországon a módszeres olajkutatások első alkalommal az Ung megyei Luh község melletti lelőhely fölfedezésével hoztak némi eredményt, ahol 1870 és 1874 között Riedl Ede irányításával néhány tíz méter mélységű ásott aknákból 120 vámmázsa olajat nyertek. Puskás Tivadar az elsők között talált olajat a 60-as évek közepén Zsibó környékén, és létesített paraffingyártó üzemet, de hamarosan csődbe ment. Máramaros megyében, az izavölgyi Dragomérfalván három kisebb mélységű kutat ástak 1875 és 1880 között, ahol 500-1500 kg nyersolajat termeltek naponta. Körösmezőn pedig 1878-ban ástak egy 6 méteres kutat, egy másik társaság a következő évben egy 13 métereset. Recsken, a Mátra hegységben a ’70-es évek végén vette kezdetét a petróleum kutatás egy 6 méteres akna mélyítésével.                                                               
A kutatóaknák számára vonatkozó adatok a kezdeti időszakban igen hézagosak, nagyjából 20-30-ra becsülhetjük, és mélységük is igen csekély volt, csak két helyütt, Mikleuskán és Luhon érte el egy-egy akna a 70 métert. A kitermelt olaj mennyiségére vonatkozó adatok még hiányosabbak: 1. Mikován 2700 kg naponta, 2. Luhon 120 vámmázsa, 3. Dragomérfalva 500-1500 kg naponta, 4. Mikleuskán egy hordó naponta, 5. Bacindolban 100 Hl évente, 6. Petrovoselon 700-800 kg évente, 7. Pekleniczán 20 l naponta.                                                                    
Az aknák mélyítése tetemes költséggel járt és a kezdeti eredmények nem álltak arányban a befektetéssel. Az olajkutatásban a gépi módszerek alkalmazását Drake után 30, V. Semyonov után 43 évvel kezdték bevezetni Magyarországon. Lényegében ennek tudható be, hogy az 1860 és 1905 között eltelt 45 évben mindössze 55.000 tonna ásványolajat termeltek, de ebből is csak 4300 tonna volt valódi kőolaj, 50.700 tonna stájerlaki bitumenes pala, és a dernai-tatarosi aszfaltos homok desztillációs terméke volt. Stájerlakon a bitumenes palákból 1860 és 1882 között 30.000 tonna olajat nyertek.                                          
Az Izavölgyben, Szacsalon három fúrólyukat mélyítettek le. Az első lyukon 456 méter mélységből erős olajkitörés volt, mely a rozoga béléscsövet összenyomta. A kisimítás nem sikerült, és a fúrást abba kellett hagyni. A szerencsétlenül végződött első fúrás után két új helyen folytatták a kutatást. Ezen két fúrólyukban 155, ill. 655 m mélységet értek el. A vállalkozó hirtelen bekövetkezett halála azonban a munkának véget vetett. Luhon a legkomolyabb és legtevékenyebb vállalkozó dr. Bantlin Ágoston volt. Négy fúrólyukat indított meg, melyek legmélyebbikénél 735 m mélység elérésekor csőszűke miatt a további fúrás lehetetlenné vált. Dr. Bantlin szép termelési eredményeket tudott felmutatni, amíg valami közbe nem jött. Kiderült, hogy az egyik fúrólyuk más vállalkozó területén fekszik, és pervesztes lett. Dr. Bantlin jóhiszeműen fórta az I. számú Anna-aknát, és midőn már termelhető mennyiségű olajat adott, előállt a Magyar Általános Hitelbank azzal, hogy elsőbbségi zárt kutatmánya van azon a helyen. A száraz tények dr. Bantlin ellen szóltak, így pervesztes lett. Ez annyira elkedvetlenítette őt, hogy a további kutatást, ill. fúrást abbahagyta, pedig volt olaj kereskedelmileg értékelhető mennyiségben. A Hitelbank pedig sem előtte, sem utána egy kapavágást sem tett a területen, hanem örült, hogy megszabadult egy konkurenstől, aki veszély jelentett Ausztriában működő olajérdekeltségeire. A magyar olajügy pedig egyik legtevékenyebb és legbuzgóbb vállalkozóját veszítette el ez által.                                   
Az alföldi ártézi kutak fúrásánál is kezdetben kézi fúrófelszerelést használtak, majd áttértek a gépi fúróberendezések alkalmazásására, amelyekkel mélyebbre lehetett hatolni. A 150 méternél mélyebb fúrások azonban ennek ellenére általában eredménytelenül végződtek, melynek oka a szakértelem és kitartó munka hiánya volt. A magyarországi olajelőfordulások ügyét a fúrótechnikusok Lembergben tartott 1894. évi nemzetközi vándorgyűlésén is megvitatták. Fabiansky mérnök szerint a hazánkban végzett kutatófúrások nem hatoltak le kellő mélységbe. A gépi módszereknek a kőolajkutatásban való alkalmazását Zsigmondy Vilmos bányamérnök kezdte meg, aki eredetileg ártézi kutak fúrásával foglalkozott. A magyarországi mélyfúrások tapasztalatai a figyelmet a földgázra terelték, amelyet a Kárpátok övezte medencében legrégebben az erdélyiek ismertek. A báznafürdői „öröklángot” és a magyarsárosi „zúgó” gázömléseit külföldi utazók, pl. Frank von Frankenstein már a XVII. század elején említik, és az aknaszlatinai sóbányát 1786-tól évekig földgázzal világították. Céltudatos földgáz kutatás azonban sem az Alföldön, sem Erdélyben hosszú ideig nem folyt, holott Zsigmondy Vilmos 1868-óta sorra tárta föl a gáztartalmú ártézi vizeket.     

Az alábbi összeállítás Dr. Posewitz Tivadar közlése alapján bemutatja a történelmi Magyarország jellemző kőolaj-rétegeinek korát
:

Felső-triász	Boljevác. Lika-Krabava megyében, Horvátországban. Hallstadti mészben bitumenes pala beágyazás.
Felső-liász	Stájerlakanina. Krassó-Szörény vármegye, bitumenes palák a széntelepek fedőjében.
Alsó-kréta	/Ropianka rétegek/ Sósmező, Putnavölgy, Gyimes, Zabola, Kovászna. /Petróleumnyomok/
Eoczén	Alsó-eoczén: Zboró, Komarnik, Mikova, Kryvaolyka, stb., Sáros, Zemplén, Ung megyében, Turzófalu Trencsén megyében, Zsibó Szilágy megyében, Közép-eoczén: Körösmező Máramaros megyében, Felső-eoczén: Szacsal, Batiza Máramaros megyében.
Alsó-oligoczén	Sósmező Háromszék megyében.
Mioczén	Dragomérfalu Máramaros megyében, Sósmező Háromszék megyében, Recsk Heves megyében, Kovás, Garbonács Szatmár megyében. (Petróleumnyomok az erdélyrészi medenczében).
Polioczén	Tataros, Felsőderna, Bodonos Biharmegyében, Bányavár (Peklenicza) és Szelence a Muraközön Zala megyében és az összes horvát-szlavónországi előjövetelek.

A MÓDSZERES OLAJKUTATÁSOK KEZDETE

Magyarországon akkor fogtak hozzá komolyabban az olajkutatáshoz, miután egyes petróleumgyanús vidékek földtanilag tanulmányozás alá lettek véve és kilátásba került az állami támogatás. Ekkor kezdtek fúrni többek között a Felvidéken, Krivaolyka közelében Izbugyaradványon és Szukón. Krivaolyka már régóta ismert volt kőolaj előfordulásairól Zemplén vármegyében, mely a mezőlaborczi vasút Radvány állomásától 6 km-re, ÉNy-ra fekszik. Adda Kálmán szerint a vidék geológiai szerkezete megegyezik a Máramaros megyei Izavölgy rétegeivel, melyeket Böckh János 1883-ban megvizsgált.
A XIX. század végén a kőolaj iránti egyre sürgetőbb igény a magyar kormányt is újabb és hatékonyabb intézkedésekre késztette. Wekerle Sándor miniszterelnök 1893. június 12.-én kelt levelében így írt Böckh Jánosnak, a Magyar Királyi Földtani Intézet igazgatójának: „A hazai fogyasztó közönségre úgy, mint a kifejlett kőolaj-finomító iparunkra nézve fölöttébb fontos, hogy a nyersolaj az országban nyeressék. Eddig számos vállalat kutatott petróleumra, az ország több vidékén, a kutatások azonban többnyire csak a felsőbb rétegekre szorítkoztak, kevesen hatoltak le 100 méteren alól, és csak két mélyfúrás jutott 300 métert meghaladó mélységig. Több helyen akadtak petróleumra is, de sehol sem olyan mennyiségre, hogy kiadós termelésre lehessen számítani. Most már országos érdeket képez, hogy ebben a kérdésben minél előbb bizonyosság szereztessék, és minthogy ezt állami támogatás nélkül aligha lehetne elérni, a folyó évi költségvetésben erre a célra 50.000 forintot irányoztak elő. Az összeg engedélyezve lévén abból megbízható vállalatok segélyezendők, hogy ellenőrzés mellett esetleg 1000 méterig vagy azontúl is lehatoló mély fúrások végeztessenek…szükségesnek találom, hogy a mélyfúrások a geológiai viszonyok alapos tanulmányozásával kezdessenek meg, a fúrólyukak pedig alkalmas pontokon mindaddig mélyíttessenek le, míg a petróleum formációt keresztül nem fúrják oly célból, hogy megtudjuk: vajon van-e benne petróleum tartány?” 

A tudományos módszerekkel végzett, szakszerű kőolajkutatások kezdetét ettől a ponttól lehet számítani Magyarországon.                                                                         

A kormányzati akarat, az állami támogatás, az emelkedő színvonalú szakmai felkészültség, és a gyorsan fejlődő tudomány és technika felhasználása az olajkutatásban, megteremtették a korábbinál jóval eredményesebb munka feltételeit. A pénzügyminiszter elrendelte az egész Erdélyi-medence rétegeinek átkutatását. Böckh János, a Magyar Királyi Földtani Intézet első igazgatója irányításával többek között fia, Böckh Hugó államtitkár és Dr. Papp Károly geológusok kormányzati megbízásra tudományos módszerekkel kutatásokba kezdtek, de az első eredmények mégis véletlenül születtek. Erdélyben hét terjedelmes gázmezőt sikerült találniuk, ezen kívül értékes adatokat gyűjtöttek az erdélyi medence gázos rétegeinek földtani szerkezetéről. Megállapították, hogy a gázos rétegek mind az alsó mediterrántól a levantini rétegződésig terjedő neogénkorú üledékek. Anyaguk homok, homokkő, agyag, agyagosmárga, sósagyag /slír/, stb, tehát a miocén kori sóformáció jellegzetes lerakódásai. Azok a rétegek, amelyeket Romániában is a földgáz anyakőzetének tekintenek. A lerakódások vastagságát azokon a helyeken ahol a rétegek ún. teljes sorozatot alkotnak, közel 2000 m-re becsülték. 1880 és 1893 között 125 aknát mélyítettek a Kárpátok belső peremén, Horvátországban és a Muraközben 12-t, ezek közül 20 volt 100 méternél mélyebb, egy elérte a 600 métert. 1894 és 1913 között a Kárpátok peremén 42 fúrást mélyítettek, a Muraközben 39-et. 1907-ben a világhírű stassfurti előfordulások eredményei alapján az Erdélyi-medencében kálisót kerestek. Feltételezték a hajdankori tenger bepárolódásából visszamaradt kálisó-borítóréteget a Mezőségben is. A pénzügyminisztérium a kutatások vezetésével Dr. Papp Károly geológust, Mály Sándor bányamérnököt, és a fúrás irányításával Böhm Ferenc bányamérnököt bízta meg. Az id. Lóczi Lajos ajánlására 1908-ban a Nagysármáson végzett kutatófúrások során 627 m mélységig csak konyhasó rétegeket találtak. Az ugyanabban az évben elkezdett kissármási Bolygó-réten végzett fúrás Európa legnagyobb, és a világ akkori negyedik legnagyobb földgáz kútjának megtalálását eredményezte. Itt már 22 m mélységből földgáz szállott föl, és csak sorozatosan ismétlődő műszaki problémák árán tudták 302 m-ig lemélyíteni. 

A világháborút megelőző időszakban már világszerte érezhető volt az a tendencia az olajkutatásban, hogy azok a területek, amelyeken a fúrópontokat a felszíni előfordulások, vagy térképészeti módszerekkel, ill. dőlésmérésekkel lehetett kitűzni, elfogyóban voltak. Ennek következtében a kutatások olyan területekre helyeződtek át, ahol kőolajkutatásra alkalmas képződményeket már csak egyre nagyobb mélységekben lehetett találni. Ebben az időszakban világszerte érezhető volt a sikertelen fúrások számának ugrásszerű emelkedése. A fúrási költségek ezáltal jelentősen megugrottak, a szerényebb tőkével rendelkező vállalkozók elvéreztek, a tőkeerősek pedig gyakran már az első sikertelen fúrás után felhagytak a terület további kutatásával. Ez szinte parancsolóan kiáltott olyan eszköz után, amely ha nem is tud pontos meghatározást adni a fúrópontok kijelöléséhez, hol és milyen mélységben találhatók az olajrétegek, de legalább csökkenti a meddő fúrások számát. A Magyarországra jellemző bonyolult geológiai viszonyok között számos geológiai vizsgálat ellenére a tudós szakemberek még nem tudtak megbízható útmutatást adni a kőolaj feltárásához. Ennek is szerepe volt abban, hogy 1890 és 1910 között hiába mélyítettek le 51 mélyfúrást magánbefektetésből, és 43-at állami támogatással, az erdélyi Kissármásnál 1909-ben fölfedezett nagy földgázmező feltárásának kivételével számottevő eredményt nem értek el. A kiváló tudós, báró Eötvös Lóránd a gyakorlat számára is fontos eszközt adott a kutatók kezébe, amely idővel- különösen a vastag üledékkel fedett medence területeken-előnyösen egészítette ki, majd váltotta föl a korábban kizárólagosan alkalmazott geológiai térképezést.   
Minthogy Galíciában, a vízválasztó vonal túlsó oldalán már a régmúlt időktől jelentékeny olajforrások voltak ismertek a régi Magyarországot és Galíciát elválasztó Kárpát-nyúlványok mentén Sáros vármegye északi részén, Alsó-Komarnik és Zboró határában, a vízválasztó innenső oldalán néhány budapesti és galíciai vállalkozó 1899-ben olajfúrásba kezdett. A korabeli sajtót élénken foglalkoztatták az északkelet-magyarországi olajkutatások, mint például a következő újságcikk szerzőjét is 1900 júliusában: 

"Petroleumforrás Zemplénmegyében. Nagy közgazdasági eseményt jelentenek a zemplénmegyei Izbugya-Radványból. Ott akadtak Magyarországon az első petróleumforrásra. Régen kutatnak már a felvidéken petroleum után, mert hisz a határon túl, Galicziában bőven szedik a petroleumot. A legtöbb birtokos felhagyott az eredménytelen és költséges kutatásokkal, csak Andrássy Antal budapesti mérnök folytatta. Adda Kálmán magyar geológus tavaly Radványt jelölte meg oly helynek, ahol reménységgel lehet kutatni, s november hóban csakugyan petroleumra akadtak, s a fúrást folytatták, szivattyúzó gépeket szereztek. A pénzügyminiszter Richter Géza bányamérnököt küldte ki jelentéstételre, s most Máday József miniszteri főmérnök vezetése alatt folytatják a munkát. Naponkint 2-3 hordónyi erős petroleumot nyernek, de bizonyosra veszik, hogy ha a fúrás áttöri a homokréteget, naponkint 30-40 hordó petroleumot kapnak. Most az egész környéken kutatáshoz fogtak a birtokosok, ezek közt Reuss herczeg is, kinek ott nagy birtokai vannak."

1898-tól kezdve XXIV. Reuss herceg is kutatott Rokitócz és Mikova környékén. Rokitócz határában három 10-15 m mély aknát mélyített, Mikova mellett pedig ötöt, melyek legnagyobb mélysége 20 m volt. 1900-ban mélyfúrást akartak kezdeni, de a Hitelbank ezt megakadályozta. 
Komarnikon a Magyar Általános Hitelbank Rt. állami támogatásból egy 801 m mély fúrólyukat mélyített. Két olajtartó réteget fúrtak át, melyekből 81.115 kg olajat aknáztak ki, de a fúrást csőszűke miatt abbahagyták. A kitermelt olaj mennyisége ugyan nem volt nagy, de bizalomgerjesztőleg hatott volna egy komoly vállalkozóra, aki a környéken olajkutatásokba akarna kezdeni. A Hitelbank azonban abba hagyta a további kutatást, de a területet továbbra is fenntartotta magának, hogy gátolja riválisai működését. Izbugya-Radványon, Krivaolyka közelében, 500 m-es fúrólyukat mélyítettek. 285 méternél olajkitörés következett be, de az olajat megfelelő felszerelés hiányában nem aknázták ki, hanem egyszerűen fúrtak tovább addig, amíg az állami szubvenció a vállalkozót erre kötelezte. 500 méternél aztán abbahagyták a munkát.     
A Magyar Általános Hitelbank Rt. által finanszírozott kutatások nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, de 1901-ben - talán az Amerikából érkezett spindletopi hírek hatására, ahol egy reménytelennek tartott geológiai szerkezetben olajat találtak - felröppent a hírlapi kacsa, hogy bőséges olajforrásokra akadtak és, hogy a galíciai olajtétegek Magyarország alá is mélyen áthúzódnak. Ennek a vélhetően üzleti indíttatású és makacsul bevésődött álhírnek is szerepe lehetett abban a mohóságban, amellyel szomszédaink igyekeztek szétcincálni országunkat és magyar területeket zsákmányolni az első világháborút/olajháborút lezáró párizsi béketárgyalásokon. Ezek során, ha a minden realitást nélkülöző igények maradéktalanul érvényesültek volna, Magyarországból nagyjából csak Pest megye területe maradt volna.                                                                                                    
A különféle országokból származó ásványolajokat Constam és Schapfer vizsgálták meg, és a galíciai olajat hamu és vízmentesnek találták. A galíciai olaj a következő jellemzőkkel rendelkezett:

A galíciai olaj	Fajsúlya	Benzin tartalma	Világító és gázolaj tartalma	Kenőolaj és maradék tartalma
	0,85-0,90 kg/dm3	0-5%	40-55%	40-45%

                                                                                                     

                                                         Galíciai olajkutak 1881-ben

                             EURÓPA LEGNAGYOBB FÖLDGÁZKÚTJA

1909-ben a „Kissármás 1” elnevezésű fúrólyukból földgáz tört ki olyan erővel, hogy a gázoszlopnak létrát lehetett támasztani. 860.000 m3 tiszta metán ömlött ki naponta, és csak több mint két évvel később, 1911. június 30.-án sikerült lezárni. A lezárás után, 1911 végén a kút közelében keletkezett 120 m hosszú repedésen át a lefolytott gáz újra kitört és meggyulladt. Katonai segítséggel több napi munkával sikerült eloltani. Dr. Papp Károly így írt a történtekről: „A bányászkodás történetében nagyon gyakori eset az, hogy a kutatások közben egészen másra bukkannak, mint amit kerestek. Ez történt a Mezőség szívében, Kissármáson is. Itt ugyanis a magyar kincstár kálisóra kutatott, s e helyütt a fúró földgázra bukkant.” A kissármási kútból a levegőbe ömlött óriási gázmennyiség arra késztette a magyar kormányt, hogy a földgáz feltárásának és értékesítésének tanulmányozására bizottságot küldjön Amerikába. A bizottság tagjai voltak: Hermann Miksa selmecbányai főiskolai tanár /később kereskedelmi miniszter/, Böhm Ferenc miniszteri tanácsos, Katona bányamérnök, Vnutskó Ferenc főbányatanácsos. A bizottság értékes tapasztalatairól beszámoló jelentést írt 1910-ben. Az amerikai tapasztalatok és a kincstári kutatófúrások szebbnél-szebb eredményei azt bizonyították, hogy az észak-amerikai gázelőfordulások után az Erdélyi-medence gázrétegei voltak a leggazdagabbak az 1910-es években. A szénben szegény ország számára nagy jelentőségű volt az új tüzelőanyag kincs, ezért a kormányzat az aszfalt kivételével valamennyi szénhidrogén föltárását és hasznosítását állami monopóliumnak nyilvánította /1911. évi VI.tc./. A törvény megalkotása után a British and Foreign General Securities and Investment Trust Limited londoni vállalat két magyar bankkal Földgázszindikátust alapított, amely az értékesítési tevékenység megkezdése előtt amerikai szakértőkkel megvizsgáltatta a földgázmezőket. A szakértői bizottság a földgázmezők terjedelmét összesen 516 km2-re, a gázkészletet 72 milliárd m3-re becsülte. Javasolták, hogy a gázt nagyobb távolságra /Budapestre/ ne szállítsák, csak kisebb körzetekben hasznosítsák. A szakvélemény megismerése után a Földgázszindikátus föloszlott.

A kutatások folytatódtak és Kissármás után Dicsőszentmártonban találtak földgázt 1911 novemberében, ahol 296 m mélységből 5 bar nyomással tört fel a gáz állandó erővel, miután a fölötte lévő vizet kinyomta, a feléje tartott kezet pedig süvöltve félretolta. Ennek a gáznak aztán 1916-tól kiemelkedően fontos szerep jutott nem annyira az energetikai, mint inkább a vegyipari célú felhasználásban. Európában elsőként Dicsőszentmártonban használtak szintetikus ammónia előállítására földgázt olyan eljárás alapján, amely szerint a szénlepárlás metántartalmú gázaiból már régebben gyártottak hidrogén-nitrogén elegyet több más európai vegyi üzemben. A dicsőszentmártoni műtrágyagyárban földgáz alapanyagból már a világháború alatt is gyártottak tiszta nitrogént, hogy a kalciumkarbidot kalciumciánamiddá alakítsák át. A földgázt az elméletileg szükséges levegőmennyiséggel elégették, és a nitrogéndús füstgázból a széndioxidot mosótoronyban, mintegy 8 légköri nyomáson lepermetező vízben nyelették el. A nitrogén csekély oxigén szennyeződését azbesztben eloszlatott rézzel kötötték meg. Az első világháború/olajháború alatt Dicsőszentmárton mellett, Magyarsároson épült egy, a földgáz elbontására szolgáló nagy kísérleti telep, amelynek hamutól mentes korom-és elektródaszén termékeit Szarvasy Imre műegyetemi tanár eljárása szerint kitűnő minőségű szénelektródákká lehetett feldolgozni. 

Európában az első földgáz távvezetéket az Erdélyi Földgáz Rt. építette 1913-ban. Az év végén adták át a Kissármástól Tordára vezető, 52 km-es, 25 cm átmérőjű csövekből épített földgázvezetéket. Később továbbépítették 15 cm átmérőjű csövekből a 24 km-re lévő Marosújvárig. A vezetéket 8-12 bar nyomáson napi 300.000 m3 földgáz továbbítására méretezték. A gázt a Solvay művek tordai gyárai és a tordai cementgyár hasznosította. A kincstár Nagysármáson palacktöltő berendezést is építtetett a vasúti kocsik világítását ellátó gázpalackok töltésére. Kissármáson téglaégetésre és gázmotorok működtetésére használták a gázt. A háború alatt Teleszky János pénzügyminiszter szerződést kötött a Deutsche Bankkal az erdélyi földgáz további feltárására és 1916-ban megalapították a Magyar Földgáz Rt.-t.

A FINOMÍTÓK

A kőolaj történetét négy korszakra szokták osztani. A felosztás kritériumait angol-amerikai körülményekre határozták meg, de némi korrekcióval magyarországi körülményekre is alkalmazhatók. A XIX. század harmadik harmadában a kőolajat elsősorban az ipari forradalom szimbólumának tekinthető gőzgépek számára kenőolaj és világító petróleum alapanyagaként használták. A történelmi Magyarország 22.350 km-es vasúthálózata 1914-ig már kiépült. Budapesten és az ország nagyobb városaiban gőzgépekkel, ún. transzmissziós hajtással működtetett gyártó gépsorok termeltek a boldog békeidőket élő Osztrák-Magyar Monarchia szépen prosperáló gazdasága számára. A vasúti kocsik és mozdonyok tengelyágyai, a mozdonyok, hajók és textilgyárak gőzgépeinek vezérművei, hengerei és csapágyai rengeteg kenőolajat igényeltek, és az akkori kőolaj feldolgozó ipar a világító petróleum termelése mellett elsősorban ennek az igénynek kielégítését szolgálta. Az első petróleumlámpák Magyarországon 1860-ban jelentek meg, 1864-ben már a pesti utcákat is petróleummal világították. Ez volt az olaj történetének első korszaka, amelyet a kenőanyag és világítási célú felhasználás jellemez. A Monarchia területén már ebben a korszakban megjelentek az első olajfinomítók.

Noha az olajpalából, olajhomokból, kőszénből készülő olajtermékek előállításának módját évszázadok óta ismerték, a kőolaj lepárlásának ipari technológiáját pedig már az 1820-as években kidolgozták, a kitermelés ehhez képest évtizedekkel le volt maradva. A felzárkózásra még várni kellett, Magyarországon több mint száz évet. A XIX. század végi ipari fellendülés idején a történelmi Magyarország területén nem voltak ismeretesek olyan bőséges kőolajforrások, amelyek az ország olajéhes iparát táplálhatták volna. Olaj nem volt, igény viszont volt az olajtermékekre, ezért az olajiparban a feldolgozó ágazat kifejlődése évtizedekkel megelőzte a termelő ágazat megjelenését. Részben a XIX. század-végi ipartámogató törvények eredményeként, a feldolgozó üzemek az ország egész területén létrejöttek. 1854 és 1898 között az országban 19 olajfinomító épült, több közülük a kor technikai színvonalának megfelelő legkorszerűbb berendezésekkel. 1893-ban 13 olajfinomító működött, a századfordulóig összesen hat szűnt meg. Ezek az üzemek import olajat dolgoztak föl, amely három forrásból származott: legnagyobbrészt Galíciából, amely a Monarchia szinte teljes szükségletét fedezte, kisebb részben pedig Romániából és Oroszországból /Bakuból/. Kezdetben kis üzemek jöttek létre, pl. Orsova, Brassó, Szacsal, majd nagy és korszerű olajfinomítók-akkori szóhasználattal: petróleumgyárak-épültek a Monarchiában. Az első kisipari üzemet a bécsi Fanto és Társa létesítette Orsován 1878-ban, majd Brassóban és Marosvásárhelyen. 1882-ben Baruch Jeremiás budapesti bankár Marosvásárhelyen szerelt fel kisipari olajfinomítót. Másodikként 1883-ban a Magyar Petróleum Rt. budapesti gyára is megkezdte működését Freund Adolf budapesti és Naschauer Jakab bécsi befektetők tőkéjéből. Mindkét üzem bakui olajat dolgozott föl, amely hajón érkezett Batumiból, miután az olaj átkelt a Kaukázuson a Rothschild család francia ága által építtetett Transz-Kaukázusi vasúton. 1891-ben átadták az első korszerű nagyüzemet, a David Fanto cége által építtetett fiumei olajfinomítót Kőolaj-finomító Gyár Rt. néven. Az akkori igényekhez képest alaposan túlméretezett, havi 5000 tonna /60.000 tonna per év/ termelőkapacitású olajfinomító építését a Magyar Általános Hitelbank, a Creditanstalt für Handel und Gewerbe, és a Dreyfuss & Rothschild Bankház finanszírozta, de a töltőállomást és a rakodót az államvasút ingyen fölépítette, a kikötőben pedig állami költségen épült a tárolómedence. Akkoriban még úgy hitték, hogy a galíciai olajlelőhelyek földalatti folytatásaként a Kárpát-medence mélye hatalmas kőolajmezőket rejt, amelyek révén Magyaroszág Európa olajnagyhatalma lesz. Ennek a reménybeli olajnak földolgozására, praktikusan a tengeri kijárathoz, egy jól átgondolt koncepció részeként épült a korszerű petróleumgyár Fiumében. A Rothschild család bécsi ága ennek a koncepciónak jegyében, fölkészülve a magyarországi fölfedezésekre, mélyen zsebébe nyúlt. A fiumei /ma Rijeka/ olajfinomító helyét nagyon pragmatikusan választották meg. Az ügyes üzleti terv szerint a kezdetben bakui olajra épülő termelési folyamatban a termékek áramlási iránya a tenger felől a Fiume-Budapest vasúti fővonalon a szárazföld belseje felé mutatott, míg a föltételezett kárpát-medencei nagy olajmezők fölfedezése után ez az irány megfordult volna. A teljes kört bezáró üzleti láncolat kulcsfontosságú eleme volt az Osztrák-Magyar Monarchia egyetlen tankhajója, a Fiume és Batumi között ingázó, 3620 tonna teherbírású Etelka. A reménybeli olajmezők azonban csak nem akartak fölfedeződni. Az 1882. évi VIII. tv. kötelezte a kőolajfeldolgozó vállalatokat készleteik rendszeres bejelentésére, továbbá törvény rendelkezett az olajipari cégek állami felügyeletéről és ellenőrzéséről. A cégek termékeiket csak a kincstári részesedés befizetése után értékesíthették, nyersanyagot vámigazolással vásárolhattak külföldről. A galíciai olaj földolgozására koncentráltan települtek petróleumgyárak a régióba, pl. Munkács, Csap, Kisvárda, Nyírbogdány, Túróczszentmárton. 1886-ban alakult a Berg Adolf és Társa Ásványolaj Finomítógyár, majd 1891-től Budapesti Ásványolajgyár néven működött. 1890-ben megalakult a Dési Kőolaj Rt., amely 12 kisüzemet rendezett be román, és 18-at galíciai olaj finomítására. 1898-ban az osztrák és amerikai konkurencia visszaszorítására kormányrendelettel kötelezővé tették a galíciai olaj használatát. Az egyébként jó minőségű galíciai nyersolaj feldolgozása bonyolultabb technológiát igényelt mint ami a román olaj feldolgozásához megfelelt, ezért a finomítókat később modernizálni kellett. A monarchiában tapasztalt gazdasági föllendülés Magyarországot a külföldi befektetők számára vonzóvá tette. Ekkortájt jelent meg az országban az amerikai Standard Oil Company alapította Vacum Oil Company, amely 80.000 tonna/év kapacitású korszerű petróleumgyárat épített Almásfüzitőn 1907-ben, majd Csepelen, és hamarosan a legtőkeerősebb céggé fejlődött a magyar olajpiacon.           


                                                                                 

                                        
     
A magyar és osztrák finomítók kartellt alakítottak a Standard Oil térhódításának megfékezésére - mérsékelt sikerrel. Az 1900-as évek elején a magyar-osztrák-német tőkével alapított Steaua Romana AG für Petroleumindustrie Bukarest a Standard Oil tulajdonába került, majd a magyar kormány is megegyezésre kényszerült az amerikai Standard Oil, majd 1925 után a holland-angol Shell vállalatokkal.                                   A magyar finomítók 1887-ben „műolaj” vámmentes behozatalának engedélyezését kérték a kormánytól. A műolaj olyan, már földolgozott kőolaj, amelyhez más finomítványt kevertek, és további földolgozása újabb desztillációval történik. A román ipar az egyszer már lepárolt késztermékekből /benzin, petróleum, gázolaj, bitumen/ olyan keveréket állított elő, amilyet a megrendelő akart. A román partner a magyar finomítók igényeinek megfelelően zömmel parafinmentes pakurát szállított be, amelyet már nem kellett parafinmentesítő eljárásnak alávetni, hanem egyszerű desztillációval lehetett a könnyű olajokat /gépolaj, hengerolaj, motorolaj, műszerolaj, orsóolaj/ előállítani. A román műolaj import megoldotta ugyan a jó minőségű alapanyag ellátás problémáját, de nem kedvezett a technológiai fejlődésnek. A műolaj földolgozása lényegesen egyszerűbb a nyersolajénál, alacsonyabb szakmai színvonalon is elvégezhető, ez pedig nem ösztönzött innovációra, műszaki fejlesztésre. A pénzügyminisztérium a műolaj feldolgozását az egyes finomítók között kapacitásuk arányában fölosztotta, megalapozva ezzel a későbbi kvóta rendszer kialakulását. 1898-ban az osztrák és amerikai konkurencia visszaszorítására az üzemeket kötelezték a galiciai olaj használatára, amely nagyobb savtartalma miatt, és mert feldolgozása bonyolultabb eljárásokat igényelt, a finomítókat berendezéseik modernizálására, új technológiák bevezetésére kényszerítette. Galiciai olajat dolgozott föl többek között a Magyar Petroleumipar Rt., és az 1906-ban alapított Hazai Kőolajipari Rt.. A Hungarian Oil Syndicate és a kincstár kutatásainak eredménytelensége láttán a magyar kormány ismét rákényszerült az import támogatására, és a minőségi termelés ösztönzése helyett engedélyezte a műolaj behozatalát és földolgozását. A hazai finomítók pedig kereskedelmi tevékenységük fokozásával /ma úgy mondanánk: marketing/ próbáltak fönnmaradni. Egyedül a tőkeerős Vacuum Oil Company hajtott végre műszaki fejlesztést technológiai berendezéseiben és a logisztikában. 1921-től szovjet nyersolajat dolgozott föl, amelyet a Fekete-tengeren és a Dunán át vízi úton szállítottak. A szétzilált magyar gazdaság helyreállítását célul kitűző Bethlen István miniszterelnök elővette a millennium évében-1896-ban-Gonda Béla által készített, budapesti kikötő építésének terveit. Előterjesztésére a Minisztertanács 1921. augusztus 12.-én megtárgyalta a csepeli petróleumkikötő építésének háború miatt abbamaradt ügyét. A kormány fölállította a Budapesti Kereskedelmi és Ipari Kikötő kormánybizottságot, és a kikötőépítés, valamint a Soroksári-Dunaág rendezési munkáinak vezetésével Dr. Zielinski Szilárd egyetemi tanárt bízta meg. Zielinski 1922 februárjában egy korábban a franciákkal kötött előnytelen szerződést módosítva, csak a kikötő négy öblének kialakítására és a vámmentes kikötőrész építésére kötött végleges megállapodást. A kikötő működtetésére 1923-ban megalapították a Budapesti Vámmentes Kikötő Részvénytársaságot. Zielinski 1924 áprilisában bekövetkezett halála után Maurer Gyula miniszteri tanácsos vette át a munkálatok vezetését, helyettese a mű tervezője, Sajó Elemér miniszteri osztálytanácsos lett. Kettőjük elhivatott munkája eredményeként 1924-re elkészült a Kizárólagos Hazai Petróleumkikötő, amelynek félig kész partján már 1923-ban kőolajtermékek tárolására szolgáló acéltartályok építésébe kezdett a Steaua, a Vacuum Oil, és a Magyar-Belga Ásványolaj Rt. (PEROBEL). 1925-től telephelyet bérelt a Royal Dutch Shell is, majd 1929-ben holland tervek alapján, magyar berendezésekkel finomító üzem építésébe kezdett. 1930 áprilisában megindult a termelés. Ezt azonban megelőzte egy csendes háborúskodás a fővárossal, mert nem tudtak megegyezni az áramellátás kérdésében - számol be 1930 márciusában a sajtó. Hosszúra nyúlt tárgyalások után az a furcsa eredmény született, hogy a Shell nem vásárol áramot a Székesfővárosi Elektromos Művektől Csepelen, hanem maga rendezkedik be saját villamosenergia szükségletének biztosítására. Ennek érdekében három, egyenként 300 LE teljesítményű nyersolajmotort (dízelmotort) rendelt a Láng Gépgyártól, s hozzá három generátort a Ganz Villamossági Gyártól. 1928. október 28.-án Horthy Miklós Bethlen István miniszterelnök, Albrect József főherceg, és a magyar politika más jeles személyiségeinek részvételével ünnepélyesen átadta a Magyar Királyi Budapesti Vámmentes Kikötőt, amelynek létrehozását maga a kormányzó szorgalmazta a két világháború között. A Shell a korábban bérelt területen is építkezett, tartályparkot, átfejtőállomást, raktártelepet létesített Csepelen. A fejlesztések eredményeként az 1930-as évek közepére a Shell a Magyarországon előállított finomítványok 25%-át adta, megkezdte országos hálózatának kiépítését, és 1942-ben már 109 fehérárut és olajokat árusító lerakata, és az országot lefedő benzinkút-hálózata volt.



Az 1920-as évektől a motorizáció elterjedésével a kőolajtermékek piacának már igen széles tere nyílt. Egyre több üzemanyagra volt szükség és egyre több lerakatot, üzemanyagtöltő állomást létesítettek a finomító vállalatok az ország területén. Az országban meglévő finomítói kapacitás azonban még a megnövekedett igényekhez képest is túlméretezettnek bizonyult, ami éles konkurenciaharcot eredményezett. A két világháború között a hazai olajfinomítók valóságos háborút folytattak egymással. 1924-ben az Asiatic Petróleum Co. vezérképviseletet létesített Budapesten Mayer Henrik és Társa néven a romániai Shell vállalat termékeinek forgalmazására. Ebből jött létre a Shell Kőolaj Rt. 1925-ben, amely a csepeli szabadkikötő területén olajfinomító építését tervezte. A Mayer és Társa cég azonban a Royal Dutch Shell tulajdonába került.                                            

                                                                                                            
Az angol-holland és az amerikai cég nyomulásával egy bécsi központú cseh cég, a Fanto szembeszállt: 1924-ben több kisebb cég egyesítésével létrehozták a Fanto Művek Rt.-t, majd a Budapesti Ásványolajgyár Rt. beolvasztásával a Fanto Egyesült Magyar Ásványolajgyárak Részvénytársaságot. 1931-ben fuzionált a Magyar Olaj és Vegyipar Rt.-vel, és megalapították a Magyar Olajfinomítók Kartelljét, a Fanto-n kívül a következő tagokkal: Nyírbogdányi Petróleumgyár Rt., Szőregi Petróleumgyár Rt., Lardoline Olaj-Zsiradék-és Vegyigyár Rt.. A Shell és a Vacuum Oil a Fanto kartelljének ellensúlyozására beléptek a Nemzetközi Olajartellbe. 1935-ben megszerezték a francia-osztrák érdekeltségű Hazai Kőolajipar Rt. részvényeit, a Magyar-Belga Ásványolaj Rt. pedig a konkurenciaharcban tönkrement, telephelyeit a Shell és a Vacuum vásárolta föl.  A Shell-t és a Vacuum-ot tőkeereje, a Péti Nitrogénműveket az állami érdekeltség megvédte a bukástól, és megtartotta függetlenségét a Magyar Petróleumipar Rt. is. Ugyancsak 1935-ben a Fanto, Nyírbogdányi Petróleumgyár Rt., Royal Dutch Shell, Steaua Romana AG, Szőregi Petróleumgyár Rt., Vacuum Oil Co., részvételével újabb kartell alakult. Felügyeletüket és érdekképviseletüket az 1932-ben alakult Magyar Ásványolaj-finomító Gyárak Országos Egyesülete, irányításukat az 1930-ban alakult Ásványolaj Nyilvántartási Iroda látta el. Az egymással való könyörtelen rivalizálást a kartellezés sem volt képes fölszámolni, mert a gondok gyökere továbbra is a régi volt: a trianoni Magyarországon működő finomítói kapacitás jelentősen meghaladta az ország szükségleteit. Exportra pedig a gyártmányok gyenge minősége miatt gondolni sem lehetett, sőt a magas kvalitású minőségi finomítványokat (hengerolaj, turbinaolaj, transzformátorolaj) Amerikából kellett importálni. Jó minőségű nyersolaj importjára sem volt lehetőség, mert Románia kormánya műolaj kivételével nem engedélyezte alacsony feldolgozottsági fokú termékek magyarországi exportját, azt ugyanis saját finomítóival dolgoztatta fel. Mint több más kőolaj kitermeléssel nem, de kellő ipari háttérrel rendelkező országban, így Magyarországon is foglalkoztak szénolaj és műbenzin előállításával. 1934-ben a Péti Nitrogénművek Rt. szénolaj és műbenzin gyártás céljára megalapította a Magyar Hydrobenzin Rt.-t.  A dorogi szénlepárló üzem termékeire alapozva az új cég megkezdte a termelést, de a kőolaj párlatokhoz képest a szénolaj és műbenzin gyártása nem volt gazdaságos. A zalai olaj megjelenésével az üzemet 1938-ban nyersolaj feldolgozásra alakították át.           

A vesztes oldalon befejezett első világháború/olajháború után Németországhoz hasonlóan a magyar gazdaság is súlyos üzemanyag hiánnyal küszködött, de olajkészletek híján a legtöbb európai országban próbálkoztak a fermentációval könnyedén előállítható etanol motorhajtóanyagként történő használatával. Magyarországon egy 1921. november 1-én életbelépett törvény kötelezővé tette vízmentes alkoholok ötöd részben motorbenzinhez történő hozzákeverését, melynek deklarált célja az oktánszám növelése volt, de a magas bekeverési arány nyilvánvalóvá teszi, hogy benzinpótlékként is szolgált. Ez volt az ún. „motalkó”, amely 20% etanolt és 80% benzint tartalmazott, és a II. világháború végéig a motorhajtóanyag felhasználás közel felét tette ki. A motorszesz forgalmazásának ellenzői is voltak, s 1929 őszén a motalkó-harctól volt hangos a magyar gazdasági élet sajtófrontja. A motalkó ellenségei időt, pénzt, fáradtságot, és összeköttetést nem kímélve igyekeztek a közvéleményt a motalkó ellen hangolni. Legfőbb hibájaként egy vélt és egy valós hátrányát vetették be a köztudatba, miszerint a motalkót csupán az üzemanyagellátó rendszer költséges átszerelésével lehet használni, és ettől függetlenül a motorszesz állandó alkalmazása a motorok időelőtti elhasználódását eredményezi. Ebbe a problémakörbe itt és most nem mélyedünk bele, csupán annyit jegyzünk meg, hogy az olyan autók karburátor úszóiban elváltozást okozott, amelyek nem fémből, hanem ragasztott parafából készültek. Nemzetgazdasági szempontból viszont fontos volt egy olyan motorhajtóanyag általános használata, amely részben kiváltja a drágán beszerzett import benzint és energia tartalma közel egyenértékű azzal. Az import benzinért fizetett összeg profitja az amerikai és romániai tőkét gazdagítja, ezzel szemben a motalkó magyar szeszből készült és vételára a magyar gazdaságot gyarapította.  A Zwack cég, amelyet évtizedek óta likőrkészítményeitől ismert a piac, 1935-ben az olajiparral is megpróbálkozott, hogy kihasználja Soroksári úti telepét, gyümölcsöztesse tekintélyes tőkéjét, amelyet az ország megcsonkítása, a pálinkaüzlet összezsugorodása miatt nem használhatott ki teljes mértékben. Már esztendőkkel korábban szesz és olajipari vállalatot létesítettek és Csepelen a vámmentes kikötő petróleummedencéjénél többszáz négyzetméter területet hosszú távra kibéreltek. Ragaszkodtak ahhoz, hogy a kikötő igazgatóság iparvágányt építtessen oda, ami meg is történt. Már 1932-ben megtették az előkészületeket, hogy Csepelen olajfinomítót, vagy legalább motorikus alkohol keverő telepet létesítsenek. Zwackék kértek is iparengedélyt, de már az első hatósági bejárásnál szembe kerültek az olajkartellel, amely különféle kifogásokat emelt, hogy elgáncsolja a hatósági engedély kiadását. A kifogásokat nem sikerült elhárítani Zwackéknak, egyre kevesebb esélyük maradt, hogy létrehozzák a motoralkohol keverő üzemet, még kevesebb, hogy olajfinomítót építsenek. Beható tárgyalások is folytak az olajkartell és a Zwack cég vezetői között, melyek részletei nem ismertek, tény, hogy a Zwack cég végleg letett arról, hogy olajfinomító vagy motoralkohol keverő telep létesítésével bekapcsolódjanak az olajiparba, amelynek helyzete pillanatnyilag amúgy sem volt kedvező.
                                                                                                                       
1939 szeptemberétől központi anyaggazdálkodást és állami árszabályozást vezettek be, a műolaj behozatal egyidejűleg megszűnt. 1937. november 21.-én a zalai olajkutak megkezdték a termelést, Magyarország kőolaj-termelő ország lett. A zalai olaj okán alapított MAORT 1939-ben már fedezte az ország szükségleteit, 1940-től már exportra is termelt. A magyar olaj megjelenése alapjaiban változtatta meg a finomító vállalatok helyzetét. Korábban a túlzott finomítói kapacitás kiélezett árharcokhoz vezetett. Az ádáz konkurenciaharc oka, ezáltal maga a harc is megszűnt, sőt a zalai kutak bősége számára a hazai kapacitás szűknek bizonyult. 1942-1943-ban a zalai kutak 835.000 tonna olajat termeltek, az összes finomítói kapacitás 400-450.000 tonna körül volt. Az időközben kitört második világháború megteremtette a magyar finomítói kapacitás kihasználásának feltételeit, de ezért a háború vége felé a bombázások során nagy árat fizettek. 1943 végére az átmenetileg újra megnagyobbodott ország összes finomítói kapacitása 837.000 tonnára emelkedett. Nehezítette a helyzetet, hogy a zalai olaj paraffinbázisú volt, a finomítók pedig a Vacuum Oil kivételével nem voltak felkészülve paraffinbázisú nyersolaj finomítására. A nagyobb finomító vállalatok jelentős beruházásokat voltak kénytelenek végrehajtani annak érdekében, hogy képesek legyenek a zalai nyersolajat paraffinmentesíteni. A Shell átvette a Magyar Kőolajipar Rt.-től Gyömrői úti paraffin gyártó üzemét, és a Vacuum-al együtt mindketten komoly pénzt fektettek berendezéseik korszerűsítésébe. A Fanto modern paraffingyárat épített, az állami tulajdonú Péti Nitrogénművek is létesített korszerű krakkoló üzemet 1939-ben. 1942. március 28.-án megalakult a Magyar Olajművek Rt. (MOLAJ) gyakorlatilag állami tulajdonnal. Az Almásfüzitő mellett, Szőnyben létrehozott új üzem, ill. társaság már eredetileg is a hazai nyersolaj feldolgozására rendezkedett be. A MAORT is tervbe vette olajfinomító építését. Állami kezdeményezésre megalakult a Magyar-Olasz Ásványolaj-ipar Rt. kőolaj-és földgáz bányászat, valamint feldolgozás céljából, de az ambiciózus tervek megvalósítását a háború megakasztotta. 1938 közepéig csak a Vacuum Oil vállalkozott hazai nyersolaj átvételére korszerűen berendezett almásfüzitői és csepeli finomítójában. A Shell is igyekezett jó kapcsolatokat kiépíteni a MAORT-tal, műolaj kontingensét azonban 1940-ig megtartotta, fennmaradó kapacitásával budafapusztai nyersolajat dolgozott fel. A műolaj behozatalának megszüntetése után a többi finomító is kénytelen volt átállni hazai nyersolaj feldolgozására. Az 1940-es években a Kőolaj-finomítógyár Rt., az Erdélyi Magyar-Olasz Ásványolajipar Rt., a Magyar Olajművek Rt., és még néhány finomító tőkeerős nagyüzemmé fejlődött.                                                                                                                                          
Az 1882 és 1900 között alapított olajfinomítók közül 13 bizonyult életképesnek. Az első világháború/olajháború előestéjén 12 nagyobb olajfinomító működött a történelmi Magyarország területén 560.000 tonna összes kapacitással, amelyek 1913-ban 252.000 tonna olajterméket állítottak elő. További 23 kisebb finomító dolgozott föl kőolajat összesen 90.000 tonnát évente. Trianon után, 1921-re már csak 6 olajfinomító maradt a 35-ből.                                                                                                                                                       
Az olajfinomító ipar fejlődése az 1937-1944 közötti időszakban a zalai olaj diktálta kényszer miatt minden más iparágét túlszárnyalta az országban. Meglehetősen későn-1944. június 27.-én-megkezdődtek a magyarországi olajlétesítmények elleni amerikai és szovjet bombatámadások. (Ploiestit már 1943-ban támadták). Az ipar a termelés decentralizálásával reagált. A „Medveszállás” hadművelet keretében a MAORT Ortaházán egy ún. kisfinomítót épített, a Fanto Győrváron, s tervezett egyet Százhalombattára is, a MOLAJ pedig Vértesacsára tervezte kitelepíteni üzemét. A háború végén a szovjet légierő lebombázta Almásfüzitőn a Vacuum Oil finomítóját, de hamarosan elkezdődött az újjáépítés. Az államosításkor a következő olajfinomítók működtek Magyarországon: Fanto Egyesült Ásványolajgyárak Rt., Shell Kőolaj Rt., Vacuum Oil Company (Almásfüzitő, Csepel), Magyar Olajművek Rt. (MOLAJ, Szőny), Kőolaj-Finomítógyár Rt., Photogen Ásványolaj-Termékek Kereskedelmi Rt., Magyar-Belga Ásványolaj Rt. (PEROBEL), Magyar-Olasz Ásványolajipar Rt. (MOLÁRT), Erdélyi Magyar-Olasz Ásványolajipar Rt., Magyar Petróleumipar Rt., Steaua Magyar Kőolaj Rt..                    




                                          Indul az első olajvonat Ortaházáról

OLAJKARTELLEK MAGYARORSZÁGON

Az 1890-es években Magyarországon is megjelent az a speciális szövetségforma, amely több volt, mint egy szimpla társaság, s amelyet azóta is vagy támogatnak, vagy üldöznek a kormányok – mikor hogy. Vállalkozások egyesülése ez, amelynek célja az eladási árak egységes rendezése, az értékesítési területek egymás közti felosztása, termelési kvóták megállapítása és más hasonló, a profit növelését célzó intézkedések megtétele. Az ilyen természetű megállapodások rendszerét „kartell”-nek nevezik. A „kartell” kifejezés eredetileg a középkori lovagi tornák hadrendjét jelentette. Az észak-amerikai olajboom kirobbanásától kezdve az ipar lovagjainak hadrendjét jelenti, amely a monopolszerveződések legalacsonyabb foka. Amerikai mintára rövidesen megjelent a tröszt is, vagyis az egységes vezetés alatt álló azonos profilú vállalatok szerveződése. Az olajipar a tröszt kialakulásának klasszikus területe. Elsőként a szódakartell alakult meg Magyarországon 1890-ben, de a kartellek léte az első világháborút/olajháborút közvetlenül megelőző időkig nem ébresztett különösebb érdeklődést a magyar közvéleményben. Eleinte olyan abszolút közönnyel fogadták a kartell alakítási híreket, hogy pl. a magyar cukorkartell megalakulásakor az az alapítók csak a bécsi lapokban tartották szükségesnek „előkészíteni a talajt”. A magyar műtrágyakartell, a szénkartell, az ócskavas kartell, a téglakartell szinte észrevétlenül születtek, és a magyarországi kartellek életének első két évtizedében alig esett róluk szó. A szélcsend teljes volt ezen a téren, pedig a kartellalakítások következményeit a lakosság ugyancsak megérezte. Magyarországnak volt néhány olyan vidéke, ahol a szegénység útját állta a legtöbb kartell piaci hódításának, de a petróleumkartell finom ujjai a legszegényebb kunyhóig is elértek. A kartellek árpolitikája elsősorban a kisemberek és állami vállalatok ellen irányult. A petróleumkartellnek volt abszolút és relatíve a legtöbb adófizetője, őket a legszegényebb rétegekből verbuválta, akik petróleumlámpáik által fizették az „adót”. A szénkartell hatalma leginkább a kiskereskedelemben és a közszállításokban érvényesült, s hasonlókat mondhatunk a petróleumkartellről is, bizonyos megszorításokkal. 
Petróleumkartellből több is alakult a két világháború között, s ezek több tekintetben eltértek a többi kartelltől. A magyarországi petróleumkartell 1918 előtt tipikusan osztrák-magyar érdekszövetség volt úgy tagjait, mint működésének irányát tekintve. A földolajat a Monarchiában csaknem kizárólag Galícia szolgáltatta, ahol a földolajbányák szomszédságában épültek a jelentősebb finomítók, melyek előnyös elhelyezkedésüknél fogva döntő befolyással bírtak a Monarchia távolabbi finomítóival szemben. Az első osztrák-magyar petróleumkartell 1907. május 1-én felbomlott, a Monarchia olajipara védtelen maradt és a finomítók között éles árháború alakult ki. Ekkor lendült támadásba a könyörtelenségéről híres, egyúttal módfelett sikeres amerikai Standard Oil Company. A Standard a helyzet pontos ismeretében számított az osztrák-magyar olajkartell 1907. április végén várható felbomlására. Így megalapította a Vacuum Oil Company-t, s már 1904-ben elkezdte építeni Almásfüzitőn a minden követelményt kielégítő korszerű olajfinomítóját, amelyet 1907-ben üzembe helyezett. Az amerikaiak elsősorban a német piacról akarták a Monarchia olajtermékeit kiszorítani, de a küzdelem színtere csakhamar áthelyeződött a Monarchiába. John Davison Rockefeller módszerét vetették be, amely szisztémának a Standard olajmonopólium példátlan sikerét köszönhette. Irreális mértékben leszorították az olajárakat, minek következtében a csőd szélére került konkurens galíciai vállalkozók már majdnem megállapodtak az amerikaiakkal, hogy átveszik az összes termelésüket magasabb áron, de csak akkor, ha teljes nyersolaj termelésüket nekik engedik át. Az osztrák kormány az utolsó percben közbelépett, hogy a galíciai vállalkozókat megszabadítsa a terjeszkedő amerikaiaktól. A keleti vasútvonalak gőzmozdonyait átalakították olaj tüzelésre és az osztrák-magyar kormány nagy mennyiségű olajfelvásárlásába kezdett. A túltermelés káros hatásai ezáltal enyhültek, az olajkitermelők és a finomítók a csődtől megmenekültek, az olajipar helyzete mégis alig javult. A megemelkedett nyersolaj árak mellett a finomítók nem bírták a harcot, és különösen az export terén nagy veszteségeket kellett lenyelniük. Védelmük érdekében az osztrák kormány üldözőbe vette a Vacuum Oil Company-t, megvonta az összes kedvezményét, s minden lehetséges módon akadályozta működését. Az egy főre eső olajfelhasználás fokozatosan emelkedett, de a finomító kapacitás mégnagyobb arányban bővült.

1906	1907	1908	1909	1910
5,22 kg/fő	5,39 kg/fő	5,97 kg/fő	5,93 kg/fő	6,03 kg/fő

1911 elején a következő volt a helyzet: a) - A Monarchia finomítói 2 millió tonna nyersolaj feldolgozására voltak berendezkedve. b) – A nyersolaj kitermelés 1,45 millió tonna volt. A finomítók kihasználásán román olaj behozatalával elvileg lehetett volna segíteni, de pont a finomítók által kieszközölt a magas védővámok állták ennek útját. c) – A belső szükséglet fedezésére mindössze 800 ezer tonna nyersolaj feldolgozása elegendő volt akkor, az exportot viszont csaknem lehetetlenné tette az amerikaiak olajdömpingje.

Ilyen körülmények között jött létre 1911. július 25.-én az osztrák-magyar peróleumkartell, mely egyedülálló volt a maga nemében, még a mi exotikus olajkartelljeink között is. A kartellnek 20 osztrák és 9 magyar olajfinomító volt tagja, de rajtuk kívül még egy csomó kisebb finomítóval is kötöttek külön megállapodást. A nevezetesebb magyar finomítók a következők voltak:

-         Az „Apolló”, amelyben a Hitelbank emberein kívül az osztrák Max Gervey-csoport vezetői voltak érdekeltek.

-         Az „Orsova”, amelyben a hatvani Deutschok mellett a cseh-osztrák Fanto szerepelt.

-         A Kereskedelmi Bank fiumei vállalata.

A kartellben egyesült finomítók megalakították a Petroleum-Produkte Betriebs Gesellschaft m. b. Holdingot, amely a termékek eladását végezte. A kartellnek közvetve tagja volt az osztrák kormány is, amennyiben drohobyei telepének melléktermékeit csak a kartellközpont révén értékesíthette. (Az olajtermékeket az osztrák kormány maga használta fel a keleti vasútvonalakon.) A kartell lényegében az exporttörekvések támogatására alakult, ami a magyar finomítók esetében nemigen jöhetett számításba, ily módon voltaképpen osztrák gazdasági célokat szolgált. Ezt mutatja a következő összeállítás:

Ausztriából behozott nyersolaj	350.000 tonna
Ausztriából behozott finomítványok	50.000 tonna
Ausztriába kivitt nyersolaj	20.000 tonna
Ausztriába kivitt finomítványok	20.000 tonna
Összes behozott finomítvány	50.000 tonna
Összes kivitt finomítvány	27.000 tonna

A magyar finomítóknak nem is nagyon volt érdekük a kivitelt erőltetni, mert összes terméküket el tudták helyezni a belföldi piacon is, ami igen jövedelmező volt. Egy vagon nyersolaj és feldolgozása összesen 950 koronába került, a kész termékekért pedig 1555 koronát kaptak, tehát 605 koronát kerestek. Annál fontosabb volt az olajexport az osztrák finomítók számára, ők ugyanis termelésüknek alig 20%-át tudták csak elhelyezni a belső piacon, ezért létkérdés volt számukra, hogy finomítványaikat exportálhassák. A finomítványok exportja azonban kíméletlen árháborút is jelentett, mert a Monarchia 35 koronás áraival szemben az amerikaiak Hamburgban 17 koronáért adták a petróleumtermékeket. Ebből a nehéz helyzetből az osztrák finomítókat a magyar finomítók segítették ki. A kartellszerződés alapja volt ugyanis a kiviteli prémium. A kartellben egyesült finomítók ugyanis kötelezettséget vállaltak arra, hogy minden métermázsa itthon eladott petróleumtermék után 4 koronát fizetnek az export támogatására. A kartell eredményei pedig hamar megmutatkoztak. Az árak 27 koronáról 35,5 koronára, majd 40 koronára emelkedtek, és a jelentős különbségből a finomítók szívesen fizették a 4 koronákat, másrészt kénytelenek voltak. A Hitelbank finomítói nem idegenkedtek ettől a hadisarctól, mert osztrák testvérvállalataik révén a kiviteli prémiumok megtérültek. A többi nagyobb finomító is osztrák tőkecsoportok kezében volt, így ezeknek sem jelentett a 4 korona áldozatot. A néhány független magyar finomító pedig örült, hogy megszabadult az osztrák konkurenciától és elfogadta a feltételeket. De sokkal súlyosabb áldozat volt ez a fogyasztók szempontjából. A magyarországi finomítók 125.000 tonna olajterméket gyártottak és ez után 5 millió koronát fizettek osztrák kollégáiknak. Ezt az 5 millió koronát pedig a magyar olajfogyasztókon vasalták be. A magyar olajfogyasztók kénytelenek voltak ezt az 5 millió koronát kiizzadni a legutolsó petróleumlámpájukba töltött világítóolaj árából is, csakhogy az osztrák finomítók egészségtelen exportpolitikájuk miatt csődbe ne jussanak. A védővámok pedig ezt a népnyúzó politikát támogatták. A nyersolaj behozatalt kilencedfél korona vám sújtotta, ami háromszor annyi, mint az olaj tényleges értéke. Csak a brassói, azaz orsovai olajnak engedték meg, hogy legfeljebb 20.000 tonna mennyiségben alacsonyabb, 1,52 korona vám mellett az országba bejöjjön. A világító olajat 11 korona, a nehéz olajat 12 korona vám védte, a bányák kedvéért pedig a fűtésre szolgáló lepárlási maradékokra (residiumok) 7 korona vámot szabtak ki. Óriási, 16-20 korona vám védte a paraffint a külföldi konkurencia ellen, csak a gyufagyárakkal tettek kivételt, akik 7 koronát fizettek. Ez a magyarázata annak, hogy miért volt kétszer drágább a petróleum Budapesten, mint Berlinben. Berlinben amerikai és román petróleumot használtak, mi pedig kénytelenek voltunk a Hitelbank és osztrák tőkecsoportja drága olaját fogyasztani. És a nyomor megadóztatása folytatódott. A petróleumot 13 korona fogyasztási adó terhelte, csak az ipari célokat szolgáló olajtermékek voltak adómentesek.

Az első világháború/olajháború előtti években, sőt évtizedekben, a legkiválóbb szakemberek egybehangzó véleménye szerint Erdélyben és a Felvidéken a legjobb kilátásai voltak az olajkutatásnak. Az 1890-es években megélénkült felvidéki olajkutatást a csak nevében magyar Magyar Általános Hitelbank nem nézte jó szemmel, mert attól félt, hogy a meginduló olajkitermelés ártani fog Ausztriában működő kitermelő és finomító érdekeltségeinek. Azonkívül osztrák testvérintézete is rettegett a konkurenciától és elhatározták, hogy ellehetetlenítik a felvidéki olajkutatást, ami sikerült is. Nézzük hogyan:

Stawenov lovag 1886-ban a Fekete Tisza völgyében, Kőrösmezőn megalapította az „Első Magyar Petróleumkutató Társaság”-ot. Maga 120.000 forinttal vett részt a cégalapításban. Az új vállalat még abban az évben megkezdte a „Ferenc József” kutatófúrás lemélyítését. 58 m mélységben elérték az első petróleumszintet, 62 m mélységben a másodikat, 82 m mélységben a harmadikat. Pénz híján nem rendezkedhettek be a kiaknázásra, de eredményeik alapján bátran remélhették, hogy kapnak tőkeerős segítőtársat. Kaptak is. A Magyar Általános Hitelbank sietett a „segítségükre.” 1888-ban Magyar Ásványolaj Részvénytársaság néven új céget alapított a Hitelbank, amely az előbbi társaságot magába olvasztotta. Az új vállalat két helyen fúrt. Az egyik helyen 234 méterig eredmény nélkül, Kőrösmezőn 150 m mélységben olajat találtak. Azt hihetnénk, hogy a Hitelbank megörült ennek az eredménynek. Csakhogy a Hitelbank egészen mást értett eredmény alatt. Azt, hogy a felvidéki riválist kiiktatja a versenyből. Azzal a mondvacsinált indokkal, hogy az olaj kevés, dinamittal akarták a fúrólyuk fenekének kőzetét szétrepeszteni. A terv sikerült. A dinamitpatron megakadt a fúrólyukban és a munkát abba kellett hagyni. A Hitelbank elérte első látványos sikerét a magyar petróleumkutatás terén: híre ment, hogy Kárpátalján nem érdemes olajat keresni, vagyis kompromittált egy magyar olajvidéket. A Magyar Ásványolaj Rt.-t, miután betöltötte küldetését, 1889-ben felszámolták, Kőrösmezőn pedig sokáig senki sem próbálkozott olajkutatással. Nem sokra rá, a vállalkozók Dragomérfalva iránt kezdtek érdeklődni. Itt a lakosság régóta meregetett apró kutakból petróleumot, amit a környéken árusítottak. De nemigen tudtak boldogulni, mert annyira szegények voltak, hogy nem volt elég hordójuk - írja Oculus. Amíg ezek vergődtek, addig nemigen érdeklődött a Hitelbank a terület iránt, de az 1890-es évekre már híre kelt a Dragomérfalván fakadó petróleumnak, így most már tennie kellett valamit. A közeli Kőrösmezőn eljátszott szerepe után, amin a környékbeliek átláttak, a Hitelbank maga, nem mert nyíltan fellépni. 1893-ban a berlini Dicontóbank egyik embere kezdett fúrást Dragomérfalván. Nagy reklámmal, görögtűz mellett folyt a munka, de 85 méter mélységben beszorult a fúró. A berlini vállalkozó kínlódott egy darabig a fúróval, de amikor megcsappant az érdeklődés, hátrahagyva a felszerelést, hazautazott Berlinbe. A Hitelbank terve másodszor is sikerült.                                                                             

Közben aztán megváltoztak a körülmények. Böck János, a Földtani Intézet első igazgatója Wekerle Sándor miniszterelnök figyelmébe ajánlotta a magyar olaj ügyét. Wekerlének tetszett az eszme és a petróleumkutatást minden magyar betegségek univerzális gyógyszerével – szubvencióval - akarta talpra állítani. 1894-től kezdve évente 100.000 koronát irányoztak elő erre a célra a költségvetésből. Akkor még nem tudta Wekerle, hogy a Magyar Általános Hitelbank kitűnően jövedelmező osztrák finomítóinak profitját félti a magyar konkurenciától. A Hitelbank ezúttal is résen volt. Miután Wekerle akciója nyomán föléledt az érdeklődés az olajkutatás iránt, a Hitelbank is megalapította kis ellenvállalatát „Részvénytársaság Kőolaj Kutatására” néven, 400.000 korona alaptőkével. A „Részvénytársaság…” csakhamar akcióba is lépett. Amikor Adda Kálmán geológus a kormány megbízásából megvizsgálta a sáros megyei, komarniki petróleumvidéket és azt biztatónak találta, a Hitelbank vállalata kutatni kezdett. 1899 szeptemberében kezdték meg a fúrást állami szubvencióval. Eleinte csak tapogatózva, óvatosan mertek fúrni. Attól féltek, hátha tényleg találnak olajat, amit aztán nem bírnak majd elzárni. Az év végéig csak 114 méterig jutottak. Most már merészebben haladtak, s 420 méteren földgázra bukkantak. 554 méternél a folyton ömlő gáz már olajat is hozott, naponta 70 hordóval. A Hitelbank emberei kétségbeesetten fúrtak tovább, míg sikerült az olajrétegen túlhaladniuk. 635 méteren új petróleumszintet értek el, valami keveset merítettek, aztán tovább fúrtak 801 méterig, ahol beszüntették a fúrást. Nem lennénk tisztességesek a Hitelbankhoz, ha elhallgatnánk, hogy csak 800 méterre volt szubvenciója, így 1 métert saját költségére fúratott. A Hitelbank mérlege a következőképpen alakult:

Kapott: X + Y korona szubvenciót.

Kiadott X koronát fúrásra.

Nyereség: Y korona + a komarniki olajvidék kompromittálása.

Miután azonban a „Részvénytársaság…” a feltűnés elkerülése végett nem akart mindig ugyanazon sablon szerint eljárni, ez után a siker után egy bányászati ügyekben járatos szakjogász tanácsára a bányatörvény hézagait kihasználva a jobbnak gondolt olajterületeket zárt kutatmányokkal lefoglalta és várt. Az első delikvens csakhamar megérkezett. 1898-ban Reuss herceg mikovai és rokitóci birtokán komoly, alapos kutatásokba kezdett. Nem verte nagydobra, nem kért szubvenciót, nem hívott nagyképű szakértőket, hanem apró, 10-15 m mély kutakat ásatott. Ezek legtöbbjében találtak is olajat. E sikerre alapozva 1900-ban mélyfúrást akart kezdeni. Ekkor előrontott rejtekhelyéről a Hitelbank. Volt Mikován két zárt kutatmánya, amelyekkel beékelődött a herceg birtokai közé. Ennek alapján tiltakozott az ellen, hogy a herceg az ő területén fúrjon. A herceg perre akarta vinni a dolgot, de megmagyarázták neki, hogy ez az út nem járható. „Jó, hát akkor ezentúl csak vadászni járok magyarországi birtokomra” – mondotta a herceg és hallani sem akart többé olajkutatásról. A Hitelbank a mikovai területen persze egy kapavágást sem tett, s a sikerrel nagyon meg volt elégedve. A jogfosztás ellen kikeltek a belföldi és külföldi lapok, de a Magyar Általános Hitelbankot ez hidegen hagyta.

Esett már szó arról, hogy a Máramaros megyei Luhon, dr Bantlin Ágoston ért el sikereket, az ő munkáját is meg kellett akasztani. Luhon az 1880-as években annyi olajat találtak, hogy finomítót is építettek. Később Pázmándy Dénes angol spekulánsokkal próbálkozott, és amikor azok elvonultak, dr. Bantlin vette bérbe a területet. 1897 és 1902 között négy fúrást mélyített és mind a négy lyukból tudott olajat kitermelni. A Hitelbank ismét előállt a zárt kutatmányos trükkjével, dr. Bantlin pervesztes lett, a Hitelbank ezzel a luhi olajterületet is megfojtotta. Lefoglalt az országban minden olajgyanús területet és éberen ügyelt arra, hogy a magyar olaj valahogyan elő ne kerüljön. A Magyar Általános Hitelbank, amely csak nevében volt magyar, néhány nagybirtokos, a bécsi Rothschild család, és a Creditanstalt bécsi bank alapítása volt 1867-ben, s 1868 óta fejtette ki működését a magyar pénzügyi világban. Mivel a bank alapítói között a legnagyobb súlyt az osztrák banktőke képviselte, tevékenysége során is ennek a tőkecsoportnak az érdekei jutottak kifejezésre.1911-ben az olajkutatás állami monopólium lett Magyarországon, de a Magyar Általános Hitelbankkal szemben kormányaink nem mertek vagy nem akartak erélyesen fellépni. Vagyis a magyar olajfogyasztó továbbra is ki volt szolgáltatva az osztrák-magyar petróleumkartellnek, amelynek semmi köze sem volt a magyar iparfejlesztéshez. 

KUTATÁSOK A "NAGY HÁBORÚ" ALATT               

                                                                                                                                  
Az 1911. évi VI.tc. (bányatörvény) alapján angol és francia vállalkozók magas színvonalú technikai eszközökkel és szakmai felkészültséggel kutatásokat kezdtek a Kárpát-medencében. A jelentős apparátus felvonultatása ellenére csak szerény sikerek születtek. Az egyetlen érdemleges kőolajmezőt Nyitra megyében Egbell (Gbely) határában tárta föl a kincstár támogatásával a Magyar Kárpáti Petróleum Rt. 1914-ben. A Morva-mezőn, az Egbell környéki kutatásoknál alkalmazták először Eötvös Lóránd torziós ingáját, Böckh Hugó javaslatára. A hazai szakemberek egy része Renner János egy tanulmánya és több szakcikk alapján tévesen úgy gondolja, hogy az egbelli olajmező megtalálása geofizikai mérés eredménye volt. Az egbelli olajra valójában természetes gázkiömlés terelte rá a figyelmet. Szükségeltetett azonban olyan nagy tapasztalatú és gondolatgazdag geológus is, mint amilyen Böckh Hugó volt, aki az egbelli mérésekkel bizonyította az ingában rejlő kőolaj-kutatási lehetőségek gyakorlati használhatóságát. Kutatói nagysága nem csak abban nyilvánult meg, hogy fantáziát látott az eszközben, hanem abban is, hogy ismert mező fölött alkalmazta a méréseket. E lépésével igazolta a műszernek kutatásban való alkalmazhatóságát. Enélkül igen hosszú időbe tellett volna meggyőzni a vállalkozókat és a konzervatív geológusokat a módszer hasznosságáról. Az egbelli mérések indították világhódító útjára az Eötvös-ingát /akkori nevén torziós ingát/, sok neves szakembert, és tette lehetővé a műszer exportját. A hőskorban kb. 125 db Eötvös-inga készült Magyarországon, amelyeket a világ 30 országában alkalmaztak. Az egbelli torziós ingás mérésekről így ír dr. Papp Simon „Életem”c. könyvében: „Dr. Böckh Hugó kezdeményezésére 1915 végén, de méginkább 1916-ban a már feltárt egbelli olajmezőn Pekár Dezső és munkatársai nehézségi méréseket végeztek. Ezt Böckh Hugó azért végeztette, hogy az ilyen méréseknek a szénhidrogén kutatásban való alkalmazhatóságát végre meg lehessen állapítani. A mérések eredménye majdnem pontosan megegyezett az általam földtani alapon végzett megállapításokkal. Ezt a körülményt azért említem meg, hogy hangsúlyozzam, hogy az egbelli olajmezőt nem geofizikai, hanem földtani módszerek alkalmazásával sikerült felfedezni. Ezekhez a munkákhoz itt is miként Erdélyben én voltam beosztva, hogy a szükséges földtani felvilágosításokat a geofizikusoknak megadjam. Földtani és rétegtani eredményeimet nem volt szabad közölnöm a geofizikusokkal csak akkor, amikor munkálataikkal ők is elkészültek. Ekkor kitűnt, hogy a kétféle módszer csaknem azonos szerkezeti eredményeket adott, és ezzel az egész világon először igazolódott be, hogy a nehézségi mérések igenis alkalmasak a szénhidrogéneket tároló szerkezetek kimutatására.” Az első igazán jelentős hazai kőolajmező fúrási pontjait az Eötvös-inga mérések alapján csak húsz évvel később tűzték ki Budafapusztán.                                                                                                      
 A háborús igényekre való tekintettel a kincstár gyors egymásutánban 74 db. 200-300 m mélységű kutat fúratott Nyitra megyében, amelyekből a háború végéig 28.748 tonna olajat termeltek. A benzin párlatot egyáltalán nem tartalmazó egbelli olajnak jelentős szerep jutott a háborús igények kielégítésében, a vasút teljes kenőolaj szükségletét fedezte, miután orosz csapatok 1914 szeptemberében nagysietve megszállták Galíciát. Nyolc hónappal később, amikor kivonulásra kényszerültek, 350.000 tonna nyersolajat megsemmisítettek.1918 után Csehszlovákia kormánya több mint 400 kutat fúratott, amelyekből 1937-ig 150.000 tonna olajat termeltek, amit a cseh-országi Pardubicében David Fanto cége dolgozott fel.

Ugyancsak a háború alatt végzett magyar állami kutatófúrások értek el először eredményt Horvátországban is. Magán cégek régebben kerestek ott több helyütt olajat, találtak is előfordulást a Muraközben, de a kitermelés nem volt gazdaságos. Az 1910-ben alakult Magyar Kárpáti Petróleum Rt. 1912-ben koncessziót kapott az Iza folyó völgyében folytatandó kutatásra. A cég alapító tőkéje 1,5 millió korona volt, amelyet 1912-ben 2 millió koronára emeltek, de a koncesszió feltétele volt az alaptőke 5,5 millió koronára emelése. Az állam részesedését 10%-ban határozták meg. A társaság részvényeit az 1916-ban alakult British and Foreign General Securities and Investment Trust Limited nevű londoni cég megszerezte, amely a muraközi kutatásban is érdekelt volt. 1918-ban a Lipik melletti Bujavicán 350 m mélységből napi többszázezer m3 földgázt sikerült föltárni és 50 méterrel mélyebben olyan olajtartalmú réteget találtak, amely közvetlenül a háború befejezése előtt 100 tonna olajat adott. E területek részletes tanulmányozása céljából, a kutatás irányítására Kaposvárott Kutató Bányahivatalt állítottak föl, a háború azonban meggátolta működését. A háború végéig négy terület biztatott érdemleges mennyiségű szénhidrogén fölfedezésének reményével: az Erdélyi-medence, Egbell környéke, a Muraköz, és az Iza völgye. A háború után a bujavicai területen és a Muraközben a Jugoszláv kormány engedélyével magánvállalkozás fúratott kisebb mélységű kutakat, amelyek 1937-ig 9.000 tonna olajat adtak. A fúrások némelyike alig 1-2 km-re volt a Trianon utáni magyar határtól, mégpedig olyan vonulatokon, amelyek Zala megyében az EUROGASCO kutatási területére is áthúzódtak.

A NYERSANYAG FORRÁSOK NÉLKÜL MARADT ORSZÁG

Az első világháború/olajháború megakadályozta, majd annak ránk nézve tragikus kimenetele végképp lehetetlenné tette Magyarország számára az első eredmények hasznosítását. A jelentős állami támogatással feltárt kissármási földgázmező, az egbelli olaj, a stájerlaki olajpala az első világháborút/olajháborút lezáró trianoni békeszerződésben megállapított határokon kívül rekedtek, az új határokon belül pedig nem voltak ismeretesek olyan lelőhelyek, amelyek érdemleges mennyiségű szénhidrogén készletek reményével kecsegtettek volna. Gazdasági fejlődésre, gyors javulásra Trianon esélyt sem hagyott. Clemanceau egyszer megjegyezte, hogy „Magyarországot kivégeztük.” Tévedett, és ezt azóta sem bocsátják meg nekünk. Felbomlott és megszűnt az a gazdasági egység, amely az ország peremterületein található nyersanyagforrások, a belső területeken elhelyezkedett feldolgozóipar, és a fogyasztók között kiépült. A megcsonkított országban az ipar és a közlekedés energiahordozó és nyersanyag nélkül maradt. Magyarország ismét kőolaj behozatalra szorult. A magyar gazdaság kőolaj igénye 1920-ban 70.000 tonna volt, amely az akkori energiamérlegnek mindössze 2%-át tette ki, ez az arány 1928-ban 3,72%, 1939-ben 4,62% volt. 

Az országot kétségbeejtő üzemanyaghiány sújtotta, ami a sajátos körülményeknek megfelelően kitermelt egy sajátos bűncselekmény formát is. A Hétfői Napló írja 1920 októberében: Az árdrágító visszaélések büntetésére hozott legújabb törvény alapján megalakult a Budapesti Büntetőtörvényszék kebelében is az uzsorabíróság, amely megtartotta első érdemleges főtárgyalását. Az ügy, amelynek megtárgyalására az uzsorabíróság összeült, benzin-drágításra vonatkozott. A büntetőügynek három vádlottja volt, éspedig Bucsek Károly 27 éves rk. vallású vegyészmérnök, Danzinger László 28 éves rk. vallású mechanikus, és Kaiser Zsigmond 56 éves izr. vallású kereskedő. Az árdrágítási ügy tényállása az volt, hogy a Földművelésügyi Minisztérium Bucsek Károly részére 500 kg benzint utalt ki azzal a meghagyással, hogy a benzin kizárólag mezőgazdasági termelés céljára használható. Az utalvány a Vacuum Oil Company Rt.-hez szólt, amelyet Bucsek bemutatott és egyidejűleg kifizette a 12.235 korona vételárat. A benzint megkapta, de nem használta fel mezőgazdasági termelésre amire kérte, hanem továbbadta azt ifj. Vas András kápolnásnyéki gazdálkodónak 18.150 koronáért. Az ügyészség vádindítványában kiemelte, hogy a benzin forgalmi korlátozás alatt álló áru, és Bucsek vádlott ezt nyerészkedés céljából kijátszotta. Danzinger László és Kaiser Zsigmond vádlottak voltak azok, akik Bucsek és Vas András között az adásvételt létrehozták, tehát az áru árát, mint nem szükséges közvetítők megdrágították. Ezért 350 korona közvetítői díjat fogadtak el. Az uzsorabíróság dr. Nagy Béla törvényszéki bíró elnökletével ült össze, a vádat dr. Megvegy István kir. ügyész képviselte.

A gépjárművek számának növekedése a közutakon, a dízel-motorkocsik térhódítása a vasúti mellékvonalakon, a mezőgazdaság gépesítése, a belföldi és nemzetközi légiforgalom megindulása megnövekedett igényeket támasztott az olajiparral szemben, másrészt viszont biztos felvevőpiacot jelentett az olajtermékekre. A gépjármű állomány 1923 és 1937 között a 29-33-as gazdasági világválság ellenére több mint hétszeresére növekedett. A MÁV a harmincas évek közepétől dízelmotoros motorkocsikkal bonyolította le a 4400 km-es teljes mellékvonal hálózaton a személyforgalmat. Ezeknek az 1927-től a Ganz Mávag-ban gyártott motorkocsiknak utolsó darabjai még a 80-as években is üzemben voltak. 1923-ban 3.078 személygépkocsi, 751 teherautó rótta a poros utakat Magyarországon, 1937-ben 16.451 személygépkocsi és 3.986 teherautó. Legnagyobb arányú emelkedés a motorkerékpárok számának növekedésében mutatkozott, az 1923-ban futott 650 darabos motorkerékpár állomány 1937-re 9.475-re szaporodott. 1926-ban üzembe helyezték az első autóbuszokat is, bár járműállományunk számszerű növekedése Európa más országaihoz képest messze elmaradt. 

Az 1930-as évek végén kőolaj szükségletünk 35%-át a mezőgazdaság fogyasztotta el. Trianon után az ország folyamatosan növekvő üzemanyag szükségletét 100%-ban importból kellett fedeznünk, egészen a zalai olajkitermelés 1937. november 21.-i megkezdéséig. Külkereskedelmi mérlegünket ez alaposan megterhelte, ami amúgy is passzív volt. Románia nem szívesen szállított nyersolajat Magyarországnak, inkább a késztermékek exportját preferálta. A pénzügyminisztérium 1920 elején 20.000 tonna finomítványt vásárolt Romániától és 70.000 tonna kőolajat importáltunk más forrásokkal együtt összesen. Ez 1929-ben 136.229 tonnára, 1936-ban 238.236 tonnára emelkedett. A külkereskedelmi mérleg 1933-ban 13,7 millió pengő volt-amely az év összes import értékének 4,39%-át tette ki, 1934-ben 13,4 millió, 1935-ben 10,5 millió, 1936-ban 15,3 millió, 1937-ben 22,3 millió pengő volt. Kiszolgáltatottságunknak a jelentős pénzügyi teher mellett politikai és lélektani vonzata is volt. Kőolajimportra elsősorban Romániából, másodsorban 1921-től a Szovjetúnióból volt lehetőség. Nyersanyaghiánnyal küszködő feldolgozóiparunkat különösen nehéz helyzetbe hozta a román kormány 1936 elején kiadott deviza rendelete, amely az ásványolaj és ásványolaj termékek exportját csak nemesvaluták ellenében engedélyezte. Az 1935 novemberi legmagasabb exportárak ennek következtében 38%-al, az illetékekkel együtt 40-42%-al emelkedtek. A drasztikusan megemelkedett nyersolajárak mellett tartós behozatal nem is volt folytatható, mert az ország ennyi nemesvalutával nem rendelkezett. Valamelyest javított a helyzeten a magyar-román fizetési és árucsere egyezmény aláírása, amelynek értelmében a kőolajért csak 30%-ban kellet nemesvalutával fizetni. Magyarország és a szomszédos államok közötti viszony barátságosnak éppen nem volt mondható, a gazdasági függőség és kiszolgáltatottság az állandó veszély érzetét keltette. A kőolaj felhasználás és import a '29-'33-as gazdasági világválság éveiben átmenetileg csökkent, majd rohamosan emelkedett. A finomítói kapacitás kihasználatlan volt, gyakoriak voltak az üzemleállások, tömegesen bocsátották el a vegyészmérnököket, pl. 1932-ben Gyárfás mérnököt a Steaua, Baicz mérnököt a Magyar-Belga, stb. De vidéken sem voltak rózsásabbak a viszonyok. A nyírbogdányi telep élén technikus állt, annak ellenére, hogy havi 100 vagon petróleum (nyersolaj) feldolgozása esetén - amennyit az üzem feldolgozott - indokolt lett volna mérnököt alkalmazni. Győrött pedig a linóleum gyárban holland import lenolaj felhasználásával tudtak csak linóleumot gyártani, holott vegyészmérnök alkalmazásával ez más alapanyagból is megoldható lett volna. Az olajhiány és a szakmában pusztító munkanélküliség megoldására nagyarányú szovjet import és a hazai kőolajlelőhelyek fölkutatása adott reményt, azonban a rendkívül költséges olajkutatás finanszírozását a kincstár meggyengült helyzete nem tette lehetővé, a kiadások fő forrása a bankóprés volt. Noha a magyar kormány fölismerte az ország belső területein folytatandó olajkutatások szükségességét, pénz híján egyelőre nem tehetett semmit. A Szovjetúnióval való kereskedelmi kapcsolatok kiszélesítésének terve viszont óriási vihart kavart, és a sajtó tekintélyes orgánumai rámutattak arra, hogy a szovjet kapcsolat Magyarországra aligha lenne előnyös, mert szerintük a szovjet megbízhatatlan fizető, másrészt a kereskedelmi szerződés védőszárnyai alatt megnyílnának a kapuk a bolsevista propaganda előtt. A szovjet üzletben azonban az aggályoktól függetlenül volt fantázia. 

1933 novemberében a külügyi bizottság tanácskozásán Bethlen István gróf feltűnő hangsúllyal rámutatott arra, hogy Magyarország külkereskedelme szempontjából nagy jelentősége lenne, ha állandó árucsere forgalom létesülne a Szovjetúnióval. A magyar gazdasági és politikai elitnek voltaképpen régi problémája volt már a szovjet export kérdése, amely az olajhiányt megoldhatta volna, és Károlyi Gyula miniszterelnöksége alatt ez irányban konkrét lépések is történtek már. Sokmillió dolláros keretmegállapodásról volt szó, miszerint a Szovjetúnió kőszenet, színesfémeket, és mindenekelőtt kőolajat szállított volna Magyarországnak államközi szerződés keretében, nem pedig magáncégek egymásközti kisvolumenű egyezségei alapján. Mindezekért Magyarország iparcikkeket, vetőmagokat, és tenyészállatokat adott volna cserébe. Ennek a minden részletében kidolgozott tervezetnek mozgatója Krausz Simon akkori bankelnök volt. Nem csak idehaza tárgyalt a gyáriparosok megbízottjaként, hanem Berlinen keresztül megtalálta azokat a szálakat is, amelyek szovjet részről tették volna posszibilissá a megállapodást. Ekkor azonban nagy meglepetésre a Külkereskedelmi Intézet vezérigazgatója - Kóródy Sándor - bekapcsolódott a szovjet tárgyalásokba, mégpedig katasztrófális eredménnyel. Kóródynak mindössze egymillió pengős árucsere megállapodást sikerült összehoznia, minimális kőolaj-importra vonatkozólag, és a szállítmányok elszámolása körül is bonyodalmak mutatkoztak, pedig a Szovjetúnió a speciális magyar vetőmagok iránt komolyan érdeklődött. Ezt a magexportot aztán német cégek közvetítésével vásárolták meg később a szovjetek. Közben a szovjet piac felvevőképessége csökkent, és az export világszerte tapasztalható visszaesése folytán a Szovjetúnió akkor már kedvére válogathatott a különböző ajánlatok között. A Németországban zajló politikai események jelentőségét elsőként a szovjet diplomácia ismerte fel, amely szinte napok alatt kötött fontos külpolitikai megállapodásokat Lengyelországgal, Romániával, és Franciaországgal is, tehát olyan államokkal, amelyek addig sem politikai, sem gazdasági téren nem ismerték el a Szovjetúniót, most mégis politikai szövetségeseivé váltak. A bizalmas megbeszélés, amelyet a magyar-szovjet árucsere forgalom ügyében 1933 novemberében Berlinben folytattak, nem vitte közelebb az ügyet a magyarországi krónikus olajhiány megszüntetéséhez, mert Winchkler István, a Külkereskedelmi Hivatal elnöke nem tárgyalhatott azokkal a kompetens szovjet személyekkel, akik az olajexport kérdésében illetékesek voltak. A szovjet-magyar árucsere forgalom nagyobb arányú kiépítése végleg kútba esett, mert a Szovjetúnió pozíciói időközben megerősödtek, és már nem csak kereskedelmi, hanem politikai sikerekre is aspirált. Ez Magyarország részéről azt jelenti, hogy a Szovjetúniót hivatalosan is el kellett volna ismerni, amennyiben az árucsere megállapodás államközinek minősül. Mivel a magyar kormány nem volt hajlandó hivatalosan elismerni a Szovjetúniót, ezért az egyezmény most már nem jöhetett létre, az olajhiány pedig maradt. 

A '29-'33-as nagy gazdasági világválság egyik sajátossága volt, hogy egyes iparágakban visszaesés helyett a termelés föllendülését eredményezte. Ilyen iparágak voltak Közép-és Kelet-Európában a villamosenergia ipar, a villamossági ipar, és a kőolajipar. Ezekben az években olyan folyamatok játszódtak le a világgazdaságban, mint a gőzgépek elektromotorral való kiváltása és az olajtüzelés bevezetése a szén helyett, elsősorban a hajózásban. A kőolaj-bányászat ugyan nem vált a gazdasági recesszió áldozatává, de az olajkutatásba befektetendő tőke megtérülésének bizonytalansága elrettentette a kisebb és kevésbé tőkeerős vállalkozásokat. Ugyanakkor a - később Enrico Mattei által „Hét Nővér”-nek nevezett - hét legnagyobb nemzetközi olajmonopólium elődvállalatai éles harcot folytattak a piacokért és a kitermelhető lelőhelyekért. Európában, főleg Németországban és Magyarországon általános volt az olajhiány, fejletlen volt a villamosenergia termelés, kiépítetlenek voltak a hálózatok, feltáratlanok voltak az ásványi nyersanyag készletek. A tőkehiány és a munkanélküliség okozta olcsó munkaerő miatt könnyen meg lehetett szerezni a kormányok elvi támogatását. Magyarországon a nyersanyaghelyzet javítása a válság idején a legmélyebb depresszió szakaszában is csak hiú ábránd maradt. 1939. szeptember 1-én, egy pénteki napon, napvilágot látott a kormány rendelete a polgári gépjárművek üzemanyaggal való ellátásáról, az ún. motalkó-jegy bevezetéséről, nem mellesleg pedig kitört a második világháború. A motalkó-jegyek kiállítása, kipostázása az autótulajdonosoknak, más időkben hetekig tartó munkát adott volna a Közlekedésügyi Minisztériumnak, most mindez napok alatt lezajlott, amiért Algyay-Hubert Pál államtitkárt és munkatársait illette elismerés. 1944 közepéig az engedélyezett motalkó mennyiségét többször csökkentették. Az üzemagyag takarékosság nevében erősen csökkentették a forgalomban maradó taxik és bérautók számát is, csak azok a személygépkocsik maradhattak forgalomban, amelyek használatát komoly közérdek indokolta (pl. hadiüzem, orvos, Közellátási Minisztérium, stb.).                                                                                                                                          
A magyarországi szénhidrogén kutatások a XX. század első évtizedeiben a jelentős erőfeszítések ellenére áttörő sikereket nem hoztak. Jelentőségük inkább abban állt, hogy kialakult egy hazai kutatógárda, és Böckh Hugó Erdélyben alkalmazásba vette az Eötvös Lóránd által kifejlesztett torziós ingát. Az egyetemes olajtörténelem nagy pionírjaihoz hasonlóan a magyar föld is megtermette azokat a kiváló szakembereket, akik áldozatos munkájukkal és szakértelmükkel bábáskodtak a magyar olajipar megszületésénél. Észrevették, hogy az erdélyi sótömzsök fölfedezése földgáz jelenlétéhez kötődik, ami ráirányította a figyelmet az Alföld miocén rétegeire, a muraközi előfordulás a dél-zalai, a Kárpátok belső peremén talált földgáz-lelőhelyek pedig az Északi-középhegység területeire. A szénhidrogén kutatások kilátásaira, a kutatásra érdemes területeket illetően megoszlottak a vélemények. Voltak, akik reményt vesztve kijelentették, hogy a trianoni határokon belül nem lehet eredményre számítani, de geológusaink közül többen kitartottak a további kutatások szükségessége mellett. Ifj. Lóczi Lajos, a Földtani Intézet igazgatója 1932-ben írott memorandumában a leginkább reményteljes területekként Dél-Zalát és a Bükk alját jelölte meg, egyezően más szakemberek (Böckh Hugó, Dr. Papp Simon) véleményével. A bükkaljai kutatásokra félmillió, a zalai munkálatokra négymillió pengőt kért ifj. Lóczi Lajos. A kormány úgy határozott, hogy a költségesebb és bizonytalanabbnak látszó dunántúli kutatásokkal professzionális külföldi vállalkozást bíz meg, a bükkaljai kutatásokat pedig saját kézbe veszi.                                                             

A KÜLFÖLDI TŐKE MEGJELENÉSE MAGYARORSZÁGON

A magyar kormány felismerte, hogy pénz híján elfogadható megoldást jelenthet az ország kőolaj éhségére, ha él az 1911. évi VI. tc. adta lehetőséggel, és ásványolaj bányászattal hivatásszerűen foglalkozó vállalatra bízza a kutatás és kitermelés jogát. 1919 októberében a Pénzügyminisztérium felkínálta a lehetőséget a későbbi „Hét Nővér” egyikének, az Anglo-Persian Oil Company-nak. Az első külföldi cég, amely olajkutatásra szóló koncessziót kapott, az APOC cégcsoportba tartozó, angol D’Arcy Exploration Company Limited leányvállalataként a magyarországi kutatások céljából alapított Brit-Magyar Ásványolaj és Földgáz Rt., a melyet Hungarian Oil Syndicate Limited néven jegyeztek be a budapesti cégbíróságon. Az 1920. február 20.-án kelt Szerződés alapján az engedélyt a Budapesti Bányakapitányság adta ki 1920. február 24.-én. A koncesszió a Dunántúlon 60.000 km2 területre szólt, de az erről szóló egyezményt csak 1920. október 20.-án írták alá Londonban. A koncesszió nem terjedt ki az Északi-Középhegység és az Alföld ártézi vizes területeire, mert ezeken a területeken az állam maga akart kutatásokat végezni, amit azonban tőkehiány miatt el kellett halasztani. A cég kiválasztásában a gazdasági megfontolásokon és szakmai alkalmasságon kívül politikai célok is szerepet kaptak. A magyar kormány abban reménykedett, hogy az angolok a lehetőségért cserébe közbenjárnak a küszöbön álló békeszerződés (1919-et írunk!) várható következményeinek enyhítéséért. Érdemi tárgyalásokra azonban csak a békeszerződés aláírása után került sor, így ezt a lehetőséget nem tudtuk kihasználni. A muraközi tapasztalatok kiterjesztésével 1919 végén Pápai-Vajna Ferenc és Dr. Papp Simon geológusok térképészeti ill. gravitációs módszerrel kimutatták egy kőolaj-csapdaként szolgáló felboltozódás lehetőségét a Zala megyei Budafapuszta (ma Bázakerettye) határában. A két szakember közismert ellentéte dacára mindkettőjük munkája eredménnyel járt, de ennek gyümölcse csak évekkel később érett be. Az 1921. február 24.-én megalakult Magyar Olajszindikátus megkezdte a mélyfúrást Budafapuszta környékén, de a terep nehézségei miatt nem pontosan ott, ahol az előzetes térképészeti számítások alapján a reservoár kupolájának tetőpontja várható volt. 30 hónapi munka után az 1737 m mélységig elkészített fúrás meddő maradt, a fúrást abbahagyták. A fúrást Craig Cunningham angol főgeológus Böckh Hugó főtanácsadó egyetértésével Pápai-Vajna Ferenc dőlésmérési eredményei alapján tűzték ki. 1921-1923-ig a kormánnyal kötött megállapodása alapján a Magyar Olajszindikátus fedezte a báró Eötvös Lóránd Geofizikai Intézet torziós ingás és mágneses méréseinek költségeit. Talán rosszul értelmezett takarékosság volt az oka annak, hogy sem az Eötvös Lóránd Geofizikai Intézet munkatársai, sem az Egbell környékén az ingát sikeresen kipróbáló Böckh Hugó nem tudták meggyőzni az angol főgeológust a gravitációs mérések további szükségességéről. Lehet persze az is, hogy Pápai-Vajna Ferenc, aki a geofizikai módszernek nem volt igazán szakértője, eredményesebben lobbizott térképészeti módszerének elterjesztése érdekében, a geofizikai módszer rovására. A később végzett gravitációs mérések eredményeként bebizonyosodott, hogy mindkét módszer helyes eredményt hozott, a fúrólyuk mindössze 300 m-rel tért el az olajmező peremétől. 1922 nyarán Szatmárököritón természetes gázkitörést észleltek, de a londoni igazgatóság csak ismételt sürgetésre járult hozzá a környék geológiai és geofizikai tanulmányozásához.

A második fúrást a Tolna megyei Kurd-Csibrák községek határában kezdték el, de műszaki problémák miatt 623 m mélységnél 1923-ban abba kellett hagyni. A fogyatkozó tőke és a hároméves határidő közelsége miatt az angolok nem akartak újabb fúrásba kezdeni, és a torziós műszer használatától és fejlesztésétől is vonakodtak. Hosszas huzavona után az opciós határidőt három évvel meghosszabbították. Élénk szakmai viták után harmadszorra a magyar szakemberek által javasolt Szamos-völgy helyett Baja közelében kezdtek fúrni, ahol 1369,2 m mélységig jutottak. 1903 és 1905 között ezen a területen már kutattak. A kutatásra szánt 120.000 fontsterlinget idő előtt koronára váltották, amely az infláció miatt elértéktelenedett, az előirányzott költségeket jelentősen túllépték, a fúrás pedig meddő maradt. A magyar kormány rendkívüli kedvezményeket adott a szindikátusnak, de hiába, a londoni központ a koncesszió fölmondását latolgatta. Böhm Ferenc így írt Birdnek, a cég angol ügyvezető igazgatójának: „Eddig ugyanis a kurdi fúrás ideiglenes beszüntetéséről és annak okairól hivatalos jelentést nem tettem és a kérdést iparkodtam agyonhallgatni,-mert tekintettel a szerződésben vállalt fúrási kötelezettségekre-mégis csak furcsa, hogy még a harmadik évben is csak egy fúrással dolgozunk. Bármily pesszimisztikusan tüntetik is fel őrnagy úr utolsó levelei a londoni hangulatot, mégiscsak bízom abban, hogy végeredményben a döntésre hivatott tényezők kénytelenek lesznek beismerni, hogy ennek a nagy koncessziós területnek értékes vagy értéktelen voltát mégsem lehet egy idő előtt beszüntetett nem nagy mélységű és egy-bár mély, de még mindig fiatal rétegsorozatban mozgó fúrással eldönteni. És amikor szindikátusunk abban a kedvező helyzetben van, hogy 3 éven át az állami szerződő fél messzemenő előzékenysége folytán a vállalat fúrási kötelezettségének csak parányi részét kell elvégeznie és kilátása van a koncesszió további meghosszabbítására oly csekély fúróteljesítmény ellenében is, amelyet szerződés szerint tulajdonképpen már második évben kellett volna elvégeznie, és amikor maga az állam is-dacára az igen sivár pénzügyi helyzetnek-nem csak az üzemben lévő hortobágyi fúrást folytatja, de a legközelebbi hónapokban egy nagyalföldi geofizikai maximumon új mélyfúrást indít-mégsem tudom elhinni, hogy a londoni urak ezt a nagy koncessziós területet megvizsgálatlanul eldobják maguktól.” Ám hiába volt a londoni urak csekély aktivitása miatti udvarias szemrehányás, az angolok a koncesszió feladása mellett döntöttek. Dr. Papp Simon szerint „az angol vállalat nagyon rövidlátó volt, mert nem volt szíve a kutatásra többet szánni, pedig-amint később kiderült-érdemes lett volna.” 1926. december 31.-én a D’Arcy-féle cég szerződése lejárt és nem hosszabbították meg, a magyar szakembereket pedig külföldre helyezték, így nem hazájukban, hanem messze idegen földön szereztek dicsőséget maguknak, és Eötvös Lóránd ingájának Indiától Iránig és Texastól Venezueláig. Az expedíciók névsorában gyakran fölbukkan Vajk Raul és Oszlaczky Szilárd neve, akik később a zalai olaj megtalálásában is szerepet vállaltak. Dr. Papp Simon is a világ számos országában-Horvátországban, Ausztriában, Albániában, Romániában, Új-Guineában, Kanadában, Törökországban, Angliában, az Egyesült Államokban, és Németországban-folytatott eredményes kutatómunkát. Az angol céget egyébként az a William Knox D’Arcy alapította, aki a perzsa olajra szerzett koncessziójával húsz évvel korábban történelmet írt Perzsiában.                                                                                                                                                               

A magyar kormány ismét rákényszerült az import támogatására és a minőségi termelés ösztönzése helyett engedélyezte a műolaj behozatalát és földolgozását. A '29-'33-as nagy gazdasági világválság előszele már érezhető volt, a kezdődő válságtünetek egyikeként csökkent az angol tőke aktivitása Közép-Európában, és ez a D’Arcy Exploration Company Limited Magyarországról való kivonulásában is megnyilvánult. A világgazdaságban végbemenő, az olajszakmát érintő kedvezőtlen folyamatok féken tartására és az olajhiány nyújtotta lehetőségek kihasználására a nagy olajtermelő vállalatok nemzetközi szervezetbe tömörültek. 1928-ban a világ akkori három legnagyobb olajmonopóliuma a skóciai Achnacarry kastélyban feljegyzést fogalmaztak (de nem írták alá) „Egyezmény a kőolaj-kitermelés korlátozására és a nemzetközi kőolajpiacok felosztására” címmel, amely a Standard Oil of New Jwersey, a Royal Dutch Shell, és az Anglo-Persian Oil Company között jött létre. A triumvirátus később új tagokkal bővült és a Gulf Oil International, a Standard Oil of California, a Texas Oil Company, és a Socony-Vacuum Oil Company csatlakozásával megalakult a Nemzetközi Olajkartell szervezete. Ezt a hét olajmonopóliumot nevezte el később Enrico Mattei, az olasz ENI cég elnöke „Hét Nővér”-nek. 1930-ban új egyezmény született „Memorandum az európai piacokról” címmel, amely a piacot a kartellbe tömörült monopóliumok ellenőrzése alá vonta. Az olaj egyetemes története ezzel negyedik korszakába lépett, amelyet az „engedélyezhető termelés” korszakának nevezünk.

AZ ALFÖLDI GÁZOS KUTAK

Pénzügyi nehézségeinek legyűrése után a magyar kincstár is végeztetett szénhidrogén kutatásokat a Tiszántúl mélyebb rétegeiben, a Hungarian Oil Syndicat kutatómunkájával párhuzamosan. Földgáz felszivárgást Zsigmondy Vilmos, a hazai ártézikút-fúrás elindítója észlelt először, amikor a városligeti artézi kút tíz éven át tartó fúrásakor (1868-1878) a 679 és 917 m közötti középoligocén-korú kiscelli homokos agyagba hatolt a fúró. A gáz csak 58% metánt tartalmazott, de jól égett és könnyen meg lehetett gyújtani. A városligeti ártézi kút kitűnő ivóvize más városok elöljáróit is ártézi víz feltárására ösztönözte. 1888-ban Pürpökladányban 277 m mély ártézi kutat fúrtak, amely óránként 3 m3 gázt is adott. Később a Tisza-Berettyó szögében 40 földgázt is adó kutat fúrtak. Karcagon a gázos víz 250-400 m mélységből emelkedett föl, Pusztakócson és Nádudvaron 12 m-ről, a bihar-megyei Nagyrébén 313 m mélységből. A Maros és Temes közén 1892-ben fúrtak először, az aradi szeszgyár területén. Több kutat fúrtak Mezőhegyesen is, de ezek óránként csak 2 m3 gázt adtak. Jelentős mennyiségre találtak viszont a csanádapácai, tótkomlósi, szőlősi, és a temesvári templomtéri fúrásokkal. A Tótkomlós I.-es fúrásnál 1618,9 m-es mélység elérésekor gáz, víz, és olaj kitörés történt. A kitörés elfolytására irányuló kísérletek kezdetben eredményesek voltak, hozammérést is tudtak végezni. A kút napi 88.000 m3 kevert gázt, olajat és vizet lövellt ki. A kitörés végleges elfolytása azonban nem sikerült, az egész kútfej maradvány a béléscsővel együtt elsüllyedt. A kút helyét ma egy vízzel teli kráter jelzi. A Kaszapert Tótkomlóssal összekötő árokban olaj folyt, amelyet a helybéliek kerítések és egyéb faanyagok tartósítására használtak. Az ezután lemélyített Tótkomlós II.-es fúrás is kitört és elszerencsétlenedett. Mindkét esetben a produktív szint elérésekor bekövetkezett iszapveszteség volt a sikertelenség oka, amelyre megfelelő műszaki-technikai felkészültség hiányában nem sikerült megoldást találni. A Duna-Tisza szögén Titel környékén és Torontálerzsébetlakon fúrtak gázos kutakat, a Duna mellett Baján, a Dunántúlon Nagyatádon és Lábodon. Pazár István 1906-ban megjelent ismertetése szerint Magyarország földgázos ártézi kútjai 800 m3 földgázt szolgáltattak naponta. Budapest közelében, a Cserhát délkeleti nyúlványán fekvő Őriszentmiklós határában is fúrtak éghető gázt adó ártézi kutat 1912-ben. A gáz többnyire veszendőbe ment, csak elvétve hasznosították.

Egyes geológusok úgy gondolták, hogy az Alföldi ártézi vizes gázelőfordulások a diluviális agyag, homok, és kovarétegek közé telepedett tufaképződmények bomlástermékei. Böckh Hugó az erdélyi és egbelli fúrások tapasztalatai alapján ezzel a felfogással nem értett egyet, nézete szerint az Alföld mélyében is meg kell lennie a boltozatokba gyűrt miocén-sóformációnak, és az ártézikutak vizébe a mélyben fekvő anyakőzetből szűrődik be a gáz. Leginkább ez utóbbi felfogás késztette a kincstárt arra, hogy az Alföld tiszántúli részén mélyfúrásokat végeztessen. 1918-1934-ig 10 mélyfúrást végeztek a Tiszántúlon, amelyek legtöbbje bróm-és jódsókat tartalmazó konyhasós melegvízen kívül néhány ezer köbméternyi földgázt is szolgáltatott. E fúrások közül a nagyhortobágyi 1115, a vérvölgyi 343, a karcagi I. számú 626, a II. számú 801, a hajdúszoboszlói I. számú 1091, a II. számú 2032, a debreceni I. számú 1737, a II. számú 1038, a tiszaörsi 1781 méter, a tiszabereki 1500 méter mélységű volt. Földgáz és melegvíz szolgáltatás szempontjából a debreceni, karcagi, és hajdúszoboszlói fúrások jelentősnek bizonyultak. A két debreceni kút összesen 2400 köbméter, a karcagi I. számú kút 2100, a II.-es számú 1100 köbméter, a hajdúszoboszlói I. számú kút 3200, a II.-es számú 3100 köbméter földgázt szolgáltatott naponta. A tiszaörsi 1178 m mélységű kút napi 2400 m3 földgázt adott, a többi három fúrás jelentéktelen. A Szolnokon fúrt 877 m-es kút 215 m3 gázt adott naponta. Az 1912-ben fúrt őriszentmiklósi gázos kutat a kincstár 1914-ben tovább mélyíttette. A kút kezdetben 15.000-20.000 m3 gázt adott naponta, de hozama rohamosan csökkent. A fúrógép motorját csak két hónapon át tudták a béléscsövek mellett kiáramló gázzal táplálni. Amikor a felszálló gáz napi 150 m3-re apadt, már nem volt elég a motor üzemben tartására. A kincstár Budapest közelében Vicián-telepen és Csomád határában is telepíttetett mélyfúrást, de az őriszentmiklósinál jobb eredményt ezek sem hoztak. 1925 októberében fejezték be a hajdúszoboszlói I. számú fúrást, amely ugyan nem tárt föl kőolaj vagy földgáz mezőt, mégis eredményesnek tekinthetjük, mert megalapozta az európai hírű gyógyfürdőt, és a hazai földgáz hasznosítást. A Hajdúszoboszlón talált gyógyhatású melegvízzel együtt feltört földgázt részben villamosenergia fejlesztésére használta a városi villamosmű, részben pedig palackokba sűrítették. A 7000 kcal fűtőértékű gázt egy 30 m3-es acéltartályban leválasztották a vízről, majd néhány tized bar nyomáson három db, generátorgázzal is működtethető, Luther tipusú gázmotorba vezették. Ezek egyike egyhengeres-93 lóerős, a másik kéthengeres-185 lóerős, a harmadik négyhengeres-350 lóerős volt. Az erőmű 1929-ben Kaba, Nádudvar, Hajdúszovát, és Tetétlen községekben 380 közvilágítási lámpa, Hajdúszoboszlón 470 közvilágítási lámpa, és összesen 2100 magánfogyasztó villamosenergia ellátását biztosította. A 7000 kcal/m3 fűtőértékű gázból a gázmotorok 0,6 m3-t fogyasztottak 1 kWh villamosenergia előállításához. 1929-ben az erőmű az I. sz. kútbúl 1200 m3 gázt fogyasztott naponta, 1800 m3 átvételére pedig a Magyar Királyi Államvasutakkal kötött szerződést. A vasút részére szállított gázt 20 bar nyomásra sűrítve 2,6 km vezetéken a vasútállomásra továbbították, ahol 150 bar nyomásra tovább sűrítve palackokba, és a vasúti kocsik aljára szerelt tartályokba töltötték.                                                                                                                 

A napi 2400 m3 debreceni földgázt a retortás üzemű városi gázgyár kőszénből termelt világítógázához keverték. A 8800 kcal/m3 fűtőértékű földgázt az 5500 kcal/m3 fűtőértékű kőszéngázhoz olyan arányban keverték, hogy a fogyasztók számára 6800 kcal/m3 fűtőértékű vezetékes gáz jöjjön létre. A kútba napi 400 m3 gázt visszasajtoltak, hogy a vízben oldott víz-gáz elegy kisebb fajsúlyánál fogva könnyebben felszínre emelkedjen. A mezőhegyesi ártézi kutak gázát évtizedeken át az állami ménesbirtok épületeinek és a község egy részének világítására használták. Az Alföldnek szinte minden részén vannak melegvízű fürdők, egyik-másik országos, sőt nemzetközi hírű fürdővé vált. Ezek egy része az olajbányászok munkájának köszönheti létét. Tiszaörsön 1930-ban kezdték a fúrást, és 1882,2 m-ig mélyítették. 132,7 métertől kezdve végig pannon rétegeket tártak föl, és a csöveken több szinten történt lyukasztás percenként 390 liter 51C fokos vizet és napi 2280 m3 gázt adott. Tiszaberek határában 1933-ban mélyítettek egy fúrást 1500 méterig, amelyből szintén gázos-jódos-sós vizet nyertek. Tanulmányokat folytattak az ún. mezőkövesdi maximum megtalálására is, ennek érdekében 1938 végén 1500 m-es mélyfúrásba kezdtek. Az előkutatásban 1934-től a gravitációs mérések kiegészítéseként bevezették a geofizika új módszerét, a szeizmikus mérési módszert, bár még elég kezdetleges volt, és nem adott pontos képet a rétegekről, és ez időnként kitörésekhez vezetett. A kitörések viszont igazolták az adott terület produktivitását és jelezték, hogy megfelelő műszaki-technológiai előkészítéssel termelésbe vonható olaj vagy földgáz kutat kaphattunk volna. Az állam és a városok költségén lemélyített 19 fúrás nem váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket, és a Gömbös-kormány a kutatások további finanszírozását nem vállalta. A kőolaj és földgáz kutatás szempontjából szóba jöhető területeket nem kutatták át kellő mélységig, a berendezéseket pedig az Alföld északi peremére irányították át. 

KUTATÁSOK AZ ALFÖLD ÉSZAKI PEREMÉN

1850 és 1880 között a Zemplén megyei Mikován, a muraközi Bányaváron, Sósmezőn, az Ung megyei Luhon, a Máramaros megyei Dragomérfalván, és a Mátrában lévő Recsken végeztek kutatófúrásokat. Luhon a kincstár mélyíttetett le öt aknát és négy év alatt 120 vámmázsa olajat termeltek. Az 1880-as évektől kezdődően nagyobb lendületet adott a kőolaj kutatásnak, hogy akkoriban épült a kissé túlméretezett fiumei olajfinomító. „Az új vámtörvény nagyobb kedvezményben részesítette az olajtermelőt és finomítót, mint eddigelé.” Megjelentek olyan túlzottan optimista ábrándok, hogy Magyarország uralni fogja Európa kőolajpiacát. Fölállították azt a teóriát, hogy Galicia és Magyarország olajtartó rétegei egy medencében ülepedtek le, és ebből adódóan a magyarországi rész ugyanannyi kőolajat tartalmaz, mint a galíciai. A Kárpátok láncolatában és Horvátországban sok helyen végeztek kutatófúrásokat, de eredmény nem mutatkozott. Annak ellenére sem, hogy az állam támogatta a kutatásokat. Angermann nézete szerint a sikertelenség oka a Kárpátok magyarországi részének tektonikai viszonyaiban keresendő. A Kárpátok északi oldalán nyugodt ráncosodás észlelhető. Magyarországhoz közeledve a ráncosodás meredekebb lesz, a nyergek és teknők össze vannak nyomva. A rétegnyomás következtében a Kárpátok reliefje észak felé hajlított, és az olaj a mélyebben fekvő északi rétegek felé húzódott. A magyarországi olajelőfordulások ügyét a nemzetközi fúrótechnikusok 1894-ben Lembergben tartott vándorgyűlésén megvitatták. Fabiansky mérnök szerint a magyarországi kutatások sikertelenségének oka, hogy a kutatók nem hatoltak kellő mélységbe. Zuber lembergi egyetemi tanár szerint Magyarországon kevés kilátás van kőolajra, mert az oligocénrétegek csak kevés olajat tartalmaznak, és a ropianka rétegek nagyon meg vannak zavarva. Kifejtette továbbá, hogy a később bekövetkezett vulkáni kitörések kedvezőtlenül befolyásolták és fölemésztették a bitumeneket. A magyar olajterületek hasonlítanak a galíciai olajban szegény területekhez, amelyeket rendesen nem művelnek. Zuber nézeteit cáfolta North és Böckh János is.                                                                                                             

Parád és Recsk környékén olajnyomok már régóta ismertek. Dr. Posewitz Tivadar felsorolja azokat a lelőhelyeket, ahol kőolaj nyomokat találtak, ebben a felsorolásban csak a recski előfordulásokat tartotta jelentéktelennek 1906-ban. A Posewitz által felsorolt lelőhelyek közül egyedül a Parád-Recsk környéki előfordulások esnek országunk jelenlegi határai közé. Szabó József szerint a Mátra nyugati részén a riolittufában, homokkőben és a parádi savanyúvízben (csevicében) vannak kőolajnyomok. A nép „rossz csevicének” mondta az olajszagú savanyúvizet. A recski előfordulás földtani viszonyait először Mattyasovszky Jakab tanulmányozta tüzetesebben, majd Telegdy Róth Lajos 1894-ben. Mindketten megállapították, hogy Recsk környékén az olaj riolittufába szívódott. Az első kutatóaknát az 1870-es évek végén ásták, de a munkát a „nagy gázkitörés” miatt beszüntették. 1885-ben Zsolnay és Társai mélyítettek le két kutatóaknát Recsk környékén a Miklós völgyben. Az első akna 34 m mélységben mutatott olajnyomokat, a másik 40 m mélységben. Utóbbiból néhány liter olajat is kinyertek naponta. Posewitz Tivadar szerint a recski előfordulás „igen kis térre szorítkozik”, a „mátrahegységbeli petróleumelőjövetelnek tehát praktikus jelentősége nincsen. A riolitos tufa különben is olyannyira magába szívta az olajat, hogy csak csekély részben kinyerhető. Egy kőolajjal átitatott mátrabeli trachittufának Bécsben végzett analízise kimutatta, hogy csak 1% olajat tartalmaz. A riolittufában a kőolaj csak másodlagos helyen van és biztosan feltehető, hogy nagyobb mélységből ered.” Az időközben külföldről hazatért Pápai-Vajna Ferenc a hazai szénhidrogén kutatás eredménytelenségét látva az alföldi termálvíz hasznosítását kezdte szorgalmazni, a kincstár pedig a Tiszántúlról az Alföld északi peremére, Recsk és Parád környékére helyezte át az általa finanszírozott szénhidrogén kutatást. Az egyik fúrást a recski Lahóca-hegyre telepítették, a másikat 10 km-rel északkeletre, Bükkszéken.  A Hungarian Oil Syndicate Ltd. kudarca után Böhm Ferenc pénzügyminisztériumi osztályfőnök, akinek 1921-1935-ig kezében összpontosult az állami bányászati kutatások irányítása, 1930-ban javaslatot tett egy neves szakemberekből álló Geológiai Tanácsadó Bizottság létrehozására, hogy sikertelenség esetén ne egyedül ő viselje a felelősséget. A Minisztertanács hozzájárulásával a bizottság létrejött, ez a bizottság határozta meg, hogy az olajkutatásokat az ország mely részén kell folytatni.                                                                                                                              

A korábban lefolytatott földtani vizsgálatok eredményeire alapozva a kincstár megbízásából a Földtani Intézet geológiai adatainak felhasználásával Recsk és Parád környékén folytatták a munkát, de a parádi és tardi próbafúrások meddőnek bizonyultak. A környéken több helyen kőolaj szivárgást észleltek. Bükkszéken 4 km hosszú, 1,5 km széles egységes geológiai alakulatot állapítottak meg, amely töredezett ugyan és nem borítja takaróréteg, mint a dunántúli alakulatokat, mégis reményt nyújtott a gazdaságos föltárásra. Miklósvölgytől 5 km-re a bükkszéki I. számú kutatófúrás már 130 m mélységben mutatott olajnyomokat, 230 m mélységben újabb olajréteget ért el, 326 és 330 m között pedig egy harmadikat 1937. február 21.-én. Az olajos rétegek kitermelésére az eredetileg nagy mélységűre tervezett I. számú kutatófúrás közelében az Iparügyi Minisztérium Telegdy Róth Károly irányításával több kismélységű kutat telepített. A minisztérium elrendelte a térképészeti módszerek által már ismert bükkszéki felboltozódás megfúrását, és lemélyítették a Bükkszék II.-es számú fúrást. 1937. április 18.-án 285 m mélységben olajtároló réteget találtak, és a kitermelést kanalazással rövidesen megkezdték. A magyar szakemberek nem rendelkeztek tapasztalattal a kitermelést illetően, erre addig csak az egbelli olajmezőkön volt lehetőség 1914 és 1918 között, ezért jobb híján az ottani tapasztalatokat próbálták hasznosítani. Sajnos nem sok sikerrel, mert olyan termelési eljárásokat vezettek be, amelyeknek következtében a kutak három év alatt tökéletesen elvizesedtek. Telegdy Róth Károlyt ennek ellenére később a MAORT vezetésével bízták meg.  A kút kezdetben 10 tonna olajat adott naponta, de a hozam gyorsan csökkent, és a készlet csekélynek bizonyult. A 11.000 tonna kőolajat 10 év alatt letermelték. A kis kiterjedésű, csekély hozamú mező fölfedezése jelentős eredmény volt, de még nem értékelhető az ipari méretű kőolaj kitermelés kezdeteként. 1945 januárjáig 72 fúrást mélyítettek a mezőben, többségük mélysége 100 és 300 m volt, néhány elérte az 500-600 métert, vagy ennél nagyobb mélységben elérte az alaphegységet. 1939-ben a Trianonban elcsatolt területek egy része visszakerült Magyarországhoz, és a kincstár folytatta a kutatásokat kezdetben a Felvidék déli részén és Kárpátalján, majd Észak-Erdélyben. Az anyagi és technikai feltételek rendelkezésre álltak, ennek ellenére a kárpátaljai kutatások a német és olasz koncessziós igények miatt vontatottan haladtak. Ezért az Iparügyi Minisztérium az alföldi kutatásokat is szorgalmazni kezdte. A kincstár 1939 és 1944 között az Alföldön és a Mátrában 7, Észak-Erdélyben 29, Felsődemes-Tataroson 42 kutat mélyített mintegy 60.000 méter összmélységgel. Érdemleges mennyiségű olaj azonban még mindig nem volt, de az olajkutatás javára írható a híres bükkszéki gyógyfürdő és a gyomorbántalmak kezelésére jótékony hatású Salvus víz. 

                             MAGYARORSZÁG OLAJTERMELŐ ORSZÁG LESZ

A „Nagy Háború” alatt Egbell környékén végzett torziós ingás kutatások alapján, amelyek bizonyították Eötvös Lóránd ingás módszerének használhatóságát, azt hihetnénk, hogy ez az eredmény gyorsan éreztette hatását a hazai olajkutatásban, de nem ez történt. A magyarországi kőolaj-kitermelő iparág megteremtéséért folytatott egyre reménytelenebbnek látszó küzdelmet alapvetően két tényező mozgatta: Egyrészt a trianoni békeszerződés következtében beállott gazdasági kényszerhelyzet, másrészt, hogy a kudarcok ellenére még mindig voltak geológusok, akik szilárdan meg voltak győződve arról, hogy országunk megmaradt területén belül a kutatás eredményes lehet. A reményt már csak a Mátra északi peremének, a Bükk aljának, és a dunántúli területnek esetleg eredményes kutatása éltette. 1937-ig az import kőolaj energiamérlegben elfoglalt aránya már elérte az 50%-ot, miközben a fogyasztás egyre nőtt. Az olajipart 55-60%-os munkanélküliség sújtotta. A helyzet megoldása részben egy fiatal multinacionális olajvállalat általános közép-európai érdeklődésének, másrészt Dr. Papp Simon geológus nemzetközi olajtársaságok szolgálatában több évi munkával szerzett tekintélyének volt köszönhető. Dr. Papp Simon külföldi munkája során is kitartóan igyekezett meggyőzni kollégáit a magyarországi olajkutatások értelméről. A Delaware állambeli Wilmington városban székelő olajkartell leányvállalataként 1931-ben angol és amerikai tőkével megalapított EUROGASCO /European Gas and Electric Company/-Európai Gáz és Villamostársaság-feladatául szabták, hogy Közép-Európa olajban szegény országaiban kőolaj és földgáz koncessziókat szerezzen, továbbá víz és gázüzemű villamos erőműveket építsen. Alapítói nem akartak túl nagy kockázatot vállalni, ezért viszonylag szerény alaptőkével rendelkezett. A vállalat először Ausztriában kapott kutatási engedélyt és jelentős földgáztelepeket tárt föl Bécs közelében Oberlaa határában. Az EUROGASCO már alapításának évében érdeklődött a magyarországi lehetőségek iránt, majd 1932 elején tárgyalásokat kezdett a Pénzügyminisztériumban a cég két vezetője Henry J. Pierce elnök és Paul Ruedemann alelnök. A cég két megbízottja az Amerikai Egyesült Államok külügyminiszterének ajánlólevelével jelentkezett a Gömbös-kormány pénzügyminiszterénél, Imrédy Bélánál, aki azonnal megkezdte a tárgyalásokat a delegációval. Imrédy Béla túlzott igényei miatt a tárgyalások elhúzódtak, annak ellenére, hogy a cég ausztriai koncessziójuk feltételeinél kedvezőbb ajánlatot tett a magyar kormánynak. 1933. június 8.-án végre koncessziós szerződést kötöttek a magyar állammal /Egyezmény a kir. magy. pénzügyminiszter és az European Gas and Electric Company között/. Ennek értelmében a Dunántúl egész területére /32.375 km2/ szóló szénhidrogén kutatási és bányászati jogot negyven évre az EUROGASCO-ra ruházták, és az Egyezmény szerint 5 év alatt 8 kutatófúrást volt köteles lemélyíteni a koncessziós területen. A koncesszió további húsz évvel meghosszabbítható volt, ha a társaság a harmincötödik év lejártáig legalább 10 millió dollárnak megfelelő összeget fektetett magyarországi vállalataiba. Az Egyezmény a társaság első öt éves működését a következőképpen szabályozta: „Az EUROGASCO köteles Magyarországnak a Duna folyótól délre és nyugatra fekvő, az idecsatolt és ezen egyezmény kiegészítő térképén zöld vonallal körülhatárolt, egymással érintkező és I., II., III., számmal jelölt területen geológiai vizsgálatokat és kutatófúrásokat végezni, azon naptól számított öt évi opciós időszakon belül, amely napon a Magyar Országgyűlés tudomásul vette a m. kir. pénzügyminiszternek azt a jelentését, amely az 1911. évi VI. tc. alapján állami monopólium tárgyát képező ásványolaj, földgáz /a következőkben gáznak nevezve/ és más ásványolajfélék kutatási jogának a jelen egyezmény tárgyát képező átruházására vonatkozik, végül köteles erre a célra a szükséges összegeket, de legalább olyan pénzösszeget fordítani, amely megfelel annak a finom aranymennyiségnek, amelyet 300.000 /Háromszázezer/ U.S.A. dollár 1 dollár =1,5046316 gramm finom arany alapon tartalmaz.”  A társaság az 1933. évi XIX. tc. értelmében teljes körű mentességet kapott adók és illetékek fizetése alól. A költséges kutatások összes kockázatát és költségeit az EUROGASCO viselte, de a termelésből a magyar állam méltányos részesedést kapott, emellett figyelmet fordítottak a magyar ipar támogatására és a munkanélküliség enyhítésére.                                                                                                                                               
Az EUROGASCO-nak lehetőséget biztosítottak arra, hogy a Pénzügyminisztérium birtokában lévő geológiai térképeket és adatokat fölhasználhassa, és a geológiai munkálatokban való közreműködésre a Földtani Intézettel szerződést kössön, valamint-ha az állami munkálatokat nem hátráltatja-geofizikai vizsgálatainál igénybe vegye az állam rendelkezésére álló Eötvös-féle torziós ingákat szakszemélyzettel együtt. Az ezzel összefüggésben fölmerülő összes költséget azonban köteles viselni. Az opciós időszak alatt-a terület részletes geológiai és geofizikai kivizsgálása után-a társaság köteles meghatározott számú /összesen nyolc, de ásványolaj föltárása esetén növekvő számú/ kutatófúrást végezni. Olyan fúróberendezéseket kell alkalmaznia, amelyek legalább 1500 m mélység elérésére alkalmasak, és az egyes fúrásokat a műszaki lehetőségek határán belül olyan mélységig kell folytatni, amíg az geológiailag indokolt. Amennyiben kereskedelmileg hasznosítható mennyiségű kőolajat vagy földgázt talál, a fúrás körül 36 négyzetkilométeres négyzet-amelynek az eredményes fúrás a középpontja-területén további két fúrást kell telepíteni. Ásványolaj és földgáz föltárása esetén köteles minden technikailag és okszerűen lehetséges intézkedést megtenni az elpocsékolás megakadályozására. Ennek ellenőrzésére a pénzügyminiszter műszaki szakértőt rendelhet ki. Az opció meghosszabbítható, ha annak lejártáig az EUROGASCO munkálatai ugyan nem fejeződtek be, de a vizsgálatok azt mutatják, hogy valószínű az eredmény. Kikötötték azonban, hogy az EUROGASCO hanyagságból vagy szándékosan nem tartaná be az Egyezmény valamely kitételét, vagy nem teljesítené kötelezettségét, a pénzügyminiszter fölszólítását követő két hónapon belül, az átruházott jogok költségmentesen visszaszállnak a magyar államra. Kivételt képezett az az eset, ha a „rendes kereskedő gondosságával el nem hárítható tények és körülmények” akadályoznák meg a kötelezettségek teljesítését.                                                                                                                       
Időközben hazatért Dr. Papp Simon is és, más szakemberekkel együtt ismét munkához láttak. Így ír egyéni életútjának erről a meghatározó szakaszáról önéletrajzában Dr. Papp Simon: „Németországból 1932 őszén kerültem haza. Itthon és Londonban már kilátásban volt, hogy az European Gas and Electric Company szénhidrogén kutatásokra koncessziót fog kapni, és ezért elhatároztam, hogy én nem fogom többé a világot járni, hanem itthon maradok. Megkísérlem Magyarországon feltárni az olajat, amiről én meg voltam győződve, hogy nálunk is van kereskedelmileg kinyerhető mennyiségben, dacára az angol kudarcnak.”                                                                                               
Dr. Papp Simon az EUROGASCO főgeológusa lett és megbízták a geofizikai munkák megszervezésével. Az adminisztráció vezetésével Ábel Bódogot, a Teudloff-Dittrich Gépgyár volt igazgatóját bízták meg. A kutatásokat jeles magyar geológusok, geofizikusok végezték: Dr. Lóczy Lajos geológus, egyetemi tanár, a Földtani Intézet igazgatója, Dr. Vendi Aladár geológus, műegyetemi tanár, Dr. Strausz László geológus, Dr. Kretzol Miklós geológus, Dr. Vajk Raul, Oszlaczky Szilárd, Facsinai László, Scheffer Viktor geológusok. 1933 szeptemberétől már részletes felszíni geológiai kutatásokat folytattak, majd októberben megkezdődtek a Dunántúl területén a geofizikai vizsgálatok a Földtani Intézettől kölcsönzött Eötvös-Rybár-féle torziós ingával. Szeizmikus mérésekkel kombinált torziós-ingás méréseket végeztek, majd ezt mágneses mérésekkel egészítették ki. Magyarországon az EUROGASCO végeztetett először graviméteres méréseket. Az első két év geológiai és geofizikai mérésekkel telt, amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy fölkutassák a mélyben fekvő, kőolaj tárolására alkalmas földtani szerkezeteket, és ezek eredményei alapján jelölhessék ki a kutatófúrások helyét. Ez idő alatt 5 kutatófúrást végeztek a Dunántúl területén. Az első szeizmikus méréseket 1934. július 20.-án kezdték a Kisalföldön Himód és Kisfalud között az amerikai Carter Oil Company felszerelésével és négytagú csoportjával, majd 1934. november 21.-étől közösen végezték a Humble Oil Co. munkatársaival. Kapuvár közelében Mihályi község határában nagy mennyiségű széndioxid gázt tártak fel, amelyet a benzingőztől megtisztítva szárazjég gyártásra használtak. Ez a fúrás fordulópont volt a hazai mélyfúrások történetében, mert itt alkalmaztak első alkalommal Rotary rendszerű /forgófejes, iszapöblítéses/ technológiát Magyarországon. 1150 m-es mélységnél benzinszagú gáz, majd 1510-1557 m közt nagynyomású, viszonylag tiszta széndioxid gáz tört föl. A fúrást 1603,6 méterig folytatták, azonban értékelhető mennyiségű kőolajat vagy földgázt nem találtak. A szárazjég kereskedelmi méretű termelésére értékesítési nehézségek miatt végül nem került sor. A második fúrás helyét a görgetegi vasútállomás mellett jelölték ki Somogy megyében. A Nagyatád és Lábod községek közötti földalatti földtani szerkezet 25-30 km hosszan, 12 km szélességben észak-déli irányban húzódik. Az 1935. október 14.-én kezdett és 1936. április 4.-én 2059 m mélységben befejezett fúrás technikatörténeti jelentősége, hogy itt alkalmazták először a Schlumberger eljárást /elektromos fúrólyuk vizsgálatot/ az átfúrt kőzetrétegek vizsgálatához, a fúrás azonban eredménytelen maradt. Az Inke környékén található földtani szerkezeten 1936. május 10.-én Iharosberény határában kezdték a harmadik fúrást. 1.300 m mélységben olajnyomokat tartalmazó gázt tártak fel, a gáz 34% metánt tartalmazó széndioxid volt. 2140,5 m mélységnél a fúrást abbahagyták, a hosszadalmas vizsgálati eljárások sem biztattak eredménnyel. Csupán 61% szénsavgázt és 36% metánt tartalmazó nem éghető gázt találtak. Elkeserítő volt a több mint háromévi munka eredménytelensége, erre senki sem számított. A negyedik és ötödik fúrást a Zala megyei Szentadorján község /Lispe/ közelében telepítették. Mindkettő olajat és benzingőzt tartalmazó földgázt adott. Ebben az időszakban Magyarország még nem tudta kiheverni a trianoni sokkot, és az 1929-33-as gazdasági világválság következményei is csak most éreztették hatásukat igazán. A nemzetközi helyzet változásai, illetve a bizonytalanná vált ausztriai belpolitikai viszonyok miatt az EUROGASCO addigi bécsi székhelyű központját 1936 szeptemberében Budapestre helyezték. Magyarországi terveik megvalósításához a kutatási eszközök technikai és pénzügyi lehetőségeinek bővülésében ez a körülmény, továbbá Dr. Papp Simon külföldi kapcsolatai nyilvánvalóan szerepet játszottak. Az amerikai cég által behozott és használatba vett korszerű Rotary rendszerű forgófejes fúróberendezésekkel üzembiztosabban és olcsóbban folyhatott a munka. Egyes geológusok biztosra vették, hogy a 20-as években a Magyar Olajszindikátus által végzett kutatások eredménytelensége ellenére a Zala megyei Budafapuszta környékén még érdemes próbálkozni. Ezen a területen az Egyezmény még egyébként is kutatásra kötelezte az EUROGASCO-t.  A Budafapuszta határában 1936. július 13. és 1936. december 2. között lemélyített B1-es fúrásuk az 1066 és 1805 m közötti homokrétegekből 1937. február 9.-étől 15 mm-es fúvókán át naponta 418.000 m3 földgázt és eleinte heti 2,5 vagon jó minőségű olajat adott. Ezt a gázt használták később a 2-es és 3-as fúrás gőzkazánjainak fűtéséhez. A gáznak erősen benzin szaga volt, amely arra engedett következtetni, hogy a környező rétegekben olajcsapda található. A Trianon utáni Magyarországon ez volt az első termelő olajkút.                                                                                                                       

Az 1937. április 14.-én kezdődött és szeptember 29.-én sikeresen befejezett B2-es kutatófúrásuk során történt rétegmegnyitással felszínre került folyékony arany egyúttal a magyar kőolajtermelés kezdetét is jelentette. A termelést 1937. november 21.-én kezdték meg. A kút 10 mm-es fúvókán keresztül napi 10.300 m3 földgázt és 62-65 m3 /52-55 tonna/ jó minőségű, benzindús kőolajat adott. Magyarországon az ipari méretű kőolaj kitermelés kezdetét ettől a naptól számítjuk. A Trianon után nyersanyag lelőhelyek nélkül maradt csonka ország számos kudarc után a szakemberek kitartó munkájának eredményeként immár kőolajtermelő országgá válhatott. A budafapusztai felboltozódás határait sikerült feltérképezni, ezzel a kezdeti kutatások Zalában befejeződtek. 1938. december 31.-ig tíz fúrást mélyítettek Budafapusztán. Kilenc közülük termelő kút lett és 13 hónap alatt 4000 vagon kőolajat és 20 millió m3 földgázt szolgáltatott. A külföldi petróleumfolyóiratok termelési statisztikáiban Magyarország is megjelent, mégpedig nem az utolsó helyen. Az EUROGASCO a magyarországi kutatásokba 1933. július 28.-ától 1936. május 31.-éig 300.000 aranydollárnak megfelelő összeget fektetett be, eleget téve ezzel az Egyezményben vállalt, kutatási tevékenységre előirányzott kötelezettségének. Az EUROGASCO a kutatásokat a kor legmagasabb műszaki színvonalának megfelelően végezte, és-bár a Szerződés erre nem kötelezte-geofizikai méréseket is végeztetett. 1933 és 1938 között tízezer állomáson végeztek Eötvös-inga méréseket, ezenkívül 1937-ben Humble-Truman Howel típusú graviméterrel Budafapusztán, Csömöréden, Győrött, Kacorlakon, és Pusztaszentlászlón végeztek méréseket. 1934-ben mágneses méréseket végeztek Kaposvár, Kurd, és Mihályi környékén. A szeizmikus munkálatok a Kisalföldön kezdődtek Himód és Kisfalud között 1934. július 20.-án. A jelentősebb gravitációs anomáliák mibenlétének megállapítására az amerikai Humble Oil Co. végzett méréseket Mihályi-Szárföld-Répcelak, Budafapuszta-Lenti térségében 1935-ben, a szintén amerikai SEISCOR cég pedig Budafapuszta-Inke-Mihályi környékén 1936-ban. Az 1933-1943-ig eltelt tíz év alatt végzett kutatómunka intenzitását a következő számokkal jellemezhetjük:

Eötvös-inga állomás                 20.000 helyen került telepítésre,

Graviméter állomás                 12.000 helyen,

Vertikális magnetométer        15.000 helyen,

Szeizmikus robbantópontok száma: 2.500                                                                                 
Az EUROGASCO sok nehézségbe ütközött, mire elkezdhette kutatófúrásait a budafapusztai területen, és utána is adódtak még kritikus időszakok. Tőkeerejéről a magyar kormány nem rendelkezett megfelelő információkkal. Ekkorra már a vállalat belső szervezeti és tulajdonviszonyai is megváltoztak. A kezdetben angol-amerikai tulajdonszerkezetben az amerikai tőke túlsúlyba került. Az angolok nem akartak többet invesztálni az eredménytelen kutatásokba egyrészt, másrészt az EUROGASCO hitelfölvételre kényszerült a new yorki székhelyű Standard Oil Company of New Jersey-től. Az Eurogasco akkori elnöke, Henry J. Pierce által kieszközölt 250.000 dollár kölcsönt egy év múlva részvényekké konvertálták. A SOCONJ egyre több és több részvényt vett át, így 1937 végére már a részvények 90%-a a birtokában volt. A továbbiakról dr. Papp Simon a következőket írja: „1936 decemberében itt járt Ralph Bolton, aki a New Jersey-t mint elnök képviselte az EUROGASCO-ban. Ebben az időben a budafapusztai 1. számú fúrásban már 1053-1076 m között átfúrtak egy olaj és gáztartalmú réteget, és biztosra vettük, hogy ez a fúrólyuk olajat fog termelni, mert a kihúzott fúrómag teljesen át volt itatva olajjal és gázzal. Ezért sikerült rávenni Boltont, eszközöljön ki részünkre a Jerseytől még 50.000 dollárt a kút további fúrásához és a homokrétegek megvizsgálásához, valamint a 2.-es számú fúrás lemélyítéséhez. Erre engedélyt is kaptak.”  A történeti pontosság kedvéért ide kívánkozik egy anekdotikus részlet, amely érzékelteti, hogy Mr. Bolton, ill. a Standard Oil of New Jersey erszényének megnyitása nem ment ilyen simán. Mr. Ralph P. Bolton 1936. december 3.-án azért érkezett a cég londoni központjából Magyarországra, hogy a mihályi, görgetegi, és inkei fúrások meddőségének, valamint a B1-es fúrásnál jelenkezett műszaki problémák miatt elmaradt rétegvizsgálatok helyett a fúrómagok megtekintése alapján döntsön a kutatások folytatásáról vagy azonnali leállításáról. A döntés érintette volna a tervezett B2-es fúrást is, a tét tehát óriási volt. Dinda János fúrásvezető, hogy az igazságnak több esélyt adjon, utasította beosztottait, hogy a fúrómagot a telephelyen található „valamilyen olajjal” itassák át, majd a külsejét töröljék le. Az ily módon „előkezelt” fúrómag a másnapi szemlén lupéval, de még inkább a laborban UV fénnyel vizsgálva a bejuttatott olaj hatására „gyönyörű sárga színben mutatkozott.” A fúrómagban az olaj jelenléte Mr. Bolton számára kimutatható volt, a további kutatások elől pedig minden akadály elhárult. Az eset valójában nem tekinthető csalásnak, legfeljebb csalafintaságnak, hiszen az olaj jelenléte a területen már egyértelműen bebizonyosodott, csak a béléscső megszorulása miatt nem tudták a kutat megfelelően kiképezni, és a rétegtartalmat meghatározni.                                                                                                                                          
A budafapusztai B1.-es fúrás befejezésekor már látható volt, hogy nem szabad föladni a szénhidrogén kutatást a zalai területen. Erről azonban meg kellett győzni a magyar hatóságok képviselőit is, mert az 1933-ban megkötött Egyezmény értelmében az itt használt két fúróberendezést más, eddig eredménytelenül kutatott területre kellett volna átszállítani. Az EUROGASCO-nak sikerült meggyőzni a budafapusztai terület reményteljességéről Bornemissza Géza iparügyi minisztert, vitéz Petneházy Antal államtitkárt, és Telegdy Róth Károly egyetemi tanár miniszteri tanácsost, és megnyerni beleegyezésüket az Egyezmény néhány pontjának megváltoztatásához. Az Egyezménnyel egyidejűleg aláírt Szerződés kitételt tartalmaz arra az esetre, ha az EUROGASCO ipari méretekben kitermelhető kőolajat vagy földgázt tárna föl. Kőolaj föltárása esetén a termelést a szokásos üzleti feltételekkel folytatni kell és-amennyiben az a társaságnak méltányos jövedelmet biztosít, addig kell fokozni, amíg az ország saját szükséglete biztosítva nincs. Ebben az esetben a cég opciós időszak lejárta előtt köteles határozni arról, hogy megalakítja-e a Magyarországon bejegyzett, de nem magyar tőkével, minimálisan 500.000 aranydollárnak megfelelő alaptőkével bejegyzett önálló magyar részvénytársaságot. A Szerződés rendelkezett arról is, hogy a magyar részvénytársaság üzemeiben magyar állampolgárságú tisztviselőket, altiszteket és munkásokat alkalmaz, kivéve azokat a munkaköröket, amelyekben a munka magyar állampolgárokkal nem látható el megfelelően. 1937. június 10.-én Pótegyezményt kötöttek, amely szerint az 1933-ban megszabott 5 éves opciós időszak további 2 évvel-1940. június 30.-áig-meghosszabbodik. Az EUROGASCO az opciós időszakban még további hat fúrás lemélyítésére vállalkozott a koncessziós területen belül. Az EUROGASCO a kutatásokba 1937. december 10.-éig 806.300 dollárt fektetett be, és az év végéig a budafapusztai B1-es, B2-es, és B3-as jelzésű kutakból összesen 1.360 tonna kőolajat termelt ki. A biztató eredmények, valamint az a körülmény, hogy a kitermelésre, feldolgozásra, értékesítésre csak Magyarországon bejegyzett cég jogosult, arra indították az EUROGASCO vezetését, hogy éljen az Egyezmény 15. pontja által biztosított jogával, és alapítsa meg a Szerződés 1. pontjában meghatározott részvénytársaságot. 1938. június 24.-én Pótszerződést írtak alá, amelynek értelmében az EUROGASCO új céget alapít Magyar-Amerikai Olajipari Részvénytársaság néven, egyidejűleg az EUROGASCO megszűnt. 1938. július 15.-én megalakult és július 18.-án bejegyezték a magyarországi társascégek jegyzékébe az EUROGASCO által alapított új olajvállalatot Magyar-Amerikai Olajipari Részvénytársaság, röviden: MAORT néven. Az EUROGASCO az 1911. november 15.-én Chicagóban bírósági ítélettel föloszlatott J.D.Rockefeller-féle Standard Oil Company amerikai olajvállalat egyik reinkarnációja, a Standard Oil Company of New Jersey leányvállalata volt. Az Eurogasco összes magyarországi vagyonát, jogait, kedvezményeit betétel formájában 14.357.000 pengő értékben bevitte a MAORT-ba ugyanilyen értékű részvény ellenében. A MAORT részvénytőkéjének 99,19%-a ezáltal a Standard Oil Company of New Jersey, a világ akkori legnagyobb olajmonopóliumának tulajdonába került. Az egyenként 1000 pengő névértékű részvényeket a Magyar Kereskedelmi Bankban helyezték letétbe, amelyből 14.242 darab volt amerikai, 115 darab magyar tulajdonban. A magyar államot a kitermelt olaj után 15%, a földgáz után 12% részesedés illette természetben vagy készpénzben, a pénzügyminiszter előzetes jelzése alapján. Ez kevesebb, mint az Anglo-Persian koncesszió 16%-os perzsa részesedése, de ez esetben ismert volt a kitermelt olaj mennyisége. A perzsa állam sohasem tekinthetett be az Angol-Perzsa Olajvállalat könyvelésébe, a cég annyi olaj után számolta a 16% részesedést, amennyi után akarta. A Szerződés 10. cikkelye tartalmazott egy, a magyar állam számára kedvező szerény mondatot: „Amennyiben saját kára nélkül teheti, Magyarország gazdasági érdekeit szem előtt tartja.” Amikor a képviselőházban Bornemissza Géza bejelentette a MAORT megalakulását, egyetlen szót sem ejtett arról, hogy a magyar kőolaj és földgáz voltaképpen amerikai kézbe került. Erről azért illett volna szót ejteni, mindazonáltal a budafapusztai, majd a lovászi olajmezők fölfedezése nem az amerikai nagytőke, hanem a magyar gazdaság számára volt létkérdés. Az idegen tőke a kor technikai és szakmai színvonalának megfelelő módon nekilátott a föltáráshoz és a termeléshez. Új munkakultúrát, vezetési stílust, és életformát meghonosítva ezzel az ország egyik legszegényebb, legelmaradottabb vidékén, a Göcsejben. Zala megye elindult az iparosodás útján. Létrejött az első jelentős hazai olajtársaság és megkezdődött a jelenlegi nemzeti olajvállalat - a MOL - előtörténete.  
    

A MAORT ÉS A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ      

A magyarországi kőolaj lelőhelyek föltárásáért folytatott harc egybeesik a Trianonban halálra ítélt ország életben maradásért folytatott küzdelmével. A magyar olajipar születésének története nem egyszerűen egy iparág szárba szökkenésének első fejezete, hanem a magyar politika és gazdaságtörténet mai életünket is befolyásoló eseményeinek korszaka.                                                                                                                     
A XX. század története az olaj története, és ez bizonyos mértékig Magyarországon is igaz, annak ellenére, hogy világviszonylatban nem vagyunk jelentős kőolajtermelő ország. 1939-ben a magyarországi ismert kőolajkészletek a világ akkor ismert tartalékainak 0.02%-át tették ki, és ez az arány még évtizedekig állandó maradt azáltal, hogy az új fölfedezések Magyarországon és a nagyvilágban közel azonos arányban történtek. Ez az arány a kitermelés mértékére is sokáig igaz volt, mára azonban a 0,01%-hoz közelít. Volt idő, amikor szerény készleteink kitermelésének megkezdése a túlélést jelentette, majd a termelés rohamos fokozásával a háború vérzivataros éveiben jelentős tényezővé vált. Az ország első jelentős olajtermelő vállalkozása alig kezdte meg működését, máris a második világháborúban találta magát.                                                                           
A hitleri Németország terjeszkedési törekvései az amerikai nagytőke magyarországi befektetéseit is veszélyeztették. Legalábbis így hittük, alább látni fogjuk azonban, hogy ez nem egészen így volt. Az 1939. évi IV. törvény a vállalatokat háborús kényszergazdálkodásra kötelezte, és a II.tc. alapján a MAORT-ot 1939 szeptemberétől a nyersolajtermelés az Iparügyi Minisztérium XVII. (hadiüzemi) szakosztály irányítása alá helyezték, majd 1941. december 23.-ától hadiüzemmé nyilvánították. A minisztérium a vállalatokhoz kihelyezett hadiüzemi katonai parancsnokok ellenőrzése alá helyezte a MAORT működését.                                                                                                                                                                                                    
A termelési adatokat és a történelmi tényeket elemezve érdekes felismerésekre juthatunk. A második világháború alatt Románia mellett Magyarország volt a német hadigépezet egyik fontos olajszállítója. Pontosabban a Standard Oil of New Jersey 99,2%-ig amerikai tulajdonú magyarországi leányvállalata a MAORT, amelyet a háború elején állami kezelésbe vettek.

                                                                                          
A kitermelt nyersolajat a MAORT az amerikai anyavállalat másik, németországi leányvállalatának-a Deutsche-Amerikanische Petroleum Gesellschaft-nak szállította, az pedig a német hadseregnek adta át. Románia 1938-ra Németország legfontosabb szárazföldi olajszállítójává fejlődött. A háború kezdetétől a tengeri blokád beállta után Románia abszolút értelemben is a hitleri Németország legfontosabb olajszállítója lett. Az 1938. évi 389.000 tonna német export a háború kitörésével beálló tengeri blokád és a hadigépezet igényei miatt többszörösére emelkedett. Románia 1941-től havi 150.000 tonna nyersolajat szállított Németország számára, amit aztán tartott 1942 és 1943 folyamán, a szövetségesek Ploiesti elleni légitámadásaiig. A háború elején hadi üzemnek minősített és állami kezelésbe vett MAORT által Zalában kitermelt olaj 1941-től harmada, 1944-ben fele Németországba került. 1943-tól a szövetségesek bombatámadásai következtében kieső román olajtermelés miatti német üzemanyaghiány mérséklésére a végsőkig fokozták a termelést a zalai olajmezőkön, amely 1944. évben elérte a 809.000 tonnát. Ez a mennyiség lebontva havi 27.000 tonnát jelent, amelyet naponta egy 1000 tonnás tehervonattal lehetett Németországba szállítani. A német hadigépezet zavartalan működéséhez havi 7.250.000 hordó, azaz 1 millió tonna üzemanyagra lett volna szükség, azonban folyamatosan havi 264.000 tonna üzemanyag hiánnyal küszködött, amely hiány a háború vége felé csak nőtt. Ennek a hiánynak mérséklésére Németország számára a zalai olajra is szükség volt. A vállalat vezetése az alapítástól P. Ralph Bolton vezérigazgató, majd 1940 májusától  Paul Ruedemann alelnök-vezérigazgató kezében összpontosult. Ő látta el George Bannantine-nal a Standard Oil of New Jersey részvényeseinek magyarországi képviseletét. Ruedemann 1941. december 24.-én átadta a vezérigazgatói tisztséget Dr. Papp Simonnak, 1942. január 16.-án Paul Ruedemann, a MAORT amerikai állampolgárságú alelnök-vezérigazgatója elhagyta az országot. Meghagyta Dr. Papp Simonnak, hogy ha bármilyen problémája támadna, Klassentől, a Deutsche-Amerikanische Petroleum Gesellschafft vezetőjétől kérjen utasítást Hamburgból. Ruedemann Németországban született, onnan vándorolt ki Amerikába, majd a Standard Oil of New Jersey alelnök-vezérigazgatójaként érkezett Magyarországra. Utolsó intézkedésével még biztosította, hogy a haditermelésben semmiféle fennakadás ne legyen. Nem is volt. A nagyrészt amerikai tulajdonú céget állami felügyelet alá vonták és a MAORT az 1941 decemberétől az Egyesült Államokkal hadban álló Magyarország hadiüzeme lett, és ellenséges területen működött, az egy dolog. De az amerikai Standard Oil vállalat amerikai állampolgárságú képviselője az utolsó percig a Németország szolgálatában álló két leányvállalatának zavartalan együttműködésén munkálkodott. A hitleri Németország és az amerikai Standard Oil vállalatok együttműködéséről néhány kényelmetlen tény már napvilágra került, amelyek megkérdőjelezik a háborúról kialakult korábbi képünket. A cég magyar vezetőinek és mérnökeinek munkáját német tisztek felügyelték,  és állandó nyomásnak voltak kitéve. Állandó konfliktusban voltak Horthy politikusaival, a német igényeket kiszolgálni igyekvő minisztériumi tisztviselőkkel, a németekkel, majd a háború után a kommunista vezetéssel is, (megtetézve azzal, hogy a kommunisták nem bíztak bennük). A horthysta kormányzat Telegdy Róth Károly, miniszteri tanácsos, a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. igazgatója személyében találta meg azt a kirendelt vezetőt, aki a német háborús érdekeket elszántan és odaadóan kiszolgálta. Áthidalhatatlan ellentmondást képezett, hogy a politikusok és a hadsereg annyi olajat akartak kivenni a Földből, amennyit pillanatnyilag tudtak, a szakemberek pedig annyit, amennyit a természet törvényeinek megsértése nélkül lehetett. A német kormány már 1940 közepén szorgalmazta a magyarországi kőolajtermelés fokozását. A MAORT szakemberei ragaszkodtak a tudományosan megalapozott szakszerű termelési módszerekhez és a koncessziós szerződéshez, erre a termelés szándékos visszafogásával vádolták őket. A német politikusok úgy vélték, hogy a termelési módszerek megváltoztatásával a termelést duplájára lehetne emelni. Az egyre erősödő német követelésekkel szemben 1940. június 19.-én kelt diplomáciai jegyzékében gróf Teleki Pál miniszterelnöknek sikerült megvédeni a vállalatot a vádaktól, azonban az 1941 végén és 1942 elején folytatott tárgyalásokon a Bárdossy kormány már ígéretet tett a németeknek a termelés és olajszállítás növelésére. A nyugodt üzletmenet folytatása mind több nehézséggel járt, és ez a vállalat tevékenységében ellentmondásos döntésekre vezetett. Miközben nem engedték érvényre jutni a termelési elveik feladását kikényszeríteni akaró külső törekvéseket, a Standard Oil vezetése üzleti okokból nem zárkózott el a németországi exportszállításoktól. Ennek nyilvánvalóan feltétele volt a világpolitika legfelsőbb szintjein meglévő háttérben meghúzódó erők összejátszása, amely a háború okait is más megvilágításba helyezi. A MAORT testvérvállalatának, a Deutsche-Amerikanische Petroleum Gesellschaft hamburgi vezetői-Klassen és Dr. Breme-1940 februárjában a hitleri Németország kormányának megbízásából Budapestre utaztak, és a MAORT vezetőinek felajánlották, hogy a termelés növelése érdekében új mezők feltárásához, új kutak megnyitásához társaságuk pénzt, fúróberendezéseket bocsát rendelkezésre nagyobb mennyiségű olaj szállításáért. A rablógazdálkodást a MAORT vezetői elutasították, de nem emeltek kifogást az ellen, hogy a-magyar kormány hozzájárulásával-a hazai szükségleteken felüli mennyiséget Németországba szállítsák. A lovászi olajmező megnyitásával a termelés ugrásszerűen emelkedett, de emelkedett a magyarországi olajszükséglet is a háborús igények miatt, mivel 1941. december 13.-ától hadviselő fél voltunk. A MAORT-mint az ország egyetlen olajtermelője-stratégiai fontosságú vállalattá lett. A német kormány miután a MAORT vezetését nem tudta a rablógazdálkodást jelentő termelés fokozására rávenni, meg akarta szerezni a zalai olajmezőket. A Wehrmacht Főparancsnoksága 1941 májusában lefolytatott vizsgálata során megállapította, hogy a hadműveletek végrehajtásához havonta 7.250.000 hordó üzemanyagra van szükség, ezzel szemben importból és német termelésből csak 5.350.000 hordó üzemanyagot tudnak beszerezni. A hiányzó havi 1.900.00 hordó üzemanyag beszerzéséről sürgősen gondoskodniuk kellett, ami a német hadvezetést kétségbeesett lépésekre, legfőképpen a Szovjetunió 1941. június 22.-i megtámadására késztette. 1941 júliusában az I.G. Farbenindustrie konszern-a Wehrmacht szintetikus üzemanyag gyártója-tárgyalásokat kezdett a Standard Oil of New Jersey-vel a MAORT részvényeinek átvételéről, dél-amerikai olajrészvényekért. A németek próbálkozása ismét nem járt sikerrel, ezért Bárdossy kormányán keresztül próbáltak nyomást gyakorolni a MAORT-ra. 1941 decemberében Ribbentrop német külügyminiszter Bárdossy László miniszterelnököt Berlinbe rendelte, a nyersolaj szállítások fokozását és 1942 első negyedévére 88.000 tonna finomítvány szállítását követelte. Bárdossy Berlinből történt hazaérkezése után a minisztertanács határozata alapján az iparügyi miniszter 1941. december 20.-án kelt 79.997/II. sz. rendeletével a MAORT-ot kincstári használatba vette. A vállalat kincstári használatbavételéről szóló döntésnek a németek szállítási követelései mellett további két oka volt. Először: a kormányban aggodalmat keltett az I.G. Farben és a Standard Oil tárgyalásának híre. Másodszor: a kormány így tudta elkerülni, hogy a MAORT vagyon közvetlenül német fennhatóság alá kerüljön, mint ahogy a román testvérvállalattal, a Romano-Americana-val történt.  A háború folyamán a Németországot üzemanyaggal ellátó zalai olajmezőket a szövetségesek sokáig nem bombázták. Az Olaszországban fölszálló, Németország bombázására induló liberátorok rendszeresen a zalai olajmezők fölött repültek, és a Balaton környékén fordultak északra, Németország felé. Az angol és amerikai hadvezetés többször sürgette a magyarországi olaj-és üzemanyag termelő központoknak /zalai olajkutaknak, finomítóknak, a péti szintetikus üzemanyaggyárnak/ bombázását, ám a parancsnokság erre csak 1944 nyarán, a háború utolsó szakaszában kapott engedélyt. A politikusok mintha nem akarták volna túl gyorsan megnyerni a háborút. A háborús színjáték drámaírói úgy tűnik, a háborút fönn akarták tartani, amíg számukra szükséges, és csak azután megnyerni. Az iskolában valahogy nem így tanultuk. A Wehrmacht  és Luftwaffe sok ezer harckocsijának teherautójának, repülőgépének, és a hátország ipari potenciáljának megbénítása az üzemanyag ellátás blokkolása által közelebb hozta volna a háború befejezését, de nem ez történt. A Standard Oil of New Jersey igazgató tanácsában Mr. Estebrook és Mr. McCollum a profit maximalizálása szempontjából úgy tartották helyesnek, ha a háború nem ér véget idő előtt. A Rockefeller családnak-mint a Standard Oil cégcsoport fő részvényeseinek-óhaja a legfelsőbb állami vezetés számára parancs volt. A partizánok az éveken át tartó olajszállításokat megakadályozhatták volna, de akkor valószínűleg nem látták át ezeket a logisztikai kérdéseket.                                                                  
A háború után a magyar állambiztonsági szervek őrizetbe vették többek között Paul Ruedemannt is, aki így vallott háború alatti tevékenységéről: „Midőn Magyarország az USA-val hadiállapotba került, visszatértem New Yorkba. A MAORT irányítását Dr. Papp Simonra bíztam. Utasítottam őt, hogy döntő kérdésekben a Német-Amerikai Petróleumtársaság igazgatójától, a német állampolgárságú Mr. Klassentől kérjen útmutatást.” Dr. Papp Simon erről a következőket mondotta: „Mielőtt Ruedemann és Bannantine elutazott Budapestről, Ruedemann átadta nekem a vállalatot, és felhívta a figyelmemet, hogy ha a vezetéssel kapcsolatban problémáim lennének, úgy forduljak Klassenhez, aki a Standard Oil of New Jersey németországi leányvállalatának, a Deutsche-Amerikanische Petroleum Gesellschaftnak volt a vezetője Hamburgban.”                                                                                                                                                                     
Dr. Papp Simon kétségkívül kitűnő szakember volt, és senki sem róhatja föl neki, hogy lelkiismeretesen teljesítette feladatát, mármint, hogy a zalai olaj eljusson a Német-Amerikai Petróleumtársasághoz. A német hadvezetés bizalma a kezdeti konfliktusok ellenére nem rendült meg, a németek megértették, hogy az olaj kitermelése komoly szakmai felkészültséget igénylő munka, és a szakszerűtlenül erőltetett kitermelés az olajkutak tönkremenetelét okozhatja. Hogy az olajkutak 1943-ban valóban elérték-e teljesítőképességük csúcsát, vagy a termelés csökkenésének más oka volt, arról majd alább szólunk. Dr. Papp Simon odaadó munkája mindenesetre elnyerte méltó jutalmát: Hitler olajügyi tanácsadója, Benz professzor javaslatára a német Sasrend I. fokozatával tüntették ki. 1944-ben viszont a nyilasok már szabotázzsal vádolták. A magyar iparügyi szervek és a németek alapvetően bíztak a MAORT-ban, ennek ellenére-vagy talán éppen ezért-értetlenül álltak az előtt, hogy az 1943-as termelési csúcs után a termelés emelkedése helyett a kihozatal csökkent. 1944 végén a Magyarország területén dúló súlyos harcok a zalai olajmezőkhöz közeledtek. Zalában a termelés szinte az utolsó percig folyt, csak 1945. március 28.-án állt le. A zalai olajmezők a németek utolsó kőolajforrása volt, amelyet az utolsó percig elkeseredetten védtek, sőt a zalai olaj védelmére indították a háború utolsó ellentámadását, a „Tavaszi ébredés” hadműveletet. A termelés egyre veszélyesebbé vált, és amikor a németek távoztak, elment velük néhány olyan szakember is, akik mértéken felüli együttműködésükkel súlyosan kompromittálták magukat. A németek elrendelték az értékes gépi berendezések leszerelését és Németországba szállítását. Dr. Papp Simon és Dinda János ennek nagyrészt, de nem teljes mértékben eleget tett. Nyíltan nem tagadhatták meg a vállalat kifosztását, de a szakemberek gyakran életük kockáztatásával mentették a berendezéseket az elszállítástól. Ha volt is a németek idején egy-egy kivételesen fellobbanó szélsőséges politikai indulat, kitörés, összességében elmondhatjuk, hogy a zalai olajosok együvé tartozása és a MAORT szellem a háború évei alatt csak erősödött. A háború alatt három évig Telegdy Róth Károly állt a vállalat élén, az 1943. évi csúcseredmény az általa szorgalmazott rablógazdálkodás eredménye volt. A pazarló, erőszakos kitermelés jelentős károkat okozott a budafapusztai, lovászi, és hahóti mezőkön. A zalai olajmezők teljes elvizesedését, ill. tönkremenetelét, hogy a bükkszéki mezők sorsára jussanak, a MAORT szakembereinek hozzáértő sakkhúzásaival, szívós munkájával, és a munkások támogatásával sikerült megakadályozni. Az 1944. évi termelés csökkentése-amikor már a németek a helyszínen voltak-és a kutak megmentése a MAORT dolgozóinak érdeme volt. 1944. december 9.-én Dr. Papp Simon elhagyta Budafapusztát és Budapestre utazott.                                                                                             
Az olaj és a politika összefüggéseinek sorsunkra gyakorolt hatása tetten érhető abban is, hogy a szocialista társadalmi rendszer évtizedei alatt a Szovjetunió nem csak az „ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatok” jelenlétével, hanem olcsó olajjal is fönntartotta a csatlós államok lojalitását, köztük a miénket is. Az olaj tehát nem csak ott és akkor határozza meg a politikát ahol, és amikor bőségben van, hanem ott és akkor is, ahol, és amikor szűkösek a források. Az olaj és a politika találkozásának tragikuma a negyvenes évek végén egy koncepciós perben csúcsosodott ki Magyarországon, amelyre az idősebbek évtizedek óta „MAORT-szabotázs”-ként emlékeznek. Azonban jól jegyezzük meg: az a vád, hogy a magyar olajipari szakemberek az amerikai érdekek szolgálatában megfoghatatlan módon, szándékaikat ügyesen palástolva elszabotálják az olajkitermelés fokozását, már a háború alatt megfogalmazódott. Hogy volt-e szabotázs a MAORT-nál 1945 és 1948 között, arra később kimerítően megadatik a válasz, azt viszont már most megmondhatjuk: a németek idejében volt! Így vagy úgy, a magyar olajért folyt     áldozatos munka és küszködés fontos adaléka XX. századi történelmünknek.  

           AZ OLAJIPAR ÉS A MAGYAR GAZDASÁG

Annak ellenére, hogy a kőolajbányászat 1870-től jelen van Magyarországon, az iparágnak még az 1930-as években sem voltak hagyományai az országban. Az olajkitermelés speciális technikája és munkamódszerei, a mérnököket és munkásokat olyan életkörülmények közé kényszerítették, amelyek a bányászat egyéb ágaitól lényegesen különböznek. Az EUROGASCO magyarországi tevékenységének kezdetén nem állt rendelkezésére megfelelő szakmunkás gárda. A kor legmagasabb műszaki színvonalán dolgozó EUROGASCO kezdetben angol, amerikai, francia és német fúrómestereket, szakmunkásokat alkalmazott. A vállalat és a magyar kormány képviseletében szerződő Pénzügyminisztérium, amikor a külföldi szakemberek alkalmazását engedélyezte, feltételül szabta, hogy mindegyikük köteles egy-egy magyar állampolgárt betanítani. A MAORT-tól már egyértelműen megkövetelték a magyar munkaerő alkalmazását. A kőolajbányászat jellegzetessége, hogy a munkavégzés helye legtöbbször távol esik az iparilag, kultúrálisan fejlett településektől, sőt a lakott területektől is, és-főleg a kutatás szakaszában-a helyszínek is változnak. Az ország keleti részében dolgozó olajbányászok élete kezdettől fogva vándorélet volt. A bányász vándorolt a fúróberendezéssel, és gyakran vitte magával feleségét és gyermekeit is. A család rendszerint albérletben lakott mindaddig, amíg tovább nem kellett költözni. Gyermekeik születési helyéről és idejéből tudni lehet, hogy akkoriban hol végzett kutató-feltátó munkát az olajipar. A gyerekek gyakran változtattak iskolát, előfordult, hogy a nyolc általánost hat-nyolc iskolában járták ki. A tanítóknak és tanároknak alig volt rá idejük, hogy megismerjék őket. Az olajbányászok megjelenése egy-egy faluban néha konfliktussal is járt, de nem volt tipikus. Az alföldi olajbányászat történetében a szociális ellátás és lakáskörülmények alakulásában lényeges javulás akkor következett be, amikor a Mezőkeresztesi Fúrási Vállalat 1952-ben fölépítette 36 lakásos olajos lakótelepét Mezőkeresztesen, így a termelő tevékenység szempontjából legfontosabb embereit sikerült letelepíteni. A lakótelepen munkásszállás is épült. Alapvetően más volt a helyzet az ország nyugati részén, Zalában. Az 1937. november 21.-én megkezdett és gyorsan fölfutó zalai olajkitermelés bőséges pénzforrást és stabil megélhetést biztosított a tőkeerős amerikai cég alkalmazottainak az ország egyik legelmaradottabb vidékén-a Göcsejben. A Magyar-Amerikai Olajipari Részvénytársaság születésének idején az ország még nem heverte ki az 1929-33-as gazdasági világválság következményeit. A motorizáció térhódítása más országokhoz hasonlóan Magyarországon is folytatódott. Az Otto és dízelmotoros járművek gyorsan szaporodtak elsősorban közúton, vasúton, de megjelentek a dízelmotoros hajók, és sorra indultak a belföldi és nemzetközi repülőjáratok is. A gépesítés kezdetén tartó mezőgazdaság is egyre több gázolajra szomjazott. A dízelmotorok tökéletesítésével közúton a teherautókba, vasúton a húszas évektől gyártott nagyszámú mellékvonali motorkocsiba már dízelmotorokat szereltek, míg személyautókban és repülőgépekben továbbra is az Otto motor volt az egyeduralkodó. Az 1920-as évektől kezdve a vasút biztos és kiegyensúlyozott fogyasztói kört jelentett a különféle kenőolajokon kívül a motorolaj és a gázolaj számára. Az 1930-as évek közepére a MÁV teljes mellékvonali hálózatán mintegy 4400 km vonalhosszon Ganz gyártmányú dízel-motorkocsikkal bonyolította le a személyforgalmat. A gyorsan fejlődő közlekedés igényei nyomán az ásványolaj termékek 1931-32. évi 138.640 tonnás felhasználása 1937-38-ra megkétszereződött, 1938-39-ben pedig meghaladta a 300.000 tonnát. Ez az ország összes energiaimport értékének mintegy 50%-át tette ki. Kőolajtermelésünk jelentéktelensége miatt az ország 1938-ban még behozatalra szorult, de 1939-ben beállt a várva-várt fordulat. 

A bükkszéki, budafapusztai, és lispei olajmezők fölfedezése, valamint az első magyarországi olajtermelő nagyvállalat - a MAORT - létrejötte óriási hatást gyakorolt a magyar gazdaság egészére. A MAORT 1939-ben már fedezte az ország tejes kőolaj szükségletét, 1940-től pedig exportra is termelt  (Németország számára). Jól működő szervezetével, folyamatosan növekvő alaptőkéjével, kiemelkedő teljesítményével 1941-re az ország egyik legjelentősebb iparvállalatává fejlődött és valóra váltva Varga József iparügyi miniszter reményeit, mintegy 100.000 tonna kitermeléssel meghaladta a 300.000 tonna körüli belső fogyasztást.  
A háború alatt a katonai vezetés egyre több fővárosi autóbuszt foglalt le, több kocsit a frontvonalba is kivittek. 1940-től az erőltetett német export hatására korlátozták a fővárosi tömegközlekedés gázolaj-felhasználását, rövidítették egyes viszonylatok útvonalát vagy üzemidejét. 1942-ben 29 autóbuszt átalakítottak sínautóbusszá, amelyek a zsúfolt villamosok kihasználtságát igyekeztek csökkenteni. 

1949-ben történt államosításáig a MAORT az ország egyetlen jelentős olajtermelő vállalkozása volt. Az 1938-ban megkezdett termelés gyorsan fölfutott, 1943-ra meghússzorozódott, és igen jövedelmezőnek bizonyult. A fejlesztés intenzitását jellemzi, hogy amíg 1933 és 1938 között csupán 14 millió pengő külföldi tőkét hoztak az országba, az 1943-as esztendőben 809.000 tonna kőolaj kitermelése mellett a tőkebefektetés elérte a 120 millió pengőt, amiből több mint 100 millió a kitermelt olaj nyereségéből származott. A MAORT 1938. évi termelése 37.254 tonna, 1939-ben 141.809 tonna, 1940-ben 249.590 tonna, 1941-ben 426.809 tonna, 1943-ban 809.000 tonna volt.                                                                                                                             Miután 1941. december 13.-án az Egyesült Államok és Magyarország között beállt a hadiállapot, Paul Ruedemann alelnök-vezérigazgató 1941. december 24.-én átadta a vállalat vezetését Dr. Papp Simonnak, majd 1942. január 16.-án elhagyta az országot. A MAORT működésének kezdetétől magasabb béreket fizetett a magyarországi átlagnál. A magasabb bérekben kifejeződött a menagement azon törekvése, hogy egy stabil, bizonytalanabb politikai körülmények között is kitartó munkás és tisztviselő gárdát alakítson ki, akik nehezebb időszakban is hűek maradnak a céghez. Az ipar és a bányászat területén rendeletileg bevezetett bérpótlékok a MAORT dolgozóit is érintették. Az állami bérpolitika nyújtotta kötelező „drágasági pótlékot” a vállalat mindig megtoldotta és évenként emelte, hangoztatva, hogy az a cég önkéntes hozzájárulása. A társadalmi igazságosság érdekében 1943-tól már nem engedélyezték a MAORT-nak, hogy a pótlékokat tovább növelje. Miután a kutatások igazolták az olajtermelés hosszú távú jövedelmezőségét, a vállalat mérnök és tisztviselő lakásokat, üzemi épületeket, majd 1940-től munkásjóléti létesítményeket épített. Ennek oka nem kizárólag a vezetés szociális érzékenysége volt, hanem közrejátszott az is, hogy a háborús nyereségből képződő megnövekedett nyereséget az országból nem vihették ki. A háború okozta ellátási nehézségek egyre érezhetőbbé váltak és az ellátási zavarok a termelés folyamatosságát is veszélyeztették. A MAORT dolgozóinak ellátására nagy előrelátással már 1941-ben megkezdte a vállalati élelemtárak kialakítását. Bázakerettyén sütőüzemet, húsfeldolgozót, hűtőházat, hentesüzletet alakítottak ki. Sertés és marha vágóhidat építettek, a hús és zsír ellátás biztosítására sertéshízlalási szerződéseket kötöttek. Az élelemtárakat később kibővítették, 1940 és 1944 között Bázakerettyén és Lovásziban a MAORT támogatásával iskola is épült, uszodát, sportlétesítményeket üzemi fürdőket és étkezdéket adtak át. Bevezették az üzemorvosi ellátást, munkaalkalmassági vizsgálatokat, és 1943-ban a Tisztviselői Betegsegélyző Alap is megkezdte működését. 1945 után a helyzet gyökeresen megváltozott. A vállalat 1948-ban az összes magyar iparvállalathoz hasonlóan pénzügyi nehézségekkel küzdött, az amerikai igazgató a megbízható vezetők fizetését előre folyósította. Dr. Papp Simon a vállalat magyar igazgatója pl. 93.320 Ft-ot, Ábel Bódog 81.770 Ft-ot vett föl tíz havi illetmény címén akkor, amikor a háborús károk helyreállításán dolgozó magyarok néhány száz forintot kerestek havonta. Még egy érdekes kordokumentum. A Fővárosi Gázművek termelése nem fedezte a budapesti nagyüzemek és a város lakóinak gázfogyasztását. A hiány veszélyeztette az üzemek működésének folyamatosságát és a lakosság hangulatára is nyomasztóan hatott. A Fővárosi Tanács ezért azzal a kéréssel fordult a MAORT-hoz, hogy a vállalat tervezze meg a lispei olajmező kútjaiból felszínre törő és a helyszínen elégetett földgáz csővezetéken történő Budapestre szállítását. A MAORT vezetése elkezdte a tárgyalásokat, közben azonban utasítást kértek a Standard Oil felsővezetésétől, New Yorkból. Azt a választ kapták, hogy a lispei földgáz Budapestre vezetése és hasznosítása a vállalatnak nem érdeke, de a tárgyalásokat folytathatják. A tervek kivitelezését azonban meg kell akadályozni. A MAORT amerikai vezetése a csövek hiányára hivatkozott, továbbá azt bizonygatták, hogy a gázszolgáltatás szükségszerűen az olajtermelés csökkenését vonná maga után. Ezzel az érveléssel nem sikerült meggyőzniük a főváros vezetését, akik az olajkitermelés csökkentése árán is ragaszkodtak kérésükhöz. A minisztérium viszont a kérés ilyen áron való teljesítését nem tartotta indokoltnak, a földgázvezeték megépítése pedig elmaradt. A MAORT olajtermelése akkoriban egyébként is akadozott. Az Országos Tervhivatal 1948. május 13.-i leiratában az év második félévére 225.000 tonna nyersolaj kitermelését írta elő. Az újjáépítés negyedik esztendejében, 1948 júniusában a napi átlagtermelés nem haladta meg a 1292 tonnát /évi 471.000 tonna/, holott még 1945 januárjában is, amikor a harcok már jóformán a kutak mellett folytak, elérte a napi 2145 tonnát. A működő kutak azonban már a háború alatt elérték a kitermelhető olajmennyiség csúcsát, az újjáépítés éveiben már leszálló ágban voltak, ami a termelés csökkenésében nyilvánult meg. Ez pedig súlyos konfliktusok forrásává vált, mert a politikusok nem értették meg, hogy a termelés csökkenése az olajkutak természet adta tulajdonsága. Az ország első jelentős olajtermelő vállalkozása meghatározó szerepet töltött be a második világháború, majd az újjáépítés és háborús jóvátétel időszakában. A vállalat háború alatti működéséhez, majd államosításához fűződő politikai érdekek alapvetően meghatározták a termelés és gazdálkodás alakulását. A Marxista-Leninista ideológia talaján épülő magyar gazdaság szervezetében a MAORT kivetendő idegen testté vált.

A MANÁT

A kincstár, mivel az Alföldön csak gyógyvizeket talált olajkutatásai során, a kutatási területet 1939-től az Alföld északi peremére és Bükkszék környékére, valamint a bécsi döntések eredményeként visszacsatolt területekre, a Felvidékre, Kárpátaljára, és Észak-Erdélyre helyezte át. 1938-ban és 1940-ben a bécsi Belvedere palotában nemzetközi döntőbíróság felülvizsgálta a trianoni békeszerződést, ennek eredményeként az I. és II. bécsi döntéssel az elcsatolt területek egy része visszakerült Magyarországhoz. A Dunántúlon a MAORT tárt fel ipari méretekben kitermelhető kőolaj és földgáz-telepeket 1937-től kezdődően. A kincstár által az olajkutatás szempontjából sikertelenül kutatott Dél-Alföldön pedig az erős német befolyásnak megfelelően a (Kassel székhelyű) német Winteshall AG. leányvállalata, az 1940. augusztus 26.-án alapított Magyar-Német Ásványolajművek Kft. (MANÁT) kapott jogot a kutatásra. A délvidéken az 1942. december 29.-én alakult Olasz-Német Muravidéki Ásványolajipari Rt. (ONÁRT) kutatott, Észak-Magyarországon a Magyar Olasz Ásványolajipari Rt. (MOLÁRT) kapott 18.500 km2 területre szóló koncessziót 1942-ben, az olasz Azienda Generale Italiane Petroli (AGIP) vállalattal kötött megállapodás alapján. A magyar reviziós politika eredményeként visszacsatolt területeken végzett kutatások sokkal reményteljesebbnek tűntek, mint az addig végzett Alföldiek, de az Eötvös Lóránd Geofizikai Intézet a kincstár megbízásából már korábban is végzett a Dél-Alföldön gravitációs méréseket. A mérések folytatását viszont már a MANÁT megbízásából végezték a koncessziós területen. 1940 őszén a németek a Földtani Intézet teljes apparátusát mozgósították /a költségek megtérítése mellett/, majd az ELGI által 1941-ben végzett geofizikai mérések  alapján Tótkomlóson elkezdték a mélyfúrásokat. Az 1-es és 2-es számú kútból csekély mennyiségű gázt nyertek, Körösszegapáti határában viszonylag nagyobb mennyiségű gázt találtak, de nagyrészt széndioxidból állt, így ez sem volt hasznosítható. Mintegy 10-12 helyen mutattak ki kőolaj és földgáz nyomokat, de nagyobb mennyiséget csak Tótkomlós és Körösszegapáti környékén találtak, de ezeket a kutakat sem sikerült produktívra kiképezni. Ennek oka egyrészt a terület geológiai adottságaiban keresendő, másrészt abban, hogy a fúrások technikai kivitelezése sem volt megfelelő. A háborús körülmények miatt már csak gyengébb minőségű szerszámokat és eszközöket tudtak beszerezni, és nem állt rendelkezésre kellő számú tapasztalt szakember sem. Négy év alatt 26 kutat mélyítettek, összesen 35.000 m mélységgel. A MANÁT 1940-ben kötött szerződése szerint a kőolajból 15%, földgázból 12%, gazolinból 10% a kincstárt illeti, azaz illette volna. Egyes kutak gázából napi 2-3 m3 gazolint lehetett termelni rendkívül nagy földgáz pazarlással, ezt azonban nem lehetett értékelhető eredménynek tekinteni. A tótkomlósi és körösszegapáti fúrásokon kívül azonban az összes kutatófúrást meddőnek nyilvánították. A magyarországi koncessziós területen a jelentős-mintegy 30 millió márka-befektetés ellenére a MANÁT nem tudott eredményt elérni. A MANÁT tevékenységének politikai megítélése és az ország számára való hasznossága tekintetében megoszlanak a vélemények attól függően, hogy 1990 előtt vagy után keletkeztek. Egyes vélemények szerint tevékenysége kedvezőtlen volt az ország számára, alapvetően a háborús erőfeszítéseket szolgálta, és a német koncesszió olyan területekre szólt, amelyeken a magyar Kincstár is tervezett kutatásokat. Ugyanakkor, noha hasznosítható mennyiségű kőolajat és földgázt nem talált a MANÁT, kutatási tevékenysége sok hasznos tudományos, földtani adattal bővítette az Alföld geológiai felépítésével kapcsolatos ismereteket. Dr. Papp Simon így értékeli a cég magyarországi tevékenységét: „A MANÁT bizonyította be először Tótkomlóson és Körösszegapátiban, hogy Nagyalföldünk alatt igenis vannak földgázt és földolajat tartalmazó pannon és szarmata rétegek, és csak idő, pénz, és anyag kérdése, hogy azok felhalmozódási helyét megtaláljuk.” A németeknek azonban már nem volt idejük erre, pedig néha igen közel jártak hozzá. Ha pl. a Ferencszállás 1. számú fúrást néhány száz méterrel északabbra tűzte volna ki a MANÁT,-erre az akkori szeizmikus térkép egyébként lehetőséget adott-akkor 1942-ben fölfedezhették volna az algyői kőolajat és földgázt, aminek nagyon messzire ható következményei lettek volna. Szurovy Géza úgy látta, hogy a mély alföldi medence megkutatásához korszerű módszerekre, ehhez pedig korszerű eszközökre lett volna szükség, amelyekkel a magyar Kincstár nem rendelkezett. A korábbi fúrások eredménytelensége növelte a tőkeigényes további beruházások kockázatát, amit a Kincstár szintén nem vállalhatott. A két bécsi döntés eredményeként német közreműködéssel visszacsatolt területek ügye pedig erőteljesen növelte Németország hazánkra gyakorolt befolyását. Az Eötvös Lóránd Geofizikai Intézet által megbízás alapján végzett torziós inga mérések Szurovy Géza szerint ez esetben nem szolgáltattak használható adatokat, ezért a mérések folytatásával a hannoveri SEISMOS céget bízták meg. A SEISMOS több csoporttal, graviméterrel és 14 csatornás szeizmikus mérőberendezésekkel végzett méréseket főleg a más módszerek által szolgáltatott maximumok területének felmérésére. Ebben részt vett egy másik német kontraktor, a Gesellschaft für Praktische Lagerstattenforschung is, amely modern Thyssen-Bornemissza graviméterrel végzett gravitációs méréseket. A MANÁT földtani kutatásairól, geofizikai méréseiről, a későbbi eredmények és a személyek későbbi tevékenységének ismeretében elmondható, hogy az alkalmazott műszerek és a velük végzett kutatási metodika az akkori nyugati világ színvonalán állt. A MAORT által 1935-37-ben végzett kutatásoknál fejlettebb módszereket alkalmaztak. A MANÁT koncessziós területének egy része a Tiszántúlra esett, ahol a cég megbízásából eleinte az ELGI végzett Eötvös-inga méréseket, majd a SEISMOS is bekapcsolódott a kutatásba. Az azonos területen végzett egyidejű munkák alkalmával az ELGI munkatársainak lehetősége nyílt a SEISMOS szeizmikus berendezéseinek tanulmányozására. Meg tudták határozni, hogy az intézet berendezései milyen jellegű korszerűsítésre szorulnak. Úgy találták, hogy elsősorban az erősítők átalakítása célszerű, ilyen módon tehát a műszerfejlesztés terén hasznos ismeretekhez jutott az ELGI. A MANÁT-nál dolgozó magyar geológusok munkáját az olajtalálatok elmaradása ellenére is eredményesnek lehet ítélni. A háborús események miatti zilált körülmények között gyakran nem lehetett megvárni a mérési eredmények pontos kiértékelését, a fúrópontokat több alkalommal az adatok feldolgozása nélkül kellett kitűzni, de ez talán nem is baj. Ha a németek a Ferencszállás-1. elnevezésű fúrást néhány száz méterrel északabbra tűzték volna ki, akkor eltalálták volna az algyői kőolaj-és földgázmező szélét, és 1942-ben fölfedezték volna az algyői kőolajat és földgázt. Az akkori szeizmikus kép erre lehetőséget adott, a további fúrások pedig tervbe voltak véve. Ha az algyői olaj a Wehrmacht kezébe került volna 1942-ben, akkor az algyői olajjal a német hadsereg elérte volna Bakut, ha pedig elérték volna Bakut, akkor megnyerték volna a háborút. A németek Baku előtt 60 km-rel megtorpantak, egyszerűen azért nem tudtak tovább menni, mert elfogyott az üzemanyag. Ez több napi veszteglésre kényszerítette a német hadsereget, időt hagyva a szovjeteknek csapataik átcsoportosítására, és a bakui olajmezők sikeres megvédésére. A háborút a keleti fronton is az üzemanyag hiány döntötte el, amelyet az algyő-szegedi olaj megfordíthatott volna. Kisarkítva a dolgot, a világ sorsa Magyarországon, a Ferencszállás-1 jelű fúrópont kitűzésével dőlt el azáltal, hogy ez a fúrás kishíján eltalálta a szegedi medencében rejlő olajtelepek peremét. A MAORT-hoz hasonlóan az üzemi földtani munkát egy, az olajszakmában még kezdőnek mondható, de lelkes és tehetséges gárda végezte. Ez a két gárda alkotta a második olajkutató nemzedéket Magyarországon. A háború utáni újjáépítés küzdelmes munkája során tapasztalatokat gyűjtve és megedződve, ők vették át a kutatások irányítását. A MANÁT első üzemi geológusa Szurovy Géza volt, akit Sólyom Ferenc, Kőrössy László, Csiki Gábor követett ebben a beosztásban. A vállalat főgeológusa Fritz Forche volt, a budapesti központban magyar geológus nem dolgozott. 1944 nyarától, a zalai légitámadások kezdetétől a MANÁT beszüntette alföldi tevékenységét, a berendezéseket leszerelte és elszállította. Ami itt maradt, az a harcok során elpusztult, az egyébként sem nagy létszámú csapat pedig szétszéledt. 1945 tavaszára az ország keleti felében kőolajtermelés a kincstár bükkszéki üzemének kivételével-amely kisüzemi benzinlepárlással foglalkozott-gyakorlatilag nem volt. Zalában a MAORT azonban még akkor is termelt a német hadsereg részére, amikor az ország legnagyobb része már szovjet fennhatóság alá került, és a harcok már szinte a kutak mellett folytak. A zalai olajmezők a németek utolsó forrása volt, amelyet az utolsó percig elkeseredetten védtek. Az amerikai tulajdonban lévő, de a „kincstár által igénybevett” státuszú zalai üzemek az 1944. júliusi bombázások után helyreállítva működőképesek maradtak, a termelés csak 1945. március 28.-án állt le, szinte az utolsó percig termeltek a német hadigépezet számára. 

AZ ÚJRAKEZDÉS ÉVEI

A második világháború Magyarországon is óriási rombolást végzett. A „felperzselt föld” taktikáját professzionális szinten művelő visszavonuló németek sínfarkasai és robbantótechnikusai vasúthálózatunkat, ipari létesítményeinket nagyrészt, hídjainkat teljesen elpusztították. Az amerikai tulajdonú, de kincstári kezelésbe vett zalai olajlétesítmények a németek visszatérésbe vetett optimista reményeinek köszönhették, hogy a legradikálisabb megsemmisítést elkerülték. A szövetségesek bombatámadásai által okozott károkat sikerült helyreállítani. Az országban működött 43 gépi fúróberendezésből mindössze hét maradt, ebből kettő használhatatlan állapotban. Elszállítottak mintegy 300 vagonnyi gépet, alkatrészt, berendezést a zalai olajmezőkről, ennek nagy része sohasem érkezett meg a megadott címre, hanem „elkallódott”. Továbbá 20.000 vagonnyi egyéb gépet, berendezést, értéket is zsákmányoltak a szövetségesek az ország egész területéről. 1944 tavaszán Debrecen volt az ország fővárosa. Itt alakult meg az Ideiglenes Nemzeti Kormány, itt székelt a Nemzetgyűlés, és itt kezdett el verni az újraélesztett Magyarország szíve. Az ország vérkeringésének helyreállítására Gerő Ernő meghirdette az „Arccal a vasút felé” programot. A háború szinte teljesen elpusztította amúgy is szerény gépjárműállományunkat is. A közlekedési kormányzat megkezdte a gépjárműroncsok szervezett összegyűjtését, ezek helyreállításával készültek az első járművek. Szám szerint mintegy 3000 személyautót, 4000 teherautót, és 5000 motorkerékpárt állítottak össze a szervezetten összegyűjtött roncsokból. A háborút követő évtizedben a tőkés gazdaság fejlődésének évszázados útja a Jaltában kiosztott szerepek szerint megszakadt. Szovjet befolyási övezetbe kerültünk, és ennek következményei alól a magyar gazdaság egyetlen szektora sem volt kivétel, de leginkább az ipar, a közlekedés, és a bányászat területén éreztette hatását. A tervszerűen végzett állhatatos kutatómunka a MAORT számára meghozta a zalai olajmezők fölfedezésének sikerét Budafapusztán, míg a MANÁT számára a történelem folyása nem hagyott elég időt, csak a földtani-geofizikai kutatások terén tett lehetővé némi hasznosítható eredményt. A front közeledtére a német olajkutatók levonultak a dél-magyarországi koncessziós területről, a románok pedig bevonultak Beregböszörménybe, nem sokra rá megérkeztek a 2. Ukrán front csapatai is. Batuczky Pál oroszul tudó fúrómester fölvette a kapcsolatot a szovjetekkel. Szó sem volt még a munkák beindításáról, a megmaradt maroknyi fúrómunkás megélhetése volt a beszédtéma. A szovjet katonai parancsnokság igen humánusan járt el, engedélyezte a már meglévő kutakból a termelést, amellyel az emberek gazolinért élelemhez juthattak. A túlélést jelentő segítség az olajbányászok és családjaik tenniakarására is ösztönzőleg hatott. Budapesten még folytak a harcok, amikor 1945. február 11.-én a MAORT három vezető tisztségviselője-Ábel Bódog, Rédl József, és Temesváry Gábor-fölvette a kapcsolatot a csepeli Shell olajfinomítóban berendezkedett szovjet katonai parancsnokság olajbizottságának vezetőjével, Varsaver alezredessel. Még aznap szovjet gépkocsi karaván olajat vitt a finomítóba. Február 26.-án a szovjet katonai olajbizottség részéről Cvetkov őrnagy és Csertkov főhadnagy fölkereste Budán Dr. Papp Simont, és átvitték a parancsnokságra, hogy készítsen részletes írásbeli tájékoztatót a magyarországi kőolajkitermelés helyzetéről. A MAORT mérnökei közben intézkedtek a budafoki olajtartály kitisztítása, valamint a Shell csepeli finomítója és az olajtartály közötti csővezeték lefektetéséről. Április elsején megkezdték az olajmezőktől a csepeli finomítóhoz vezető olajtávvezeték ellenőrzését, amely a harci cselekmények során 23 helyen megsérült. Április 3.-án Dr. Papp Simont a MAORT több vezetőjével együtt szovjet katonai teherautókon Nagykanizsára szállították, hogy a károkat fölmérjék és a termelés beindításához szükséges intézkedéseket megtegyék. Április 10.-én Lovásziban az L 38-as és L 100-as kutakból megindulhatott a termelés, majd 11.-én megnyitották az olajkutakat Bázakerettyén, és 14.-én a hahóti mezőben is. Az olajkitermeléssel közel egyidejűleg a szállítás is megindulhatott az Újudvar-Budapest távvezetéken, de a vezeték sérülései miatt kezdetben csak a péti finomítóba sikerült olajat továbbítani. A megnyitott olajkutakból a termelés folyamatosan emelkedett, Bázakerettyén április 15.-én 32 kútból 304 tonna, Lovásziban május elején már napi 1097 tonna olajat tudtak felszínre hozni, ami az előző évi napi átlagtermelés 70%-a volt. A termelés júliusig folyamatosan emelkedett, majd az előző évi átlagtermelés 80%-át elérve megtorpant. 1945 közepén a MAORT üzemek lényegében ugyanazokkal a nehézségekkel küzdöttek, mint a többi bányászati és iparvállalat az országban. A termelés növekedésének akadálya volt az anyag, alkatrész, és élelmiszerhiány, a vágtató infláció, amely az ország egész gazdaságát folytogatta, és amely az alkalmazottak élet és munkakörülményeit is nehezítette. 1945 őszén Andrejev szovjet mérnök-ezredes vezetésével a Magyarországi Szovjet Ásványolaj Hivatal szovjet szakemberei a magyar olajipar jeles személyiségeivel /Hegedűs Ferenc, Dr. Papp Simon, Telegdy Róth Károly/ közösen felmérték a magyar olajipar helyzetét. A kép, amely a bizottság tagjai elé tárult, igen lehangoló volt. Különösen az Alföldön ígérkezett nehéznek a munkák újraindítása, mert ott egyébként is gyerekcipőben járt még az olajtermelés alapjainak lerakása, és az anyagellátottság is szegényesebb volt, mint a Zala megyében működő MAORT esetében. A központi irodát-szovjet segítség igénybevételével-Varga Lajos berekböszörményi nagygazda emeletes házában rendezték be. Elsőként nekiláttak a Berekböszörmény térségében mélyített K-15-ös fúrás folytatásának, és egyidejűleg megkezdték a 8-as számú fúrás alapozását is. A háborúból hazaérkezett mintegy 60 helybéli fiatalember biztosította a szükséges munkaerőt, akik Ajtai László tanácsos irányításával megkezdték az érdemi munkát 1946 márciusában. Hihetetlen nehézségekkel, élelelmiszer és anyaghiánnyal megküzdve, ugyanakkor nagy lelkesedéssel kezdtek az ország újjáépítéséhez. Az ott dolgozóknak még sejtelmük sem volt arról, hogy előrehaladott tárgyalások folynak az alföldi szénhidrogén kutatás szervezett megkezdésére. A potsdami egyezmény értelmében a németek minden magyarországi vagyona, beleértve a MANÁT koncessziós területét is, szovjet kézbe került. A Szovjetúnió és Magyarország között 1945. augusztus 27.-én aláírt gazdasági és együttműködési szerződés értelmében Magyarországon paritásos alapon működő magyar-szovjet vegyesvállalatok alakultak a bauxit-és alumíniumipar, az olajipar, és a szállítás területén. Az ország jövőjére és az ipari termelés helyreállítására vonatkozólag több egymástól eltérő elgondolás létezett. A béketárgyalások előkészítésére az Iparügyi Minisztérium Iparpolitikai Osztálya és a gróf Teleki Pál Tudományos Intézet Államtudományi Intézete által 1946-ban készített tanulmány a kibontakozás és ipari fejlődés két útját vázolta föl: az egyik Magyarország nyersanyag helyzetét, természeti adottságait, ipari hagyományait vette alapul, a másik út szerint a „ voe victis” azaz jaj a legyőzötteknek elv alapján nagyhatalmi pozicióból, katonai megszállással, jóvátétellel és különféle szerződésekkel kikényszerített kényszerpálya jutott érvényre. A Szovjet Hadsereg és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság ellátásának és jóvátételnek a békeszerződésben rögzített kötelezettsége ezt a második utat meghatározta, és a szovjet-magyar együttműködési szerződés megerősítette. A két bécsi döntés következtében átmenetileg kitágult ország ismét összezsugorodott. Észak-Erdély és a háború alatt föltárt kőolaj és földgáz mezők, a megépült földgázvezetékkel együtt Romániához kerültek. Az Izaszacsal környékén kutató Magyar-Olasz Ásványolajipari Rt. koncessziós területe és a muraközi terület ugyancsak határainkon kívül rekedtek. A magángazdaság nem kívánt önként a külgazdasági, kül-és belpolitikai érdekek által meghatározott kényszerpályán haladni, sem pedig saját természetes érdekei ellen cselekedni, az államapparátus ezért egyre erélyesebben avatkozott be a gazdaságba. A kőolajbányászatban is jelentős változások történtek. 1945 áprilisától a békeszerződés aláírásáig a termelés irányítása gyakorlatilag a szovjet katonai parancsnokság kezében volt. Júliusban az olajipar felügyeletét az Iparügyi Minisztérium formailag átvette ugyan, a tényleges katonai irányítás azonban továbbra is megmaradt. Az iparügyi miniszter 1945. június 6.-i határozatával a MAORT „kincstár által igénybevett” státuszát megszüntette. A szovjetek üzemanyaggal való ellátása a hadsereg katonai igényeként fogalmazódott meg, amely igen nagy terhet jelentett a MAORT-nak, hiszen más számottevő kőolajkitermelő vállalkozás az országban nem volt. A kőolajkitermelésre vonatkozó állami utasítások oly mértékben nélkülözték a szakmai szempontokat, hogy a MAORT 1945. június 13.-án kérelemmel fordult az Iparügy Minisztérium Bányászati Közigazgatási Osztályához, amelyben kérte, hogy az „Olaj Kormánybiztosságon” legyen olyan szakember, aki képes szakszerűen megítélni az olajtermeléssel kapcsolatos kérdéseket. Július 26.-án a Vörös Hadsereg olajbizottságával az olajtermelésről és elosztásról folytatott tanácskozáson Alexejev alezredes Dr. Papp Simon tudomására adta, hogy a magyar kormánnyal létrejött megegyezés értelmében a szovjet katonai parancsnokok egyelőre a helyükön maradnak. A termelés ellenőrzése fölötti jogkörük továbbra is fönnáll, tekintettel arra, hogy a magyar nyersolajtermelés túlnyomó része háborús jóvátételi célokat szolgál. A MAORT magyar és amerikai tisztviselőit kizárták a vezetésből, hatáskörük a termelési utasítások végrehajtása volt, melyeket 1945 őszéig közvetlenül a szovjet katonai parancsnokoktól kapták parancs formájában. Az áprilisban beindult termeléssel nagyjából egyidőben folytatni kezdték a félbehagyott fúrásokat is, de a visszatért amerikai vezetés az állam sokirányú beavatkozásai miatt jelentősebb kutatási programba már nem fogott. 1946. április 8.-án a Magyar Köztársaság és a Szovjetúnió kormánya egyezményt írtak alá egy Magyar-Szovjet Nyersolaj Részvénytársaság alapításáról. Az „Egyezmény” szerint a Magyar Köztársaság kormányának képviseletében Szakasits Árpád miniszterelnökhelyettes, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége kormányának képviseletében Andrejev Dimitrij Jakovlevits a következőkben állapodtak meg: A szerződő kormányok Budapesten paritásos alapon Magyar-Szovjet Nyersolaj Részvénytársaságot alapítanak „MASZOVOL” rövidített elnevezéssel, a Duna bal partján lévő területen nyersolaj és gáz feltárására és kitermelésére, valamint ezek feldolgozására és termékeik értékesítésére. A társaság alapítói a Magyar Iparügyi Minisztérium, az Oljegyinyenyije Ukrainszkov Nyeftyi (Ukranyeftyi), és Uszenojurnoje Obyegyinyenyije Szajuznyeftye-export volt. A szerződő kormányok megállapodtak abban is, hogy a már létező, a Szőnyben működő olajfinomító céget, a Magyar Olajművek Részvénytársaságot (MOLAJ), magyar-szovjet vegyes társasággá alakítják át, amelynek a Magyar Kincstár birtokában lévő részvényei 50%-át a magyar kormány átadja a szovjet félnek. Az egyezmény értelmében alapított MASZOVOL vállalat alaptőkéjét 1938-as értéken 20 millió pengőben állapították meg, amelyet 50-50%-ban jegyeztek. A MASZOVOL szerződés a magyar állam érdekei szempontjából előnyösebb volt a MANÁT szerződéshez képest annyiban, hogy a magyar kormány részesült a MANÁT mintegy 30 millió márka befektetéséből származó eredményekből. Lehetőséget kaptunk arra is, hogy a németek által fölfedezett, de idő hiányában termelésbe nem vett Körösszegapáti és Tótkomlós környéki olaj és földgázmező hozamából 50%-ban részesedjünk. A cég vezérigazgatója G. J. Zsavoronkov, helyettese Propper István lett, műszaki igazgatója K. N. Sztrockíj, fúrási főmérnöke Hegedűs Ferenc volt. A MASZOVOL rendelkezésére bocsátottak egy kőolaj és földgáz kutatás szempontjából ígéretes 40.000 km2-es területet, amelyen 1945-ig összesen 31 fúrást mélyítettek. A cég megkapta az állami kutatások és a MANÁT dokumentumait is, a területet érintő gravitációs és szeizmikus mérések eredményeivel, a kőolaj felhalmozódásra alkalmas 37 gravitációs és 19 szeizmikus úton kimutatott alföldi mélybeli geológiai szerkezet megjelölésével. Az eredményes munka feltételei tehát adottak voltak, és kézenfekvő, hogy a MASZOVOL a kutatási tevékenységet a MANÁT által felhagyott területen kezdte, illetve folytatta. A munka azonban igen nehezen indult és vontatottan haladt, sőt az első két évben szinte csak formálisan létezett. Ennek az elnagyolt szerződés hiányosságaiból származó, a szervezet működési zavaraitól a belső politikai harcokon át a szakmai felkészültség hiányáig több oka volt. Propper István vezérigazgató helyettes ellen a gazdasági rendőrség vizsgálatot indított, aki 1947 végén lemondott. A nehézségek ellenére lassan létrejöttek a szakágazatok, kialakultak az eredményesebb munkavégzést szolgáló szervezeti struktúrák. A kapott dokumentumok felhasználásával a MASZOVOL kutatófúrásokat mélyített Körösszegapáti térségében, az 5-6-7-8. fúrások lemélyítése közben Bugyi község mellett is intenzív munkába kezdtek. 1946 szeptemberében Biharnagybajomban is megkezdődött a kutatás. Már az első fúrás reményteljesnek látszott, 1947 februárjában 1150 m mélységből olaj jelent meg az iszapban, biztató mennyiségben. A Janus arcú kutatás azonban Biharnagybajomban a kedvezőtlen arcát mutatta. A sikeren fölbuzdulva 1947 május elejére nagy csinnadrattával beharangozott ünnepséget terveztek amelyre a miniszterelnököt is meghívták, a kút azonban elvizesedett, az ünnepség pedig elmaradt. A sikertelenség miatt a kor logikája szerint feltétlenül felelőst kellett találni. „Ahol hiba van, ott az ellenség kezét meg kell keresni.” Ezt egy kopasz ember mondta, akit Mátyásnak hívtak. Hogy a természet az adott helyen nem hozott létre kitermelhető kőolaj akkumulációt, nem lehetett kifogás, és az Alföldön megkonstruálták az első koncepciós pert, előbb mint a Dunántúlon. Szabotázs és a MAORT-nak végzett kémkedés vádjával Angyal Ferenc fúrási vezetőt a Népbíróság több évi börtönbüntetésre ítélte. /Időtartamát a források eltérően adják meg/. A fúróberendezéseket közben a legígéretesebb területekre, köztük Biharnagybajomba koncentrálták, és a további fúrások az olajtároló szerkezet létét ugyan igazolták, de a feltárt kőolaj és földgáz meg sem közelítette a kinevezett kormánybiztos által beígért mennyiséget. A sikeres fúrások száma növekedett, már az első évben öt sikeres fúrást mélyítettek. A MASZOVOL tevékenységében az egyetlen, akkor jelentősnek számító eredmény a biharnagybajomi kőolaj és földgáztelep fölfedezése, amelyet egy gravitációs maximumként jelentkező, környezetéből kiemelkedő paleozoós-korú kristályos alaphegységre települt miocén-korú rétegösszletben tártak fel. A telepből 1954-ig 25.400 tonna kőolajat, 25 millió tonna földgázt, 1967-ig, a termelés beszüntetéséig kb. 40.000 tonna kőolajat termeltek ki összesen, négyszer annyit, mint Bükkszéken. Emellett 55 millió m3 jó minőségű, magas energiatartalmú földgázt is felszínre hoztak. Ez az eredmény, noha abszolút mértékben nem számít nagynak, nagyot lendített az Alföldön folyó kutatások ügyén azzal, hogy eleven cáfolatául szolgált azoknak a szakvéleményeknek, amelyek az addigi kutatások sikertelensége miatt az Alföldet a szénhidrogén-kutatás szempontjából kilátástalannak kezdték minősíteni.                                                                                                                                   

Több szempontból is megalapozott volt tehát Bebrits Lajos államtitkárnak, későbbi közlekedési miniszternek Karcag államtitkárhoz írt levele, amelyben a kilátásban lévő alföldi olajtermeléshez kapcsolódó közlekedési igényekkel foglalkozott: „Tegnap jártam Biharnagybajomban, ahol az olajkutatások folynak. A kutatás meglehetősen nagy arányban megy, és állítólag feltétlen biztosítva van az, hogy olajra fognak találni, a geológiai rétegződés szerint ott a mélyben olajnak kell lennie. Az olajláz elfogja az embert, akarja vagy nem akarja, és erőt vett rajtam is. Már láttam képzeletben a működő-nem fúrótornyokat-hanem derickeket, és a belőlük előtörő feketesárga folyadékot. Két dolog aggaszt. Az egyik az, hogy a MASZOVOL-ban a magyar rész képviseletében vannak-e ott megfelelő emberek? A másik aggály azért merült föl, mert a szállítás problémája nagy szerepet fog játszani, még akkor is, ha végül a csőszállítás mellett fogtok állást foglalni és a csővezetéket lerakjátok a földolgozó telepek irányában. Meglehetős nagy szállítási problémákat kell megoldani, egy intenzívebb talajvizsgálat mellett is, és ehhez a jelenlegi vicinális jellegű állomás a maga harminc kocsit alig befogadó két vágányával teljesen alkalmatlan. Ezt az állomást már most támogatni kell, és ezért nem szabadna közvetlen közelében letenni a MASZOVOL beépített tartályait, amelyekben a fúráshoz használható anyagokat kapják, mert az lehetetlenné teszi az állomás bővítését. Azt ajánlanám, hogy egy iparügyi-MÁV bizottság, maximum három-négy emberből venné kézbe ezt az ügyet, és a jelen szükségletét kielégítő állomást tervezzenek, de úgy, hogy az a jövőben magját képezhesse a még nagyobb terjeszkedésnek, amely szükségessé válik. A MÁV részéről a legelevenebb, legjobb tervezőket tennék ebbe a bizottságba. Mennyi régit kell ott majd felszámolni és eltávolítani: a járási bürokráciát, egy temetőt, amelyben keresztek helyett kopjafák állnak, egy még a török hódoltság idejéből való dombot, amely állítólag kolerások hulláiból képződött és így tovább. De ha az olajlázat szabadon hagyjuk érvényesülni, nyom nélkül tűnik el minden.

1948. V. 10.                      Bebrits”

1948. december 13.-án szovjet és magyar szakemberek részvételével, Zsavoronkov vezérigazgató elnökletével értekezletet tartottak a MASZOVOL kutatási eredményeiről. A részvénytársaság működésének értékeléséről és a következő időszak feladatainak meghatározásáról dr. Körössy László beszámolót tartott. Beszámolója alapján a cég addigi tevékenysége így foglalható össze: A MASZOVOL kutatási területe 40.008,5 km2 volt. Ez a terület az egész Tiszántúl határainkon belül eső része, a Duna-Tisza közének déli része és a Bükkalja. Ezen területen addig a Magyar Kincstár, az Angol-Perzsa Olajvállalat, a MANÁT kutatott, 1946-tól pedig a MASZOVOL végzett olajkutatást.                                          

A/ Geológiai kutatások: A terület földtani felépítése a felszíni geológiai kutatások számára legnagyobb részben kedvezőtlen. az olajkutatás szempontjából lényeges harmadkori rétegeket többnyire elfedik a vizszintesen települt negyedkori képződmények. Tisztán geológiai módszerekkel végzett kutatás is folyt a MASZOVOL kutatási területén. Az Alföldön Dr. Pávai-Vajna Ferenc és a Földtani Intézet geológusai, a Bükk hegység alján a Földtani Intézet és a MASZOVOL geológusai dolgoztak. Munkájuk eredményeként kőolajföldtani szempontból reményt nyújtó szerkezetek váltak ismertté, melyek a következők voltak: szekrényesvölgyi felboltozódás, a Bükk alján néhány bizonytalan kisebb felboltozódás, az Alföldön több bizonytalan felboltozódás.                                    

B/ Geofizikai kutatások. A vastag üledékkel fedett medence területeken, mint pl. az Alföldön, a geofizikai módszerek alkalmazása szolgálhat olyan adatokkal, amelyek geológiai kiértékelés után az olajkutatásban felhasználhatók. Gravitációs kutatások. Az addig ismert nagyobb záródó geofizikai maximumokat  a következő helyeken mutatták ki: Bugyi, Kerekegyháza, Nagykőrös, Harta, Kalocsa, Nemesnádudvar,Battonya, Körösszegapáti, Madaras, Tompa, Sándorfalva, Mezőkeresztes, Mezőkövesd, Ferencszállás, Tótkomlós, Gyula, Tiszakürt, Túrkeve, Biharnagybajom, Kismarja, Hajdúszoboszló, Tiszaörs, Debrecen, Hortobágy, Nyírlugos, Vámospércs, Nyírbogát, Hajdúhadház, Polgár,  Nemesbikk, Tiszalök, Nyíregyháza, Hajdúnánás, Görbeháza, és még sok kisebb, vagy nem teljesen záródó gravitációs maximum, amelyek mind jelentősek lehetnek az olajkutatás szempontjából. Összesen kb. 40 ilyen helyet ismertek addig.  Gravitációs mérésekkel még fel nem derített területek a következők voltak: Cegléd, Szolnok, Törökszentmiklós, Tas és környéke, mintegy 3753 km2. Szeizmikus mérések: A fönti geofizikai maximumok közül geoszeizmikus módszerrel megvizsgált területek a következő eredményeket adták: 1. A Bugyi térségében végzett geoszeizmikus, reflexiós, és refrakciós mérések feldolgozása az értekezlet idején még folyamatban volt. 2. Kerekegyházán, Nagykőrösön 1-1 felboltozódást rejtő reflexiós profil. 3. Tompa, Madaras. A beható reflexiós és refrakciós mérések az alaphegység erősen kiemelt voltát sejtetik, de a részletes méréseredmények a háború alatt elvesztek. 4. Sándorfalva. A reflexiós és refrakciós mérések a nagy mélységben lévő alaphegység felboltozódását nem igazolták egyértelműen. 5. Ferencszállás. A nagy mélységben lévő alaphegység rétegeinek helyzete nem kellően tisztázott. 6. Tótkomlós. A szeizmikus mérések szerint délkelet felé emelkedő medencefenéken kiékelődő harmadkori rétegek húzódnak. 7. Gyula. A szeizmikus mérésekkel rétegfelboltozódást nem sikerült kimutatni, a refrakciós mérések szerint az alaphegység nagy mélységben van. 8. Tiszakürt. két enyhe, bizonytalan felboltozódást jelző szelvény. 9. Biharnagybajom, Körösszegapáti, Kismarja. A részletes reflexiós és refrakciós mérések geológiai értelmezése szerint eltemetett kristályos hegység oldalán kiékelődő lazább rétegek vannak. 10. Hajdúszoboszló, Tiszaörs. egy-egy reflexiós szelvény készült, melyek bizonytalan felboltozódást sejtetnek. 11. Mezőkövesd. Részletes szeizmikus vizsgálatok alapján a geológiai kiértékelés törések mentén magasabban maradt triászrög jelenlétét mutatja. 12. Nemesbikk, Tiszapolgár, Sövényháza. A szeizmikus mérések befejezés előtt állnak.

Megállapították, hogy az összes addig még szeizmikusan meg nem vizsgált, vagy nem eléggé megvizsgált területen további kutatások szükségesek. Szeizmikus mérésekkel megvizsgálandók még az Alföld északi szélén lévő geofizikai minimumok is, mivel ezeket kis fajsúlyú vulkáni tufarétegek felboltozódása is okozhatja, amelyek olajcsapdaként szolgálhatnak. Elsősorban szükségesnek ítélték a Debrecen környéki maximumok megvizsgálását, amelyek szénhidrogén felhalmozódás szempontjából leginkább reményteljesnek látszottak.                                  

C/ Fúrásokkal megvizsgált szerkezetek: A kutatófúrások eredményeit a megfúrt szerkezetekről az alábbiakban foglaljuk össze. 1. Bugyi. Két fúrás alapján kiderült, hogy a terület eltemetett mezoikus hegység, melynek oldalán kiékelődő harmadkori rétegekben repedés mentén olajnyomokat találtak. A továbbiakban meg kellett keresni az olajnyomok forrását, az olaj tárolására alkalmas kőzetet. 2. Madaras. A sekély fúrógarnitúrával 301 méterre lefúrt lyukban az alsópannon alján lévő alapkonglomerátumban szénhidrogén nyomot nem találtak. 3. Sándorfalva, Ferencszállás. Egy-egy mélyfúrásból csekély gáznyomokat mutattak ki. 4. Tótkomlós, Körösszegapáti. Gazdag gáztelepek, kevés olaj. 5. Biharnagybajom. Addig napi 6-8 tonna olajat adó értékes gáztelepet tártak fel. 6. Kismarja. Két meddő mélyfúrás. 7. Tiszakürt. Egy meddő mélyfúrás. 8. Hajdúszoboszló. Két mélyfúrásból, amelyek a szerkezet mélyebb részein készültek, gázos vizet találtak. 9. Tiszaörs. Kevés gázos víz. 10. Mezőkövesd. Két meddő fúrás. 11. Tard. Aszfalt és biztató olajnyomok.                       A többi régi alföldi mélyfúrást mai ismereteink szerint kedvezőtlen helyen mélyítették, ezért sikertelenül végződtek. (Baja, Debrecen, Hortobágy, Tiszaberek, stb.). A MASZOVOL további feladatai lényegében az elmondottakból adódtak. Tervbe vették, hogy a következő évben, 1949-ben geoszeizmikus mérésekkel megvizsgálják elsősorban a Debrecen környéki maximumokat, mint Hajdúhadház, Hajdúböszörmény, Nyírlugas, Vámospércs. Másodsorban Eötvös-ingás mérésekkel föl kell mérni a még hiányzó foltokat, ami 3753 km2-t tett ki. A kutatási területről egységes izozamma térképet kellett szerkeszteni a graviméteres és Eötvös-ingás mérések összhangbahozásával. A MASZOVOL három és fél éves fennállása alatt 75 millió forintos költséggel 36 kutatófúrást mélyített. Tevékenységét az alábbi termelési adatok fémjelzik: 1947-ben: 154 tonna olaj, 192 tonna gazolin, 6.404.000 m3 földgáz, 1948-ban: 517 tonna olaj, 89 tonna gazolin, 6.011.000 tonna földgáz, 1949-ben: 2278 tonna olaj, 985 tonna gazolin, 34.555.000 m3 földgáz.                                                                  

A kutatási eredményekkel a szovjet és magyar szakemberek elégedetlenek voltak. Az eredmények elégtelenségéhez hozzájárult az is, hogy a kutatóknak nem álltak rendelkezésére a legkorszerűbb műszerek. A kutatók a fúrópontok kijelöléséhez még most is gravitációs maximumok azonosítására vették igénybe a szeizmikus méréseket, holott az ELGI abban az időben csak 6 csatornás műszerekkel volt ellátva, ezek a műszerek pedig amplitúdó szabályozás hiányában főleg refrakciós mérések végzésére voltak alkalmasak. Az eredmények javítása érdekében az 1948. decemberi értekezleten már fölvetődött az átszervezés gondolata amely a következő évben megérlelődött, és 1950. január 1.-ével a szintén magyar-szovjet tulajdonú szőnyi olajfinomító, a MOLAJ és a MASZOVOL egyesítésével új cég született. 1949. december 31.-én Moszkvában aláírták a budapesti székhelyű MASZOLAJ alapító okiratát.

 A MASZOLAJ

A Magyar-Szovjet Olaj Részvénytársaság születésének napján a cég leányvállalataként létrejött a Biharnagybajomi Fúrási Vállalat is, amely a Duna bal partja felé eső országrészekben végzett kutatófúrásokat 1950 és 1954 között. A magyar-szovjet közös vállalat vezetője Roskov, majd Melnicsenko volt szovjet részről, Farkas Antal pedig magyar részről. Az alföldi olajbányászat első integrált vállalata egyszerű szervezeti felépítésű volt, ahol a gazdasági és műszaki szakterület jól elválasztva működött, de egy igazgató kezében összpontosult. A vállalati struktúra egyszerűségére jellemző, hogy a műszaki vonalon mindössze öt mérnök dolgozott. A korszellemnek megfelelően kérlelhetetlenül nyilvántartották az alkalmazottak múltján esett legapróbb szeplőt is, amelyet enyhébb esetben elbocsátás, súlyosabb esetben letartóztatás követett. A Budapesten fúrómesteri tanfolyamon képesítést szerzett fiatalok csoportjából a későbbiek során többen az alföldi olajkutatás meghatározó személyiségei lettek. Fiatal fúrómesterként kezdte a munkát Biharnagybajomban Pullai Árpád is, akinek nevét évtizedek múlva Közlekedés és Postaügyi Miniszterként ismerte meg az ország. A Biharnagybajomi Fúrási Vállalat megalakulásának első évében Biharnagybajomban, Debrecenben, Körösszegapátiban, Gödöllőn, Hajdúszoboszlón, Szeghalmon, Tardon, Tótkomlóson végzett kutatófúrásokat, összesen 33.432.995 Ft költséggel. Az első évben a vállalat 30.885 métert fúrt összesen, 1082 Ft egy méterre vetített fajlagos költséggel. 1950-ben 3687,6 tonna kőolajat, 781,6 tonna csapadékkőolajat és 13.770.000 m3 földgázt termeltek, melyeket a hazai piacon értékesítettek. 1950-ben az Alföld északi peremén, Mezőkeresztes térségében jelentős kőolajtelepeket fedeztek föl. Az előfordulás nagyobbrészt oligocén korú homokkő rétegekben rejtőzött, de kisebb mennyiséget eocén mészkőben is találtak. A szerkezet teljes felkutatására és a telepek leművelésére 86 fúrást mélyítettek. A teljes földtani kőolajvagyon nagyjából huszonötszöröse volt a biharnagybajominak, amiért az akkori sajtó a „fényes szelek” korszak kincstári optimizmusától áthatva, és eltúlozva az olajkincs jelentőségét, a telepet a „magyar Baku” kifejezéssel illette. A mezőből 1947 és 1954 között 16.600 tonna olajat és 97 millió m3 földgázt termeltek ki. A vállalat második éve, az 1951-es esztendő a mélyfúrási munkálatok fejlődése tekintetében eseménydúsnak mutatkozott. Az év elején 7 fúrás volt folyamatban, a megkezdett fúrások száma 33 volt, a befejetteké 24, és a mélyfúrások összesen 44.505 métert tettek ki. A fúrások önköltsége azonban némileg emelkedett, ebben szerepe volt többek között a Tótkomlós-7 elnevezésű kút július 18.-án bekövetkezett haváriája, amelynek során a fúrótorony elsüllyedt, önmagában 693.000 Ft veszteséget okozott. A vállalat fejlődésében megjelentek olyan fékező tényezők, mint a kiszélesedő bürokrácia és, több figyelmet fordítottak a terv teljesítésének bizonyítására, mint magára a termelésre. A kezdetben egyszerű felépítésű Biharnagybajomi Fúrási Vállalat adminisztratív létszáma idővel rákos daganat módjára földuzzadt, és egyes szervezeti egységek mint a főkönyvelőség, szállítás, anyagellátás, geofizika, önálló részlegekké alakulva kiváltak a vállalat helyi szervezetéből. A lecsupaszított fúrási üzem már teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került a kiszolgáló részlegektől, amely a munka menetében is fennakadásokat okozott. A helyzet javítására, valamint az Alföld északi peremén újonnan fölfedezett szénhidrogéntelepeken végzendő fúrási munkák végzésére újabb átszervezés történt: 1951. október 1.-ével megalakult a Mezőkeresztesi Fúrási Vállalat. Az új cég már eleve szegényebb lett a termelő és értékesítő részleggel, amelyek közül a termelő részleg Mezőkeresztesi Nyersolajtermelő Vállalat néven működött tovább, szintén a MASZOLAJ leányvállalataként. Az 1953-as év a vállalat számára a csúcsra jutást jelentette, amelyet leginkább a megtalált olajkészletek túlbecsülésének köszönhetett, de 1954 a visszafejlesztés éve lett. 1952. október eleje az anyavállalat életében mélyreható változást hozott. A magyar és a szovjet kormány megegyezése alapján a magyar kőolajipar összes szereplőjét a MASZOLAJ hatáskörébe vonták az egész országra kiterjedően. A magyar olajipar egészére nézve nagy jelentőségű a Magyar-Szovjet Olaj Rt. vezérigazgatójának 1. sz. rendelkezése, amelyből idézünk:

„F. év október 1-i hatállyal a Magyar Népköztársaság olajiparának alábbi vállalatai léptek be a Magyar-Szovjet Olaj Rt. vegyesvállalat állományába:

1./ Ásványolajkutató és Mélyfúró Vállalat, Nagykanizsa

2./ Budafai Kőolajtermelő Vállalat, Bázakerettye

3./ Lovászi Kőolajtermelő Vállalat, Lovászi

4./ Ásványolajvezeték Vállalat, Siófok

5./ Dunántúli Ásványolajgépgyár,Nagykanizsa

6./ Almásfüzitői Ásványolajipari Vállalat, Almásfüzitő

7./ Nyírbogdányi Ásványolajipari Vállalat, Nyírbogdány

8./ Péti Ásványolajipari Vállalat, Pét

9./ Csepeli Ásványolajipari Vállalat, Csepel

10./ Lardoline Vegyigyár, Budapest

Az aláírt átadás-átvételi jegyzőkönyvek alapján valamennyi felsorolt vállalat 1952. július 1-i mérleg szerint kerül a MASZOLAJ Rt.-hez”

Az idézett dokumentum csak a vagyonra vonatkozik.

„A MASZOLAJ Rt. új szervezeti felépítésének jóváhagyásáig valamennyi vállalat szervezési, operatív műszaki, valamint pénzügyi és gazdasági irányítását ezentúl a MASZOLAJ Rt. vezérigazgatósága látja el.

Budapest, 1952. október 4.

Blohin vezérigazgató, Szatmári h. vezérigazgató s.k.”

A felsorolásban szereplő első öt vállalat az egykori MAORT jogutódja volt. Az idézett rendelkezés úgy a MASZOLAJ mint a magyar olajipar egésze számára új korszak kezdetét jelentette. Az Eötvös Lóránd Geofizikai Intézet közben új, 24 csatornás szeizmikus mérőberendezést vásárpolt Svédországból, mely azonban nem mindenben váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az ELGI ezért saját fejlesztésű korszerű műszer megkonstruálásába kezdett. A Pogány-féle berendezések helyett is modernebb, 6 csatornás mérőberendezéseket építettek, amelyeket 1951-ben a MASZOLAJ részére végzett szeizmikus méréseknél használtak. Mivel az ELGI a szénkutatás területén is számos megbízást kapott, így a MASZOLAJ már megalakulásának évében napirendre tűzte saját szeizmikus kutatórészleg megszervezését. A MASZOLAJ szovjet szakértői hazájukban szerzett tapasztalataik alapján abból indultak ki, hogy a fúrási tevékenység eredményesebbé tétele érdekében a szeizmikus mérések tökéletesítésére van szükség. Az ELGI által végzett megbízásos méréseknek a konkrét feladatok elvégzése mellett olyan funkciója is volt, hogy a mérések kapcsán lehetőség nyílott a magyar szakemberek számára a szovjet kutatási módszerek megismerésére és szakmai fejlődésére. A MASZOLAJ-tól kapott kutatási megbízások során szerzett ismeretek igen hasznosnak bizonyultak az ELGI és a magyar geofizikai szakma számára, és alapját képezték az 1951 végén alapított Geofizikai Mérőműszerek Gyára tudásbázisának. A MASZOLAJ négy éves fennállása alatt említésre méltó olajlelőhelyeket nem talált, a kutatások módszertanában azonban korszakalkotó változásokat hozott. Új kutatási módszerek bevezetésével és meghonosításával megalapozta egy sor szénhidrogéntelep megtalálását a következő évtizedekben. A Nagyalföldön az első jelentős siker a Pusztaföldvár térségében húzódó olaj és földgázmező 1958-as fölfedezéséhez fűződik. A reflexiós szeizmikus mérések egy nagykiterjedésű gravitációs maximumzóna É-K-i részén mutatták ki a szénhidrogén tároló szerkezetet. A szerkezet létezésére a MASZOLAJ Rt. geofizikai leányvállalata hívta fel a figyelmet. A MASZOLAJ 1954. október 1.-i megszűnése után a MAORT régi szakemberei többek között a következő helyek szénhidrogén telepeit tárták föl: Pusztaföldvár, Görgeteg, Babócsa, Heresznye, Szolnok, Buzsák, Kilimán, Demjén, Nádudvar, Törtel, Kaba, Battonya, Hajdúszoboszló, Nagyhegyes, Vízvár, stb.

CÁPA SEKÉLY VÍZBEN

1945. március 3.-án egy szombati napon, napbarnított képű, jól megtermett fiatalember sietett végig a debreceni pénzügyi palota földszinti folyosóján. Lötyögött rajta a ruha, de ez nem volt szokatlan jelenség abban az időben, mert az elmúlt hónapok nélkülözései konkuráltak a leghíresebb külföldi szanatóriumok fogyasztókúráival. A fiatalember, aki a késői télnek ezen a kora tavaszba hajló inkább langyos, mint hideg reggelén végigsietett a pénzügy-igazgatási palota földszintjén, és aztán-jóllehet, soha nem járt még itt-biztos kezekkel nyitott be a földművelésügyi miniszter előszobájába, debreceni volt. A fiatalembert Gombosi Zoltánnak hívták, olajkereskedő, és a Nyírbogdányi Petróleumgyár debreceni lerakatának vezetője volt. Nem kért és nem kapott mást a kormánytól, mint egy kopott íróasztalt a Földművelésügyi Minisztérium udvarra néző, földszinti szobájában. A kormány még Debrecenben székelt - április 11.-én költözött Budapestre - amikor április 1.-én Gombosi Zoltán kézhez kapta Takács Ferenc iparügyi miniszter értesítését, amely szerint őt, az egykori petróleumkereskedőt, ásványolaj-gazdálkodási miniszteri biztossá nevezi ki. 

1945 tavasza és nyara az ország sorsfordító időszaka volt, telítve a mélységből fölemelkedő új emberek építő tetteivel, akik a romok tetejéről körültekintve hozzáláttak a történelmi feladat elvégzéséhez: az ország újjáépítéséhez. Bár a háború még tartott, Zalában a harcok jóformán az olajkutak mellett folytak, a németek kétségbeesetten védték utolsó kőolaj.forrásukat. Gombosi Zoltán március harmadikán leült újonnan szerzett íróasztalához, és április elsején már miniszteri biztos volt. Ő diszponált az országban lévő összes, de nagyon szűkös, és ennélfogva igen drága és becses olajtermék elosztása fölött. Petróleumért, benzinért akkoriban mindent lehetett kapni. A budapesti gyárakban a munkásokat petróleummal fizették ki, akik szombat délután (a szombat munkanap volt) fölkapaszkodtak az emberekkel telezsúfolt vonatokra, beleértve a vonatok tetejét is, és vidékre utaztak élelemre cserélni. A piacon petróleumért hízott disznót adtak a parasztok, de boldog volt már az is, aki egy liter petróleumot vihetett ki a tanyára. Adtak kacsát, lisztet, szalonnát, tojást és vajat. Egy deci benzin is kincset ért. A debreceni taxisofőr szívesen vitte át az utast Nagyváradra, ha határátkelési igazolványt szerzett neki, mert odaát annyi benzint tankolhatott, amennyit akart, és ezzel a tankolással megtalálta a maga kis üzleti életének lukratív számításait. Amikor Gombosi mindezt látta, arra gondolt, hogy az élet nagyban ugyanazt produkálja, mint kicsiben a debreceni piacon. Akinek nincs petróleuma, de más termékekből fölösleggel rendelkezik, szívesen odaadja a fölösleget cserébe. Így nyilatkozott egyszer az akkori időkről: „Nem nagyképű frázis, hanem tétel ma már az, hogy az olaj: politika, üzlet, hatalom. Azóta, hogy a világ közgazdasága ipari célokra használja fel az ásványi olaj sok tucatnyi termékét, ezért az olajért folyik a harc, az intrika, a háború, és ha akarják, hát a korrupció is. Tudom én azt jól, hogy ezernyi érdek harcol egymással az olajért folyó küzdelemben, de vállaltam a harcot, mert tudtam, láttam és éreztem, hogy ennek mi lesz a következménye…” Gombosi Zoltán tehát nagyon jól tudta, hogy az olaj harc, intrika, háború, és ha akarják, hát korrupció is. Márpedig neki ez volt a lényeg. Létrejött az olaj igazságos elosztását célzó miniszteri biztosi hatáskör ennek az embernek a kezében. Paul Ruedemann, a MAORT amerikai állampolgárságú elnök-vezérigazgatója miután 1942. január 16.-án elhagyta az Egyesült Államokkal immár hadban álló Magyarországot, a háború után, 1945 novemberében ismét Budapestre érkezett. Bosszúsan tapasztalta, hogy azok közül az emberek közül, akikkel 1942-ig együtt tudott működni a minisztériumokban, szinte senkit sem talált a helyén. Akárhová ment, akárkit keresett, mindenhol valami Gombosit emlegettek: az most a magyarországi olajügyek legfőbb gazdája. Egy magyar olajcápa. Ki ez a Mr. Gombosi?-kérdezte Ruedemann a korábbi magyar cégvezetőktől. Azok kelletlenül ismertették Gombosi kilétét. Bonyolult ez a Gombosi ügy - mondták. A lényeg az, hogy a kormány nevében és képviseletében Gombosi Zoltán mint az Iparügyi Minisztérium osztályvezetője jár el olajügyekben, de kormánybiztosnak nevezteti magát. Dr. Papp Simon, az interregnum alatti magyar vezető is telve volt panasszal Gombosi ellen: hónapról-hónapra egyre nagyobb agresszivitással követeli a MAORT-tól, hogy termeljen több és több olajat. Amikor Ruedemann megismerkedett a német hadigazdálkodás idején történt dolgokkal, többek között azzal, hogy a kutakat erőltetett termelésre állították át, s a gáz féktelen pazarlásával oldották meg a termelés emelését, bosszúsan bár, de megértően fogadta a tájékoztatást. De amikor arról tájékoztatták, hogy most az újonnan épülő ország iparügyi szervei, nevezetesen a sokat emlegetett Gombosi Zoltán „kormánybiztos” is arra kényszeríti a MAORT-ot, hogy tág fúvókákkal és gázpazarlással működtesse a kutakat, nem értette a dolgot. Újra föltette a kérdést: ki ez a Gombosi Zoltán? Elébe raktak néhány újságot és rámutattak azokra a cikkekre, amelyek éppen ezt a kérdést feszegették. Az Esti Szabad Szó 1945. október 2.-ától kezdődő cikksorozata volt az. A cikksorozat egy romániai olajimport meghiúsulásának furcsa körülményeit boncolgatta. Egy előnyös romániai ajánlat helyett egy előnytelen szlovák szerződést kötött kenőolaj behozatalára, ám ez a román ajánlatnál kevesebb olaj is késve érkezett az országba, ami hátráltatta a mezőgazdasági munkákat. A traktorok ugyanis nem juthattak emiatt motorolajhoz. Hasonlóképpen bírálta tevékenységét egy második cikk is, de a harmadik már Gombosi politikai múltját piszkálta. Leírta, hogy milyen sok funkciója van, számos hazai olajtársaság igazgatósági tagja, néhány nappal azelőtt pedig miniszteri osztályfőnöki státuszt kapott. A cikkíró kiderítette, hogy 1935-ben jutott először politikai szerephez Debrecenben, a Gömbös-féle választás alkalmával. Ekkor azt szerette volna, ha Györki Imre helyett őt léptette volna föl pártja a választáson. A párt azonban ragaszkodott régi bevált képviselőjéhez, erre Gombosi kilépett a pártból, és néhány hívével nemzeti jellegű munkáspártot alapított. Ez a párt hamarosan összeomlott, de a cikk szerint Gombosi továbbra is ápolta kormánypárti kapcsolatait, a főispánt említi, és egy levél alapján azt is szemére veti, hogy lelkes tagja volt a Vitézi Szék nevű jobboldali, soviniszta testületnek. A levélírásban nem gátolta, hogy származása miatt nem lehetett volna ennek az általa annyira helyeselt intézménynek tagja. Minthogy a háború alatt érvényben lévő jogszabályok korlátozták üzleti és gazdasági tevékenységét, üzlettársat keresett magának, akit meg is talált Kovarcz Ernő személyében. Aki Kovarcz Emilnek, Somogyi Béla egyik gyilkosának, a Szálasi-kormány országmozgósítási miniszterének, a hungarista mozgalom oszlopos tagjának volt a fivére. A Liszt Ferenc téren működő közös cégüket Kov Kft.-nek nevezték, amelyben Gombosi csendestársként, de nagyon tevékeny üzletvezetőként dolgozott. Meglehetősen rövid volt az út a Szociáldemokrata Párt debreceni tagságától az ásványolaj-gazdálkodási miniszteri biztosságig, és a magyar ásványolajipar diktátorának pozíciójáig, de az országnak mindenesetre nem vált javára ez a teljesítmény. A cikk végén a szerző leszögezi, hogy az Esti Szabad Szó-nak nem szokása a személyek elleni hajsza, de most mégis azért állítják középpontba az ásványolaj-ipari kormánybiztos személyét, mert rajta keresztül elvi harcot folytatnak a demokrácia egyik legsúlyosabb betegsége, a korrupció ellen. Gombosi Zoltán, ez a korábban teljesen ismeretlen ember, túl azon, hogy kormánybiztosi minőségében teljhatalommal diszponált az ásványolaj termékek elosztása fölött, az export-import üzletek lebonyolításában-ebből származtak milliós korrupciós ügyletei-a legelső adandó alkalommal mindent elkövetett, hogy személyesen is, az olajszakma minden ágában részt vegyen a dolgok irányításában. Állami állásától függetlenül, pontosabban ezt a pozícióját fölhasználva elérte, hogy mind az öt magyarországi nagy olajfinomító igazgatójává nevezték ki. Az elosztás után tehát a finomító ipar is a kezébe került. Amikor pedig megalakult a Magyar-Szovjet Nyersolaj Részvénytársaság,     az ország keleti részére érvényes kutatási és bányászati joggal, ennek a vegyesvállalatnak magyar részről ő lett az elnöke. Amikor Ruedemann megtudta, hogy a magyar olajipari kormánybiztos egyúttal az olajfinomítók résztulajdonosa is, meg valamennyi finomító igazgatója is, mindent megértett. A finomítók érdekei tehát Gombosi személyes érdekei voltak. Most, hogy Ruedemann a megvilágosodottság állapotába került, érthetővé vált, hogy miközben az iparügyi hatóságok minden módon arra kényszerítik a MAORT-ot, hogy akár az olajkutak tönkretétele árán is ne csökkentse a termelést, hanem szállítsa az olajat a finomítóknak, aközben a finomítók hétről hétre, hónapról hónapra adósok maradnak az átvett olaj árával. Egyszerűen nem fizettek. Az olajfinomító tulajdonos Gombosi nem fizetett, az olajkormánybiztos Gombosi pedig ezt elnézte. Ilyen körülmények között nem meglepő az sem, hogy az 1945-ös év volt az első, amikor a MAORT veszteséggel zárt. 1945 augusztusától, a szovjet hadseregnek az olajtermelés fölötti ellenőrzés mérséklődésével az iparügyi miniszter a MAORT élére két igazgatót nevezett ki, az egyik Gombosi Zoltán volt. Megvalósult tehát az a fantasztikus álom, amelyet Debrecenben, földszinti irodájában a fejében forgatott: az egykori petróleumkereskedő most már a magyar olajipar minden kulcspozícióját megkaparintotta. Kezébe került az olajbányászat, a finomítók, az elosztás, az export-import ügyek, a teljes magyar olajipar. Igazi olajkirály lett belőle, vagy olajcápa magyar módra. Ezt az akcióját azonban nem koronázta teljes siker, mert a legnagyobb amerikai érdekeltség önállóságának ily nagymértékű korlátozására megmozdult az amerikai diplomácia is. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság amerikai missziójának vezetője, Arthur Schoenfeld, szóban és írásban is magyarázatot kért, majd elérték, hogy Gombosi nem vett részt aktívan az igazgatóság munkájában, de november 16.-ig-Ruedemann megérkezéséig-formálisan tagja maradt az igazgatóságnak. Ekkortájt, 1945. november végén kezdődött el az a bonyolult és tisztátalan eszközökkel vívott övön aluli ütésekkel tarkított küzdelem, amely aztán három év múlva „MAORT-szabotázs”-ként emlegetve, MAORT-perként érte el kulminációs pontját, és vonult be a XX. századi magyar történelembe. Hosszú sora van annak, mi minden történt a MAORT megszerzéséért vívott három éves harc alatt, de a startpisztolyt Paul Ruedemann sütötte el 1945. december 12.-én keltezett körlevelével:

                                                                                                     1945. december 12.

A MAORT ÖSSZES ALKALMAZOTTAIHOZ

A MAORT száz százalékig amerikai vállalat. Termelési adatok, geológiai vagy geofizikai jelentések, könyvelési jelentések, pénzügyi adatok vagy más tájékoztatás nem adható ki nem MAORT alkalmazottaknak, a budapesti Igazgatóség engedélye nélkül. A MAORT adminisztrációja és alkalmazottai felelősek a vállalati vagyonnal való gazdálkodásért. Csak olyan utasítások hajthatók végre, amelyeket felelős MAORT alkalmazottak adnak ki.

                                                                         Ruedemann Pál sk. elnök                                                           

                                                                         az amerikai részvényesek képviselője.

Gombosi, miután kezébe vette a magyar olajipar irányítását, megszimatolta a nagy lehetőséget, és 1946 őszén elérkezett számára a nagy pillanat: egy nemzetközi olajkereskedő, bizonyos Ernest Hoffer úr közvetítésével kapcsolatba került egy svájci céggel, a Baselban székelő ERPAG Erdöl Producte A.G.-vel. A magyar olajfinomítók termékeit kínálta eladásra. Hoffer úr közvetített. Gombosi mint magyar olajügyi kormánybiztos lépett föl, tudomására hozta ügyfeleinek, hogy ő mint a magyar olajfinomítás legfőbb irányítója, jogosultsággal rendelkezik ahhoz, hogy teljes felelősséggel szerződést kössön, és garanciát vállaljon. Hosszas előkészítés és egyezkedés után 1946. október 13.-án szerződést írtak alá, amelybe a szállítandó olajtermékek minőségi jellemzőit is belevették. Összesen 25 ezer tonna olajtermék szállítására vállalt kötelezettséget a magyar állam, illetve a MASZOVOL és a Szőnyben működő MOLAJ nevében. Gombosi harsány és agresszív politikai és üzleti akciói már korábban feltűnést keltettek a szakmai és politikai közvéleményben. Sohasem volt tiszta körülötte a levegő, sohasem tudta magát teljesen tisztázni a körülötte fel-felcsapó gyanúsítások és vádak ellen, furcsa módon azonban ezek a vádak és gyanúsítások nem ingatták meg helyzetét. 1946 tavaszán megvesztegetési, korrupciós gyanúk miatt vizsgálatot folytatott a Gazdasági Rendőrség Gombosi hivatalában, és Királdi Pál ellen bűnvádi eljárást indult. Királdi azonban bizonyította, hogy nem ő, hanem főnöke, Gombosi adta ki azokat a rendelkezéseket, amelyek aztán bűnüggyé váltak. A vallomás alapján Gombosi ellen is fegyelmi vizsgálat indult. Jegyzőkönyvben rögzítették, hogy „megállapítottnak, vagy legalábbis valószínűsítettnek látom azt a gyanút, hogy megvesztegetési kísérlet forog fenn.” Gombosi főnöke, Bán Antal iparügyi miniszter a fegyelmi eljárást megszüntette, és teljes bizalmáról biztosította Gombosit olyannyira, hogy külföldi olajüzletek lebonyolításával is megbízta, egyre nagyobb hatalmad adva neki. Gombosi élve /és visszaélve/ a bizalommal megkötötte a svájci olajüzletet, de még alá sem írták a szerződést, itthon már suttogni kezdtek az ügy gyanús körülményeiről. A Haladás c. politikai hetilap október 10.-én kényelmetlen kérdéseket tett fel a miniszternek Gombosival kapcsolatban. „Szatmári Jenő interpellációja Bán Antal iparügyi miniszter úrhoz-Gombosi Zoltán ásványolaj-gazdálkodási kormánybiztos ügyében.” Ez volt az újságcikk címe, amely így kezdődött: „Miniszter úr! Értesüléseim szerint az Iparügyi Minisztériumban a közelmúltban bizonyos átszervezés történt, amelynek során a szénnel, bauxittal és villamos energiával való gazdálkodás ügyei is Gombosi Zoltán hatáskörébe kerültek, aki eddig mint az ásványolaj-gazdálkodás miniszteri biztosa működött, a jövőben azonban ilyeténképpen az ország összes energiaforrásai felett rendelkezni fog, a melyek közül az olaj és a bauxit az ország két legnagyobb természeti kincse és legfontosabb kiviteli cikke. A magyar ipari termelésben példanélkül való, hogy ilyen hatalom egy kézben lett volna egyesítve…” Aztán a cikíró fölteszi a kérdést: „Ki nevezte ki Gombosi Zoltánt az ásványolaj-gazdálkodás miniszteri biztosává, és mikor, a hivatalos lap melyik számában jelent meg ez a kinevezés?” Továbbá: „Ki hatalmazta fel Gombosi Zoltánt, hogy a termelésen túl magához ragadja az ásványolaj és annak termékeinek értékesítését is, különösen azoknak külföldön való értékesítését, ami tulajdonképpen a Külkereskedelmi Hivatal hatáskörébe tartozik?” A cikk hosszasan foglalkozik a kiviteli engedélyek körüli gyanús mozzanatokkal, Gombosi erőszakos magatartásával, és különösen a Dániának eladott paraffin dolgával: Gombosi a paraffint mélyen a világpiaci ár alatt adta el, s ezen az üzleten az ország-az újság szerint-140.000 svájci frankot veszített. (Hogy Gombosi mennyit nyert, azt az újság nem kérdezte meg).                                              
Ez után következik az interpellációs kérdés. Jelen kontextusban számunkra most a svájci olajüzlet az érdekes, amely íme, már a szerződéskötés alkalmával baljós jelekkel indult útjára:  „Tudomással bír-e Miniszter Úr arról, hogy Gombosi Zoltán három héttel ezelőtt, mikor Svájcból visszatért, magához hívatta a legnagyobb magyar olajfinomítók vezetőit, és közölte velük, hogy 2500 vagon benzint és olajat kíván Svájcba eladni, nevezetesen 1200 vagon benzint, 600 vagon gázolajat, és 700 vagon fűtőolajat?  Be is mutatott egy Ernst Hoffer nevű svájci urat, aki pozitív árajánlatot nem tett, de célzott arra, hogy a belföldi árnál jelentékenyen alacsonyabb áron akarja a termékeket átvenni. Gombosi kijelentette, hogy a megállapodást mindenképpen meg kell kötni, mert ahhoz rendkívül fontos nemzetpolitikai és gazdaságpolitikai érdekek fűződnek, sejtetni engedvén, hogy Ernst Hoffer a svájci kormány nevében tárgyal. Ezzel szemben megállapítást nyert, hogy Ernest Hoffernek semmi köze a svájci kormányhoz, a svájci kormány Budapestre küldött gazdasági delegátusa az egész ügyről semmit sem tud, és Ernst Hoffer egyszerű svájci olajkereskedő, aki St, Gallenben székel.” Majd végül egy szinte összefoglaló jellegű kérdés: „Helyesnek tartja-e Miniszter Úr, hogy egy fontos termelési ág miniszteri biztosa ugyanabban a termelési ágban két nagyvállalat elnöke és több más vállalat igazgatóságának tagja legyen…Milyen okok bírták rá Miniszter Urat, arra, amennyiben ezekről a gesztiókról tudomással bír, hogy Gombosi Zoltánnak még nagyobb hatáskört, még nagyobb hatalmat adjon?” Szokásos visszang követte a meglehetős tájékozottságra valló cikket, sajtóper, hivatali vizsgálat, hogy vajon ki szolgáltatott információkat a Haladás újságírójának, továbbá a Népszava dörgedelmes válasza „Nem igaz” címmel, amelyben cáfolta vagy legalábbis magyarázta a föltett kérdésekben foglalt burkolt célzásokat. Az egészet a Szociáldemokrata Párt elleni támadásnak minősítette, és a pártközi torzsalkodások leple alá bújtatták a Gombosi-féle panamaszagú olajügyet. A miniszter valamivel később azzal reagált, hogy Gombosinak még nagyobb hatalmat adott, 1947 augusztusában államtitkárrá nevezte ki a folyton panamával, anyagi visszaélésekkel vádolt Gombosit. A svájci szerződés azonban nyélbe üttetett, Gombosi utasította a MOLAJ-t és a MASZOVOL-t a svájci szállítmányok elindítására. A botrány akkor kezdett-most már megállíthatatlanul-kibontakozni, amikor a MASZOVOL-nál utánanéztek, hogy milyen feltételekkel adta el Gombosi-az elnökük-az ő olajukat. Elképedve fedezték föl, hogy a szerződés olyan minőségi paramétereket tartalmazott a leszállítandó olajtermékekre vonatkozóan, amilyeneket magyar nyersolajból a magyar finomítók nem tudtak előállítani. Vagyis a szerződés eleve teljesíthetetlen volt. A MASZOVOL azon nyomban tiltakozott arra hivatkozva, hogy megkérdezésük, meghatalmazásuk nélkül kötötték ezt a teljesíthetetlen szerződést, és megtagadta a szállítást. Szóval tiltakoztak. Na kinél? Gombosi Zoltán kormánybiztosnál. Jelezték azt is, hogy a teljesíthetetlen szerződés várhatóan súlyos anyagi károkat fog okozni a MASZOVOL-nak, amit majd kénytelenek lesznek a kincstárra áthárítani. (A MASZOVOL magyar-szovjet vegyesvállalat, amelynek magyar részről Gombosi volt az elnöke). Gombosi válasza kimért és szűkszavú volt: „Svájci export tárgyában hozzám eljuttatott f. hó 2.-án kelt beadványukra értesítem Címeket, hogy a svájci export önkényes leállítását tudomásul nem vehetem, és nem engedélyezhetem…” A továbbiakban azzal biztatja a MASZOVOL-t, hogy a termékekért kapott valuta 50%-át a finomító meg fogja kapni, ami szimpatikus ajánlat, de Gombosi ugyanakkor kimérten utasítja is a MASZOVOL-t: „A Svájcba irányuló benzin és gázolaj szállításoknak tehát folyamatosan meg kell történnie, annak esetleges elmaradásáért Címeket kellene felelőssé tennem.” Amikor Baselből, a városi behajtási hivataltól megérkezett a hivatalos felszólítás, hogy fizessenek az ERPAG Földolajtermék Rt. Basel, Dufourstrasse 25. szám alatti cég, mint jogosult részére szerződésszegés okán 66.691.575 svájci frankot, továbbá ennek az összegnek 1947. május 3.-ától számított 5%-os kamatait, a MOLAJ-MASZOVOL kettős gondolkodóba esett. Megtudták azt is, hogy az első szállítmányokat, mivel nem feleltek meg a szerződésben rögzített minőségi követelményeknek, a svájci cég zár alá helyeztette. A MOLAJ-MASZOVOL kettős számára nem maradt más, mint az illetékes minisztériumokhoz fordultak, és feljelentést tettek a Gazdasági Rendőrségen. Alapos és széleskörű vizsgálat indult, melynek során a következők derültek ki: Hoffer nem ingyen hozta össze a tárgyaló-és üzlet-feleket. Jutaléka az árnak kb. 8,5%-a volt, ami igen jelentős összeg, tekintve, hogy 25.000 tonna olajtermékről van szó. De ki fizesse a jutalékot? A vevő nem volt hajlandó rá, fizessen az eladó. Az eladó a magyar állam volt, a MOLAJ és a MASZOVOL személyében, akik nem is tudtak az üzletről. A problémát megoldották. Az ERPAG-gal úgy módosították az árat, hogy a jutalék is beleférjen, vagyis az ERPAG az ár 91,5%-át a magyar államnak fizette, 8,5%-át pedig Gombosinak, aki megegyezés szerint osztozott Hoffer úrral. A MOLAJ és a MASZOVOL képviselői meg a magyar külkereskedelmi és pénzügyi szakemberek később hosszadalmas és megszégyenítő tárgyalásokat folytattak Svájcban az ERPAG-gal és az állami külkereskedelmi és külügyi szervekkel is, hiszen a svájci üzleti kapcsolatokat országunknak abban az elesett állapotában nem volt szabad kockára tenni. Az olajért akkoriban kompenzációs alapon az acélgyártáshoz nélkülözhetetlen ferroszilíciumot adott nekünk Svájc. A tárgyalások során olyan kijelentések is tétettek, hogy ha Magyarországtól venni akarnak valamit, csak akkor állnak szóba velünk, ha az áru már a svájci határon van. Az alapos vizsgálódás és egyezkedés során kiderült, hogy Gombosi félrevezette a svájciakat amikor azt mondta nekik, hogy a szerződés megkötésére neki a magyar állam felhatalmazást adott, mert ez nem volt igaz, hiszen az érintett olajfinomítók nem tudtak az üzletről. A botrány kirobbanásáig az addig leszállított 5000 tonna olajtermék után kapott 50.000 frankból 30-40 ezret Gombosi már le is gombolt, amelyből-a költségekre-Bán Antal iparügyi miniszternek is juttatott, amikor 1947 augusztusában őt államtitkárnak nevezte ki, és amikor már javában bűzlött valami Dániában. Az ügy elsimítására, rendezésére hosszas alkudozások következtek, perbe szállni nem volt érdemes, nyilvánvaló volt, hogy svájci bíróság előtt az ügy biztos vesztésre áll. A kötbér, árkülönbözet, és egyéb címeken a magyar állam az ERPAG-nak mintegy negyedmillió svájci frank kártérítést fizetett, az utazási költségek, szállodai számlák 15.000 frankkal emelték meg az összeget. A magyar államot ért összes kár, költség és veszteség összeszámlálásakor a végösszeg elérte a 400.000 svájci frankot. Ez persze csak 1948 tavaszán tisztázódott, de hol volt akkor már Gombosi? Amikor érezte, hogy ég a talpa alatt a talaj, 1947 októberében Svájcba utazott. Az ERPAG akkor már gyanút fogott, a berni nagykövetség pedig értesítést kapott Budapestről, hogy Gombosi nem tárgyalhat olajügyben. Eközben újra aláírt egy kötelezvényt, amelyben további kötelezettségeket rótt a magyar államra, fölmarkolta a jutalékot, majd levélben lemondott itthoni állásairól, és Svájcba disszidált. 1947. szeptember 4.-én még jegyzéket készített azokról a magyar szakemberekről, akik a MAORT-nál a termeléssel és elosztással foglalkoztak, és a névsort újabb feljelentés kíséretében elküldte Péter Gábor vezérőrnagynak, az ÁVH akkori vezetőjének. 

FÉNYES SZELEK, SÖTÉT FELLEGEK

A stratégiai fontosságú iparágakban 1945 tavaszán kezdődött szovjet katonai jelenlét visszahúzódásával párhuzamosan a magyar iparügyi hatóságok befolyása egyre erősödött az egész országban, bár a MAORT élére augusztusban Gombosi Zoltánnak az iparügyi miniszter általi igazgatói kinevezését nem koronázta teljes siker. Az egyre erőteljesebb állami beavatkozás következtében a kapitalizmus évszázados fejlődése Magyarországon megszakadt. 1948 nyarán a kommunista ideológia talaján szovjet mintára épülő, erősen központosított magyar gazdaság életét már a politika szereplői határozták meg. Az állami tulajdonba vett iparvállalatok száma egyre nőtt, az ipar és a bányászat területén ekkorra már csak az egészen kicsi, vagy külföldi tulajdonú vállalkozások maradtak magántulajdonban, mert az állammal szembeni eladósodottságuk, gazdasági ellehetetlenülésük következtében érvényesíteni lehetett velük szemben a foglalási jogot, vagy csődeljárást lehetett lefolytatni. A tíz, vagy több alkalmazottat foglalkoztató és a külföldi tulajdonú vállalkozások államosítására deklaráltan csak az 1949. évi 20. számú törvényerejű rendelettel került sor, de a jogszabály hatálya alá tartozó vállalatok addigra már ténylegesen állami kezelésbe kerültek. A szocialista gazdaság fölépítését céljául kitűző politikai akarat utat tört magának, az akkori idők hírhedt koncepciós perei által, úgy, hogy a cégek vezetői ellen szabotázs, kémkedés, vagy a szocialista társadalmi rend megdöntésére irányuló szervezkedés vádjával büntetőeljárásokat indítottak. Az elmúlt évtizedek lényeges "fejlődést" hoztak ezen a téren is, a mai kor koncepciós perei más jogtechnikai megoldások mentén folynak. Manapság csalással, sikkasztással, jövedéki bűncselekménnyel vádolják, illetve ellehetetlenítik azokat, akik túlságosan nagy befolyásra tesznek/tennének szert az energiaiparban, mint pl. M.B. Hodorkovszkij Oroszországban, vagy a gádorosi termálkút tulajdonjoga körüli konfliktus Magyarországon. A stratégiai iparágak tulajdonlása mai körülmények között is nemzetbiztonsági tényezőnek számít. A Magyarország olajtermelését megtestesítő egyetlen jelentős vállalkozás még amerikai tulajdonban volt. Az erőltetett kitermelés körüli állandósult viták, a „kincstár által igénybevett” státusz megszüntetésével előállott rendezetlen jogi helyzet rossz ómen volt a MAORT számára. Az épülő szocialista gazdaság szervezetébe ékelődött amerikai tulajdonú idegen vállalat olyan volt, mint egy betokosodott repeszdarab az emberi testben, márpedig azt el kell távolítani. A Marxizmus-Leninizmus logikája szerint nyilvánvalóan nem maradhatott sokáig kapitalista tulajdon, és a MAORT államosításának kérdése nem lehetett kérdés. Kérdés csak az volt, hogyan hajtsák végre, ennek ugyanis jogi akadályai voltak: a MAORT érvényes szerződése és a potsdami egyezmény. A megoldást Gombosi Zoltán ásványolaj-gazdálkodási miniszteri biztos személye kínálta, aki elvágta a gordiuszi csomót. Gombosi, az egykori petróleum kereskedő és politikai szélkakas, a gátlástalan karrierista típus mintapéldánya volt, akit a magyar gazdaság olajszükségletének kielégítése és az olajszakma érdekeinek képviselete a legkevésbé sem érdekelt. Sokkal inkább az egyéni haszonszerzés, valamint korrupciós érdekek gátlástalan kiszolgálása jellemezte tevékenységét, valamint az, hogy a MAORT termeléséből befolyó nyereség lefölözésével a Magyarországi Szociáldemokrata Párt kasszájának feltöltésén munkálkodott. 1946 közepére miniszteri osztályfőnök, 1947 augusztusában pedig államtitkár lett. A fényes szelek korszaka volt ez, amely szinte teljesen egybeesett a MAORT létezésével. A fényes szelek azonban elültek, a zalai olajmezők fölött pedig sötét fellegek gyülekeztek. A háttérben már 1946 nyarától gyűjtötték a bizonyítékokat Gombosi Zoltán vezényletével arról, hogy a MAORT szabotál. A Magyar Kommunista Párt részéről is, személy szerint Rákosi Mátyástól heves támadások érték a MAORT vezetőit, szakembereit, és üzemi bizottságát. Rákosi szavai nyomán ahol hiba van, ott meg kell keresni az ellenség kezét. Gombosi Zoltán meg is kereste, és 1946 novemberében a miniszterhez írott előterjesztésében már ki is mondta vádjait, de egyelőre csak annyit akart elérni, hogy a MAORT-hoz-annak költségére-teljhatalmú megbízottakat küldhessen ki. 1947 áprilisában, majd szeptember 4.-én feljelentést tett az Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO) -nál a MAORT ellen, szabotázs vádjával. A feljelentések nyomán vizsgálat indult az ÁVO, az ÁVH (Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóság) és szovjet szakértők bevonásával. Gombosi 1947 őszén-mivel már égett talpa alatt a talaj-lekerült a politika színpadáról, vádjai azonban tovább éltek. Zsigmond Béla, a Gazdasági Főtanács képviseletében a termelés szándékos csökkentésével vádolta a MAORT-ot. 1948. május 4.-én kelt feljegyzésében fölhívta Vas Zoltán Iparügyi Miniszter figyelmét arra, hogy a MAORT termeléscsökkenése katasztrófális következményekkel járhat az ország számára. Ha ez így folytatódik, az év végére 25-26 ezer tonnára csökken az olajtermelés, amely nem elegendő az export kötelezettségek teljesítéséhez, valamint a magyar ipar működéséhez. A MAORT-nál kint járt állami ellenőrök hada semmilyen felróható, kézzel fogható, szabotázsra utaló tényt nem tudott feltárni, az egyetlen eredmény amit elértek az volt, hogy elmérgesedett a viszony az állam és a vállalat között. Zsigmond Béla fölrója, hogy a Gazdasági Főtanács Titkárságán dr. Cséky Sándor elnökletével korábban tartott megbeszélésen dr. Reich Lajos geológus által javasolt másodlagos termelési módszerek bevezetésének nyoma sincs, a jegyzőkönyv tanúsága szerint e módszerek alkalmazásának eredményességét a MAORT már akkor is vitatta. Továbbá nincs tudomása a kutatás célpontjában lévő újabb olajmezőkről. Hivatkozik továbbá arra, hogy Romániában az állami hatáskörbe vont kőolaj-termelő vállalatok mélyszivattyú berendezésekkel, vagyis másodlagos módszerekkel gázpazarlás nélkül termelnek olajat, így sikerült a termeléscsökkenést megállítani és szinten tartani. „A fentieket azzal hozom Miniszter Úr tudomására, hogy véleményem szerint leghelyesebb lenne a MAORT-nál hatásos állami ellenőrzést bevezetni…”-szól a feljegyzés, megalapozandó a vállalat államosítását célzó politikai döntést. Az érvelés legfőbb jellemzője az általános tájékozatlanság és a szakmai ismeretek hiánya. Nem volt igaz, hogy az Iparügyi Minisztérium bányászati kutatási osztálya nem foglalkozott az olajtermeléssel, és az sem, hogy a MAORT nem tett lépéseket a másodlagos termelési módszerek bevezetésére. A kocka azonban el volt vetve. Gombosi, Györky és Zsigmond csak eszközei és kiszolgálói voltak a magasabb szinten képviselt politikai céloknak. E célok eszköze volt Székely Pál ellenőri kinevezése és 1948. május 8.-ától folytatott tevékenysége, a viharfelhők pedig egyre csak gyülekeztek a MAORT egén. 1948 januárjában Papp Simon nyugalomba vonult, de alelnöki tisztét megtartotta, utódja a vezérigazgatói székben Gyulai Pál lett. A legmagasabb szintű ügyekben továbbra is Paul Ruedemann járt el, aki tiltakozott Székely Pál kinevezése, illetve annak széles hatásköre ellen, ami ellentmondott a koncessziós Szerződésben és Egyezményben foglaltaknak. Ruedemann személyesen járt el a Gazdasági Főtanácsnál és az Iparügyi Minisztériumnál, de mindössze annyit tudott csak elérni, hogy ígéretet kapott: mindez nem jelent burkolt államosítást. Ruedemannt ez nem nyugtatta meg, ezért az Egyesült Államok budapesti nagykövetén keresztül az amerikai külügyminisztériumhoz fordult segítségért, Székely Pál leváltását azonban nem sikerült elérni. A termelés közben egyáltalán nem javult. 1948. május 19.-én Ruedemann tiltakozott az Országos Tervhivatalnál az előírt 225.000 tonna nyersolaj túlzott mennyisége miatt. 1948. augusztus 27.-én a Faller Gusztáv által Karczag Imre államtitkár részére készített, a MAORT-ról szóló jelentés a termelés csökkenését természetes folyamatnak tartotta, amelyet a túltermeltetés súlyosbíthat. A jelentés rámutat, hogy „Szembe kell néznünk azonban azzal a ténnyel, hogy a mezők kiöregedőben vannak, és a legracionálisabb termelés mellett is számítani kell ezek természetes hozamcsökkenésével.” A MAORT olajtermelésében mutatkozó csökkenést kizárólag új mezők feltárásával lehetett csak megállítani, de ez még váratott magára. Szeptember 1.-én Ruedemann benyújtotta a már említett 111 millió forintos kárigényét, miközben Székely Pál és az ÁVH gyűjtögette a politikusok által kidolgozott, a MAORT szándékos kártevésének koncepcióját alátámasztó „bizonyítékokat.” A koncepciós perek akkori terminológiájának kulcsszavaival (imperializmus, ügynök, zsoldos, stb.) zsonglőrködve aztán szép lassan megfogalmazódott a vád, miszerint a MAORT vezetői az amerikai imperializmus fizetett ügynökei, és a háborúra spekuláló kapitalisták zsoldosai.        

                                                     A MAORT - PER                                                                                                            

A MAORT feje fölött két éve tornyosuló viharfelhőkből immár villámok kezdtek cikázni. 1948. augusztus 12.-én Princz Gyula ÁVO őrnagy és Torda Ferenc főhadnagy letartóztatták Dr. Papp Simont, a MAORT nyugalmazott vezérigazgatóját, akadémikust, egyetemi tanárt. Dr. Váradi György százados az Andrássy út 60-ban még aznap éjjel megkezdte a kihallgatást. Az első kérdések a vállalat vezetőire (Paul Ruedemann, Georg Bannantine, Ábel Bódog, Abzinger Gyula, Gyulai Zoltán, Binder Béla, Temesváry Gábor, Derék Lajosné), valamint Papp Simon jugoszláv kapcsolataira vonatkoztak. Váradi százados nem rejtette véka alá abéli örömét, hogy milyen jó fogást csináltak vele, hiszen egy ilyen kiterjedt külföldi kapcsolatokkal rendelkező, fontos pozíciókat betöltő köztiszteletnek örvendő személy kitűnő alany az ügy propaganda céljaihoz egy szabotázs per megkonstruálására. Mai ésszel ez meghökkentőnek és abszurdnak hangzik, de az akkori körülmények és a kor hidegháborús logikájának ismeretében ez bármilyen kellemetlen és tragikus volt is az érintettek számára, nem volt abszurd. Az ilyen tragédiák mindig az utókor számára tűnnek abszurdnak, a benne élők számára egyszerűen „csak” tragédia. Minden kornak megvoltak a maguk abszurditásai, a boszorkányégetéstől a koncepciós pereken át a devizahitelezési trükkig és a végrehajtó maffiáig. 
A következő napokban folytatódtak a letartóztatások. Ábel Bódogot, a MAORT beszerzési osztályának nyugalmazott vezetőjét, Binder Béla bányamérnököt, a termelési osztály vezetőjét, Barnabás Kálmán főgeológust, Pőzel Istvánt, a vállalat ügyvédjét, Derék Lajosnét-Paul Ruedemann titkárnőjt is az Andrássy út 60-ba szállították. Szeptember 18.-án letartóztatták Paul Ruedemann és Georg Bannantine amerikai állampolgárokat is. Temesváry Gábor, a Maort jogi osztályának vezetője és Abzinger Gyula bányamérnök, Ábel Bódog utódja külföldre menekült. Pokker Ernő bányamérnök, a budafapusztai üzem vezetője öngyilkos lett. Pőzel Istvánt internálták, Derék Lajosnét a kihallgatások után szabadon engedték. A két amerikai állampolgárt beismerő vallomásaik aláírása után 1948. október 1.-én az osztrák határra kísérték és kiutasították az országból (Steussi alkonzul elment velük a határig), akik Bécsben az amerikai nagykövetségen nyilvánosan visszavonták kényszer alatt tett vallomásaikat. Az országos és helyi sajtó 1948 szeptemberétől hangzatos fordulatoktól bővelkedő cikkekben foglalkoztak a MAORT vezetői elleni vádakkal. 1948 szeptemberében propaganda kiadvány látott napvilágot a  „Magyar Belügyminisztérium közlése a MAORT-szabotázs ügyéről” amely röviden „Szürke Könyv” néven ismertette meg az érdeklődő közönséggel az ügy részleteit. Ez a propagandaanyag tartalmazta a vádlottak sajátkezű aláírásával ellátott beismerő vallomásokat is, a vádirat összeállításához pedig forrásmunkául szolgált a későbbiekben. A kiadvány valóságos adatok és bizonyítatlan hamis állítások egyvelege, amely a laikus közönségben olyan benyomást kelt, mintha megingathatatlan tényeket tárna a világ elé. Szerkesztői úgy gondolták, hogy a termelési adatokat, műszaki információkat, eseményeket megfelelően csoportosítva és értelmezve alkalmasak a szabotázs bizonyítására. A tények rangjára emelt feltételezésekből, ellenőri jelentések valóságos összefüggéseiből kiragadott részletekből, felkért szakértők által szolgáltatott valótlan adatokból és megállapításokból, beismerő vallomásokból, hamis tanúvallomásokból álló kompozíció a politika szereplőinek megrendelésére készült. A módszert Andrej Januarjevics Visinszkíj szovjet jogász és politikus tanításai alapján Magyarországon is alkalmazták. Tanításai két sarkalatos pilléren nyugodtak: A bizonyítékok királynője a beismerő vallomás, és a vád maga a bizonyíték. Ez utóbbi tézist Sztálin igazságügyminiszteréről Visinszkíj-féle elvnek is nevezik. A megkonstruált vád bizonyítására lehetőséget kínált az olajkutaknak az a természeti törvényszerűségek által meghatározott tulajdonsága, hogy hozamuk kezdetben nő, majd csökken. (Az olajkutak hozamának időbeli lefolyása Gauss-féle normál eloszlást mutat, de ezt csak nyolc évvel később fogalmazta meg M. King Hubbert amerikai geológus.) A vádaknak kitűnő táptalajt nyújtott az a tény, hogy a háború idején a MAORT termelése gyorsan fölfutott, majd az 1943-as 809.000 tonnás termeléshez képest 1948-ban a 225.000 tonnás tervet sem tudta vállalni. Nem javított a vállalat megítélésén a gázpocsékoló termelési módszer sem. A második világháború és a szárba szökkenő magyar kőolaj kitermelés időbeli egybeesése mai szemmel nézve nyilvánvalóan véletlen, de 1948-ban, a hidegháború mindent átható paranoiás légkörében ezt másképp értékelték. A vállalat úgymond minden erejével a hitleri Németország hadigépezetének kiszolgálására törekedett, majd a háború utáni termeléscsökkentésével a fiatal népi demokrácia fejlődését igyekezett akadályozni. A „Szürke könyv” szerint a cég háború utáni nehéz helyzetét a vezetés műszaki, pénzügyi, és a tervgazdálkodás területén elkövetett szabotázs cselekményei okozták. A vád szerint a vezetés nem törekedett a kintlévőségek, pl. a finomítók tartozásainak behajtására, ellenben milliókat költöttek szükségtelen beruházásokra, amelyek nem szolgálták a termelés növelését. Felesleges anyagokat halmoztak fel, indokolatlanul magasan határozták meg az önköltségi árat, ugyanakkor követelték a hatóságilag megállapított eladási ár fölemelését. A termelés növeléséhez szükséges gépi berendezéseket, pl. lyukbefejező gépeket, mélyszivattyúkat, szállító eszközöket késlekedve rendelték meg külföldről, hátráltatták az anyagbeszerzést, elszabotálva ezzel a tervgazdálkodás végrehajtását. A „Szürke könyv” szerint nem hajtották végre az Országos Tervhivatal utasításait, és műszaki szabotázs folyt a termelés területén is, pl. azzal, hogy a kutatófúrásokat eleve olyan területekre telepítették, ahol eredményre nem lehetett számítani, ugyanakkor az esélyes területek kutatását elmulasztották. Az újonnan lefúrt kutakban több olajtároló réteget nem nyitottak meg, a termelő fúvókákat indokolatlanul szűkítették, nem vették alkalmazásba a másodlagos és mechanikus termelési módokat (segédgázos és mélyszivattyús termelést) nem gondoskodtak az olajtermeléssel felszabaduló gáz hasznosításáról, nem építették meg a fővárosba vezető gázvezetéket. A novemberre elkészült vádirat szinte szó szerint tartalmazta ezeket a vádakat. A vádiratot Váradi György százados és Bodonyi Márton népügyész szerkesztette, az adatok zömét Székely Pál szolgáltatta, a vád szakértői Szurovy Géza és Forgács László voltak. Összeállítói szükségesnek látták, hogy a szakemberek számára nem bizonyító erejű, sőt helytelen műszaki következtetések mellett meggyőző politikai bizonyítékokkal is szolgáljanak. A kor logikája szerint a vélt vagy valós politikai szembenállás elegendő jogalapnak számított a szabotázs bizonyításához és példás büntetés kiszabásához. „Mindezen cselekményeit Dr. Papp Simon, Paul Ruedemann geológus, a MAORT elnöke, és  George Bannantine mérnök Ruedemann helyettese, az amerikai Standard Oil of New-Jersey magyarországi megbízottaival egyetértésben cselekedte abból a bevallott politikai indokból, hogy az USA-nak a felszabadulás utáni nemzetközi helyzetben nem érdeke egy olyan olajvállalat termelésének növelése, amely termelvényeinek egy részével a Dél-Kelet európai népi demokráciákat erősíti, de hasonló meggondolásból nem érdeke a magyar közgazdasági életnek a megszilárdítása sem. Ésszerűtlen lenne Amerika szempontjából a magyar olajtermelés növelése, mert Magyarország is azok közé az országok közé tartozik, amelyekkel lehetséges, hogy a közeljövőben az U.S.A. hadat fog viselni. A magyar demokrácia születése pillanatától a magyar uralkodó osztály hatalmának megdöntése, a nép érdekében végrehajtott társadalmi reformok következtében éles és áthidalhatatlan ellentétbe került az imperialistákkal. 1938-ban a MAORT Németország torkában indította meg a termelést a budafai és lovászi olajmezőkön és azt a háború alatt meghússzorozta. Dr. Papp Simon csak Hitlernek, és a magyar nép hóhérainak, Horthynak, Szálasinak volt hajlandó termelni, de nem akart olajat adni a saját földjén szántó magyar paraszt traktorának és gépállomásainak, az államosított gyáraknak, a kizsákmányolás és elnyomás alól felszabadult magyar népnek. Cselekedetei tudatosan és tervszerűen Magyarország és a magyar nép ellen irányultak. Míg a háború alatt szövetségesének tekintette a nácizmust és a magyar fasizmust, addig ellenségének tekinti a népi demokráciákat. A háborút viselő Roosevelt Amerikája nem volt azonosítható a trösztök és monopóliumok Amerikájával, ezért szabotálta Dr. Papp Simon a második világháború alatt a MAORT üzleti politikájával az amerikai hadviselést és ezért támogatta az ellenséget. A háború utáni Amerika azonban a trösztök és monopóliumok Amerikája és ezért igyekezett ledöfni vállalatával Papp Simon az imperializmus ellenségét, a magyar népi demokráciát. Cselekményeivel az 1943-ban elért 83.771 és az 1944. évben elért 80.996 waggonos  évi termelést 1947. évben 56.937 waggonra csökkentette, miáltal a MAORT-ot, mint a Standard Oil leányvállalatát, a háborúra spekuláló amerikai nagytőke magyarországi eszközévé tette. Így cselekménye súlyánál, fontosságánál és terjedelménél fogva a demokratikus államrend megdöntésére irányul.” A Szürke könyv szerint a külföldre menekült Temesváry Gáboron, Dr. Papp Simonon és Ábel Bódogon kívül a többi MAORT tisztviselő nem tudott a szabotázs politikai hátteréről, mert az amerikai imperializmus képviselői (Ruedemann és Bannantine) csak az általuk megbízhatónak ítélt vezetőket avatták be politikai terveikbe. Meglehetős cinizmusra vall, hogy a pénzügyi területen elkövetett szabotázs bizonyítására a Szürke könyv hivatkozott az Állami Ellenőrzési Központ szeptemberi vizsgálatára: „A MAORT a finomítóktól 23 és ½ millió forintot követel, tehát ahelyett, hogy a stabilizáció óta már felgyülemlett nyereségeit a szükséges beruházásra fordította volna, legnagyobbrészt az ásványolaj-finomító vállalatoknak hitelezte.” 

Két külföldi érdekeltségű finomító tartozott legnagyobb összeggel a MAORT-nak, a Shell és a Vacuum Oil Company, amelyeknek részben tulajdonosa volt az addigra már disszidált Gombosi Zoltán, és aki állami hivatalánál fogva kötelezte a MAORTOT, hogy a kifizetetlen számlák ellenére továbbra is szállítson olajat. Felrótták azt is, hogy Nagykanizsán külön építési osztályt és 700 alkalmazottat foglalkoztató központi javítóműhelyt tartottak fönn. Figyelmen kívül hagyták viszont azokat a tényeket és körülményeket, amelyek nem illeszkedtek a koncepcióba, pl. azt, hogy az 1943-ban elért termelési csúcsot nem a német hadigépezet igényei határozták meg, hanem a fiatal olajmezők természet adta tetőpontja volt ez, és a következő évben a termelés már csökkent annak ellenére, hogy Németország 1944 tavaszától végzetes kimenetelű olajhiánnyal küzdött. Nem számított, hogy a MAORT vezetői-és Dr. Papp Simon-a front közeledtével életüket is kockára téve szlalomoztak a németek kívánságainak sziklaszirtjei között. Nem fogadták el a német fúróberendezéseket a fúrások meggyorsítására, saját szakszerű termelési módszereiktől sem akartak eltérni, vonakodva és hiányosan tettek eleget a berendezések leszerelésére és Németországba szállítására vonatkozó utasításoknak. Dr. Varga József iparügyi miniszter segítségével a MAORT üzemeinek kincstári használatba vételével elkerülték, hogy a németek vonják irányításuk alá azokat, hasonlóan a Németországgal hadban álló országok polgárainak tulajdonában álló cégekhez, és velük együtt a magyar kőolaj-bányászatot. A kötelezően előírt kutató és termelő fúrásokat a MAORT túlteljesítette, az előírt évi 3000 méterrel szemben az 1945.-1948. években átlagban több mint 6000 métert fúrtak évente. Nem számított az sem, hogy Dr. Papp Simont a nyilasok is szabotázzsal vádolták. A MAORT gazdasági helyzete 1948-ra valóban kritikussá vált, de-a vádirat állításaival szemben-ennek okozója többek között a Szovjet Hadsereg részére kötelezően biztosított üzemanyag alacsony ára miatti veszteség, ezáltal maga az állam, hiszen a szabad gazdálkodás akadályozásával Gombosi Zoltán vezényletével maguk az állami szervek munkálkodtak a vállalat ellehetetlenítésén. A részben Gombosi  tulajdonában álló Shell és a Vacuum Oil finomítói nem fizettek a leszállított nyersolajért, szó sincs tehát felelőtlen kölcsönök nyújtásáról. A kutak túltermeltetéséből a cég szakemberei szerint 830-985 millió forint veszteség származott.  A tárgyalást megelőző napok a vádlottak és a tanúk „felkészítésével” teltek. Az ÁVH tisztjei több alkalommal fölkeresték cellájában Dr. Papp Simont, és lelkére kötötték, hogy ne próbáljon meg mást vallani a bíróság előtt, mint amit a „beismerő” vallomásában leírt. Amennyiben kitart emellett, elítélik ugyan, de az ügy „forgatókönyve” szerint hamarosan szabad lesz. Minden olyan bizonyítékot, ami a vádat nem támasztotta alá vagy ellene szólt, az ÁVH ignorált. Ezt támasztja alá Gyulay Zoltán egyik feljegyzése is: „A Belügyminisztérium Szürke Könyvét a MAORT szabotázsról dr. Székelytől 1948. IX. 30.-án kaptam meg. A C. A műszaki szabotázs c. fejezete vaskos valótlanságokat tartalmazott. Mivel várható volt, hogy kihallgatnak bennünket, összeállítottuk a mi véleményünket a benne felsoroltakról. A kutatás terén Barnabás Kálmán távollétében Kertai György, a termelés terén pedig Binder Béla távollétében Kassai Lajos állította össze ellenvéleményünket. Kassai Lajos összeállításának egy másolata nálam volt, a Szürke Könyvbe helyezve. A főtárgyalás előtt két nappal éjjel két órakor csengett a telefon az éjjeliszekrényemen, otthon a kanizsai lakásomon. A telefonon ezt hallottam: Itt Kecskés őrnagy. Mi még nem találkoztunk, de még fogunk találkozni. Ugye magánál van Kassai Lajos egy összeállítása a Szürke Könyv adatairól. Hol van ez az írás? -Az ágyam melletti polcon-feleltem. Most azonnal felkel, borítékba helyezi, és reggel hét órakor expressz ajánlva feladja postán a nevemre. Ismételje! – Elismételtem, és úgy tettem, ahogy kívánta.” A MAORT-per nyilvános tárgyalása 1948. november 26.-án kezdődött a Budapesti Népbíróság különtanácsán Olti Vilmos népbíró elnökletével. A tárgyalás egyes részleteit a rádió egyenes adásban közvetítette. Az első négy napon a vádlottak kihallgatása folyt, majd a tanúkihallgatások, a vádbeszéd és a védőbeszédek következtek. A tárgyaláson a vádlottak egy része az előzetes figyelmeztetések ellenére a vádaknak csak egy részét ismerte el. A per fővádlottja - Dr. Papp Simon - alig védekezett, ő később így emlékezett vissza a tárgyalásra:                                                                                                                          
„ A főtárgyalás előtti napon délelőtt és délután is felkerestek ávós tisztek az Andrássy út 60-ból, és örökösen arra figyelmeztettek, hogy meg ne kíséreljem megtagadni az ávó által írt jegyzőkönyvben foglaltakat, mert annak nagyon szomorú vége lenne. Tehát már előre gondoskodtak arról, hogy ne legyen bátorságom ezt megtenni. Ekkor határoztam el, hogy az ÁVÓ szájaíze szerint fogok vallani. Azért jutottam erre az elhatározásra, mert az amerikaiak mindent elismertek a nyilvánosság előtt, amit az ÁVÓ tőlük kívánt. Én ezt tudtam, mert a jegyzőkönyveket nekem kellett lefordítani angolból magyarra. Az amerikaiak nem gondoltak arra, hogy elismerő vallomásaikkal engem romlásba döntenek. Tudom ugyan, hogy amit vallottak nem igaz lelkiismeretük szerint, hanem kényszerből vallották. Hiába kísérelték meg legalább eleinte az igazmondást, ha ki akartak abból a pokolból jutni, fel kellett, hogy engem áldozzanak. A hazugságokat még tódítottam is, csak azért, hogy többet ne kínozzanak. Ezért mindazok, akik az én gondolkodásomat ismerték, megrökönyödéssel hallgatták a tárgyalóteremben és a rádióban, hogy én miként beszélek. De nem volt más utam, ha nem akartam magam testileg összetöretni. Így gondoltam, hogy a lelki tönkremenetelt jobban elviselem, különösen ez esetben, amikor sem az amerikaiaktól, sem a magyaroktól nem kapok védelmet, amikor a terror hatása alatt senki nem mer ügyvédemen kívül védeni.” A per első fokon 1948. december 9.-én fejeződött be. Forgács László és Szurovy Géza - a vád szakértői - az olajtermelés csökkenését jelentésükben szabotázsnak tulajdonították, és a vád tanúi is szabotázsnak minősítették. E vallomások hitelességét azonban erősen megkérdőjelezi, hogy a tanúk - mint a MAORT szakemberei, köztük Kertai György is - korábban még tanúvallomásukkal ellentétes állásponton voltak a termelési kérdésekben (Gyulay-féle feljegyzés). A tárgyaláson önkéntes tanúnak jelentkező Székely Pál valótlan állításokat tartalmazó terhelő vallomása perdöntő volt. Kitűnt, hogy Székely a tárgyalásra komolyan felkészült, és a bíró kérdéseit vélhetően előre ismerte, amelyekre pontatlan és valótlan válaszokat, a védők kérdéseire pedig kitérő válaszokat adott. Dr. Székely szerint a szabotázs következtében 1,5 milliárd forint kár érte a népgazdaságot. Szerinte a meglévő olajmezőkből a termelés nemcsak, hogy tovább növelhető, de egy éven belül megkétszerezhető volna. Székely Pál a tanúkihallgatások során végig jelen volt, amellyel a bíróság eljárási hibát is elkövetett. Dr. Székely Pál tanúvallomása után Olti népbíró bejelentette, hogy a bizonyítási eljárást befejezettnek tekinti. A per rendezői ügyeltek arra, hogy a tárgyaláson csak a terhelő vallomások hangozhassanak el, a védelem tanúit nem hallgatták ki, szakértőinek véleményét pedig nem vették figyelembe. A rendkívül súlyos ítéleteket a bíróság 1948. december 9.-én már ki is hirdette. A demokratikus államrend megdöntésére irányuló bűncselekményért a demokratikus államrend és a köztársaság védelméről szóló 1946. évi VII. törvénycikk és az 1947. évi XXXIV. törvénycikk alapján Dr. Papp Simont halálra, Ábel Bódogot 15 évi fegyházra, Binder Bélát 4 évi börtönbüntetésre ítélték, míg Barnabás Kálmánt fölmentették. Dr. Papp Simon följegyezte azt is, hogy „Ajtonyi Károly doktort, amiért kifejezést adott elszörnyülködésének az én ítéletem miatt, az ÁVO rögtön elfogta és 5 évig tartotta fogva Recsken. Valamennyi ügyvéd semmisségi panasszal élt. Az ügyész az én ítéletemben megnyugodott, a többiek esetében súlyosbítást kért. Dr. Barnabás ezért nem mehetett haza a fogházból.” Az ügyet másodfokon a Népbíróságok Országos Tanácsa Jankó Péter elnökletével tárgyalta 1949. január 20.-án. A másodfokú tárgyaláson a vádlottak nem voltak jelen. Megismételték a politikával erősen átitatott vádakat, de néhány enyhítő körülményt figyelembe véve módosították az ítéleteket. Dr. Papp Simon halálbüntetését életfogytiglanra, Ábel Bódog 15 évi fegyház büntetését 10 évre változtatták, Binder Béla esetében eltekintettek a vagyonelkobzásra és egyéb joghátrányokra vonatkozó mellékbüntetésektől, Barnabás Kálmán felmentésével a bíróság egyetértett. Az egész eljárásból kiviláglik, hogy valójában nem a vádlottak megbüntetése volt az eljárás célja, hiszen a per kitervelői maguk is tudták, hogy a vádlottak ártatlanok voltak és csak eszközül szolgáltak arra, hogy jogalapot teremtsenek a MAORT állami kezelésbe vételére, és ország-világ előtt elfogadhatóvá tegyék azt, hogy Magyarország a nemzetközi jóvátételi és gazdasági szerződésekből fakadó exportkötelezettségeinek a szabotázs miatt nem tud eleget tenni. A per mindezeken kívül politikai propaganda célokat is szolgált. Rendezői demonstrálni kívánták az amerikai imperializmus bomlasztó szándékát, a belső ellenség jelenlétét, és az éberség szükségességét. 1949. május 27.-én értekezletet tartottak a MAORT-nál Nagykanizsán, amelyet a Gazdasági Főtanács titkára vezetett. Végre meghallgatták, elhitték és megfogadták a szakemberek javaslatait: a kormány utasítást adott a termelés csökkentésére. Fél év múlva a Nehézipari Minisztérium határozatban tiltotta be a rablógazdálkodást, és pénzt adott a kutatófúrások végzésére, mert belátták, hogy új olajmezők feltárása nélkül lehetetlen a termelést fokozni. Olajra pedig szüksége volt az országnak, égető szüksége… A szakemberek viszont féltek. Féltek kutatófúrást végezni, mert ha nem találnak olajat, szabotázzsal vádolják őket. Itt jön a Párt és a kormány eddiginél is kétszínűbb szerepe: az eltelt hónapok és a zalaegerszegi értekezlet napnál világosabban bizonyította, hogy az elítéltek ártatlanok. Mégsem engedték ki őket, nem kértek bocsánatot, sőt az ügyvéd perújrafelvételi kérelmét válaszra sem méltatták. Érthetővé válik a hatalom eltökéltsége és hajthatatlansága, ha meggondoljuk, hogy ekkor már folytak a Rajk-per előkészületei. Később fölvetődött olyan értelmezés, hogy a MAORT-per a Rajk-per főpróbája volt, de ez tévedés. Egyszerűen arról volt szó, hogy azért nem ismerhették el a MAORT-per elítéltjeinek ártatlanságát még bennfentes körökben sem, mert az megdöntötte volna a Párt tévedhetetlenségének dogmáját, arra pedig a Rajk-per küszöbén ismét szükség volt. A perben elítéltek sorsát ez ítélet életük végéig meghatározta. A beavatottak szűk köre kezdettől fogva tudta, hogy Papp Simon halálos ítéletét nem fogják végrehajtani, mert munkájára és szakértelmére szükség volt. Pedig fel is akaszthatták volna, mint Dr. Szabó Kornélt, a Nitrokémia vezérigazgatóját. Papp Simon azonnal elfogadta a felkínált alkut, nem gyávaságból, és nem csak azért, mert szerette az életet és a feleségét, meg a munkáját, hanem mert szerette a magyar népet is, és mély meggyőződése volt, hogy minden tudományos és műszaki eredmény végső soron népe érdekét szolgálja. Huszonhét beismerő vallomást írattak vele, abból állították össze a huszonnyolcadikat, amelyet már tökéletesnek találtak, és abból lett a vádirat. Fogvatartásának hét éve alatt végigjárta rendszer hírhedt börtöneit, de mindenütt dolgozott. Kőolaj, szén, érc, és hidrogeológiai kutatási adatokat értékelt, munkálatokat véleményezett, javaslatokat adott. A börtönben külön cellát kapott és íróasztalt, ahonnan hat éven át irányította a további termelést, de főleg a kutatást. Egy ÁVH-s tiszt időről időre bevitte cellájába a mérési eredményeket, amelyeket kint maradt kollégái készítettek, Papp Simon áttanulmányozta, és megjelölte azokat a helyeket, ahol véleménye szerint célszerű volt fúrást kezdeni. A börtönből lényegében ő fedezte fel a nagylengyeli olajmezőt 1951-ben, amely gazdagabb volt, mint a lispei, amit szintén Papp Simon fedezett fel. 1955-ben elnöki kegyelemmel szabadult. Felesége haláláról csak ekkor értesült, de mindezek tetejébe szembesülnie kellett azzal is, hogy az ÁVH halott felesége nevében hamisított leveleket juttatott el hozzá továbbra is, annak érdekében, hogy a munkát felesége halálhírére nehogy esetleg abbahagyja. Hetven évesen újra munkát kellett vállalnia, hogy nyugdíjjogosultságot szerezzen, 1962-ben történt nyugdíjazásáig az Országos Kőolaj és Gázipari Tröszt geológusa volt. 1970-ben meghalt. A szakma soha nem ismerte el bűnösségét, de emlékét még további húsz évig csak csendben őrizhette. Ábel Bódog, a per másodrendű vádlottja már az eljárás alatt betegeskedett, és 1953-ban a fegyházban meghalt. A harmadrendű vádlott, Binder Béla 1951-ben szabadult, és a Bányászati Kutatóintézet olajosztályán dolgozott. A MAORT elleni szabotázs-per az egész hazai olajipar tisztviselőit és munkásait megviselte. Az olajiparban dolgozók egész generációjára nyomasztólag és megbélyegzőleg hatott, hogy egy olyan vállalatnál dolgoztak, amely „szabotálta” a népi demokrácia építését. 1948 után a „maortos” szakemberek véleményét negyven éven át gyanakodva fogadták, és a gyanú árnyéka vetődött minden megnyilvánulásukra. Sokan továbbra is úgy gondolták, hogy ők az amerikai imperializmus kiszolgálói és magyarországi ügynökei, és az alábbi, minden szakmai alapot nélkülöző okoskodás alapján ítélték meg őket. Dr. Forgács László a Magyar Technika c. folyóirat 1949. áprilisi számában ezt írta: „De van a MAORT-ügynek egy másik oldala is, és ez az, amivel e sorokban foglalkozni akarunk. Az olajtermeléssel kapcsolatos amerikai propaganda - a nemzetgazdaságnak okozott káron kívül - súlyos kárt okozott a magyar szellemi életben is. Az olajtermeléssel kapcsolatos műszaki és elméleti kérdések helytelen beállítása, amit a MAORT amerikai zsoldban álló szakemberei előadásokban, cikkekben, beadványokban a legkülönbözőbb hivatalos és műszaki körök felé éveken keresztül ismételtek, azonos a szellemi kútmérgezéssel…A MAORT amerikai szabotőrjei által propagált elmélet - valljuk be - meglehetős hitelre talált. Ennek a hitelnek az oka az, hogy az olajtermelés elméleti és gyakorlati kérdéseivel közelebbről nem foglalkozó műszaki társadalom nem tudta ebben az érvelésben szétválasztani a helyest a helytelentől, az igazságot a hazugságtól, s azután nem fogadta el az amerikai tudományos elméletet azzal a kötelező éberséggel, amivel még a tudományos dolgokat is fogadnunk kell, s a keserű tapasztalat: olajtermelésünknek az állami kezelésbe vételig való rohamos csökkenése az, ami most megtanít bennünket arra, hogy szellemiek terén is óvakodjunk az imperializmustól.”

Most akkor végül is volt-e hát szabotázs a MAORT-nál? A szakemberek mindvégig vallották a MAORT termelési elveinek helyességét, mindenki tudta, hogy nem történt szabotázs, véleményükért azonban nyíltan nem állhattak ki. Az a folyamat, amely az államosításig végbement, az akkori társadalmi körülmények között, a dolgok akkori logikája szerint indokolt és szükségszerű volt. Annak a társadalmi rendszernek a természetéből fakadt, amely Magyarországon akkor kialakulóban volt, és kialakult. A per koncepciós jellegét bizonyító írott források és dokumentumok az 1990-es évekig a kutatók elől elzárva maradtak. Dr. Papp Simon történetének egy rövid szakaszáról Galgóczi Erzsébet Vidravas c. regényének lapjain festett hiteles képet és korrajzot, hogy a türelmes papiros méltón őrizze a tudós geológus emlékét.

AZ ÁLLAMOSÍTÁSON ÁT A CSÚCS FELÉ

A lezajlott per és a súlyos ítéletek nem jelentették automatikusan a MAORT-ügy végét, a magyarországi kőolaj-bányászat életében mélyreható átalakulások sorozata kezdődött. A szabotázs bíróság által jogerősen kimondott „ténye” megteremtette a jogalapot a MAORT és a MAORT Gázértékesítő kft. államosítására, de már a vizsgálati szakaszban, 1948. szeptember 24.-én a két társaságot állami kezelésbe vették. Az ezt elrendelő 9960/1948. Korm. sz. rendelet bevezetője így indokolja: „Abból a célból, hogy a nyersolajtermelés szándékos szabotálása megakadályoztassék, minthogy ennek nemzetgazdasági szempontból elsőrendű fontossága van, továbbá, hogy a zavartalan termelés biztosíttassék, az állam átveszi a Magyar-Amerikai Olajipari R.T. és a MAORT Gázértékesítő kft. (a továbbiakban társaságok) vezetését.” Az állami ellenőrzés tartama alatt a két társaságot a kormány által kinevezett vezérigazgató irányította. Az Egyesült Államok Külügyminisztériuma budapesti nagykövetsége 1948. november 30.-án diplomáciai jegyzékben fejezte ki tiltakozását a MAORT állami kezelésbe vétele ellen. A jegyzék leszögezte, hogy azt teljesen önkényesnek tartja és az Egyesült Államok „…határozottan visszautasítja a hazug és rosszindulatú vádakat, amelyekkel a magyar hatóságok igyekeznek szabotázscselekményeket a MAORT tulajdonosaira és tisztviselőire bizonyítani.” A jegyzék hangsúlyozta, hogy az amerikai kormány a magyar kormány ez ügyben tanúsított magatartását az amerikai jogok és érdekek súlyos megsértésének tekinti. A diplomáciai jegyzéket újabbak követték, de hatástalanok maradtak. Nem hoztak változást a per kimenetelében és az állami kezelésbe vétel tényén sem, ami jogilag nem jelentett ugyan államosítást, mivel a tulajdonviszonyokat nem érintette, de alig különbözött attól. (1978-ban a koronázási ékszerek visszaadásáról szóló magyar-amerikai tárgyalásokon a MAORT ügye újra előkerült. Az amerikai kormány feltételül szabta a MAORT ügyének rendezését, amit kárpótlás fizetésével Magyarország meg is tett, erről  azonban a sajtó mélyen hallgatott). A vállalatvezetővé, majd vezérigazgatóvá kinevezett dr. Székely Pál bemutatkozó beszédében kijelentette: „A Standard Oil nemcsak nemzetközi olajvállalat, hanem az amerikai imperialisták nemzetközi kémszervezete is, s nem azért küldte ide két exponensét, hogy több olajat adjanak Magyarországnak, amely előretolt bástyája a béke legnagyobb védelmezőjének, a Szovjetúniónak, hogy minél több üzemanyagjuk legyen a kommunistáknak, hanem hogy minél kevesebb. Ezt meg kell, hogy értse mindenki. Szabotázs volt geológiai, termelési vonalon, nem véletlen, hogy kútjaink 50%-a áll.” A termelés azonnali növelése tekintetében igen optimistán nyilatkozott, az ezzel kapcsolatos teendők megbeszélésére szeptember 30.-ára értekezletet hívott össze Nagykanizsán. A három napig elhúzódó értekezleten minden szakember elmondta véleményét az olajtermelés növelése érdekében, és rámutattak a Székely-féle elképzelések megvalósíthatatlanságára és veszélyeire. Lehetőséget továbbra is új olajmezők feltárásában láttak, ami nagyszabású kutatómunkát, a fúró és termelőberendezések felújítását és pénzt igényelt. A beruházási tervet és a költségvetést azonban a szakemberek javaslata ellenére csökkentették. A vállalatvezetés a termelés növelését továbbra is a termelőfúvókák nagyobbra cserélésével és a magas gáz/olaj viszony miatt lezárt kutak megnyitásával kívánta elérni. A letartóztatások után kint maradt szakemberek tudták, hogy ez a kutak túltermeltetését és idő előtti kimerülését jelenti. Név szerint, személyesen nem mertek szembeszállni az új igazgatóval, úgy próbáltak segíteni a helyzeten, hogy egészen más javaslatokat tettek. Ezeket Székely Pál úgy kommentálta fölfelé, hogy „Az itteni mérnökök az amerikaiak ügynökei, és mindenben az ellenkezőjét kell tenni annak, amit javasolnak.” Ennek megfelelően a Párt jóváhagyásával az ellenkezőjét tette. A szabadlábon lévő és a börtönben ülő szakemberek egyöntetűen ugyanarra a következtetésre jutottak: az alkalmazott termelési módszerek annyira károsak, hogy ha azokat nem szüntetik meg, két év múlva nem lesz olaj, miközben a készlet kétharmada benn marad a földben, ami különben nyolc-tíz évre biztosítaná az ország ellátását. A vállalatnál eluralkodott a pánik: fél év alatt öt mérnök disszidált, a hatodikat a határon fogták el. Ez persze olaj volt a tűzre, megerősítette azt az előítéletet, hogy a magyar olajszakemberek az imperialisták ügynökei. Dr. Gyulay Zoltán, a kiváló szakember, aki a tárgyaláson nem volt hajlandó Dr. Papp Simon ellen tanúskodni, azt írta egyik jelentésében: „Két év múlva lecsukják azt, aki így gazdálkodik. Lehet, hogy közben minket is lecsuknak, mint Papp Simonékat, de újabb két év múlva ki fognak engedni, hogy hozzuk helyre, amit még lehetséges…” A termelést nagymérvű gázpazarlással sikerült némileg emelni, amit a Székely-féle vezetés jelentős eredménynek tüntetet föl, hiszen a termelés megkétszerezését ígérték. Voltak olyan kutak, amelyekből 1 m3 olaj mellett 1500-2000 m3 gáz jött a felszínre. Erre vonatkozólag felelősségének áthárítása érdekében Székely Pál kijelentette, hogy „A legutóbbi események gyakorlata szerint nem üzemi, nem vállalatvezetői kérdés, még csak nem is az iparügyi tárca problémája, hanem e felett a Párt legmagasabb fóruma intézkedik.” A MAORT újdonsült vezetése nehéz helyzetbe került. A Damoklész kardjaként fejük fölött lebegő szabotázs-vád és az ígéreteik nyomán megemelt termelési kvóták, valamint a levegőbe engedett gáz csökkentésének igénye óriási nyomással nehezedett rájuk. A vállalat 1949.évi terve már a három éves terv két és fél év alatti teljesítésének megfelelő tervszámokat tartalmazta: kőolajból 94%-al, propán-bután gázból 25%-al, gazolinból 29%-al, széndioxidból 33%-al többet kívántak termelni az eredetileg előirányzottnál. A fúrási teljesítményt 108%-al akarták növelni. Legjelentősebb növekedést az aktívkorom termelésben akarták elérni a betervezett 800%-os keretszám emeléssel, amellyel az ország iparának teljes szükségletét kívánták biztosítani. A tervszámokat kitaláló minisztériumi tisztviselők teljesen figyelmen kívül hagyták, hogy az olajkutak elsősorban a természeti törvényeknek engedelmeskednek, és csak másodsorban a Pártnak, és nem vették figyelembe az ország gazdasági teherbíró képességét sem. Kiderült, hogy a szükséges felújításokhoz pénzen kívül külföldi beszerzést igénylő anyagokra, alkatrészekre, berendezésekre van szükség, amelyeket a magyar ipar vagy nem gyárt, vagy termelő kapacitását a jóvátétel és az export köti le. Így aztán a terv csak terv maradt, és a termelésre vonatkozó előírásoknak-még kevésbé a Székely és Forgács-féle ígéreteknek-az állami kezelésbe vett MAORT sem tudott eleget tenni. A párthatározatokat az olajkutak továbbra sem hajtották végre, és amikor a túltermeltetett kutak egymás után kezdtek kimerülni, Székely rájött, hogy kellő szakértelem nélkül ártotta magát ebbe az ügybe, és vállalta ezt a becstelen szerepet, és a várható letartóztatás elől Svájcba disszidált. Még az sem állítható, hogy különösebb haszna lett volna dicstelen szerepéből, nem maradt ideje rá. A feljelentett, meghurcolt geológusok, olajmérnökök, szakemberek pedig itt maradtak, és megteremtették a modern magyar olajipart. No de ne vágjunk ennyire a dolgok elébe. 1949. május 24.-én műszaki értekezletet tartottak, amelynek egyik napirendi pontja volt annak megvitatása, hogy miként hasznosítsák a levegőbe engedett napi 400.000 m3 földgázt. Akkoriban ez még kizárólag gazdasági probléma volt, senki sem foglalkozott környezetvédelemmel, üvegház-hatással, sőt a környezetvédelem fogalma még nem is létezett. A Gazdasági Főtanács 2525/1948.G.F. számú határozatával  előírta annak megvizsgálását, hogy a kitermelt nagy mennyiségű földgáz hasznosítása a megépítendő lispei Hungária gázerőműben történjen, vagy Budapestre szállítsák. A gázerőmű építésének tervét hamar elvetették. A Budapestre történő gázszállítás műszaki problémáit Gyulay Zoltán és Czupor Andor újításával elvileg megoldották, és 1949 májusában bejelentették, hogy a zalai gáz Budapestre érkezett, ennek ellenére továbbra is probléma volt, hogy ez jelentős hozamcsökkenést okozott az olajtermelésben. A gáz Budapestre szállítása a kompresszorok kapacitásának nagy részét lekötötte, és ez által csökkent a rétegnyomás fenntartására visszasajtolt gáz mennyisége. Az MDP Központi Vezetősége elrendelte a MAORT-nál kialakult helyzet vizsgálatát, és 1949. május 27.-én ismét értekezletet tartottak Nagykanizsán, amit a Gazdasági Főtanács főtitkára vezetett. Végre meghallgatták, elhitték és megfogadták a szakemberek javaslatait, és a kormány utasítást adott a termelés csökkentésére. Fél év múlva a Nehézipari Minisztérium leállíttatta a rablógazdálkodást és pénzt adott a kutatófúrások végzésére. A szakemberek azonban féltek. Féltek, hogy ha nem találnak olajat, szabotázzsal vádolják őket. Elítélt kollégáikat pedig nyilvánvalóvá vált ártatlanságuk ellenére továbbra sem engedték szabadon. Mivel a háború utáni években a MAORT jelentős kutatási eredményeket nem tudott fölmutatni, és műszaki nehézségek miatt a gravitációs méréseket is csak 1947 után folytatta, szeizmikus méréseket pedig egyáltalán nem végzett, a kutató gárda a negyvenes évek végén előszedte a korábbi mérési eredményeket, azokat újraértelmezte, és kialakította a követendő kutatási metodikát. A budafapusztai graviméteres mérések eredményei felhívták a figyelmet arra, hogy a dombos Salomvár-Nagylengyel területen a fúrás kitűzése előtt pontosabb graviméterrel nem árt újramérni a területet. A mérések elvégzését szakmai okok mellett az is motiválhatta, hogy időben közel volt még a MAORT-per, és egy meddő fúrás esetén fölvetődhetett volna, hogy ott az új graviméter, miért nem mértek vele? Salomváron a MAORT még az antiklinális elv alapján kutatott, Nagylengyel esetében már az új szemléletet képviselő szerkezeti elmélet alapján. A kutatás 1949-től a Dunántúl egyre nagyobb területeire terjedt ki. A geológusok körében lassan elfogadottá vált egy lényeges szemléletváltozás. Az antiklinális elmélet szerkezeti elméletté fejlődött, amely szerint nem csak boltozatokban, hanem más földtani alakulatokban is fölhalmozódhattak szénhidrogének. A paradigmaváltás gyakorlati jelentősége abban áll, hogy az új szemlélet alapján korábban érdektelennek tartott területek is esélyessé válhatnak a szénhidrogén kutatás szempontjából. Az erőltetve iparosodó ország olajszükséglete egyre nőtt, gyorsabban, mint ahogy azt a zalai olajmezők győzték volna. Dr. Papp Simon a börtönből 1951-ben fölfedezte a nagylengyeli olajmezőt. A feszített tervek teljesítése azonban a bőséges hozamú új kutakkal együtt is a kutak túltermeltetéséhez vezetett. Az 1949. május 27.-ei, majd a június 3.-ai értekezleten a Székely-Forgács-féle álláspontot elvetették, és a termelés ésszerűsítése mellett javaslat született a vállalat átszervezésére is. Az állami kezelésben lévő MAORT a budapesti központból, a nagykanizsai kerületi felügyelőségből, és az üzemekből (Nagykanizsa, Bázakerettye, Kerkaszentkirály, Keszthely, Lovászi, Mihályi, Obornak, Pusztaszentlászló, Távvezeték üzem) állt. Teljes körű önállósága csak a budapesti központnak, műszaki téren a nagykanizsai kerületi felügyelőségnek volt, az üzemek a kerületi felügyelőségnek voltak alárendelve. Az Iparügyi Minisztériumhoz benyújtott javaslat szerint az új szervezet az egyszemélyi felelős vezetés elve szerint irányított önálló üzemekből (három nyersolaj és földgáz-termelő üzem, fúrási üzem, távvezetéki üzem, nagykanizsai gépműhely, mihályi szénsav üzem) és az azokat irányító központból áll majd. Az 1949. évi 20. törvényerejű rendelettel a MAORT állami felügyeleti státuszát megszüntették, egyidejűleg 1949. december 31.-i hatállyal állami tulajdonba vették. A vállalat 1948 előtti, jól működő szervezetét a Népgazdasági Tanács 154/10/1950. számú határozatával fölszámolták, helyette öt nemzeti vállalatot hoztak létre. A bázakerettyei, lovászi, és a pusztaszentlászlói üzemből megalapították a Dunántúli Ásványolaj-termelő Nemzeti Vállalatot, a fúrási üzemből az Ásványolaj-kutató és Mélyfúró Nemzeti Vállalatot, a távvezetéki üzemből az Ásványolaj Távvezeték Nemzeti Vállalatot, a nagykanizsai gépjavító műhelyből az Ásványolaj Gépjavító Nemzeti Vállalatot, a mihályi szénsav üzemből a Szénsav-termelő Nemzeti Vállalatot. A központi irányítási feladatokat a Nehézipari Minisztérium Ásványolaj-ipari Főosztálya alá rendelt nagykanizsai székhelyű Dunántúli Ásványolaj-ipari Központ látta el. 1949-re a fényes szelek elültek, és december 31.-én a MAORT is megszűnt létezni. A folyamat végbement, a dolgok akkori logikája szerint ehhez az eredményhez el kellett jutni. A profit orientált idegen érdekű idegen test feloldása és beépítése az épülő szocializmus szervezetébe elkerülhetetlen volt, és ezt az eredményt az amerikai fél is előre látta. A Standard Oil Co. lényegében már lemondott magyarországi leányvállalatáról, mindössze annyi volt a célja, hogy kárpótlás ügyében minél előnyösebb pozícióból tárgyalhasson. Ehhez igazította a maga lépéseit. A konfrontáció elkerülhetetlen volt, de az államosítás egyáltalán nem egyedi folyamata ebben az esetben egy zavaró elemmel bővült. A MAORT-ügy nem maradt meg a magyar állam és egy külföldi tőkés monopólium közötti vita keretei között. Nem MAORT-ügyként, hanem MAORT-szabotázs ügyként vonult be a XX. századi magyar történelembe, és ez itt a zavaró elem. Az amerikai olajmonopólium általi pénzkiszivattyúzás elleni harc helyett a magyar olajbányászati szakemberek elleni rágalomhadjárattá torzult az államosítás folyamata. Itt kezd emberi sorsokat meghatározó politikai-erkölcsi drámává fajulni a történet, s itt vár ránk e drámai mag fölfejtésének izgalmas feladata. Az itt megfigyelhető társadalmi jelenség megérdemli, hogy egy kissé bővebben foglalkozzunk vele. Tény, és történelmi tapasztalat, hogy minden új társadalmi berendezkedés, átalakulás, a benne résztvevő tiszta szándékú lelkes forradalmár vagy reformer erőkön kívül magához vonzza a lelkiismeretlen kalandortípusokat, szerencselovagokat, politikai szélkakasokat. Ezek a történelem fölhabzó hullámainak hátán, mint árvízkor a szemét, a felszínen úszva igyekeznek az érvényesülés, a politikai karrier, az anyagi siker magaslataira jutni. Így volt ez 1945-ben, 1956-ban, és 1989-ben is. Nagyon nehéz ellenük védekezni, hiszen természetükből eredően a mimikri mesterei ők, gyorsan eltanulják a konszolidáció éveinek, a forradalomnak, vagy a parlamentáris demokráciának a szókincsét, és tüneményes leleményességgel lelik meg az érvényesülés útját-módját. A lendület, amely magában a társadalomban feszül, és a szükségszerűen megemelt hangfekvés olyan viszonyokat teremt, amelyek közt nehéz megítélni, hogy vajon egy túlbuzgó neofita, vagy egy cinikus szerencselovag ágál-e az új rend érveivel. Márpedig az efféle szerencselovagok okozzák a legtöbb szerencsétlenséget, az eszmék, indulatok, érvek túlhajtásával, túllicitálásával, akik a hűség megjátszott túlhabosításával hajtják előre, vétetik észre magukat. A magyar olaj 1945 utáni történetén végighúzódik egy komor, baljós politikai erkölcsdráma fonala, mert akik az amerikai olajcápa elleni küzdelem leghangosabb és legodaadóbb bajnokainak szerepében hangoskodtak, valójában maguk is szívesebben választották volna a cápa szerepét. Szerepüket elég hangosan túljátszották. Ez az a szituáció, amelyről-más vonatkozásban bár, de ide illik-Babits Mihály gondolata, aki úgy vélekedett, hogy: „Elnémul a tücsök, amikor sakálok csaholása veri fel az éjszaka csendjét. Amikor mindenki ordítva hallelújázik, a hívő hallgat, lelkében őrzi Krisztusát. Amikor a hatalom és önérdek kényszeríti szólni, csak a bátor néma. …Aki üvölt, megfizetik. Aki hódol: emelkedik. Aki tapsol: kitüntetik. Aki becsületes: hallgat”. 
A Svájcba disszidált Gombosi Zoltánnal, a dráma kulcsfigurájával már találkoztunk, de vajon szükség volt-e ilyen szereplőkre a dráma eljátszásához? Alapszituáció: fényes szelek kora és az újrakezdés olajszegény évei. Alapfigura: az egykori petróleumkereskedő. Maszk: a szocializmust építő fiatal állam érdekeinek rettenthetetlen és szilárd képviselője. A politikailag éber magyar közgazdasági tényező, átfogó képességű szervező típus, aki hajthatatlan az olajtermelés szorgalmazásában, amire az új társadalmi rendnek szüksége van, és rendíthetetlen harcos az amerikai tőkésekkel szemben, ami abban az időben szükséges és kívánatos erény volt. Ha az imperializmus elleni harc pillanatnyi állása úgy kívánja, politikai éberségét harsány és nagy horderejű tettekkel képes bizonyítani, följelenti a szabotálókat és magyar cinkosaikat. Ám a maszk mögött ott az ember: számító haszonleső, panamázó olajkupec, aki gátlástalanul alkudozik a nagy kínnal megtermelt kőolaj fölött, s alkudozásainak célja, hogy minél vaskosabb bankbetétet gyűjtsön valamelyik svájci bankban. Tudja, hogy ehhez szerepet kell játszania. „Ezeknek ez kell” jelszóval lép színre, és játssza végig dicstelen szerepét, melyet megismertünk. Emberünk tudja, hogy ehhez az „akcióprogramhoz” Magyarországon hozzá kell tennie valamit: erkölcsi-politikai gátlástalanságot, amely abban nyilvánul meg, hogy a saját maga politikai megbízhatóságának demonstrálására olykor-olykor írnia kell egy feljelentést, amelybe bele kell foglalnia a magyar olajipari szakemberek névsorát. Ha ezt megteszi, megbíznak benne, és sem intrika, sem koalíciós torzsalkodás nem billentheti ki székéből. (Ez a ma is létező típus a szektás politikai gyakorlat egyik bázisa.) A MAORT-ügy problémakörének ezért van ebben az összefüggésben súlyosabb, erkölcsi szempontból drámaibb és tanulságosabb oldala. Nem arról van most szó, hogy volt-e szabotázs, hanem arról, hogy egy egész szakma került a hivatalosan megvádoltakon kívül jelképesen a vádlottak padjára, mint az imperialisták hazai szekértolói. S épp a korrupt és jellemtelen Gombosi ültette őket oda. De nem csak Gombosi. Ezt a történelmi drámát az teszi megdöbbentően következetessé, hogy a megfelelő dramaturgiai pillanatban mindig akadt valaki, aki egy-egy impulzussal mindíg továbblöki az fejleményeket. Az impulzus mindig ugyanabból az irányból jön, és ugyanabba az irányba lendíti az eseményeket, egyazon végkifejlet felé. Gombosi Zoltán után egy bizonyos Györky József foglalta írásba másodikként, hogy a MAORT vezetői imperialista kémek, bizonyos Királdi Pál jelezte a miniszternek, Bán Antalnak, hogy a kiküldött ellenőr sajnos nem tudott szabotázs nyomára lelni. Győrky is, Királdi is afféle éberkedő feljelentők tehát, de kicsodák ezen kívül? Győrky 1945 előtt az almásfüzitői és csepeli üzemekkel rendelkező Vacuum Oil amerikai finomító vállalatnál dolgozott vezető beosztásban, ahonnan a munkások egyszerűen elzavarták. Azután ő az, aki fölfedezi a kémeket a MAORT-nál éberen, és szolgálatkészen. Királdi pedig Gombosinak állandó helyettese volt, folyamatos bűntársa a panamákban. Nem egyszer rábizonyult ez a vád, de mindannyiszor kimászott belőle minisztere, Bán Antal segítségével, aki szintén Svájcba disszidált. A következő feljelentő, aki most már nyíltan kimondja a vádat: „A MAORT mérnökeinek nagyrészét Amerikában tanították, ezek teljesen az amerikai imperialisták zsoldjában vannak.” Továbbá azt is, hogy „Szerencsétlen helyzet, hogy egész Magyarországon nincs egy megbízható geológus…” Székely Pál ébersége jutalmául az államosítás után az első szocialista vezérigazgató lett a MAORT-nál, és rövid ténykedése alatt annyi bajt és technikai kártevést zúdított a zalai olajmezőkre, hogy megannyi szabotőr sem tudott volna többet. A MAORT 1945-ben, fennállása óta először veszteséges volt. A mai közéleti-politikai légkörben ki merne olyat mondani, hogy egy csőd felé haladó, gyenge termelési mutatókkal dolgozó vállalat rossz eredményeinek oka az ellenség keze, amelyet meg kell keresni? 1948-ban mertek. Más volt az akusztika, és más volt a közönség is. A közönség azt akarta hallani, amit Székely Pál és társai a magyar olajipari szakemberekről mondtak, Székelyék pedig azt mondták, amit a közönségük hallani akart. Idézzünk fel néhány történelmi támpontot, amit átgondolva megértjük, hogyan alakult ki ez a légkör. 1948 júliusában a Tájékoztató Iroda nyilvánosságra hozta Jugoszláv Kommunista Párt helyzetével kapcsolatos fejleményeket, amelynek belpolitikai következménye lett az éberség túllihegett hajszolása. A Rajk-per ugyan csak később adott alkalmat az önmagunkat fölemésztő, önfelszeletelő szalámi taktika tragikus alkalmazására, a közhangulat azonban már elő volt készítve ennek befogadására. Rákosi Mátyás egy későbbi beszédében nyíltan megmondta: „Nem véletlen, hogy a Tájékoztató Iroda határozatának nyilvánosságra hozatala után öt héttel Rajkot leváltottuk a belügyminisztériumból.” Ezek szerint tehát azokon a fórumokon, ahol a politikai stratégiai lépések, közéleti törekvések, taktikai trükkök elhatározódtak és útnak indultak, 1948 nyarán már készen volt a hangulat akár a legképtelenebb összeesküvések - akár a kommunista belügyminiszter Rajk László öszeesküvésének - kételkedés nélküli elfogadására. De készen volt ez a befogadó közvélemény már korábban is. A közhangulatban nem okozott nagy feltűnést Rajk leváltása a belügyminisztériumból. Nem csak azért, mert utána külügyminiszter lett belőle, vagyis tagja maradt a kormánynak, hanem mert szinte semmiség volt ez a leváltás izgalomkeltő hatását tekintve a megelőző időszak egymást követő „lebukásai”-hoz képest, amikor egyik összeesküvés-leleplezés követte a másikat. Évek alatt formálódott a magyarországi politikai légkör olyanná, hogy Székely Pál nyugodtan, sőt érdemeket szerezve szórhatta alaptalan vádjait a magyar olajipar szakembergárdájára. Ebben a politikai operában adta meg a kezdőhangot a mester, Rákosi Mátyás, hogy ahol hiba van, amögött nem csak keresni kell, hanem meg is kell találni az ellenség kezét. Íme itt a dalszínház, az akusztika, a kezdőhang, és a befogadó közönség, ahol jól cseng a feljelentő Székely Pál hangja, csak a megfelelő szöveget kell felénekelni, hogy a visszhang megszülessék. Megintcsak igaza van Babits Mihálynak, amikor azt mondja - persze más vonatkozásban - hogy: „Nem az énekes szüli a dalt: a dal szüli énekesét.” A dalt el kellett énekelni, és voltak, akik egymást túlhasogva énekeltek. A MAORT már nem létezik, de fogalommá merevedett neve, különösen Zalában, ahová ez a név a vendégmarasztaló sár helyett új utakat, hidakat, munkahelyeket, gázfűtést hozott a Trianon után perifériára került régióba - tovább él. Győrky, Királdi, Székely, Bán Antal és Gombosi Zoltán már bizonyára meghaltak, de nem lehetünk nyugodtak: reinkarnációik itt vannak - nem feltétlenül az olajiparban - és alig reménykedhetünk abban, hogy szűkebb a mozgásterük.

A CSÚCSON

A magyar és a szovjet kormány megegyezése alapján a magyar kőolajipar összes szereplőjét a Magyar-Szovjet Olaj Rt. hatáskörébe vonták, ennek megfelelően az újonnan létrehozott öt nemzeti vállalatot 1952. október 1.-i hatállyal a MASZOLAJ-ba olvasztották. 1954. október 1.-én a MASZOLAJ Rt. megszűnt, a potsdami egyezmény értelmében jóvátételként szovjet tulajdonba került javakat a Szovjetunió visszaadta a magyar államnak, és lemondott a MASZOLAJ Rt. tulajdonában lévő részvényeiről. A MASZOLAJ részvényeiből, ill. vagyonából 24 kisebb-nagyobb vállalat alakult, legnagyobb közülük a Magyar Kőolaj Rt. volt.  A teljesen önálló, apró cégekből álló laza együttműködés azonban nem volt eléggé hatékony, ezért 1957. január 1.-én a Nehézipari Minisztérium nyugati mintára megalapította a Kőolajipari Trösztöt, amely újra egybefogta a hazai kőolajipar egészét a gáz üzletág kivételével. 1960. október 1.-én a gáz üzletág integrálásával létrejött az Országos Kőolaj-és Gázipari Tröszt, amely újra felölelte a magyar olaj-és gázipar teljes vertikumát, beleértve az egyidejűleg megalapított Dunai Kőolajipari Vállalatot is. Az újonnan alapított tröszt vezérigazgatója Bese Vilmos volt, aki megkülönböztetett figyelemmel és nem titkolt szimpátiával viseltetett az alföldi olajipar iránt. Az OKGT főgeológusa Dr. Kertai György lett, közvetlen munkatársai Tomor János, Körössy László, Csiky Gábor, majd 1959-től Dank Viktor és Sheffer Viktor voltak, és itt dolgozott szabadulása után Dr. Papp Simon is. Magyarország kőolajtermelése 1953-ban elérte 1,2 millió tonna csúcsot, ami majdnem kizárólag a zalai olajmezőkről származott. Az erőltetett iparosítás során fölfuttatott nagylengyeli olajkutak túltermeltetése azonban a kutak elvizesedését okozta, ami ismét szabotázs gyanúját keltette. Az ország olajtermelése 1957-re 300 tonnára esett vissza, és az 1953-as szintet csak 1965-re sikerült újra elérni. Az Állami Ellenőrzés Minisztériuma 1956 őszére összegyűjtötte egy újabb szabotázs-per „bizonyítékait”, a letartóztatásokat és a per lefolytatását csak a forradalom kitörése (pontosabban puccs) hiúsította meg. (E tárgyban érdemes elovasni: Dr. Szatmáti Jenő István: A magyar forradalom titkos története c. könyvet). A forradalom ideje alatt a termelés csak néhány hétig szünetelt, de a fúrási munkák menetében az Alföldön számottevő kiesés következett be. A megtorlásból az olajszakma mindenesetre nem maradt ki. 1957-ben tizennégyen kerültek a vádlottak padjára a „szocialista államrend megdöntésére tett kísérlet és szabotázs” vádjával. Összesen közel száz év börtönbüntetést szabtak ki rájuk. Az elkövetkező két év néhány kisebb jelentőségű föltárással szolgált: A püspökladányi szeizmikus szerkezeten 1956-ban két fúrást mélyítettek, melyek közül a 2. számú fúrással miocén homokkő rétegekben 95%-os széndioxid telepet találtak. A törteli gravitációs maximumon lemélyített négy fúrás közül a 4.-es számú kis kőolaj előfordulást tárt fel a felsőpannóniai emelet legalső homokrétegeiből. A tatárülési szeizmikus szerkezeten lefúrt 2. számú kút alsópannóniai homokkő rétegekből 96%-os éghetőanyag tartalmú földgázt tárt föl. A 4.-es számú fúrás a számottevő előfordulás első gázkútja lett. 1957-ben a kabai szeizmikus szerkezetben a 2.-es számú fúrás szintén új földgázelőfordulást tárt föl alsópannóniai homokkő rétegekben, 92%-os éghető anyag tartalommal.                                  
A furta-zsákai szeizmikus szerkezeten 1957-58-ban lemélyített három fúrás közül az 1. számú kis földgázelőfordulást talált miocén konglomerátumban. A jászkarajenői szeizmikus szerkezeten két fúrást mélyítettek 1957-ben, melyek közül az 1.-es számú fúrással széndioxid gáztelepet találtak az alsópannon réteg alapján lévő mészmárgában. A nagykőrösi gravitációs maximum területén kimutatott szeizmikus szerkezeten 1957-ben megkezdett kutatás tortonai homokkőkonglomerátumban olajelőfordulást tárt föl, továbbá két széndioxid gáztelepet alsópannon, illetve tortonai rétegekben. A tótkomlósi területen a 9.-es számú fúrással újra folytatták a kutatást 1956-ban. 1956-ban fölfedezték a demjén-keleti kőolajelőfordulást (a demjén-nyugatit még 1954-ben). A demjéni előfordulás fölfedezése az 1946-1958 közötti időszak legnagyobb eseménye volt az ország Dunától keletre eső részében. Kis mélységű telepeivel, szerény eszközökkel lefúrt és kiképzett kútjaival mindennél olcsóbb volt, és némi kárpótlást jelentett a mezőkeresztesi kudarc után. A növekvő igényeket persze Demjén sem tudta kielégíteni, legfeljebb enyhítette valamelyest. Mégis meglepő eredmény volt Biharnagybajom, Mezőkeresztes, Szolnok után, amelyektől sokkal többet vártak. Demjén becsült földtani olajkészlete kb. nyolcvanszor volt nagyobb, mint a bükkszéki. 1957-ben új geofizikai mérések és a korábbi adatok újraértékelésével, de az eredeti munkahipotézis és kutatási koncepció alapján elkészítették a további kőolaj és földgáz kutatás tervét. Az alföldi kutatások folytatása érdekében valóságos offenzíva indult a geológusok és geofizikusok körében, mert közgazdász körökben ismét teret nyert az Alföldről való lemondó felfogás. Az 1957-es év új fejezetet nyitott a hazai olajipar történetében, mert a politikusok a szénhidrogén ipar fejlesztésétől remélték a krónikus energia hiány megoldását. A szakemberek új technológiák bevezetésével sikeresen növelték a zalai olajmezők termelését, és nagy erőket fordítottak az alföldi kutatásokra. 1958 októberében fölfedezték Pusztaföldváron az Alföld első jelentős kőolaj és földgáz előfordulását, 1959-ben pedig megtalálták a battonyai és a hajdúszoboszlói gázmezőt. Ez a három fölfedezés már hatással volt az ország egész energiagazdálkodására, és megindult az országos földgáz program. Ekkor 9 fúró és 5 lyukbefejező berendezés működött az Alföldön, a következő területeken: Battonya, Endrőd, Furta, Kaba, Karcag-Tatárülés, Nádudvar, Tótkomlós, Pusztaföldvár, Nagykőrös, Törtel, Kisújszállás, Szolnok-Alcsi, Szandaszőlős, továbbá Cinkotán. A további kutatófúrások megdöntötték azt az idejétmúlt föltételezést, hogy az Alföld csaknem egységes üledékes medence. Kiderült, hogy a medence részekre tagolódik, és a medencerészek nem egyenértékűek. A további kutatások számára legértékesebb területnek az Alföld déli részét, Tótkomlós, Pusztaföldvár, Nagyszénás, Kerekegyháza, Izsák környékét tartották. A kutatások súlypontja ennek megfelelően fokozatosan áthelyeződött az említett területekre, de az addig legtöbb eredményt adó Nagykőrös-Szolnok-Karcag  által határolt középső medencerészben is folytatták a kutatást. Az Alföld északi peremén folyó kutatások-Mátyásföld, Gödöllő, Tura, Fedémes környékén-viszont csökkentették a kutatás intenzitását. Az addigi munka eredményeként az Alföldön 6 kisebb-nagyobb olajmező vált ismertté: Biharnagybajom, Demjén, Mezőkeresztes, Nagykőrös, Szolnok, Törtel. Ismertünk továbbá 9 éghető, ill. kevert gázt adó mezőt: Biharnagybajom, Kaba, Körösszegapáti, Furta, Tótkomlós, Pusztaföldvár, Nádudvar, Tatárülés, Zsáka. Volt továbbá 5 olyan alföldi területünk is, ahol érdemleges mennyiségű széndioxidot találtak: Biharnagybajom, Jászkarajenő, Nagykőrös, Püspökladány, Rákóczifalva. Az 1959-ben befejezett 64 kútból 9 olajtermelő, 36 éghető szénhidrogéngáz termelő volt, 2 pedig széndioxid gázt adott. Egy évvel korábban az ismert alföldi gázkészlet növekedése 400 millió m3 volt, 1959-ben pedig ugrásszerűen a háromszorosára, 1,2 milliárd m3-re emelkedett. Ez a mennyiség az ország addigi teljes készletének háromszorosa volt, és az ismert olajkészlet is 500.000 tonnával nőtt. A magyar kőolajbányászat háború utáni történetében tehát az 1959. esztendő tekinthető a fordulat évének, ekkor vált ugyanis vitathatatlan ténnyé, hogy az Alföldön igenis van perspektívája az olajbányászatnak. Oly sok kudarc és félsiker után most már a népgazdaság egésze számára is számottevő készleteket fedeztek föl. 1959 ugyanakkor a további munka kezdete is volt egyúttal, hiszen a fölfedezett készleteket ki kellett termelni, és a kezdeti eredmények nyomán folytatni kellett a kutatást még jelentősebb kőolaj és földgáz készletek után. 1960-ban föllendült a kutatómunka. Míg 1959-ben 9 berendezéssel 99.436 métert mélyítettek le, 1960-ban a fúrási teljesítmény elérte 121.457 métert. A munkaverseny, a termelési mutatók fölsrófolása, a rekordok hajszolása a korszak egyik sajátossága volt. A kutatók ellenezték a „méterhajszát”, de munkájuknak feletteseik általi megítéléséhez ez  társadalompolitikai igény volt, a felsőbb szervek a naturális mutatók növelését tekintették csak értékelhető eredménynek. Az Alföldön megindult előkutatások nyomán előtérbe került a terület fúrásos kutatása, amelyre a területen korábban végzett komplex szeizmikus mérések és azok korszerű értékelése és értelmezése adott alapot. Ebben az időszakban két nagy gázkitörés borzolta föl a kedélyeket. A Battonya-37 fúrásnál bekövetkezett kitörést még viszonylag szerencsésen sikerült fölszámolni, de a Hajdúszoboszló-36 kút esetében ez nem mondható el. A feltehetően az elégtelen hosszban elhelyezett béléscső rakat következtében az országban mindaddig legnagyobb gázkitörés következett be. A gáz begyulladt, és a berendezés néhány óra alatt a tűz martaléka lett. A hajdúszoboszlói földgázmező kiemelt fontossága a mentési munkálatoknak is nagy jelentőséget adott. Az elfojtási kísérletek irányítását Dr. Alliqander Ödön vezette. Először szovjet szakemberek segítségével ferde fúrással próbálták elzárni a feltörő gáz útját, de a kitörés végül a kút beomlásával önmagát elfojtotta. A kút helyén krátertó keletkezett, amely ökológiai lábnyomát évszázadokra a tájon hagyta. A pusztaföldvári, battonyai és hajdúszoboszlói első eredményeket továbbiak követték, amelyeket a magyarországi olajkutatás csúcsaként könyvelhetünk el az 1960-as években: Kaba-Észak /1960/, Endrőd-II. /1962/, Zagyvarékas-Észak /1962/, Üllés /1962/, Demjén-Pünkösdhegy /1962/, Túrkeve /1962/, Farmos /1963/, Nagykörű-Surján /1964/, Martfű /1964/, Soltvadkert /1964/, Tiszapüspöki /1964/, Szank /1964/, Karcag-Bucsa /1964/, Turgony /1964/, Szécsény /1964/, Algyő /1965/, Cegléd /1965/. Az OKGT szervezetében működő Alföldi Kőolajfúrási Üzem-amelynek kezében a teljes alföldi fúrási tevékenység összpontosult - 1962-ben 124 befejezett kutat mélyített, ebből 45 olajtermelő, 31 gáztermelő, 48 meddő volt. 1963-ban 184.752 métert fúrtak és négy gázkitörés is történt abban az évben, egy pedig Szankon 1964-ben.                                                                                                                    

Az algyői kőolaj-és földgáz-mező fölfedezése az 1965. év szenzációja volt. A fölfedezést a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet munkatársai tették, akik Tápé határában termálvizet kerestek. 1965. július 7.-én az intézet által lemélyített kút azonban kitört, és az olajsugár 30 méter magasba szökött. Mit nem adott volna ezért a percért a MANÁT 1942-ben? Pedig nagyon közel járt hozzá. A kút húsz óra alatt kb. 1000 m3 olajat lövellt ki, amit egy közeli halastóba vezettek, végül sikerült elfolytani. A tápéi kút sikerét a közvélemény sokáig a „vizesek” javára írta, azt csak az olajkutatással közvetlenül foglalkozó szakemberek tudták, hogy a terület fúrásos kutatása napirenden volt. A kút eredetileg 1517 m mély volt, de később 2262 m-ig mélyítették. A részletes vizsgálatok kimutatták, hogy ez a fúrás 24 jelentős földgáz tartalmú réteget harántolt. A nagy földgáztároló rétegcsoportot egy keskeny olajtároló réteg veszi körül, amelybe a fúrás „véletlenül” beletalált. Magyarország legnagyobb szénhidrogén készlete vált ismertté, a mely néhány év múlva kiegészült a Szeged városa alá elhúzódó szénhidrogén telepekkel. A feltárások nyomán az ország kőolajtermelése föllendült, és a szeged-algyői térségben jelentős fejlesztések kezdődtek. 1970-ben Magyarországon 1,78 millió tonna kőolajat és 2,67 milliárd m3 földgázt termeltek, és ennek az olajnak 68%-a, a földgáznak 96%-a az alföldi területekről származott. 1966-ban az algyői területről áttértek a Tisza-Maros szöglet, valamint Deszk környékének részletesebb megkutatására. A hazai kőolaj-és földgáztermelés csúcspontját a dél-alföldi régió teljesítményének húsz éven át tartó fölívelése jelenti. Az 1965-1975. éveket felölelő harmadik-negyedik ötéves terv időszakában a nagy jelentőségű algyői feltárással párhuzamosan tovább folyó kutatások újabb eredményeket hoztak a szegedi, a kiskunsági, a nagykunsági, és a békési medencében. Ezeket az eredményeket az alábbiakban foglaljuk össze:

1966   Szank-Nyugat: földgáz, kőolaj. Tázlár: földgáz, kőolaj.

1967   Kiskunhalas: földgáz. Csanádapáca: földgáz, kőolaj. Ásotthalom: földgáz, kőolaj.

1968   Kelebia-ÉK: kőolaj.

1969   Ferencszállás: földgáz, kőolaj. Nagykörű-Surján-Tiszapüspöki: földgáz,     inert gáz.

1970   Bugac: kőolaj. Kelebia-D: kőolaj. Battonya-K: kőolaj, földgáz.

1971   Szeged: földgáz, kőolaj. Endrőd-I: földgáz. Kaszaper-D: földgáz, kőolaj.  

1972   Tótkomlós-K: földgáz.

1973   Ferencszállás-Kiszombor: földgáz, kőolaj.

1974   Kiskunhalas-ÉK: földgáz, kőolaj. Mórahalom: földgáz. Sándorfalva: földgáz. Füzesgyarmat: földgáz, kőolaj. Komádi: földgáz, kőolaj.

1975:   Harka: földgáz. Magyardombegyháza: földgáz. Kevermes: földgáz.  

A korabeli tájékoztatás szűkszavúsága miatt mindezekről viszonylag keveset tudott az ország, az iparág jelenlétére egy-egy olaj vagy gázkitörés hívta fel a figyelmet. 1968 karácsonyának és szilveszterének ünnepét beárnyékolta az ország addigi legnagyobb gázkitörésének elfojtásáért majd egy hónapon át folytatott megfeszített közdelem. A kitörés előzménye volt, hogy az Algyő 168. fúrás az 1967. augusztus 31.-én befejezett rétegvizsgálatok eredménye alapján olajtermelőnek minősült, de a kút termelésbe állítása nem történt meg. A leművelési tervnek megfelelően a Nagyalföldi Kőolajkutató és Fúró Vállalat 1968. december 2.-ától egy P-50 típusú fúróberendezéssel a kút kettős kiképzésén dolgozott. A munkálat célja az Algyő 2. szintbe folytatott vízbesajtolás mellett a Szeged 1. szintből történő egyidejű olajtermelés lehetővé tétele volt. 1968. december 19.-én reggel a Szeged 1. szint ismételt rétegvizsgálata után a kutat el akarták fojtani. Az elfojtás során 8 óra 20 perckor a termelőcsőfej csőköztolózárja tisztázatlan körülmények között leszakadt, más forrás szerint a téli hidegben elfagyott csőköztolót melegvízzel próbálták kiolvasztani és ezért szakadt le. Annak 2”-os közdarabján keresztül olaj-és gázkitörés indult meg. A kitörés előtt a termelőcsövön 140 bar, a csőközön 170 bar nyomást mértek. Az akna betonfalának ütköző olajos gázsugár rövid időn belül meggyulladt. A hő hatására felizzott árbóc és annak alépítménye összeroskadt. Az alépítmény lehúzatásakor a karácsonyfa alsó közdarabja is kiszakadt a termelőcsőfej szögpereméből, ezáltal szabadabbá vált az út egy második gázsugár részére. A két égő sugár spirálisan kavargó lángoszlopot alkotott, amelynek átmérője 10-15 m volt, magassága pedig elérte az 50 métert. A kút napi olajtermelése kb 1000 m3 olaj és mintegy 0,5-1 millió m3 gáz volt. Geológusaink, fúrómestereink kitűnő munkáját dicsérte, a pokolbéli erővel tomboló, harsogva lángoló kút. A gondosság, a precizitás most visszájára fordult, azokat sulytotta, akik megteremtették. Pontosan eltalálták, hova kell lefúrni, hogy bőséges réteget nyissanak meg. A lángtól 60 m-re elhelyezkedő barakk épület falán mért hőmérséklet 95 C, 80 m-re pedig 75 C fok volt. A hősugárzás olyan erős volt, hogy szélcsendes időben 50 m-en belül csak vízfüggöny védelme alatt lehetett a tüzet megközelíteni. A berendezés és tartozékainak kimentése, a terep megfelelő előkészítése december 26.-ára fejeződött be, és időközben megérkezett a szovjet turbóreaktív tűzoltó berendezés, ezzel befejeződtek az előkészületek a tűz eloltásához. December 26.-án délelőtt a terület és a láng lehűtésében már kellőképpen gyakorlatot szerzett 160 tűzoltó és 150 honvéd 42 darab, egyenként 500 l/perc teljesítményű kézi sugárral, két 4000 l/perc teljesítményű vízágyúval, és hét 1500 l/prc teljesítményű vízágyúval előkészítette és biztosította a turbóreaktív oltóberendezés beállítását, amelyet maguk a szovjetek is csak egyszer próbáltak ki, Lvov környékén. A berendezés a második oltási kísérletnél 14 óra 20 perckor egy-másfél perc alatt eloltotta először a termelőcső függőleges, majd a csőhöz viszonyított függőleges sugarát. Ezután az olaj-rettenetesen nehéz körülmények közötti-elszállítását követően december 31.-én a mentőcsapat állt munkába, és derékig olajban vízfüggöny alatt elkezdte a szögperemcsavarok kiszerelését. A kísérőgázzal, vízgőzzel és olajgőzzel telített levegő légzési nehézséget és fáradtságot okozott, ezért a mentőcsapatokat 20 percenként váltani kellett. Január 8.-án a -18 C fokos fagy megakadályozta az olaj visszacsorgását, és este lezárták a függőleges sugarat, ezzel meggátolták az olaj nagymértékű szétszóródását. Ezután több sikertelen elfojtási kísérlet következett, majd 1969. január 16.-án 17 óra 15 perckor a gázmentes iszap felszínre jutásával a kitörés a kút 29 napig tartó dühöngése után megszűnt. A kút oltásánál mintegy 300 ember, valamint 50 nagyteljesítményű munkagép és gépjármű dolgozott. Az eredményes biztonsági intézkedéseknek köszönhetően személyi sérülés nem történt. Ez a kút lett volna az első az algyői mezőben, amelyikbe két termelőcsövet építenek be. Az egyiken olajat termeltek volna az egyik rétegből, a másikon földgázt a másik rétegből, vagy pedig vizet sajtoltak volna vissza valamelyik rétegbe, hogy az olaj kiszorításához szükséges rétegnyomást, és az olaj felszínre emelését biztosító rétegenergiát fenntartsák. Az év elején, február 4.-én Algyőn, a 83-as kútnál újabb kitörés történt, amelyet a szegedi olajbányász mentőbrigád 12 óra alatt elfojtott. A Szeged-Hódmezővásárhely közötti utat lezárták, hogy az arra haladó járművek nehogy robbanást okozzanak. Volt már korábban nagyobb tűz is az Alföldön, mint az algyői 168-as égése. 1961-ben a nagyhegyesi gázkitörés lángoszlopa méreteiben nagyobb volt, mint ez. Az üvöltve gomolygó lángok két-háromszáz méterre is föcsaptak. Debrecenben az emberek esténként kiálltak az erkélyre, kiültek a háztetőre, onnan bámulták a tüzet, ami húsz kilóméterre lobogott a tanyák közt, bevilágítva a fél Tiszántúlt. Az emberek szerették bámulni a tüzet, talán ráéreztek arra, amit a párszik tudtak: a Föld mélye az úr! Háromnapi tombolás után a tűz önmagát elemésztette. A lyuk eldugult, a tűz kialudt. Ma aranyos kis krátertó csillog a pokol kapujának helyén.

A FEJLETT SZOCIALIZMUS ÉVEI

A hatvanas évek végén az Alföldön több irányított ferdefúrást végeztek. Mivel az algyői mező telepei jelentős részben a Tisza és a Maros medre, illetve ártere alatt helyezkednek el, 1969 tavaszán szükségessé vált 70 irányított ferde fúrás mélyítése, amely igen nehéz feladatot jelentett a szakemberek számára. Az év közepére szükségessé vált az is, hogy a szakma felkészüljön nagyszámú kettős kútkiképzés elvégzésére, az algyői mező generál művelési tervében szereplő 250-280 kettős kútkiképzés megvalósításához. Ez a technológia azokban az években terjedt el a világ olajiparában. Lényege, hogy egy kútban két termelési feladatot lehet megvalósítani, miközben csak egy lyukat kell fúrni, de külföldön hármas, sőt négyes kútkiképzést is megvalósítottak már. Az algyői mezőben több telep helyezkedik el egymás alatt, több telep együttes művelése pedig nem előnyös, és mindegyiknél eltérő termelési módot kell alkalmazni. Ilyen bonyolult esetben a többes kútkiképzés alkalmazásával jelentősen lehet csökkenteni a termelési költségeket azáltal, hogy nem kell újabb lyukakat fúrni. Magyarországon akkoriban Budafapusztán, Lovásziban, és Hajdúszoboszlón alkalmaztak néhány esetben kettős kútkiképzést. Az algyői geológiai rétegazonosítási munkák során 1969-ig 19 olyan szintet ismertek, amely kisebb-nagyobb gáz-vagy olajtelepet zár magába. Algyő környékén a földtani viszonyok a már jól ismert felsőpannon telepeknél sokkal bonyolultabbak, a teleptani érdekességek egész sorozata jelentkezett a feldolgozó-értelmező munkában. 1971-ben folytatódott a Hódmezővásárhely-I. mélyfúrás mélyítése 5418 méterig. A gondos geofizikai előkészítő munka nyomán 4611 méteren, majd 5100 méteren sikeres szelvényezést végeztek, invert emulziós öblítőfolyadékban. 5100 m mélységben 810 bar nyomást és 191 C fok hőmérsékletet, 5418 méteren 850 bar nyomást és 210-213 C fokot mértek. Az ország addigi legmélyebb mélyfúrását 6000 m mélységűre tervezték, de 5842,5 m mélységnél fúrószár törés miatt be kellett fejezni. A lyukbefejezési tevékenység gyorsítására új módszerekkel kísérleteztek, és segédgázszelepeket alkalmaztak a kútleürítési munkálatokra. 1973. szeptember 13.-án az alföldi mélyfúrás történetében először került sor 725 bar nyomás és 175 C fok körüli hőmérséklet mellett a Hódmezővásárhely-I. jelű fúrásnál 4986-4994 méteres intervallumban perforálásra. Az 1976-1980-as éveket átfogó ötödik ötéves terv időszakában további jelentős fölfedezésekre került sor. Ilyen előfordulások voltak a sarkadkeresztúri földgáz-csapadék és olaj telepek, újra folytatott kutatás során az üllési gáztelepek, az endrődi, nagykörűi, kisújszállási, tiszapüspöki földgáztelepek, amelyek termékei újonnan kerülhettek be az ország energia mérlegébe. A magyar olajipar számos olaj és gázkitörése közül ismét gázkitörés tette emlékezetessé egy dél-alföldi kis település nevét. 1979. január 24.-én hajnali három órakor kitört a zsanai gázmező E-2-es jelű kútja. A kiszabaduló földgáz kigyulladt, és a hatalmas gázfákja huszonhárom napig tombolt. A bömbölő kutat tankkal is lőtték, mire szovjet segítséggel turbóreaktív oltóberendezés bevetésével-ami egy T-34-es harckocsita szerelt MIG-21-es repülőgép sugárhajtóműve volt-sikerült a tüzet eloltani. A Szevasztopolból érkezett szovjet szakértő-Alexej Kutyepov-úgy nyilatkozott, hogy az általa eloltott húsz kitörés közül addig ez volt a legmakacsabb. A jelentős költségek keletkezése mellett személyi sérülés nem történt.                                                                                                                                     
1973-ban a kapitalista világot megrengette az első olajválság, amelyre az Egyesült Államok és Nyugat-Európa azonnali energiakorlátozásokkal reagált, a szocialista országokban a válság „begyűrűzésének” feltartóztatásával próbálkoztak, több-kevesebb sikerrel. Az országban folytatódtak az energiaszerkezet korszerűsítése érdekében elindított energetikai és vegyipari beruházások. Nagy lendülettel folyt a földgázprogram megvalósítása, a KGST tagországok (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa) megépítették az első földgáz-távvezetéket. Az Alföldön elért sikerek, és a Dunántúlon végzett mélységi kitermelés eredményeként az 1970-es évek közepére nyersolajtermelésünk elérte az évi 2 millió tonnát, földgázból pedig a 6 milliárd m3-t. Az akkori szóhasználattal élve „dinamikusan fejlődő ipari-agrár országban” ez sem volt elég a gazdaság számára. Az ésszerű energiagazdálkodásra, ill. energiatakarékosságra való igény már fölmerült, és  szó is esett róla, de a mai értelembe vett hatékony energiafelhasználásnak még sokkal kevesebb eszköze állt rendelkezésre. Hiányoztak pl. a mai korszerűen megtervezett, lambdaszondával, fedélzeti számítógéppel vezérelt motorok, és nem voltak LED lámpák sem. Egy ma újonnan forgalomba helyezett gépjármű 1% annyi káros anyagot bocsát a levegőbe, mint egy azonos funkciójú gépjármű 1970-ben. A Kádár-korszakot végig kísérte az energiahiány fenyegető réme, amelyen a hazai szénhidrogén-ipar fejlesztésével, a Barátság I. és II., valamint az Adria olajvezeték megépítésével, a szovjet és közel-keleti kőolaj-és földgáz-import fokozásával, és a paksi atomerőmű megépítésével sikerült csak úrrá lenni. 
Az Adria kőolajvezeték építéséről 1974-ben állapodott meg Magyarország, Csehszlovákia, és Jugoszlávia kormánya. 1977. augusztus 4.-én a Somogy megyei Berzence község határában megkezdték a csővezeték magyarországi szakaszának építését. A beruházás aláírói kimondva vagy kimondatlanul - de azért inkább kimondatlanul - a szovjet olajfüggőséget akarták kiegyensúlyozni a közel-keleti beszerzésekkel. Ezt persze nyilvánvalóan nem lehetett volna elérni Moszkva jóváhagyása nélkül, amit a Szovjetunió azért adott meg, mert a kétirányú szállításra tervezett vezeték új piacokat nyithat meg a szovjet olaj számára azáltal, hogy lehetővé teszi eljutását a Földközi-tengeren hajózó tankerekhez. A vezeték az egykori Jugoszláviához tartozó Krk szigetén lévő Omisalj városka kikötőjének termináljától indul, ide futnak be az arab olajat szállító tankhajók. Végpontja pedig az ÁFOR (Ásványolaj Forgalmi Vállalat - a MOL jogelődjének) százhalombattai finomítója volt. Noha 1980-tól a délszláv háború kirobbanásáig folyamatosan érkezett a közel-keleti olaj, ez sohasem tudta kiváltani a hatalmas szovjet importot, de még csak a függőség érdemleges mérséklésére sem volt képes. Bár ebben része volt annak, hogy az Adria kőolajvezeték gyér kihasználásában kezdettől fogva jelen volt és van egy jelentős tényező: a Szovjetunió, majd jogutódja, Oroszország, mindig úgy kalkulálta az árakat, hogy Magyarországnak ne nagyon érje meg közel-keleti olajat importálni. Gazdaságosságát alaposan megtépázták a Barátság I. és II. vezetéken importált szovjet olajnál jóval magasabb tranzitdíjak, amelyek megnövelték a szállítás költségeit. A délszláv háborúk idején leálltak az olajszállítások az Adrián, majd Jugoszlávia felbomlása után rendszertelenül folytatódtak. Az Adria kőolajvezeték önmagában is képes lenne Magyarország kőolajszükségletét kielégíteni - az adriai kikötőkbe évi 40 millió tonna kőolaj érkezik -, ám erre az évi 12 millió tonna kapacitású Barátság I. és II. is bőven megfelel.

Magyarország az iparszerű kőolajbányászat kezdete óta háromnegyed évszázad elteltével a szénhidrogén kutatás szempontjából nagymértékben megkutatott területnek számít. A termelésbe állított kutak 2013-ig mintegy 95 millió tonna nyersolajat, és 210 milliárd m3 földgázt adtak az országnak. Szakértők már a nyolcvanas években fölhívták a figyelmet arra, hogy az ezredforduló felé közeledve a kimerülőben lévő hazai szénhidrogén készletek a szükségleteknek csupán 10-15%-át lesznek képesek fedezni. A prognózis nagyjából be is jött. Éves kőolajtermelésünk 2010-ben 800.000 tonna volt, ami megfelel az 1944-es évnek, amikor Budafapuszta már leszálló ágba került. Az ország felhasználása ugyanakkor 5,8-6 millió tonna, de fölgázból sem állunk jobban. Magyarország éves földgáz fogyasztása 13-14 milliárd m3 (napi 38-40 millió m3), ebből azonban 3 milliárd m3-t sem tudunk megtermelni. A különbséget importból kell fedeznünk. Szénhidrogén készleteink nagyrésze érett fázisban van, a leműveltség mutatója kőolajra 0,8, földgázra 0,6. Kimerülő készleteink pótlására jelenleg is folynak kutatások. A kutatófúrások találati aránya eléri a 70%-ot, ami kimagaslóan jó arány, ugyanakkor az újonnan föltárt szénhidrogén készletek száma és mérettartománya egyre szűkül. Ez a tendencia idő-és térbeli szórással bár, lényegében az egész világ olajiparát is jellemzi. A megtalált olajat egyre nagyobb mélységből kell felhozni, és egyre nagyobb távolságra kell szállítani, hogy a finomítókhoz és a fogyasztókhoz eljusson. Mindezek igen jelentős költségnövelő tényezők, bár Magyarországon a távolság, mivel kis ország vagyunk, kisebb súllyal jön számításba. Nagyobb probléma az újonnan föltárt lelőhelyek méretének csökkenése. Kevésbé valószínűsíthető egy olyan nagy készlettel rendelkező olajmező megtalálása, mint amilyen Budafapuszta, Lovászi, Nagylengyel, és nincs az országban még egy Demjén, Pusztaföldvár, és Algyő sem. A hazai szénhidrogén termelés döntő részét jelenleg három terület alatt fekvő olaj-és földgáz mező adja: a Dél-Alföldön Algyő és Kiskunhalas, a Nyugat-Dunántúlon Sávoly és Nagylengyel, Közép-Magyarországon pedig Tóalmás és Gomba. Sohasem voltunk az olajnak bővében, mindig az olajhiány terheit cipeltük, amelyen 1945 után az olcsó szovjet olaj segített, ezzel tartotta fönn a Szovjetunió a csatlós államok lojalitását, de nyomatékot adott ennek a lojalitásnak a szovjet Déli-Hadseregcsoport jelenléte is. 1940-1945-ig a MAORT megtermelte az ország olaját, sőt exportra is jutott, de ettől a néhány évtől eltekintve Magyarország mindig olajimportra szorult. (Akkor is, amikor Gombosi Zoltán 1947-ben 25.000 tonna olajterméket adott el Svájcba.)

Az Országgyűlés határozatára a 3149/1991. (IV. 11.) sz. kormányrendelettel az Állami Vagyon Ügynökség (ÁVÜ) megszüntette az Országos Kőolaj-és Gázipari Trösztöt 1991. október 1.-i hatállyal. Egyidejűleg az OKGT jogutódjaként megalapította a Magyar Olaj-és Gázipari Nyilvánosan működő Részvénytársaságot, a MOL Nyrt.-t. Az OKGT termelési és belkereskedelmi, valamint a MINERALIMPEX (a MOLTRADE-Mineralimpex jogelődje) külkereskedelmi monopóliumát úgy szüntette meg a parlament (beleértve az ellenőrzést is), hogy nem biztosította a későbbi normális és tisztességes működés jogszabályi hátterét az olajtermelés-és kereskedelem üzletágban. Ehelyett biztosította a rendszerváltás első éveiben a zűrzavar fenntartását az olajkereskedelem területén a szervezett és kevésbé szervezett bűnözés számára. Az Oroszországból szlovák finomítókon keresztül Magyarországra érkező olajbizniszben a halasztott vámfizetéssel és adóelkerüléssel, valamint az ezekhez kötődő harmadik titkos "üzletággal", az olajszőkítéssel a rendszerváűltás első éveiben hatalmas vagyonokat lehetett keresni. 1994-ben a Vám és Pénzügyőrség tiltakozása ellenére az országgyűlés elfogadta a halasztott vámfizetésről szóló törvényt, amely egy többezer milliárdos visszaéléssorozat, illetve politikusok, állami tisztviselék és civil bűnözök minden képzeletet felülmúló gazdagodásának alapját képezte. A magyar parlament összetétele ekkor a következő volt: MSzP 209 képviselő (54,14%), SzDSz 69 képviselő (19,88%), MDF 38 képviselő (9,84%), FKgP 26 képviselő (6,74%), KDNP 22 képviselő (5,70%), FIDESz 20 képviselő (5,18), valamint 2 fő egyéb, együtt 0,52%. A halasztott vámfizetés kedvezményével - amit csak a kiválasztottak kaphattak - rendelkező személyek sokszor fiktív cégeken keresztül elkezdtek olajat importálni úgy, hogy a törvényben biztosított kiskapu alapján megengedett volt 30 napon belül utólag befizetni a vámot és az adókat. Ez voltaképpen felhívás volt a keringőre: az olaj behozatala után, a 30 napos határidő lejárta előtt ezek a fantomcégek nyomnélkül felszívódtak, hiszen kifejezetten ezért jöttek létre. Megtörtént, hogy egy „vállalkozás” székhelyeként elfogadták a köztársasági elnök irodáját vagy, hogy importot engedélyeztek Cabo Verdéből, amely a Zöldfoki-szigeteken van, ahol nincs olajfinomító, így kaptak engedélyt egy tartályvonatnyi üzemanyag importjára, ami persze eltűnt. Ha valakit mégis tetten értek, az közölte, hogy sem jövedelme, sem vagyona, így nem tud fizetni. 1991 után nem csak a multik jelentek meg, és hozták (az első években 2 milliárd dollár) tőkéjüket Magyarországra, hanem a gazdasági óriások mellett megpróbáltak maguknak helyet találni az 1 millió Ft. törzstőkéjű Kft.-k, vagyon nélküli Bt.-k, és számos olyan tiszavirág életű formáció, amelyeknek arra sem volt idejük, hogy a cégbíróságon bejegyezzék őket. Nem is lett volna probléma velük, ha eleget tettek volna az állammal szembeni kötelezettségeiknek. Többségük talán úgy gondolta, hogy ő hátrányos helyzetű, ezért rá más szabályok vonatkoznak, mint a nagyokra. Ebben azért lehet valami, mert a privatizációnak nevezett leosztásnál a magyar népnek nem osztottak lapot. Az olajpiac 1991. október 1.-e utáni túlságosan gyors és átgondolatlan (vagy nagyon is átgondolt) liberalizációja után kialakult kaotikus állapotok megszüntetésére az akkor Magyarországon működő 13 legnagyobb olajcég (Agip, Allcom, Aral, Avanti, BP, Esso, Kuvait, Mobil, MOL, OMW, Shell, Tamoil, Total,) és a Mineralimpex külkereskedelmi vállalat 1991. december 13.-án megalapította a Magyar Ásványolaj Szövetséget. A Szövetség alapvető céljaként deklarálta a szabadversenyen alapuló tisztességes piac létrehozásának és fenntartásának elősegítését, a megfelelő kapcsolat kialakítását a hatóságokkal, valamint szakmai információk adását tagjainak, és a Szövetségen kívülieknek. A Szövetség tagjai számára nyilvánvalóvá vált, hogy a föntebb vázolt túlságosan is demonopolizált vagy liberalizált zűrzavaros piacon tisztességes kereskedelmet folytatni nem lehet. Örömmel vették, amikor a kormány 1993-ban benyújtotta az Országgyűlésnek a jövedéki törvény olajcégek által is véleményezett tervezetét. Sajnos azonban nem került bele két nagyon fontos javaslatuk: legyen minden olajtermék jövedéki termék, mert így a törvény szigora rendet tett volna a kereskedelemben, és az olajjal kapcsolatos tevékenységet kössék jelentős garanciákhoz. Ezzel elkerülhető lett volna az olyan szituáció, hogy egy tehervonatnyi üzemanyagot adtak egy vagyon nélküli Bt.-nek. Ha a Bt. tudott garanciát adni az eladónak, tudott volna adni a magyar államnak is. A hatóságok kezdetben egyértelműen szembehelyezkedtek a Szövetség javaslataival, majd amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon sok milliárd Ft.-tól esik el így az államkassza, később mégis ilyen értelmű törvényeket hoztak. 1992-ben megbízták az Arthur Andersen könyvvizsgáló céget annak megvizsgálásával, hogy a magyar jogi szabályozás mennyire van összhangban az Európai Gazdasági Közösség (az EU jogelődje) joggyakorlatával. A tanulmány két legfontosabb megállapítása az volt, hogy Magyarországon is be kell vezetni az adóraktár intézményét, mert anélkül nem folytatható nagykereskedelmi tevékenység, és hogy az ellátás biztonsága érdekében létre kell hozni az ország stratégiai készleteinek tárolására szolgáló megfelelő tárolókapacitást. Az Ásványolaj Szövetség tagvállalatai jelentős munkájának eredményeként már a következő évben megalakult a Kőolaj-és Kőolajtermék Készletező Szövetség, a Magyar Szénhidrogén Készletező Szövetség jogelődje. 

OLAJSZŐKÍTÉS: A LEGJÖVEDELMEZŐBB HUNGARIKUM

A rendszerváltás első éveiben egy óriási pénztömeget megmozgató, a civil szférától a rendőrségen át a jogalkotásig mindent átszövő csalássorozat kezdődött Magyarországon. Lényege a következő: Akkoriban sok háztartásban fűtöttek ún. háztartási tüzelőolajjal, röviden HTO-val. Ez a termék műszakilag semmiben sem különbözött a motorikus gázolajtól, kivéve azt, hogy egy szudánvörös nevű anyag belekeverésével pirosra színezték. Pénzügyi szempontból viszont nagyon is különbözött. A gázolaj árában jelentős jövedéki adó tartalom volt, a HTO árában semmi. Töltőállomáson tilos volt autóba HTO-t tölteni. Mikor az Ásványolaj Szövetség kezdeményezésére és anyagi támogatásával megkezdődtek az ellenőrzések, a magyar találékonyság újabb formában bújt elő: Megszületett a rendszerváltás legnagyobb találmánya, az olajszőkítés. Sándor István volt főnyomozó - az olajügyek egyik kiváló ismerője, akinek tisztessége a karrierjébe került - fogalmazott így, és semmi okunk rá, hogy véleményét kétségbe vonjuk. Röviden arról van szó, hogy a HTO piros színét adó szudánvöröst kénsavval szétroncsolták, így annak piros színe eltűnt, vagyis a HTO kiszőkült. Enek a műveletnek végzésére aztán egész titkos iparág jött létre, mintegy 150 helyszínen. A termelékenység növelése érdekében sokszor hanyagul végezték el a gázolaj megtisztítását, ezért az üzemanyagban gyantásodás indult meg, ami a dízelmotorok ezredmilliméter pontossággal megmunkált adagolóit tönkretette. Az olajszőkítés ellen a parlament évekig nem tett semmit. 1995 második felétől a HTO-ra a gázolajra érvényes jövedéki adót vetették ki, amit utólag visszaigényelhetett az, aki a HTO-t valóban fűtésre használta. A végső megoldást az jelentette, hogy 1996 elején a visszaigénylés lehetőségét is megszüntette a parlament, amivel kihúzta az olajszőkítés méregfogát. Ez oly mértékben megdrágította a HTO-val történő fűtést, hogy ez a termék lekerült a termékpalettáról.

Az olajbiznisz és az olajszőkítés a rendszerváltás szükségszerű mellékterméke, vagy inkább attributuma (elválaszthatatlan sajátossága) volt, anélkül nem is mehetett volna végbe. Első közelítésben a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszakra kell rávilágítanunk, majd magára a rendszerváltásra. 1987-ben a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) legfelsőbb vezetésében már tudott dolog volt, hogy a szocialista társadalmi rendszer nem tartható fenn. A politikai elit prominens személyiségei, akik tíz-húsz éve még izzadva magolták az Antidühring meg az Empiriokriticizmus nehéz és bonyolult szövegét, látták, hogy a „rendszerváltás” elkerülhetetlen, és tudatosan készültek a jövőre. Felkészültek arra, hogy következzék bármilyen rendszerváltozás, a kommunista nómenklatúra emberei maradnak a hatalom csúcsán, bár egyelőre a harmadik-negyedik vonalról lehetett csak szó. Tisztában voltak azzal is, hogy csak egy gazdaságilag erős, vagyonos réteg lesz képes uralkodni Magyarországon, és a megvalósulás útjára lépett Orbán Viktor évtizedes álma, az ún. nemzeti nagytőke megteremtése. 1988 és 1993 között dübörgött a spontán privatizáció, a politikai elit és holdudvara 1 Ft jelképes összegért értékes ingatlanokhoz, gyárakhoz jutott, de a hatalomátmentés problémáját ez még nem oldotta meg. Pénztőke nélkül gyáraikat és egyéb vállalkozásaikat a KISZ titkárokból, belügyminisztériumi tisztviselőkből átvedlett új Übermenschek nem tudták volna hatékonyan működtetni, még kevésbé gyorsan profitot termelni. Gyáraik és üzemeik, egyéb intézményeik eredeti tőkefelhalmozással, vagyis a megtermelt haszon egy részének a termelőmunkába való visszaforgatásával csak nagyon lassan tudták volna gyarapítani vagyonukat, amire nekik sem türelmük, sem idejük nem volt. Megszületett a zseniális ötlet, miként kell majd az exkommunista ügynök, besúgó, és tisztviselő hadat feltőkésíteni, hogy gyorsan forogjon a pénz, és nagy haszonnal járjon. A kommunista főmogulok figyelme a jövedéki termékek felé fordult, azon belül az olaj irányába, amely a legnagyobb nyereséggel kecsegtetett. Így esett, hogy Magyarországon az olajszőkítés milliárdjaival jött létre az új arisztokrácia vagyonbázisa. A rendszerváltás utáni évek olajügyei persze nem csak az olajszőkítés titkos műveletében merültek ki, hanem óriási lehetőségeket kínált a kiválasztottaknak a halasztott vámfizetés intézménye és az adóelkerülés. Mindez a hatóságok szeme láttára, cinkos együttműködésével történt, legnagyobb intenzitással 1994 és '98 között az MSZP kormány alatt, amely évekig nem tett semmit. A Vám és Pénzügyőrség megvárta, hogy a bennfentes cégek jóval nagyobb köztartozást halmozzanak fel, mint a pénzügyi biztosíték összege. Más esetben egy olajkereskedő cég 200 millió Ft köztartozást halmozott fel, a VPOP ezért nem hosszabbította meg a halasztott vámfizetési kedvezményét. A céget képviselő ügyvédi iroda – a mely kapcsolatban állt Portik Tamással – panasszal fordult a Pénzügyminisztériumhoz, ahonnan szívélyes hangú levélben biztosították őket az engedély meghosszabbításáról. Magyarország kifosztása államilag támogatott és engedélyezett bűnszervezetben történt, s kezdetét vette a maffiaállam kiépítése. Arra kellett csak figyelni, hogy mindez a legnagyobb titokban történjen. A rendszerváltó elit, a közélet prominens személyiségei, írni-olvasni alig tudó jöttmentekkel, a leendő olajmaffiózókkal kötöttek véd-és dacszövetséget. A sok kis senki hirtelen nagynak érezhette magát – és valóban nagyok is voltak ideig-óráig – a rendszerváltók védőszárnyai alatt, mert a szálakat kézben tartó politikai elit egy darabig hagyta, hogy az élet császárai lehessenek, amíg ők is nem gyarapították az olajügy megszámlálhatatlan halottainak számát, amely több ezer is lehet. Könnyen szerzett milliárdok hevertek számolatlanul a tegnap még kisstílű tolvajok lábainál, amelyek jelentős része védelmi pénz gyanánt a náluk is erkölcstelenebb politikusokhoz vándorolt, megalapozva azok többmilliárdos vagyonát. Amikor aztán a budapesti agytröszt még több milliárdhoz akart jutni, néhány maffiózót rács mögé juttatott, s börtönéveik alatt megszabadította őket összeharácsolt milliárdjaiktól. A rendszerváltó uraságokkal parolázó milliárdos szolgák egyik pillanatról a másikra váltak földönfutóvá, de ők még jól jártak, mert megmaradt az életük. Néhány gengszternek szerencséje volt, hogy élve megúszta, de többszáz közülük szőrén-szálán eltűnt. Olyanok, akik kapzsibbak voltak a megengedettnél, meglopták gazdáikat, saját zsebre trükköztek, eljárt a szájuk, vagy kényelmetlenné vált strómanok voltak, akik tiszavirág életű cégeket hoztak létre a halasztott vámfizetés kihasználására, vagy egyszerűen csak közreműködők voltak, akik láttak, hallottak valamit. Az olajszőkítő maffia titkos temetővé változtatta az Alföld kies vidékét, az Aranyháromszögnek nevezett tanyavilág (Soltvadkert – Kiskőrös – Kecel) elhagyatott pusztaságát. A banditák vagy maguk is olajat szőkítettek, vagy áfát csaltak, vagy tőkét fektettek az üzletbe. Sok életművész golyóval a hátában, hason fekve az alföldi homokban nyugossza örök álmát, ha maradt valami földi porhüvejéből, láthatatlanul, felismerhetetlenül. Másokat engedély nélkül tartott oroszlánok vagy kiéheztetetett disznók faltak fel, megint mások kénsavval töltött kádban, gumiabroncsba gyömöszölve és vízbe dobva, vagy betonba öntve végezték. A kilencvenes évek elején Pest megyében egy nagyvállalkozót valódi sírgödörbe temettek, a koporsó alá. Hát itt találja meg a rendőrség! Komáromi István munkatársai megtalálták. Más esetekben a rendőrség gyanús haláleseteket vagy nyilvánvaló gyilkosságot balesetnek minősített. Ilyen eset történt 1996. március 31.-én egy román-határ menti település közelében. Egy 24 éves eleki fiatalember gyorsan hajtott az autójával, kisodródott és meghalt. Molnár László 21 céggel, hatósági és baloldali politikai kapcsolataival milliárdos forgalmat bonyolított. A Molnár által 1993-ban alapított Millner Bt. szerződés szerint évente 500 ezer tonna dízel-gázolajat hozhatott be Magyarországra Ausztriából, Kazahsztánból, Tadzsikisztánból, Oroszországból, Ukrajnából, és Romániából. Külön engedély alapján pedig világító petróleumot Csehországból és Szlovákiából. Molnár cégei honvédségi engedéllyel több százezer tonna gázolajat adtak el a szerb határnál az IFOR haderőknek az embargó alatt. Ezek a cégek szerezték meg a Sarkadi Cukorgyár több telephelyét, használatba vettek egy sor TSZ majort és elhagyott szovjet laktanyát, ahol az olaj átfejtését és tárolását végezték. Az országúton ketten megelőzték a fiatalembert, az ő elmondásuk szerint alig hajtott 80-al. Más szemtanúk látták, hogy lángok törnek elő a csomagtartóból, Molnár László kiszállt, tett pár lépést, majd összeesett.

Amikor az APEH nyomozni kezdett egyes olajos cégek után, az egyik berendelt vállalkozó céges irataival együtt elégett az idézés napján, egy másik a vonat alá esett, Csüllög Zsigmond vállalkozót 1999-ben fel akarták robbantani Szentendrén, aki ellen büntetőeljárás folyt az egyik legnagyobb olajügyben, az Energol-perben. Az olajosok láthatatlan birodalmában az Energol Rt. volt a központ, amit a katonai titkosszolgálat fedőcégeként alapítottak, legfőképpen az IFOR haderőkkel folytatott illegális olajüzlet lebonyolítására. A cég vezetésében a börtönviselt tulajdonosok mellett jelen voltak a rendőrségi és titkosszolgálati múlttal rendelkező emberek is. Egyik-másik gyilkosság megoldását előre mozdíthatják azok a hangfelvételek, amelyeket Portik Tamás, az Energol Rt. egykori igazgatója vett fel titokban, de ez nem várható egyhamar, talán mert a rendőrség nem akarja idő előtt kijátszani a lapjait, megnehezíteni az esetleges vádalkukat.

Amennyiben a magyar alvilág és az olajmaffiózó tevékenység összefonódásának gyökereit kutatjuk, meg kell állapítanunk, hogy az állam legfelsőbb vezetése és a szervezett bűnözés kapcsolata a rendszerváltásnál jóval távolabbi időkre vezethető vissza. Kovács Mihályról van szó, aki 1948-ban disszidált, s akinek stiklijeivel az 1960-as években a sajtó is foglalkozott. Az akkor már magas beosztásban lévő Fekete János (ő vette rá Kádárt a külföldi hitelek felvételére, amivel 10-12 évvel sikerült meghosszbbítani uralmukat), valamint Acél György kapcsolatai révén tömeges mennyiségben festményeket vihetett ki Angliába, ahol ezekből meggazdagodott. Később ugyanezt tették ékszerekkel és arannyal is, hogy aztán ez a Kovács Mihály az Agrobankos Kunos Péter társaként az 1990-es években végleg befejezze tevékenységét Magyarországon. A magyar rendőrségen belül 1978-ban Dr. Dobos János és Tonhauser László létrehozott egy jól képzett specialistákból álló részleget, a szervezett bűnözés elleni főosztályt, amely röpke egy év alatt rendkívüli eredményeket ért el a gazdasági bűncselekmények feltérképezésében, a legnagyobb halak kifogásában. Kiderült, hogy a Leányfalutól Százhalombattáig húzódó, nagyjából szilvamag alakú területen lakik a magyar gazdasági bőnözők 80-90 % -a. Elfogtak és bíróság elé állítottak 91 személyt egy év alatt. Akkor még nem úgy volt, hogy 3, 6, 8 év után amnesztiát kapnak a Technomarkos milliárdosok. Ám felfigyelt a hatalmas fogásokra az akkori politikai elit, mivel a legnagyobb halak az ő köreikből kerültek ki. Személy szerint Acél György volt az, aki ideológiai alapon font mentőkötelet dobott a bűnözőknek. Az akkoriban uralkodó marxista társadalomfelfogás szerint a bűnözés oka a kizsákmányolás. A szocializmus megszüntette a kizsákmányolást, azaz a bűnözés okát, a bűnözés ennek következtében fokozatosan megszűnik – szólt a prognózis. Csakhogy az ideológiát nem igazolták a tények: a bűnözés semmi jelét nem mutatta annak, hogy elhalni készül, sőt egyre markánsabban kimutatható volt a szervezett bűnözés összes ismertető jegye. Ez ideológiai alapú nézeteltérést eredményezett egyes rendőri vezetők és a politikusok között, ami végül kiváló rendőrök menesztéséhez vezetett. Acél megfogalmazta, és az MSZMP poltikai bizottságának ülésén meghirdette azt a direktívát, hogy a szocializmusban szervezett bűnözés nincs. Mi a fejlett szocializmus korát éljük, következésképpen nincs szükség szervezett bűnözés elleni főosztályra, s a rendőrség kiemelkedően eredményes, éppen ezért kellemetlenné vált részlegét egy évi működés után feloszlatták. Mindenki ment amerre látott. A rendszerváltás során a rendőrség is átalakult. A szervezett bűnözés elleni osztály megszűnésével együtt összeomlott a rendőrség bejáratott informátor hálózata, az ennek következtében megerősödött bűnözői csoportok pedig befektetési lehetőséget kerestek, akik közül jónéhányan az olajszőkítésben találták meg a Kánaánt. Az olajozás alapozta meg az 1990-es évek robbantásait Budapesten. Ezek a bűncselekmények segítették egyes rendőri vezetőket, de még inkább politikusokat abban, hogy megismerjék, és kiválasszák az olajbizniszhez kapcsolódó feladatok ellátására az általuk alkalmasnak talált bűnözőket.  

Olajat a csendben kimúlt Szovjetúnió egykori tagállamaiból, elsősorban Ukrajna felől lehetett behozni Magyarországra. A politika színpadáról épphogy levonuló Kádár-rezsim és a szovjet jogutód – Oroszország – vezetésének céljai közé tartozott, hogy gyors meggazdagodás révén a társadalmi átrendeződés után is megtarthassák korábbi kapcsolataikat és befolyásukat. Ennek érdekében kiemelkedően jó anyagi helyzetbe segítettek néhány kiválasztott embert, így hiába lett politikailag független Magyarország, a kőolaj-és földgázimport kapcsán továbbra is függőségben maradtunk. Az Ukrajna felől érkező orosz olajhoz csak kevesen fértek hozzá. Ezek egyike a miskolci ETL Rt., amely aztán fiktív cégeknek adta tovább a behozott olajat. A cég felügyelő bizottságának volt tagja két MSZP politikus, Karl Imre és Szűcs Erika (később Szociális és Munkaügyi miniszter a Gyurcsány kormányban). Az eljövendő NATO és EU tagország orosz politikai elit által kiválasztott, a húsos fazékhoz közel engedett, kapitalizálódott új arisztokratáinak feladata lett, hogy továbbra is súgjanak az üzletfélről a nagy Oroszországnak. E koncepció szellemében a rendszerváltás után számtalan KGB ügynök és még több gengszter érkezett Magyarországra. Ezt követően megkezdődött a kiszemelt magyarországi emberkkel, a politikai és gazdasági elit tagjaival a célirányos üzletelés, hogy a kiválasztottak hatalmas vagyont halmozzanak fel, amivel megszerezhetik és megtarthatják a politikai irányítást és befolyást. Az oroszok részéről két személy, Szemjon Mogiljevics és Leonid Pavlovics Stecura felügyelte az olajüzletet, Dimitrij Firtas a gázüzletet.  Szemjon Mogiljevics, akit a magyar sajtó Szeva bácsinak becézett akkoriban, orosz-ukrán-izraeli állampolgárságú „üzletember”, mitikus személlyé nőtte ki magát. A nyugati sajtóban általános volt a vélekedés, hogy az olaj-és gázbizniszt Szeva bácsi, a főgengszter irányítja. Az 1980-as évek végén Amerikában az orosz maffia kidolgozta a legbrilliánsabb módszert az olajkereskedelemben rejlő lehetőségek kiaknázására, amellyel a jövedéki adózással foglalkozó amerikai szakemberek valaha is foglalkoztak. A módszert tündérláncnak nevezték. Az alapötlet egyszerű, de a kivitelezés igen szövevényes. Az olajterméket hamis papírokkal fedezett tranzakciókkal ide-oda mozgatták, míg egy bizonyos ponton teljesen követhetetlenné vált a szállítmány. A láncolat végén lévő kereskedelmi cég ezután diszkont áron eladta az olajterméket a kiskereskedőknek, az adóvisszatérítéshez pedig fiktív számlákat használtak. A közvetítőcégek amint megszimatolták az adóellenőrök jelenlétét, azonnal felszívódtak. Szemjon Mogiljevics, a kalandos életű fegyverkereskedő évekig élt Budapesten, az Amerikában kidolgozott módszert pedig magyar viszonyokhoz adaptálták. Sok országban sok bűncselekménnyel vádolták már, többek között adócsalással, pénzmosással, csempészettel, emberkereskedelemmel, és gyilkosságokkal. A korabeli sajtó az orosz szervezett bűnözés cárjaként írta le, és neve szerepelt az FBI 10 legkeresettebb bűnözőjének listáján. Az FBI szerint legkevesebb 35 személyt gyilkolt meg, s Magyarországról sok milliárdot vitt ki. Köze volt a magyar rendszerváltást kísérő olajszőkítéshez is, végül 1998 szeptemberében két rendőri vezető egy találkozón megsúgta neki, hogy az FBI ügynököket küldött Magyarországra az orosz ajkú maffia felderítésére. Szemjon Mogiljevics belátta, hogy az FBI ügynökeivel nem érdemes tengelyt akasztani, és nagysietve elhagyta Magyarországot. Pintér Sándor pedig személyes sikereként bejelentette, hogy a rendőrség felszámolta az orosz maffiát. 2008-ban Moszkvában letartóztatták adócsalás vádjával, ami talán a legenyhébb bűncselekmény volt, amivel valaha meggyanúsították. Mindazonáltal soha senkinek nem sikerült bizonyítani, hogy az olajszőkítés, vagy az Eural Trans Gas ügyletei mögött Szeva bácsi állt, pedig 2004-ben több, ezt terjesztő ukrán lap még sajtópert is vesztett Knopp Andrással szemben, aki helyreigazítási perekkel próbálta védeni cége becsületét.

Az egykori KGB ügynökök és gengszterek feladata az volt, hogy kézben tartsák a magyar „üzletembereket” és meggyőződjenek arról, hogy az olajosok az érintett politikusoknak leadják a pénzt. Az oroszok azonmód kipróbált szövetségesükhöz, az Apró-klán tagjaihoz fordultak, hiszen az idősebbik Apró Antal, Kádár 1956-os titkainak tudója és harcostásrsa volt, valamint a KGB fő rezidense, amely poszthoz hasonló befolyást gyerekei örökölték. 1990 és 1994 között az olajüzlet prosperálni kezdett. Ifjabb Apró Antal testvére, Apró Piroska több céget is alapított, amelyben egykori KGB tisztek voltak a tulajdonosok, ilyen volt pl. a Cover Trade Rt.. A Gyurcsány-féle Altus Rt. által létre hozott Fortus Rt. alapításakor Apró Piroska az MVM (Magyar Villamosművek Rt.) tanácsadója volt, s e cégben már megjelenik a KISZ Központi Bizottságának egyik volt főtitkára Gyurcsány Ferenc későbbi miniszterelnök is - aki Apró Piroska lányát, Dobrev Klárát vette feleségül, aki viszont 2022-ben akar miniszterelnök lenni. Gyurcsány a Fortus Rt. felügyelőbizottságának tagja lett, első elnöke Jagellowicz Györgyné, utódja pedig Sáska László, a MOL korábbi kereskedelmi igazgatója, akire 2003-ban rákosligeti otthona előtt hatszor rálőttek. A Fortus Rt. nehéz fűtőolajat hozott be a Dunamenti Hőerőmű és a Tiszai Hőerőmű számára, de ezen kívül az MVM a Fortusba akarta apportálni a Dunamenti Hőerőmű nagyértékű tartályparkját, de ezt az Állami Számvevőszék 1996. decemberi jelentése megakadályozta. A százhalombattai tartályok ugyanis a Magyar Fejlesztési Bank hiteléből épültek, melynek akkoriban Apró Piroska volt az elnöke. 1994-ben Apró Piroska unokatestvére, Vajda Péter, állítólag III/II-es ügynök, megszervezte a Magyar Olajipari és Kereskedelmi Kamarát, amelynek élére Gombos Lászlót nevezték ki. Ez a szervezet állította ki a halasztott vámfizetési kedvezményt kapott cégek számára a megbízhatósági igazolásokat.

Az olajszőkítéssel kapcsolatban különböző zsebekbe és bankszámlákra áramló pénzösszeget 3000 milliárd forintra becsülik a kilencvenes évek árai mellett. Az olajszőkítéssel összefüggő bűncselekményeket és a halasztott vámfizetés kedvezménnyel az állami költségvetésnek okozott kárt az országgyűlés olajbizottsága próbálta kivizsgálni és föderíteni. Munkáját a bizottság tíz hónapon át végezhette 2000-ben. A bizottságot Pallag László Független Kisgazda Párt (FKGP) politikus vezette. Az olajbizottság 2000. november 30.-ig működhetett. Pallag László elnök hiába kérte az általa vezetett vizsgálóbizottság működésének meghosszabbítását arra való hivatkozással, hogy a Legfőbb Ügyészségtől 2000 júniusában kérvényezték egy olajtérkép elkészítését, amellyel fölmérhették volna a fiktív cégeket, ill. a tulajdonosi összefonódásokat, az ügyészség azonban a kért térképeket csak november 30.-án, a megbízatás lejártának napján adta át a bizottságnak. A MÁV-tól egy nappal korábban kapta meg azt a listát, amelyet az 1994 és 2000 közötti olajszállítmányokról készítettek. Pallag elnök hivatkozott arra, hogy a magyar parlamentáris demokrácia történetében példátlan, hogy egy parlamenti vizsgálóbizottság még a jelentése elkészítésére sem kapott időt. Az olajos gyilkosságok áldozatai között voltak szép számmal, akik mindvégig a törvény oldalán álltak.1990 és 1996 között – az olajügyek időszakában – a leginkább érintett régiókban, elsősorban Bács-Kiskun megyében több rejtélyes rendőrhalál történt a munkájukat tisztességesen végző rendőrök között. Volt, hogy fél év alatt öt rendőr halt meg, összesen 17-ről tudunk, akik közül Kuzma Mihály alezredes esete a legismertebb, akit mellesleg Molnár László édesanyja megkeresett fia halálának ügyében. A hivatalos verzió szerint öngyilkosok lettek vagy baleset érte őket, ám sok a gyanús körülmény, ellentmondás, és kérdőjel. Szabó András Miklós törzsőrmester 1996 szeptemberében halt meg, miután panaszkodott amiatt, hogy nagy az összefonódás, a rendőrök zsebre dolgoznak, nagy pénzek forognak. Ő nem akart belelekeveredni, és aggódott, hogy valami baja esik. „Tele van a tököm az egész főnökséggel, mert olyan dolgok vannak, hogy az már tűrhetetlen állapot” – mondta otthon. Három hét múlva halott volt. A rendőrség ellentmondásba keveredett atekintetben, hogy az állítólagos öngyilkosság a Szerdahelyi úton, vagy a rendőrség udvarán történt-e? Horváth András rendőrezredesnek szerencséje volt, őt csak nyugdíjazták, miután nem fogadta el a felajánlott százmilliót, ha elfelejti mindazt, amit megtudott. Az egyik főkolompos már másfél éve előzetes letartóztatásban ült. A rendőrök látták az összefüggéseket, de nem tehettek semmit, mert egy maffiaállamban a rend tisztességes őre is tehetetlen, ahol a belügyminisztériumban – úgy látszik – valaki elfogadta a százmilliót. Kunce Gábor belügyminisztersége alatt a rendőrök azt mondták: ha itt meglátok valamit, akkor arra fordulok, ha ott látok meg valamit, akkor emide fordulok… A Batthyány téren egyszer a szemem láttára megszólított egy úriember két járőröző rendőrt, kifogásolva, hogy egy fekete autó parkolt a járdán, a 11-es busz megállójában. Válasz: „Uram, tudjuk kié ez az autó, nem akarjuk megütni a bokánkat.”

Az 1991. október 1.-én az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) által megalapított magyarországi központú vegyes tulajdonszerkezetű multinacionális olajvállalat - a MOL - igazi sikertörténet. Az állami-és magántulajdonú részvényekből álló vegyes portfólió nem volt mindig ilyen magától értetődő dolog, mint manapság. Száz évvel ezelőtt az angol parlamentben élénk vitát folytattak le arról, hogy az egyre erősödő és terebélyesedő olajvállalatokhoz hogyan viszonyuljon az állam. Korlátozni, támogatni, vagy ellenőrizni kel-e őket? 1913. július 17.-én Winston Churchill kifejtette, hogy „tulajdonba kell venni, vagy valamilyen mértékben ellenőrzésünk alá kell vonni a nyersolajellátást, vagy legalábbis a számunkra szükséges részét.” Az olajellátás félig magán, félig állami tulajdonú formuláját az amerikai trösztellenes mozgalom angol megfelelőjeként lehet értelmezni a magántőke hatalmának korlátozására, mert az olaj túlságosan fontos ahhoz, hogy mindenestől az üzletemberekre lehetne bízni. Az angol parlamentben egy évszázaddal ezelőtt lefolytatott vita tanulsággal szolgált az egész világ számára. A vegyes tulajdonú formulát később a többi európai kormány is átvette, nyolcvan évvel később Magyarország is. Az eltelt évtizedek és eltérő körülmények azonban lényeges különbségeket is eredményeztek. Az angol kormány többségi tulajdonos volt, és megakadályozta, hogy az Anglo-Persian Oil Co. akárcsak részben is, külföldi kezekbe kerüljön. A MOL Rt. esetében az állam kezdetben jelentős ellenőrzést gyakorolt a vállalat stratégiája, gazdálkodása, és vezetése fölött, tulajdonrésze azonban az évek során egyre csökkent. 1996-ban és 97-ben az ÁPV által végrehajtott részvény értékesítések következményeként a magyar állam tulajdonrésze 25%+1 részvényre esett, 2004-re már csak 12%, 2010-ben pedig 0% volt. A vállalat 2004. évi jelentésében a tulajdonosi összetétel a következőképpen alakult:                                                                                                                                       

Magyar állam /ÁPV Rt./: 12%                                                                                        Slovintegra, Slovbena:8%                                                                                                                        
 OMW:10%                                                                                                                                       
Külföldi intézményi befektetők: 56%                                                                                            
MOL Rt. saját részvények: 5%                                                                                                                
Hazai intézményi befektetők: 4%                                                                                        
Letétkezelők:5%                                                                                                                Az 56%-ot kitevő „Külföldi intézményi befektetők” csak implicit formában vannak megadva, azt mégis tudni lehet, hogy ezek legütősebbike a Ray Leonard nevével fémjelzett orosz tőkecsoport. A magyar állam tulajdon része 2010. december 31.-én 44.000 db, 1000 Ft. névértékű részvény volt, ami a 104 milliárd 519 millió 064 ezer Ft. névértékű részvényhez viszonyítva gyakorlatilag 0%. Majd a 2010-es mélyponthoz képest jelentős emelkedés állt be, a kormányváltás eredményeként a Szurgutnyeftyegaz-nál lévő részvények visszavásárlásával 2011. december 31.-ére az állam tulajdonrésze 24,6%-ra nőtt. A MOL változó tulajdonszerkezete 2013. június 30.-án az alábbiak szerint oszlott meg: 
                                                                                                                                        Külföldi befektetők /főleg intézményi/: 27,2%                                                                    
Magyar Állam:24,6%
                                                                                                                  
CEZ MH B. V.: 7,3%                                                                                                                 
Omanoil: 7%                                                                                                                           
Magnolia Finance Ltd.: 5,7%                                                                                                  
OTP Bank: 5,4%                                                                                                                        
ING Bank N. V.: 5%                                                                                                                   
MOL saját részvények: 4,4%                                                                                     Unicredit Bank A. G.: 3,9%                                                                                             
Crescent Petroleum: 3%                                                                                                    Hazai magánszemély befektetők: 3%                                                                                 
Egyéb befektetők: 1,8%                                                                                                       
Dana Gas PSJC: 1,4%                                                                                                                   
2004-ben a cégcsoport 1.077.000 tonna kőolajat termelt ki belföldön és 1.148.000 tonnát külföldön. Földgázból 3.015.000 m3-t termeltünk az országban, és 10.982.000 m3-t importáltunk 2004-ben. A MOL Közép-Európa vezető integrált olaj-és gázipari csoportja, és nettó árbevételét tekintve Magyarország legnagyobb és legjövedelmezőbb vállalata. 
2009-ben Oroszország negyedik legnagyobb olaj-és gázipari vállalata, a Gazprom leányvállalata, a Szurgutnyeftyegaz, megmarkolt valamit, amivel szálka ment a körme alá. Az a szálka a MOL részvényei 21,2%-ának megvásárlása volt, amit az osztrák OMV-től vásárolt az orosz olajipari óriás 1,4 milliárd euróért, az akkori tőzsdeérték duplájáért, miután a magyar kormány föllépett az osztrákok ellenségesnek minősített felvásárlási kísérlete ellen. Az ügylet azonban mindkét cég számára csak tehernek bizonyult: A MOL-nak is kellemetlen volt, hogy állandó vitában állt egyik legnagyobb tulajdonosával, a Szurgutnyeftyegaz-nak is kellemen volt, hogy új szerzeményét nem használhatta szándékai szerint, ráadásul a folyamatos viták megalázó helyzetet jelentettek számára. Konkrétan azt, hogy a MOL nem engedte, hogy orosz tagot delegáljanak az igazgatóságba, és hogy szavazzanak a közgyűlésen. 2011 májusában az újonnan hatalomra került Orbán-kormány egyik első intézkedése volt, visszavásárolta a 21,2%-os pakettet a Szurgutnyeftyegaz-tól. A nagy földgázvezeték építési projektekért történő vetélkedés - mint amilyen az elvetélt Nabucco és Déli Áramlat, valamint az élő Török Áramlat, továbbá az ukrán tranzitvezetékek körüli állandósult konfliktus - fényében ma már világos, hogy az orosz cégnek elsősorban a MOL gázvezetékei fölötti ellenőrzésre volt szüksége. 

Hazánkban jelenleg egyetlen vállalat foglalkozik olajtermékek előállításával Almásfüzitőn, Százhalombattán, Tiszaújvárosban, Zalaegerszegen, és ez a MOL. A finomítói tevékenység racionalizálása során a Tiszai és a Zalai finomítókban a desztillációs kapacitásokat 2001-ben megszüntették. Azóta Magyarországon csak Százhalombattán, a Dunai Finomítóban folyik kőolaj-feldolgozás. 2002-ben megalakult az Almásfüzitőn működő MOL tulajdonú MOL-LUB kenőanyag keverő gyáregység. Az évi 8,1 millió tonna desztillációs kapacitású Dunai Finomító hazai és import kőolajat dolgoz fel, termékpalettája felöleli az olajtermékek széles skáláját. Előállít motorbenzineket, motorikus gázolajokat, tüzelőolajokat, bázisolajokat, bitumeneket, valamint a legkülönfélébb vegyipari alapanyagokat. A Dunai Finomító termékeinek számos műszaki paraméterével és pénzügyi teljesítményével az európai finomítók élvonalában halad. A MOL-csoport valamennyi tevékenységével piacvezető Magyarországon és Szlovákiában. Részvényeit a Budapesti Értéktőzsdén, a Luxemburgi Értéktőzsdén, valamint a Varsói Értéktőzsdén jegyzik, és értékpapírokkal kereskednek a Londoni Értéktőzsde International Order Book rendszerében. Az elmúlt években a MOL Rt. sikeres együttműködési gyakorlatot alakított ki stratégiai partnerével a horvát INA vállalattal a Dráva-medencében, a határmentén végzett közös kutatásban. Oresac-Potony környékén végeztek 3D méréseket, és munkájukat dícséri a Zaláta-1-es kút megnyitása. A Komádi-Vésztő blokkokban a Magyar Horizont Energia Kft.-vel, ill. számos partner vállalattal van folyamatban kutatási és termelési együttműködés előkészítése közös mezőrehabilitációra és mezőfejlesztésre határmenti együttműködés keretében. A kutatás célja továbbra is az értékalkotó hazai termelés folytatása, a jelenlegi termelés szinten tartása, és a készlet-ellátottsági szint csökkenésének megállítása. A háromdimenziós szeizmikus módszerek mind szélesebbkörű alkalmazása és a korábbi mérések adatainak fejlettebb módszerekkel történő újbóli feldolgozása további lehetőségeket tartogat a szakemberek számára, pl. Derecske és a Dráva-medence vidékén. Az országban tucatnyi vállalkozás rendelkezik érvényes kutatási engedéllyel jelenleg is.                                                                                                                      
A MOL az 1990-es évek elejétől folyamatos fejlesztésekbe kezdett annak éedekében, hogy üzemanyagai megfeleljenek az EU által előírt minőségi követelményeknek. Ebben az időszakban az első nagyszabású fejlesztési projekt az olaj-feldolgozás hatékonyságának növelését célzó maradék-feldolgozás fejlesztése volt, amelyet a gazdaságosabb termékkihozatal igénye, és a szigorodó környezetvédelmi előírások is indokoltak. 1998-ban megkezdték a magas kén és nehézfém tartalmú, erősen környezetszennyező nehézfűtőolajok továbbfeldolgozását célzó technológiai fejlesztéseket, ennek során 2001-ben elkészült a késleltetett kokszoló üzem. A késleltetett kokszolási folyamat eredményeként a korábban nehéz fűtőolajként eltüzelt desztillációs maradékok átalakításával motorhajtóanyagok és egyéb értékes termékek, továbbá petrolkoksz keletkezik. Az 1990-es évek végére a MOL-nál több lépcsőben szigorú költséggazdálkodást vezettek be, melynek eredményeképpen a csökkenő termelési volumenek ellenére a fajlagos költségek nem növekedtek. Jelentős szerepet kapott a karbantartási tevékenység folyamatos ellenőrzése és napi szinten történő tervezése. Ehhez járultak még hozzá a folyamatos működést biztosító intézkedések, a költséghatékonyságot, környezetvédelemet, és fenntartható fejlődést célzó beruházások. Ugyanakkor jelentős fejlesztéseket hajtott végre, amelyek eredményeként már az EU csatlakozásunk előtt teljesíteni tudta az úniós normákat, amikor az még nem volt kötelező. Az 1997 óta Magyarországon gyártott motorhajtóanyagok minden tekintetben megfelelnek a mindenkori európai követelményeknek. Az ólmozott motorbenzinek gyártása 1999-ben megszűnt, és ötödére csökkent a motorbenzinek benzol tartalma. Az új évezred első éveiben az olajipar fő fejlesztési területe Magyarországon a motorhajtóanyagok környezeti terhelésének csökkentését célzó EU 2005 és 2009 üzemanyag normáknak való megfelelés. A beruházások eredményeként a Dunai Finomítóban megépült egy évi 2,2 millió tonna kapacitású gázolaj kénmentesítő, egy 40.000 m3/óra hidrogéngyártó üzem, és egy benzin kénmentesítő 2005-re. A fejlesztéseknek köszönhetően a motorhajtóanyagok kéntartalma 2005 után 10 ppm alá csökkent.                                                                                                                      
Általános tendencia a világon, hogy az olajvállalatok a harmadlagos, azaz tovább növelt művelési módokat későn kezdik alkalmazni, mert ezeknek kisebb jelentőséget tulajdonítanak. A készletkihozatali tényező világátlagban 8%, a végső kihozatali mutató 22% körül mozog, míg Magyarországon ez 35-40%.    

 Az olaj árának világszerte fölfelé tendáló ármozgásával párhuzamosan, ill. annak hatására figyelmet kapott a nem hagyományos szénhidrogének kutatása Magyarországon is. Hazánkban az első olajpala telepet 1973-ban fedezték fel. Magyarországon három régióban, ezen belül öt medencében találhatók nem konvencionális szénhidrogének, többek között a Makói-árokban, továbbá Petőfibánya, Budajenő, Várkesző, Gérce, Pula, Várpalota, Gálosfa határában, és a Mecsekben. Annak ellenére azonban, hogy Magyarországon, Stájerlakon már 1860-ban működött lepárló üzem a dernai-tatarosi aszfaltos pala hasznosítására, Skóciában legalább 150 éve ismerik, és évtizedek óta folynak ilyen irányú kutatások, a nem hagyományos szénhidrogének gazdaságos hasznosítása Magyarországon sem megoldott. Éppen ezért a 120 millió tonnára becsült, egyébként sem jó minőségű hazai olajpala-készlet jelenleg a MOL-t nem érdekli.                                                                                                                     
Szerény kőolajkészleteink fogyatkozásának mérséklésére sem az olajpala, sem a nagy csinnadrattával beharangozott bioüzemanyagok használata sem jelent megoldást. Először a 2003/30 EK irányelv javasolta a későbbi kötelezővé tétel kilátásba helyezésével az EU tagállamok számára, hogy a közlekedési célú üzemanyagokba 2005-ig 2%, majd 2010-ig 5,75% energia alapon számított arányban a gyártók keverjenek megújuló energiahordozót. Az üzemanyag gyártók ezt valamennyi tagállamban növényi eredetű alkohollal (etanollal) és növényi olajokkal valósították meg, majd B100 (biodízel) valamint E85 (bioetanol) néven hozták forgalomba. A környezetvédők kezdetben lelkesen üdvözölték a kezdeményezést, azután rájöttek, hogy a bioüzemanyagok alkalmazása nem megoldás, hanem több okból is zsákutca. Több a kár belőle mint a haszon. Ennek kifejtésétől terjedelmi okok miatt most eltekintünk, de az mindenképpen nagyon furcsa, hogy ha már energiahordozókról van szó, akkor miért nem energiamérleg készítésével kezdték? A különböző vállalkozások már 17 milliárd eurót fektettek bioüzemanyag üzletbe. Ők bizonyára nehezen veszik tudomásul, hogy rossz lóra tettek. Hogy mi indokolta mégis a bioüzemanyagok ilyen kampányszerű elterjesztését, rögtön érthetővé válik: az irányelv elfogadásakor az a Loyola de Palacio volt az EU Energiaügyi Biztosa, aki korábban Spanyolország mezőgazdasági minisztere is volt. Az EU már felismerte elhibázott intézkedését, és a 2009/28 EK valamint a 2009/30 EK irányelvek voltaképpen az ominózus 2003/30 EK irányelv korrekciójának tekinthetők.  

Ilyen körülmények között különösen fontosak azok a kutatások, amelyeket 2008-ban végeztek, és földgáz tekintetében jelentős eredményt hoztak. Nagyjából egyidőben két lelőhelyet is sikerült föltárni az ország keleti felében. Az egyiket a Nyírség déli részén, a román határ mentén, Penészleknél fedezte föl a Geomega Kft., egy Angol-Magyar vegyesvállalat. Már a kutatási fázisban 1060-1070 m mélységből 66.000 m3 földgázt hoztak felszínre naponta, ami később megtöbbszörözhető. Nehezebb körülmények között kell kitermelni a Makói-árokban talált jóval gazdagabb földgázmező kincsét, amit-ha egy kissé megkapargatjuk a dolgot-már évtizedek óta ismertek. A magyar geológusok és olajipari szakemberek szűk köreiben már az 1970-es években tudtak a terület alatt nagy mélységben rejlő gazdag földgázvagyon létéről és igyekeztek fölmérni a lehetőségeket, de a fölmerülő technikai nehézségek miatt a kitermelésre gondolni sem lehetett. Talán nem is nagyon akartak gondolni ennek a jelentős földgázkincsnek az időelőtti termelésbe állítására abból a hazafias meggondolásból, hogy mivel akkoriban még a Szovjetuniótól olcsón és nagy mennyiségben importálhattunk szénhidrogéneket, célszerűnek gondolták a  hazai készleteket eltitkolni és tartalékolni ameddig lehet. Legalábbis e sorok szerzője bizalmas közlésből így hallotta ezt az 1970-es évek végén. (A készleteltitkolás jelenségével találkozunk, de más okokból, a bauxittal és az uránnal kapcsolatban is.) Az 1980-as évek végén a Világbank finanszírozott egy mélyfúrási programot Magyarországon, az amerikai geológiai hatóság vezetésével. Az eredmények fölkeltették a nyugat érdeklődését. A felmérés adataira fölfigyelt egy amerikai geológus, John Gustavson, és többszöri látogatás után 1998-ban kutatási engedélyt szerzett a Makói-árok területének egy részére. Gustavson összegyűjtötte és kiértékelte a korábbi hazai és külföldi mérési adatokat és 2002-től kilincselni kezdett velük a nagy olajtársaságoknál. Egy kis amerikai cég, amely elsők között volt a wyiomingi olajmezők kutatásában, az Ultra Petroleum vezetőjét Marc A. Brunert érdekelte a magyarországi lehetőség.  Megvásárolta Gustavson koncesszióját és megalapította Falcon Oil & Gas Ltd. nevű vállalatot. 2005 decemberétől három kutatófúrással kijelőlte a lelőhely határait, majd három másik fúrást is mélyített a terület közepén. 2007 májusában a Falcon Oil & Gas Ltd. 100.000 hektár területre szóló koncessziót kapott a magyar kormánytól. Ez az egyik legnagyobb koncesszió, amit valaha adtak Európában. A vastag üledékkel fedett Makói-árok gáza kemény kőzetbe ágyazva helyezkedik el több kilométer mélységben, távlatai viszont jelentősebbek lehetnek a penészlekinél. A feltárást a kanadai tulajdonosi háttérrel rendelkező TXM Olaj-és Gázkutató Kft. kezdte, de már 2008 tavaszán beszállt az ExxonMobil multinacionális mamutvállalat, s a nemzetközi gazdasági sajtó (pl. a Wall Street Journal) is fölkapta a magyarországi lelőhely hírét. A Makói-árok földgázkincse lenyűgöző: egy 2007-es becslés szerint 600 milliárd m3 földgázt rejt magában, ami jelenlegi fogyasztásunkat véve alapul negyven évre lenne elegendő az ország számára. A magyar föld mélyében rejtőzködő energiatitok háromszor akkora, mint Nagy-Britannia teljes bizonyított földgáz készlete. Ráadásul a kanadai résztulajdonos (Falcon Oil & Gas Ltd.) ennek a mennyiségnek kétszeresére becsülte a készletet. Egyes vélemények szerint ez a világ egyik legnagyobb „nem hagyományos” földgázmezője, s a hollandiai groningeni gázmező 1959-es fölfedezése óta nem leltek ehhez fogható földgáz kincsre Európában. Csakhogy az örömbe ezúttal üröm is vegyül, az óriási gázkészlet több mint 6000 m mélységben helyezkedik el kemény sziklába ágyazva, és nem is egy tömbben, hanem szivacs-szerűen szétaprózva. Az ilyen „szorosnak” nevezett lelőhelyeket régebben nem is aknázták ki, a technikai nehézségek és a költségek miatt, ám azóta a fejlettebb technológiák megjelenésével az amerikai kontinensen folyik ilyen tevékenység, többek között éppen az ExxonMobil közreműködésével. A másik problémát az óriási mélység okozza, nem a fúrás nehézségei miatt-ez önmagában még szovjet felszereléssel is megoldható volt a MASZOLAJ idejében-hanem a Magyarországra jellemző geotermikus gradiens (mélységlépcső) meredeksége miatt. A világ más területein a földben lefelé 30-33 méterenként nő egy C fokot a hőmérséklet, Magyarországon 17-25 méterenként. Ráadásul a Makói-árok alatt szokatlanul vékony a föld szilárd kérge, a lelőhely alatt gyakorlatilag izzik a folyékony kő, ha kicsit lejjebb fúrnának, akkor folyékony magma törne a felszínre és elborítana mindent. A gáz hőmérséklete is óriási, a 200 C fokot is elérheti. Ilyen körülmények között a Falcon egyik kútjának lefúrása 50 millió dollárba került, ami nagy érvágás volt a kis cég számára. A továbbiakban már ennyit csak a legtőkeerősebb óriásvállalatok tudnak kockázatos kutatásokba invesztálni, ezért a Falcon partner után nézett és sikerült megnyernie az ügynek az ExxonMobilt. 2008 áprilisában 300 millió dolláros kutatási-termelési megállapodást kötöttek. Néhány nappal később az ExxonMobil bejelentette, hogy újabb megállapodást is kötött, mégpedig a MOL-lal a makói területen végzendő kutatásra. A MOL az ExxonMobil partnereként a Falconnal is együttműködik a magyarországi kutatásban. A washingtoni Jamestown Alapítvány 2007-es elemzése szerint a makói földgáz iparszerű kitermelése 2011-től várható, 2012-től évi 10 milliárd m3 teljesítménnyel. Így 2013 végén úgy tűnik, a „makói dió” sokkal keményebb, mint gondoltuk. A komoly feltárási nehézségek mellett a várakozások is hatalmasak azért, mert a Makói-árok az európai földgáz hálózat kellős közepén helyezkedik el, így a kitermelt gáz rögvest be is kerülhetne Európa vénájába.

                                                                                                                                         
Hazánk primer energiahordozó felhasználásán belül a földgáz részaránya előkelő helyet foglalt el az elmúlt ötven évben. Az ország teljes energia felhasználásának 40%-át földgázból fedezzük. A háztartások 80%-ában a konyhában, bojlerekben, vagy kazánokban jelen van a gáz, amely kiemelkedően magas arány Európában, de nem biztos, hogy ez jó nekünk. A probléma az, hogy a fogyasztási helyek ilyen nagymértékű fölaprózásával nagymértékben megnőttek az egységnyi csővezeték hosszra számított létesítési és fenntartási költségek. Az optimális megoldást az jelentette volna, ha a hetvenes-nyolcvanas években erőltetett, kampányszerű gázbevezetési akciók helyett a tanácsok /az önkormányzatok jogelődjei/ vidéken a családi házakba is a központi fűtés bevezetését szorgalmazták volna, mint az a fejlettebb nyugaton szokás. Magyarországon a központi fűtést csak a lakótelepeken és egyéb kolóniákban ismerik, de a Lajtán túl a családi házas övezetekben is szokásos megoldás a hőközpontból történő távfűtés, ílymódon a gázt csak a hőközpontig kell vezetni. A gőz vagy melegvíz csövek földbefektetése, a berendezések karbantartása, hibaelhárítása nem igényel speciális képzettséget, kevésbé veszélyes, ezért helyi személyzettel is megoldható. Földgáz felhasználásunk az elmúlt húsz évben 25%-al nőtt. 2010-ben 12 milliárd m3 gázt fogyasztottunk, 2013-ban 14-15 milliárd m3 várható, amelyet a hazai földgázmezők letermelésével párhuzamosan, a korábban is magasnak számító részarányhoz képest is csak egyre több behozatallal tudunk fedezni. Összehasonlításképpen: A Gazprom 2007-ben 548,5 milliárd m3 földgázt termelt. Földgáz importunk az elmúlt két évtizedben 50%-al nőtt, részaránya a teljes fölhasználáshoz képest jelenleg 81%, ami legnagyobbrészt Oroszországból származik. Az ország földgázellátását jól kiépített vezetékhálózat, valamint a szezonális fogyasztásváltozások okozta terhelés ingadozások kiegyenlítését ellátó földalatti gáztároló kapacitások biztosítják. Az országgyűlés 1993 őszén jóváhagyta a behozott kőolajtermékek biztonsági készletezéséről szóló 1993. évi XLIX. törvényt, melynek alapján az akkori piaci szereplők kötelező tagságával létrehozták a Kőolaj és Kőolajtermék Készletező Szövetséget. A törvény szerint a szövetségnek 1998-ig 90 napi nettó importnak megfelelő mennyiségű sratégiai készletet kell fölhalmoznia kőolajtermékekből, meghatározott éves ütemterv szerint. A meglévő, mintegy 1,2 milliárd tonna folyékony szénhidrogén nagyrésze az 1990-es évek végén létesített magas műszaki-technikai színvonalat képviselő föld feletti tartályokban van tárolva, hosszútávú letéti szerződések keretében. Válsághelyzet esetén a készletek fölszabadítása a felügyeletet gyakorló miniszter utasítására történhet, amikoris a tagvállalatoknak elővásárlási joguk van a befizetett tagdíjak arányában. A földgáz ellátás területén a piaci versenyben való részvétel feltételei 2004. január 1.-étől biztosítva vannak. A rendszer fejlesztésével 2007. július 1.-étől már lakossági fogyasztók is kiléphettek a közszolgálati gázellátás monopóliumából, igénybevéve a szabadpiaci gázellátás nyújtotta lehetőségeket. 2009. január 1.-étől a közüzemi gázellátás megszüntetésével a legtöbb nem lakossági fogyasztó számára /néhány kiemelt fogyasztói csoport kivételével/ kötelezővé vált a versenypiacra történő kilépés, amely a hatékony piaci verseny kialakulását segítette Magyarországon is. A lakossági és kisfogyasztók számára továbbra is meghatározó maradt az egyetemes gázszolgáltatás. A földgáztárolók éves szinten 4,9 milliárd m3 kereskedelmi és 1,2 milliárd m3 biztonsági gázkészlet ki-és betárolását teszik lehetővé.  A Földgáz készszletezéséről szóló 2006. évi XXVI. törvény végrehajtásaként a Magyar Szénhidrogén Készletező Szövetség 915 millió m3 földgáz tárolását végzi a résztulajdonában lévő MMBF Zrt. szőregi földalatti gáztárolójában. Amennyiben a Makói-árok bőséges készletének föltárása akadályokba ütközne, a magyar földgázpiac előtt a belső termelési potenciál beszűkülése esetén is látványos jövő állhat, amelyet a régiós piac kialakításához megépített román-magyar és horvát-magyar összeköttetés, valamint a szlovák kapcsolat jelenthet. Az összeköttetések strukturális fejlesztése nem csak a régiós kereskedelem megvalósulása miatt fontos, hanem javítja a régió ellátásbiztonságát is, amelyhez az európai piacok eléréséhez tervezett Nabucco és Déli Áramlat nemzetközi távvezetékek magyarországi szakaszai is hozzájárulhatnak.

Végezetül pedig ide kívánkozik az elmaradhatatlan kérdés: meddig lesz olaj? Egyenes kérdésre egyenes választ illik adni. A válasz az, hogy pontosan senki sem tudja. Erről többet beszélni lehet, de többet mondani nem. Az évezred elején úgy gondolták, hogy még 25-30 évig, de azóta jelentős fölfedezések történtek brazil felségvizeken, Venezuelában, az Északi-jegestenger és a Kaszpi-tenger alatt. Annyi bizonyos, hogy bármennyit fedeznek is fel, a készletek szigorúan monoton fogynak, de talán nem is érdemes ezen rágódni, mivel a kőkorszaknak sem azért lett vége, mert elfogyott a kő.

Függelék. 

A jelentősebb magyarországi kőolaj-és földgáz-kitörések:

1961-Nagyhegyes, 1963-Üllés, 1965-Szank.

1968. december 19.-1969. január 16. Algyő-168-as kút.

1979. január 24.-február 15. Zsana E-2-es kút.

1981. decembr 29.-31. Algyő-683-as fúráspont, Maroslelle határa.

1982. augusztus 7.-17. Szeghalom, 14-es kutatófúrás.       

1982. október 14.-17. Szeged-Algyő, 619-es kút.

1983. január 30.-fefruár 2. Hajdúszoboszló-Nagyhegyes, 77-es kút.

1983. március 22.-23. Battonya, 144-es feltáró kutatófúrás.

1984. június 18.-21. Balatonmagyaród-Zalakomár, 18-as kút.

1985. április 1. Biharkeresztes, 19-as kút.

1985. május 20.-21. Füzergyarmat, 107-es kút.

1985. december 16.-1986. január 31. Fábiánsebestyén.

1986. június 10. Balatonmagyaród-Zalakomár.

1987. január 24.-25. Füzergyarmat, 107-es kút.

1998. november 14.-17. Nagylengyel, 282/A kút.

2000. augusztus 18.-november 16. Pusztaszőlős-Kaszaper, Psz-34-es kút. /91nap/

                                    
 
  
 Dobai Gábor Szentendre, 2013. 

                                       Könyvem kiadásához szponzort keresek.