OLAJLELŐHELYEK A VOLT OSZMÁN BIRODALOM TERÜLETÉN

OLAJLELŐHELYEK A VOLT OSZMÁN BIRODALOM TERÜLETÉN

 A HÁBORÚ ELÉRTE CÉLJÁT

Azt a hatalmas földrajzi egységet, amely a Tigris és az Eufrátesz közétől keletre a Tibeti-fennsíkig, északra pedig a Kaszpi-tóig terjed, a civilizáció bölcsőjeként szokták emlegetni. Az ősi Babilónia, Arménia, Szíria, Mezopotámia és Média helyét ma már alig találjuk meg a térképeken, amelyeken mesterségesen kreált országok határai rajzolódnak ki, ahol az antik neveket karddal vágták ki a Föld abroszából. Az angol geopolitikának egyik legnagyobb szabású elgondolása volt a XIX.-XX. század fordulója körül az úgynevezett C-C-C vonal, vagyis az az angol uralom illetve ellenőrzés alatt álló szárazföldi híd, amely a dél-afrikai Capstadtból kiindulva az észak-afrikai Cairo érintésével az indiai Calcuttához vezetett volna úgy, hogy az angol állampolgárnak ne kelljen egy tapodtat sem elhagynia a szárazföldet. Az elképzelés atyja Cecil Rhodes angol gyarmati politikus volt, aki e koncepció részeként egy 9817 km-es vasútvonal megépítését javasolta Fokvárostól Cairoig. Ennek a megálmodott szárazföldi hídnak legérzékenyebb pontja, mert csuklópontjában fekszik, az olaj fölfedezésével és fölértékelődésével az angol stratégák álmainak középpontjába került terület, amelyet ma Iraknak hívnak. Ez az első világháború/olajháború eredményeként mesterségesen létrehozott ország területének legnagyobb részében azonos a régi Mezopotámiával. Mezopotámia része az I. el Arabi nevű terület, mely Kufrát és a Tigris alsó folyásának környékét foglalja magában, körülbelül megfelel az ókori Babilóniának és Khaldeának. 
Irak területe valamivel nagyobb, mint a háború előtti Magyar Birodalomé, amely éppen megszűnt létezni.                                                                                        
Lakossága száz évvel ezelőtt csupán hárommilliónyi volt, amelynek magyarázata, hogy területének legnagyobb része sivatag. Pedig kétezer éve még igen termékeny volt ez a föld, a rómaiak el is nevezték „Boldog Arábiának”, szemben az Arab-félsziget déli részével, amelynek már akkor is „Köves Arábia” volt a neve. Hogy milyen boldog világ lehetett itt valaha, bizonyítja, hogy hatalmas világkultúrák fejlődtek ki ezen a földön: többek között az agyagba vésett ékírást is itt találták fel, s az emberiség legősibb legendái a vízözönről, meg a paradicsomi életről itt születtek meg, sőt egyesek szerint a mai Irak földje volt a bibliai Édenkert. Még a török hódítás után is hatalmas muzulmán kultúra virágzott itt: Bagdad, Halun-al-Rasid kalifa fővárosa olyan híres volt, hogy vele csak kortársa, az Aachenben székelő német-római császár – Nagy Károly – vetekedhetett hatalomban és dicsőségben. Azután bekövetkezett egész Arábia szörnyű katasztrófája, az inaridimento, a kiszáradás. Hasonló ahhoz, amelyről ma is sokat beszélünk, s amelyről már egész könytárra való köteteket írtak meg, de mindeddig csak annyit tudni róla, hogy ennek a kiszáradásnak az elemi ereje bocsátotta rá a világra a muzulmán áradatot, amely egy emberöltő leforgása alatt Gibraltártól a Gangeszig meghódította Ázsiát, olyan elemi erővel hajtotta ki elsenyvedt földjéről az Arab-félsziget az éhező muszlimokat. Irak földje lehervadt, s egy világvallás röppent fel ennek a szörnyű katasztrófának fekete szárnyain. Ma már csak a régesrégi, homok alá temetett romok mesélnek a régi dicsőségről. Illetőleg akadt még valami, ami a régi gazdagság emlékét fenntartotta: bárminő furcsán hangzik is, egy másik vallás volt az, amelyből nem lett ugyan világvallás, de évezredeken át élt Mezopotámia földjén. És ez a sátán-kultusz. Itt élt ugyanis a jezidiek népe, amely időtlen időkön át a sátánt imádta legfőbb isteneként. S ez az istenség igen jellemzően az örökké égő olaj és földgáz halhatatlan tüze mellett fogadta híveinek buzgó imádatát. A nafta, vagyis az olaj ördöge ma is az a gonosz szellem, amely Irak birtoklása körül egymásnak uszítja a népeket. A mosuli és a kirkuki olaj ördöge munkálkodik azok mögött az események mögött ma is, amelyek egy évszázada Irak sorsát irányítják.
                                                                                                                                                           A brit diplomácia már 1915-ben kapcsolatba lépett Sir Henry McMahon kairói főbiztos személyén keresztül Husszein Mekkai Shariffal, a hasimiták vezetőjével, a kultikus helyek őrzőjével, a Próféta leszármazottjával. McMahon azt kérte, hogy a Shariff szervezzen az arabok között egy felkelést a törökök ellen, és harcoljanak az antant, ill. Anglia oldalán. Cserébe megígérte, hogy győzelem esetén a háború után a volt Oszmán Birodalom területén az arabok létrehozhatnak egy egységes, független arab nemzetállamot legidősebb fiával, Feisal herceggel a trónon. 1916 júniusában Hidzsázból indítva sikerült is kirobbantani az arab nemzeti felkelést, mely a háború végéig kitartott. A későbbi levelekben McMahon, akiről nem tudták, hogy magánéletében a Royal Dutch Shell igazgatója, már elkezdte körülírni, hogy mely területek nem lehetnek az arab nemzetállam részei, így pl. a Damaszkusz, Aleppo, Homsz, Hamma vonaltól nyugatra eső területek sem. Az oroszországi bolsevik hatalomátvétel következtében 1917-ben nyilvánosságra került, és az arabok tudomására jutott Sykes-Picot titkos egyezmény megvilágította az arabok számára az angolok valódi céljait, és óriási csalódást okozott. A párizsi béketárgyalásokon pedig végképp nyilvánvalóvá vált, hogy Anglia nem szándékozik betartani a Husszein Shariffnak tett ígéreteit.

A Sykes-Picot egyezmény szerinti felosztás eredeti formájában nem valósult meg, legfőképpen azért mert nyilvánosságra került. Európában nemigen emlegetik, de a Közép-Keleten ma is él az emberek emlékezetében, időnként a sajtóból közel egy évszázad múltán is visszaköszön, pl. Bush iraki háborúja kapcsán is: „A nyugat megint föl akarja osztani a Közép-Keletet.”

1918.október 1.-én az Edmund Henry Hynman Allenby tábornagy vezette brit csapatok elfoglalták Damaszkuszt. A brit expedíciós hadsereg Marshall tábornok vezetésével az Eufrátesz mentén nyomult előre Mosul és Kirkuk olajmezői felé, november 3.-án elérték Mosult. Október 30.-án Törökország képviselője és egy brit tengernagy aláírta a kapitulációt Clemenceau nagy bosszúságára, aki szerint Franciaországnak is jelen kellett volna lennie. Az angol hadiflotta végre áthajózhatott a Dardanellákon, Konstantinápoly pedig antant ellenőrzés alá került. Az antant erők szabadon nyomulhattak előre a Duna mentén Németország felé. Szabadon intervenciót indíthattak a bolsevikok ellen is Szovjet-Oroszország déli részén, és balga módon éltek is a lehetőséggel. Noha a török szultán-voltaképpen az antant foglyaként-házi őrizetben a helyén maradt, az Oszmán Birodalom de facto megszűnt létezni.                                                                           
Ezidőtájt a Közép-Keleten már csak három francia ezred állomásozott. Franciaország úgy gondolta itt az ideje, hogy a Sykes-Picot egyezményben rögzített jussát megkapja. Feisal herceg ünnepélyesen bevonult Szíriába, bátyja, Abdullah pedig a bagdadi királyi palotába. Mosul is az ő fennhatósága alá tartozott. Said herceg még a sivatagban vándorolva Kurdisztán trónját kereste… Mind ezalatt Poincaré meglepve tapasztalta, hogy a Sykes-Picot féle egyezményre Londonban, Beirútban, Bagdadban, és Mosulban mintha senki sem akarna emlékezni. Beköszöntött az Úr 1920. esztendeje. Franciaország áprilisban bevonult Frankfurtba, Darmstadtba, Hamburgba. Hogy megszállhassa Németországot, Anglia beleegyezésére volt szüksége. Anglia bele is egyezett, de feltételeket szabott. 1920. április 25.-én a San Remo-i konferenciaként ismert osztozkodáson aztán elkezdődött az egykori Oszmán Birodalom területének a nyugati hatalmak által a sivatagban vonalzóval húzott vonalak mentén történt fölosztása. Angliát ezúttal is Sir John Cadman, az Anglo-Persian Oil Company elnöke képviselte, Franciaországot Philippe Berthelot úr. Megállapodtak, hogy a Sykes-Picot szerződést egyszer s mindenkorra semmisnek tekintik, helyette új megállapodást kötnek. A Francia Köztársaság mandátumot kap Szíriában és vele együtt 63 francia cég a mosuli olaj kitermelésére, összesen 25% részesedést. Azt a 25%-ot, ami egykor a Deutsche Banké volt. Ezzel szemben Anglia megtarthatja Mosult és az egykori Oszmán Birodalom valamennyi kis-ázsiai birtokát. A szerződést aláírták, a francia csapatok pedig bevonultak a rajnai tartományokba.                                                                             
Ekkor azonban Szíria trónján már Feisal emír ült. Mikor Gouraud tábornok csapataival bevonult az országba, kitört az ellenségeskedés. Feisal emír nem adta meg magát, és a libanoni hegyekben élő nomád törzsek is lázongtak. Gouraud tábornok jelentést küldött Párizsba arról, hogy a lázadókat Anglia támogatja és erősítést kért. Az erősítés megérkezett, Feisalt leverték, aki  Londoba menekült. Franciaország megszállta Libanont és 1921 márciusában helyreállt a rend Szíriában. Párizsban azonban az elnöki palotában, az országgyűlésben és a minisztériumokban nem feledkeztek meg Gouraud jelentéséről, és a következő sakklépés megadta Angliának a revansot. Mustafa Kemal Atatürk harcot folytatott országa fölszabadításáért és a jelenlegi török területen 1923-ban kikiáltották a független Török Köztársaságot. 1925 októberében Angorában egy esős őszi napon Monsieur Franklin-Bouillon barátsági szerződést kötött Mustafa Kemal Atatürk pasával a lázadó török generálissal. A szerződésben Franciaország elismerte Törökország önállóságát és, hogy Mosul az új országhoz fog tartozni. Londonban némi zavar keletkezett, amiért a sakkfigurák önhatalmúlag eltolódtak az olajozott sakktáblán. A brit kormány Bagdadba küldte a hűséges és mindig jól bevált Feisal herceget. Feisal átvette Irakot, ő lett az újszülött ország első uralkodója. A helyzet feszült volt, Abdullah herceg Transzjordánia felé eltűnt. Feisalnak semmi hatalma, Mosul közelében pedig az újjászületett Törökország szuronyospuskái villogtak. Lloyd George Londonban gondterhelten pödörte bajszát mialatt Deterdinget magánkihallgatáson fogadta. Majd Calouste Sarkis Gulbenkian és Sir Basil Zaharoff is fölbukkant a londoni ködben. Angliának azonban még mindig volt figurája a sakktáblán: hallgatólagosan eltűrte, hogy a franciák bevonuljanak a Ruhr-vidékre. Poincaré méltányolta a hallgatást és azzal viszonozta, hogy elfordította fejét amikor Feisal herceg iraki csapatai 1922.november 22.-én,  megszállták Mosult.

Egy évvel korábban, 1921 szeptemberében a Népszövetség felkérte Angliát Irak mandátumának átvételére. A magas tanács kérelmét azzal indokolta meg, hogy Anglia kezében biztosítva látja Irak népének boldogulását és kulturális fölemelkedését. Csakhogy a magas tanács elnöke véletlenül éppen Lord Balfour, a britek külügyminisztere volt, ily módon Anglia voltaképpen önmagát kérte föl az iraki mandátum átvételére. Feisal királynak nem volt ellenvetése, a nép azonban más véleményen volt. A nép maga akart gondoskodni boldogulásáról, kultúrájáról, és egyáltalán nem vágyott arra, hogy az angol olajpolitika áldásaiból részesüljön. Az iraki nép föllázadt az angol olajérdekeket kiszolgáló politikusai ellen, az olajos sztyeppéken és sivatagokban bombák robbantak. A nép lemondott az angol kultúra ajándékairól és vissza akart kerülni a török fennhatóság nyújtotta barbarizmusba. Átlátták, hogy a lázadást azért szították az angolok 1916-ban, hogy rátehessék kezüket a mosuli olajra. Anglia ultimátummal felelt. 1924 májusában Mac Donald beterjesztette híres angol-iraki szerződés tervezetét, amely hosszú időre biztosítani volt hivatott az angol fennhatóságot Irakban. Feisal király maga köré gyűjtötte népe képviselőit és megkezdődött a világtörténelem leggroteszkebb szavazása. A királyi palotát körülvette az angol hadsereg. A megjelent 110 képviselő közül 38-an a szerződés mellett szavaztak, 25-en ellene, a többiek tartózkodtak. Feisal király a szavazást lezárta, a szerződést népe nevében elfogadottnak nyilvánította, Irak ezzel évtizedekre brit protektorátus alá került. 1925. március 15.-én a Reuters hírügynökség bagdadi tudósítója a következő jelentést küldte szerkesztőjének: „Őfelsége Irak királya a Török Petróleumtársaságnak hetvenöt évre szóló koncessziót adott az iraki olaj föltárására. A szerződést E. H. Kreeling és a Török Petróleumtársaság már aláírta. A társaság alaptőkéje egymilliárd aranyfont.” New Yorkban, a Broadway 26 szám alatt J. D. Rockefeller méltatlankodva ráncolta homlokát: az ő olaja döntötte el a világháborút az antant javára, Anglia pedig hálából bekebelezi a hatalmas mosuli olajmezőket! A Standard Oil neve egyetlen szerződésen sem szerepel!                                                   Feisal sajátos népszavazási manőverének betetőzéseképpen a mosuli vilajetet /megye, régió/ is a királysághoz kellett csatolni, ennek érdekében a kurdok és arabok lakta területen pártatlan és igazságos eljárásra volt szükség annak eldöntéséhez, hogy a nép török vagy angol kormányzat alá kívánkozik? A kérdés pártatlan és igazságos eldöntését kívánta a Népszövetség és a népek önrendelkezési joga. A problémát pártatlanul és igazságosan oldották meg: Pártállásra való tekintet nélkül, igazságosan elosztva lefizették mindazokat, akik hajlandók voltak föllázadni a törökök ellen. 1925. január 27.-én népszövetségi bizottság jelent meg Mosulban, az ún. „Mosul-bizottság”. A háromtagú bizottság feladata volt a török-iraki határ megállapítása előtti felmérés. A legyőzött Magyarország fiaként titkára-Incze Péter-kíséretében jelen volt gróf Teleki Pál volt magyar miniszterelnök első miniszterelnöksége után, valamint Einar af Wirsén svéd diplomata, és Albert Paulis belga ezredes.                                                                 Az Ottomán Birodalom bukása után úgy tűnt, hogy lehetőség nyílik a kurdok számára egy önálló állam létrehozására. Mahmud Barzindjirsek 1924-ben megalakított egy önálló kurd kormányzóságot a Nagy-Záb és Sirván folyók közötti területen, de hatalmát nem tudta nemzetközileg elismertetni. A Mosul-bizottság megérkezése után egy héttel véres kurd lázadás tört ki a törökök ellen. Törökország gyermekded naivitással állította, hogy a lázadást Anglia pénzeli, hogy a bizottság határozatát befolyásolja. A bizottságnak nemigen volt rá módja, hogy a török álláspont alapját és körülményeit megvizsgálja, beérte azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy a kurdok föllázadtak, ebből pedig azt a természetes következtetést vonták le, hogy Mosul Irakhoz húz. Miután 1925. július 16.-án a Mosul-bizottság átadta jelentését a Népszövetségnek, a Népszövetség és a Hágai Nemzetközi Bíróság-az ún. brüsszeli vonal mellett-ebben az értelemben határozott 1925. december 16.-án. A kérdés pedig politikai, jogi és gazdasági vonatkozásban Anglia javára egyszer s mindenkorra eldőlt. Elérkezett az ideje, hogy az angolok hozzákezdjenek a mosuli olaj békés föltárásához.                                                                                                                                               A Mosuli-jelentést Tímár Edit, a Magyar Földrajzi Múzeum munkatársa dolgozta fel. Teleki Pál igen részletes térképeket készített, s az angol és francia nyelvű magyarázatok részletes szintézist adtak a területről. Lelkiismeretesen fölhívta a figyelmet a kisebbségek, mindenekelőtt a kurdok problematikus helyzetére, és nem kerülte el figyelmét a nem muzulmán kisebbségek pl. a jezidiek helyi autonómiájának kérdése sem. A vitatott határterület természetföldrajzi és néprajzi bemutatásán túl olyan geopolitikai látásmódot érvényesített, amelyek a Magyarországot érintő 1920-as béketárgyalásokhoz benyújtott szakanyag módszereit és érvrendszerét idézik. A pénzzel hajtott manipuláció azonban, mint Magyarország szétdarabolásakor, Mosul esetében is kiütéssel győzött.

Ausztria-Magyarország és az Oszmán Birodalom szinte ugyanabban a pillanatban semmisült meg. Akárcsak a német kormány, az osztrák-magyar kormány is fölkérte Wilson elnököt, hogy a tizennégy pont alapján készítse elő a békekötést. Wilson ezt nem tehette meg. A tizennégy pont közzététele óta már függetlenséget ígért a cseheknek, szlovákoknak, lengyeleknek, románoknak és a délszlávoknak. Azt válaszolta, hogy a békekötés föltételeiről az érintett nemzeteknek maguknak kell dönteniük. Ez megadta a startjelet a lázadásra. Ausztria-Magyarország úgymond „alárendelt”nemzetiségei rájöttek, hogy megmenekülhetnek a vereség terhétől és az antant szövetségeseivé válhatnak pusztán azzal, hogy átalakulnak független nemzetekké. Ez egybevágott a háború kirobbantóinak terveivel annyi eltéréssel, hogy ők villámháborúban gondolkodtak, amely legkésőbb 1914 karácsonyáig véget ért volna. A monarchia „alárendelt” nemzetiségei éltek a lehetőséggel és forradalomnak nevezett államcsínyeket produkáltak, amelyek teljesen ártalmatlanok voltak. Prágában a császári kormányzó fölhívta a Cseh Nemzeti Bizottság titkos telefonszámát, amelyet addig is tudott. A Nemzeti Bizottság emberei átmentek a várba. A kormányzó átadta pecsétjeit és kulcsait, majd távozott. Az állami hivatalnokok az íróasztalaik mögött maradtak. Tízpercnyi beszélgetés után létrejött az önálló Csehszlovákia.

Nagyjából ugyanez történt a zágrábi Délszláv Bizottság esetében is. A horvátok és szlovének még Károly Habsburg-császár alattvalóiként ébredtek reggel, de-a szerbekkel együtt-már Karagyorgyevics Petár király alattvalóiként feküdtek le este. Bécsben Bilinski gróf-az utolsó osztrák-magyar pénzügyminiszter-bezárta irodáját, fölszállt a varsói vonatra, majd megérkezése után ő lett az első lengyel pénzügyminiszter, anélkül, hogy munkaviszonya egy napra is megszakadt volna.

A csehek, szlovákok, lengyelek, románok, délszlávok annak rendje és módja szerint az antant szövetségeseivé váltak, amikor fölmondták Németországgal kötött békeszerződésüket, majd ismét beléptek a háborúba, egy nappal a befejezése előtt. Minden háború addig tart, amíg a harcoló felek egyike eléri célját, vagy mindketten kimerülnek. Az első világháborút/olajháborút kirobbantó Anglia elérte célját, az Oszmán Birodalom területén lévő olajlelőhelyek megszerzését, az Osztrák-Magyar Monarchia szétzúzását és Németország tönkretételét. Az Oszmán Birodalomtól zsákmányolt területek fölosztásának korábbi tervét a győztes hatalmak közös megegyezéssel fölmondták, és helyette új megállapodásokat kötöttek. Az 1920-ban a San Remóban tartott konferencián megtörtént az egykori Oszmán Birodalom területének fölosztása. Új országok születtek, és közelebb jutott beteljesedéséhez az önálló zsidó állam eszméje is. A San Remói-konferencián elfogadott megállapodás rögzíti, hogy Jeruzsálem Izrael egységes fővárosa. A dokumentumot 1922-ben a Népszövetség is deklarálta, és mikor az ENSZ megalakult, akkor alapokmányának 80.cikkelye kimondta, hogy kötelező érvénnyel folytonosnak és érvényesnek kell tekinteni a Népszövetség által elfogadottakat.                                                                                                                               

Az Arab-félsziget Balfour kifejezésével élve depressziós területein nagyszámú kisebb-nagyobb ország található, amelyek közül számos álfüggetlen „szuverén” állam az első világháború/olajháború eredményeképpen jött létre az egykori Oszmán Birodalom területén. Formálisan mindegyik élén szultán, sejk vagy király állt, a legfőbb hatalmat azonban egy-egy angol tisztviselő képviselte. Az uralkodók és az angolok között ünnepélyesen megkötött szerződések voltak érvényben, amelyekben a külügyi kapcsolatok és katonai ügyek ellenőrzését „önként” az angolokra ruházták. Ez volt a brit protektorátus intézménye. 1920 októberében Sir Percy Cox Bagdadba utazott ős ott hozzálátott egy ideiglenes kormány megalakításához, amelyben közismert arab személyiségek foglaltak helyet, s mindegyik mellett egy-egy brit tanácsadó állott. Amikor 1920-ban Anglia Bakuból kivonulni kényszerült, meginogtak pozíciói az összes többi államokban is. Ezek 1920 és 1932 között részben vagy egészben, a Szovjetunió segítségével részben vagy egészben lerázták magukról a brit protektorátus aranybilincseit. 1932-ben Anglia belpolitikai okokból kénytelen volt megszüntetni az Irak fölött gyakorolt mandátumot, a brit főbiztosból követ lett, a királyság pedig katonai szerződést kötött Nagy-Britanniával. Feisalt az iraki törzsek függetlenségi mozgalma további koncessziók követelésére bírta, erre 1937. szeptember 7.-én Bernben egy eseménytelenül lezajlott autókirándulás után holtan találták a szobájában. Ahogy Anton Zischka írja: "...az első ember, aki belépett a halott király szobájába, Eggimann volt, a szálloda igazgatója. Nos, ez az ember is hirtelen halállal halt meg, ugyanazon a napon. A királyt bebalzsamozták, bizonyos svájci törvény előírja ugyanis, hogy a bebalzsamozandó hullákat nem kell felboncolni, azután koporsóját brit cirkáló szállítja Haiffáig, majd az "Imperial Airways" egy gépe Bagdadig. Mindezek után hamarosan kikiáltják királynak Feisal fiát, a huszonegy éves Ghazit, aki angol nevelésben részesült, a Howard egyetem tanulója volt és sürgősen összeházasítják egy igen előkelő arab sejk leányával." 1939-ben a fiatal Ghazit autószerncsétlenség érte, minek következtében hatalmas angolellenes megmozdulások törtek ki, s a brit konzult meg is ölték.

 KUVAIT

A brit protektorátus időszakában esetenként az is előfordult, hogy az angol kormány közvetlenül kényszerítette akaratát az uralkodóra. Ilyen ország a Perzsa (vagy Arab)-öböl északnyugati partján fekvő Kuvait. Míg Irak az első világháború/olajháború eredményeként, az angol geopolitika manipulációinak során mesterséges megtermékenyítéssel született, addig az apró Kuvaitnak múltja és apró történelme is van. Hozzá tartozik az öbölből kiemelkedő kilenc sziget, amelyek közül Bubiyan és Faylakah a legjelentősebb. Az ország és a főváros arab nevének jelentése „vízparti erőd”, más fordítás szerint „körülsáncolt falu”utalva arra, hogy elhatárolta magát a hódító birodalmak fennhatósága alól. Nem volt része az Abbászida Kalifátusnak, sem az Ottomán Birodalomnak. Az apró falu önállóan, saját vezetéssel rendelkezett ősidőktől fogva, függetlenségét jelentéktelensége biztosította. Az olajelőtti korszakban legértékesebb tőkéje a Perzsa-öböl partján kiépített kikötője volt, amely fölkeltette Németország érdeklődését és II. Vilmos császár Kuvait kikötőjét a Berlin-Bagdad vasútvonal végállomásának és átrakótermináljának szánta. A kezdeti egyetértés után Anglia ezt élesen ellenezte és mindent megtett, hogy megakadályozza. Az angol diplomácia elérte, hogy a sejk 1899-ben deklarálta az Oszmán Birodalomtól való függetlenségét és megegyezést kötött az angolokkal, amelynek értelmében a külügyi kapcsolatok ellenőrzését Angliára bízta. A kuvaiti koncesszió története fényt vet az olajtársaságokat a színfalak mögül mozgató angol és amerikai kormányok háborújára. Hosszú időbe telt, mire ez a történet ismertté vált.                                                                                                                
Anglia 1901-ben katonai támaszpontot létesített az országban a Perzsa-öböl mentén, amely az első világháború/olajháború idején fontos kiindulópont volt az angol csapatok támadó hadműveletei számára. Az Anglo-Persian Oil Company már 1914 óta némi felületes érdeklődést tanúsított Kuvait iránt. Az első világháború/olajháború végén angol csapatok megszállták az országot és brit protektorátus alatt álló független sejkséggé nyilvánították. 1924-ben az angol kormány kijelentette, hogy az APOC elsőbbséget élvez, de mivel a társaság bőségesen el van látva olcsó perzsa olajjal, a tárgyalásokat egy évvel elhalasztották. A korábbi feltételezésekkel ellentétben az Anglo-Persian Oil Company geológusai kutatásaik során arra az eredményre jutottak, hogy a Perzsa-félsziget keleti partvidékén nincsen olaj, és ez a véleményük Kuvaitra és Irak Básra környéki területeire is vonatkozott, de a sivatagos területhez ennek ellenére Anglia ragaszkodott. Úgy néz ki, hogy a kutatások eredménytelenségét híresztelő APOC csak félrevezető-elterelő manővert hajtott végre riválisainak a területtől való távoltartására, saját jövőbeli forrásainak biztosítása érdekében. Akkoriban ugyanis az APOC rendkívül olcsón és nagy mennyiségben termelt ki olajat Perzsiában, ami a maximális profitot szem előtt tartva elsőbbséget élvezett. Ezalatt az új-zélandi Frank Holmes őrnagy a szaúd-arábiai és bahreini engedélyektől föllelkesülve Kuvaitba érkezett. Itt összebarátkozott a sejkkel, és engedélyt kapott, hogy olaj után kutasson. 1927-ben eladta a Gulf-nak kuvaiti érdekeltségét, mint a bahreini 50.000 dolláros csomag részét. A Gulf Oil később eladta ugyan bahreini érdekeltségét a SOCAL-nak, de a Vörös Vonalon kívülre eső részt-Holmessal együtt-megtartotta.                                                                                                               

A Gulf hetedmagával 1921-ben megalakította a Near East Development társaságot, hogy részesedést szerezzen a Turkisch Petroleum Companyból (TPC). Amikor a TPC-ből 1929-ben megalakult az Iraq Petroleum Company (IPC) tulajdonosainak közössége, a Gulf Oil kivált, miután már egy évvel korábban-1927-ben-érdeklődni kezdett a kuvaiti koncesszió iránt. Az Arábiában már működő Mellon-féle céget, a Gulfot sikerült kiszorítani, mert Mellon kezét megkötötte a vadászterületeket szétválasztó, Gulbenkian által meghúzott Vörös Vonal. Az Iraq Petroleum által is aláírt ún. Vörös Vonal Egyezmény értelmében az Iraq Petroleum tagjaként nem szerezhetett koncessziót Kuvaitban. Mellon ezért lemondott az Iraq Petroleumban való részesedéséről, hogy szabad ténykedést biztosítson magának a Perzsa-öbölben, és nekilátott Kuvait sejkség Gulf általi meghódításának. A kuvaiti angol kormánytisztviselő ez alatt izgatottan várta a fejleményeket. A Gulf az amerikai külügyminisztériumhoz fordult segítségért és-micsoda szerencse-1931-ben az Egyesült Államok londoni nagykövetének véletlenül éppen Andrew W. Mellont, a Gulf fő részvényesét nevezték ki. Ez a körülmény nyomatékot adott a washingtoni külügyminisztérium kívánságának a Gulf kuvaiti terjeszkedését illetően. A brit protektorátus alatt álló kuvaiti sejk kénytelen volt megígérni az angoloknak, hogy engedélyük nélkül senkinek sem ad koncessziót, ezért nem is tárgyalhatott szabad emberként a Gulffal. A sejk háta mögött állt az angol kormány az Anglo-Persian Oil Company jelmezébe bújva, és 50%-os részesedést követelt a Gulffal kötendő bármely üzletkötés esetére. Az APOC abba a helyzetbe került, hogy korrigálhatta korábbi látszólagos hibáját, melyet azzal követett el, hogy látszólag nem ismerte föl idejében ennek a területnek a jelentőségét. Eljött az ideje, hogy megszerezze a Kuvait Oil Company felét, de az olaj még mindig nem érdekelte. Egyezséget kötöttek, amely többek között előírta, hogy a szerződő felek egyike sem használhatja az olajat arra, hogy a másik fél kereskedelmi vagy piaci pozícióit „sértse vagy megzavarja”. Az Anglo-Persian megvédte érdekeit a Gulffal szemben az indiai piacon is. 1922-ben meghatározták Szaud-Arábia és Kuvait közös határait, létrehozva egy 5180 km2-es semleges zónát Kuvait déli határán. Miután a Standard Oil of California (SOCAL) 1932-ben fölfedezte a Bahrein-szigetek olaját, a „Hét Nővér”egyike, a Gulf figyelme is a térség felé fordult. Violet Dickson férjével-a kuvaiti brit ügyvivővel-1929-ben Kuvaitba érkezett, és visszaemlékszik, hogy az APOC perzsiai képviselői milyen gúnyosan beszéltek a Gulfnak maradó koncról. Dicksonék a Kuvait körüli homok alatt bitumen nyomaira bukkantak, amit a beduinok rühes tevék gyógyítására használtak, de az APOC geológusai most is azt hangoztatták, hogy a felszíni jelek hamisak, és hogy a terület az olajkutatás szempontjából érdektelen. Az APOC ennek ellenére ki akarta szorítani a Gulfot, és az angol kormány akárcsak Bahrein esetében, most is egy nemzetiségi záradékot hangoztatott. A Gulf Oil a nyitott kapu retorikájában bízva Washington felé kacsintgatott segítségért. 1932 márciusa után a Gulf különlegesen befolyásos pozícióban érezhette magát, mert nem akárki volt az Egyesült Államok londoni nagykövete, mint Andrews W. Mellon, a társaság egyik alapítója, akinek családja birtokolta a részvények egynegyedét. Amikor 1932 júniusában Bahrein szigetén érdemleges mennyiségű olajat találtak, az Anglo-Persian azonnal elhatározta, hogy megszerzi a kuvaiti koncessziót. Így most a nyers, erőszakos, hatvan felé járó Holmes őrnagy, a sejk barátja a Gulf oldalán, és a fiatal 32 éves, magas, kissé bágyadt, monoklit viselő, kifogástalan modorú Archibald Chisholm, az APOC képviselője, festői kontrasztban együtt versenyeztek a sejk kegyeiért. Hiába állt Chisholm mögött az angol kormány, a sejk a bahreini és szaúd-arábiai példa nyomán amerikai partnert akart. Amíg Holmes és Chisholm csábító ajánlatokat tett a sejknek, addig odahaza a két társaság elnöke, Sir John Cadman és James Frank Drake, minthogy meg akarták előzni a koncesszió díjának esztelen fölsrófolását, valamint a közel-keleti olaj érzékeny egyensúlyának kibillentését , megvitatták a közös akció lehetőségeit. 1933 decemberében, egyévi párbeszéd után megegyeztek abban, hogy közösen fognak tárgyalni, így Holmes és Chrisholm most már szövetségesekként tértek vissza Kuvaitba. Chrisholm megfigyelése szerint a sejk rendkívül élvezte a hosszúra nyúlt alkudozást, majd hirtelen feltárta, hogy egy tisztán angol társaság előzőleg már sokkal jobb feltételeket ajánlott neki. Valóban volt egy ilyen titkos megbeszélés, mégpedig egy Traders nevű társasággal. Ezt jobboldali konzervatívok egy csoportja, köztük Lord Lloyd és Lord Glenconner hívta életre, részben az APOC hegemóniájának megtörése, részben az amerikai előretörés megállítása érdekében. 1934 októberében erről értesülve Holmes kitalált egy fantasztikus történetet, hogy lebeszélje a sejket az APOC-al történő üzletkötésről. Nevezetesen azt, hogy a Traders az APOC és Chisholm fedőszervezete, és csupán a Gulf kiszorítására ötölték ki. Holmes ezzel titokban rávette a sejket, hogy gyorsan dolgozzon ki egy új, Holmes számára kedvezőbb kompromisszumos megoldást a közös vállalat létrehozására. 1934. december 23.-án Holmes és Chisholm a sejkkel együtt aláírták ezt a ravaszul kitervelt történelmi szerződést. Az APOC a háttérben álló angol kormánynak köszönheti a kuvaiti részesedést, ezért nem felel meg a valóságnak Cadmannek az az utólagos állítása, hogy a társaság üzleti sikereit a kormány tulajdonosi mivolta ellenére ő érte el.                                                                                                                          

Kuvait olyan gazdag olajban, hogy szinte lehetetlen melléfúrni. Az Anglo-Iraniannak mégis sikerült. Amikor 1936-ban az AIOC megfúratta az első két kutat, egyet magának, egyet a Gulf Oilnak, mérföldekre elhibázta. Noha mindenki tudta, hogy Burgan az olaj forrása, az angol geológusok mégis Behránál kezdték meg a fúrásokat, gondosan ügyelve arra, nehogy olajat találjanak, majd a sikertelenségre hivatkozva 1937-ben abbahagyták a fúrásokat. Az Anglo-Iraniannak még mindig nem volt szüksége az arab olajra, a bőséges és olcsó perzsa olaj rendelkezésére állt egyrészt, másrészt pedig érezhető volt már a háborús készülődés, a nyersanyagokért folyó harc, a németek pedig a Perzsa-öböl mindkét partján lesben álltak. A sikertelen fúrások miatt óriási volt a felháborodás Kuvaitban, Fritz Grobba pedig, a hitleri Németország bagdadi nagykövete nem sajnálta a pénzt az angol ellenes agitációra. Az erősödő német propaganda arra késztette az Anglo-Iraniant, hogy megkezdje a burgani fúrásokat, s két évig tartó, részben színlelt kutatások után a közös társaság 1938 áprilisában fölfedezte a Nagy Burgan olajmezőt, amelyből fél évszázadon át vastag sugárban áradt az olaj. Nem voltak még tisztában az újonnan fölfedezett olajmező hatalmas méreteivel, annyit azért sejtettek, hogy az Arab-félszigeten megváltozott az olajtermelés egyensúlya. A burgani mezőt mégsem fejlesztették, mert küszöbön állt a háború, s így akarták elkerülni a német megszállást, de nem volt elegendő felszerelés sem a kuvaiti termeléshez, mivel a szomszédos Szaúd-Arábiában az ARAMCO Ras Tanuránál egy kisebb finomítót és olajterminált épített a parton. Később olajvezetéket fektettek az öbölben a Bahrein-szigeteken lévő CALTEX olajfinomító nyersolajjal történő ellátására, a finomítót Ras Tanuránál pedig hatalmasra fejlesztették.  

Az 1938-ban mélyített Burgan No. 1-es fúrás kútfeje.

   

ARAMCO tárolótelep és terminál Ras Tanuránál az 1940-es években.

                                                              

Frank Holmes nem sokkal az után, hogy összehozta a három nemzetet, visszavonult essexi farmjára. Ekkor kitört a második világháború és a fejlődés egy időre megtorpant. A kuvaitiak az Abu-el-Naft, vagyis az Olaj Atyja nevet adományozták Holmesnak, és amikor 1947-ben meghalt, a sejk egy óriási koszorút küldött a temetésére. De a koncessziókból származó óriási profitok nem neki jutottak, hanem annak a két olajvállalatnak, amelyekkel annyit bajlódott. 

                                                                                                                                  
1938-ban tehát fölfedezték a Nagy Burgan-olajmezőt, amelynek készletét 87 milliárd hordóra becsülték akkor. Ez volt az az olajparadicsom, amelyről minden olajkutató álmodozott, és amelyről azt állítják, hogy egyetlen fúrás sem maradt eredmény nélkül. A sivatagnak ez a kopár darabja Texas egy kis csücskében is elférne, de olyan kincs rejtőzik alatta, amely felér az Egyesült Államok összes olajtartalékának kétharmadával. A második világháború kitörésekor az AIOC vezetői közölték a sejkkel, hogy a termelés megkezdéséhez ki kell várnia a háború végét. Kuvait nehéz helyzetbe került: legfőbb jövedelem forrásának, a gyöngyhalászatnak befellegzett, a hatalmas olajkincs pedig kiaknázatlanul hevert. Nőttön nőtt az elégedetlenség a brit imperializmussal szemben, ami kapóra jött a német ügynököknek, akik fennhangon sürgették az arab nacionalisták összefogását az angol és amerikai olajtársaságok ellen.                                                 
A háború után az addigi legnagyobb lelőhelyből áradó hömpölygő arany folyása olyan méreteket öltött, hogy az 1935-től új nevet viselő Anglo-Iranian a kuvaiti kitermelés korlátozását követelte. 1946 júniusában Őfelsége Sheikh Ahmad Al-Jaber Al-Sabah néhai kuvaiti emír felavatta az első exportra szánt olajszállítmányt. Az Anglo-Iranian fölajánlotta, hogy ha a Gulfnak ezen a területen nyersolajra van szüksége, akkor hajlandó önköltségi áron iráni olajat rendelkezésére bocsátani. (Perzsia neve1935-től Irán.) A Gulfnak ezek a feltételek nemigen feleltek meg, mégis kénytelen volt elfogadni az ajánlatot, mert ő volt a gyengébb partner az angol protektorátus alatt álló területen. Iránban azonban 1951-1952-ben fordult a kocka, és a térségben addig domináns Anglo-Iranian Oil Company napja Iránban leáldozott. Muhammad Mussadeq, Irán 1951-ben megválasztott miniszterelnöke államosította az ország olajkészleteit, és a nagy múltú angol olajvállalatot rövid úton kiebrudalta az országból. Ami tragikus volt az AIOC-nak, az szerencsét hozott a Gulfnak. A Gulf 1946. évi 6 millió hordó (835.000 tonna) termelése 1952-re 273 millió hordóra (38.000.000 tonna)szökött Kuvaitban, ami magasabb, mint amit Irán addig valaha elért. 1953-ban Kuvait olajtermelése felülmúlta egész Arábiát, és a Perzsa-öböl legnagyobb olajexportőrévé vált.                                

                            Kuvait kőolajtermelésének alakulása az első tíz évben:

Év	Olajtermelés (millió tonna)	Produktív fúrások száma
1946	0,85	8
1947	2,30	12
1948	6,64	32
1949	12,10	61
1950	18,00	78
1951	29,30	109
1952	38,90	126
1953	47,00	149
1954	48,70	163
1955	57,00	185

                                                                                     

1952-ben Kuvaitnak 310.000 lakosa és évi 60 millió dollár olajbevétele volt. A bevétel 1954-ben 210, 1955-ben 300 millió dollárra emelkedett. Colin MacGregor, a kormány pénzügyi tanácsadója így emlékezett vissza az első időkre:                                           „A jövedelmet eleinte az én irodámban tartottuk egy hatalmas széfben. Nyaláb számra tömtük bele az indiai rúpiát, az aranyrudakat, a zsákokban csörgő aranyfontot. Milliók és milliók. Az uralkodó rokonai be-bejártak, hogy elvigyenek egy-egy millió rúpiát, és nagyon fölhúzták az orrukat, valahányszor nyugtát kértem. Emlékszem, amikor egy alkalommal Abdullah sejk egyik legtékozlóbb rokona üzenetet küldött: óriási összegre van szüksége aranyfontban és Mária Terézia-tallérban. A pénzt két nagy zsákba töltöttem, s szigorúan utasítottam az őröket, hogy ne térjenek vissza nyugta nélkül. Egy óra múlva visszajöttek egy koszos papírdarabkával, ráfirkentva a szöveg: átvettem két zsák pénzt…”                                                                                              

Abdullah al Szalim al Szabah sejk, aki 1950-ben lépett apja helyére, ravasz és előrelátó ember volt, felismerte, hogy a társadalmi robbanások elkerülése végett a jövedelem egy részét a lakosságnak kell juttatnia. Így az olajjövedelem harmadát beruházásokra fordították, másik harmada a lakosságnak jutott, természetesen a társadalmi tagozódásnak megfelelően. Lebontották a régi várost, a kikötőt, a bazárokat, a kisajátított telkeken /ahol a tulajdonosok minden négyzetlábért 200 dollárt kaptak/ modern nagyvárost építettek föl, széles utakkal, terekkel, és parkokkal. A kuvaitiak tapasztalatlanok voltak, és fölvetette őket a pénz. Ez tág teret kínált a spekulációnak: Az új házak tetői beomlottak, az utak megrepedeztek, már 1956-ban 200 millió dollárral túllépték a fejlesztési költségvetést, de csak a ’60-as években épült ki a pénzügyi ellenőrök és műszaki szakértők szervezete.                                                             

A sejk abból a feltételezésből indult ki, hogy akinek elég a pénze, annak nincs ideje összeesküvések és gyilkosságok szervezésére. Ez volt a magyarázata annak, hogy az uralkodó rokonai akár évi 1 millió dollár apanázst is kaphattak. Az egyik rokon hálából ünnepséget rendezett a sejk tiszteletére, ahol az örömtüzet ötdínáros bankjegyek halma szolgáltatta, amelyek egyenként 12 dollárt értek. Az uralkodó ajándékba kapott egy 24 karátos aranyból készült kis fúrótornyot, a vendégeknek hatalmas tálakon fiatal tevéket szolgáltak fel, mindegyik tevében juh volt, a juhban csirke, kacsa, vagy galamb, és mindegyik madárban főtt tojás. Az ünnepség szervezője aligha olvasta az ókori római Petronius híres művét, a „Trimalchio lakomáját”, de pénzben és fantáziában nemigen maradt el a Nagy Zabáló mögött. A sejk rokonai a költekezés lázában égve óriási palotákat építettek úszómedencékkel, légkondicionált márványcsarnokokkal, töméntelen európai giccsel és kacattal. Golf pályák épültek a sivatagban európai cserjékkel, amelyek mind elszáradtak, százával importálták a táncosnőket Bejrútból, Kairóból, és Isztambulból. Természetesen nem mindenki a sejk rokona, de minden kuvaiti polgárnak jár a nyugdíj, az ingyenes iskola, az ingyenes orvosi ellátás, és a vállalkozás indításhoz szükséges tőke. Az ’50-es években még mindenki kaphatott valamilyen állami hivatalt, amihez az ítástudás nem volt szükséges. A teljes lakosság-beleértve a csecsemőket is-15%-a állami alkalmazott volt, s a kuvaiti állami alkalmazottak mintegy harmada még a hatvanas évek közepén sem tudta leírni a nevét. Mivel a kuvaitiak nem munkával jutottak ehhez a váratlan gazdagsághoz, kialakult egy sajátos mentalitás: A kuvaitinak elég az, ha kuvaiti. Semmi szükség arra, hogy a gyerekét gimnáziumba vagy technikumba járassa, autószerelőt, tévészerelőt, pedagógust, mérnököt, vagy könyvelőt neveljen belőle. Pénz van elég, ezekre az alantas munkákra ezrével lehet szegődtetni a bevándorló irakiakat, jemenieket, palesztinokat, egyiptomiakat, akik nem lévén született kuvaitiak, nem is élvezhetik ezeket a születési előjogokat.

A Nagy Burgan-olajmező fölfedezését még további jelentős fölfedezések követték, ami a külföldi tőke intenzív beáramlását indította el a Közép-Keleten. Míg az Abadáni-válság következményeként újonnan megalakult British Petroleumnak sürgősen szüksége lett a kuvaiti olajra, addig a Gulfot zavarba ejtette a hirtelen támadt olajáradat. Az Egyesült Államokban és Venezuelában lévő olajkútjai kielégítették az amerikai igényeket, sőt még exportra is jutott. A Gulf Oil ezért megegyezett a Shell-el, hogy az utóbbi átvesz napi 175.000 hordó (24.000 tonna) kuvaiti olajat 1969-ig, felhasználva ezzel a becsült tartalékok kb.12,5%-át. A két cég megállapodott abban is, hogy nem folytatnak árharcot egymás ellen és piacokat sem hódítanak el egymástól. A megállapodást megerősítették még azzal, hogy a Gulf nem szabott áron adja az olajat a Shellnek, hanem 50% arányban részesedik a Shell kuvaiti olajból szerzett profitjából. A Shell addig az Iraq Petroleumban meglévő 25%-os részesedésére és indonéziai olajkútjaira volt utalva, ezért a Gulffal történt rendezés megszabadította a távol-keleti olajtól való függő helyzetétől és kiegyensúlyozottabb ellátást biztosított a Shell számára. A Gulf pedig stabil piachoz jutott ez által. Azt a mennyiséget, amelyet a Shell nem vett át, a Gulf az Atlanticnak és a Socony-Vacuumnak adta el. 1950-ben naponta mintegy 40.000 hordó (5563 tonna) olajat szállítottak az Egyesült Államok keleti partjaihoz. Az AIOC olyan mennyiségben és olyan olcsón termelte olajtermékeit Iránban, hogy a kuvaiti nyersolaj értékesítése már az 1951-es iráni politikai fordulat előtt is gondot jelentett az Anglo-Iranian számára. A Gulf és a Shell közötti megállapodást követően a Standard Oil of New Jersey és a Socony- Vacum hármas egyezséget kötöttek az Anglo-Iranian-nal arról, hogy a Jersey és a Socony húsz év alatt 1,3 milliárd hordó olajat vesznek át az Anglo-Iraniantól. A három társaság összefogott, hogy az Arab-félszigetet átszelő olajvezetéket építsenek a burghani és iráni olajmezőktől a Földközi-tengerig. A Standard társaságok ismét fölajánlottak valamit, ami adott esetben többet ért, mint a pénz. Acélcsövet, amelyből 1500 km mennyiséget csak az Egyesült Államok volt képes szállítani. Az egyezségeknek ez a kölcsönös előnyökön alapuló szövevénye idővel szoros egységbe forrasztotta a Gulfot, a Shellt, az Anglo-Iraniant, a Jerseyt, és a SOCONY-t (Standard Oil of New York). Ezt még megerősítette az Anglo-Jersey-Shell-SOCONY tulajdonosi viszony az Iraq Petroleumban, és ugyanannak a vonalnak a másik végén a Jersey-SOCAL-SOCONY-TEXACO tulajdonosi viszony az ARAMCO-ban. A konstrukció kulcspocicióját a Standard Oil of New Jersey töltötte be. Mivel az Anglo-Iranian olaját önköltségi áron elszámolva kellett eladni a New Jerseynek és a SOCONY-nak, és mivel a pontos elszámolás a jó barátság alapja, előkerült az önköltség kérdése. Az Anglo-Iranian azonban semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy nyilvánosságra hozza, milyen önköltséggel termeli az olajat, a New Jerseynek viszont esze ágában sem volt elfogadni az Anglo-Iranian által elé tárt adatokat. Hosszas huzavona után végül kompromisszumos megoldás született: többé-kevésbé független könyvvizsgálókat alkalmaztak. A Standard cégeknek csak azt engedték meg, hogy Szueztől nyugatra értékesíthetik a Kuvaitból származó olajat, hogy ne zavarják az Anglo-Iranian keleti piacait. Amennyiben a Standard cégek piaci részesedésük öt százalékánál nagyobb mennyiséget vittek keleti piacra, akkor nem az önköltség alapú elszámolási árral, hanem a piaci árral terhelték meg őket.

 A Nagy-Britanniával történt diplomáciai jegyzékváltást követően 1961.június 19.-én a brit protektorátus alól fölszabadulva újra függetlenné vált Kuvait példátlan gazdasági növekedéssel a régió egyik leggazdagabb országává fejlődött. A Reserve Bank of India által kibocsátott öböl-rúpiát a kuvaiti-dínár váltotta föl. Rövid határvita után Szaud-Arábia, majd Irak is elismerte Kuvait határait és függetlenségét 1963 októberében. Szaúd-Arábiával megállapodást kötöttek, hogy a szárazföldi és tengeri határmenti semleges zónában kitermelt olajat 50-50%-ban osztják el egymás között. A hetvenes években az olajipart államosította a kormány.

1982-ben az olaj árának csökkenése komoly gazdasági visszaesést okozott, de rövidesen új keresletnövekedés állt be az 1980-1988-as Irak-Irán közötti háború okozta termeléskiesés miatt a két országban. A nyolc éves háborúban Kuvait nagymértékű pénzügyi támogatást nyújtott Irak számára, amely a háború végére elérte a 65 milliárd USA dollárt. Kuvait 40%-al növelte olajkitermelését, amit Irak erősen sérelmezett és emiatt gazdasági háború tört ki a két ország között. Tovább fokozta a feszültséget Irak vádja Kuvaittal szemben, miszerint Kuvait ferde fúrásokkal megcsapolta az Irak és Kuvait közötti Rumailah nevű terület alatti olajmezőt. 1990.augusztus 2.-án Szaddám Husszein parancsára iraki csapatok lerohanták és kifosztották a kicsiny országot, letaszítva Dzsaber al-Szabah emírt a trónjáról. Helyére Ali Hasszán al-Madzsidot ültették, aki később „Vegyi Ali” néven vált hírhedtté, mert az állítólagos iraki vegyi fegyver programnak ő volt az állítólagos atyja. /Annyi bizonyos, hogy Irak az Irán elleni nyolc éves háborúban használt vegyi fegyvert/.  A helyzet rendezésére irányuló diplomáciai lépések kudarcba fulladtak. Végül egy 34 ország részvételével felállított nemzetközi koalíciós hadsereg az Egyesült Államok vezetésével kiűzte Kuvaitból a megszálló iraki csapatokat, és az ország újra fölszabadult 1991.február 26.-án.  A kiűzött irakiak visszavonulásuk során a fölperzselt föld taktikáját alkalmazták. Megrongáltak vagy fölgyújtottak 773 olajkutat, amelyek füstje beborította az egész Perzsa-öblöt, és 35,7km2 felületű olajtó keletkezett, amely Kuvait területének 5%-át elborította. A homok és olaj keveredéséből aszfaltszerű anyag keletkezett, amely teljesen lakhatatlanná tette az ország keleti és délkeleti részét. A fölszálló korom és olajcseppek lehullva szintén hatalmas területeket szennyeztek be. Az elégett olaj mennyiségét napi 5-6 millió hordóra, összesen 96 millió hordóra, a tóba kiömlött olajét 25-50 millió hordóra becsülték. A tengerbe 11 millió hordó olaj folyt el. A kilenc hónapig égő tüzekben elégett olaj az ország olajkészletének 2%át tette ki. További két évbe telt, amíg az elpusztult infrastruktúrát helyreállították és az ország olajtermelése elérte a háború előtti szintet. 
A felperzselt Föld taktikája, avagy Kuvait 1991-ben.    

       

               

       

                                                                                                             

Kuvait 1991-ben. A felszabadításért Kuvait 17 milliárd dollárt fizetett a résztvevő országoknak. 1990. október 10.-én, Kuvait Irak általi megszállása után Tom Lantos amerikai demokrata párti politikus, egy 15 éves kuvaiti lányt vezetett az akkoriban általa elnökölt emberi jogokkal foglalkozó kongresszusi bizottság elé. Azt lehetett csak tudni róla, hogy kuvaiti menekült, a neve Najira, és ápolónő a megszállt Kuvaitban. Állítása szerint Szaddám Husszein katonái rontottak be az al-Addan kórházba, ahol dolgozott, és kitépték az újszülöttek inkubátorainak vezetékeit a konnektorból. 312 csecsemő halt meg ezáltal. Lantos ezzel a színjátékkal kívánta megnyerni a képviselők támogatását a tervezett öbölháborúhoz. Később kitudódott, hogy a lány nem menekült, hanem Naszir al-Szabáh, Kuvait washingtoni nagykövetének lánya, és, hogy a koholt történetet Tom Lantos agyalta ki és a lányt többek között ő tanította be. A történetet az Amnesty International és más emberjogi megfigyelők is cáfolták. Később a Haaretz izraeli lap szerint 2002 szeptemberében, Tom Lantos az elsők között szorgalmazta Irak USA általi megtámadását. 2005-ben szuperkönnyű kőolajat fedeztek fel a Sabriya olajmezőn, 2006-ban pedig jelentős földgázkészleteket a Jurassic, Rayiha, Mutriba, Um Niga, és több más területen szerte egész Kuvaitban.

IRAK, A PETRÓLEUM-ORSZÁG

A mai Irak a Tigris és az Eufrátesz mentén fekszik, azon a földön, ahonnan a civilizáció származik, s amely Winston Curchill, Nagy-Britannia gyarmatügyi miniszterének 1919. augusztus 23.-án létrehozott kreációja. Az Amerikai Egyesült Államokat kihagyták az első világháború/olajháború utáni osztozkodásból. Nem hívták meg az 1920 áprilisában San Remóban tartott mandátumosztó konferenciára, s arról sem értesítették, hogy sorsfordító döntést hoztak az iraki olajkitermelés sorsáról. A San Remói konferencián Irakot a Népszövetség hatáskörébe utalták, majd 1921 szeptemberében a Népszövetség, amelynek elnöke -micsoda véletlen - éppen Lord Balfour volt, felkérte Angliát Irak mandátumának átvételére. Ily módon Nagy Britannia voltaképpen önmagát kérte fel Irak mandátumának átvételére. Mivel Franciaország beleegyezett abba, hogy Mosul és vidéke brit protektorátus alá kerüljön, San Remóban megkapta érte jutalmát: Gulbenkian javaslatára a Turkisch Petroleum részvényeinek 25%-át átengedték Franciaországnak, azt a 25%-ot, amely egykor a Deutsche Banké volt. Ezzel Franciaország kiszolgáltatott olajimportőrből olajtermelővé vált, bár a kitermelést a termelőeszközök hiánya és a szállítási nehézségek miatt csak 1927-ben kezdte meg. Szíriát Franciaország kapta meg, aki beleegyezett abba is, hogy Szíria területén át megépüljön az az olajvezeték, amelyen át az iraki olaj eljut a földközi-tengeri kikötőkbe.                    
Közben az 1920-as években, Amerikában kitört az olajpánik, amely a ’30-as évek nagy texasi fölfedezéseiig kitartott. Ekkor már több mint 10 millió gépjármű rótta az észak-amerikai utakat, ugrásszerűen emelkedett az olaj és benzin ár. Az olajtársaságok zsoldjában álló szakértők bejósolták az olajforrások közeli kimerülését: Ha nem sikerül bevezetni a benzinjegy rendszert, akkor az Egyesült Államok rá fog szorulni az olajimportra. A pánikkeltés hátterében a nagy olajtársaságok ravasz számításai húzódtak meg: Az amerikai kormány támogatásával és lehetőleg az állam pénzügyi segítségével akartak az új lelőhelyek birtokába jutni. A brit sajtó nem kis kárörömmel írt arról, hogy a legnagyobb olajhatalomként rövidesen Anglia váltja föl az Egyesült Államokat. A londoni Daily News diadalittasan állapította meg: „Nagy-Britannia nemsokára megteheti azt Amerikával, amit korábban a Standard Oil tett a világ többi részével-váltságdíjat zsarolhat ki tőle.”                                                                                  
Az amerikai kormány pontosan azt tette, amit az olajmágnások elvártak tőle. Éles hangú jegyzékváltás zajlott le Lansing amerikai és Lord Curson brit külügyminiszter között: Ha az angolok a Turkisch Petroleum Company egykori koncessziójára alapozzák számításaikat, akkor Cholby M. Chester koncessziója éppen úgy érvényes! –Közölték az amerikaiak. Cholby M. Chester, a spanyol-amerikai háború veteránja, aki haditengerészeti attasé volt Konstantinápolyban, és aki már a századfordulón beutazta a mosuli olajvidéket még II. Abdul Hamid idején, ismét megjelent a maradék Törökországban. Elvesztett egykori koncessziója helyett új koncessziót akart szerezni a török határtól Mosulig húzódó területre. Akcióját támogatta Mark L. Bristol tengernagy, a keleti Földközi-tengeri amerikai flotta parancsnoka. Washington csak akkor vonta meg támogatását Chestertől, amikor kiderült, hogy a revansra vágyó török katonai csoportokkal szövetkezve hadjáratot készített elő Mosul visszafoglalására! Gulbenkian vállalta, hogy közvetít az angolok és az amerikaiak között. London azt javasolta, hogy a mosuli koncesszióban érdekelt amerikai olajvállalatok alakítsanak közösen egy új céget Near East Development Corporation néven, és ez az új cég kapjon megfelelő részt a Turkisch Petroleum Company részvénytőkéjéből. Az érintett amerikai olajvállalatok a következők voltak: Standard Oil of New Jersey, Standard Oil of New York (SOCONY), Gulf Refining Co., Atlantic Refining Co., Pan American Petroleum and Refining Co. vagyis Standard Oil of Indiana (SOI), Sinclair Oil Co., és a Texas Oil Company. Végül a következő megállapodás született:

Részvény csoportok a Turkisch Petroleum Company (TPC) konzorciumban	Részesedés
Near East Development Corporation	25%
Compagnie Francaise des Petroles	25%
Royal Dutch Shell	25%
Anglo-Persian Oil Company	25%

A Near East Development Corporation betöltötte a trójai faló szerepét az amerikai olajtársaságok számára, azok pedig megvetették egyik lábukat az Arab-félszigeten. 1925-ben az angolok viszonylag könnyen rávették Feisal királyt az új koncessziós szerződés aláírására. Olajat eladdig csak a volt Ottomán Birodalom Irakhoz csatolt területein találtak, és ott is csak keveset. A valóban gazdag iraki olajmezők feltárása 1925. április 5.-én kezdődött el Palkhana térségében. Október 15.-én hajnali 3 órakor pedig világgá röppent a hír: A Török Petroleum Társaság kutatói hihetetlenül gazdag olajforrást találtak Kirkuktól északra, Baba Gurgur térségében. Az arab olaj történetének ezt az emlékezetes epizódját két csehszlovák utazó, Hanzelka és Zikmund így írták meg:

„Az események drámai pergése tulajdonképpen már éjjel elkezdődött, amikor az amerikai olajmunkások éppen pihentek. Csak a csoportvezető, a tapasztalt Harry Winger meg az iraki Nuri Ali volt fenn. Épp a fúrófejet cserélték és tisztították a nyílást, amikor a gőzgép szabályos pöfögését hirtelen valami sípoló zaj nyomta el, s utána olaj és földgáz tört fel a földből, vastag sugárban. A tapasztalt Winger rohant, hogy megállítsa a generátort, Nuri pedig gyorsan eloltotta a tüzet a kazán alatt. Az elkövetkező napokban széles e tájon senki sem mert cigarettára gyújtani vagy lámpást gyújtani. Winger többszáz embert menesztett a környező falvakba, hogy óva intsék a népet az ilyen meggondolatlan cselekedetektől. A földből szünet nélkül lövellt az óriási olajgejzír, naponta mintegy 12.000 tonna tört fel, s Baba Gurgur felől 30 kilométer széles sávban hömpölygött, mint valami folyó. Mialatt az álmukból felvert szakmunkások a gejzírrel viaskodtak, igyekezvén elzárni a nyílást oly módon, hogy a megosztó szelepekkel ellátott karimát ráhúzzák a csőperemre, több ezren nekiláttak, hogy védőgátat emeljenek, amely feltartóztatja az olajfolyót, még mielőtt beletorkollnék a Tigrisbe. Baba Gurgurtól 20 kilométerre szemelték ki a védőgát helyét, amely-úgymond-feltartóztat 200.000 tonna olajat abban az esetben, ha nem sikerül idejében megzabolázni a veszedelmesen bőséges forrást. A tűzoltó osztagok eloltották Nabukodonozor tüzét. Lapáttal a kezükben éjjel-nappal őrködtek az emberek az odakészített homok-és földrakások mellett, hogy még csírájában elfojtsák a lángot, ha itt-ott netán a felszínre törne. A tűz réme-sőt, a vízé is-fenyegetett Baba Gurgur fölött. Ha megeredne az eső, elmosná a védőgátat, s betetőződne a katasztrófa. Az olaj-és földgáz kitörés kilencedik napján a holtfáradt és részben megmérgeződött kőolajmunkásoknak végre sikerült felrakniuk a karácsonyfa utolsó díszét, s meghúzni az utolsó csavart a több tonnás elosztó berendezésen…”

(M. Zikmund-J. Hanzelka: 1002 éjszaka. Madách kiadó, Bratislava, 1968)

Királygyilkosságok, felrobbantott vasútvonalak, titokzatos államcsínyek, CIA akciók, csapatösszevonások, légitámadások a mezsgyéi annak az új ördögkultusznak, amely felüti a fejét mindenütt, ahol az olajkorszak folyékony istene, a nyersolaj, előtör a Föld mélyéből. 

Noha a 34 milliós Iraknak van legkisebb kijárata az Arab-öbölre, az 1970-es években a térség politikáját nem kis mértékben határozta meg az élesen imperialista ellenes magatartást tanúsító és a Szovjetunióval baráti kapcsolatokat fenntartó, negyven éve még csak 10 milliós olaj-köztársaság jelenléte. Túlzás nélkül állítható, hogy Irak radikális olajpolitikája fenomenális hatással volt az egész térségre. Az 1960. évi államosítás vezetett az OPEC (majd annak arab tagozata, az OAPEC) létrehozásához, amelyben kiemelkedő szerepet vállalt két emblematikus személyiség: Perez Alfonso, Venezuela energetikai és bányászati minisztere, valamint Abdullah Tariki, Ibn Szaúd király első olajminisztere. A ma is működő szervezet - amely voltaképpen egy kartell ellenes kartellként jött létre a Hét Nővér korlátlan uralmának megfékezésére - megalapítását egyformán lehet a beszivárgott amerikai demokrácia, vagy az arab nacionalizmus megnyilvánulásaként értelmezni. 1960. szeptember 10.-e és 14.-e között öt nemzet találkozott Bagdadban, és megalapították a Kőolaj Exportáló Országok Szervezetét. Az olajkartell ideális ellenségnek látszott az OPEC számára, a szervezet első határozatában világosan jelezte, hogy fő ellenségének az olajmonopóliumokat tekinti, azok pedig úgy tettek, mintha az OPEC nem is létezne, nem ismerték el érdekképviseleti szervként, és sokáig nem voltak hajlandók szerződéseket kötni vele.1966-ban az események felgyorsultak. Az arab országok súlyos csapást mértek az Iraq Petroleum Company-ra, a győztes hatalmak által, a világháború eredményeként létrehozott nemzetközi olajmonopóliumra. Ez a konzorcium volt hivatott kitermelni a volt Oszmán Birodalom területén zsákmányolt olajkincset. 1966 decemberében Szíria zárolta az IPC vagyonát, mert az nem fizette ki Szíriának az őt megillető olajjövedelem részesedést. Az IPC válaszul lezárta a Szíria területén áthaladó iraki olajat szállító Tapline olajvezetéket. Ezzel az volt a célja, hogy megnehezítse Irak és Libanon gazdasági helyzetét, amiért e két ország külpolitikája nem egyezett meg a Nyugat elvárásaival. Szíria intézkedéseit Libanon, Kuvait, Egyiptom, és Algéria támogatta, ezért az Iraq Petroleum kénytelen volt a Szíriával és Libanonnal (mint nem OPEC tagokkal) új szerződéseket kötni. A térségben fokozta a feszültséget, hogy 1965-ben az Egyesült Államok Hawk típusú rakétákat, 1966-ban Patton harckocsikat és Skyhawk A-4 típusú vadászgépeket adott el Izraelnek. A 6. amerikai flotta bejrúti megjelenése, amellyel egyidejűleg az izraeli fegyveres erők az izraeli-szír határon több fegyveres összetűzést robbantottak ki, pattanásig feszítette a húrokat. Miután 1967. június 5.-én hajnalban izraeli csapatok megtámadták Egyiptomot, Kuvait, Algéria, Szaúd-Arábia, Libanon, Bahrein, és Katar bejelentette, hogy nem szállít kőolajat az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának. Irak lezárta a Kirkuk-Haifa olajvezetéket és megtiltotta a Perzsa (Arab)-öbölben hajók ki-és berakodását. Az olajembargó azonban nem tartott sokáig, mert az érintett arab országok valamennyien az olajár-bevételektől függtek. Elsőként Szaúd-Arábia, majd Kuvait és Irak kezdte meg az olajszállítást. A szállítások megkezdésével egyidejűleg Irak új olajtörvényt léptetett életbe, amely szerint az olaj kitermelés és feldolgozás az egész ország területén a nemzeti olajtársaság hatáskörébe tartozik.
Az OPEC egység első felfutása nem volt túlságosan hosszú életű, mert Irakot teljesen lekötötték saját belső problémáik, és nem jelentek meg a tanácskozásokon. A radikális arabok nehezteltek a mérsékelt Rouhanira, akit aztán az iraki Abdul Rahman Razzaz követett. Ő már szorgalmazta mind a vallási, mind a politikai megbeszéléseket. Tariki kegyvesztett lett, helyére 1962 márciusában egy nagyobb nyugati befolyással bíró ügyvédet, az akkor 32 éves Zaki Jamani sejket nevezték ki az OPEC olajminiszterévé.                           
Mussadeq 1951-es iráni államosítási kísérlete után Irak volt az első ország, amely vállalta az államosítással járó imperialista bojkott kockázatát. Mi több, az 1972. évi újabb iraki államosítás késztette a nagy olajmonopóliumokat arra, hogy új taktikát dolgozzanak ki: azt a neokolonializmust, amely elébe ment a további államosítási kísérleteknek. Az 1972. évi iraki olajállamosítás nélkül aligha került volna sor egy évvel később Iránban az 1954-ben létrehozott konzorcium állami tulajdonba vételére. Irak olajpolitikája katalizátorként hatott azokra a törekvésekre, amelyek az addig szokásos, 25%-ra tervezett részesedést 100%-ra kívánták emelni. Az iraki példa nyilvánult meg abban is, hogy Szaúd-Arábia, az esküdt ellenség, az 1974. évi 60%-os részesedését 1975-re 100%-ra növelte. Az iraki olajpolitika érdekérvényesítő képességét növelte az is, hogy Iránon kívül az Arab-öböl egyetlen országaként számottevő saját flottája volt, s az Irán által fenyegetett arab érdekek védelmezőjeként léphetett fel. Míg Iraknak II. Feisal király 1958-ban, a forradalom általi bukásáig, csak jelentéktelen folyami flottája volt, amely a Tigrisen, az Eufráteszen, illetve e két folyó torkolatvidékén, valamint a Shatt Al Arabon cirkált, 1975-re már 7 rakétanaszádja, 20 gépágyúval felszerelt őrnaszádja, és 20 rakétákkal felszerelt gyorsnaszádja volt. Igaz, az iraki flotta még így is messze elmaradt az iráni mögött, és az öbölben mindössze egy stratégiai támaszponttal rendelkezett, de emellett figyelembe veendő az a körülmény, hogy az Arab-öbölben akkor már a baráti Szovjetúnió hadihajói is megfordultak. Az 1970-es években folytatott iraki politika vonzerejét-legalábbis az öböl radikális erőinek szemében-növelte az a körülmény, hogy Irak a nagy olajmonopóliumokkal vívott harcot megnyerve a Szovjetúnió hathatós segítségével építette ki a maga nemzeti olajiparát. Az 1972 áprilisában megkötött barátsági és együttműködési szerződés a Szovjetunió és Irak között csak szentesítette azt a kooperációt, amely a két ország között a korábbi években már kialakult. 1975-ben a Szovjetunió mintegy 70 különféle objektum építését végezte Irakban, melyek közül a legtöbb olajipari létesítmény volt. Szovjet segítséggel tárták fel Észak-Rumeila hatalmas olajmezőit, amelynek kútjaiból 50 millió tonna olajat termeltek 1975-ben, szovjet segítséggel építettek olajvezetéket Fao kikötőjébe, a Bagdad-Basra 600 km-es olajvezetéket, és az évi 1,5 millió tonna kapacitású finomítót Mosulban. A Szovjetunió ezen kívül jelentős szerepet vállalt Irak olajipari szakembereinek képzésében, és bizonyos mértékig megnyitotta saját piacát az iraki olajtermékek előtt. Az 1970-es években folytatott iraki politika vonzerejét tovább fokozta, hogy az Arab-öböl térségében Irak volt az egyetlen állam, amely növekvő olajjövedelmét a mélyreható társadalmi változások szolgálatába állította, s az országot a feudalizmusból kiemelni törekvő antiimperialista erők összefogására törekedett. Irak volt a térség egyetlen országa, ahol legálisan működő kommunista párt az uralkodó Bath-párttal együtt részt vett a kormányban, és jelentős pozíciókkal rendelkezett a nemzeti demokratikus fejlődésben érdekelt erőket tömörítő Nemzeti Haladó Frontban is. Az iraki rezsim ugyanakkor természetes szövetségeseinek tekintette a térségben működő imperialista ellenes erőket és kormányokat, így a Dél-Jemeni Népi Demokratikus Köztársaságot, az ománi partizánokat, és együttműködött velük. Támogatta őket az iráni hegemónia, a szaúdi Amerika-barát kormányzat, és az Arab-félsziget feudális erői elleni harcukban. Így tehát Irak egy reális alternatívának számított a térségben, s ezért puszta létével is irritálta Szaúd-Arábiát és Iránt. E két országnak tehát közös érdeke volt, hogy megakadályozza a szovjetbarát Irak politikai térnyerését az Arab-öböl térségében. Ezeknek a törekvéseknek persze megvoltak a maguk ideológiai okai is, amely megfogalmazódott a Bagdadi Paktum (CENTO) tagországainak teheráni ülésén 1973 júniusában. Az ülésen Pakisztán előállt a „megbízásból történő agresszió” (agression by proxy) elméletével. Eszerint a Szovjetunió arra törekedett, hogy uralma alá hajtsa a világ olajoshordóját, az Arab-öböl vidékét. Mivel azonban a szovjet-amerikai együttműködés akkoriban mindinkább valószínűtlenné tette a nagyhatalmak fegyveres konfrontációját, ezért előtérbe került a „felforgató tevékenység”, s ebben a Szovjetunió Iránnak szánja a főszerepet-Pakisztán szerint. A „megbízásból történő agresszió” ebben az összefüggésben úgy jelentkezik, hogy az Arab-öböl térségében minden forradalmi megmozdulás mögött szovjet utasításra akcióba lépő iraki ügynököket kell keresni. Az iraki ügynökök követnek el politika merényleteket Iránban, ők szítják a szeparatista mozgalmakat Khuzisztánban, Irán arabok lakta vidékén, ők pénzelik a szakadár törzsfőnököket a pakisztáni Beludzsisztánban, ők küldenek pénzt és fegyvert a dhofari partizánoknak, az Arab Emirátusok Államszövetsége területén dolgozó palesztinoknak, stb. Kísértetiesen ugyanazok a vádak, mint amelyeket jó évtizeddel korábban Nasszer elnökkel szemben megfogalmazott Muhammad Reza sah és II. Szaúd király. A „megbízásból történő agresszió” elhárítására, azaz Irak meggyengítésére Irán vállalkozott. Irán fellépését megkönnyítette két körülmény: a régi, immár történelmi vita a Shatt Al-Arab folyó körüli határvita, valamint az, hogy az iraki kurd szeparatista mozgalmaknak is Irán volt a hátországa. A Shatt Al-Arab egy kb. 80 km-es vízi út, ahol közös mederben folyik a Tigris és az Eufrátesz, valamint az iráni Karun, mielőtt beletorkollnának az Arab-öbölbe. Plinius az i. sz. 1. században még arról írt, hogy a három folyónak külön-külön torkolata van, de a XVIII. századra már kialakult a mai közös csatorna. A jelenlegi iraki-iráni határt az 1639. évi zohabi szerződés /amikor a terület még az Ottomán Birodalom része volt és Irak nem létezett/ még nem rögzítette modern értelemben, csak megemlítette azt a sávot, ahol mindkét uralkodó hatalma gyenge volt és vitatott. Az 1847-ben kelt Erzérumi-szerződés 2. cikkelye az egész folyót a keleti, iráni partig az Ottomán Birodalomnak ítélte oda. Ez a döntés képezte a viszály lényegét, mert a nemzetközi gyakorlatban a határfolyókon az országhatárokat általában a folyó közepén vonják meg, ami a hajózás szempontjából egyenlő jogokat biztosít mindkét országnak. A szerződést kierőszakoló Nagy-Britannia és Oroszország azonban nem törődött ezzel, hiszen /akkor még/ Perzsia kereskedelmében alig  játszott szerepet a Shatt Al-Arab, és különben is a szerződésben külön cikkely garantálja Perzsia hajózási szabadságát.                                                                                       
A problémák a XX. század elején kezdtek sűrűsödni, mikor a Perzsa oldalon kiépült Mohammerah kikötője és később, amikor olajkikötőre volt szükség a Mashid-i Soleimannál 1908-ban Reynolds által fölfedezett olaj elszállítására. Kiderült, hogy az új kikötőhelyek, amelyeket Mohammerahnál a nehéz olajfúró berendezések kirakásához építettek, gyakorlatilag az Oszmán Birodalom területén vannak, pontosabban a Shatt Al-Arab fő sodrában. A perzsa kikötőbe érkező hajóknak tehát Oszmán területen kellett áthaladniuk és ezért vámot kellett fizetniük! Ekkor már brit érdekek forogtak kockán, és amikor 1907-ben az orosz-angol egyezmény véget vetett Perzsia kötéltáncának a két nagyhatalom között, a két európai ország diplomáciai úton nyomást gyakorolt Perzsiára és II. Abdul Hamid török szultánra a területi vita rendezése végett. 1913-ban Törökország, Perzsia, Oroszország, és Anglia képviselői Konstantinápolyban aláírták a török-perzsa határ rögzítéséről szóló jegyzőkönyvet, és a rákövetkező évben szerződést kötöttek, majd a négy fél képviseletében munkához látott egy vegyes bizottság, amely felismerte Mohammerah megváltozott jelentőségét, és a határvonalat-de csak a kikötő közelében-a csatorna legmélyebb sodorvonalában húzták meg. Ezzel a kikötő horgonyzó helyei Perzsia kezébe kerültek. E koncesszió ellenében a perzsa kormány viszont jelentős területeket engedett át az Ottomán Birodalomnak északon. Az első világháború/olajháború idején a Törökország helyébe lépett angol katonai hatóságok ellenőrzésük alá vonták a folyót. Létrehozták a basrai Kikötői Hatóságot a Shatt Al-Arabon folyó hajózás ellenőrzésére, a kotrási munkálatokra, révkalauzok alkalmazására, stb., a szervezet pénzügyi finanszírozását pedig a kereskedelmi hajózásra kivetett illetékből fedezték. Az Angol-Perzsa Olajvállalat 1909-ben történt megalapítása után Abadan olajkikötőjének forgalma gyorsan emelkedett, a perzsa kormány pedig panaszt emelt Bagdadban, hogy mivel a Basrai Kikötői Hatóság busás jövedelmének zöme a perzsa kikötőket látogató hajók által fizetett illetékből származik, ebből a pénzből építették fel Basra repülőterét. A perzsa kormány később-már Irak megszületése után-teljes határrevizót követelt arra hivatkozva, hogy az 1847-es erzérumi szerződés ellentmond a nemzetközi joggyakorlatnak. Irak azzal vágott vissza, hogy Perzsia önként írta alé az Erzérumi-szerződést, és különben is, a Shatt Al-Arab folyó Irak egyetlen kijárata a tengerhez, míg Perzsiának több száz kilométeres partja van a Perzsa-öbölben. Az abadáni helyzet-mármint, hogy a perzsa hajók iraki vizeken rakodtak-hovatovább tarthatatlanná vált, és 1934-ben a Népszövetség megbízottat delegált a helyszínre, s közvetlen tárgyalások kezdődtek a két ország között. 1937-ben új egyezményt kötöttek, amely az 1847-es és 1914-es szerződéseket megerősítve Abadanra is kiterjesztette a Mohammerah-elvet, vagyis hogy az új határ a kikötő 6 kilométeres körzetében a folyó fő sodorvonalát követi, s ezzel a kikötő iráni ellenőrzés alá került. /Perzsia neve 1935 óta Irán/. Az új szerződés előírta egy iráni-iraki vegyes bizottság megalakítását a forgalom lebonyolításáról, valamint a révkalauzi illetékben való iráni részesedésről szóló új konvenció elveinek kidolgozására. A második világháború idején a Shatt Al-Arab ismét angol megszállás alá került megelőzendő azt, hogy Reza Pahlavi sah-aki szimpatizált a hitleri Németországgal-esetleg támogatást nyújt Hitler számára. Az 1958-ban bekövetkezett iraki forradalom után a két ország amúgy sem felhőtlen viszonya tovább romlott, és az ifjú Muhammad Reza sahnak már rémlátomásai voltak arról, hogy egy esetleges iraki katonai támadás könnyűszerrel kiiktathatja a hatalmas abadáni olajfinomítót. Ez az iráni félelem erősen motiválta, hogy Kharg szigetén óriási olajkikötőt építettek. Ugyanakkor az általános export-import kikötő továbbra is Mohammerah volt, de most már Khorramshahr néven, Iránnak továbbra is fontos érdekei fűződtek a Shatt Al-Arab vízi útjának használatához. 1965 decemberében a teheráni kormány ismét panaszt tett Bagdad ellen, amiért az iráni hajók által szolgáltatott illeték és vám bevételeket nem fordítják a hajózási szolgáltatások fejlesztésére, holott ezen bevételek több mint 75%-a iráni hajóktól származik. Irán kijelentette, hogy az 1937-es szerződés érvényét vesztette, mert az iraki kormány nem gondoskodott a közös ellenőrzés megteremtéséről és az iráni révkalauzok alkalmazásáról. 1969-ben Teherán erőpróbára szánta el magát: Az iráni fegyveres erők és iráni révkalauzok vezetésével iráni kereskedelmi hajók végighajóztak a Shatt Al-Arabon, tesztelve Irak reakcióját. Irak erre tiltakozott, és kiutasított 20.000 sítát az országból. Ezután hosszú szünet következett, sok éven át egyik ország sem hajózott a Shatt Al-Arabon, olajexportjuk lebonyolítására mély vízű kikötőket építettek az Arab-öbölben. Irán elsősorban Bandar Abbast fejlesztette Khorramshahr rovására. Iránnak jelentős szerepe volt az 1973. évi iraki-kuvaiti konfliktusban is. Irak és Kuvait között már korábban is támadt feszültség. Amikor Kuvait 1961-ben elnyerte az alkotmányjogi függetlenséget, a Kasszem-kormány bejelentette igényét Kuvaitra, mint iraki tartományra. A brit csapatok jelenléte azonban lehetetlenné tette az iraki csapatok katonai akcióit, sőt Szaúd-Arábia és Irán is Kuvait mellé állt. Az 1973-as konfliktus esetében azonban másról volt szó. Irak a Szovjetunió segítségével új vízi utat épített a flotta egyetlen katonai támaszpontjától Umm Kasrból Basrába, s ehhez csatornát kellett mélyíteni Khor Zubairnál, de ennek nyugati partja Kuvait birtokában volt. Hasonlóképpen Kuvait birtokában volt még két sziget-Varbah és Bubijan-amelyek elzárják Umm Kasrt az Arab-öböltől. Miután Irak hiába javasolt Kuvaitnak tárgyalásokat, Umm Kasr biztonságának szavatolására, az iraki hadsereg egységei támadást intéztek Sameta kuvaiti helyőrség ellen Khor Zubairnál. Bagdad ugyanakkor fölmondta az 1963-ban kötött kétoldalú határmegállapodást és magának követelte a két szigetet.                                                                                                                                      
Érdekes párhuzam kínálkozik ezzel kapcsolatban: Miközben Irán büntetlenül foglalhatott el három szigetet az Arab-öbölben 1971-ben, hogy hegemóniára tegyen szert a Hormuzi-szorosban, Irak kétségbeesett katonai akciója, amellyel egyetlen stratégiai támaszpontjának helyzetét akarta megszilárdítani az Arab-öbölben, Irán és Szaúd-Arábia erőteljes fellépésébe ütközött, amennyiben kiálltak Kuvait mellett. Mindkét ország kijelentette, hogy hajlandó katonai erővel segíteni Kuvaitot egy esetleges iraki offenzívával szemben. Irak és Irán között akadt más súrlódási felület is. Irakban számottevő síta közösségek élnek, főleg Nadzsafban és Kerbelában, a síták szent városaiban. Amikor Irán 1971-ben elfoglalta a három szigetet a Hormuzi-szorosnál, 48.000 síta kiutasítása volt a válasz. További 250.000 maradt még Irakban, s a két ország közötti feszültség fokozódásával Damoklész kardjaként hasonló sors lebegett a fejük felett. Az iráni kormány 1972 januárjában azzal vádolta Bagdadot, hogy az iráni származású menekültekkel együtt kémeket és szabotőröket igyekszik becsempészni Iránba. Valahányszor politikai ellenfeleket vagy merénylőket tartóztattak le Iránban, a sajtó Irakot vádolta és viszont. Így történt ez például 1970-ben, amikor Tajmur Bakthiar iráni tábornokot, aki először Libanonban, majd Irakban kapott menedékjogot, rejtélyes körülmények között megölték Bagdad közelében. Az iraki sajtó-talán nem is alaptalanul-arról írt, hogy a tábornokot iráni bérgyilkosok tették el láb alól. Khuzisztán problémája is szinte konzerválja a feszültséget ma is. Khuzisztánt, amely Irán legdélnyugatibb tartománya, az irakiak az arab lakosság túlsúlyára való tekintettel Arabisztánnak nevezik. Irak segítséget nyújtott a Khuzisztáni Felszabadítási Frontnak, s ez a körülmény nemegyszer a katonai beavatkozás veszélyét idézte föl, többek között 1974 novemberében és decemberében az iraki iráni határ mentén. Az 1970-es években az iráni szárazföldi haderők 80%-a az iráni határ közelében állomásozott. A vitás kérdések jegyzéke még kiegészül azzal, hogy Bagdad nem tudott kiegyezni Teheránnal az öböl bejáratánál lévő olajban gazdag kontinentális talapzat felosztásáról. Irak az addiginál sokkal erőteljesebb politikát fejthetett volna ki, ha fegyveres erőinek java részét nem kötötte volna le a kurd szeparatistákkal folytatott harc. Azonban Iránnak és Szaúd-Arábiának éppen a kurd szeparatista mozgalom támogatása volt a legcélszerűbb eszköz Irak politikájában az 1970-es években jelenlévő kommunista elhajlás gyöngítésére.                                                                                                                         
A kurd problémát - akik Kirkukot, az északi olajmező központját történelmi fővárosuknak tekintik - csak annyiban érintjük, amennyiben köze van az Arab-öbölben kialakult erőviszonyokhoz.                                                                                  
A kérdés kulcsa az iraki lakosság legalább egynegyedét kitevő kurdok jogos autonómia követelése, amelyet az 1958-as iraki forradalmat követően a Kasszem-kormány, majd az azt követő jobboldali baathista rezsim nem teljesített, sőt erőszakos elarabosítási politikájával kirobbantotta a csaknem egy évtizedig tartó iraki-kurd háborút. Akkoriban kialakult az a sajátos helyzet, hogy a kurd hegyekben küzdő harcosok politikai szervezetük, a Kurd Demokrata Párt, valamint a hozzájuk csatlakozott kommunisták voltaképpen az iraki demokráciát védték a szélsőségesen nacionalista jobboldallal szemben. Ebben a szakaszban másodlagos szerepet játszott az a körülmény, hogy Reza sah, Irán uralkodója, iráni vetélytársának gyöngítése érdekében jelentős segítséget nyújtott egykori esküdt ellenségének, Musztafa Barzaninak, a kurdok vezetőjének. Barzani a második világháborút követően Iránban megalakult kurd köztársaság, a Mehabard Köztársaság egyik tábornoka volt, aki a köztársaságot megdöntő iráni túlerő elől a Szovjetunióba menekült. 1958-ig, az iraki forradalomig Bakuban élt, ahol tábornoki ellátmányban részesült. 1968 után aztán fokozatosan megváltozott a helyzet. Az iraki Baath-párt bal szárnyának, illetve al-Bakr hatalomra jutásával érlelődni kezdtek a kurd probléma méltányos rendezésének a feltételei. 1970 tavaszán megszületett a béke a kurd hegyekben, a kormány ígéretet tett a területi autonómia előkészítésére. 1971-ben megalakult a Haladó Nemzeti Front, amelybe a Baath-párt a kommunisták mellett a Kurd Demokrata Pártot is meghívta. 1972-ben létrejött az iraki függetlenségi politikát szilárdabb alapokra helyező és a nagy olajállamosítás feltételeit megteremtő iraki-szovjet barátsági szerződés. A Haladó Nemzeti Front azonban jobbára még csak papírforma volt, mert magában a Baath-pártban és a hadseregben jelentős erőt képviseltek olyan csoportok, amelyek ellenezték a kommunistákkal való együttműködést és a kurd probléma méltányosnak nevezhető rendezését. Ezeknek a fékezőerőknek vezéralakja volt Nazim Kazzar, a belbiztonsági szolgálat szadista kegyetlenségéről ismert vezetője, akit Szaddam Husszein, Irak későbbi diktátora nevezett ki. Kazzar a kurd demokraták és kommunisták százait gyilkoltatta meg, majd 1973 júniusában nem teljesen tisztázott okokból és módon puccsot kísérelt meg, melynek során megölte Hammád Siháb hadügyminisztert és megsebesítette Szaadún Gajdán belügyminisztert. A Kazzar-csoport felszámolása elsősorban Szaddam Husszein gyors ellenakcióját dicséri, ennek köszönhette, hogy kreatúrájának árulása nem ingatta meg pozícióját.                                                                                                                                   
A Kazzar-féle puccskísérlet után felgyorsultak az iraki belpolitikai események. Gyors ütemben előkészítették, majd 1974 márciusában nyilvánosságra hozták az autonómia törvényt, amely szakított az erőszakos elarabosítással, kétnyelvű és kétnemzetiségű országként ismerte el Irakot, és gondoskodott a helyi kurd törvényhozásról. A törvény lényegesen többet nyújtott a kurd lakosságnak, mint amiért Barzaniék 1961-ben harcba indultak, de éppen ez volt a baj. Barzaniék nem fogadták el a kurd autonómiát, aminek alapvetően két oka volt. Az egyik az, hogy eljárt az idő Barzani és a hozzá hasonló törzsi típusú politikai vezetők fölött. Barzani attól tartott, hogy az autonómia elfogadása esetén megindul a demoktatizálódási folyamat, a kurdok lakta hegyvidéken, megfosztva hatalmuktól a régi törzsi és feudális vezetőket. Magában a Kurd Demokrata Pártban is megkezdődött az erjedés, a fiatal, radikális gárda mind élesebben lépett föl a konzervatív vezetéssel szemben. A másik ok a Kirkuk környéki olajmezők kérdése volt. Barzaniék arra hivatkoztak, hogy Kirkuk kurdok lakta vidék, s az olajmezők ennél fogva Kurdisztánhoz tartoznak. A központi kormány nem egyezett bele abba, hogy az ország legfontosabb természeti kincse a szeparatista törekvésekkel kacérkodó és Iránnal szimpatizáló kurd vezetők kezén legyen. Ilyen előzmények után a kurd miniszterek 1974 tavaszán kiléptek a kormányból, és héhány hónappal később az iraki kurdisztánban megkezdődtek a hadműveletek. Barzani a nyugati sajtónak adott nyilatkozataiban kijelentette, hogy akár Izrael segítségét is igénybe veszi a bagdadi kormánnyal szemben, s ha a nyugati hatalmaktól támogatásban részesül, nekik ajánlja majd fel az olajkoncessziókat Kirkuk vidékén! A kurd partizánok akkorra már több merész akciót hajtottak végre olajvezetékek és fúróberendezések ellen és azzal fenyegetőztek, hogy lángra lobbantják az egész olajvidéket. Vajmi kevés kétség férhet ahhoz, hogy Bajzani ígéretet kapott Irántól és más országoktól, esetleg közvetlenül olajvállalatoktól a terrorista akciók véghezviteléhez, Kurdisztán Iraktól való elszakításához, amely egy neokolonialista miniállam születéséhez vezethetett volna. Ez közös érdeke volt az iraki kormány nemzeti alapokon nyugvó imperialistaellenes politikájával szemben álló erőknek: Iránnak, Szaúd-Arábiának, és az Amerikai Egyesült Államoknak. Irak tehát valóságos harapófogóba került: Fegyveres erőinek nagy részét lekötötték a Khuzisztánban, az iráni határ mentén állomásozó hadosztályok, másik részét a kiújuló kurdisztáni háború. A katonai erőkre fordított költségek fölemésztették az olajárbevétel tetemes részét, lefékezte a társadalmi-gazdasági fejlődést, és a háborús fenyegetettség nehezítette az Egyesült Államokhoz lojális erők mozgásával szembeszálló antiimperialista erők mozgását az Arab-öböl térségében.                                                                                                                       

Ahmed Hasszan al-Bakr, aki 1968 júliusában vette át a hatalmat, egyszerre foglalta el a köztársasági elnöki és a miniszterelnöki pozíciót. 1969 novemberében a Baath-párt teljes Regionális Parancsnokságával együtt Szaddam Husszein belépett a legfőbb törvényhozó és végrehajtó testületként szolgáló Forradalmi Parancsnoki Tanácsba, amelynek al-Bakr helyetteseként ő lett az alelnöke. Kazzar 1973-ban bekövetkezett bukását követően a titkosrendőrség vezetését közeli rokonaira, unokatestvérérére és féltestvérére bízta. Iraknak a társadalomépítő és gazdaságszervező munkához belső békére ás külső biztonságra volt szüksége. Ez az igény, valamint az, hogy Irán akkoriban erős katonai fölényben volt, kényszerítette Irakot tárgyalóasztalhoz, amire Algírban találtak lehetőséget 1975. március 6.-án az OPEC értekezlet idején. Algériai közvetítéssel találkozó jött létre Muhammad Reza Pahlavi iráni sah és Szaddam Husszein között. Megállapodtak abban, hogy a két ország közötti határfolyón - a Shatt Al-Arabon - az országhatárt a folyó közepén húzzák meg, helyreállítják a normális államközi kapcsolatokat, rendezik az összes vitás kérdést, és a részletek tisztázására algériai közvetítéssel külügyminiszteri értekezletet tartanak. Néhány nappal később Teheránban találkozott a két ország külügyminisztere, és 1975. március 15.-én jegyzőkönyvet írtak alá arról, hogy létrehoznak három albizottságot, amely tanulmányozza a Shatt Al-Arabon húzódó határt, a szárazföldi határok ügyét, valamint a felforgató elemek átszivárgásával kapcsolatos problémákat. A tárgyalások során megállapodás született, javarészt az iráni fél által megszabott feltételek szerint. Az adott körülmények között Irak számára hátrányos megállapodás jött létre, ami eleve magában hordozta a megállapodás revíziójának igényét a későbbiek folyamán megváltozott körülmények között. Ezek a történelmi feltételek nem sokáig várattak magukra. 1976-ra Szaddám Husszein elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy altábornaggyá neveztesse ki magát, ami igen tekintélyes, tábornoki rendfokozat. 1977-ben átvette Irak olajügyei fölötti teljes irányítást, ami szinte felmérhetetlen hatalmat összpontosított a kezében, tekintve, hogy az ország állami bevételeinek túlnyomó többsége az olajszektorból származott, és ebből finanszírozták a látványos és eredményes gazdasági, katonai, és szociális beruházásokat az 1970-es évek folyamán.  

                                                                                                       
1979. július 19.-én a betegeskedő al-Bakr elnök Husszein nyomására lemondott, Szaddam Husszein pedig átvette minden pozícióját: ő lett Irak köztársasági elnöke, miniszterelnöke, a hadsereg főparancsnoka, a Forradalmi Parancsnoki Tanács elnöke, a Baath-párt főtitkára, és hogy mindezen érdemek ne maradjanak jutalom nélkül: tábornaggyá léptette elő magát.                                                                                                                      
Az iszlám konzervatívok legnagyobb megrökönyödésére kormánya egyenjogúsította a nőket, s magas szintű kormányzati és vállalatvezetői állásokat ajánlott nekik. Perzsia után Irak is megszüntette az 1300 éves iszlám jogrendet a sariját, vele együtt a sarija bíróságokat is. Szaddam Husszein ereje megszilárdulásának demonstrálásaként személyi kultuszának látható jelei szétáradtak az iraki társadalomban, gyakorlati politikájában pedig megpróbálta összeegyeztetni a pánarabizmust és az iraki nacionalizmust egy olyan arab világ látomásának hirdetésével, amelyet Irak egyesít és vezet. 

                                                   
1979 elején Iránban forradalom zajlott le, amelynek során Muhammad Reza sah uralmát megdöntötték és az államforma is megváltozott. Április elsején kikiáltották az Iráni Iszlám Köztársaságot, amelynek élére a forradalom vezetője, síta jogtudós Ruhollah Khomeini Ajatollah került. Khomeini imám meghirdette az iszlám forradalom exportját, ami aggodalommal töltötte el a térségben lévő arab országokat melyekben jelentős hányadban síta kisebbség él. A közös fenyegetettség érzése egy táborba hozta a korábban egymással ellenségeskedő republikánus Irakot és a monarchista, konzervatív iszlámista Szaúd-Arábiát, s a két ország egymással 1979-ben biztonsági szerződést kötött. Bár az iraki rendszer egyáltalán nem volt ínyére sem Szaúd-Arábiának, sem a többi öböl menti arab ország vezetőjének, de a fő veszélyt az iszlám forradalom jelentette, amelynek hatására az arab monarchiákban könnyen destabilizálódhatott volna a helyzet, ha az iszlám forradalom mögött egy politikailag, gazdaságilag, és katonailag erős Iráni Iszlám Köztársaság áll. Így aztán a "divide et impera" elv alapján Szaúd-Arábia szinte sugallta Szaddam Husszeinnek egy háború kirobbantását, miközben támogatásáról biztosította Irakot. A háborúhoz vezető utat egyengette, hogy a Camp David-i különalku következtében Egyiptom elszigetelődött, a megüresedő vezető hatalom helyére, pedig a Szaddam vezette Irak is aspirált. Ehhez kiváló lehetőségnek kínálkozott egy közös ellenség elleni győztes háború, ami az arab világ legfőbb védelmezőjeként tüntette volna fel Irakot. Az arab világ élére álló iraki elnök, Szaddam Husszein (1937-2006) 1980 februárjában előterjesztett pánarab chartájában azt javasolta, hogy az arabság védelme érdekében folyamodjanak katonai erő alkalmazásához. 1980. szeptember 17.-én Irak saját területének nyilvánította a Shatt al-Arab keleti partját, majd 22.-én hadüzenet nélkül megtámadta a forradalom utáni tisztogatásoktól katonailag meggyengült Iránt, ahol 250, a shhoz hű tábornokot kivégeztek. 70-80 km mélységben behatoltak Irán területére, elfoglalták többek között Khorramshahr kikötővárosát, lerombolták az abadani olajfinomítót, amelyet 50 éven át a világ legnagyobb kőolajfinomítójaként tartottak számon, és tönkretették a huzisztáni olajmezőkön működő olajlétesítményeket. Irán technikai hátrányát a harcosok igazságérzetével és fanatizmusával sikerült korrigálni, melynek következtében sikerült a háború menetét megfordítani. A kezdeti iraki sikereket néhány hét után iráni ellentámadás követte, majd a frontok megmerevedtek. Irak kezdeti sikereiért Iránban Abolhasszan Boniszad elnököt tették felelőssé, aki 1981. június 21.-én lemondásra kényszerült, és elmenekült az országból. Az akkor már iszlámista vezetés alatt álló, a térséget potenciálisan destabilizáló Irán megtámadását sem az Egyesült Államok, sem a Szovjetunió nem kifogásolta, mert mindkét szuperhatalom érdekei azt kívánták, hogy a két fél minél tovább harcoljon egymással, de egyik se győzzön, és semlegességüket sietve kis nyilvánították. Kialakult a XX. század leghosszabb hagyományos eszközökkel vívott háborúja. Az első két évben Irak volt az agresszor, a következő hat évben már Irán, és a háború többnyire Irak területén folyt.                                                                                                                                   
1981. június 7.-én a „Nyugat” részéről érte váratlan csapás Irakot: Izraeli F-16-osok szétbombázták a Bagdad térségében épülőfélben lévő atomerőművet. Szaddam Husszein ugyanis egy atomreaktort vásárolt Franciaországtól 260 millió dollárért. Két nappal a berendezés útnak indítása előtt a MOSZAD emberei behatoltak a Toulon közelében épülő erőmű területére és annyira megrongálták a reaktortartályt, hogy csak két évvel később lehetett a berendezést üzembe helyezni. Ezen túlmenően az izraeli ügynökök figyelmeztették a francia szakembereket, hogy nem szavatolják biztonságukat Irak területén.                                                                                                                          

1983 elején Irán 200 ezer fős csapatösszevonást hajtott végre Bagdadtól 40 kilométerre és február 6.-án offenzívát indított a főváros ellen. Bagdadot csak a Moszkvától vásárolt bombázó repülőgépek mentették meg, amelyek 6000 iráni katonát megölve megállították a támadást. Az iráni sikerekért felelős iraki magasabbegységek parancsnokait Bagdadba rendelték és kivégezték. Irán 1984 folyamán is megőrizte lendületét, de a háború félidejében Irak légi fölénye hatszoros volt, ami lehetetlenné tette, hogy Irán az iraki szárazföldi területeken elért katonai sikereit véglegesítse. George Bush amerikai elnök úgy nyilatkozott, hogy Irán győzelme teljesen destabilizálná a Perzsa-öböl térségét, ezért az ENSZ is behunyta szemét, amikor Irak mustárgázt, majd 1986-ban már ideggázt is bevetett. 1985 márciusában az iraki légierő harminc iráni nagyvárost letarolt, az iráni hadsereg ekkorra már 170 ezer katonáját veszítette el.                          
A nyolc évig elhúzódó háború jelentős ármozgásokat okozott az olajpiacon. 1981-ben a nyersolaj hordónkénti árát az OPEC 34 dollárra emelte, ám 1985 decemberében egy hordó olaj már csak 15 dollárt ért. Ez jelentős árbevétel veszteséget, egyúttal komoly gondot okozott az ország legfőbb olajbiztosának, Szaddam Husszeinnek, aki a háborús konfliktusok ismert formulája szerint arra kényszerült, hogy támogatóitól hiteleket-mintegy 50 milliárd dollárt-vegyen fel. Minden háború addig tart, amíg a harcoló felek valamelyike eléri célját, vagy mindketten kimerülnek. Ezúttal a második eset állt fenn, az olajár változások miatt mindkét országnak megváltozott a háborúhoz való viszonya, és a kimerült felek az ENSZ BT 598-as számú határozatának eleget téve 1988. augusztus 20.-án „Status quo ante Bellum” eredménnyel befejezték a háborút. Ez a jogászok nyelvén annyit jelent, hogy adjuk fel a harcot, legyen minden úgy, ahogy volt.

Az Iránnal megvívott költséges és sikertelen háború mindkét oldalon hatalmas veszteségeket okozott emberben, agyagi javakban, és pénzben egyaránt, és jelentős változásokat eredményezett. Irakban azt, hogy közel félmillió ember meghalt, kb 10 milliárd dollárnak megfelelő anyagi kár keletkezett, és az ország külső adóssága 70 milliárd dollárra emelkedett. Bagdad kérte, majd követelte, hogy Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emirátus, és Kuvait támogassák az újjáépítést ugyanúgy, mint ahogy a háborút támogatták. 1990. május 28.-án az arab csúcsértekezleten Bagdadban Szaddam Husszein megfogalmazta kívánságait: azonnal 10 milliárd dollár segítséget kért, és 30 milliárd dollár elengedését a kölcsönökből. Irak legfőbb olajbiztosa előadta továbbá az Egyesült Államokat végletesen felháborító javaslatát, eszerint kezdeményezte, hogy az olajtermelő országok ezentúl mindenkitől függetlenül maguk határozhassák meg az olajárakat. Irak szorult anyagi helyzetében Szaddam Husszein hevesen támadta a szomszédban dúskáló gazdag kőolaj monarchiát, amiért röviddel a háború befejezése előtt, 1988. augusztus 8.-ától a napi 1,5 millió barrel olajtermelését 2,1 millió barrelre emelte. Ezzel tovább nyomta lefelé az évek óta amúgy is csökkenő olajárakat, ami Iraknak évi 7 milliárd dollár veszteséget okozott. Azzal is vádolta Kuvaitot, hogy a két ország közötti Rumajlah nevű semleges zónából ferde fúrásokkal lopja az olajat, 2,4 milliárd dollár kárt okozva ezzel. Asz Szabah kuvaiti emír azonban nem volt hajlandó megfizetni ezt az összeget, mindössze 500 millió dollárt ajánlott fel, s Szaúd-Arábiával együtt a kitermelés visszafogását is elutasította. Szaddam Husszein nyomban döntött Kuvait lerohanásáról, amit 1990. augusztus 1.-éről 2.-ára virradó éjszaka végre is hajtott. Augusztus 8.-án bejelentette Irak és Kuvait egyesítését, amit az Arab Liga, Jemen, Szudán, és Palesztin Felszabadítási Front kivételével a világ elítélt, ám Kuvait ügyét Szaddam Husszein összekapcsolta az egész arab világot foglalkoztató palesztin kérdéssel és megígérte, hogy kivonul Kuvaitból, ha Izrael kivonul a megszállt palesztin területekről, Szíria pedig Libanonból. Ez óriási népszerűséget szerzett Szaddámnak a világ többszáz milliónyi arab népessége körében, és az arab népek legfőbb vezetőjeként kezdték tisztelni. Kuvait lerohanása ugyanakkor meg is rémítette az arab világ Amerika-barát országait, mindenekelőtt Szaúd-Arábiát, amely joggal tartott attól, hogy Szaddám legközelebb őt annektálja. Irak, Kuvait, és Szaúd-Arábia olajkészlete összesen a világ tartalékainak 40%-át tette ki, ami az USA, mint a világ legnagyobb olajimportőre számára óriási stratégiai jelentőséget kölcsönzött a térségnek. 1990 decemberében már mintegy 500 ezer amerikai és 200 ezer más nemzet hadseregéhez tartozó katona állomásozott Szaúd-Arábiában. November 21.-én az ENSZ Biztonsági Tanácsa 678-as számú határozatával ultimátumot intézett Bagdadhoz, amelyben 1991. január 15.-ig határidőt szabott Iraknak a Kuvaitból való kivonulásra. Az ENSZ égisze alatt amerikai vezetéssel széleskörű nemzetközi koalíció jött létre Irak ellen, miközben 1990. augusztus 12.-i csúcsértekezletükön az arab országok már szintén a nemzetközi koalícióhoz való csatlakozásról döntöttek. A többszázezres nemzetközi koalíció vezetését H. Norman Schwarzkopf dandártábornokra bízták, aki már az Ajax-hadművelet során bizonyított Iránban, amikor az Abadáni-válság idején 1953-ban sikeresen levezényelte az akciót. Híres mondásával beírta magát a halhatatlanok közé az USA-ban, amely így szólt: „A terroristákat illetően azt hiszem a megbocsátás isten feladata, a mi dolgunk csak annyi, hogy megszervezzük a találkozót.”                                                                               
Az ultimátumban megfogalmazott felhívásnak Irak nem tett eleget, így 1991. január 17.-én hajnalban az angol és amerikai légierő bombázni kezdte Bagdadot, ezzel megkezdődött a XX. század utolsó háborúja, amelyet „Sivatagi vihar” fedőnévvel illettek, és amelyet már a harmadik évezred haditechnikájával vívtak. Ez alkalommal vetették be először tömegesen a Nighthawk becenevű amerikai lopakodó repülőgépeket rendeltetésüknek megfelelően-bombázóként. A „lopakodó” jelző olyan technológiák felhasználásával épített repülőgépet jelent, amelyek eredményeként a meglepetés ereje kihasználható, vagyis, csapást tud mérni az ellenségre, mielőtt az észrevenné. A támadó repülőgépek időben történő gyors észlelése ugyanis az eredményes légvédelem alapvető feltétele. Az aránytalan technikai fölényben lévő USAF lopakodói szinte földhöz szögezték az összes iraki repülőgépet, mielőtt a légelhárítás egyáltalán észlelhette volna közeledésüket. A háborúk hosszú történetének során először vetettek be ún. cirkáló rakétákat, amelyeket az Arab-öbölben úszó hajókról lőttek ki.                                                              
A tömegtájékoztatást tekintve az amerikaiak tanultak a vietnami háború idején elkövetett hibákból, nevezetesen abból, hogy a televízió bőséges és hiteles tájékoztatást adott frontok életéről, a katonák és civilek borzalmas sebesüléseiről, az emberek lemészárlásáról, a vérről és a halálról. Azok a képek megbotránkozást keltettek az egész világon és tüntetések, tiltakozások sorát váltották ki, és rontotta harci morált, ami az amerikai hadvezetés dolgát igencsak megnehezítette. Ebből okulva a Sivatagi vihar esetében már a kommunikáció tekintetében is profi módon jártak el, a tényleges harci cselekmények bemutatása helyett a sajtóval csak a vezérkar által jóváhagyott, megszerkesztett kommünikéket közölték, illetve csak lenyűgöző fényeffektusokkal kápráztatták el a világot a nagy tekintélyű CNN tévétársaság jóvoltából.                                                                                                                                    
1991. február 27.-én idősebb George Bush bejelentette, hogy másnap hajnali 4 órától tűzszünetet hirdet. A szövetségesek addigra már több tízezer iraki katonát ejtettek foglyul, akiknek legtöbbje éhezett. Amerikai becslések szerint kb. 150 ezer iraki katona dezertált a háború alatt, az elesettek számát 60 ezer és 200 ezer közöttire becsülték. A szövetségesek 148 katonát vesztettek a harcokban, további 145 embert „egyéb körülmények között.” Az iraki vezetők Szaddam Husszein távollétében tűzszüneti megállapodást írtak alá az amerikaiakkal a szafwani támaszponton.                                                  
Irak gazdasága a padlóra került. A harci cselekmények során elpusztult az erőművi kapacitás 92%-a, az olajfinomítók és vegyi üzemek 80%-a, száz híd, utak és vasutak, áruval megrakott tehervonatok százai, valamint cement, alumínium és textilüzemek.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1991. április 3.-én kelt 687-es számú határozata tovább rontotta az ország helyzetét. Az okozott károk megtérítésén és Kuvait határainak elismerésén kívül egy sor más szankcióval is sújtotta Irakot. A BT előírta továbbá a fegyverzetcsökkentést, meg kellett semmisítenie 150 km-nél nagyobb hatótávolságú rakétáit, tömegpusztító fegyvereit. Mindezek tetejébe a BT embargót rendelt el minden katonailag felhasználható eszközre, anyagra. A hétköznapi gyakorlatban ez azt jelentette, hogy élelmiszeren és gyógyszeren kívül semmit nem lehetett bevinni az országba. 1994-re az árak 600%-al emelkedtek, a munkaképes lakosság nagyrésze munkanélküli volt, az emberek éheztek, az országban szociális válság alakult ki. A várakozásokkal ellentétben és a növekvő nyomor dacára Szaddam Husszein népszerűsége és politikai hatalma nem csökkent. A világ azonban mégsem nézte tétlenül az ország teljes összeomlását és 1996-ban beindították az „olajat élelemért” programot, amelynek keretében Irak meghatározott értékű olajat exportálhatott, melyért cserébe az ENSZ által engedélyezett élelmiszereket megvásárolhatta.                                                          
Az ENSZ 687-es számú határozata fegyverzetcsökkentésre vonatkozó részének végrehajtása-amelynek ellenőrzését már 1991-ben megkezdték-folyamatosan vitákat kavart. Az ENSZ United Nations Special Comission nevű szerve, amely  Irak fegyverzetének ellenőrzését végezte, már 1991-ben olyan megállapításra jutott, hogy Irak nagy mennyiségű vegyi fegyverrel rendelkezik, jóval többel, mint amennyi engedélyezett, és amennyit bevallott. Sőt az ENSZ fegyverzet ellenőrök azt állították, hogy Irak egészen közel került az atomfegyver kifejlesztéséhez, és az atomprogram keretében állítólag 15.000 ember dolgozott. (Arra nem tértek ki, hogy vajon honnan került oda 15.000 nukleáris szakember?) Már a ’90-es évek közepétől visszatérő viták forrása volt, hogy az iraki vezetés bizonyos objektumokba, pl. az elnöki palotába nem engedték be a fegyverzet ellenőröket, sőt 1998-ban ki is utasították őket. A ’90-es évek végétől az USA vezető politikusai mind gyakrabban vetették föl egy Irakkal szembeni újabb katonai beavatkozás szükségességét.                                               
Aztán jött 2001. szeptember 11.-e. Nem kezdünk annak taglalásába, hogy a WTC pusztulása hogyan történt, vagy hogyan nem, lényeg az hogy az Egyesült Államok közvéleménye a muszlim világ ellen fordult, és a kongresszusban túlsúlyba kerültek az Afganisztán és Irak elleni keményebb fellépést, azaz katonai beavatkozást sürgető politikusok. Egyre több politikus vélekedett úgy, mint Donald Rumsfeld védelmi miniszter és helyettese, Paul Wolfovitz, akik úgy vélték: Nem szükséges bizonyítékot szerezni arról, hogy Iraknak bármi köze lett volna 2001. szeptember 11.-hez. A Haaretz izraeli lap szerint Tom Lantos már 2002 szeptemberében szorgalmazta Irak USA általi megtámadását, amikor Colette Avital izraeli képviselővel folytatott beszélgetésében a következőket mondotta: "Kedves Colette, Szaddammal semmi problémájuk nem lesz. Nem sokára megszabadulunk tőle és a helyébe ültetünk egy Nyugat-szimpatizáns diktátort, aki nekünk is, és önöknek is jó lesz."                                                                           
Bár az Irak elleni újabb katonai támadásról sohasem született BT határozat, mégis létrejött egy koalíció az invázióra készülő országokból kb. 100 ezer amerikai és 26 ezer angol katona részvételével, valamint más országokból. A csapatokat Kuvaitban állomásoztatták a háború megkezdéséhez. Északi frontot is akartak nyitni, de Törökörszág nem bocsátotta rendelkezésre a területét. A támadást 2003. március 20.-án indították „Operation Irak Freedom” azaz Irak Szabadságáért fedőnév alatt. A koalícióban résztvevő országok legtöbbje csak az invázió megindítása után küldött csapatokat a térségbe, ezeket az erőket nevezik a „hajlandók koalíciójának” amelynek Magyarország is tagja volt. A szövetségesek összehasonlíthatatlan informatikai és tűzerő fölénnyel rendelkeztek és a levegőből is profi módon vadásztak az irakiakra. A pokoli körülmények és a harc abszolút reménytelensége ellenére Irak védői nem dobálták el fegyvereiket és nem menekültek. Az invázió megkezdése után kilenc hónappal Szaddam Husszeint szülővárosa, Tikrit közelében egy tanya pincéjében elfogták, majd évekig tartó raboskodás után 2006. december 30.-án, közép-európai idő szerint hajnali négy óra körül Irak volt elnökét felakasztották. Az unos-untalan emlegetett tömegpusztító fegyvereket azóta sem találták meg, de ha lettek volna, akkor George Bushnak esze ágába sem jutott volna megtámadni Irakot. A háború hivatalosan 2011. december 13.-án ért véget, amikor Barack Obama a Fehér Ház Ovális Irodájából közvetített beszédében bejelentette: Az amerikai csapatok harci küldetése Irakban véget ért!

Az iraki háború csakúgy, mint az Irán elleni amerikai fenyegetés, valójában a térségbeli összefonódó izraeli és amerikai érdekekre vezethető vissza. Izrael és nagy hatalmú lobbyja már régóta azon volt, hogy az USA tegyen valamit az iraki kormánnyal. A térség destabilizálása sokkal előnyösebb Izraelnek, mint az USA-nak. Mindemellett az USA érdeke azt kívánta, hogy az Amerika-barát Szaúdi-uralkodóház hatalmának megszilárdításához szükség volt az arab világ többi fontos országának is az ellenőrzés alá vételére, ezek közül kiemelkedő fontossággal bírt Irak. Először is geopolitikai helyzeténél fogva, másodszor az Arab-félsziget édesvízben leggazdagabb országa, harmadszor pedig kőolajtartalékai miatt. A Szaddam Husszein vezette iraki állam puszta létével veszélyeztette a Szaúdi-uralkodóház hatalmát. Nem mintha meg akarta volna támadni Szaúd-Arábiát, hanem mert nagyfokú önállóságával veszélyes precedens volt a többi arab ország számára, így a szaúdiak számára is, ezért a „global empire” ellenőrzése alá kellett vonni. Az is igaz, hogy Szaddám diktátor volt, de az Egyesült Államokat nem ez izgatta. Eleinte a szokásos módszerekkel közelítettek Szaddam Husszeinhez is. Elmentek hozzá a John Perkins által „economic hitman”-nek nevezett emberek és megpróbálták megvásárolni. Kénytelenek voltak megtapasztalni, hogy Szaddam Husszein nem megvásárolható. Ekkor a bevett gyakorlat szerint az úgynevezett „jackals” (sakálok) mentek Irakba. John Perkins szerint ők azok, akik valójában a CIA számára dolgozó ügynökök, akik az ún. nedves feladatokat hajtják végre, amelyek adott esetben gyilkosságot is jelenthetnek. Irak esetében azonban a sakálok is kudarcot vallottak, részben azért, mert a testőri feladatokat ellátó Köztársasági Gárda hűséges emberekből állt, másrészt Szaddamnak több alteregója is volt, és kívülálló sohasem tudhatta, melyik az igazi.                                                                                                                                             

Irak és az ugyancsak lator államnak számító Irán meggyengítését szolgálta a köztük mesterségesen szított ellenségeskedés és a mindkét országot kimerítő nyolc éves háború, míg végül nem maradt más, mint az amerikai hadsereg igénybevételével ellenőrzés alá vonni Irak erőforrásait és megsemmisíteni az arab nemzeti önállóságot puszta létével is hirdető kormányt.                                                                                                                                        

Israel Shamir izraeli író „A CMK árnyéka” című kitűnő dolgozatában arról ír, ami valószínűleg Irak megtámadásának valódi oka volt: Mint a megszálló kormányzat fejének, Jay Garnernek az volt a feladata, hogy létrehozzon egy új, Izrael-barát Irakot. Az új Irakban nincs hely a palesztinok számára, ehelyett egy „békeív” fog húzódni Törökországtól Irakon és Jordánián keresztül Izraelig, egy új támpontot képezve a Közép-Keleten. Újra és újra visszatérő motívum az izraeli stratégiai gondolkodásban, hogy valamennyi arab államot szét kell bontani apró darabokra. A Ha’aretz c. lap katonai levelezője arról ír, hogy Izrael számára a legjobb, ami Irakkal történhet: Irak felbontása egy síta államra, egy szunnita államra, és a kurd rész elkülönítése. És lám, mit ad Isten, 2003 novemberében a The New York Times-ban megjelent egy cikk, amelyet a Council of Foreign Relations (CFR, Külkapcsolatok Tanácsa), egy rendkívül befolyásos magánszervezet korábbi elnöke, és a Times volt szerkesztője Leslie H. Gelb írt a következő fejcímmel: A háromállamos megoldás. A cikkben ismertetett javaslat az volt, hogy az Egyesült Államoknak fontolóra kellene vennie, hogy Irakot három különálló államra osszák: északon a kurdokkal, középen a szunnitákkal, és a sítákkal délen. Ezt a háromállamos megoldást Washingtonban évtizedekig elképzelhetetlennek tartották, de mára az idők megváltoztak…

Bagdadban az Al-Daura olajfinomító helyreállítása 2006-ban fejeződött be, termelése 20.000 hordó/nap (2700 tonna). Az 1970-es években intenzív elarabosítás folyt ezen az olajban gazdag kurdok lakta vidéken, az olajfinomítókban dolgozó munkavállalókat az egyetlen kurd mérnökkel (Mr. Sheik Kader Sheik Rabem Talabani-val együtt) Nyugat-Irakba deportálták.

A nyersolajtermelés alakulása Irakban 1934 és 1980 között /millió tonna/

19 34	19 35	19 40	19 45	19 50	19 55	19 57	19 58	19 59	19 60	19 65	19 70	19 75	19 80
1	3,7	2,5	4,6	6,6	32,7	21,9	35,8	41,7	47,46	64,473	76,457	111,168	138

1957-ben a termelés azért esett vissza, mert Anglia és Franciaország Egyiptom elleni katonai intervenciója idején a szíriai hazafiak megrongálták az olajvezetékeket. A Naft Khana olajmező termelése 16.000 hordó naponta (2200 tonna) tartalékai elérik az iráni Naft Shahr olajmezőét.
Néhány cég hozama és árfolyama az iraki háborúban:

VÉDELMI CÉGEK	2003.március 19.	2005.november 10.	2010.szeptember 09.	A háború kezdete óta
Alliant Techsystems (ATK)	53,02 dollár	79,18 dollár	72,09 % hozam	35,97 % hozam
Boeing /BA/	27,95 dollár	71,43 dollár	63,44 %	126,98 %
General Dinamics (GD)	58,42 dollár	76,89 dollár	59,82 %	2,40 %
L-3 Communications (LLL)	42,61 dollár	94,49 dollár	68,27 %	60,22 %
Lockheed Martin (LMT)	48,3 dollár	82,78 dollár	69,37 %	43,62 %
Northrop Grumman (NOC)	87,45 dollár	65,91 dollár	57,09 %	-34,72 %
Raytheon (RTN)	28,35 dollár	57,38 dollár	45,47 %	60,39 %
United Technologies (UTX)	61,8 dollár	73,38 dollár	68,62 %	11,04 %
ÚJJÁÉPÍTŐK
Fluor (FLR)	33,37 dollár	50,96 dollár	48 %	43,84 %
Halliburton (HALL)	20,5 dollár	31,34 dollár	30,22 %	47,41 %
BIOTECHNOLÓGIAI CÉGEK
Baxter International (BAX)	21 dollár	58,02 dollár	42,82 %	103,90 %
Human Genome Sciences (HGSI)	8,75 dollár	34,25 dollár	30,18 %	244,91 %
Vaxgen /VXGN)	3,45 dollár	0,42 dollár	0,25 %	-92,75 %

Forrás: Napi CNN Money

 SZAÚD ARÁBIA, ÉS AZ AMERIKAI OLAJBIRODALOM MEGALAPOZÁSA

Ibn Szaúd Abdel-Aziz király, az 1744-ig visszavezethető Szaúd dinasztia sarja, Szaúd-Arábia megalapítója, fő bevételi forrását az olaj megjelenése előtt a Mekkába és Medinába igyekvő jámbor egyiptomi és indiai zarándokoktól beszedett sarc jelentette. Az uralkodó egy ortodox mozlim szekta, a vad vahhabi főnöke, királyi kincstárát évente 2-4 millió dollárral tudta feltölteni. Mivel az itteni nomád törzsek a világkereskedelemben nemigen vettek részt, behozatali vámokra nem számíthatott, pénzt csak a zarándok forgalomból látott. Az 1920-as évek elején a mai Szaúd-Arábia még csak kialakulóban volt. Ibn Szaúd Abdel-Aziz fennhatósága a Perzsa-öböl vidékére, illetve az Al Hassa tartomány oázisaira korlátozódott. Riválisai, a Rashidok ellen csak a britektől kapott évi 60.000 fontsterling segítségével tudta folytatni a harcot. Az angolok a pénz révén próbálták elnyerni Ibn Szaúd támogatását az oszmán-törökök ellen, s beleegyezését megszerezni a mekkai Husszein-család hatalomra juttatásához. Csakhogy túl sokat vártak. Ez rövidesen kiderült, amikor Ibn Szaúd 1922 novemberében Ukair városában találkozott Sir Percy Cox bagdadi angol főrezidenssel. Cox átnyújtva a szokásos évi járandóságot azt kérte, hogy Ibn Szaúd adjon írásos biztosítékot Nagy-Britannia iránti barátságáról. Cox megjegyezte: Ha Ibn Szaúd ezt a levelet megírja, ő személy szerint garantálni tudja az angol kormány általi védelmét a fennhatósága alá vont területen. A brit főbiztos voltaképpen egy olyan protektorátusi szerződést próbált kicsikarni, mint amilyeneket Anglia a Kalóz-part sejkjeivel és emírjeivel kötött. Hogy a tárgyalások új fordulatokat vettek, s az olajkoncesszió is szóba került, azt egy új-zélandi őrnagy váratlan érkezése okozta.                                                   
Ahogy az amerikai, a perzsa és az iraki olajmezőkön a nagy olajmonopóliumok előtt kalandorok taposták ki az ösvényt, Bahrein, Szaúd-Arábia és Kuvait területét is elsőként egy új-zélandi őrnagy tevekaravánjai derítették fel. Frank Holmes az 1920-ban alakult Eastern and General Syndicate egyik vezetője volt. Ez a társaság sok más egyéb vállalattal együtt az első világháború/olajháború utáni években szállta meg Szíriát és Palesztinát. Holmes hamar fölismerte, hogy az angol-francia protektorátus alá került országokban nem sok esélyük lehet a hozzá hasonló független szabadúszóknak. Ezért olyan területeket próbált keresni, ahol a geológiai adottságok elképzelhetővé tették a földbe rejtett olajvagyont, de amelyek a politikai bizonytalanság és nagyfokú elmaradottság miatt kiestek a klasszikus olajhatalmak érdeklődési köréből.                                                                                                                                 
Bár a Turkisch Petroleum Company, amelynek vezetőihez Sir Percy Coxot baráti szálak fűzték, nem kívánt koncessziót vásárolni Szaúd-Arábiában, az óvatos brit még a lehetőségét is meg akarta akadályozni annak, hogy a szaúd-arábiai olajkutatás idegen kézbe kerülhessen. Ez időtájt Ibn Szaúdnál tartózkodott mint az uralkodó barátja és tanácsadója, egy Libanonban nevelkedett, amúgy Amerikában élő fiatalember, aki naplójában feljegyezte a két európai Ibn Szaúd udvarában tett látogatását. Álljon itt a naplóban fennmaradt mind hevesebb kötélhúzás hiteles története:                                                                                                                      
„Sir Percy Cox arra kérte az uralkodót, írjon levelet Holmes őrnagynak, és közölje ebben, hogy addig nem dönthet, amíg nem tárgyal az ügyben a  brit kormánnyal. A levél egy másolatát a következő megjegyzéssel küldte el dr. Abdullahnak, az uralkodó titkárának: >Kérem továbbítsa az uralkodó ezt a levelet a megjelölt határidőn belül Holmes őrnagynak, és juttassa el hozzám is annak másolatát.< Ibn Szaúd háromszor utasította vissza, s a főbiztos háromszor ismételte meg a kérését."                                         
Holmes a huzavona láttán elhagyta a várost, s így végül nem volt szükség az ominózus levél kézbesítésére. Csakhogy az említett amerikai fiatalember, bizonyos Ameen Rihani biztatására néhány héttel később visszatért. Tárgyalásokba kezdtek, s a következő és tavaszán megállapodás született, amely 60.000 négyzetmérföldnyi, a Perzsa-öböl és az Al Hofufi oázis között fekvő területen kutatási jogot biztosított Holmes és vállalata számára. Mindezek ellenében Holmes köteles volt évi 2500 fontsterling díjat fizetni. Az angol származású új-zélandi megpróbálta különböző cégeknek eladni koncesszióját, de az utak és kikötők hiánya, valamint a nagy távolságok miatt nem akadt vállalkozó. Holmes 1927-ig fizette az előre kialkudott összeget, akkor abbahagyta a pénz folyósítását, elveszítve ezzel a koncessziós jogokat. Nem sejtette, hogy a világ leghatalmasabb olajkincse csúszott ki a kezéből.                                                         
A Szaúd-Arábiai sivatagban közben folytatódott a törzsek közti háború. Ibn Szaúd lépésről lépésre hódította meg a hatalmas kiterjedésű homokbirodalmat. Amikor Mekka elfoglalása után Dzsidda, a Vörös-tenger parti kikötő is kezére jutott, Hedzsasz és Nedzsed urának érezhette magát. Hatalmának megszilárdításához azonban rengeteg pénzre volt szüksége. Amit a zarándokok fizettek a kincstárba, azt fölemésztette Ibn Szaúd költekező életmódja és népes háremének fenntartása.                                                                                                                 
A király udvarában élt egy muzulmán hitre áttért európai, bizonyos Harry St. John Philby. Ismét egy európai hívta fel az uralkodó figyelmét a sivatag homokja alatt rejlő ásványi kincsek jelentőségére. „Azt mondtam a királynak-írja naplójában Philby-, teljesen kizárt, hogy ez a föld ne rejtsen valahol ásványi kincseket magában. De csak szakértők állapíthatják meg, hol és milyen ásványi kincsek találhatók. Azt is mondtam, ha a feltárt ásványi kincseket valóban ki akarják aknázni, akkor feltétlenül szükséges a külföldi tőke és a szakemberek bevonása. A király válasza így hangzott: Ha valaki egymillió fontot ajánlana, minden koncessziót neki adnék, amit csak kíván."                                                                                                               
Philby készen áll a javaslattal. Emlékeztette a király egy Charles Crane nevű milliomos amerikai utazóra, aki ez időtájt hol itt, hol ott bukkant fel az arab világban, s éppen olyan jó kapcsolatokat ápolt az arab uralkodókkal, mint hazája iparának vezetőivel. 1931 januárjában összehoztak egy találkozót. A megbeszélés eredményeképpen már néhány héttel később Crane költségén Dzsiddába érkezett egy Karl Twitchell nevű mérnök, aki hozzálátott a kutatómunkához. Jelentése, amelyet 1932-ben vetett papírra, az olaj szempontjából olyannyira bátorító volt, különösen Bahrein szigetére vonatkozólag, hogy Ibn Szaúd azonnal megbízta: kezdjen tárgyalásokat az amerikai olaj-és bányaipar vezetőivel a koncessziók ügyében. A geológusok nagy reményekkel kezdtek a kutatásokba. A fúrótornyok fölállítása mégis késett, mégpedig azért, mert Bahrein a Vörös Vonalon belül feküdt, s a szerződés értelmében az Iraq Petroleum Company egyetlen tagja sem kezdhetett önálló kutatást. A kutatásokat folytató Gulf Oil abban az időben ugyanis még tagja volt az IPC nevű konzorciumnak, amely a Vörös Vonal Egyezmény aláírói közé tartozott. A Gulf Oil, hogy a Vörös Vonal Egyezmény kötöttségei alól mentesítse magát és cselekvési szabadságát visszanyerje, kilépett az IPC konzorciumból, de Bahrein szigetének esetében ez már nem segített. A Gulf Oil, ezért eledta opcióját a Standard Oil of Californiának. A SOCAL-minthogy a térségben csak angol cégek működhettek-úgy játszotta ki a szabályokat, hogy a vállalat Kanadában regisztráltatta magát, berendezett egy irodát Londonban, s az előírásoknak megfelelően megbízott egy helyi képviselőt, mégpedig Holmes őrnagy személyében. A bahreini koncessziót 1930. augusztus 1.-én írták a SOCAL kanadai leányvállalatának, a Bahrein Petroleum Company (BAPCO) nevére.                                                                                                                         
Szaúd-Arábia 1932-ben egy csapásra a figyelem középpontjába került. Az ország keleti partvidéke mentén, a perzsa-öbölbeli Bahrein szigeteken olajat találtak. A SOCAL geológusai sejtették, ha a Bahrein szigetek alatt van olaj, akkor valószínűleg van a közeli El Hasa vidéken is Arábiában, mert a terület geológiai szerkezete azonos. A fölfedezés nyilván nagyon bosszantó volt az Anglo-Persian Oil Company és az angol kormány számára, mert a Perzsa-öböl egész nyugati partvidékét az angolok még jóval San Remo előtt érdektelennek nyilvánították az olajkutatás szempontjából, persze csak számításból. A SOCAL sürgetni kezdte a tárgyalások felvételét a szaúdi uralkodóval, közvetítőnek pedig Holmest kérték fel. Az angoloktól túlsúlyos Iraq Petroleum is ajánlatot tett Ibn Szaúd Abdel-Aziz királynak az El Hasa területre szóló koncesszió megvásárlására. Ibn Szaúd Abdel-Aziz az anyagiaktól függetlenül nem bízott az angolokban, mert gyűlölt ellenségei, Jordánia és Irak királyai-a háborús céloknak megfelelően-Anglia vazallusai voltak. A közvetítéssel megbízott új-zélandi pedig ravasz trükkökkel félrevezette a SOCAL képviselőit, akik San Franciscóból utaztak a tárgyalások lefolytatására Bahrein szigetére, majd Holmes ügyeskedéseinek köszönhetően több hetes várakozás után hazautaztak. A koncessziót vásárolni szándékozó amerikaiakat és az eladásra törekvő szaúdiakat végül is egy véletlen hozta össze.                                                               
Twitchell mérnök, akit Ibn Szaúd király az Egyesült Államokba küldött, előbb eredménytelenül próbálta rávenni a Texas Oil Company vezetőit a szaúdi koncesszió vásárlására. A kudarc után Twitchell új üzletfelek után nézett. Így találkozott egy fogadáson a SOCAL egyik vezetőjével. Percek alatt tisztázódott a kölcsönös érdeklődés, s rövid időn belül már úton is volt Dzsidda felé a Twitchell mérnök társaságában Lloyd N. Hamilton, a SOCAL megbízottja. Az Iraq Petroleum képviselői is megjelentek a csatatéren S. H. Longrigg vezetésével, de az igazgatók olyan szűkmarkúak és óvatosak voltak ajánlataikban, hogy jóformán csak rúpiákról beszéltek, amikor aranyat kértek. Így tehát Szaúd király az amerikai Standard Oil of California ajánlata mellett döntött, és 30.000 aranyfontért /247.000 dollár/ az olajkoncessziót a SOCAL kapta meg. A SOCAL-t képviselő Hamilton és dr. Abdullah Sulejman sejk pénzügyminiszter között minden nehézség nélkül 1933. május 29.-én létrejött az Al Hasa tartomány területére 60 esztendőre szóló koncessziós szerződés. Az ezt követő fölfedezések ismeretében 30.000 aranyfont csekélységnek tűnik, de addig ez volt a legnagyobb összeg, amelyet a király valaha a kezében fogott. 
1934 tavaszán a Califirnian-Arabian Standard Oil kiküldött néhány geológust Dick Carr vezetésével és egy Fairchild-71 típusú repülőgépet a terület feltérképezésére, majd ősszel csatlakozott a csapathoz Max Steineke, aki 1936-1946-ig a cég szaúd-arábiai főgeológusa volt. Másfél évnyi előkészítés után kitűzték a Dammam No. 1 elnevezésű fúrást Jabal Dhahran nyugati lejtőjénél, Guy S. Williams fúrómester és Floyd W. Ohliger olajmérnök irányítása alatt. A fúrások 1935. április 30.-án kezdődtek, s az első fúrásnál decemberig csak kis mennyiségű gázt és olajat találtak az eocén rétegekben, ezért 976 m mélységnél meg is álltak. A Dammam No. 2-es fúrást 1936 januárjában kezdték, de csak sós vizet találtak. A 3-as számú fúrás nagy viszkozitású, kénben gazdag olajat adott. A 4-es (707 m) és az 5-ös (630 m) számú fúrás egyaránt száraz volt. A kitűzött 6-os számú fúrást sohasem kezdték el, mert Max Steineke közben jobb helyet talált. A Dammam No. 7-es fúrást 1936. december 7.-én kezdték Steineke erős optimizmusától kísérve, és 1937 tavaszán, míg a fúrás folyt, megérkeztek az első amerikai feleségek és gyerekek, akiket légkondicionált apartmanokban helyeztek el. 1937. december 31.-éig a Dammam No, 7-es fúrás nem hozott eredményt, amit rossz ómenként értékeltek így az újév hajnalán, de Steineke kitartott amellett, hogy olaj van, csak nem fúrtak elég mélyre. 1938. március 4.-én közel, három évi munka után a közben tovább mélyített Dammam No. 7-es fúrás egy 130 m vastag felső jura szénréteget átfúrva kitört, majd a kitörés megfékezése ill. a kútfej fölszerelése után napi 1585 hordó 1,5% kén tartalmú jó minőségű olajat adott. Három nap múlva a hozam 3690 hordóra emelkedett, és a fúrást 1441 méternél befejezték. 1939-ben 63 km hosszú csővezetéket fektettek Dammam és Ras Tanura között, ahol az ARAMCO egy napi 3000 hordó kapacitású olajfinomítót épített a parton, amit idővel hatalmasra fejlesztett. 1939 végén a szaúdi olajexport elérte a 3,9 millió hordót (521.000 tonnát).

    
A Dammam No.7-es olajkút 1938. március 4.-én.


A SOCAL sikere nem csak a 75%-ban angol érdekeltségű Iraq Petroleum szűkmarkúságán múlott, ami az olaj iránti kereslet átmeneti csökkenésével függött össze, hanem azzal is magyarázták, hogy a király bizalmasát, Philbyt az amerikaiak megvásárolták. Az angol származású, muzulmán hitre áttért volt gyarmati tisztviselő Londonban élő családját abból a pénzből tartotta fönn meglehetősen szűkösen, amit a Ford cég szaúd-arábiai vezérképviselőjeként keresett. Feltevések szerint elfogadta Hamilton 6000 fontját, és mivel Ibn Szaúd megbízott benne, befolyását eredményesen kamatoztatta a koncesszió elnyeréséért folyt versenytárgyaláson. Nem csak azért tűnik hihetőnek és logikusnak ez a feltevés, mert az olaj fekete történetében a megvesztegetés számít a legbékésebb harci cselekménynek, hanem azért is, mert a vegytisztán brit Anglo-Persian vezetői, különösen Sir John Cadman minden tőlük telhetőt megtettek, hogy az Iraq Petroleum delegációjának angol képviselőit rábeszéljék az amerikai behatolás megakadályozására. A tét ugyanis nagyobb volt, mint hogy találnak-e olajat a kutatók Szaúd Arábia homokja alatt, vagy sem. Azzal, hogy az Anglo-Persian az IPC képviselőinek közbelépését sürgette, valójában a térség fölötti brit hegemóniát, a birodalom geopolitikai érdekeit próbálta védeni. Az amerikaiak Bahrein szigetén kiépített végvára önmagában még nem fenyegette ugyan Nagy-Britannia évszázados geopolitikai pozícióit, de a Oncle Sam térnyerése a kontinensnyi nagyságú Szaúd Arábiában már előrevetítette az olajért folyó angol-amerikai vetélkedés első sugarát.                  
Később kiterjesztették a koncessziót Arábia kétharmad részére, ez volt a legnagyobb kiterjedésű koncesszió, amely a világtörténelemben valaha köttetett. 1936-ban a Standard Oil of California bevonta arab olajüzleteibe a Texas Oil Companyt és az újonnan létrejött olajvállalat az Arabian-American Oil Company, röviden ARAMCO nevet kapta. Az amerikai olajvállalatok már a Near East Development Corpotation megalapításával megvetették egyik lábukat az Arab-félszigeten és Nagy-Britannia nem volt már képes megakadályozni, hogy most a másikat is odategyék.

                                              

Rövidesen kitört a második világháború és a fejlődés egy időre megtorpant, mert az amerikaiak így akarták elkerülni a német megszállást. A háború éveiben az amerikaiak végérvényesen fölfedezték Szaúd-Arábiát. 1940-ben egy fiatal geológus - Ernie Berg - az ARAMCO megbízásából felmérést végzett az Arab-öböltől nyugatra eső Ghawar nevű területen. Berg jó intuícióval kiegészített geológiai térképezéssel arra a véleményre jutott, hogy a terület alatt nagy valószínűséggel olaj van. Megállapította, hogy a Wadi Sahaba nevű kiszáradt folyó medre a Haradh nevű területen nyugat-keleti irányból hirtelen délnek fordul. Ebből arra következtetett, hogy az észak-déli vonulatú antiklináris volt a felelős a Wadi Sahaba eltereléséért. Másnap a táborba érkezett főnöke, Max Steineke, az ARAMCO főgeológusa, aki egyetértett Berg logikájával, és elismerte, hogy az ő térképe az első, amely potenciális olajlelőhelyként jelölte meg a Ghawar nevű területet.  
A fúrások azonban még várattak magukra, és Ibn Szaúd király nagyon zokon vette, hogy az olajkoncesszió díjak elmaradnak sőt, a zarándokok áramlása is megcsappant. Szorult anyagi helyzetében a király kilátásba helyezte, hogy visszavonja az értékes koncessziót, ha nem fizetnek neki 30 millió dollárt kárpótlásként. A Standard Oil of New Jersey akkori alelnöke, James A. Moffett-aki a negyvenes években a Caltex és a Bahrein Petroleum elnöke is volt-erre nagysietve Washingtonba utazott, hogy rábeszélje a kormányt, hogy szubvencionálja Szaúd királyt a háború idejére, aki magányos sivatagi harcosból a nagyhatalmi játszma nyugat által körül udvarolt kulcsfigurájává vedlett át.                                                                                                    
1943-ban két tábornok vezetésével két katonai misszió is járt Szaúd-Arábiában, és 1944 elején megérkezett Dzsiddába az első rezidens követ, Dhahranban pedig amerikai főkonzulátust nyitottak. 1944 nyarán a Bretton Woodsban tartott konferencián a háború utáni időkre készültek, az ARAMCO is úgy számolt, hogy a háborúnak rövidesen vége, és a hadihelyzetet elemezve nem kellett már német megszállástól tartaniuk. Megkezdődött az új kutak fúrása és sorra tárták föl a gazdagnál gazdagabb olajmezőket, amelyek közül öt szupermajor emelkedett ki a Ghawar nevű területen, később kiderült, hogy a világ legnagyobb egybefüggő olajmezőjét fedezték fel. A 280 km hosszú, 30-40 km széles, 11.200 km2 területű Ghawar mező öt kisebb tartományból tevődik össze, amelyek a következők: Ain Dar (1948), Haradh (1949) - a legdélebbi fekvésű, Uthmaniyah (1951), Shedgum (1952), Hawiyah (1953).

Az ARAMCO 1944-ben már teljes erőbedobással dolgozott. Vízalatti olajvezetékeket fektettek le, amely Dhahranból Bahreinbe továbbította az olajat, s megkezdődött a hatalmas Transz-arábiai olajvezeték, a Tapline építése.              
1945 elején már nyilvánvaló volt, hogy a háborúnak hamarosan vége. Február 14.-én történelmi találkozóra került sor a Szuezi-csatornán, a Nagy Keserű-tavon horgonyzó USS Quincy (CA71) nevű amerikai cirkáló fedélzetén. A hivatalos napirend szerint a palesztín kérdést vitatták meg, de a valódi cél az amerikai olajérdekek előre mozdítása volt. Ibn Szaud Abdel-Aziz király és Franklin Delano Roosevelt elnök megállapodást kötöttek: Az amerikai hadsereg biztosítja a királyi család uralmát, cserébe az Egyesült Államoké a szaúdi olajmezők kitermelésének joga. Ezért voltak titkosak az előkészületek és ez volt a magyarázata, hogy Roosevelt csak februárban, a jaltai konferencia utolsó napján közölte a meghökkent Churchillel: hazafelé fölkeresi Szaúd királyt. A király a Murphy cirkálón hajózott Dzsiddából a helyszínre, és december közepén indult útnak a sivatag fővárosából-Rijadból - 200 autóval és egész háremével. Számos háremhölgyet és 200 kísérőt akart magával vinni a Quincyre, de csak neki, négy tanácsadónak, és nyolc szolgának tudtak helyet biztosítani. Szaúd király azonban sértően kevésnek találta ezt a kíséretet, s végül 48 személyt zsúfoltak össze a fedélzeten, köztük a király második fiát, Feisalt, a későbbi uralkodót. A fedélzeten fölverték a királyi sátrat a trónnal, és a sátor elé kötöttek tíz élő juhot. A tárgyaláson Szaúd megígérte, hogy országában csak amerikai olajtársaságok végezhetnek kitermelést. A palesztin problémát illetően viszont Roosevelt tett ígéretet egyelőre szóban, majd közvetlenül halála előtt levélben is. Szaúd király a vahhabita mozgalom fejeként személyes felelősséget érzett az iszlám harmadik szent városának, Jeruzsálemnek a sorsáért. Roosevelt kifejtette: a palesztinai probléma rendezésénél az Egyesült Államok előzetesen konzultál a zsidókkal és az arabokkal. Szaúd nem gondolt arra, hogy ezt az álláspontot az elnök utódja, vagy a kongresszus módosíthatja. A kapcsolatba az évtizedek alatt időnként becsúszott egy-egy mosolyszünet, de a megállapodás máig (2013-ban) érvényben van. Az Egyesült Államok tehát rátette kezét a globális olajcsapra, ami később nagyon jól jött. A február 14.-i történelmi találkozó után három nappal Churchill is megbeszélést folytatott Ibn Szaúd királlyal, de ez a találkozó már közel sem volt olyan szívélyes, mint az előző. Szaúd semmit sem ígérhetett a brit miniszterelnöknek, s Churchill, aki fontos belügynek tekintette a palesztinkérdést, ugyancsak semmiféle ígéretet nem tett.                     

Nem kellet sok idő ahhoz, hogy Szaúd király nagyobb részt követeljen a haszonból. Egyre szertelenebb lett: Fölöttébb népes családja megkezdte utazgatásait Amerikába, s hatalmas autókkal és modern háztartási gépekkel tért haza onnan, az ínyenc ételeket repülőgépekkel szállították Rijadba.                                                                                                                                       
A háború utáni első évben az ARAMCO 20 millió dollárt fizetett Szaúd királynak az olajért, nemsokára pedig már heti 4 milliót /évi 208 milliót/, majd évi 350 milliót. Az ARAMCO és a semlegesek közvetlenül a királynak fizették az olajpénzt, de a pénz a sokat betegeskedő és korán öregedő uralkodó kezéből a királyi család tagjainak és az udvaroncoknak a zsebébe vándorolt. Az ARAMCO vezetői maguk között csak „Az ötezer tékozló udvaronc országának” nevezték Szaúd-Arábiát, és attól féltek, hogy az egyre pénzéhesebb uralkodó nagyon is hajlandó külön üzleteket kötni az ő rovásukra. Féltek ugyan, hogy elveszítik az értékes koncessziót, de vonakodtak lemondani akár a legkisebb haszonról is. Az ARAMCO eleget tett kívánságainak: kórházakat, iskolákat, utakat épített. 160 millió dolláros költséggel megépítettek egy vasutat a fővárostól Dhahranig, az olajvárosig, amelyet az ARAMCO teljesen gazdaságtalannak tartott. A 160 millió dollárt mindenesetre levonták a későbbi járadékösszegből. Látható volt, hogy az új beruházások meghaladják az ARAMCO anyagi erejét, ezért már 1944 elején tárgyalásokat kezdett két másik amerikai társasággal, 30, illetve 10% részesedést kínálva a Standard Oil of New Jersey-nek és a Socony Vacuum-nak. Ha létrejön a megállapodás, akkor az alapító SOCAL és az 1936-ban vele társult TEXACO 30-30%-ot tart meg magának, és a szaúdi olaj ez által a világ legnagyobb és legagresszívebb olajtársaságainak kezébe kerül, ahol a Standard cégek képviselik a tőkeerőt és nagyságot, a mindenki által utált TEXACO pedig a rámenősséget és agresszív üzletpolitikát. „Ha egy Texaco-benzinkútnál haldokolnék - mondta egyszer egy Shell alkalmazott -, kérném, hogy húzzanak át az út túloldalára.”                                                                                                                                                                  

A franciák részesedni akartak a szaúd-arábiai koncesszióból, mert világosan látták, hogy az jóval gazdagabb, mint az iraki. A helyzetet bonyolította, hogy a Standard Oil of New Jersey (becenevén Jersey) és a Socony Vacuum is aláírták annak idején az ún. Vörös Vonal Egyezményt, ami Szaúd-Arábiára, mint az egykori Ottomán Birodalom részére is kiterjedt. Ennek értelmében egyik társaság sem társulhatott az ARAMCO-val az Iraq Petroleum Company (IPC) engedélye nélkül, meg aztán Gulbenkian is ragaszkodott az őt megillető 5%-hoz. Az ARAMCO ezzel szembeállította a maga érveit: Mivel az IPC két társtulajdonosa - a francia CFP és Gulbenkian - Franciaország 1940-ben történt Németország általi megszállásával idegen uralom alá került, a náci megszállás után az ellenséges javak kezelésével megbízott brit hatóság elkobozta az IPC francia tagjainak részvényét, az akkor Párizsban élő Gulbenkian 5% részesedésével együtt. Ezzel voltaképpen hatályát vesztette az 1928-ban aláírt Vörös Vonal Egyezmény. Négy évig alkudoztak, míg végül a Jersey elvágta a gordiuszi csomót: Megállapodást kötött az AIOC-al /Angol-Iráni Olajvállalattal, az APOC jogutódjával/, hogy 1952-től kezdve 20 éven át évi 5,5 millió tonna olajat vesz át, ezenkívül részt vesz az Iránt Kuvaiton át a Földközi-tengerrel összekötő Tapline olajvezeték építésében, amelynek révén hatszorosára emelhették a termelést. Mi több, a Jersey arra is hajlandó volt, hogy a britek olajéhségének enyhítése végett teljes egészében angol fontban fogadja el a vételárat, és ezért angol árut vásárol. Gulbenkian, noha a megnövelt iraki termeléssel az ő jövedelme is bővült volna, még ellenállt, de végül újabb olajígéretek hatására beleegyezett a Vörös Vonal egyezmény semmissé nyilvánításába. A francia Compagnie Francaise des Petroles és Gulbenkian cége, a Participation and Exploration Corporation tehát ellentámadást indítottak: részesedést követeltek az ARAMCO-ból, s amikor azt elutasították, 1947 februárjában bejelentették, hogy jogi útra terelik az ügyet. 1948. november 14.-én, a Londonban kitűzött tárgyalás előtti napon, az AIOC, a Shell, a Jersey, a SOCAL, és a CFP vezetői Gulbenkian szállásán, Lisszabonban az Auiz hotelban, hajnali két órakor aláírták a megállapodást arról, hogy a Vörös Vonal Szerződés 1950-ben érvényét veszti. A vörös vonalat kiradírozták, a SOCAL és a TEXACO közös leányvállalata a CALTEX ezzel megkapta a belépőjegyet Szaúd-Arábiába. Az amerikai politikusok által gyakran emlegetett „nyitott kapu politikája” ezúttal is érvényre juthatott mindaddig, amíg a nagy amerikai olajvállalatok besétáltak. A kapu ez után becsapódott.                                                                                                                                                        

1943 februárjában az olajellátás biztonságát tekintve nyugtalanító volt a helyzet Amerikában, és ez arra késztette Harold L. Ickest, aki az USA belügyminisztere volt 1933 és 1946 között, s akit két hónappal korábban neveztek ki az igen fontos olajügyi hadbiztosi posztra, hogy javaslatot tegyen a tulajdonosi struktúra átalakítására. Ickes javasolta az Egyesült Államok kormányának, hogy az ARAMCO részvényeinek többségi tulajdonát szerezze meg úgy, mint azt az angol kormány tette Winston Churchill személyének közvetítésével 1914-ben, az Angol-Perzsa Olajvállalattal. Miután a Rommel vezette német csapatokat kiűzték Afrikából, a CALTEX kilátásai kedvezőbbé váltak Arábiában. Ickes jelentése szerint először a Standard Oil of California, majd a Texas Oil Company a tárgyalások késleltetésével megpróbálták elsáncolni magukat Ickes javaslatával szemben. Határozottan elutasították az ajánlatot, hogy részvényeiket eladják az amerikai kormánynak, de még abba sem mentek bele, hogy kisebb részesedéssel rendelkező társként a kormány beleszólhasson a termelés és az árak alakításába. Abban bíztak, hogy mindenképpen számíthatnak a kormány védelmére függetlenül attól, hogy az állam kap-e részesedést az arábiai és kuvaiti olajüzletekből, és a pénzügyminisztérium feladata csupán abból áll, hogy kifizeti a hadügyminisztérium által benyújtott számlákat a kockázatos távoli birtokok védelméért. Az eredmény az lett, hogy az Egyesült Államok hadiflottájának továbbra is 1,05 dollárt kellett fizetnie egy hordó olajért azzal együtt is, hogy közben Ibn Szaúd király biztonságára vigyázott. A nemzeti honvédelmi program felülvizsgálatára alakult szenátusi különbizottság később kifogásolta, hogy az állam 35,8 millió dollárral túlfizeti az olajat. „Az olajtársaságok a jóhiszeműség példátlan hiányáról tettek tanúbizonyságot, továbbá arról, hogy kapzsi módon ragaszkodnak az abnormális mértékű profitokhoz, ugyanakkor viszont állandóan elvárják az állam védelmét és pénzügyi támogatását oriási olajkoncesszióik fenntartásához”-hangsúlyozta a bizottság. A bizottság nehezményezte azt is, hogy az ARAMCO és a Caltex még jövedelemadót sem fizetett az államnak. A két cég leányvállalatokat létesített Kanadában és a Bahama-szigeteken, hogy a háború során beszedett extraprofitot kivonják az Egyesült Államok adórendszerének hatásköréből. Brewster szenátor rámutatott arra, hogy „ A nagyvállalatok iskolapéldáját adják annak, hogyan lehet külföldi lobogó alatt vállalatokat szervezni és amerikai zászló alatt védelmet találni.” A két cég 117 millió dolláros nyereségének 90%-át enélkül az üzleti manőver nélkül meg kellett volna adóztatni.

   

A kép 1947-ben készült Dhahranban. Középen Ibn Szaúd Abdel-Aziz, Saúd-Arábia    első királya, balra James McPherson, az ARAMCO elnöke.

Nem sokkal a szaúd-arábiai Ghawar mező 1948-ban történt fölfedezése előtt határozta el a képviselőház, hogy az Egyesült Államok partvidékén található tengeralatti olajmezőket átadja az illetékes part menti államoknak. Adolph J. Sabath, Illionis állam demokrata párti képviselője kijelentette: „Dollár milliárdokat adunk ki az arábiai olajért, amelyet háború esetén semmiképpen sem kaphatunk meg. Veszélyeztetjük a világbékét, mert néhány angol és amerikai olajvállalatnak védelmet akarunk nyújtani. Közben pedig ezzel a törvénnyel olyan területeket adunk ki a kezünkből, amelyeken több olaj található, mint Arábiában, és amelyek közvetlenül az Egyesült Államokban feküsznek.”  1949-ben ismét magára vonta figyelmet az ARAMCO és Ibn Szaúd Abdel-Aziz király kapcsolatának története. James A. Moffett, aki időközben lemondott elnökségéről a Bahrein Petroleumnál és a Caltexnél, pert indított az ARAMCO ellen és 6 millió dollárt követelt azoknak a szolgáltatásoknak fejében, amelyekkel álláspontja szerint arról gondoskodott, hogy teljesítse Ibn Szaúd egyre több pénzt igénylő kellemetlen követeléseit. Moffett-et nem lehetett annyival elintézni, hogy a társaság politikai ellenfele. Moffett Rockefeller egyik társának volt a fia és amikor Roosevelt elök ajánlására 1933-ban elfogadta az NRA Oil Advisory Committee /Olajtanácsadó Bizottság/ elnökségét, a Standard Oil of New Jersey első elnökhelyettesi tisztségét látta el. Moffett állítása szerint a Jersey ezért kidobta állásából, ami évi 125 ezer dollárt jövedelmezett számára. Ezután a Standard Oil of California alelnöke lett. Ezt az állást később feladta és a Federal Housing Administrator (szövetségi lakásügyi megbízott) posztját foglalta el. „Washingtonban többet tettem a Standard Oil társaságért és sokkal többet értem el, mintha a Rockefeller Plaza 30. alatti irodában maradtam volna.”-állította Moffett. Ennek megfelelően 100.000 dollárt követelt a Standard Oil of Californiától azoknak a költségeknek fejében, amelyek washingtoni hivatali ideje alatt keletkeztek, továbbá azért, mert 1942-ben 25.000 dollárral beérte-tudósít a New York Times és a New York Herald Tribune 1949 februárjában. Moffett szerint az ő érdeme az az egyezség, amelynek révén az angolok kifizették Ibn Szaúd királyt az amerikai lend-lease törvény alkalmazásával, ily módon az ARAMCO 5 év alatt 30 millió dollárt takarított meg. Az esküdtszék 1 millió 150 ezer dollárt megítélt Moffettnek, továbbá kamat címén még 500 ezer dollárt, a törvényszék azonban megsemmisítette ezt az ítéletet. Indoklása szerint az olyan szerződések, amelyek megkötése során közhivatalnokok befolyásának áruba bocsátásáról van szó, ellentétesek a közösség érdekeivel. Ez a magasröptű erkölcsiség általános bámulatot keltett Amerikában, és 1 millió 650 ezer dollárt takarított meg a Standard Oil of Californiának.

A háború befejezése után tehát a SOCAL a TEXACO-val közösen alapított CALTEX vállalat keretében folytatta Arábia szénhidrogén kincseinek kiaknázását. Kb.200 millió dolláros költséggel 1000 mérföldes olajvezetéket akartak építeni a Fölközi-tenger felé, amelynek előkészítését-mint már említettük-1944 elején megkezdték. Ehhez azonban olyan piacokat kellett szerezni, mint a TEXACO Szueztől keletre fekvő piacai,és ez még a pénznél is nehezebb feladatnak látszott. Ennek a nehéz feladatnak megoldása érdekében a Standard Oil of California tárgyalásokra kényszerült hatalmas ikertestvérével a Standard Oil of New Jersey-vel, mert ennek kezében volt a pénz és uralta a piacot. A két társaság viszonya hűvös volt, amit talán az érzékeltet legjobban, hogy Moffett a Jersey első alelnökéből lett a Standard Oil of California Arábiáért és a Bahrein-szigetekért felelős alelnöke. Moffett-et félreállították az útból és a testvértársaságok egymásra találtak. A California és a TEXACO 50%-ról 30%-ra csökkentette részesedését az ARAMCO-ban és a Jersey számára ugyancsak 30%-os részesedést tettek lehetővé, a SOCONY pedig megkapta a fennmaradó 10%-ot. Az üzlet kapcsán a Texaco a Caltex rendelkezésére bocsátotta kereskedelmi hálózatát és Szueztől nyugatra fekvő piacait a Földközi-tengeren és Nyugat-Európában. Úgy látszik, hogy a Texaco az Achnacarry olajkartell előírásainak keretében ezt megelőzően nem rendelkezett olyan szabadsággal, hogy így járjon el. A Jersey az ARAMCO-ban elnyert részesedéséért 76,5 millió dollárt fizetett. A SOCONY 25,5 millió dollárt adott az ARAMCO-nak és hosszú évekre lemondott az ARAMCO-ból származó jövedelméről úgy, hogy a CALTEX társasviszonyba való belépése kereken 450 millió dollárba került. Kisebbségi pozíciója miatt érdekei védelmére a Jersey és a SOCONY ragaszkodott ahhoz a határozathoz, hogy a statutumok megváltoztatásához és minden döntő fontosságú tranzakcióhoz kétharmados többség szükséges. A Sandard Oil of California és a Texas Oil Company számára jó üzletnek bizonyult a két vezető Standard társasággal való osztozkodás az arab olajüzletet illetően. Megkapták a Nyugat-Európai piacokat, továbbá 102 millió dolláros garanciát a Trans-Arabian Pipeline (TAPLINE) olajvezeték építéséhez szükséges kölcsönhöz. A Trans-Arábiai-olajvezeték építése szempontjából a pénzzel egyenértékű volt az a körülmény, hogy a négy társaság egységfrontjának köszönhetően sikerült megszerezni Washingtontól a nagy mennyiségű acélcsőre vonatkozó kiutalást. A háború utáni hiány közepette, amikor az amerikai belföldi vásárlók kétségbeesetten szaladgáltak acélcső után, a Kereskedelmi Minisztérium külön engedélyt adott 20.000 tonna acél felhasználására.  

 Washington már 1943 tavaszán komoly érdeklődést tanúsított Szaúd-Arábia iránt, mert csakúgy, mint huszonöt évvel azelőtt, fenyegető olajhiány jelei mutatkoztak. Az amerikai individualizmustól idegen, de Nagy-Britannia számára bevált félig államosított tulajdonszerkezetű olajipar eszméjét figyelemreméltó gyorsasággal sikerült az állami bürokrácián keresztülvinni. Ickes-aki mellesleg fantasztikus szónok volt-nem mondott le az állami ellenőrzéstől, és egy, az olajembereknek tartott beszédében figyelmeztetett, hogy a legtöbb országban van már állami kézben lévő olajvállalat. Szokatlan, merész megoldást javasolt: A kormány építi meg az ezer mérföld hosszú Tapline olajvezetéket Szaúd-Arábiától a Földközi-tengerig, cserébe viszont a társaságok biztosítják kedvezményes áron a kitermelt olaj 20%-át a haditengerészet számára. A terv megvalósítása nem mindennapi diplomáciai következményekkel járt, mert legalább negyed évszázadra meghatározta a követendő amerikai külpolitikát. A hadsereg vezetői az amerikai jelenlét fokozása érdekében eltökélten támogatták az elképzelést. Nem volt még csővezeték, amely ilyen határozott diplomáciai és katonai védelemben részesült volna. Ez a megoldás tökéletesen megfelelt a SOCAL-nak és a TEXACO-nak is, mert sokkal olcsóbbá vált a szállítás, Rogers és Colier-a két cég elnöke-pedig szépen alá is írta az erről szóló szerződést Ickes-szel. Ez a fait accompli viszont nagy felhördülést váltott ki a többi amerikai olajtársaságban, mert nem tűrhették, hogy riválisuk ilyen becstelen előnyökre tegyen szert, az angolok pedig veszélyeztetve látták közép-keleti pozicióikat. Az olajtársaságok támadást indítottak Ickes ellen, a nemzeti olajpolitika kialakítására felállított különleges bizottsággal együtt, amely kijelentette, hogy a kormány beavatkozása rendkívül káros erre a lehető legindividuálisabb gazdasági tevékenységre, az olajiparra. Moore oklahomai szenátor szerint a kormány olajvezeték terve nem más, mint imperialista kalandorakció, és a Hadiipari Tanács által közreadott jelentés szerint a javaslat „fasiszta szemléletről” tanúskodik. A Standard Oil of New Jerseytől, amely már készült, hogy csatlakozzon az ARAMCO-csoporthoz, Eugene Holman azt nyilatkozta, hogy az Egyesült Államokat az olaj tekintetében több mint önellátónak lehet nevezni, és az akkori fogyasztást alapulvéve legalább ezer évre elegendő készlete van. A SOCAL és a TEXACO közben bölcsen hallgattak és hagyták, hogy a kormány harcoljon értük. A csővezeték egyik diplomáciai következménye volt többek között, hogy új vitaáradat indult az Atlanti-óceán két partján Nagy-Britannia és az USA között. Ickes és Roosevelt elnök megkísérelték Churchill bevonását egy, az Egyesült Államok közép-keleti érdekeit elismerő egyezménybe. Churchill Rooseveltnek küldött táviratában „bizonyos angol körökre” hivatkozott, akik attól tartottak, hogy az USA az angol érdekeltségek megszerzésére törekszik. Roosevelt erre említést tett bizonyos híresztelésekről, amelyek szerint az angolok azzal próbálkoznak, hogy részt szerezzenek a szaúd-arábiai olajból. A végén Lord Beaverbrook /akit V. György 1911-ben ütött lovaggá/ vezetésével angol kormánydelegáció tárgyalt Cordell Hull államtitkárral és Ickes-szel, majd 1944. augusztus 8.-án aláírtak egy diplomatikusan semmitmondó megállapodást. Ahhoz azonban elegendő volt, hogy felkorbácsolja az amerikai olajtermelők érzelmeit ez ellen az állítólagos „szuperkartell” ellen. Amerikában a szenátus elvetette, Angliában a munkáspárt vezette kormány visszavonta és újratárgyalta, az amerikai olajvállalatok is támadták, míg végül 1947 júliusában a szenátus előtt végleg vereséget szenvedett. Ezzel kudarcba fulladt minden remény egy összehangolt angol-amerikai együttműködésre. Az összehozott riválisokat tekintve persze ez egyáltalán nem volt meglepő. Mivel az Ickes-féle félig állami olajvezetéket ellenfelei sikeresen elszabotálták, a SOCAL és a TEXACO elhatározták, hogy saját költségükön építik meg. 1945 júliusában megalapították a Trans Arabian Pipeline Companyt, az ún. Tapline-et. Az arabok és a zsidók közti feszültség növekedésével a terv még több diplomáciai bonyodalmat okozott, az első arab-izraeli háború pedig meg is akasztotta az építkezést. Csak 1949-től folytatódott, amikor Szíria és Libanon megegyeztek, hogy engedélyezik az építkezést. A többi amerikai nővér persze háborgott, amiért a TAPLINE vállalkozásnak sikerült az, ami nekik nem, lényeg, hogy a harminc hüvelyk átmérőjű, 200 millió dollárt fölemésztő acélkígyó végre-valahára végignyúlt a sivatagon. 1949 novemberében a libanoni Szidon városában is lefektették a folyékony aranyat szállító csővezeték végét, és megkezdődhetett az Európába tartó tankhajók feltöltése. A történelem mozgalmas sorsot szánt ennek a csővezetéknek: Alkalmas eszköze lett a bojkottnak, ideális célpontja a gerillatámadásoknak, és jó alkudozási alap Szíria kezében, amit felhasználhatott az Egyesült Államok ellen. Mivel három zűrös országon is keresztülhaladt, sohasem volt biztonságban. Végül 1975 áprilisában lezárták. A SOCAL és a TEXACO számára még így is óriási diplomáciai jelentősége volt egyrészt, mert az európai olajszállítások olcsó eszközét jelentette, másrészt, mert Twitchell jóslata szerint negyed évszázadra elkötelezte az amerikai politikát anélkül, hogy a kormány ellenőrzést gyakorolt volna fölötte. Harold L. Ickes belügyminiszternek az államosítás angol mintára történő bevezetésére irányuló próbálkozásainak csak az lett a következménye, hogy amikor a társaságok nagyon rászorultak, megkapták a segítséget, de a koncessziók kezelését beláthatatlan politikai következményeikkel együtt, teljesen rájuk bízták.

                                                                                                                             

A Hét Nővér közül tehát a két legtávolabbi, a kaliforniai Standard Oil és a Texas Company kezdte meg az új, hatalmas készleteket feltárni Szaúd-Arábia kies, elhagyatott sivatagi területein, ahol korábban igen kevés amerikai diplomata fordult meg. A világegyensúlyt felbillentő óriási készletek egyedülállóan különleges kapcsolatokat eredményeztek: új harcok indultak az ellenőrzésért a kormányok és az olajtársaságok között, és elkerülhetetlen komplikációkat okozott az amerikai külpolitikában. Amerika azóta is mindig könyékig benne van a Közép-Kelet problémáiban.                                                                                                                                                                                             

1948-ban a nemzeti honvédelmi program felülvizsgálatára alakult szenátusi különbizottság kiegészítő jelentésében Owen Brewster, Maine állam köztársaságpárti szenátora eképpen jellemezte a háború alatt és után történteket: „A szervezett nyerészkedés megdöbbentő képe tárul elénk egy olyan időszakban, amikor országunk a legkeservesebb szükséget szenvedi.” A bizottság jelentése szerint az ARAMCO és a CALTEX 99 millió dollárt követelt a kormánytól arábiai vállalatuk finanszírozására egy ígéret fejében, amely szerint barrelenként 40 centért adnak majd fűtőolajat a haditengerészet részére az akkor szokásos 1,05 dolláros árral szemben. Washington nem akart a szaúdi olajkirály támogatásába közvetlenül belekeveredni, ezért Anglia bevonásával kerülő úton oldotta meg az ügyet. Anglia szubvencionálta Ibn Szaúd királyt, majd a számlát az Egyesült Államok az 1941-es „lend-lease” /haszonbérleti/ törvény keretében rendezte. Ez a törvény följogosította az amerikai kormányt, hogy a Hitleri Németországgal hadiállapotban lévő szövetséges hatalmaknak anyagi segítséget nyújtson. A támogatás fejében Ibn Szaúd Abdel-Aziz király hozzájárult ahhoz, hogy az ARAMCO Dhahran melletti repülőterét amerikai támaszponttá alakítsák át, erősítve ezzel az abadani és a szuezi támaszpontokat.                                                                                                                                   

A királyi udvar költekező életmódja és az amerikai bankok sikeres eladósítási törekvéseinek következtében Szaúd-Arábiának 1960-ban már 1250 millió rial államadóssága és 500 millió rial költségvetési hiánya volt. 1980-ban a szaúdi kormány befejezte az ARAMCO részvényeinek fokozatos felvásárlását. Miután az ország gazdasági föllendülését megalapozó legendás olajmonopólium 100%-os tulajdonosává vált, létrejött a nemzeti olajvállalat, s a cég nevét "Saudi Aramco"-ra változtatták. a Dammam No. 7-es olajkutat 45 éves üzem és 32 millió hordó (napi 2000 hordó) olaj kitermelése után 1982-ben lezárták. Az ezredfordulón mintegy 300 kisebb-nagyobb olajmező ismert Szaúd-Arábiában, de az olajból sarjadt mesés gazdagság 90%-ának forrása öt olyan olajmező, amelyeket 1940 és 1965 között fedeztek fel. Ezek a következők: Ghawar mező, Safaniya-Khafji mező, Berry Field, Abqaiq mező, Manifa mező. 

Szaúd-Arábia első pillantásra stabilnak tűnik így a harmadik évezred második évtizedében, ebben az igencsak bizonytalan és bonyolult közép-keleti régióban. Valójában azonban a sivatagi királyságot számtalan belső probléma feszíti, legyen szó akár az utódlási kérdésről, a síta közösségek integrációjáról, vagy éppenséggel a politikai reformok ügyéről. Komoly gondot jelent az egyre növekvő belső fogyasztás is, ráadásul egy olyan időszakban, amikor a folyékony aranyat termelő olajkutak már évek óta vizesednek, mégpedig egyre jobban. A felszínre hozott olaj egynegyedét ma már odahaza használják fel, 3 millió barrelt naponta, ezzel Szaúd-Arábia az ötödik legnagyobb fogyasztónak számít a világon. A sivatagi királyság jelenleg több kőolajat fogyaszt, mint Németország, holott lakosainak száma csak harmada, gazdaságának teljesítménye pedig ötöde az európai országénak. Az olajfogyasztás növekvő mértéke egyrészt a lakosság rohamosan növekvő lélekszámának a következménye, az elmúlt egy évtizedben megduplázódott a belső fogyasztás. Másrészt rekord mennyiségű légkondicionáló berendezés működik az országban, márpedig ezek villamosenergia fogyasztása az összfogyasztásnak kb. 50%-át teszik ki. Ennek az igen tekintélyes mennyiségnek 65%-át olajtüzelésű, a fennmaradó hányadát pedig földgáz-tüzelésű erőművek állítják elő. A népesség növekedése évi 2%, a gazdaságé pedig 6%, amely tényezők az ország belső fogyasztásra szánt kőolaj-felhasználását akár évi 10%-al is növelhetik.                                                                

Mindezen nehézségek pedig az idő múlásával még inkább kiéleződnek majd, a kőolaj-gazdagságáról híres Szaúd-Arábia ugyanis az előrejelzések szerint 2038-ra nettó olajimportőr lesz. Ez nem csak a rendszer finanszírozhatóságát, hanem fenntarthatóságát is megkérdőjelezi.



                                           Dhahran. A Saudi Aramco Oil Company központja.

AZ IRAQ PETROLEUM COMPANY

Annak ellenére, hogy az Iraq Petroleum Company olajtársaság a nagy nemzetközi olajmonopóliumok közös tulajdona, mégis külön foglalkozunk keletkezésével és fejlődésével, mert nagyon jellemző azokra a viszonyokra, a vetélkedésre és a harcokra, melyek az olajmonopóliumok között a Közép-Kelet olajforrásainak megkaparintásáért, felosztásáért, újra és újrafelosztásáért folytak. Az IPC lett szülője és egyben prototípusa a későbbi közép-keleti vállalkozásoknak. Már maga az a tény, hogy egyesített magában négyet a legnagyobb olajtársaságok közül, sokkal könnyebbé tette a termelés ellenőrzését és korlátozta a verseny hevességét. Ugyanakkor az angolok Perzsiában elfoglalt kiváltságos helyzete felszította a többi olajnélküli ország sértettségét, ha úgy tetszik irigységét.                                                                                                                      

Az iraki olajkoncessziók megszerzése és az Iraq Petroleum Company létrehozása Calouste Sarkis Gulbenkian nevéhez fűződik, akit „Mister Five Per Cent”-nek, azaz Öt Százalék úrnak is neveztek. Az örmény származású Gulbenkian egy bakui olajvállalkozó fia volt, aki 1869-ben született Konstantinápolyban, itt végezte el a középiskolát, majd Londonban szerzett általános mérnöki diplomát. Al Mantashev-nek, egy szintén örmény nemzetiségű bakui olajmágnásnak és filantrópnak a titkára, majd vezérképviselője volt, később pedig a Standard Oil csoporttal szemben álló Royal Dutch Shell születésénél is bábáskodott. A francia régész és geológus Jacques de Morgan kutatási eredményeit Knox D’Arcyhoz hasonlóan Gulbenkian is ismerte, ennek alapján meggyőződése volt, hogy valahol a Tigris folyó környékén olajnak kell lennie. Gulbenkian már 1893-94-ben is keresett olajat Mezopotámiában, a mai Irak területén. Kutatómunkája iránt érdeklődést mutatott a török kormány, és II. Abdul Hamid szultán is személy szerint, aki Mezopotámia hatalmas olajlelőhelyeit egy kormányrendelettel saját tulajdonának nyilvánította. Gulbenkian 1902-ben fölvette az angol állampolgárságot. Nemzetközi üzleti körökben tekintélyes pénzügyi szakember, olajmágnás, és mint diplomata vált ismertté. 1955-ben, 86 éves korában halt meg, 150 millió fontsterlinget meghaladó vagyont hagyott hátra, amit főképpen az iraki olajból szerzett. Koncessziós szerződése alapján 5% részesedés járt neki az Irakban kitermelt olajból, amit örökösei is kapnak. Figyelembe véve, hogy Irak olajtermelése 1958-ban 35,8 millió tonna volt, a Gulbenkian cég kb. 1,7 millió tonna olajat, illetve ennek ellenértékét kapta. 15 dollárral számolva tonnánként, ez 25,5 millió dollárt tett ki. Néhány évvel az után, hogy Gulbenkian megkezdte olajkutató munkáját Mezopotámiában, 1901-ben Perzsiában megkötötték a Knox D’Arcy-féle koncessziót. D’Arcy, majd később az Anglo-Persian Oil Company arra törekedett, hogy behatoljon Mezopotámiába oly módon, hogy koncessziót szerez a török kormánytól olajkutatásra és kitermelésre az Ottomán Birodalomnak ebben a nagy kiterjedésű részében. Németország, illetve a Deutsche Bank megelőzte őket, és 1903-ban megkapták a híres koncessziót a Berlin-Bagdad vasútvonal továbbépítésére. A koncesszió értelmében Németország jogot kapott arra is, hogy a vasútvonal két oldalán 20-20 km-es sávban természeti kincseket /főleg olajat/ kutasson és termeljen ki. Gulbenkian is igyekezett olajkoncessziót szerezni Mezopotámiában. 1910-ben a londoni és párizsi török nagykövetség gazdasági és pénzügyi tanácsosa volt. Az angolok úgy látták, hogy a Berlin-Bagdad vasúti összeköttetés, valamint a mezopotámiai olaj német kézre kerülése súlyosan veszélyezteti és sérti érdekeiket. Az Ottomán Birodalom akkoriban nehéz pénzügyi helyzetben volt, amelyet a németek és angolok egyaránt igyekeztek kihasználni. Az „ifjú törökök” forradalma után Anglia speciális pénzügyi bizottságot küldött Törökországba Sir Ernest Cassel vezetésével, aki 1910-ben megalapította a Török Nemzeti Bankot. Cassel a Rajna menti Kölnben született, VII. Edward király bizalmas barátja, és Winston Churchill hűséges támogatója volt. A TNB valójában angol bank volt Törökországban, minthogy egész tőkéjét angol pénzcsoportok adták össze. A bank elnökévé magát Casselt nevezték ki, Gulbenkiant pedig az egyik igazgatónak. Az angol pénzcsoportok számára így lehetővé vált, hogy még jobban behatoljanak Törökország gazdasági életébe, és hogy olajkoncessziókat kapjanak a mosuli és bagdadi vilajetben (körzetben). Ilyen koncessziót kaptak 1911 elején az újonnan alapított vegyes társaságban, az African and Earstern Concession Limiteden keresztül. Ennek a társaságnak 80.000 fontsterling volt az alaptőkéje, mely a következőképpen oszlott meg:  

Tulajdonos	Részvények száma
Deutsche Bank	20.000 részvény
Török Nemzeti Bank	32.000 részvény
Sir Ernest Cassel	28.000 részvény
Calouste Sarkis Gulbenkian	20.000 részvény

                                                                                                                                   
A Deutsche Bank, az Anatóliai Vasúttársaság és a Konyától délre folytatólag Bagdadig építendő vasút német tulajdonosai a régi bányászati koncesszióval kapcsolatos jogaik átadásának fejében befizetés nélkül megkapták a részvények 25%-át. Ezen kívül a Török Nemzeti Bank kapta azok 35%-át, Gulbenkian 15%-át, az Anglo-Saxon Oil Co., amely a  Royal Dutch Shell leányvállalata volt, 25%-át. Ilyen módon az angol tőke vált uralkodóvá a társaságban, ellenőrizte a részvények 75%-át. 1912-re Gulbenkian megszerezte a Turkisch Petroleum Company számára a Bagdad-vasút mentén az olaj-és érckutatási jogokat, és most már a mosuli és kirkuki koncesszió megkaparintására törekedett. Anglia kormánya eközben Churchillel az élen, az Anglo-Persian Oil Company védelme érdekében igyekezett kiszorítani a TPC-ből a Török Nemzeti Bankot, a Royal Dutch Shellt, és Gulbenkiant, hogy az APOC a Deutsche Bankkal összefogva megszerezhesse a mosuli és kirkuki koncessziót. Gulbenkian ekkor ravasz húzáshoz folyamodott: 20.000 részvényét, az egész részvénypakett 10%-át átengedte a Royal Dutch Shellnek egyrészt azért, hogy a Shell a Deutsche Bankkal egyenlő partnerként tárgyalhasson, másrészt számításból. Gulbenkian csak 5%-os részesedést tartott meg a Turkisch Petroleum Companyban. (Az African and Eastern Concession Limited 1912-ben ezt a nevet vette fel.) A ravasz örmény üzletembert ettől kezdve nevezték „Mr, Five Percent”-nek, vagyis Öt Százalék Úrnak. Számítása bevált és egyszer állítólag azt mondta, hogy „Jobb egy kis szelet a nagy tortából, mint egy nagy szelet a kis tortából.” Miután 1913-ban újra felosztották a részvényeket, Gulbenkiannak a megmaradt 5% is hatalmas nyereséget hozott, de sok kellemetlenségbe és bírósági eljárásba is bonyolódott, hogy legalább ezt megőrizhesse, társainak és a koncesszióban később érdekeltté lett amerikaiaknak a támadásaival szemben.                                                                                 
Az első világháború/olajháború kitörésének idején a Turkish Petroleum Company koncessziója még nem alakult ki véglegesen, de hivatalos ígérete volt a török kormánytól, hogy olajtermelő területeket kap Mosul és Bagdad környékén. A Török Nemzeti Bank 32.000 részvényét, valamint 28.000 saját részvényét Sir Ernest Cassel, a bank igazgatója átjátszotta a vegytiszta brit tulajdonú Angol-Perzsa olajvállalatnak. A TPC ezáltal több mint 75%-ban angol vállalattá lett. Szaid Halim pasa, a török nagyvezír 1914. június 28.-án, a szarajevói merénylet napján, hivatalosan megadta a TPC-nek a mezopotámiai koncessziókat.  

                                                                                                                                          A háború után újra fölmerült az olajkoncesszió kérdése, de már egészen más körülmények között. Németország és Törökország vesztesként került ki a háborúból, melynek következtében Törökország elveszítette déli tartományait. Anglia uralkodó pozícióba került Mezopotámiában, amelynek megszállását már rögtön a háború elején elkezdte. Amikor 1918-ban az angol hadsereg elfoglalta Bagdadot és Mosult, azonnal elkezdték az olajkutak fúrását és folytatták a vasútépítést. Franciaország a Sykes-Picot titkos egyezményre hivatkozva tiltakozott ugyan emiatt, de Lloyd George brit miniszterelnök londoni lakásán baráti megbeszélésen fogadta francia kollégáját, Clemenceaut, s elsimította a viszályt. – Uraim, önöké egész Szíria és Libanon-mondta -, érjék be ennyivel... A TPC tehát egyedül az angoloké lett. A Deutsche Bank 25%-át kisajátította az angol kormány, Deterding, a Royal Dutch Shell fő részvényese pedig 1915-ben fölvette az angol állampolgárságot, ezáltal a Shell 22,5%-a is angollá lett, s Gulbenkian is Őfelsége alattvalójaként tengette tovább 5%-os életét. Anglia olyan elégedett volt, mint a macska, aki fölfalta a kanárit.                                                       
A mosuli vilajetért folyó vitát Irak javára döntötték el, az angol politika trükkjeinek köszönhetően pedig Genfben a Népszövetség Irakot angol protektorátus alá helyezte. Az angol protektorátus alatt működő újszülött iraki kormány hivatalosan elismerte a Turkish Petroleum Company koncessziós jogait. Gulbenkian közvetítésével az angolok a társaság részvényeinek 25%-át átengedték Franciaországnak, azt a 25%-ot, amely a Deutsche Banké volt. A francia kormány azzal indokolta követelését, hogy a háborúban Franciaország hozta a legtöbb áldozatot /ami igaz is/, ezért őt illeti a németek részesedése. Anglia számított arra, hogy az amerikai tőke követelni fogja a felosztásban való részvételét, így Franciaország szövetségét keresve ezért is egyezett bele, hogy az iraki koncesszió egy részét a franciák kapják meg. Az amerikai olajtársaságok, élükön a Standard Oil of New Jerseyvel, kitartóan küzdöttek, hogy behatoljanak az angol tőkének ebbe a közép-keleti erődítményébe. Kormányukon keresztül tiltakoztak az ellen, hogy kizárták őket a közép-keleti hadizsákmány felosztásából és ragaszkodtak ahhoz, hogy megkapják az iraki olajkoncesszió őket megillető részét. A Turkisch Petroleum Company (TPC) nevű konzorcium a volt Oszmán Birodalom területén található olajlelőhelyek felkutatására és kitermelésére jött létre, csakhogy újabb nézeteltérés kerekedett egy alapvető kérdésről: hol is húzódtak tulajdonképpen a volt Oszmán Birodalom határai?                                                                                                                        
Olajat eladdig csak az Irakhoz csatolt Ottomán területeken találtak, ott is csak jelentéktelen mennyiségben. A valóban gazdag olajmezők feltárása 1927. április 5.-én kezdődött el Palkhana térségében, majd októberben folytatódott Kirkuktól északra, Baba Gurgur környékén, ahol hihetetlenül gazdag olajforrást sikerült találni. Az angol kormány közben több megállapodást kötött az Arab-félszigeten olyan sejkségekkel, akik nem ismerték el a török fennhatóságot. Az amerikai olajroham még a lehetőségek mérlegelésének keretei között maradt, de az olajtársaságok kormányukon keresztül éreztették elégedetlenségüket San Remo miatt, ahová meg sem hívták őket. Az események tehát felgyorsultak és szükségessé vált a területi kérdés mielőbbi rendezése. Hosszas tárgyalások után kompromisszumos megoldás született. 1928 júliusában a belgiumi Ostende-ben a Turkisch Petroleum Company társtulajdonosai olyan határozatot hoztak, hogy az egykori Ottomán Birodalom területén (de csak itt!) kizárólag a többi fél hozzájárulásával és részvételével folytatnak kőolaj kitermelést. Hogy a már-már kudarcba fulladó megállapodást megmentse, Gulbenkian „behozatott egy térképet, aztán piros ceruzával vonalat húzott a központi részek köré. Itt születtem, itt éltem, itt dolgoztam - mondta. – Ismerheti-e valaki jobban nálam?!” (Ralp Hewins: Mr. Five Per Cent. London 1957)                                                                                                                                                       
A delegátusok közelebbről megvizsgálták a térképet. Az angolok elégedettek voltak, mert Bahrein, Katar, Szaúd-Arábia, és az Arab-öböl kis sejkségei, mind a vonalon belül voltak. Elégedettek voltak az amerikaiak is, mert Kuvait, amit kutatások céljából kiszemeltek maguknak, a vonalon kívül volt. Az ily módon felosztott terület fölött megállapodtak, ez volt a híres-hírhedt Vörös Vonal Egyezmény. Ez a Gulbenkian által vörös ceruzával húzott vonal, amely áttörést hozott az Oszmán Birodalomtól zsákmányolt olajlelőhelyek felosztása terén, s ez határozta meg a következő húsz évben az Arab-félsziget kőolaj termelésének fő csapását. Az araboknak, akiknek sorsa is bennfoglaltatott a Vörös Vonal Egyezményben - a Sykes-Picot egyezményhez hasonlóan  -minderről fogalmuk sem volt.                                                                                                                               
Az angol és amerikai olajmonopóliumok közötti ellentétek 1928-ig álltak fenn, amikor az angol vállalatok arra kényszerültek, hogy a Turkish Petroleum Companyban lévő részvényeik egy részét átadják az amerikai olajtársaságoknak. A megegyezés eredményeképpen a Turkish Petroleum Company átszervezésével 1929 júniusában a cég Iraq Petroleum Companyra változtatta a nevét így, a legnagyobb olajtársaságokat tömörítő virtuális monopólium jött létre. Részvényei a négy nemzetközi olajtársaság és Gulbenkian között kerültek felosztásra. A Gulf Corporation of Pennsylvania, az IPC amerikai csoportjának tagja máris érdeklődni kezdett Kuvait és Bahrein iránt, noha ezeken a helyeken még nem találtak olajat.                                                                                                                                                                       

Az iraki olajkutatásra és kitermelésre alapított vegyes társaság, a Turkisch Petroleum Company ténylegesen a legnagyobb nemzetközi olajmonopóliumok kartellszervezete volt a Közép-Keleten. Közvetlen elődje volt az 1928-ban létrejött Nemzetközi Olajkartellnek. Az IPC társaság 1929-ben történt létrehozásának egyik fontos feltétele a Vörös Vonallal kapcsolatos pont volt. Ebben arra vállaltak kötelezettséget az Iraq Petroleum Company csoportjai, hogy sem közvetlenül, sem közvetve, leányvállalataikon keresztül nem törekszenek önálló olajkoncessziók szerzésére olyan országokban, amelyek a Közép-Kelet térképén Vörös Vonallal vannak körülzárva. A Vörös Vonalon belül esik Törökország európai és kisázsiai része, Irak, Szíria, Izrael, Transzjordánia, Szaúd-Arábia, Bahrein-szigetek, Jemen, Adan, Maszkat, és Oman. Nem esett ide Kuvait és egy kis terület Irak keleti határán, mely a British Petroleum koncessziója volt. Az egyezmény értelmében az Iraq Petroleum Company tagjai a Vörös Vonal keretén belül csak a társaságon belül kaphatnak olajkoncessziókat. Ilyen módon minden egyes új koncesszió a társaság összes részvényesének részvénypakettjeik arányában közös tulajdonává vált. Az Iraq Petroleum később egész sor olajkoncessziót kapott a felsorolt országokban. A társaság tevékenysége arra irányult, hogy a lehető legnagyobb területre terjeszthesse ki koncesszióit és ne engedje meg, hogy a Vörös Vonal környékén idegen vállalatok koncesszióhoz jussanak. Így 1944 végéig 1,2 millió km2 területen sikerült koncessziókat szereznie a megjelölt körzetben. Törekedett arra is, hogy koncessziókat szerezzen Törökországban, Szaúd-Arábiában, és Kuvait semleges zónájában, ez azonban nem járt sikerrel. Bár az Iraq Petroleum Company minden erejével igyekezett megakadályozni, hogy bármely riválisa behatoljon a Vörös Vonal környékére, egy angol-olasz-német tőkével működő vegyes vállalatnak mégis sikerült 1932 áprilisában 75 évre szóló koncessziót szereznie az iraki kormánytól a Tigris folyótól nyugatra fekvő egész területre. Az outsider társaság megjelenése az érdekszférában, erős nyugtalanságot keltett az Iraq Petroleum részvényeseiben, akik nagy összegeket fizettek az outsider társaság részvényeinek felvásárlására. Az Iraq Petroleum Company egész sor leányvállalatot alapított koncessziók szerzésére és hasznosítására, és így holding társasággá alakult, bár egyidejűleg operatív társaság is volt, mely birtokolta a Tigris folyótól keletre eső alapvető iraki koncessziót, ahol a leggazdagabb olajmezők találhatók. Ez Kirkuk és vidéke. Az Iraq Petroleum Company hat leányvállalattal működött Irak területén, melyek közül kettő szállítással foglalkozott, kettő pedig operatív tevékenységet végzett: A Mosul Pertoleum Company, amely a Tigristől Nyugatra fekvő koncessziós terület birtokosa volt, valamint a Basra Oil Companys, amelynek Dél-Irakban voltak koncessziói. Így az Iraq Petroleum Company, leányvállalataival együtt Irak egész területén több mint 435 km2 területen jutott koncesszióhoz. Irak határain kívül az Irak Petroleum Company leányvállalata, a Petroleum Concession Limited dolgozott, mely a maga részéről szintén holding vállalatként tíz társaságot ellenőrzött a Vörös Vonal körzetének többi országában. Bár az Iraq Petroleum Company elődjének olajkoncessziója már 1925-ben érvénybe lépett Irakban, az angol tőke, amelynek ellenőrző pakettje a társaság kezében volt, ebben az országban nem igyekezett különösebben a kitermelés fejlesztésével, sőt igyekezett a területet az olajkutatás szempontjából érdektelennek feltüntetni. Az angol olajcsoportok-a Shell és az APOC-olaj szükségletét egyelőre főleg Perzsiából fedezték, ahol feldolgozó üzemeik is voltak, és a rendkívül előnyös D’Arcy-féle koncessziónak köszönhetően igen olcsón termeltek. Voltak még ezeken kívül dél-amerikai és távol-keleti koncesszióik is, mindezek tetejébe túltermelés mutatkozott a világpiacon, amit az iraki olajtermelés fejlesztése csak fokozott volna. Ráadásul még olajvezetéket is kellett volna lefektetni a Tigris folyótól keletre. Az angol tőke érthető módon nem vállalkozott erre a jelentős befektetésre olyan olajnak a kitermeléséért és szállításáért, amelyre még nem is volt szüksége. Az egymással szemben álló amerikai és európai olajcsoportok az első világháború/olajháború után átmenetileg felfüggesztették a Közép-Kelet olajkincseinek újrafelosztásáért 1914-ben indult első elkeseredett összecsapást, és 1928-ban tűzszünetet kötöttek. A skóciai Achnacarry-kastélyban ban megalakították a Nemzetközi Olajkartellt.

Az Iraq Petroleum koncessziójának nagyléptékű hasznosítását csak 1934-ben kezdték meg, amikor befejeződött a Földközi-tengerig érő olajvezeték építése. Az Iraq Petroleum Company most már az olajvezetékek egész hálózatával rendelkezett, melyek a legfontosabb olajtermelő körzetből, Kirkukból a Földközi-tengerig vezettek. Az első olajvezeték építését 1934-ben fejezték be, szállító képessége évi 4 millió tonna volt. Kirkuktól Haditháig egy vezeték halad, amely ott kettéágazott úgy, hogy a déli ág 1000 km után Haifa kikötőjében végződött. Az izraeli konfliktus után ez az ág 1948-ban beszüntette működését. Az északi ág Libanonban, Tripoli kikötője mellett végződik. Hossza 852 km. A második olajvezeték, amely az első déli ágának nyomvonalával párhuzamosan halad, építését 1946-ban kezdték meg, de miután elértek vele az izraeli határig, építését a bizonytalan politikai helyzet miatt abbahagyták. A harmadik vezeték az északi ággal párhuzamosan épült, 1950-ben kezdték el. A negyedik, 895 km hosszú, 80 cm átmérőjű vezetéket-mely a legnagyobb, Kirkuktól vezet Banjasz szíriai kikötőig, és 1952-ben helyezték üzembe. Szállító kapacitása évi 12 millió tonna. A dél-iraki olajvidékről Zubairból Basra kikötőjéig két párhuzamos olajvezeték épült 110 km hosszúságban.

A második világháború elején jelentősen csökkent az iraki olajtermelés a szállítási nehézségek miatt, mert a Földközi-tengert a német és olasz tengeri és légierők blokád alatt tartották. Az olajkitermelés 1950-től ugrásszerűen megnőtt, a maximumot, 41,7 millió tonnával 1959-ben érték el Irakban. 1957-ben a termelés azért esett vissza, mert Anglia és Franciaország egyiptomi katonai intervenciója idején a szíriai hazafiak megrongálták az olajvezetékeket.

Az amerikai csoporton belül az Iraq Petroleum Company részvényeit 1928, a Nemzetközi Olajkartell létrejötte után továbbadták, így ma, a XXI. század elején az egész amerikai rész a Rockefeller pénzcsoport birtokában van. A londoni székhelyű Iraq Petroleum Company tőkéje 1962-ben 83,5 millió fontsterling volt, amely a következő csoportok birtokában az alábbiak szerint oszlott meg:

Olajvállalat	Részesedés %-ban
Standard Oil of New Jersey, a Socony Mobil Oil Companyval együtt	23,75
British Petroleum Company	23,75
Compagnie Francaise des Petroles	23,75
Royal Dutch Shell csoport	23,75
Participation and Exploration Corporation (Gulbenkian)	5
Összesen:	100%

Az említett olajmonopóliumokon kívül voltak és vannak más olajtársaságok Amerikában és Európában is, melyek közül egyesek nagyobbak, mások kisebbek, de van a két világrészen egy-két olyan olajcsoport, amelyek kezében összpontosul a vezetés, amelyek a leghatalmasabbak, és amelyek uralkodnak a többi fölött. Az Egyesült Államokban és a világon leghatalmasabb volt évtizedeken át a Rockefeller pénzcsoport kezében lévő ExxonMobil olajmonopólium, mely a Standard Oil of New Jersey leszármazottja. Európában pedig a Royal Dutch Shell csoport volt a világ második legnagyobb olaj-és iparvállalata, harmadik pedig a kizárólagosan angol olajtársaság, az Anglo-Persian reinkarnáció, a British Petroleum Company. A XXI. század elején ezek voltak a leghatalmasabb tőkecsoportosulások az olajbirodalomban, 2007-től viszont az ExxonMobil helyét átvette a Petrochina állami olaj és gázipari vállalat.                                            

AMERIKAI TÉRNYERÉS A VÖRÖS VONAL ROMJAIN

Az 1928-ban Belgiumban aláírt Vörös Vonal egyezmény változatlanul megkötötte az Iraq Petroleum Companyban részesedő amerikai olajvállalatok mozgásszabadságát, minthogy a Perzsa-félsziget nagy részén csak az angol és francia társtulajdonosokkal valamint Gulbenkiannal együtt szerezhettek koncessziót és kezdhettek olajkutatásokba. Ahhoz, hogy az amerikai olajtársaságok fölépíthessék azokat az erődítményeiket, amelyeknek alapjait már a két világháború között lerakták a Közép-Keleten, és kiszélesíthessék az Arab-félszigetre vezető utat, a Vörös Vonal Egyezményt el kellett temetniük. Az amerikai kormány, amely Rockefeller olajimpériumának kiépítése óta mindig is az olajmonopóliumok kedvében járt, minden rendelkezésre álló eszközzel e konszernek segítségére sietett. Amíg minden simán ment, addig csak a kulisszák mögötti praktikákkal, diplomáciai eszközökkel, de ha a szükség úgy hozta, nem riadt vissza a katonai fenyegetéstől sem. S az arab olajért folytatott küzdelem nem hagyott alább még a második világháború vérzivataros éveiben sem. Amikor a háború kellős közepén Anglia megpróbálta visszaszerezni Szaúd-Arábiában elvesztett befolyását, Roosevelt elnök nem habozott kijelenteni, hogy „Szaúd-Arábia védelme létfontosságú az Egyesült Államok számára.”                    
A liberális, moralista Roosevelt semmilyen akadályát nem látta annak, hogy a gigantikus olajkincs megszerzése érdekében együttműködjön a középkori módszerekkel uralkodó despotával, Ibn Szaúddal.                                                                 
De nem csak a Standard Oil of New Jersey és a Socony Vacuum Oil Society, az Iraq Petroleum amerikai részvényesei akartak megszabadulni a terjeszkedésüket akadályozó vörös vonaltól, hanem a Szaúd-Arábiában dolgozó Standard Oil of California (SOCAL) és Texas Company (TEXACO) társulásából alakult CALTEX is. E két amerikai vállalat azért kívánt osztozkodni a szaúd-arábiai olajkincsen, mert a második világháború utolsó szakaszában részt vettek a hatalmas ütemben folyt feltárási munkákban, a kitermelés felfuttatásához szükséges termelőberendezések megvásárlásában, továbbá az Ibn Szaúd királynak átutalt royalty állandó emelkedése, továbbá a Földközi-tengeren át építendő csővezeték beruházási költsége túlságosan is nagy teher volt a CALTEX-nek. A két amerikai olajvállalat 1940-ben 1,5 millió dollárt, 1946-ban 13,3 millió, és 1948-ban már 31,5 millió dollárt fizetett be Szaúd-Arábia kincstárába. E gazdasági megfontolások mellett azonban szerepet kaptak a politikai tényezők is. A háború nyugat-európai győztesei olyan nehéz gazdasági helyzetbe kerültek, hogy a tőkés világgazdasági életben az amerikai vezető szerep elérhető közelségbe került. A Szovjetunió elzárkózott, a világpiacon csak speciális esetekben jelent meg, akkor is inkább vásárlóként. Az amerikai olajmonopóliumok felmérték, hogy elszalaszthatják a kínálkozó lehetőséget, ha erőik továbbra is megoszlanak és nem egységesen lépnek fel az angol és francia vadászterületek meghódítására.                                                                                               
Az Arab-félsziget térségében 1944 óta gőzerővel termelő ARAMCO térnyerésének feltartóztatására Angliának és Franciaországnak nem volt már elég ereje, de abban még bíztak, hogy a gyarmati tapasztalatokkal nem rendelkező jenkik nem tudnak majd megbirkózni a feladattal, főleg az arab nacionalizmussal. Az amerikaiak azonban tanultak Mexikóból, ahol a forradalmárokat, a nemzeti felszabadító mozgalmak vezetőit próbálták megnyerni az olajtársaságok védelmezésére, de ez nem jött össze, és mindent elveszítettek. Az arab területek kiszipolyozására az amerikai stratégák új politikát ötlöttek ki, amely így szólt: „Nem avatkozunk be az ország belső ügyeibe.” Az újonnan zászlóra tűzött be nem avatkozás politikája alatt azt kell érteni, hogy az ország hagyományos /értsd: elmaradott/ társadalmi és gazdasági berendezkedését meg kell őrizni az ARAMCO számára. Mindent elkövettek azért, hogy az angolok által felosztott területen mesterségesen létrehozott kis országokat és sejkségeket megőrizzék a vallási fanatizmus táplálta elmaradottságban, megvédjék a polgári liberalizmusnak még a szelétől is, amelyet maguknak tartottak fönn. Az ARAMCO olyan szakértői szervezetet tartott fönn ennek érdekében, amelyet egy kisebb ország államapparátusa is megirigyelhetett volna. Az arab országok történelmének kutatásával, hagyományainak megőrzésével történészek és szociológusok foglalkoztak. Tizennégy alosztály foglalkozott az egészségüggyel, az oktatásüggyel, a rendőrséggel, a technikai „segítséggel”. Ez utóbbi alosztály persze nem az adott ország mezőgazdasági vagy ipari fejlesztésével kapcsolatos ügyeket intézte, hanem a királyi palota klímaberendezéseinek, az udvartartás óriási, amerikai gyártmányú gépkocsijainak karbantartása, ezek méregdrága alkatrészeinek beszerzése volt a feladata. Ezek az osztályok és alosztályok gondoskodtak arról, hogy a királyi fogadásokra szánt ételeket valamely európai nagyvárosból külön e célra rendszeresített repülőgépek szállítsák a királyi udvarba. De az ARAMCO szakértő munkatársai szerezték be az európai hölgyeket is, akik egy-egy este jutalmául milliókat érő ékszerekkel vagy csekkekkel távoztak az országból, miközben százezrek és milliók tengetik életüket nyomorúságos vályogviskókban, és haltak meg anélkül, hogy valaha megtanulhattak volna írni-olvasni. Nem változtat ezen a tényen az sem, hogy Ibn Szaúd palotájába, illetve a palota ebédlőjébe bárki bemehetett és helyet foglalhatott a mindenkor ötven főre terített asztalnál.

                                                                                                                                                                                              

A Vörös Vonal Egyezmény megsemmisítésére irányuló első próbálkozás egy jogi manőveren alapult. Az ARAMCO jogászai kisütötték, hogy mivel Franciaország 1940-ben történt náci megszállása után az ellenséges javak kezelésével megbízott angol hatóság elkobozta az IPC francia tagjának, a Francaise Compagnie des Petroles részvényeit, és vele együtt az akkor Párizsban élő Gulbenkian 5% részesedését is, az amerikai jogászok szerint a Vörös Vonal Egyezményben foglalt megkötések ezáltal hatályukat vesztették. Annak ellenére, hogy Gulbenkiannak iráni útlevele is volt, és a semleges Portugáliában telepedett le, minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult az angol hatóságok döntésének megváltoztatására. A State Department is arra az álláspontra helyezkedett, hogy „az amerikai kormány nem támogatna olyan új egyezményt, amely a régi megkötéseken alapul.”                                                                                 
Eleinte úgy tűnt, hogy nem lesz túl nehéz egyezségre jutni. A Royal Dutch Shell és az Anglo-Iranian ugyanis nyilvánosan állást foglalt amellett, hogy a háború kiradírozta a Gulbenkian ceruzája által meghúzott Vörös Vonalat. A Szaúd-Arábiába behatolni készülő két amerikai cég persze nem kevés áldozatot hozott azért, hogy angol partnerei is erre a számukra kedvező álláspontra jussanak. A Standard Oil of New Jersey vállalta, hogy 1952-től húsz éven át napi 110.000 hordó /15.300 tonna/ nyersolajat vesz át az Anglo-Persiantól. Másrészt, mivel Angliában nagy volt akkoriban az olajhiány-jegyre adták a benzint-segítő szándékukat mutatva abba is belementek, hogy benzint szállítanak a szigetországnak, mégpedig dollár helyett-ami ugyancsak hiánycikk volt Londonban-angol fontért, sőt még azt is vállalták, hogy az így kapott pénzért angol árut vásárolnak. Mivel a Socony Vacuum hasonló megállapodást kötött a Royal Dutch Shell-lel, az angol kormány hozzájárulását is sikerült megszerezni. Azonban hátra volt még a neheze: alkut kötni a francia CFP vállalattal és a jogait foggal-körömmel védelmező Gulbenkian családdal. Első lépésként az amerikaiak közölték, hogy a Vörös Vonal Egyezmény a trösztellenes törvénybe ütközik, ezért az igazságügyi-minisztérium nem fogadja el. A visszavágás kivédhetetlen volt: Gulbenkian emlékeztetett arra, hogy mindenféle vitát az angol törvényeknek megfelelően rendeznek. Nem vette tudomásul azt az érvet sem, hogy a részvények háború alatti elkobzása hatályon kívül helyezné a Vörös Vonal Egyezményt. A tárgyalások holtpontra jutása után 1947 februárjában a Compagnie Francaise des Petroles és Gulbenkian ellentámadásba lendültek, közölték, hogy bírói úton kívánják érvényesíteni jogaikat. Az amerikai nagyvállalatok mindenképpen szerették volna elkerülni az eljárást, amit az egyik társaság igazgatója így indokolt meg: „Ha bírói úton megvizsgálják jogainkat úgy, amint mi értelmezzük őket, akkor ez magában foglalja az 1928-as /Vörös Vonal Egyezmény/ leleplezését, és a leleplezések olyan sorozatához vezethet, amit üzleti érdekből el kell kerülni.” Mivel a vita elhúzódása miatt egyre csak késett az amerikai olajmonopóliumok egyesülése Szaúd-Arábiában, a CALTEX mind kellemetlenebb anyagi helyzetbe jutott. Az átmenetinek tartott időszakot úgy vészelték át, hogy a Jersey a részvénypakett megvásárlása fejében kifizetendő 102 millió dollárt formálisan hitelként bocsátotta a CALTEX rendelkezésére, és az olajvezeték építésére is formálisan hitelként folyósította a tervezett tulajdonhányadnak megfelelő 125 millió dollárt. Az amerikaiak persze nem adták fel a harcot, és a párviadal azzal folytatódott, hogy elterjesztettek egy álhírt, miszerint az IPC beszünteti a termelést. Márpedig Franciaország csak ettől a társaságtól vásárolhatott olajat, és egy angol-amerikai blokád katasztrófális helyzetbe sodorta volna az országot. A manőver célja nyilvánvalóan az volt, hogy megtörjék a franciák ellenállását oly módon, hogy megosztják a tábort és leválasztják a támogatókat Gulbenkian oldaláról. Az amerikaiak az angolok egyetértésével másképpen is igyekeztek nyomást gyakorolni a makacs párizsiakra. Mivel a vichyi kormány és a hitleri Németország együttműködése miatt a francia részvények elkobzása törvényesség szempontjából támadhatatlan volt, azt a mézesmadzagot húzták el a franciák orra előtt, hogy az IPC részvényeinek vonatkozásában eltekintenek a kisajátítás érvényesítésétől. A franciák sem a nyílt nyomásgyakorlásra, sem a kompromisszum lehetőségére nem adták be a derekukat. Sok-sok külön tárgyalás és négyévi alkudozás után a Gulbenkian keresete alapján Londonban kitűzött tárgyalás előtti napon, 1948. november 14.-én hajnali két órakor, Gulbenkian szállásán Lisszabonban, az Auiz hotelban aláírták a megállapodást, miszerint az 1928-ban Belgiumban megkötött Vörös Vonal Egyezményt 1950-től semmisnek tekintik. Az öt érintett olajvállalat képviselője pontot tett a négyévi csatározás végére, a CALTEX-ben foglalt két amerikai olajvállalat pedig átvette belépőjegyét Szaúd-Arábiába.

                                                                                                                                  Ugyanakkor fenntartották az IPC eredeti felosztását, az iraki olajkutak bezárása helyett pedig a termelés bővítését határozták el. Gulbenkian mint mindig, most is megkapta a maga 5%-át. Garantálták számára az iraki és az újonnan feltárt katari olajmezők profitjából való részesedést is, ahol már 1939-ben találtak olajat, de a koncesszió egy 1935-ben megkötött szerződés alapján az IPC kezében volt. A kutatást és a termelést a háború idejére felfüggesztették. Gulbenkian 5%án felül még bizonyos mennyiségű olajat is rendelkezésére bocsátottak, amelyet szabadon eladhatott. Évi jövedelme ezáltal további 8 millió dollárral növekedett. A lisszaboni szerződés eredményeként megalakult az Arabian American Oil Company (ARAMCO). A szaúd-arábiai olajbirodalom kincsein így négy amerikai olajvállalat, valamint az IPC-ben társult franciák és angolok osztoztak. A Vörös Vonal kiradírozásával azonban az amerikai offenzíva nem ért véget. A status quót ugyan fenntartották Kuvaitban, ahol 50%-os részesedésük volt, és Bahrein szigetén, ahol 100% volt az amerikai részvétel. Viszont óriási pozíciószerző harc indult a közép-keleti régió más pontjain. Az amerikai olajtársaságok térnyerésében mindeddig csak az ún. nagyok vehettek részt.                                                                                                                                    
Első alkalommal Theodore Roosevelt hirdette meg a „nyitott kapu politikáját” 1899-ben, a kereskedelmi kapcsolatok útjának szabaddá tételére, akkor a Kínába irányuló olajexport politikai támogatására. Azóta az amerikai politikusok időnként előveszik ezt a szóvirágot kereskedelmi és politikai törekvéseik elősegítésére. A gond csak az, hogy az amerikai vállalatok besétálása után a kapu rend szerint becsapódott. Így történt ez a közép-keleti olajkoncessziók megszerzésével kapcsolatos küzdelem során is. Sok kritika érte emiatt a külügyminisztériumot, részben ennek is szerepe volt abban, hogy a Vörös Vonal Egyezmény semmissé nyilvánítása után a kapu becsapódása előtt az olajkartellen kívül álló független amerikai olajvállalatok is beosonhattak a Közép-Keletre. Persze nem akárhová, csak meghatározott területre. A Kuvait és Szaúd-Arábia közötti semleges övezetre, amelyről a tisztázatlan jogi státusz miatt a nagyok lemondtak. Ezt a 2000 km2 területű semleges zónát még 1922-ben alakították ki a két ország között, hogy olyan ütköző zónát hozzanak létre, amelyen a nomádok és a karavánok szabadon sátrat verhetnek. Hasonló semleges zónák voltak Kuvait és Irak, valamint Szaúd-Arábia és Abu Dhabi között. Maradt tehát hely a magányos farkasoknak.  

                                                                                                                                      
A kapu ismét becsapódott a nagyok után, de már besurrantak a betolakodók. Elsőként a kuvaiti 50% kelt el. Az emír által kiírt árverést meg sem tartották, mert az American Independent Oil Company (AMINOIL) olyan árat kínált, amit a többiek nem tudtak túllicitálni és elijesztette a nagyokat. Egy évvel később Paul Getty Los Angeles-i vállalata, a Pacific Western Oil Company azzal az utasítással érkezett Dzsiddába, hogy bármilyen árat kér is Ibn Szaúd király, ki kell fizetni az összeget. A semleges övezet koncessziós jogának 50%-áért 9,5 millió dollárt fizetett Getty készpénzben, továbbá minimum 1 millió dollár royaltyt, függetlenül attól, hogy találnak-e olajat, vagy sem, s ezen felül hordónként 55 cent részesedés illette a kincstárt, ha találnak. Getty elfogadta azt is, hogy a király képviselője részt vesz az igazgató tanácsban és ingyenes oktatási programot szervez. Ez a szerződés még az AMINOIL koncessziójánál is bőkezűbb volt. A kuvaiti emír ugyanis csak 7,5 millió dollárt kapott, a royalty összegét évi 625.000 dollárban határozták meg, az emír pedig hordónként 35 centet kapott. Az AMINOIL viszont kötelezettséget vállalt, hogy 12,5% részesedést ad a földgáz árbevételéből, 7,5 cent adót fizet a kincstárba minden tonna olaj után, és a Semleges-övezetben kitermelt olaj feldolgozására építendő finomító részvényeinek 15%-át is átadja. Ezen felül az emír személyes ajándékként egy luxusjachtot kapott, de a szaúdiakra sem maradt hatás nélkül, hogy egy viszonylag kis olajtársaság sokkal előnyösebb feltételeket kínált, mint a nagyok, és még így is hatalmas profitot tud realizálni.                                                                                                                         
Getty 1932-ben elszalasztotta az első lehetőséget, hogy gyökeret ereszt a Közép-Keleten. Lemondott egy iraki koncesszióról és abbahagyta a kutatást, minthogy Kelet-Texas akkoriban néhány centért adta az olajat, így teljesen értelmetlennek tűnt elmenni Szaúd-Arábiába. Később ezt nagyon megbánta, mert a második világháború után rájött, hogy a Közép-Keleté a jövő. 1948-ban kínálkozott a következő lehetőség az ARAMCO monopóliumának megtörése által, amikor a Szaúd-Arábia és Kuvait közötti semleges övezetre árverést hirdettek, de nem tartották meg. Kuvait részéről ezt a koncessziót egy függetlenekből álló szindikátusnak, az AMINOIL-nak adták, amelynek fő részvényese a Philips Petroleum volt, és Ralph K. Daviest, egy olajdiplomatát bíztak meg a vezetéssel. Getty nem sokkal ezután kezdett tárgyalásokat Ibn Szaúd királlyal. A nagyokkal ellentétben Gettyt nem kötötték az egyezmények. Mind a hét nővér azt hitte, hogy semmit sem tudnának jobban csinálni. Az óriásvállalatok iszonyúan kiterjedt bürokráciát építettek ki, és aránytalanul sok eszközt használtak a földtekét behálózó hadműveleteikhez. Sok megfigyelő szemében Getty vállalkozásai szélsőségesen kockázatosnak tűntek, de a hazárdírozás még mindig az olajszakma lényege volt, és a legmodernebb tudományos módszerek alkalmazásának korában is az maradt. Négy évig teljesen eredménytelenül kutatott az AMINOIL-lal, de amikor mégis olajra bukkantak, évi 16 millió hordóval /2.225.000 tonna/ termeltek ki. 1934-ben, 41 évesen elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy megvásároljon egy közepes nagyságú független vállalatot, a Tide Watert. Ezzel a lépésével magára haragította a nagyokat, mert mint kiderült, a Standard Oil of New Jersey és második John D. Rockefeller is a cég részvényese volt, s Walter C. Teagle, a Jersey igazgatója elkésett a Rockefellernek szóló figyelmeztetéssel, hogy ne adjon el részvényeket az új fiúnak. Így Getty máris ellenőrzése alatt tartott egy teljes termelési folyamatot átfogó olajtársaságot, és ezt később jelentősen fölfejlesztette. De továbbra is magányos maradt, onnan irányította a társaságot, ahol éppen volt. Önmagát nem egy gazdag embernek, hanem a vállalat óriásokkal elkeseredett harcot vívó szegény vállalat vezetőjének látta. „Tulajdonképpen sohasem éreztem magam gazdagnak, mert az üzleti életnek ezen a területén csak középszerű legény voltam a Jerseyhez, a Shellhez, a Gulfhoz, a Socalhoz képest. Kiskaliberű fickó vagyok, akinek sohasem voltak nagyzási hóbortjai.”-Mondta egy interjú alkalmával a New York Times tudósítójának.                                                                                                                    
Getty tudta, hogy ha a nagyok rugalmasabbak lettek volna, akkor nem biztos, hogy elbír velük. Észrevette azt is, hogy Szaúd király szívesebben lát egy kívülállót, és megállapodtak. Erre a nagyok között kitört a pánik. Az arabok rájöttek, hogy mostanáig nem kapták meg a legjobb feltételeket, és Gettyt barátságukba fogadták. Ha egy szűk sikátorban egy arabbal akadt volna össze, nem kellett volna elszaladnia, mert kezdettől fogva nagyon méltányos feltételeket biztosított az araboknak. Getty megszilárdította hatalmát a kialakuló amerikai olajbirodalom súlypontjában, és az arabokra nem maradt hatástalan, hogy egy kis társaság, amely sokkal előnyösebb feltételeket ajánlott, mint a nagyok, még így is hatalmas profitot tudott realizálni.

     A Tide Water Oil Company központi raktárépülete a 616-os dokkban Brooklinban,                                       a Greenpoint Avenue Bridge felvonóhidról nézve. Az 1887-ben New Yorkban alakult vállalat egyike volt azon sok ezer amerikai cégnek amelyeket a Standard Oil cégcsoport fölvásárolt. A Tide Water végül a betolakodó Jan Paul Getty olajbirodalma lett.

                                                                                                                                                        
Getty után aztán jöttek mások is, akik az olajszagból kiérezték a pénzszagot, és ettől megittasodva semmibe vették a „Hét Nővér” mindaddig töretlen uralmát. Az 1950-es években az úgynevezett „Függetlenek” egy csoportja az Arab-félsziget maradékainak kiaknázására indult. A „Független” elnevezés megtévesztő, de az irodalomban ezt a szót használják azokra az olajtársaságokra, amelyek nem tartoztak a „Hét nővér” családjába. Ezek olyan olajtársaságok voltak, amelyek nem rendelkeztek a világot behálózó kitermelő, szállító, feldolgozó, és értékesítési szervezettel. Egy amerikai definíció szerint független az a társaság, amely nyersolajának több mint 70 százalékát mástól szerzi be. Ez logikailag teljesen ellentétes a „független” szó jelentésével, és az ezzel a jelzővel illetett olajtársaságok jellemzője valójában a függőség. Néhányan közülük olyan méretűvé és gazdaggá váltak, hogy más iparágakban óriásoknak tűnnének, de az olajiparban is a nagyok közé számítanak.             

Dél-Arábia koncessziós területeinek felosztása korábban már befejeződött ugyan, de a kutatás általában lassan haladt, mert az IPC társtulajdonosai pillanatnyilag nem annyira az olaj kitermelésére, mint inkább az előjogok megszerzésére törekedtek. Részben ez tette lehetővé a betolakodó függetlenek térhódítását, részben pedig az, hogy a korábbi szerződések területi hatálya nem terjedt ki a part menti vizekre. Omán területén az IPC kutatásai sikertelenek maradtak, ezért 1950-ben felfüggesztették a további munkálatokat. Szaid bin Taimur szultán, aki maga is vágyott a szomszédaihoz hasonló olajon szerzett gazdagságra, s szentül hitte országában is van olaj bőven, szokatlan gesztussal egy országába tévedt amerikai archeológusnak ajándékozta a kutatási jogot. Wendell Philips azonnal szögre akasztotta régészeti ambícióit, és 1953-ban New Yorkba repült, hogy partnereket találjon. A Pan American légitársaság alelnöke, Sam Pryor megszimatolta a nagy lehetőséget, és a fiatal archeológussal megalapította a Philpryor Companyt. A társaság azután nemsokára tovább adta a koncessziós jogot a Cities Service nevű részvénytársaságnak, amely a Dhofar tartomány területén kezdett feltárási munkákba, bevonva a Richfield Oil Corporationt is. A fúrás még 1953-ban elkezdődött, 1957-ben találtak először olajat, de a várakozásokkal ellentétben csak nagyon keveset. Az ománi „Oilboom” csak 1965-ben következett be, amikor a texasi John W. Mecom pénzével az anyagi problémák miatt akadozó kutatás újra föllendült. A nagy olajtársaságok közül a tiszta vérvonalú angol British Petroleum és a francia CFP vegyes házasságából született Abu Dhabi Marine Aereas Ltd. nevű leányvállalat szerencsésnek bizonyult. Mivel a szárazföldi területek már foglaltak voltak, Dubai és Abu Dhabi partmenti vízalatti területeire szereztek koncessziót. Kutatásaikhoz Jacques-Yves Cousteau, a híres mélytengeri kutató közreműködését is igénybe vették, és hamarosan eredménnyel jártak. 1954 végén 5500 láb /1800 m/ mélységben találtak rá az első olajmezőre, de az Abu Dhabi gazdagságát megalapozó olajkincs fölfedezése még 1962-ig váratott magára. A miniország szárazföldi területén 1967-ben koncessziót kapott az amerikai Philips Petroleum Company, és a Pan Austin 1970-ben. A japán Mitsubishi Oil Development és az ugyancsak japán tulajdonú Abu Dhabi Company 1968-ban koncessziót kapott a part menti vizeken.                                      
Jemen területére az első ajánlattevők 1953-ban léphettek be. Először a német Deilmann Bergbau cégnek sikerült áttörést elérnie. A koncessziós jog az imám 75%-os részesedésével húsz évre szólt, de a Yemen Deilmann Petrolt már 1955-ben kitessékelték az országból, és az imám az egyszer már eladott 40.000 km2 területre szóló koncessziót a Yemen Development Corporation néven alapított texasi olajtársaságok tulajdonában álló cégnek adta át. A texasiak azonban pénzügyi és technikai nehézségek miatt hamarosan elhagyták a terepet. Az imám, aki láthatólag gyorsan beletanult az olajüzletbe, 1955-ben újra egy amerikai olajtársaságot szerencséltetett az ománi olaj kitermelésének jogával, de az American Overseas Investment Corporation 1962-ig, a forradalom kitöréséig egyetlen lépést sem tett koncessziós jogának hasznosítására.

                                                                                                                                                                                                                                                                       

1947. június 5.-én George Marshall tábornok beszédet mondott a Harvard Egyetemen, amelyben meghirdette az európai újjáépítés támogatását és az ehhez kapcsolódó 13 milliárd dolláros segélyprogramot. Gazdasági szempontból bármilyen sikeres volt is a Marshall-terv, elfogadásának pillanata félreérthetetlenül ellenségekké nyilvánította a Szovjetúniót és az Egyesült Államokat. A világháború utáni években Amerika gazdasági élete a csúcsponton volt, a háború romjain felül emelkedve Európa pedig kezdett föllendülni, és a mesés olajprofitok tulajdonosai ellen állandó küzdelem folyt. Amikor az olcsó közép-keleti olaj megindult, és megszüntették a háború idejére bevezetett ellenőrzést, az Egyesült Államokban hirtelen felszökött a benzin ára. Kevés embernek jutott eszébe, hogy az olaj nem túl drága, hanem túl olcsó, vagy, hogy a világ egy növekvő mértékben bizonytalanná váló energiaforrásra épít. Kilátszott, hogy az olajtársaságok a kormány közreműködésével emelkednek a meggazdagodás csúcsára, és az árkérdés ismét tűzveszélyes politikai töltetet kapott. Ismét feltámadt a népharag a régi mumus, az olajkartell ellen. Az olaj pedig véget nem érő áradatban ömlött, és ez a praktikus energiahordozó és nyersanyag tovább formálta a nyugati életformát. Az európaiak egyre inkább függésbe kerültek az olajtól, amellyel saját határaikon belül nem rendelkeztek. A szovjet blokkban a KGST tagországokat lojalitásuk biztosítása érdekében a Szovjetunió ellátta olcsó olajjal és földgázzal, Nyugat-Európában pedig az Európai Szén és Acélközösség országai megbíztak három bölcs embert-köztük Luis Armandt-t, hogy készítsenek jelentést az 1957-es energiahelyzetről. A jelentésben komolyan figyelmeztettek arra, hogy Európa mértéktelen függésbe került a közép-keleti olajtól, és a nukleáris energiának az Euratom-on keresztüli fejlesztésére szólítottak fel. Az olajtársaságok azonban energikus lobby-hadjáratot indítottak ez ellen, és Európa kiszolgáltatottsága tovább fokozódott. Így utólag visszatekintve megdöbbentő, hogy a kontinens nyugati része egy ilyen kockázatos forrásra alapozta egész létét. Mindenesetre kevés hozzáértő ember figyelmeztetett a közép-keleti olajtól való függőség veszélyeire. Ezen kevesek egyike volt E. F. Schumacher, Anglia nemzeti szénbizottságának tanácsadója, aki 1961 áprilisában tartott beszédében előre megjósolt egy olajválságot, ám az általános olajőrületben senki sem figyelt rá. Az olaj sokkal olcsóbb volt, mint amibe az autósnak került. A nyugati kormányok már régen megtanulták, hogy óriási adókat vethetnek ki rá anélkül, hogy ez a fogyasztást észrevehetően befolyásolná, hiszen a legtöbb európai országban az adó sokkal magasabb, mint magának a benzinnek az önköltségi ára. A közép-keleti olajtermelő országok nagyon lassan fogták fel, hogy bármennyi adót vetnek is ki az olajra, a fogyasztó országok még többet hajtanak be polgáraikon. Az Egyesült Államokban mindig is olcsóbb volt a benzin, az adók is sokkal alacsonyabbak voltak, és az olaj az életforma még látványosabb átalakulását idézte elő.

A Közép-Keleten nem egy ország uralkodóházának évi költségvetését az amerikai kormány biztosította az államkasszából, vagyis az adófizető állampolgárok pénzéből. A hadsereg gondoskodott az ilyen országok, mint például Szaúd-Arábia külső biztonságáról, a CIA ügynökök légiója pedig a belső rendről, sőt arról is, hogy a szomszédos országokban sem üthesse föl fejét semmiféle ideológiai diverzió. Az ARAMCO vezetői 1950 novemberében látogatást tettek az amerikai külügyminisztériumban. A miniszterhelyettes, George McGhee texasi olajember és a geológus Everett De Goyer veje fogadta őket barátságos meghallgatáson. McGheenek az volt a véleménye, hogy eleget kell tenni a szaúdiak egyre szertelenebb anyagi igényeinek. A külügyminisztérium ugyanis nagyon félt a kísértetektől, de legalábbis egy kísértettől, amely a hidegháború gyanakvó légkörében rémálmaiban gyakran megjelent: „Kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete”, amit ugyan száz évvel korábban írtak le, de mint tudjuk, a kísértetek kortalanok. Félő volt, hogy a Közép-Keleten is megjelenik és táptalajra talál a kommunizmus rettegett szelleme, így a kommunista veszély elhárítása végett Szaúd-Arábia minden anyagi természetű kívánsága teljesült. A külügyminisztérium és az ARAMCO egyszerű és elegáns megoldást találtak. A királynak járó további fizetési kötelezettségeket ezentúl úgy kezelték, mint külföldi jövedelemadót, tehát a kétszeres adóztatás tilalmára vonatkozó jogszabályok alapján nem lehetett ismét megadóztatni az Egyesült Államokban. A királynak járó részt tehát egyszerűen levonták a társaság adószámlájából. A külügyminisztériumban néhányan aggódtak amiatt, hogy valójában mennyibe fog kerülni az amerikai adófizetőknek az ARAMCO Szaúd-Arábiában elfoglalt pozíciójának támogatása. Az „arany varázspálca”-ahogy a trükköt később nevezték, 50 millió dollárt varázsolt ki az Egyesült Államok kincstárából, és ezzel az összeggel Szaúd királyt támogatta. A szaúdi olajtermelés növekedésével az adóbevétel vesztesége még látványosabb összegekre emelkedett. Valójában adócsalás történt, de ez megfelelt úgy a külügyminisztériumnak, mint az ARAMCO-nak, és a királynak. Ezen a módon támogatást nyújthattak egy stratégiailag kiemelkedően fontos országnak anélkül, hogy be kellett volna számolniuk a kongresszusnak. A nagyszabású adócsalás ügyében lefolytatott kongresszusi vizsgálat eredményét csak hat évvel később hozták nyilvánosságra, mert az rendkívül kellemetlen lett volna a fiatal Izrael állam létért folytatott küzdelmének idején. Az ARAMCO-val való versenyképesség megőrzése érdekében a többi olajtársaság is ugyanerre az adótrükkre kényszerült Amerikán kívül és belül egyaránt. Ez a technikai manőver óriási politikai következményekkel járt, és megváltoztatta a nagy olajtársaságok közötti erőviszonyok ingatag helyzetét. Hatalmas ösztönző erőt jelentett arra, hogy az adóterhek minimalizálása érdekében inkább külföldön fektessék be a tőkét, nem pedig Amerikában. 1973-ban az öt amerikai nővér profitjának kétharmad része külföldről származott, ami után egy cent adót sem fizettek. Megváltoztatta ezenkívül a társaságok belső könyvelését is, mivel hamar rájöttek, hogy profitjuk egészének minél nagyobb része származik az ún. feláramlásból, vagyis a külföldi kitermelésből, és minél kevesebb része származik a leáramlásból, annál kevesebb adót kell fizetniük az Egyesült Államoknak. Persze azért nem vonták el a pénzt a finomítók és töltőállomások üzemeltetésétől, mert valahol el kellett helyezniük és ki kellett folyatniuk a kitermelt olajat. Beszennyezték bele az autópályákat, eladták áron alul, hogy tőkéjükből minél többet a feltárásra és kitermelésre fordíthassanak. A piaci szakértőket mellőzték, az igazgatói testületekbe elsősorban mérnökök és geológusok kerültek. Kiemelt fontosságúvá lett a termelés, az új jelszó pedig ez volt: Nyersolaj! A fifty-fifty szerződéseknek lett még egy másik, az olajemberek által előre nem látott következménye: Mivel az olajtermelő országok most érdekeltté lettek a profitban, követelték, hogy a nyersolaj árát ne az olajtársaságok titkos bizottságai állapítsák meg, hanem nyilvánosan követhető kalkuláció alapján rögzítsék. A társaságok belegyeztek az ún. „könyvelt árak” közzétételébe, amit nem csak az olaj eladásánál vettek számításba, hanem ez lett az egyes kormányoknak fizetendő adó kiszámításának alapja. Akkoriban ez becsületes megoldásnak látszott, de kiderült két igen komoly hátránya. Az, hogy az érintett országok kormányai hozzászoktak a rögzített árakból adódó stabil bevételhez, és egyrészt elképzelni sem tudták, hogy ez egyszer megszűnhet, másrészt a „könyvelt árak” idővel mesterségesen magasak lettek. A kőolaj termelő országok egyre inkább elszakadtak a piactól. Az olajtársaságok a magasan tartott „könyvelt árakon” fizették az adót, nem pedig a reális piaci árakon, ezen a címen viszont jelentős adókedvezményt kaptak. Az adóztatás szempontjából ezt rendkívül helytelenül alkalmazták. Az olajtermelő országok alapjövedelmét ily módon nem a profittól, hanem a forgalomtól tették függővé, és ez a könnyítés lehetővé tette a társaságoknak, hogy kevesebb adót fizessenek az Egyesült Államoknak, mint a többi piaci szereplő. 1972-ben például a Jersey teljes jövedelmének csak 6,5%-át fizette be adóként az USA kincstárába, sőt a SOCONY leszármazottja, a Mobil csak 1,3%-ot. Az 1960-as évek közepén a Belföldi Jövedelmek Hivatala kísérletet tett az államkasszát óriási összegektől megfosztó árrendszer felülvizsgálatára. John J. McCloy, az öt amerikai nővért képviselő ügyvéd emlékeztette Dean Rusk külügyminisztert az adókedvezmények értelmére: „Ha a társaságok a tekintélyes mennyiségű adók révén nem látnák el a szükséges jövedelemmel az olajtermelő országokat, akkor azok e hatalmas összegeket közvetlen segítség címén követelnék meg.” Ezzel egyértelműen kifejezésre juttatták az olajtársaságok külpolitikai szerepét: Azért kapják az egyéni kedvezményeket, hogy ők legyenek az arab országok számvivői. Ezzel a külügyminisztérium szempontjából ügyes, sőt briliáns megoldással egyszerre támogathatták nyíltan Izraelt és burkoltan az arabokat, s mindezt a kongresszus megkerülésével. Az Egyesült Államok kormánya külpolitikai tevékenységének egy részét tehát az olajtársaságokra ruházta megnövelve ezzel hatalmukat, amit ők nem késlekedtek hasznosítani. Az olajemberek nagyon jól érezték magukat önálló kormányként, és rájöttek, hogy semmi szükségük nincs Washingtonra. Az ARAMCO politikája a háború után fokozatosan mintegy a hivatalos amerikai politika példaképe lett, az ARAMCO mintája nyomán szervezte meg a kormány az amerikai érdekek védelmét a világ elmaradott országaiban, sőt ezekre a szervezési elvekre épül ma is Afrika, Latin-Amerika, Afganisztán, és az arab térség államaiban. 

A YOM KIPPUR WAR ÉS KÖVETKEZMÉNYEI

1973 nyara hátborzongató volt az amerikai olajtársaságoknak. Az olajkereslet az Egyesült Államokban, Japánban, és Nyugat-Európában a legmerészebb prognózisokat is felülmúlta. A közép-keleti amerikai import egyre emelkedett, miközben az USA belső termelése M. King Hubbert 1956-ban bejelentett prognózisának megfelelően csökkent. Áprilisban Nixon elnök enyhítette az importkorlátozásokat, így a közép-keleti olaj még nagyobb áradatban hömpölygött az országba, a kormányzat pedig semmit sem tett az olajért való eszeveszett tülekedés szabályozására. Amíg a nagyok igyekeztek megalapozni biztonságos alternatív forrásaikat, addig a függetlenek kétségbeesetten licitáltak az arabok olajára, akik egyre magasabbra és magasabbra vitték az árakat. Néhány olajtársaság már korábban a fogyasztó országok kormányaihoz fordult, Sir Eric Drake például a BP 1972. évi jelentésében megfogalmazta, hogy a fogyasztó országoknak sürgősen egységes, kiegyensúlyozott, és koordinált energiapolitikát kell bevezetniük. 1973 júniusában Frank McFadzean, a Shell egyik igazgatója a Harvard Egyetemen tartott szemináriumon kijelentette, hogy az energiakérdés a politikai hatalmat befolyásoló kérdéssé vált, ezért a kormány beavatkozása szükséges. 1973 szeptemberében az OPEC megalakulása óta először az olaj piaci ára meghaladta könyvelt árat, ami biztos alapot adott az OPEC szilárd alkuhelyzetének. Az olajbőség, amely 1960 óta megosztotta és gyengítette őket, most minden kétséget kizáróan a múlté. Jamani, az OPEC olajminisztere már augusztusban figyelmeztette az ARAMCO-t, hogy a teheráni egyezményt 1975-ben esedékes lejárta előtt újra kell tárgyalni. Erős pozíciójának biztos tudatában az OPEC 1973. október 8.-ára Bécsbe találkozóra hívta meg az olajtársaságokat, hogy megtárgyalják az olajár lényeges mértékű emelését. Az olajtermelő arab országok egyre szorosabb egységbe kovácsolódtak össze, és elhatározták, hogy Izraellel szemben fegyverként használják az olajat. 1973-ra a harciasokhoz csatlakozott a négy nővér egyedüli reménysége, Szaúd-Arábia is, amely messze a legnagyobb olajexportőr volt a többi között, ami viszont II. Feisal királyt sebezhetővé tette arab kollégái előtt, így nem engedhette meg magának, hogy kivonja magát közös akaratuk alól. Ez viszont növelte a közelgő olajembargó valószínűségét.                                         
Az ekkor már 79 éves öreg John Jay McCloy - akiről a 12. fejezetben még szó esik - is sokat nyüzsgött az ügyben. McCloy, Allen Wels Dulles-szel együtt tagja volt a J. F. Kennedy meggyilkolásának körülményeit kivizsgáló, vagy inkább eltussoló Warren bizottságnak. McCloy eleinte szkeptikus volt az Oswald, mint magányos gyilkos teóriát illetően, de a CIA veterán Allen W. Dulles meggyőzte őt. Mint már sok-sok éve, még mindig McCloy képviselte az összes nővért. Beszélt washingtoni barátaival, figyelmeztette Siscót, hogy a szaúdiak komolyan gondolják követeléseiket, és Henry Kissingert is noszogatta, hogy próbáljon elgondolkozni a dolgokon. Több alkalommal lerohanta azzal, hogy a közép-keleti probléma elrendezése egy államférfinak parancsoló kötelessége, és hogy nem szabadna csak a következő választásokra gondolnia. Májusban az OPEC volt főtitkára, dr. Nadim Pachachi, a száműzetésben élő ügyes iraki, olyan új politikai javaslattal áll elő, amelynek alapján az olajhiányból hasznot lehetne húzni. Pachachi indítványozta, hogy fagyasszák be a nyugati nyersolaj szállításokat, hogy ezzel Izraelt az 1967-es tűzszüneti vonalak mögé történő visszavonulásra kényszerítsék. 1973 júniusában Kadhaffi ezredes Líbiában államosította Nelson Bunker Hunt (1926-2014) koncesszióját mondván, hogy „az Egyesült Államok flegma, dölyfös arcára ráfér egy jókora pofon.”

Moammer Kadhaffi (balra) és Feisal (jobbra) az 1970-es években.

 Szadat egyiptomi elnök ekkor ahelyett, hogy Líbiához közeledett volna, fordult egy nagyot és Szaúd-Arábiába repült, hogy találkozzék Feisal királlyal. A találkozó igen nagy jelentőségű volt. Feisal megígérte Szadatnak, hogy amennyiben Amerika nem változtat közép-keleti politikáján, akkor az évi növekedés szintjét az ARAMCO igényeinél jóval alacsonyabbra, 10%-ra fogja korlátozni. Egyiptom ekkor érezhette első ízben diplomáciai lépéseinek hátterében az olajat. E látogatás után nem sokkal Kadhaffi a líbiai forradalom negyedik évfordulójának ünnepén bejelentette, hogy 51% arányban államosítják a Líbiában működő olajtársaságokat: az Exxon (1972-től a Jersey utódja), a Mobil, a Texaco, a SOCAL, és a Shell leányvállalatait. Két nappal később azt is hozzátette, hogy a líbiai olaj ára az Arab-öböl olajának majdnem kétszeresére, barrelenként 7 dollárra fog fölmenni. Azt is kilátásba helyezte, hogy leállítja a teljes amerikai exportot, ha az USA továbbra is támogatja Izraelt. Nem sokra rá az arab olajtermelő országok (OAPEC) mind a tíz minisztere összegyűlt, hogy megbeszéljék, miként lehet az olajat fegyverként felhasználni az amerikai politika megváltoztatására. A rákövetkező napon Jamani sejk hivatalosan figyelmeztette az Egyesült Államokat Szaúd-Arábia exportjának esetleges csökkentésére. Nixon elnök televíziós beszédében felhívta Líbia figyelmét az esetleges bojkott veszélyeire, emlékeztetve az iráni Mussadeq húsz évvel korábbi esetére. A szakemberek azonban tudták, hogy a fenyegető célzás csak üres szólam, és Ian Seymour a New York Timesben föl is tette a költői kérdést: „Lehetséges, hogy az Egyesült Államok elnöke nem fogta még fel a következő évtized energiahelyzetének valóságát, hogy a probléma nem az, hogy az olaj talál-e majd piacot, hanem hogy talál-e majd a piac olajat?”  
Nasszer elnök 1970-ben bekövetkezett halála után utódja (akárcsak Szaddam Husszein Irakban), Anvar Szadat sem hagyott fel azzal a céljával, hogy egyesítse az arab világot, de lehetőleg Egyiptom vezetésével. Ennek feltétele lett volna Izrael megsemmisítése, amelyet akkoriban még egyetlen arab ország sem ismert el államként, ellentétben a nyugati országokkal. Szadat hatalomra kerülése után energikusan folytatta Nasszer külpolitikáját, és megkezdte a felkészülést, hogy visszaszerezze Izraeltől a hatnapos háborúban 1967-ben elveszített területeit. A Szovjetuniótól vásárolt fegyverekkel megerősödve Egyiptom vált a Közép-Kelet legütőképesebb katonai hatalmává, amelynek nyomatékot adott 680 harci repülőgép, 2.600 harckocsi, és 680.000 katona. 1973. október 4.-én a szovjet katonai tanácsadók hirtelen elhagyták Egyiptomot, másnap a katonai szállítások megtöbbszöröződtek, majd befejeződtek a csapatösszevonások. Szíria szintén összevonta erőit a demarkációs vonal mentén. Az arab országok az engesztelés napjára (Yom kippur) időzítették hadseregeik mozgósítását, amikor Izraelben minden leállt, és a tartalékos katonák csak kínos lassúsággal tudták elérni szolgálati helyüket.
1973. október 6.-án, Yom kippur napján 14 órakor az egyiptomi hadsereg 1000 tankkal, kétéltű csapatszállító járművekkel 70.000 fős gyalogsággal, tüzérségi fedezet mellett átkelt a Szuezi-csatornán, ezzel kitört a Yom Kippur War néven elhíresült háború.  A háború első hetében Nixon és Kissinger a szovjet hajószállítmányokról és Izrael helyzetéről szóló jelentésektől megriadva felhatalmazást adott a hadseregnek az Izrael katonai megsegítését szolgáló légihíd felállítására. A következő héten, október 16.-án négy arab külügyminiszter érkezett Washingtonba, Omar Szakkafnak, az akkori szaúd-arábiai külügyminiszternek a vezetésével. Nixon nem tudta aznap fogadni a küldöttséget, és egy sajtókonferencián egy amerikai újságíró odabökte Szakkafnak: a szaúdiak megihatják az olajukat. Szakkaf erre keserűen így felelt: „rendben van, meglesz.”                                                                                                     

Másnap az ARAMCO utolsó percben érkezett figyelmeztetésére Nixon elnök és Kissinger külügyminiszter nagynehezen fogadta Szakkafot és a másik három olajminisztert. Szakkaf átadta Nixonnak Feisal király levelét. Ebben a király közölte, hogy amennyiben az Egyesült Államok két napon belül nem állítja le Izraelbe irányuló hadianyag szállításait, olajembargó lép életbe. Nixon azonnal kijelentette, hogy elkötelezte magát Izrael támogatása mellett. A szenátus még aznap 2:1 arányban megszavazta újabb erősítések küldését Izraelnek.                                                                                                                               

Miközben a háború tombolt, az olajexportáló országok (OPEC) Irán és Venezuela kivételével mind a tíz minisztere Kuvaitban összegyűlt, hogy megbeszéljék, miként lehet az olajat háborús fegyverként felhasználni az amerikai politika megváltoztatására. Elhatározták, hogy két irányból támadják a Nyugatot. Az első napon meghatározták az első pofon irányát: Egyoldalúan eldöntötték, hogy fölemelik az olaj árát 5,12 dollárra barrelenként. Ez a Teheránban kialkudott 3 dolláros ár 70%-os emelését jelentette, emellett minden korábbi emelés elenyészett. A rákövetkező napon OAPEC találkozót tartottak csak arab miniszterek részvételével, amikoris meghatározták a második pofon irányát. Jamani sejk dr. Pachachi májusban fölvetett javaslatának megfelelően hivatalosan figyelmeztette az Egyesült Államokat Szaúd-Arábia exportjának esetleges csökkentésére. Ugyanakkor határozatot hoztak az olajtermelés azonnali 5%-os csökkentéséről, és kizárólag arab nyelven kiadott hivatalos közleményükben figyelmeztettek arra, hogy minden hónapban 5%-al csökkentik az előző hónapnak megfelelő termelést mindaddig, amíg Izrael nem vonul ki az 1967 júniusában elfoglalt összes arab területről, és a palesztin nép nem kapja meg törvényes jogait.                                                                                                                                                            

A két jól irányzott pofon-az áremelés és az embargó-fájdalmas csapásnak bizonyult az öntelt Nyugat számára. Egybeesésük azonban, bármilyen meglepő is, véletlen volt. Az embargó ötlete kizárólag az arab-izraeli konfliktussal kapcsolatban merült fel. „Semmiféle kapcsolatban nem állt azzal a szándékunkkal, hogy az olaj árát, illetve az olajtermelők hatalmát fokozzuk”,-állította utóbb Ali Atiga, az OPEC akkori főtitkára. „Egyszerűen csak így akartuk a nyugati közvélemény figyelmét az izraeli kérdésre irányítani. Hogy végre megkérdezzék, miért is tettük.” Ettől függetlenül az embargó a lehető leghatékonyabb eszköznek bizonyult az olajár további emelésére. Nem csak az arabokat, hanem az embargóban részt nem vevő irániakat és venezuelaiakat is ráébresztette saját erejükre.                                                                                                      

Az akna három nappal az után robbant, hogy október 17.-én Szakkaf mérgesen távozott Amerikából. A kölcsönös függőség miatt az Egyesült Államokkal alapjában véve jó kapcsolatokat fenntartó, ugyanakkor az OPEC-től egyáltalán nem elzárkózó Szaúd-Arábia 10%-os termeléscsökkentést hajtott végre, továbbá bejelentette az USA és Hollandia embargó alá helyezését. Az OPEC által kivetett hurok egyre szorosabbra zárult, és éppen az az ország húzta legjobban, amelyet az amerikaiak a legmegbízhatóbbnak hittek. Másnap a szaúdiak több mint 20%-al csökkentették a termelést és kidolgozták az embargó néhány részletét. Ragaszkodtak ahhoz, hogy a termeléscsökkentésen kívül az ARAMCO állítson le minden, az Egyesült Államokba irányuló tankhajó szállítmányt, beleértve a katonai célúakat is. Az ARAMCO-nak kellet levezényelnie az egész bonyolult műveletet, és az instrukciók pontos végrehajtását szigorúan ellenőrizték. Ha ez az embargó nem változtat Amerika Izraelt támogató politikáján-magyarázta Jamani-akkor a következő lépés „már más jellegű lesz.” Nem lehet kétség afelől, hogy a teljes államosításra, sőt talán a diplomáciai kapcsolat megszakítására célzott. A háború csúcspontján az amerikai közvélemény azzal vádolta az „aramcókat” (az ARAMCO-t alkotó olajtársaságokat), hogy egy arab kormány ügynökeként nyíltan az Egyesült Államok külpolitikája ellen dolgoznak. A közép-keleti olajtársaságoknak nyújtott korábbi diplomáciai támogatást Washington teljesen aláaknázta akkor, amikor riadókészültségbe helyezte a 6. amerikai flottát. Október 21.-én Izrael beleegyezett a tűzszünetbe, másnap pedig a Biztonsági Tanács New Yorkban egyhangú határozatot hozott arról, hogy a nagyhatalmak tűzszünetre szólítsanak fel. Az ARAMCO igazgatói megkönnyebbülten sóhajtottak fel, egyikük Jungers, október 24.-én ilyen értelmű táviratot is küldött a SOCAL-nak. Feisal király azonban továbbra is radikális állásponton van Jeruzsálem kérdésében és „vitán felüli, hogy az olajcsökkentés veszélye mindaddig fennáll, amíg teljes megoldás nem születik”-figyelmeztetett Jungers. Az egyik szaúdi azt mondta Jungersnek, hogy nagyon elégedettek az ARAMCO arabbarát politikájával, majd így folytatta: „reméljük, megjutalmazhatjuk ezért önöket.” Az ARAMCO hatalmas terjeszkedési terve ekkor több milliárd dolláros politikai zálog volt. Az ARAMCO szoros kapcsolatot tartott ebben az időben Jim Akins-szel, az Egyesült Államok nemrég kinevezett szaúd-arábiai nagykövetével. Október 25.-én Akins bizalmas üzenetet küldött az ARAMCO-nak és felkérte az amerikai olajmágnásokat, hogy verjék a kormányban lévő barátaik fejébe: Az olajkorlátozásokat addig nem enyhítik, „amíg a politikai harc az araboknak kedvező módon nem rendeződik el.”                                                                                      

 Akins meglehetősen finoman fogalmazva jelezte, hogy bizonyos kommunikációs problémák vannak az ipar és a kormány között. Kérte, hogy az olajtársaságok közöljék egyértelműen az álláspontjukat. Akins üzenetét másnap pontosan továbbították a négy ARAMCO tagvállalatnak New Yorkba és San Franciscóba. Ez furcsa megfordítása volt a szokásos diplomáciai eljárásnak. Most akkor az olajtársaságok voltak a külügyminisztérium eszközei, vagy fordítva? Az ARAMCO igazgatóinak továbbra is végre kellett hajtaniuk Feisal utasításait még akkor is, ha azok homlokegyenest ellenkeztek az Egyesült Államok érdekeivel. Feisal két napon belül részletes ismereteket akart szerezni az egész világon állomásozó amerikai katonai támaszpontok nyersolaj-felhasználásáról. New Yorkban a Mobil és a TEXACO vonakodva teljesítette a kérést, az Exxon azonban ellentmondást nem tűrő modorban tárgyalt a Nemzetvédelmi Minisztériummal olyan sikeresen, hogy a védelmi tüzelőanyag ügyekben illetékes Oller admirális már csak a kész tényekről értesült. Szaúd-Arábia a kívánt információkat megkapta, és utasította az ARAMCO-t, hogy az USA-nak történő katonai szállításokat azonnal állítsák le. A Britisch Petroleum ügyvezetőjének helyzetét Londonban eléggé megnehezítette az a Washingtonból érkezett telefonhívás, amely az iránt érdeklődött, hogy hogy a BP el tudná-e látni üzemanyaggal a 6. flottát? New Yorkban világosan látni lehetett, hogy az ARAMCO egy idegen kormány utasításait hajtja végre. Az „aramcók” ármennyire hangoztatták is, hogy nem volt más választásuk, csak néhány közéleti személyiség állt az oldalukra, a zsidó többségű amerikai városokban pedig csak arabbarát idegenekként tekintettek rájuk. Manhattanban a Sixth Avenue egyik oldalán emelkedett a három Izrael-barát és az ARAMCO tagvállalatait szapuló TV társaság, az ABC, a CBS, és az NBC felhőkarcolója, a másik oldalon pedig ott állt a két bűnbak központja: az Exxon felhőkarcolója, és az ARAMCO kétemeletes épülete az 54. utcában. A Sixth Avenue a Jordán folyóhoz hasonló áthatolhatatlan határvonalnak tetszett. Bent az Aramco irodáiban fiatal arab gyakornokok, Feisal király képei és arábiai ötvösmunkák voltak láthatók, no meg a sivatagi olajvezetékeket ábrázoló, a kívülállók számára sivárnak tűnő fényképek sorozatai, amelyeket az olajos szakemberek olyan nagyon kedvelnek. Az Avenue túloldalán terpeszkedő ARAMCO az átlagember számára egy kormány fölötti teljhatalmú szervezet megtestesülése volt. A világ négy leggazdagabb társaságát tömörítő konzorcium, amely egy idegen szuverén hatalommal Amerika ellen szövetkezett. Az ARAMCO New York-i alkalmazottai viszont üldözött és bekerített vadnak érezték magukat, akiket névtelen telefonálók bombafenyegetésekkel kiűztek rejtekhelyükből, és mint az olajipar árulóira záporoztak a fenyegetések és sértegetések. Középút nem volt. Mindkét oldal saját külpolitikai fontossági sorrendet állított fel, és mindkettőnek nyomós oka volt rá, hogy ne bízzon a másikban. A szemben álló érdekek ekkor robbanva ütköztek össze.                                                                                                                           

A tizennyolc napos arab-izraeli háború egy háromnegyed éves olajháborút indított el, s miután 1974 nyarán az embargót beszüntették, az olajimportáló országoknak tudomásul kellett venniük azt a megváltoztathatatlan tényt, hogy az olaj terén többé már semmi nem lesz olyan, mint volt. A világ olajárának ellenőrzése most már egy szuverén országokból álló kartell kezébe került. Az olajra szomjazó országok figyelme a tizenhárom évig jelentéktelennek tartott OPEC bécsi központja felé fordult. Az embargó első percétől kezdve Washington előtt megvilágosodott, hogy az olaj túlságosan fontos ahhoz, mindenestől a társaságokra lehetne bízni. Régi elmélet, hogy az olajtársaságok a külpolitika eszközei, csakhogy ezúttal ez az összefüggés megfordult: az olajtársaságok voltak a külpolitika alakítói, bár a háborús célt, a palesztin területek visszaszerzését nem sikerült elérni. Washington előtt világossá vált az is, hogy most már egységes energiapolitika kialakítására van szükség, de az erre tett első kísérletek inkább látszólagosak, mint valódiak voltak. 1973 novemberében Nixon elnök kedélyeket felkavaró televíziós beszédében előterjesztette ún. függetlenítési tervét, eszerint az Egyesült Államoknak 1980-ra a fúrások fokozásával és alternatív tüzelőanyagok felhasználásával energiahordozókból önellátóvá kell válnia. Ez az elképzelés szinte egy új Manhattan tervet jelentett, amely egyértelműen át volt itatva a hőskor pionírjainak világmegváltó optimizmusával, akik úgy gondolták, hogy ha az olaj valahol kiapad, máshol biztosan felbukkan. Most azonban egy ilyen hiedelmet aligha lehetett reálisnak tekinteni, legalábbis az USA területén nem. Az év végére az 1980-ra tervezett önellátás hiú ábrándnak, és az egész függetlenedési terv viccnek tűnt. 1974 végére az Egyesült Államok függése az arab olajtól erősebb volt, mint valaha.                    
              
Miután Richard Nixon belebukott a Watergate botrányba, az új elnök, Gerald Ford már 1974 őszén emlékeztette az arab országokat egyik beszédében arra, hogy az emberiség történetében számtalan példa van arra, hogy a népek hadat viseltek bizonyos természeti kincsek forrásainak birtoklásáért, vagy a számukra létfontosságú szárazföldi és vízi utak ellenőrzésének jogáért. Az elnök szavai felháborodást keltettek az olajtermelő országok fővárosaiban. Felháborodásának adott hangot Muhammad Reza iráni sah is, de a Perzsa-félsziget olajexportőrei is döbbenten tiltakoztak a fenyegetés ellen. Az amerikai fenyegetés hamarosan kézzelfogható formát öltött, amikor 1974 novemberének utolsó hetében a második világháború óta először ismét amerikai hadihajók jelentek meg a Perzsa-/vagy Arab/ öbölben. Az amerikai haditengerészet bázist épített Bahrein szigetén olajérdekeltségeik védelmére. Az Egyesült Államok barátságtalan lépései olyan ellenállást keltettek az érintett kormányokban, hogy jobbnak látták elővenni a másik forgatókönyvet. Megfelelő előkészítés után 1975 márciusában Henry Kissinger, az Egyesült Államok külügyminisztere látványos ingadiplomáciába kezdett. Csapatkivonási terveket terjesztett a közép-keleti rendezésben érdekelt arab országok és Izrael kormánya elé. Az amerikai külügyminiszter azt ígérte partnereinek az arab fővárosokban, hogy nyomást gyakorol Izraelre és ilyen módon elősegíti a konfliktus végleges megoldását, ha viszonzásul az arab országok a genfi konferencia helyett előnyben részesítik az „apró lépések politikáját” és mérséklik az olajárakat. A terv újabb csapatkivonásokat irányzott elő a Sínai-félszigeten és a Golan-fennsíkon, amire Izrael ugyancsak hajlott volna egy feltétellel: ha Egyiptom írásos nyilatkozatot ad a hadiállapot megszűnéséről. Szadat ezt akkor nem tette meg, mivel ez a lépés egyet jelentett volna a többi megszállt területről való lemondással, így Izrael is ragaszkodott a maga álláspontjához. Tizenkét napi tárgyalás után az amerikai külügyminiszter dolgavégezetlenül távozott Izraelből. Amikor elutazott, a repülőtéren csak annyit mondott az újságíróknak: „Szomorú nap ez az Egyesült Államok számára, de szomorú Izrael számára is.” Kissinger szavainak értelmére csak a következő napok és hónapok eseményei világítottak rá. Azon a napon a világ még csak annyit tudott, hogy kútba esett egy újabb csapat kivonás, elmaradt az olajár mérséklése, amiről pedig mielőtt elhagyta volna Kissinger a térséget, még egyszer tárgyalt Feisal szaúd-arábiai uralkodóval. Ez volt az utolsó találkozásuk. Feisal Saúd Abdel-Aziz, Szaúd-Arábia királya, két nap múlva halott volt.
Feisal, akinek neve kardot jelent, 1906 áprilisában született Rijadban, az Ottomán Birodalomban, a mai Szaúd-Arábia területén, Ibn Szaúd király negyvenkét gyermeke közül harmadikként. A későbbi főváros akkor még egyszerű erőd volt az arab sivatagban, és csak néhány esztendő telt el azóta, hogy Ibn Szaúd, a vahhabiták törzsfőnöke elűzte a környékről a rasid törzs tagjait. Feisal nagyon kemény nevelést kapott. Atyjának parancsa szerint két órával napfelkelte előtt kelt, egyszerűen étkezett, s a törzs tagjaival együtt részt vett nem csak a nyájjal való vándorlásban, hanem az ellenséges törzsekkel vívott csatározásokban is. Amikor anyja 1912-ben meghalt, anyai nagyapja gondoskodott további neveltetéséről, és az angol kormány meghívására Londonba, majd Cambridge-be küldte az akkor tizennégy éves fiút. Az első világháborút/olajháborút követő években Feisal már maga vezette életének első ütközetét, az akkor Jemenhez tartozó Asszír tartomány meghódításáért. Győztesen tért vissza Rijadba, és a következő esztendőben apja mellett részt vett azokban a csatákban, amelyekben Ibn Szaúd seregei elűzték Mekkából és Medinából a jordániai király, Husszein családját és törzsét. Miközben apja a meghódított területeken saját hatalmának megszilárdításán dolgozott, Feisal világ körüli útra indult. Járt Angliában, Franciaországban, Amerikában, Törökországban, ahol negyedik feleségét Iffatot megismerte, és járt a Szovjetunióban is. Iffattal kötött házassága óta ő volt számára az egyetlen asszony, holott az iszlám szabályai szerint négy feleséggel élhetett volna. 1945-ben országa képviseletében részt vett a San Franciscó-i ENSZ konferencián. A világszervezet ülésén 1947 novemberében felszólalt és tiltakozott Palesztina felosztása ellen. Apja, Ibn Szaúd Abdel-Aziz király 1953-ban meghalt. Mielőtt örök álomra szenderült volna, magához kérette második és harmadik fiát /az első 1919-ben meghalt/, és tudtukra adta kívánságát, hogy a vahhabita törzs hagyományai szerint második fiának követnie őt a trónon. Megígértette velük, hogy nem szegik meg a törvényt és az ő akaratát. Ibn Szaúd végakarata azonban nem sokáig érvényesülhetett, mert második fia és utódja, II. Ibn Szaúd két kézzel szórta a pénzt, nem törődött az államügyekkel, és alig öt esztendő alatt eladósította és a csőd szélére sodorta a nemrég még gazdag Szaúd-Arábiát. Ekkor tanácskozásra ült össze a népes Szaúd család, és tudtára adta az uralkodónak, hogy névleg ugyan a trónon maradhat, de át kell adnia a hatalmat öccsének, Feisalnak. 1964. október 31.-én az ulémák-az iszlám szent emberei-Feisal negyven testvérével úgy döntöttek, hogy II. Szaúd király vagy elhagyja az országot, vagy házi őrizetbe veszik. Szaúd a külföldet választotta, és 1969-ben Athénban halt meg. Feisal 1969. november 2.-án lépett a trónra. Első dolga volt, hogy megpróbálta rendbe hozni az államháztartást. Alaposan megnyirbálta a királyi család tagjainak életjáradékait, megtiltott minden fölösleges kiadást, a fényűző életmódhoz szokott hercegek emiatt több összeesküvést szőttek ellene. Alattvalóihoz intézett beszédében Feisal hangsúlyozta, hogy továbbra is a korán előírásai szerint kíván élni és aszerint kormányozza országát, ám kijelentette, hogy „meg kell találni helyünket a modern világban.” A király minden tőle telhetőt megtett, hogy országát rendbe tegye. Napi tizenhat órát dolgozott, soha semmilyen döntést nem engedett át másnak, ezért még olajügyi minisztere is arról panaszkodott, hogy a nemzetközi olajszakértőkkel folytatott tárgyalásai előtt részletes utasításokat kellett kérnie uralkodójától. Feisal honosította meg azt a szokást, hogy minden héten kedden, audiencián fogadta alattvalóit, akik bejelentés nélkül léphettek be a trónterembe, és szóban vagy írásban előadhatták kérelmeiket. Ezt nevezte Feisal a „mi demokráciánknak.” Az audienciákon fantasztikus biztonsági intézkedéseket foganatosítottak, de Feisal megtiltotta, hogy alattvalói felségnek titulálják, testvérnek, vagy egyszerűen csak Feisalnak kellett őt szólítani. Mint mondotta, a felség megszólítás csak Allahnak jár. A király aszkéta életmódja nem csak azzal magyarázható, hogy jó példával akart járni alattvalói előtt, hanem azzal is, évek óta súlyos gyomorbajjal küszködött. Fekélyét sem az amerikai, sem a svájci klinikákon nem tudták meggyógyítani. Élete utolsó percéig csupán tevetejen és rizsen élt. Apjának még az ősi szokások szerint családja és törzsfőnökei előtt időnként bizonyítania kellett, hogy képes országa vezetésére, a harcra, és utódok nemzésére. Ibn Szaúd vagy szövetségre lépett a szomszédos törzsekkel, amit házassággal pecsételt meg, vagy harcban legyőzte őket, de a legyőzött ellenséggel nagyon lovagias volt. Fiának, Feisalnak már nem kellett ilyen hőstetteket véghezvinnie, a virtuskodás egyébként is távol állt tőle, ő más eszközökkel valósította meg terveit. Mindig ügyelt arra, hogy a korán törvényeit szigorúan megtartsa és megtartassa. Egyszersmind gondoskodott azonban arról is, hogy országa a lehetőségekhez képest lépést tartson a technikai haladással, ahogy trónra lépésekor mondta: megtalálja helyét a modern világban. A modern világ pedig jó közutakat, villanyvilágítást és telefonhálózatot, iskolákat, szociális és egészségügyi intézményeket jelent, amelyeket közvetlenül a második világháború után Szaúd-Arábiában még alig ismertek. Az ulémák tiltakoztak a technika vívmányanak meghonosítása ellen, amelyben sem a gépkocsi, sem a telefon, sem a televízió nem fordul elő. A szent emberek Feisal ellen hergelték a tömeget akkor is, amikor bevezették a telefont Rijadban a királyi palotába, de egyelőre meg kellett hátrálniuk. Amikor aztán a király úgy határozott, hogy a televízió is a modern élet tartozéka és a haladás eszköze, és akiket már az udvari koránmagyarázók sem tudtak meggyőzni, a papok tüntetőleg távoztak a királyi palotából. Alaposan meglepődtek viszont, amikor azt látták, hogy hatalmas légkondicionált amerikai gépkocsijaik eltűntek a palota elől. „A koránban egyetlen szó sincs sem gépkocsikról, sem klímaberendezésekről”-mondta Feisal a méltatlankodó ulémáknak, akik a történtek hatására megváltoztatták véleményüket a televízióról. a TV adót azért még sokáig fegyverrel kellett védeni a vallási fanatikusok támadásaitól. Az 1970-es években a szaúd-arábiai uralkodó igen jelentős szerepet töltött be a Közép-Kelet életében. Nasszer halála után szorosra fűzte kapcsolatát Anvar Szadat egyiptomi elnökkel, aki nyugati orientációjával jó partnernek látszott. Feisal király támogatta a Kissinger által kezdeményezett apró lépések politikáját, az első csapatkivonást, majd 1975 márciusában a második, kudarcot vallott kísérletet is. Feisal volt az, aki mérsékletre intette az arab országokat 1973 októberében, amikor az olajfegyvert bevetették. De Feisal volt az is, aki jelentős összegeket adott a palesztinai felszabadítási mozgalom fölfegyverzésére. Ám eközben maga is fegyverkezett. Háromezer tisztet küldött amerikai katonai akadémiákra és az Egyesült Államoktól vásárolt modern fegyverzettel fölszerelte hadseregét. Légvédelmi rakéta-zászlóaljakat szervezett, amelyeknek legénységét a Pentagon szolgálatában álló civil társaság emberei képeztek ki a helyszínen. Szaúd-Arábia lett az Egyesült Államok legnagyobb fegyvervásárlóinak egyike. A szaúdi uralkodó támogatta Amerika közép-keleti politikáját, amennyiben az nem veszélyeztette közvetlenül az arab érdekeket. A szaúdi-amerikai együttműködésben a kommunistaellenesség volt a közös nevező, de a társadalom túlzott kiokosodásához vezető, haladó arab mozgalmak elfojtására való törekvés is fontos volt, és maradt.                                                   
1975. március 25.-én reggel a hatvankilenc éves Feisal király palotája tróntermében audiencián fogadta alattvalóit, és egy kuvaiti delegációt várt az olajárakkal kapcsolatos tanácskozásra. Bár ez a nap a próféta születésnapja volt, Feisal pontosan kezdte az audienciát. Amikor a kuvaiti delegáció a géppisztolyos palotaőrség sorfala között bevonult a trónterembe, egy hosszúhajú, bajuszos fiatalember csatlakozott hozzájuk. Az őrök azt hitték, hogy a fiatalember is a delegáció tagja, és ügyet sem vetettek rá, de ha egyik vagy másik őrségben álló beduin felismeri, akkor sem tartóztatta volna fel a huszonhét esztendős Feisal Ibn Muszajed herceget, a király egyik unokaöccsét. Muszajed herceg a kuvaitiak csoportjával együtt járult nagybátyja elé, aki mélyen lehajtotta fejét, hogy a nála jóval alacsonyabb unokaöccse a törzsi szokások szerint megcsókolhassa az uralkodó orrát. Ebben a pillanatban a herceg fehér köntöse alatt pisztolyt markoló keze kinyúlt, és közvetlen közelről háromszor nagybátyja arcába lőtt. A trónterem visszhangos falai ágyúdörgéssé erősítették a pisztoly hangját, majd a hirtelen beállott csöndben megszólalt a herceg: Most megbosszultam bátyámat! Feisal király azonban már nem hallotta gyilkosának szavait, hanem szétroncsolt arccal zuhant a márványpadlóra. Esélye sem volt a túlélésre, mert az egyik golyó agyvelejébe fúródott, és abban a pillanatban beállott a halál. A királyt a korán törvényei szerint a város határában jeltelen sírban temették el. A szertartáson azonban a korán előírásait mellőzve tizenhat arab és nyugati állam uralkodója, államfője, vagy más képviselője jelen volt. A Fehér Ház Nelson Rockefeller alelnököt küldte Rijadba, magas szintű amerikai kormánydelegáció élén. Rockefeller lekéste ugyan a temetést, de módjában állt megismerkedni az új királlyal, Khaliddal és szürke eminenciásával, Fahd koronaherceggel. Rockefeller az amerikai sajtó tudósításai szerint nem csak részvétét fejezte ki, hanem átadta Ford elnök üzenetét is. A koronaherceg, akiről azt tartották, hogy a királynál is határozottabban amerikabarát volt, állítólag így válaszolt: Biztosítani kívánjuk az Egyesült Államok elnökét és külügyminiszterét, hogy együttműködésünk a jövőben is folytatódni fog. A gyilkos Abdel Aziz Muszajed 1966-ban, tizenkilenc éves korában utazott az Egyesült Államokba, ahol filozófia és történelem tanulmányokat folytatott a coloradói egyetemen, abból a pénzből, amit a királyi udvar folyósított számára. Professzora, Edward Rozek vélemánye szerint nagyon csöndes, szerény, szeretetre méltó ember volt, aki soha nem éreztette környezetével, hogy királyi család sarja. Ez igaz. A herceg azért nem mindenben követte a korán előírásait, együtt élt Christine Surma egykori színésznővel, aki ugyancsak kellemes emlékeket őrzött a régi barátságról. Mint az ilyenkor lenni szokott, előkerültek a régi rendőrségi akták, és akadt belőlük elég. Jutott egy Feisal király unokaöccsének is. Az FBI dokumentumai szerint az ifjú herceg és az egykori színésznő 1969-ben hasis és LSD fogyasztása miatt rendőri őrizetbe került, sőt árulták is. Pechükre pont egy rendőrnek adtak el belőle. A szaúdi nagykövetség közbenjárására azonban mindkettejükek szabadon engedték, és az ügynek nem lettek következményei. Muszajednek, a jelek szerint tetszett az amerikai életforma olyannyira, hogy tanulmányait egyáltalán nem sietett befejezni. A kábszeres ügy után jobbnak látta elhagyni Coloradót, és Berkleyben, az University of California politikai tudományok tanszékén folytatta tanulmányait. Évfolyamtársai emlékeztek rá, hogy tüntetően hosszú hajat viselt, marihuanás cigarettákat szívott, nem vetette meg az italt és a nőket, és szoros kapcsolatot tartott radikális gondolkodású arab diákokkal. A gyilkosság után a nyugati sajtóban találgatások láttak napvilágot, fölmerült a teljesen ésszerű gyanú, hogy csaknem egy évtizedes amerikai tartózkodása alatt a CIA beszervezte az ifjú herceget, s pisztolyt markoló kezét a CIA irányította. Mások annak tulajdonítottak jelentőséget, hogy Muszajed testvérbátyja a rendőrség rohamosztagának golyói által halt meg 1966-ban Rijadban, amikor a TV adó ellen szervezett vallási tüntetésen vett részt. Muszajed szavai szerint ezt a testvérbátyát akarta megbosszulni, de sántít a dolog, lélektanilag ugyanis nem hiteles ez a magyarázat. Aki ilyen személyes bosszúvágyat hordoz magában, az nem vár tíz évet a végrehajtással, külünösen nem akkor, amikor a királyi család tagjaként bármikor az uralkodó közelébe férkőzhetett. 1975. június 18.-án Rijad központi terén 15 ezer ember nézte végig Muszajed herceg kivégzését. A bekötözött szemű ifjút egyetlen katona kísérte a vesztőhelyre, ahol felolvasták az ítéletet és azt, hogy a herceg bevallotta tettét. Az ítélet fővesztés általi halál, és hogy az elítélt szenvedését meghosszabbítsák, a hóhérnak háromszor kellett lesújtania az aranyozott markolatú bárddal. A kivégzés után a lándzsára tűzött fejet körbehordozták a főtéren, majd a holttestet elszállították és ismeretlen helyen elföldelték.                                                                                                                

A kriminológia egyik alaptétele szerint az tette, akinek hasznára volt, a cui prodest kérdésére azonban máig sincs biztos válasz. Muszajed herceg sírba vitte a titkot, de annyit azért sejteni lehet, hogy az olajembargó idején vállalt szerepét sem az USA, sem Izrael nem írta Feisal javára. 

A lehetséges magyarázatot keresve nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy az 1950-es évek közepétől a ’70-es évek közepéig a CIA kísérletsorozatot végzett MK ULTRA fedőnéven, amelynek célja volt annak megállapítása, hogyan lehet az emberi elmét programozhatóvá tenni. Az elmeprogramozási kísérletek során gyakorlat volt a programozott gyilkosok, ún. mandzsuk létrehozása, akiknek feladata volt ehhez hasonló gyilkosságok végrehajtása. A gyilkosságokat mintegy biorobotként, egyfajta transzállapotban hajtották végre, majd amikor elméjük kitisztult, alig emlékeztek valamire. Néhányuknál utólag egyértelműen kimutatták, hogy elmeprogramozáson estek keresztül.

SIGNOR PETROLEUM

                                                                                                                         

Miközben az amerikai függetlenek a Hét Nővér piacait igyekeztek elfoglalni, egy másik betolakodó zavarta meg a nővérek idillikus nyugalmát, egy másik emblematikus személyiség, aki Gettynél sokkal fenyegetőbb jelenségként bukkant fel az olajpiacon, Enrico Mattei, az olasz állami olajtársaság feje, akiről iráni fellépése kapcsán már szó esett. Harcias, agresszív, idegesítő ember volt, de minthogy megtalálta az olajtársaságok legsebezhetőbb pontjait, kénytelenek voltak őt komolyan venni. Nacionalista volt, azt hirdette, hogy az olajmonopóliumok becsapják Olaszországot. Az olajtermelő országok szövetségese volt, megsúgta nekik, hogy rászedték őket. Noha kormánya támogatásával gyors akciókat bonyolított le a nehézkesen mozgó bürokráciák ellen, egyedülálló iparmágnás volt. De Mattei nagy propagandista is volt: magát a Hét Nővér (le sette sorelle) ellen küzdő bátor kis embernek állította be, ő maga hozta divatba ezt a kifejezést. Azt fejtegette, hogy a le sette sorelle a gyarmati korból fennmaradt ereklye, és az olajtermelő országoknak nincs többé szükségük technikai szakismereteikre. Ezzel persze vitába lehetne szállni, de 1961-ben, amikor ez egy interjú során elhangzott, még úgy látszott. Ebben az interjúban elmondta azt is, hogy a nagy olajtársaságok vezetői még mindig képtelen, goromba kirohanásokat intéznek nemzeti színű riválisaik ellen ahelyett, hogy kiegyeznének a nacionalizmussal, és ebben az amerikaiaknak kellene elöl járni, mint ahogyan a fifty-fifty egyezmények esetében tették. Hat évvel azelőtt-folytatta-kiegyezhetett volna a nővérekkel, de mos tmár elkötelezte magát az arabok mellet. Láthatóan megigézte, sőt talán le is nyűgözte a Nővérek hatalma és titokzatossága, és nem teljesen világos, hogy legyőzni akarta-e őket, vagy csatlakozni hozzájuk. Bárki volt is, remekül reklámozta magát. Szenteljünk most a szokásosnál egy kicsit több figyelmet egy nagy egyéniségnek, az olajtörténet egyik ikonjának, Signor Petroleumnak!                                                                                                                                
Enrico Mattei 1906. április 29.-én született egy carabinieri családjában, Acqualagna falucskában, Olaszországban. A családi tanács úgy döntött, hogy ha Enricót iskoláztatni akarják, akkor el kell költözniük a falucskából. Így aztán a család egy szép napon fölpakolt a kézikocsira, és a közeli kisvárosba Camerinóba költözött. Tizenkilenc évesen már egy cserzőműhely igazgatója volt, de a vidéki élet nem elégítette ki, ezért elhagyta első sikereinek színhelyét és Milánóba költözött, ahol mindent elölről kellett kezdenie. Harminc éves korára a nagyreményű fiatalember már egy vegyi üzem tulajdonosa. Mattei nem az az ember volt, aki örömét lelte pusztán a gazdagságban. Más eszményképeket követett, ami megnyilvánult abban is, hogy a második világháború alatt csatlakozott az olasz ellenállási mozgalomhoz, és egy partizánegységnek lett a parancsnoka, ahol a „Monti” becenevet kapta. Mussolini rendőrsége addig kereste, amíg 1944 végén sikerült is letartóztatniuk. Egy statáriális bíróság három társával együtt halálra ítélte. Társait azonnal kivégezték, őt azonban újabb kihallgatásoknak vetették alá. Meg akarták tudni tőle ki az a „Marconi” az ellenállási mozgalomban. Mattei-Monti azonban hallgatott, és társai is inkább meghaltak, semmint elárulták volna a titkot. Vallomásuk Mattei halálát okozta volna, hiszen Marconi is ő volt. Sikerült megszöknie, de rövidesen elfogták a németek, és ismét páratlan szerencséjének köszönhette, hogy megmenekült a kivégzéstől.                                                                                                                                
A háború befejezése után a kereszténydemokratáknak kellemetlenné vált a túlságosan fejlett igazságérzettel megáldott /vagy megvert?/ haladó gondolkodású Mattei, ezért egy látszatra jelentéktelen, ám annál kellemetlenebb feladattal bízták meg: számolja fel a Mussolini által létrehozott olajtársaságot és értékesítse a felszerelést. Mattei azonban kifogott rajtuk, mert a mások szemében semmire sem becsült feladatban is meglátta a nagy lehetőséget. Ahogy elfoglalta az AGIP élén kijelölt helyét, azonnal fiatal, tehetséges mérnökök és kutatók után nézett, akiket megbízott azzal, hogy kutassanak olaj után az olasz föld mélyében. 1946-ban a kormány éppen Mattei visszahívását fontolgatta, mert megszegte az utasításokat, amikor kutatócsoportja a Pó völgyében földgázra bukkant. A siker egy időre elodázta a bukását, de három év múlva ismét kifelé állt Mattei szekerének a rúdja. Az olasz kormány ugyanis a nagy külföldi olajmonopóliumok, különösen ezek legagsesszívabbika a Jersey és közvetve az amerikai diplomácia nyomására, sőt követelésére, magánkézbe akarta adni az olasz földgázipart. A mikor Mattei ezt megtudta, olyan színjátékot rendezett /ma marketingnek neveznénk/, amellyel több kulcspozíciót betöltő politikust is maga mellé állított. Cortemaggiore térségében kutató csoportja éppen akkor érte el a kritikus mélységet. Mattei az utolsó métereket politikusok, olajszakemberek, és újságírók jelenlétében fúratta, akik szemtanúi lehettek annak, hogyan tört olasz földből a magasba a kőolaj és a földgáz. A pénzügyminiszter így kiáltott fel: Olaszország megnyerte az olajcsatát! Ez volt az első alkalom az olaj történetében, amikor Olaszország területén olajat találtak. A Pó völgyében végzett feltárások lelkesítő eredmények egy természeti erőforrásokban szűkölködő nemzet számára. A lelkes pénzügyminiszter azonban tévedett az olajcsatát illetően, mert az olajcsata az olaszok számára csak akkor kezdődött igazán, Cortemaggiore ugyanis csak blöff volt. A Pó völgyében talált földgáz figyelemre méltónak bizonyult ugyan, de az olaj olyan vékonyan csordogált, hogy kitermelni sem volt érdemes. Mattei tudta ezt, de tudta azt is, hogy az olaszok - lévén szenvedélyes autósok - elsősorban az olasz benzinnek, nem pedig a földgáznak örülnek majd.                                                                                                                                        
Az olaszországi olajtermelés, noha az AGIP által forgalmazott motorbenzinnek csak egy kis részét tette ki, mégis különleges politikai glóriát font Mattei feje fölé. Mint később kiderült, nagyon jól ismerte népét, sőt hazája politikai viszonyait is. Igaz, marketingfogása ellentmondásos hatást ért el. Egyfelől fölkeltette a nemzetközi olajmonopóliumok addig csak pislákoló érdeklődését, másrészt viszont erősítette az olaszok ellenállását a nagy külföldi olajvállalatokkal szemben. Az angol, a francia, és az amerikai kormány négy éven át bombázta Rómát szemrehányásokkal: Mattei állami olajmonopóliuma aláássa szabadságot és a demokráciát, amelynek talpköve a szabad vállalkozás. Az egykori partizánvezér eszén azonban nem tudtak túljárni. A Pó völgyében rendezett színjátékkal óriási hatást ért el nem csak hazája közvéleményében, hanem az olasz befektetők köreiben is. Az ő súlyuk is hozzájárult ahhoz, hogy 1953-ban sikerült elfogadtatni a törvényjavaslatot, amely őt nevezte ki a február 10-én megalapított nemzeti szénhidrogén társaság-az ENI-elnökévé, és a társaságra ruházta az észak-olaszországi földgázmezők kiaknázását. Így lett Enrico Mattei a földkerekség harmadik legnagyobb földgázkitermelő és értékesítő vállalatának elnöke, az Olaszország-szerte ismert Signor Petroleum.
         

                                         
                                                                                                                                      Mattei tehát készen állt a Hét Nővér elleni támadásra, a nagy nemzetközi olajmonopóliumok pedig átmeneti vereséget szenvedtek. Fogcsikorgatva fektették be tőkéjüket a nem túl reményteljes olasz vállalkozásokba, hiszen mindenki tudta, hogy Olaszországban nincsenek számottevő olajkészletek. Az angol, a francia, és az amerikai nagytőke azonban nem akarta a teljesen átengedni az olasz terepet Matteinek, ezért legalább a látszat kedvéért tőkét adtak a tervek megvalósításához. Azt hitte, hogy az ellentétek ezzel elsimultak, és hogy később részt kérhet majd a közép-keleti olajból is. Csakhogy tévedett. A nagyok körébe első alkalommal 1954-ben, az iráni konzorcium megalapításakor próbált betörni. Az iráni olaj bojkottálása idején visszautasította Mussadeq kormányának áron alul felkínált olaját, ezért cserébe elvárta, hogy vegyék be a konzorciumba. Mivel azonban a bojkottot egy kisebb olasz cég megtörte, azzal büntették Olaszországot, hogy nem vették be az AGIP-ot a konzorciumba, sőt Matteit még a tárgyalóterembe sem engedték be. Tanácsadója, később életrajzírója megjegyezte, hogy szinte groteszk volt látni, hogy a Washington jóindulatát élvező néhány amerikai tőkés részt vehetett a tárgyalásokon csak azért, hogy színleljék a szabad versenyt, a szabályok alól szinte teljes mentességet élveztek, üzleti tevékenységükben nem is játszott fontos szerepet a megszerzett olaj, mégis kirekesztették Olaszországot és az AGIP-ot, ezt a finomító-elosztó társaságot. A közép-keleti arab öntudat felébredésének a szuezi háború által kavart hullámai meghozták Mattei számára az elégtételt. 1956-ban őszinte hangvételű tárgyalásokat kezdeményezett Muhhammad Reza iráni sahhal, és miután a majlis (parlament) 1957-ben elfogadta az új olajtörvényt, bejelentette a National Iranian Oil Company-val (NIOC) kötött új koncessziók létrehozásával kapcsolatos szenzációs szerződést, amely szerint egy iráni elnök által vezetett közös igazgatótanács irányítása alatt az első lépéstől kezdve együttműködnek. A szerződés szerint az olasz cég fedezi a kutatás és feltárás költségeit, és ha olajat találnak, az Iráni Nemzeti Olajvállalat az addig szokásos fifty-fifty helyett a bevétel 75%-át kapta. A közös vállalkozás keretében nem sok olajra találtak ugyan, de a politikai következmények beláthatatlanok voltak. Ahogy Getty a szaúdiak, úgy Mattei az irániak szemét nyitotta fel, és döbbentette rá őket arra, hogy a Hét Nővér milyen fantasztikus haszonnal dolgozott, és a sah nem rejtette véka alá Mattei iránti háláját. Nem sokkal később a Standard Oil of Indiana leányvállalataként az AMOCO nevű nagy amerikai társaság követte Matteit Iránba, Mattei pedig Észak-Afrikában is megismételte üzleti akcióját. Kihasználva a fejlődő országoknak a gyarmatosítóktól elszenvedett sérelmeit és szörnyen feldühítve a Hét Nővért, Mattei gyors ütemben terjesztette ki az olasz befolyást. Sok hasznot ugyan nem tudott húzni ezekből az üzletekből, mert  -mint ahogy a Nővérek megfogalmazták - Mattei olaj nélküli olajember volt. Mivelhogy a Nővérek védett területeire nem tudott betörni, más irányba kellett körülnéznie. Először Egyiptomban keresett kárpótlást magának és kacsintgatott a Francia-Szaharára is. Végül a Szovjetunióban talált némi olajat az őt megelőző idegenekhez hasonlóan, mint az 1870-es években Rothschildék és Nobelék, vagy az 1920-as években Deterding. A szovjet olaj Európába való beszállításával további aknákat helyezett el a Hét Nővér által bejáratott híd pillérei alá. Az Ural vidék nagy feltárásai után az 1950-es években a Szovjetunió a húszas évek óta először újra olajat kezdett exportálni Nyugat-Európába, de a piac összeomlásának elkerülése végett az importáló országok által meghatározott limitált mennyiségben. Mattei elhatározta, hogy saját hazájában, Olaszországban indít totális háborút riválisai ellen. Moszkvába repült, találkozott Nikita Szergejevics Hruscsovval, és 1959-ben elárasztotta Olaszországot olcsó szovjet olajjal, amely akciójának csúcspontján a piac 16%-át tette ki. Mattei egymás után végigjárta az arab térség és Észak-Afrika országait és mindenütt méltányos részesedést kínált partnereinek. Ily módon drágábban jutott ugyan a nyersolajhoz, mint a nagy olajmonopóliumok, mégis olcsóbban adta a benzint az olasz autósoknak, mint amennyit az angol vagy amerikai benzinért fizettek. A titok nyitja az volt, hogy a nyereség nem a nővérek zsebébe vándorolt, hiányzott ugyanis a közvetítő. Az olasz állam értékesítette az olajtermékeket, így jött létre az olasz vegyipar, így épültek fel a modern lakótelepek az ENI üzemek környékén, és az ENI saját főiskoláján képezte mérnökeit és technikusait. Mattei tisztességes úton elért sikerei az arab világban, nyugtalanította a nemzetközi tőkét. Ezek a tisztességes úton elért üzleti sikerek ugyanis veszélyes elméleti tanulságot hordoztak magukban: azt, hogy ha egy kapitalista országban ilyen sikeres tud lenni az állami vállalkozás, akkor puszta létével megkérdőjelezi a nagy monopóliumok létjogosultságát. Az oligarchák nem hagyták ezt annyiban, és a nemzetközi sajtó összehangolt támadást indított Enrico Mattei ellen. Egymást érték a támadások a New York Timesben, a Frankfurter Allgemeine Zeitungban, a Weltwovheban, és a tőkésvilág legtekintélyesebb lapjában, a Neue Zürcher Zeitungban. Mattei a támadásokat az ellenség saját fegyverével verte vissza, egyelőre sikeresen: Il Giorno címmel saját lapot adott ki, és drága, nagy terjedelmű hirdetéseket helyezett el a kisebb olasz lapokban, vagyis megvásárolta az őt támadó lapok hasábjait. Az ENI titkos alapjából pénzelte a különféle politikai pártokat és csoportokat, még a neofasisztákat is. Az ENI elnöki dolgozószobájában miniszterek és nagykövetek sorsa dőlt el. Jómaga viszonylag szerény jövedelemmel beérte, és még ennek is tetemes részét rendszeresen egy árvaház számlájára utaltatta át. Osztrák feleségével egy római hotel három szobájában lakott. A spártai életmód és az árvaháznak nyújtott támogatás szorosan összefüggött azzal, hogy mivel az érte meghalt három partizán három özvegyet és ellátatlan árvákat hagyott hátra, kötelességének érezte, hogy gondoskodjék róluk.                                                         
Gazdaságfilozófiai hitvallása szerint a társadalmi igazságtalanságok felszámolásához vezető út az, hogy az állam kézbe veszi a legfontosabb gazdasági funkciókat. Figyelmeztette országának politikusi köreit és a józanabb gondolkodású nyugati partnereit, hogy az európai tőkés országoknak össze kell fogniuk, és közvetlenül, vagyis a monopóliumok megkerülésével kell szerződéseket kötni a kőolaj-termelő országokkal, hogy biztosítsák olajellátásukat. Mivel a Szovjetuniótól is vásárolt olajat, Adenauer a kommunizmus trójai falovának nevezte őt, Macmillan, Anglia konzervatív párti miniszterelnöke pedig leváltását követelte. Az Európai Gazdasági Közösség (EGK) külügyminiszterei arra az álláspontra helyezkedtek, hogy országaik olajellátását legjobban a magánkézben lévő társaságok biztosíthatják. Az olasz kormány meghallgatta a Mattei ellen intézett támadásokat, de semmi oka sem volt arra, hogy meghátráljon, elvégre az ENI jól jövedelmezett, és újabb nagyszabású üzlet rajzolódott ki a láthatáron: olaj a Szaharából. Amikor Mattei hozzáfogott a szaharai olajüzlet részleteinek kidolgozásához, még nem tudhatta, hogy e lépésével saját halálos ítéletét írta meg. 1961 júliusában, Párizsban összeült az OAS nevű szélsőséges francia terrorszervezet bírósága. Azzal vádolták Matteit, hogy kapcsolatban áll az algériai felszabadítási fronttal, az FLN-nel, és a szaharai olaj koncessziójára pályázik. Az ítélet: halál. A halálos ítéletet írásban elküldték Matteinek, aki a nyilvánosság előtt nevetségesnek nevezte az eljárást, de tudta, hogy az OAS nem viccel, és titokban testőrséget szervezett egykori partizántársaiból, sőt az olasz titkosrendőrség védelmét is igénybe vette. Fél évvel később, 1962. január 8.-án Marokkóba indult egy olajfinomító megnyitására, amikor pilótája, Irnerio Bertuzzi egy ragasztószalaggal fölerősített csavarhúzót talált Mattei magánrepülőgépe hajtóművének falán. A hajtómű beindítása után bizonyos idő elteltével a ragasztószalag leégett volna, a csavarhúzót pedig a hajtómű beszippantva mintegy időzített bombaként megrongálta volna azt. A végén az egész úgy nézett volna ki, mint a szerelők hanyagságából bekövetkezett motorhiba. Joachim Joesten nyugatnémet író akkoriban szinte naponta elkísérte üzleti útjaira az üldözött és meghajszolt embert, ő így emlékezett vissza ezekre az időkre: „Mattei üldözött vadhoz hasonlított. Ha csak egy légáramlat megrázta a gépet, idegesen kapaszkodott az ülésbe.” Akadtak, akik kapcsolatot sejtettek az OAS terroristák és a nagy olajmonopóliumok között. Lehetetlen ma már kideríteni, hogy mi volt ebben az igazság, annyi bizonyos, hogy a nagy olajmonopóliumok vezetői semmivel sem voltak jobb véleménnyel Mattei-ről, mint az OAS. P. H. Frankel amerikai olajszakértő például így számolt be egy vezető amerikai üzletemberrel folytatott beszélgetéséről: „Egy csésze kávé mellett a legnagyobb lelki nyugalommal jelentette ki, nem egészen érti, miért nem találtak még valamilyen módot Mattei megsemmisítésére.”  

                                                                                                                                  
Az Olaszországba látogató túristák mindenképpen találkoztak Mattei nevével. Az utak tele voltak olyan benzinkutakkal, ahol a hatlábú kutya hirdette az AGIP-ot, Mattei benzinét. A Jersey vagy a Shell szigorú, dísztelen töltőállomásaival szemben nála tiszta egyenruhában, barátságos kiszolgáló személyzet fogadta az utast az élénk színű asztalokkal berendezett kedves kis bárokban és éttermekben. Egészséges nacionalizmusnak, hazafiasan előadott új büszkeségnek tűnt mindez. Mattei mellett a hét nővér viszont nem csak unalmasnak és fantáziátlannak, de ellenszenvesnek is látszott. Bizonyos, hogy Mattei története a nővérekénél sokkal romantikusabb és érdekesebb volt.
   

AGIP benzinkút 1957-ben. San Donato Milanese, Olaszország.

Aosta, 1958.    

                                                                                                                                  Matteit, az olcsó olaj bajnokát a mindenfelé épülő autósztrádák és az Itália-szerte elszaporodó kis Fiat 500-asok, 600-asok idejében a nagyokkal folytatott árháborúja még népszerűbbé tette. A nővérek ellenfelei gyönyörködtek a látványban. Mattei arra is rávette az olasz kormányt, hogy csökkentse a benzinadót. A nagyok, különösen akik Olaszorságban működtek, a Jersey és a Shell szinte teljesen összezavarodtak. A Perzsa-félszigetre betolakodó függetlenek már amúgy is megnyirbálták egyeduralkodó pozíciójukat és ezzel együtt extraprofitjukat is, most pedig Mattei európai árháborúja arra késztette őket, hogy a Közép-Keleten csökkentsék a könyvelt árakat, fészket rakva ezzel az 1960-ban kikelt OPEC-nak. A szovjetek segítségével Mattei tovább nyomta lefelé az árakat, és a leginkább fenyegetett Jersey úgy döntött, hogy békét köt. 1962-ben George Ball külügyminiszter-helyettes közvetítésével kidolgozták a fegyverszünet feltételeit. Eszerint a Jersey ellátta volna az AGIP-ot olcsó nyersolajjal. Matteit meghívták Amerikába, ahol kívánsága szerint J. F. Kennedy elnökkel kellett volna találkoznia. Soha nem tévesztette szem elől a Perzsa-öböl térségét, de a francia Szaharát sem, és ez lett a veszte.                                                  
1962. szeptember végén Leonid Kolosov, a KGB egyik vezető munkatársa figyelmeztette Matteit, hogy ellene megsemmisítési projekt van folyamatban.                   1962. október 25.-én Enrico Mattei utolsó útjára indult. Szicíliába repült, ahol két napig ünnepelte őt a lakosság. Az ENI technikusai a monopóliumok kutatócsoportjaival versengve éppen Olaszország legfontosabb kőolaj és földgázlelőhelyét tárták föl. Mattei arra biztatta az embereket, hogy hozzák vissza elvándorolt testvéreiket és rokonaikat, mert az új fölfedezések nyomán fölvirágzik a szénhidrogén ipar Szicíliában, és mindenki munkához és tisztességes megélhetéshez juthat. /A munka és a tisztességes megélhetés visszatérő motívumok Mattei gondolataiban/. Miközben az ENI elnöke a helybéliekkel fehér asztal mellett ünnepelte a szicíliai olaj fölfedezését, Catania repülőterén furcsa dolgok voltak kibontakozóban. A Mattei magánrepülőgépét őrző carabinieriket visszarendelték. A gép hosszú ideig őrizetlenül maradt. A repülőtéren személyzeti formaruhában olyan személyek jelentek meg, akiket a helybéliek azelőtt sohasem láttak. Mattei minderről semmit sem tudott, amikor meghívta gépére annak az amerikai sajtókonszernnek a képviselőjét, aki a legkíméletlenebb sajtókampányt folytatta ellene.                                                           
1962. október 27.-én a milánói repülőtér repülésirányítójának nyugalmas rutinmunkáját egy pilóta izgatott hangja zavarta meg. Irnerio Bertuzzi, Olaszország egyik legjobb pilótája veszélyt jelzett a (Morane Saulnier) MS 760-as jelzésű repülőgépről: „A magasságmérő nincs rendben, a benzin rohamosan fogy, engedélyt kérek az azonnali leszállásra.” Az irányítótorony nyomban megadta a leszállási engedélyt, majd megkérdezte, hogy vállalja-e a pilóta az irányítás nélküli leszállást. A válasz: „…egy-másfél perc múlva ráfordulok a leszállópályára.” Ez volt az utolsó jelzés az MS 760-asról, ez után már hiába hívta a torony a gépet, a hívások válasz nélkül maradtak. 18 óra 58 perckor elrendelték a keresést. Ezzel egy időben Bascape falu lakói óriási robbanást hallottak a távolból és magasra csapó lángokat észleltek. A közelben tartózkodó földművesek, akik a helyszínre siettek, már csak szénné égett roncsokat és emberi testrészek maradványait találták. Egy csuklóból leszakított kézfejről később megállapították, hogy Enrico Matteinek, az olasz állami olajtársaság igazgatójának, alias Signor Petroleumnak a keze volt. William McHale, a Time-Life című amerikai magazin római tudósítója együtt halt meg Matteivel és Bertuzzi pilótával másfél percnyire a milánói repülőtértől. Megbízói és az akció szervezői feláldozták őt is. 

                                                                                                                                                          

A vizsgálatok és azok eredményeinek manipulálása szerves részét képezik a szervezett terrorakcióknak, így aztán egyáltalán nem meglepő, hogy a vizsgálat szabotázsnak semmiféle bizonyítékát nem találta. A hivatalos vélemény szerint a katasztrófát a pilóta hibája okozta.                                                                                        
A francia kémelhárítás azóta nyugalomba vonult, New Yorkban élő egyik vezetője azonban a sajtó nyilvánossága előtt később beismerte, hogy a szerencsétlenség napján a francia elhárítás Cataniába küldte egyik legjobb ügynökét, aki jól ismerte Mattei repülőgépének szerkezetét.                                           
A fél évszázados történet még sokáig nem zárult le, az olasz légierő, az ügyészség újra elővették, megihletett több írót és a filmipar jeles alkotóit. Mauro De Mauro újságíró, aki anyagot gyűjtött az ügyről, nyomtalanul eltűnt.                                                       1997-ben új vizsgálati módszerek segítségével Donato Firrao professzor a Politecnico di Torino tanára megállapította, hogy a repülőgépen robbanás történt, amelyet kb. 150 gramm TNT okozott. Az is világos ma már, hogy közvetlenül az motiválta a merényletet, hogy Mattei nem volt hajlandó önként távozni a nagyok orra alá borsot törő ENI éléről.

Az ENI üzleti profilja az évtizedek során kiszélesedett, de a nevét megtartotta. 2012-ben 95,32 milliárd m3 földgázt termelt ki a következő helyeken: Bolgiano, Brindisi, Ferrera Erbognone, Livorno, Mantova, Taranto, Ravenna. Olaszország villamosenergia igényének jelentős részét jobb híján földgáz-erőművek termelik, ahol a kitermelt földgáz egy részét rögtön el is égetik. Ezek a következők:                                                                                                                                         

Brindisi	Ferrara	Ferrara-Erbognone	Livorno	Mantova	Ravenna	Taranto
1321 MW	61 MW	1030 MW	199 MW	836 MW	972 MW	300 MW

                                                                                                                                                          

A kitermelt földgázt pedig elsősorban a következő országokban, ill. területeken értékesítették: Austria, Benelux államok, Franciaország, Germany, Magyarország, Törökország, Egyesült Királyság, Észak-Európa, Ibériai-félsziget. 

 ENI fúrósziget.

Könyvem kiadásához szponzort keresek.