BEVEZETÉS

Dobai Gábor

A KŐOLAJ FÉNYES KARRIERJE

avagy a huszadik század története az olaj története

„Ha a kultúrával jönnek-az egész otromba csalás.                                                          Búza, acél, szén és olaj kell nekik, semmi más!”

                  

(Erich Weinert német költő, 1934)

                                                                      

Bevezetés

Negyven esztendő telt el az első olajsokk kirobbanása óta. Addig is tudtuk, hogy földünk primer energiahordozó és nyersanyag tartalékai végesek, de valahogy nem akartuk tudomásul venni. Globális viszonylatban közlekedésünk 90%-át - történjen az földön, vízen, levegőben - a kőolaj tartja életben. Az üzletekben kapható összes áru 95%-ának előállítása során kőolajat használunk. Élelmiszereink 95%-ának megtermelése kőolaj nélkül lehetetlen volna. A földön minden ember 1900 liter kőolajat fogyaszt évente. Még egy tehén felneveléséhez és piacra szállításához is hat hordó olajra van szükség, ezzel egy autót Párizstól Moszkváig vezethetnénk. Ez talán meghökkentő, de ha mindent összeszámolunk és az ún. externális költségeket, hatásokat is belevesszük, a hat hordó összejön. A különböző tudásközpontokban, alkotó műhelyekben az idővel versenyt futva folynak a kutatások a jövő energiaforrásainak megtalálására, melynek tétje nem a fenntartható fejlődés, hanem a fenntartható élet. A világ energiaellátásának problematikája azonban továbbra is vészjósló kérdőjelként rajzolódik ki a világpolitika és a világgazdaság egén. 

A XIX. század végén az olajfinomítók a benzint még titokban a folyókba és a tengerbe engedték, vagy gödrökben elégették, mert nem tudtak mit kezdeni vele. Alig húsz év múlva a közgazdászok és geológusok már aggodalmaskodó számításokat kezdtek végezni arra vonatkozólag, hogy vajon meddig elegendő még a Föld folyékony aranyának készlete.

Az emberiség történetében alapvető fontosságúak azok a természeti nyersanyagok, amelyeket az ember, felismerve hasznosíthatóságukat, alkalmazásba vett. A felismeréstől az alkalmazásig sokszor hosszú évszázadok is elteltek, mert a hasznosíthatóság fogalma sok tényezőtől függ. Ezek a természeti nyersanyagok földünk szilárd kérgének összetevői, amelyek többé-kevésbé hozzáférhető módon, a felszínen vagy ember által elérhető mélységben lakoznak. Az anyagok hozzáférhetősége alapvetően meghatározza hasznosíthatóságukat. Az ősember számára csak a felszínen található anyagok jöhettek számításba, s midőn első ízben emelte fel a földön szabadon heverő kődarabot, hogy egy zsákmányul kiszemelt állatra hajítsa, eme cselekedete az ásványi anyagok hasznosításának első pillanata volt. A különböző anyagok felhasználása a civilizáció fejlődésével változik, némelyikük jelentőségéből, értékéből veszít, míg végül egyik-másik teljesen használaton kívül marad és feledésbe merül, átadva helyét az újonnan megismert anyagoknak. Az idő tehát lényegesen módosítja az anyagok értékelését, a fejlődés a hasznosításra alkalmas anyagok számát többnyire növeli, míg másokat teljesen kiszorít. Ez az időbeli változás annyira szembeötlő, hogy egyes anyagok alkalmazásban való dominanciája tudvalevőleg határozottan jellemzi az emberiség fejlődésének egy-egy korszakát. A kő, bronz, vas-korszak elnevezés a régmúlt korokban egyes anyagok felhasználásának domináns voltára utal azok föllelhetőségének és hasznosítási lehetőségeinek felismerése révén. A földkéregnek az emberi szükségletek kiszolgálására rendelt anyagai közül a kőszén hirtelen felértékelődött a gőzgép feltalálásával, majd nem sokra rá a különféle gépalkatrészek kenőanyaga és hajókazánok tüzelőanyagaként megtanultuk  becsülni a föld mélyének folyékony aranyát: az olajat. A belsőégésű motorok feltalálásával a kőolaj értéke tovább nőtt, és vele együtt kényelmünk, de kiszolgáltatottságunk is. Koronként, tudományos-technikai fejlettségünk mértékétől függően a földkéreg más és más anyagai váltak természeti kincsekké.  Ásványi anyagaink értéke nagyon viszonylagos és szubjektív, megállapíthatjuk, hogy értéküket hasznos tulajdonságaik összessége határozza meg. A hasznos tulajdonságokat pedig az emberi szükségletek szempontjából ítéljük meg, ezúttal is érvényesül a régi görögök bölcsessége: mindennek mértéke az ember. Jelenünket és jövőnket az említett ásványi kincseken kívül az ún. hasadóanyagok is meghatározzák, melyek a nukleáris technológia üzemanyagai, innen származik korunk egyik meghatározása, az atomkor elnevezés is. A kőszén korszak meghatározás az ipari forradalom kezdetétől indokolt nagyjából egy évszázadon át, majd a kőolaj ipari felhasználásának túlsúlyba jutásával és a benzin tömeges felhasználásának kezdetétől, 1911-től - amikor Henry Ford piacra dobta a híres 20 lóerős T modellt - számíthatjuk a történelmi értelemben vett olajkorszak kezdetét. Ez volt az a pont, amikortól az olaj és termékei nem csak szutykos fekete ipari létesítményekben mutatkoztak meg az ember számára, hanem a hétköznapi életben is tömeges méretekben vettük használatba. Kialakult a bivalyerős négykerekű aranyborjú imádata, megindult a közúti közlekedés vérkeringése, és a motorizáció megállíthatatlanul nyomult előre a közutakon. Az atomkor kezdetének meghatározása még egyszerűbb, konkrét dátumhoz köthetjük. Az atomenergia létezéséről akkor szereztünk tudomást, amikor 1945. augusztus 6.-án, a Hirosimára ledobott első amerikai atombomba berobbant az emberiség életébe. Nagyon rossz bemutatkozás volt, nem vitás, és nem csoda, ha évtizedek múlva is ellenérzéseket szül az emberek tudatalattijában.

A kőszenet már az ókorban is ismerték, de felhasználási lehetőségeit, kiváltképp energiahordozó jellegét csak az ipari forradalom hozta meg, pontosabban a szén energiaforrásként való hasznosítása maga volt az ipari forradalom. A kőszén tehát az ókorban és a középkorban nem volt a természeti kincsek közé sorolható, de rögtön azzá lett, mihelyt az ember a benne rejlő erő hasznosításának módját megismerte. Mindezeket elmondhatjuk a kőolajról is. Az olaj hasznosításának kezdetét az időben visszatekintve nem lehet eléggé messzire datálni. Az olaj ismerete azokon az előfordulási helyeken, amelyek a legrégibb emberi kultúra helyszínei voltak, a messze ókorba vezet bennünket vissza. Már az írott történelem előtti korban is mindkét féltekén ismerték a kőolaj és szurok felhasználásának egyes módjait, de szellemi örökségünknek ez a része csak régészeti leletekből következtethető, az ősi kultúrnépek pusztulásával feledésbe merült. A svájci tavak cölöpépítményeit már ötezer évvel ezelőtt szurokbevonattal védték a korhadástól. A biblia szerint Noé bárkája kívül-belül szurokkal volt bekenve, ezt támasztja alá a babiloniak mondája is. Valószínű, hogy az özönvíz történet eredete olyan területen végbement természeti jelenségre vezethető vissza, ahol kőolaj, szurok, földviasz előfordulások voltak. Ezek pedig, amennyiben a történet helyszínét Ázsiában keressük, valahol Indiában vagy a özép-Keleten voltak.  

Az istenek nem tűrhették tovább Gilgames király gonoszságait és a hatalmával visszaélő uralkodó megfékezésére egy szelíd, de bátor és erős ifjút küldtek a földre. Ők ketten azonban összebarátkoztak, megszerették egymást, sok érdekes kalandban volt részük, mígnem az ifjú meghalt. Gilgamest ez annyira megrendítette, hogy elhatározta: fölkutatja az örök élet titkát. Meg is találta a csodatévő füvet, majd elveszítette, így az örök élet titkát nem sikerült megfejtenie.

Ezt a hősi eposzt egyforma áhitattal meséli a bagdadi néprajzi múzeum idegenvezetője és a Mosul környéki pásztorfiú. Az asszírok hagyták ránk, az ő uralkodójuk volt Gilgames. A tizenkét kőtáblába vésett, ötezer sornyi ékírással megörökített történetet Asszurbanipal ninivei udvarában találták meg a kutatók. Ebben a Kr. előtti 3. évezredből származó hősi eposzban olvasható az özönvíz legteljesebb története is Noéval és a bárkával, amelynek fából készült falát az úr sugallatára szigetelés gyanánt olajjal és szurokkal kente be a jámbor férfiú.                                                                     
A Mózes legenda őse is Mezopotámiából származik, amelyben Sardanapol király könyvtárának egyik téglatöredékén olvasható, hogy I. Sargon királyt születésekor édesanyja földszurokkal vízhatlanná tett fűzfavessző kosárban az Eufrátesz folyóba tette, s innen Akki, a jó vízi szellem emelte ki. Hérodotosz szerint a régi Babilónia kőfalait melegített szurokkal ragasztották össze. Ugyanezt említi Mózes, a Bábel-torony építéséről is. Babilóniában, héber nevén Bábelben hatalmas mozaikokat és feliratos táblákat találtak aszfaltból, és Bagdad mellett, Kassau egykori régi asszír város romjai között aszfalt padozatot találtak. Az első leírásokat Strabo adta, aki megemlíti a perzsiai és mezopotámiai szurok előfordulásokat, szerinte Perzsiában régóta termelik is. Diodorus szerint Mezopotámiában annyi az aszfalt, hogy nem csak építkezéseknél használják, hanem fa helyett tüzelnek is vele. Sok monda szól a szurok indiai előfordulásáról is, de Algírban szintén ismerték a kőolajat és származékait már ősidők óta, amint azt Strabo és Vitruvius említik.

Amikor Nagy Sándor a Kr.e. 4. században az Oxus, vagyis a mai Amudarja partjaira érkezett, katonái a földből szivárgó olajat találtak. Mintát vittek a papoknak, akik „vegyelemzést” végeztek és arra jutottak, hogy a sereg dicsőséges, de igen fáradtságos hadjárat előtt áll. Nagy Sándor ezen kívül Babilon körül örökégő tüzet és természetes aszfaltot látott Mezopotámiában. Egyes arab törzsek nevükben is viselnek olajra vagy szurokra való utalást. Az egyik Beni-Zenthis nevű törzsről maradt fenn a monda, miszerint ősük egy termékeny, gazdag vidék birtokosaként ült egy napon kristálytiszta vizű forrása mellet, amely földjeit táplálva egész birtokát termékennyé tette. Történt, hogy egy szegény pásztor négy juhával vetődött oda és kérte, hogy tikkasztó szomjúságukat enyhíthessék, de a tulajdonos ezt csak úgy akarta megengedni, ha a pásztor egyik juhát neki adja. A pásztor erre nem volt hajlandó, erre a tulajdonos négy fiát hívta elő, akik a négy juhot elvették és a pásztort elkergették. Az atya igen örült, hogy kapzsisága kielégülést nyert. Ekkor azonban észrevették, hogy a kristálytiszta vizű forrás egyre zavarosabbá vált, kellemetlen szagot árasztott, majd teljesen megfeketedett. Rögtön tudták, hogy kapzsiságuk büntetése ez, a négy fiú a pásztor után eredt, hogy juhait visszaadják, de a pásztort sehol sem találták. A bűzös forrás pedig termékeny földjeiket elárasztva minden termést megsemmisített, úgy hogy kénytelenek voltak mindenüket hátrahagyva új hazát keresni.

E történetek időpontjai talán mellékesek is lehetnének, helyszíneik aligha. Kiváltképp, ha meggondoljuk, hogy az ótestamentumban is szereplő Ninive romjait Észak-Irakban, Mosul környékén tárták föl, márpedig Mosul és a tőle 130 km-re észak-keletre fekvő Kirkuk ma az északi olajmező központja.

A Bagdadtól 110 km-re délre elterülő, arab nyelven Bab-Ilinek azaz: istenek kapujának nevezett egykori Babilont az évezredek során betemette a vándorhomok.       

A város maradványainak feltárását Robert Koldewy német építész kezdte meg 1899-ben. Az időpont nem mellékes. Egy évvel korábban II. Vilmos német császár elzarándokolt a szentföldre, Jeruzsálembe. Majd látogatást tett II. Abdul Hamid török szultánnál, és beszédet tartott Damaszkuszban. Nem jókedvéből lovagolt heteken át tikkasztó hőségben a sivatag homokját taposva kilométerek százain át, hanem tanácsadói óhajának tett eleget.

Elsősorban Georg  von Siemens, a Siemens AG és a Deutsche Bank igazgatója ösztökélte a nehéz utazást, egy merész terv megvalósításának kormányközi előkészítését szorgalmazva, amely minden idők legtöbb konfliktust kiváltó, legviszontagságosabb vállalkozásának bizonyult, és amelyet azóta agyonhallgatnak. A Berlin-Bagdad vasúti összeköttetés grandiózus tervéről van szó, illetve a Perzsa-öböl olajának Németország általi kitermeléséről, amely a nem hivatalos történetírás szerint az első nagy világégés legfőbb oka volt. Babilon központját a régészeknek sikerült föltárni, a geológusok pedig meggyőződhettek róla, hogy az olaj előfordulására és felhasználására vonatkozó, Gilgames eposzban és egyéb leírásokban szereplő adat helytálló. A homoktakaró alól kiásott épületmaradványok, a felvonulási út, és a romjaiban is impozáns látványt nyújtó Istar-kapu rekonstruált mása a berlini Pergamon Múzeumban található. Mindezen leletek arról tanúskodnak, hogy az ókori építőmesterek az égetett téglához az olaj egyik származékát, a bitument-használták kötőanyagként. Kis-Ázsiából, mely a szultánok régi birodalmának csak kis része volt, mára egyéb sem maradt a török világhódító álmaiból, mint ez a föld ahol - Van Loon szerint - az athéni gyarmatok görög filozófusai először elmélkedtek a világ és az ember mibenlétéről, ahol ünnepélyes zsinatok merev zsarnoki tételekbe öntötték a hitet, ami szerint Európa élni tartozott. S ez az a föld, ahol elhagyatott sivatagi barlangjában egy arab tevehajcsár meglátta álmait, miszerint ő Allah prófétája. 
Vannak utalások arra is, hogy a világ távolabbi területein is ismerték és alkalmazták az olajat. Kínában i.e. 1000 esztendővel égő olajos edényeket dobáltak az ellenségre, hatalmas pánikot keltve soraikban.

A japánok állítják, hogy a Kr.u.-i 7. században Hondo-sziget echigoi kútjaiból nyertek kőolajat és ezzel világították a császári palotát. Peruban egy 1640-ben kelt feljegyzés külszíni olajmezőről tudósít.

Az ókori Rómában az éjszaka rendezett cirkuszi játékok idején az utakat és a porondot olajba mártott égő fáklyákkal világították, melyekhez az olajat Vlora környékén bányászták, a mai Albánia területén.

Az olaj újkori felhasználása a gőzgép és a vasút megjelenésével kenőanyagként vette kezdetét, korábban balzsamozószerként, kenőcsként, gyógyszerként és világítóolajként használták. A kőolaj, ez a kincset érő fekete, barna vagy zöld folyékony arany, a Föld mélyében évmilliókig érlelődve várt arra, hogy a XIX. századi ipari forradalom szén alapú energiagazdaságát lassanként felváltva fényforrásból energiaforrássá, vegyipari alapanyaggá, alkatrészekké, használati tárgyakká alakuljon. A gőzgépek után a belsőégésű motorok, generátorok, transzformátorok és elektromotorok megjelenésével energiaéhes technikai civilizációnk nélkülözhetetlen hajtóerejévé vált. A motoros hajó, a repülőgép, és az egyéni szabadság szimbólumává vált gépkocsi forradalmasította a szélre és állati erőre alapozott hagyományos közlekedést. Az olaj családfája egyre szélesedett, kartellekké és trösztökké terebélyesedett, mélyre hatoló gyökerei a gazdasági élet minden zugába behatoltak, és ennek a hatalmasra nőtt fának már nem csak gyümölcse és árnyat adó lombja fejlődött, hanem indáival a politikát is befonta. Minden új autóval, minden új géppel, hajóval és repülőgéppel növekedett a folyékony szénhidrogén jelentősége, a XX. századi gépek acéltorkai egyre hangosabban üvöltöttek olajért és egyre több olajkút egyre több profitot termelve szürcsölte Gaia fekete vérét. A gondviselés meglehetősen szeszélyesen elosztva szórta szét a világ olajkészletét és rejtette a föld bőre alá sivatagok és tengerek mélyére. A nagyhatalmak közül kezdetben csak az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország volt abban a helyzetben, hogy kőolajszükségletét saját területén lévő lelőhelyekről fedezze, sőt mindkettő jelentős exportot is bonyolított, az Egyesült Államok esetében azonban a forgalom iránya már rég megfordult, exportőrből a világ legnagyobb olajimportőrévé változott.  A legfejlettebb nyugat-európai államok, valamint Japán, továbbá a feltörekvő kínai és indiai gazdaság kénytelenek határaikon kívülről beszerezni e nélkülözhetetlen energiahordozó és vegyipari alapanyag legnagyobb részét. A háborús szükségletek, melyek még az ipar igényeinél is parancsolóbb erővel jelentkeztek a XX. század folyamán, civilizációnk legértékesebb árujává tették az olajat. Olyan stratégiai fontosságú kinccsé, amely sokkal inkább, mint bármely más áru, gerjeszti azokat a feszültségeket, amelyek darabokra szaggathatják a világ fennálló rendjét. Lehetséges, hogy a harmadik évezred nagy háborúit nem az olaj, hanem a víz birtoklásáért vívjuk majd, de az olaj stratégiai fontosságú pozícióját ez sem fogja megingatni, mindössze a status quót fenyegető veszély lesz nagyobb. Az olaj politikai és diplomáciai robbanékonysága abból adódik, hogy ez a fontos nyersanyag meglehetősen egyenlőtlenül oszlik meg az egymásba gabalyodott és egymással viszálykodó, vagy legalábbis rivalizáló országok között. A gondviselés szeszélye folytán az olaj gyakran igen távol lett elrejtve a felhasználó országok helyétől. A gazdasági életben a termelés egyes tényezői a térben elkülönülten jelennek meg, a termelés és felhasználás helye közötti ellentmondást szállítással kell feloldani. A világ összes anyagszállításának felét az energiahordozók szállítása teszi ki. Csakhogy a szállítási útvonalak érdekszférákat és országhatárokat kereszteznek, ez pedig konfliktusok forrása volt és az ma is, mert közvetlenül érinti a megtermelt javak elosztását. A kormányok pedig egyre inkább alá vannak vetve az állam fölött álló ipari-és pénzoligarchiák akaratának. Ezek a szervezett magánhatalmat megtestesítő nagy cégek világszerte a zsákmányjog, a „res ferae naturae” törvénye alapján zsákmányolták ki az egyes országok népeit. A sejkségeket az egész Perzsa-öbölben Kuvaittól Ománig függőségben tartották. Volt idő, amikor az Angol-Perzsa Olajvállalat Perzsia öthatod részét uralta, s az ARAMCO társaság pedig Arábia gazdagságának kétharmadával rendelkezett. Mesés gazdagság és leírhatatlan nyomor - mindkettő ugyanabból a forrásból fakad. Sötét despoták, akiknek országáról a világ sohasem hallott, egyik napról a másikra meggazdagodtak azáltal, hogy aláírtak egy koncessziót. Koldusszegény királyok, akik Mohamed követőinek szent városaiba - Mekkába és Medinába - zarándokló hívők adományaiból éltek, néhány év alatt elképzelhetetlen gazdagságra tettek szert. Vajon érdekelnének valakit Szaúd-Arábia vagy Mexikó sivatagjai, ha nem volna alattuk olaj? Egy szemfüles örmény, bizonyos Calouste Sarkis Gulbenkian, azáltal, hogy sikerült a török szultántól a Mosul környéki olajmezőkre koncessziót szereznie, legendás 5%-os részesedésével a világ egyik leggazdagabb embere lett.                                                                                                                                       
A pénzkölcsönzés mellett az olaj lett a legjobb üzlet a világon. Olaj nélkül persze a pénzkölcsönző ipar sem lett volna képes létrehozni mérhetetlen vagyonát, hiszen az olajjal átitatott gazdaság termelte meg azokat a korábban nem látott mennyiségű anyagi javakat, amelyeket a finánctőke koncentrál.                                                                                                                           
A világ befolyási övezetekre való felosztása nem újkeletű. Régen megkezdődött, évszázadokkal a Standard Oil, a Dutch Shell, vagy a British Petroleum fellépése, valamint a kenőolaj nyelő gőzgépek, petróleumra éhes lámpák és a benzinfaló Otto motorok feltalálása előtt. 1493-ban Alexander Borgia pápa a földgolyót jelképesen két részre osztotta, sarkától a sarkáig. Az olaj színrelépésével a nagyhatalmak már nem csak jelképesen, hanem titkos szerződésben is fölosztották az Oszmán Birodalom olajat rejtő területeit. A klasszikus szabadversenyes kapitalizmus konjunktúráján sarjadt eredeti tőkefelhalmozás monopóliumokat hozva létre hatalmas vagyonokat halmozott fel. Pennsylvania kunyhó-városai és Texas mocsárvidéke kitermelte azokat a faragatlan hódítókat, akik tudták, hogy átalakítják maguk körül a világot. Az olajkutak folyékony aranyán emelkedtek az új szakma csúcsára azok a gazdasági lángelmével megáldott szerencselovagok, akik rányomták személyiségük bélyegét az olajüzletre. Ha sorra vesszük a nyersolaj piszkos és sötét történetének lényeges mozzanatait, nem hagyhatjuk figyelmen kívül John Davison Rockefeller szerepét Amerikában, Robert és Ludwig Nobelét Oroszországban a kezdet kezdetén, Samuel Marcus és Henry Deterding, valamint Walter C. Teagle tevékenységét a két háború között. Az olaj történetének tanulmányozása érdekes témát kínál a bölcselkedők számára is a gazdasági lángész és erkölcs viszonyának boncolgatásához. Az atyákat fiaik követték az olajüzletben, megteremtve ezzel az olajvilág arisztokráciáját. A két háború után jöttek a betolakodók: Getty és Mattei, de nem hagyhatjuk ki az iráni sahot, Zaki Jamani sejket és Ibn Szaúd Abdel Aziz szaúdi királyt sem. A családi tradíciók fokozatosan mélyítették és szélesítették a többi halandótól elválasztó szakadékot, generációról generációra terebélyesedett az „olajsaga.” Jöttek a Barrowok, Lukfinok, Loudonok, Mellonok, Moffettek, és Warnerek. Az olajmágnások népeket ragadtak ki a történelmi szendergésből a vakító rivaldafénybe. Új országokat alkottak, minisztereket vásároltak meg, kormányokat alakítottak, királyokat koronáztak, és löktek vissza az ismeretlenségbe. Megvesztegették a tudományt, konferenciákat, merényleteket és mészárlásokat szerveztek, forradalmakat és háborúkat robbantottak ki, embermilliókat áldoztak fel olajszomjuk és profitéhségük csillapítására. Az olajtársaságok a Közép-Kelet, Pennsylvania, Texas és Mexikó, Venezuela és Baku olajkútjaiból áradó folyékony aranyon emelkedtek a meggazdagodás csúcsára. A Shell a világ második, és az óvilág legnagyobb iparvállalatává fejlődött, a Standard Oil Company 1911-ben legfelsőbb bírósági ítélettel történt feloszlatásáig hasonló pozíciót töltött be az újvilágban. A „res ferae naturae” -  a zsákmányjog - könyörtelen alkalmazásával más vállalatok is, mint a British Petroleum, Shell, Chevron, Esso, Gulf, Mobil, Texaco, óriásokká fejlődtek. Enrico Mattei, az olasz ENI cég elnöke találó megjegyzése nyomán az említett olajcégeket „Hét Nővér”-ként szokták emlegetni, méltánytalanul elfeledve a BRANOBEL-t, amely Alfred Nobel fivéreinek cége volt, 1876-tól 1917-ig működött Oroszországban, és a Shell megjelenéséig Európa legnagyobb olajtermelője volt. Bár irodáin keresztül Európa távolabbi részein is jelen volt, nagyrészt orosz és német piacra termelt. 1928 után a Hét Nővér határozta meg a tőkés világ olajtermelésének 80%-át és diktálta az árakat az 1970-es évek elejéig, amikor az OPEC, amely addig csak árkartell szerepet töltött be, kezdte megmutatni erejét. Az időközben történt fúziók következtében a Hét Nővér ma már csak négy.                             
A zsákmányjog alapján lett az olaj a XX. század hajnalán elsőrangú politikai tényező, háború és béke eldöntője, világhatalom, és nem csak a gépek, hanem a történelem hajtóereje. Így lett háborúk megvívásának célja és eszköze. 
                                               

Nagy hangsúlyt helyezünk az olajnak a történelmi eseményekben és a társadalom életében játszott szerepének megismerésére, különösen az első világháború/olajháború valódi okának föltárására, mert az olaj sokkal erőteljesebben éreztette hatását az események folyamára, mint ahogy azt általában gondolják.                                                                                                                                                                                               

A XX. század története az olaj története.   

                                                                                                                                    
Az idő múlásával felszínre kerülnek, pontosabban újra előkerülnek olyan információk, tények, körülmények, összefüggések, amelyek egyáltalán nem, vagy a történészeknek is csak nagyon szűk körében ismertek, illetve az iskolai tananyagban nem, vagy csak összefüggéseikből kiragadva mellékesen szerepelnek, ezért újdonságként hatnak majd. Ezek ismeretében meglévő tudásunk elemei más összefüggésben új történetté állnak össze. Ez leginkább az első világháború/olajháború kitörésének okaival és körülményeivel kapcsolatban szembetűnő. Könyvtárnyira rúg azoknak az emékiratoknak és elemző munkáknak a száma, amelyek a Nagy Háború kitörésének okaival és körülményeivel foglalkoznak. Egy évszázadnak kellett eltelnie, mire a jelen embere kimondhatja elfogulatlan ítéletét, és abban minden bizonnyal a jövő oknyomozói is igazat fognak adni, hogy a száz évvel ezelőtti verseny és vetélkedés tárgyául szolgáló gazdasági javak között első helyen szerepelt - amelyre nem egy emlékiratíró mutat rá, mint Eris almájára - Földünk kérgének legértékesebb, és mondhatjuk ma is, hogy legrejtélyesebb terméke is egyben, a petróleum, vagy kőolaj. 
Nagy-Britannia első világháború/olajháború előtti és alatti geopolitikai törekvéseiről, a császári Németországgal való stratégiai ellentéteiről-a „keleti kérdésről”-számos új, más forrásokkal alátámasztható ismeretet szolgáltat egy elfeledett emlékirat. Hans von Kiesling bajor vezérkari tiszt 1935-ben adta ki (akkor már a chilei hadsereg tábornokaként) közel 500 oldalon „Katona három földrészen” c. emlékiratait. 
„A Közel-Kelet fejleményei sokkal nagyobb befolyást gyakoroltak a világháború kitörésére, mint ahogy azt általában gondolják.”                                                           
-Írta Kiesling 1935-ben. 
Az első világháború vagy, ahogy a második világháborúig hívták: a Nagy Háború a legnagyobb és legpusztítóbb társadalmi katasztrófa volt az emberiség addigi történetében nekünk, magyaroknak pedig különösen. Nem mintha addig nem lett volna háború éppen elég. Az idők kezdete óta a népeknek kb. 14.500 kisebb-nagyobb háborút kellett megélniük már addig is, de 15 millió katona és ugyanannyi civil halálát, Európa ily mértékű átrendeződését és ilyen fájdalmas, csonkolásos országvesztést, ilyen gennyező sebeket még nem hagyott maga után egyik sem. Mindezek tetejébe felmérhetetlen anyagi érték pusztult el, és az emberiség morálisan is súlyosan károsodott.  A történelem színpadán a rendezői székben vagy a súgólyukban már akkor is ott ült az olaj. Az első világháborúnak könyvtárnyi irodalma van, mely számos korábbi homályos összefüggést megvilágított már és számos elfogult vitára tett pontot. Az érdekelt felek politikusai, ideológusai, újságírói már több mint száz éve kialakították önigazoló és ellenfeleiket kárhoztató apologetikájukat. Több mint egy évszázada, hiszen a háborús készülődést is igazolni kellett. A háború felé sodródó Európában már a XIX. század végén megjelentek a háborús készülődést elítélő pacifista hangok. A háború folyamán aztán valamennyi hadviselő kormány hivatalos kiadványokkal bizonygatta, hogy ellenfele idézte elő a háborút. A német kormány már 1914. augusztus 4.-én elkészítette és publikálta „fehér könyvét”, augusztus 6.-án az angol kormány közreadta „kék könyvét”, és augusztus 7.-én megjelent az orosz „narancssárga könyv”. Majd októberben a belga „szürke könyv”, novemberben a szerb „kék könyv”, decemberben a francia „sárga könyv”, 1915. februárban pedig az osztrák-magyar „vörös könyv” látott napvilágot. A két világháború között felduzzadt publicisztikai és történeti irodalom tendenciózus politikai célokat szolgált, voltaképpen a háború ideológiai folytatása volt, amely egy újabb összecsapás előkészítésének fontos elemévé vált. A második világháború után az Egyesült Államok történészeinek kezdeményezésére a szocializmus térhódításától való félelmükben a polgári történetírók olyan integrációs törekvéseket indítottak el, melyek az első világháborús felelősséget illetően az egymást vádoló korábbi beállítások helyébe a mindkét felet megértő és felmentő konstrukciókat léptették.  Tehát amíg kezdetben a másik fél elítélendő hatalmi törekvéseivel magyarázták a háborút, addig az új irányzat szerint csak megértendő és méltányolandó törekvésekről van szó. De mégis, mi szülte hát a háborút? Az újabb konstrukciók válaszainak lényege: az államférfiak „idegessége”, bizalmatlanság, félreértések, tévedések, a mozgásba lendült hadigépezet tehetetlensége, stb. Ennek a mindenkit felmentő irányzatnak érdekes példája A. J. P. Taylor: „Az első világháború képes krónikája”c. munkája, melyben Taylor odáig megy, hogy szerinte a háború oka a vasúti menetrend. Úgy gondolja, hogy mivel mindegyik európai nagyhatalom már előzőleg hatalmas, több milliós hadsereget hozott létre és ezek mozgósítási tervei a vasutakra épültek, és mivel a felek egymást kölcsönösen ijesztgetve-provokálva bevagonírozták seregeiket, a vonatok pedig a menetrendnek megfelelően elindultak és megérkeztek. De ha már egyszer ott vannak a csapatok az ellenség színe előtt, akkor már harcolni is illik, elvégre ezért jöttek. Így foglalható össze Taylor gondolatmenete. Érdekes következtetését arra a téves premisszára alapozza, hogy szerinte „Ha egyszer elindítják őket, a vagonoknak könyörtelenül és szükségszerűen el kell gördülniük előre meghatározott céljukhoz." (Az első világháború képes krónikája). Ez egyszerűen nem igaz. A vonatok valóban csak az előre megszerkesztett menetrend szerint közlekedhetnek, hiszen a menetrend a vasútforgalom üzemi terve. De a menetrendtől - mint minden tervtől - esetenként el is lehet térni, ill. egy vonat menetrendjét akár útközben is meg lehet változtatni meghatározott szabályok szerint, és ez 1914-ben sem volt másképp. Ezen érdekes és túlzó vélekedés ellenére az ilyen konstrukciók is előrelépést jelentenek ugyan az elfogult, egymást vádoló értékelésekhez képest, de a háború okára vonatkozó kérdésre még mindig nem adnak helyes választ. A helyes válasz: az olaj. Versengés a Közép-Kelet és a Kaukázus olajáért. Az első világháború, avagy olajháború kitörésében alapvető fontosságú szerepe volt egy olyan vállalkozásnak, amelyet mindmáig a gazdaságtörténet legviszontagságosabb vállalkozásaként tarthatunk számon, és amelyről a tankönyvek mélyen hallgatnak. A háborút megelőző 25 évben a Bagdad-vasút megépítése körül a nagyhatalmak által vívott diplomáciai csatározásokról van szó, amely a közép-keleti olaj megszerzése iránti alapkonfliktusból kiindulva, arra ráépülve, modulálva, végül a háttérben működő erők szándéka szerint Ausztria-Magyarország és az Ottomán Birodalom szétzúzása által az olajat rejtő területek Anglia általi megszerzéséhez vezetett. A szarajevói merénylet kapcsán elszabadult indulatok csak a felszínt jelentették, a földrengést okozó tektonikus erők a mélyben működtek. A „Nagy Háború”, ahogy a második világháborúig nevezték, és a Bagdad-vasút összefüggésének teóriája egyáltalán nem újkeletű. Még folyt a háború, amikor 1917-ben Philadelphiában és Londonban a J.B. Lippincott Company kiadónál megjelent Morris Jastrow könyve „The War and The Bagdad-Railway” címmel. Hogy a sakkfigurák hogyan csúszkáltak az olajozott sakktáblán abban a Nagy Játszmában, amelyet a nagyhatalmak játszottak, amely más megvilágításba helyezi a háborúért való felelősség kérdését, ebbe is bepillantást nyújt ez a könyv. A Közép-Keleten-vagy más terminológia szerint Közel-Keleten-miközben földrajzi neveket, városneveket hallunk és olvasunk, valójában minden az olajról szól. Napjainkban, egy évszázad elteltével továbbra is békétlenség és zűrzavar uralkodik a volt Oszmán Birodalom területén vagy, ahogy ma mondják, a Közel-Keleten. 1991-ben az Egyesült Államok koholt ürüggyel megtámadta Irakot, és „Nighthawk” (Éjszakai sólyom) fantázianevű, F-117A lopakodókról szórták Bagdadra a demokráciát. George Bush szerint nem engedhető meg, hogy a világ olajtartalékainak 25%-át Szaddam Husszein birtokolja. (Az olaj részaránya valójában csak 12% körüli, de mert Bushnak nagyon kellett ez a háború - túlzott).  Aztán jött Afganisztán megszállása, majd forradalomnak álcázott külső támadás érte Líbiát, az amerikaiak megölték Kadhaffit, gondosan ügyelve arra, ne tudja a világnak elmondani, hogy mit is akart ő valójában. (Dollár helyett aranyért vagy Euróért adni az olajat.) E sorok írásakor Szíria ellen folyik forradalomnak álcázott idegen támadás, deklaráltan a demokrácia szent tehenének védelméért, valójában a szíriai partoknál újonnan fölfedezett olaj-és földgáz mezőkért. Az Egyesült Államoknak új forrásokra van szüksége, mivel a szaúdi olajmezők már a kimerülés jeleit mutatják. Izrael, az Egyesült Államok, és arab szövetségeseik a szunnita felkelők manipulálásával ismét meg akarnak dönteni egy törvényesen választott idegen kormányt, hogy megszerezzék az irányítást a térség fölött, ahol jelentős új szénhidrogén mezőket fedeztek föl. Csak remélni lehet, hogy az 1964-es Tonkini-incidens mintájára az USA nem fog ismét ürügyet kreálni a fegyveres beavatkozás kiterjesztésére, lángba borítva ezzel az egész Közép-Keletet. Érdemes megfigyelni, hogy amelyik országokat az USA-Izrael-Szaúd-Arábia triumvirátus lator államnak minősít, azon országok mindegyikében olaj és/vagy földgáz, illetve más nyersanyag  van a mélyben. Az elmúlt százötven év története nem érthető meg az olaj története nélkül, legfeljebb azt hisszük, hogy értjük. Ha pedig a századforduló környékének történései körül igazán mélyre akarunk ásni, akkor a vasút történetével való foglalkozást sem mellőzhetjük. Egy nagyszerű angol mérnök, vállalkozó, és vasútfejlesztő a XIX. században előre megjósolta az olaj és a vasút kölcsönös függőségét, és az olajra váró fényes karriert. Erről a karrierről szól ez a könyv.

A nagy olajtársaságok külpolitikára gyakorolt befolyása és az olajtermelő országok XX. századi története érdekfeszítő téma, a megfelelően dokumentált bizonyítékokhoz való hozzáférés pedig 1973-ig - az első olajválságig - akadályokba ütközött. Az olajtársaságok hőskorából származó dokumentumok nyilvánosságra kerülésének első hulláma annak a vizsgálatnak köszönhető, amelyet Church szenátor végzett a Külföldi Kapcsolatok Bizottságának Multinacionális Albizottsága élén az USA-ban. Megjelentek már száz évvel ezelőtt is pótolhatatlan forrásmunkák, amelyek bemutatják az amerikai Standard Oil Company - az első monopolista vállalkozás - születésének sikertörténetét és a gazdaságtörténetben betöltött szerepét, mint pl. Henry Demarest Lloyd 1894-ben, vagy Ida Minerva Tarbell újságírónő 1904-ben megjelent könyve. Ezek a korai munkák persze értelemszerűen nem tartalmazzák a későbbi idők érdekes fejleményeit. A gazdasági változások, amelyek háborút és békét eldöntő politikai változásokat idéznek elő, mindnyájunkra tartoznak. Elengedhetetlen, hogy ezen okokat, körülményeket, hatásaikat és összefüggéseiket megismerjük. Nem abszolút új ismeretekről és nézetekről van szó, ezek egy része az elmúlt száz évben valahol valamikor már megjelent, de a forrásmunkákat fölvásárolták, eltüntették, és a céltudatos elhallgatás eredményeképpen feledésbe merültek. Nem várható, hogy újra megjelennek, mert akik a valóságot ismerik, azoknak egyáltalán nem érdekük, hogy mások is ismerjék. A manipulált és infantilizált társadalomban ki vannak porciózva azok az ismeretek, amelyeket a széles néptömegeknek, azaz választóknak tudniuk kell és azok is, amelyeket nem. Vannak olyan történelmi tények és összefüggések, amelyeket egyszerűen nem szabad tudnunk és ezért az iskolában sohasem hallottunk róluk. A könyv a kőolaj történetét a huszadik század történetével azonosítja és e koncepcióhoz forrásként olyan kiadványokat használ, amelyek minden bizonnyal többé sohasem fognak megjelenni. A szerző fontos feladatának tekinti, hogy az ezekben a kiadványokban elfekvő értékes ismereteket ne hagyja megsemmisülni, hanem feldolgozva átmentse az utókor számára. Hogy mennyire szükség van az elfekvő, felejtésre ítélt ismeretek megmentésére, bizonyítja következő bennfentes idézet, amely rávilágít az információkkal való szervezett kufárkodás céljára is:

„Köszönettel tartozunk a Washington Postnak, a New York Timesnak, a Time Magazinnak és más nagyszerű lapoknak, amelyek igazgatói részt vettek tanácskozásainkon és amiért közel negyven évig betartották a diszkrécióra vonatkozó ígéretüket. Nem lett volna lehetséges számunkra, hogy terveinket megvalósítsuk, ha nyilvánosságot kapunk ezekben az években. De a világ ma már kifinomultabb és készen áll a világkormányra. Egy nemzetek fölött álló intellektuális elit és a világbankárok sokkal megfelelőbb irányítást jelentenek mint a nemzeti önrendelkezés, amely az utóbbi évszázadokban volt gyakorlat.”

Ezt David Rockefeller mondta 1991. júniusában Baden-Badenben, a Bilderberg-csoport aktuális találkozóján, aki a Chase Manhattan Bank elnöke, a Külkapcsolatok Tanácsának tagja. 

Az olaj, valamint a pénzhez fűződő viszonya ma éppen olyan fontos stratégiai tényező, mint száz évvel ezelőtt, a játszmákat folytató stratégák pedig nem szeretik, ha kívülállók a lapjaikba lesnek. Másrészt viszont az időközben felmerült új ismeretek, bizonyítékok világképünk meglévő mozaikkockáit kiegészítik vagy átrendezik, a világ pedig ez által egy csöppet kiszámíthatóbbá válik. Más kérdés persze, hogy mit érünk ezzel.                                                                                                                                   
 Majdnem mindegyik nagyhatalom kormánya és nemzetvédelmi szervezete félhivatalosan készül a globális méretű olajhiányra. Titokban viszont mindegyik. Ne legyenek illúzióink: már régen nem arról van szó, hogy a következmények elkerülhetők, vagy sem. Bizonyos vélemények szerint a világ valószínűleg újra háborús színjáték előtt áll, melynek elmaszkírozott főszereplője ismét az olaj lesz. Henry Bérenger, Franciaország első világháborús tapasztalatokkal rendelkező olajbiztosa, később washingtoni nagykövete kimondta azt, amit előtte Curzon és Clemenceau is tudott:                                                                                                                                   
„Azé a világ, akié az olaj, mert az óceánon a nehézolajjal uralkodik, a levegőben a túlfinomított olajjal, a földön a benzinnel és kenőolajjal. Azon felül embertársai fölött gazdasági értelemben is uralkodik annak a fantasztikus gazdagságnak az alapján, amelyet az olaj ad, az a csodálatos anyag, amely ma drágább és áhítottabb, mint az arany.” 
(1919. december 19.-én mondta, a francia-brit konferencia előestéjén Londonban, ahol az európai és kis-ázsiai olaj jövőjéről volt szó.)                     

                                                                                                                Királygyilkosságok, felrobbantott vasútvonalak, titokzatos államcsínyek, CIA akciók, csapatösszevonások, légitámadások a mezsgyéi annak az új ördögkultusznak, amely felüti a fejét mindenütt, ahol az olajkorszak folyékony istene, a nyersolaj előtör a Föld mélyéből. 
Egyébként: a modern olajgazdaság konfliktusokkal teli, népek könnyeivel és vérével írt története - mint oly sok más dolog az életben - egészen ártatlanul kezdődött.                                                  

                                                                      

TARTALOM

1. Bevezetés

2. Baku, a világ olajiparának bölcsője

3. Caricin és a Nobel fivérek öröksége

4. Pennsylvania, az amerikai olajipar szülőhazája

5. A Németalföldi harca a Standard Oillal

6. A perzsa olaj története

7. Az európai országok és egyebek

8. Az első világháború az olaj tükrében

9. Olajlelőhelyek a volt Oszmán Birodalom területén

10. A műbenzin

11. A magyar olaj története

12. Mennyi van még?

13. A nagy olajtársaságok és az általuk teremtett világ

14. Olaj és háború

15. Zöld illúziók