DREZDA BOMBÁZÁSA ÉS AZ I. G. FARBEN

                             DREZDA BOMBÁZÁSA ÉS AZ I. G. FARBEN 

Drezda a második világháború előtt az egyik leggyönyörűbb, és hetedik legnagyobb városa volt Németországnak. Ezért sok drezdai úgy hitte: a szövetségesek megkímélik majd városukat, és a háború utáni német állam új fővárosa is lehet talán. Ezért a szükséges óvintézkedéseket nem tették meg, nem jelöltek ki menekülő útvonalakat mint pl. Hamburgban, és a várost nem védte földi légvédelem sem. 1944 őszétől már egyre gyakrabban volt légiriadó a szász nagyvárosban. Az első bombatámadást 1944. augusztus 24.-én szenvedte el a város környéke, amikor a Drezdától nyugatra fekvő Freital olajipari üzemét és a város délnyugati részén levő Gittersee nevű városrészt támadta a szövetséges légierő. Sir Robert Saundby, a British Bomber Command helyettes parancsnoka nem hitte, hogy Drezda bombázása katonai szempontból szükséges lenne, ezért amikor a bombázásra utasító parancs megérkezett, ez annyira zavarta, hogy kérdést intézett a Légvédelmi Minisztériumhoz. Kérdését Churchillhoz továbbították, aki éppen Jaltában tárgyalt. A válasz: utasítás volt Drezda bombázására, az első adandó alkalommal. A drezdai akció néven elhíresült fő csapást 1945. február 13.-án, közvetlenül a Jaltai-konferencia után indították a Royal Air Force nehézbombázói, gondosan kidolgozott terv alapján, amely hatalmas tűzvihar előidézése volt. A célpontot, amely a belváros volt, először céljelző bombákkal jelölték meg. Az első céljelző bombát, amelyet egyidejűleg készített felvétel is dokumentál, a RAF bombázói 250 m magasból dobták Németország legnagyobb kórházterületére. Este fél tízkor az angol királyi légierő összesen 1049 Avro Lancester és De Havilland Mosquitos típusú bombázója két egymás utáni hullámban repült Drezda fölé, és kevesebb, mint öt perc alatt több mint 3460 tonna hagyományos és gyújtóbombát dobott a légvédelem nélküli városra. A német légvédelem tehetetlen volt, mivel a szövetségesek egész nap elterelő hadműveletekkel tévesztették meg, a készülő támadás irányát elrejtve. A három óra múlva végrehajtott második támadást úgy időzítették, hogy a környező városokból helyszínre érkező segítség és a tűzoltók is áldozatul essenek. A második hullámban újabb 529 Lancester támadt a már fáklyaként égő Drezdára, és az angol gépek ezúttal 1590 tonna, kizárólag gyújtóbombát szórtak le. A cél ismét a város szíve volt. A nyolc kilométerre fekvő Luftwaffe repülőteret, noha a világítóbombák fényében jól látható volt, mellőzték az angol repülők, megtartva bombáikat Drezdának, miközben egy bombázási szakértő irányította a repülőket Drezda még nem égő külvárosaihoz. A foszforos gyújtóbombák zöme a sűrűn beépített történelmi városrészre hullott, ahol a szőnyegbombázás mindent letarolt, lényegében csak a puszta falak maradtak, azok is alig, és a három-négy emelet magas romhalmazon a pokol tüze égett. A hazatérő repülők 400 km távolságból is látták a pokol fényeit. A következő két napban az amerikai légierő Flyng Fortress és B-17-es bombázókkal további négy támadást hajtott végre az égő, füstölgő Drezda ellen, amelynek során az amerikaiak 3900 tonna hagyományos és gyújtóbombát dobtak le a belvárosra. Két nap alatt a hagyományos robbanóanyaggal töltött bombákon kívül 7560 tonna nagy erejű magnézium, termit, klorin-trifluorid, és fehérfoszfor hatóanyagú bombát dobtak le. Az Arthur Harris nevével fémjelzett koncepció szerint a város legsűrűbben lakott belső negyedeit szőnyegbombázással támadták, az egyetlen cél a halálos áldozatok lehető legnagyobb száma volt. Az utcákat elborító több emelet magas romhalmazok miatt közlekedni még gyalog sem lehetett, a kénköves pokolként lángoló városból kivezető egyetlen járható út az Elba partján vezetett, és ezt az életbe vezető keskeny ösvényt a vissza-visszatérő alacsonyan szálló amerikai repülőgépek még napokon át géppuskázták. A kísérő vadászgépeket utasították, hogy ereszkedjenek le háztető magasságba, és lőjenek mindenre, ami mozog.  Az amerikai Air Force mindezzel még nem elégedett meg, március 2.-án és április 17.-én újból bombázták a várost. Ez utóbbit csak az angol történészek jegyezték fel, az amerikaiak nem említik.                                                                                                              
A legnagyobb, és a mai napig sem lezárt vitát a halottak száma jelenti. A drezdai akció során a bombázások következtében elhunytak becsült száma meglehetősen széles skálán mozog, a még mindig erős politikai nyomás alatt tartott történészek 40-50 ezer közé teszik a porrá, hamuvá, és füstté vált emberek számát. Ez a becslés a bűntudattól sem mentes angol történészektől származik, s e valószínűtlenül alacsony számmal szemben több realitása lehet a Joseph Göbbels vezette Reichsministerium für Volksaufklarung und Propaganda nevű minisztérium egyik, 1945 áprilisában Berlinbe küldött jelentésének, amely 300 ezer halottról szólt. Göbbels a halottak magas számát arra használta fel, hogy bosszúra, kitartásra, és további harcra buzdítsa a kivérzett és reményvesztett német népet. A szovjet politikusok és hadvezérek 4-500 ezer halottról beszéltek, hogy a Vörös Hadsereg megszállása alá került Kelet-Németországban és a területén létrehozott Német Demokratikus Köztársaságban fenntartsák a bombatámadások okozta angol és amerikaellenes hangulatot. A németek 600 ezer vagy még több halottról is beszélnek fennmaradt iratok, személyes beszámolók, visszaemlékezések alapján. A legtöbb becslés 200-300 ezer halottat említ. Konrad Adenauer, a háború utáni nyugatnémet állam, a Német Szövetségi Köztársaság első kancellárja egy 1955-ös interjúban 250 ezer halottról beszélt, a Vöröskereszt 275 ezer elhunytat tüntetett fel egy belső használatra kiadott jelentésében, a német polgári védelem egyik volt vezetője pedig 202.400 megtalált és gyűjtőhelyekre hordott halottról ír emlékirataiban. Egy másik, akkoriban a polgári védelemnél szolgált későbbi német katonatiszt, aki a Bundeswehrtől ment nyugdíjba az 1950-es évek végén, 253 ezer megtalált halottról ír feljegyzéseiben, ő az embereivel 35 ezer halottat tudott azonosítani, ennyinek állított ki halotti bizonyítványt. A második világháború során egyetlen más alkalommal sem pusztítottak el ennyi idő alatt ennyi embert, még a Hiroshima és Nagaszaki elleni atomtámadásokban sem. A brit területbombázási direktívával (Area Bombing Directive) szemben már korábban is megfogalmazódtak kritikák, a „drezdai akció” kiértékelése után pedig teljesen nyilvánvaló, hogy az Európa több országából Drezdába menekült polgári lakosság ellen 1945. február 13.-án és 14.-én végrehajtott szőnyegbombázás volt az emberiség történetének egyik legbrutálisabb háborús bűncselekménye. Mégis erről a szörnyűségről, máig sem láthatunk a jól cenzúrázott médiában egyetlen képet vagy híradást sem, mint ahogy a Hirosimára és Nagaszakira ledobott két amerikai atombombáról, vagy a vietnámi háborúban ledobott amerikai napalm-bombák tonnáinak ezreitől szénné égett vietnámiakról sem. Vagy arról, hogy 1945. május 23.-án és 25.-én, amikor Japán már majdnem vereséget szenvedett és készen állt a háború befejezésére (Svédországon és Portugálián keresztül erre három kísérletet is tett), 500-nál is több B-29-es nehézbombázó 4500-5000 tonna gyújtóbombát dobott Tokióra, melyekről ma már tudjuk, hogy napalm volt. Japánban több ember halt meg napalmtól, mint a két atombombától (100.000 fő), amiről a tankönyvek semmit sem írnak. A médiától és

az iskolai oktatástól be kell érnünk néhány felszínes és félrevezető, az okokat elfedő, bulvárhírszerű ismertetéssel. A napalm gyártástechnológiáját - amelyet a közvélemény évtizedeken át a koreai háború újdonságának hitt - 1942-ben írta le a Harvard Egyetem hat szerves kémikusa Louis Fieser vezetésével, aki a háború idején a Gibbs-laboratórium vezetője is volt. Elsőként a Cameron Co. kezdte el gyártani Cleveland-ben, a háború alatt ez a cég volt a legnagyobb napalmszállító, a későbbiek viszont szégyenlősen meghúzódnak az árnyékban. Noha a háború befejező szakaszában már széleskörűen alkalmazták, a napalm gyártástechnológiáját csak 1944-45-ben dolgozták ki véglegesen. Alden White vezérőrnagy szerint, aki ebben az időben az amerikai hadsereg vegyészeti hadtestének főnöke volt - "a második világháború alatt a légierők számára a vegyészeti hadtest által kidolgozott gyújtóbombák ... az egyik leghatásosabb hadviselési eszközt jelentették." Az Egyesült Államok a vietnámi háború időszakáig 250 millió gyújtóbombát gyártott, amelyekből 50 milliót bobtak le az ellenség területén. "Hatvanhat japán katonai központra - amelyeknek lakossága összesen mintegy 20 millió fő volt -, a támadó repülések során több mint 100.000 tonna gyújtóbombát dobtunk le - írja White a továbbiakban - Japán öt nagyvárosában több mint 100.000 négyzetmérföldnyi területet perzseltünk fel, a városi központokban pedig az épületek több mint 40%-át semmisítettük meg gyújtóbombákkal. Európában az amerikai gyújtóbombák által okozott tűzvészek nagyobb károkat okoztak a német birodalom nagyvárosainak, mint a robbanóanyagok." Japánban a "sűrített benzin" annyira hatásos volt, hogy "az ellenfél békekötés céljából puhatolózni kezdett már az első atombomba ledobása előtt is." (Georges Fischer: Gyújtóanyagok és hadviselési eszközök, New York, 1946.) A vegyészeti hadtest kifejlesztett egy nagyon hatékony kazettás bombát is, amelyet csak egyszer vetettek be Vietnámban, a napalm azonban az amerikai hadműveletek központi elemévé lett - amiből mintegy 388.000 tonnát dobtak le a térségben - és a vitnámi háború szimbólumává vált. 2003-ban Irakban a Szabadság Hadműveletben, az Egyesült Államok tovább erősítette a napalm félelem szülte tekintélyét Mark 77 MOD típusú tűzbombái által.                                       

De miért bombázták hát Drezdát, amikor a háború már minden kétséget kizáróan eldőlt, mégpedig ilyen kiemelkedő brutalitással? Az angolok rögtön kijelentették, hogy Drezda nagy iparváros volt, nagy lőszergyárakkal, és ezt az amerikai újságok hűen átvették. Csakhogy ez nem volt igaz. Valójában radar és egyéb elektromos alkatrészeket gyártottak 8-15 km távolságra a város központjától, néhány kisüzem repülőgép alkatrészeket és kisebb fontosságú cikkeket gyártott, de egyetlen ilyen üzem sem szerepelt a támadó szövetségesek célpontjai között. A britek többek között azzal is próbálták kimagyarázni a példátlanul barbár drezdai pusztítást, hogy az angol városok, pl. Coventry 1940. november 14,-i német bombázását akarták ily módon „ellensúlyozni.” Coventryt azon a napon 449 német bombázó támadta meg, 4330 ház részben vagy teljesen összedőlt, és 554 ember vesztette életét. A drezdai pusztítással ezt még összehasonlítani sem lehet, a németek pedig angol földre gyújtóbombát sohasem dobtak. A londoni levéltárakban megtalálhatók és ma már tanulmányozhatók azok a titkosítás alól feloldott iratok, amelyek bizonyítják, hogy a Churchill vezette angol kabinet már jóval a Luftwaffe Nagy-Britannia elleni légitámadásai előtt eltervezte a bombázásokat Németország városai ellen. De az angolok nem csak tervezték, hanem 14 hónappal a Coventry angol város elleni német bombázás előtt már bombáztak német városokat. Négy nappal a második világháború kitörése, és két nappal az után, hogy Nagy-Britannia hadat üzent a hitleri Németországnak, 1939, szeptember 5.-én angol bombázók berepültek Wilhelmshaven és Cuxhaven fölé, ahol a katonai létesítményektől mentes, sűrűn lakott belső városrészeket bombázták. Ezt az első angol légitámadást követték az 1940. január 12.-i és az 1940. március 20.-i légitámadások más német városok ellen, és csak ezután fél évvel később bombázták a németek első alkalommal Coventryt, és a többi angol várost. A másik csúsztatás, amit inkább lehet hazugságnak nevezni, az volt, hogy a szovjetek kérésére bombázták szét Drezdát. Az idők során erre a hazugságra is fény derült, amikor a Jaltai-konferencia jegyzőkönyveit nyilvánosságra hozták. Kiderült, hogy a Szovjetúnió ugyan kérte, hogy a szövetséges légierő bénítsa le Berlin és Lipcse gócpontjait, de Drezdát nem említették, sőt még vissza is utasították Drezda bombázását, amire Churchill jóváhagyásával kérte a szovjeteket a RAF vezetése.                         

(Benjamin Colby: Twas a famous victory – Decepcion and Propaganda int he War with Germany, Arlington House Publishers, 1974. USA.)

                   Egy híres kép: Kilátás a drezdai városháza tornyából dél felé.                                (Id. Richard Peter, 1945)

Idő és temetőhely hiányában a holttesteket a város terein hegyekbe rakták, benzinnel leöntötték, és elégették. Kb. 70.000 holttestet hamvasztottak így el az Altmarkton.

Miért kellett hát végrehajtani ezt a katonai szempontból teljesen szükségtelen pusztítást?

Nos, a kérdésre adandó választ szinte zseniálisan rajzolta meg Joseph Heller a „22-es csapdája” c. regényében, ahol a regény főhőse, John Yossarian repülőtiszt számára megvilágosodik, hogy a háború nem más, mint üzlet. A bombák, amelyek Drezdára és Coventryre, Londonra és Berlinre, Varsóra és Rotterdamra, Sztálingrádra és Budapestre hullottak, nemcsak a tábornokokat érdekelték, hanem a tőzsdéket is. A robbanóanyagokat - amelyek jórészt kőolajszármazékok, és a petrolkémia virtuóz termékei - gyártó vegyipari konszernek, illetve azok profitjai számára teljesen mindegy, hogy ki dobja a bombát kire. Az angol-amerikai vagy a német bombázó kötelék bárkire dobta is sok ezer tonna bombáját, barátra vagy ellenségre, ledobásuk következtében Londonban, New Yorkban, és Main am Frankfurtban a részvényárfolyamok egyaránt emelkedtek. A katonai-ipari komplexum és a bankszektor monopolistái között a háború előtt szövődött szálak tartóssága és rugalmassága a háború olajfüstös acéltengerében sem szenvedett csorbát. Hogy ne csak Yossarian előtt legyen világos a hadsereg, a hadicélok, és a hadiipar beszállítóinak összefonódása, illetve hogyan függ össze Drezda szétbombázása a katonai-ipari komplexum profitjával, gondoljuk át a következőket:                                                                               
Az egész háborúban 1.300.000 tonna angol és amerikai bombát dobtak le németországi, többnyire nem katonai célpontokra. Hitler kaukázusi visszavonulásáig, 1942 végéig, ebből csak 70.000 tonnát. 1943-ban, amikorra a Vörös Hadsereg a sztálingrádi fordulatot már kivívta, és csak arról volt szó, hogy a végső győzelmet meggyorsítsák, a felhasznált bomba mennyiség aránya alig változott. 1944-ben, amikor Bulgária, Románia, Magyarország, Olaszország már letette a fegyvert, Finnországot, Lengyelországot, és Jugoszláviát felszabadították, Csehszlovákia fölkelt, az angol-amerikai bombázórajok 60.000 tonna bombát dobtak Németországra. Az angol-amerikai légiterror tetőpontját az 1945. február 4-11.-e között lezajlott Jaltai-konferencia után érte el, miután Churchill, Roosevelt, és Sztálin a világ háború utáni berendezkedését már megbeszélték. Miután a frontokon a háború már eldőlt, a Vörös Hadsereg az Oderán és a Neissén át utolsó rohamra indult, a szövetségesek pedig Moselnél álltak már, és mialatt Allen Wels Dulles a német tábornokokkal a megadásról tárgyalt, 500.000 tonna bombát dobtak az összezsugorodott Németországra. Az történt tehát, hogy az ipari háttér raktárkészleteinek „végkiárusítása” érdekében az 1945. év kezdetén megragadták az utolsó alkalmat, hogy a hadikonjunktúrát kihasználják, sőt lehetőleg a szovjetek számlájára bosszulják meg a német támadásokat. Ennek a terrornak volt része a „Drezdai-akció”, amely valamennyi között a legaljasabb volt.
    
1940-től a brit királyi légierő (RAF) bombázóparancsnoksága új stratégiát vezetett be az égből hulló borzalom tudományosan kidolgozott, hatékonyabb felhasználására. Ez a német városok masszív bombázása, lerombolása, és a lakosság minél nagyobb számban történő elpusztítása volt. Ezt saját, vonakodó lakosságuk megnyerésére azzal a magyarázattal ideologizálták, hogy az 1940 őszén Londont, Coventryt, és Rotterdamot ért német támadásokat torolják meg, elhallgatva azt, hogy ezeket Kiel és más német városok támadása előzte meg. 1942 márciusában nyíltan leszögezték, hogy az intenzív bombázások képesek lennének a németek morálját megtörni, feltéve, ha a támadások az 58, százezer lakosnál többet számláló német város lakónegyedeire hullanának. 1942 márciusa és 1943 közepe között lehetséges volna Németország lakosságának egyharmadát hajléktalanná tenni. (F. A. Lindemann professzor szakvéleménye a bombázó parancsnokság 1942. március 30.-i kérdésére.) A kifinomultabb bombázási stratégiák kidolgozása után három évvel a terror precizitásának mértéke nagyon hatékony szintre emelkedett mindkét oldalon. Ekkor már száznál is több négymotoros bombázó vett részt egyetlen város több hullámban történő bombázásában. Ennek rendkívül éles illusztrációja Wuppertal bombázása volt, 1943 májusában. A katonai objektumok az Elderfeld kerületben koncentrálódtak, a bombázók azonban ezt a kerületet szisztematikusan elkerülték, és Barment támadták, ahol a város lakónegyedei álltak. Itt már megmutatkozott az a motívum, hogy a termelőeszközök egyszerű fizikai megsemmisítése igencsak hátul helyezkedik el a fontossági sorrendben a kereskedelmi háborúk közvetlen céljai között. A szövetségesek azért nem tulajdonítottak olyan nagy jelentőséget a haditermelést folytató üzemek elpusztításának, mert egyrészt a nyilvánvaló háborús nyereségek nem csak a termelőerők fejlesztésének területén rejlenek, hanem a hadigazdaság kiterjesztésében is. Másrészt pedig, mert amerikai érdekeltségek voltak. Ez a momentum szépen kirajzolódott Magyarországon is, az amerikai tulajdonú zalai olajmezők esetében, amelyeket az Olaszországban felszálló, és a Balaton környékén északnak forduló repülőgépek gondosan elkerültek egészen a háború befejező szakaszáig. A magyar-amerikai olajvállalat ezalatt megfeszített erővel termelt a hitleri hadigépezet számára. De ugyanezt tette a szintén Standard Oil érdekeltségű Romino-Americana, és a Shell érdekeltségű Astra Romina Romániában. (Utólag kiderült, a MAORT egyes szakemberei a termelést óvatosan szabotálták.)                                                                       
Miközben Németország elszántan fejlesztgette V-1 szárnyasbombáit és V-2 rakétáit, addig Hamburg 1943 júliusi bombázásakor a brit királyi légierő bevezette a fire-storm (tűzvihar) korszakát. A gyújtóbombák egyetlenegy bevetésével több mint 50.000 halottat és 40.000 sebesültet sikerült produkálniuk. A városközpontot teljesen elpusztították, és három éjszaka alatt az áldozatok száma elérte Hamburgban a brit oldal teljes addigi emberveszteségét. Ezután Kassel következett, ahol 1943 októberében 10.000 civil vált füstté és hamuvá az őrjöngő tűzvészben. A haditechnika akkori szintjén a tűzvihar testesítette meg a kormányok mögött álló pénz-és ipari tőke azon képességét, hogy soha nem látott mértékben kifinomítsa és racionalizálja a gyilkolást. A hirtelen összekapcsolódó számtalan tűzfészek olyan nagymértékben felforrósította fölöttük lévő levegőréteget, hogy az igen hevesen fölemelkedett, amely viszont a környező friss levegő minden irányból való gyors beszippantását vonta maga után a lángokban álló terület centruma felé. Ez a rendkívül erős szívóhatás sokkal nagyobb erejű légmozgást idézett elő, mint amire bármiféle természetes szél képes. Természetes körülmények között a légkörben 20-30 C fok hőmérséklet különbség a jellemző, de ebben a tűzviharban 600-800 C fok hőmérséklet különbség keletkezett, helyenként pedig az 1000 C fokot is elérte. Ez magyarázatot ad a tűzvihar kolosszális erejű szeleire. Nem létezik olyan polgári védelemi intézkedés, amely képes lenne megfékezni egy ilyen tűzvihart, ha már egyszer kialakult. Ennek a példátlan mészárlásnak csak egy kimenetele lehetett, mint ahogy azt fel is tárták azokban a betonbunkerekben, ahová az emberek rettegő állatokként összezsúfolódtak abban a reményben, hogy megúszhatják a robbanásokat és a lángokat. Ezek a betonbunkerek hamarosan üstkatlanná változtak, ahol a férfiak, nők, és gyerekek megfulladtak az oxigénhiány következtében, majd a szó szoros értelmében megfőttek. „Amikor a mentőcsapatok néhány hét elmúltával végre eljutottak a bunkerekhez és a hermetikusan lezárt házakhoz, azt kellett tapasztalniuk, hogy belül olyan hatalmas hőség keletkezett, hogy semmi sem maradt a lakókból: az egyik bunkerben csak egy finom, szürke porréteget találtak, csak találgatni tudták az áldozatok számát, kb. 250-300-an lehettek. (…) Szélsőségesen magas hőmérséklet jelenlétére utaltak a megolvadt fémek alaktalan tócsái is, amelyekké az edények, serpenyők, és egyéb háztartási eszközök váltak. A civil lakosság körében véghezvitt elképzelhetetlen pusztítás mértékével szembesülve kérdések merültek fel az emberekben. A laikus közönség számára is nyilvánvaló volt, hogy lehetetlen ennyi gyújtóbombát ledobni úgy, hogy ne okoznának ilyen borzasztó pusztítást a civil lakosság körében. Korábban az ilyen irányú felvetésekre a brit kormány eképpen reagált: „…nem volt utasítás lakóházak elpusztítására…a bombázóparancsnokság mindig katonai célpontokat támad.” (Sis Archibald Sinclair, a légierőért felelős miniszter, 1943. március 31.)                                                                                                                            
Az iszonytató bombázókötelékek, amelyek a DuPont és az Imperial Chemical Industries Ltd. üzleteinek profitját hordozták, újra és újra felszálltak, hogy végrehajtsák az előre eltervezett mészárlást, és újra és újra visszatértek. 1944-re már olyan tökélyre fejlesztették technikájukat, hogy a lakott területek egyetlen négyzetmétere sem maradhatott ki, ha nem akarták. Bárhová pontosan le tudták dobni gyújtóbombáikat, mint ahogy augusztus végén Königsberg, szeptemberben Darmstadt, októberben Braunschweig, decemberben Heilbron és Bremerhaven esetében, összeégett emberek tízezreit hagyva maguk után. Az ideológiai alapú dezinformálás uralma totális maradt, az átlagemberek tízmilliói számára a megtorlás teljesen megfelelő válasznak tűnt a németek által elkövetett szörnyűségekre. Ugyanakkor Eaker amerikai tábornok a következő nyilatkozatot tette: „Soha nem szabad megengednünk, hogy napvilágra kerüljön, hogy ennek a háborúnak a története során stratégiai okokból a polgári lakosságot bombáztuk.” 15 nappal e nyilatkozat előtt az amerikai bombatámadás 25.000 ember, többnyire civil halálát okozta Berlinben. Szisztematikusan fejlesztették az egyre nagyobb tömegű, egyre nagyobb hatóerejű, és egyre pusztítóbb bombákat. Korán szembesültek azzal a ténnyel, hogy a hagyományos bombák alacsony hatékonyságúak, ritkán találták el a céljukat. Kifejlesztették a páncélon áthatoló bombákat, s tudták, hogy a bombázások alatt pincékben és egyéb földalatti óvóhelyeken húzódnak meg az emberek, ám a klasszikus bombák általában csak az épületek felszíni részeit voltak képesek lerombolni. Logikus volt a feladat, szükség volt olyan fegyverre, amely rejtekhelyeiken is képes megtalálni az embereket, vagyis a legmélyebb patkánylyukakban kell robbannia. Olyan bomba kellett tehát, amely nem az első ütésre robban: keresztülmegy a tetőn, átüti az emeletek padlózatát, és csak akkor robban, amikor elérte célját, a betonból épített pincéket és óvóhelyeket. Ennek a racionálisan kigondolt tudományos pusztításnak a csúcspontja Drezda volt. Hamburg, Kassel, Darmstadt, és Brunswick bombázásakor nem törekedtek tűzvihar létrehozására, ez a jelenség a bombázás váratlan következménye volt. Drezda esetében maga a tűzvihar volt a cél. Drezdában nem volt semmiféle stratégiailag jelentős ipar, sem fontosabb katonai támaszpont a Klotzsche repülőtéren kívül, (ahol többszáz repülőgép állomásozott, de a bombázás idején mind a földön maradt, és amelyeket megkíméltek a fölöttük elszálló bombázók). A Le Soir c. vezető belga napilap két nappal később adott hírt, melyben az állt, hogy 1400 RAF (Royal Air Force) repülőgép támadta Drezdát, amelyek célja a Bohlen olajfinomító volt. Ám minő véletlen, az olajfinomító sértetlen maradt.                                                                                                    
Biztonságuk érdekében emberek százezrei kerestek menedéket a 600.000 lakosú városban, akik az ország más részeiből, de többnyire Sziléziából menekültek a bombázások és a kelet felől közeledő szovjet hadsereg elől Drezdába. A szövetséges híradások alapján úgy hitték, hogy Drezdát sohasem fogják bombázni. Menekültek zsúfolódtak össze a város számos kórházában, megszállták az iskolákat, a pályaudvar hatalmas csarnokát, stb.. Ezeket a tényeket a brit kormány pontosan tudta, a bombázóparancsnokság néhány parancsnoka pedig komolyan kételkedett abban, hogy ezt a támadást katonai szempontból igazolni lehet. A pilótákkal is nehéz volt elhitetni, hogy bármiféle katonai célja lehet az egész háború legnagyobb mészárlásának, néhány héttel a háború vége előtt, amikor köztudott volt, hogy német csapatok már mindenhol visszavonulóban, vagy felbomlóban voltak. Az indoklás szűkszavú volt: Drezda elsődleges fontosságú célpont. Tisztában voltak azzal, hogy több a menekült, mint a lakos, s összesen 1,5 millió ember volt a városban. Soha addig nem dobtak le két éjszaka alatt 650.000 db. gyújtóbombát, melyek az egész háború történetének legnagyobb tűzviharát hozták létre. 200-300 km/óra sebességű tűzorkánok emésztették a várost, amely 8 napig égett. A város néhány része olyan forrón izzott, hogy az óvóhelyeket csak több hét elteltével lehetett megközelíteni. A város központjából áradó csillapíthatatlan tűz elérte a folyót és tovább pusztított. A fáklyaként lángoló emberek az Elbába vetették magukat, de a vízben is tovább égtek. Feljegyzések szerint Németországban első alkalommal 1944. március 6.-án dobtak le napalm bombát, mégpedig Berlinre. Valószínűleg Drezdában is bevetettek napalmot, de a szégyenlős titkolózás eredményeként a nagynyilvánosság előtt a napalmbomba a koreai háború újdonsága volt, majd a Dow Chemical jóvoltából a vietnami háború szimbóluma lett. Lefejezett testek – elsősorban a tűzoltók ellen bevetett repeszbombák áldozatai – hevertek mindenütt. 35.000 lakóépület közül mindössze 7000 maradt állva. A városközpont mintegy 18 km2 területen teljesen eltűnt. A legtöbb kórházat elpusztították, miközben a vasútvonalak szinte érintetlenek maradtak, sem a katonai repülőteret, sem a város körüli gyárakat nem érte támadás. Az akció műveleti tisztjei a szél irányát és erejét is számításba vették, hogy a tűz a lehető legnagyobb sebességgel tudjon kifejlődni. 1945. február 13.-ának és 14.-ének éjjelén 1000-nél is több brit bombázó szállt fel, hogy kénköves pusztulást, vagyis foszfort szórjon Drezdára. Másnap 450 amerikai repülő erőd váltotta fel őket, akik 771 tonna, nagyrészt késleltetett hatású gyújtóbombát dobtak le a városra. Ez az újdonság lehetővé tette a bombázóparancsnokság számára a nagyobb eredményeket, vagyis a gyilkolás hatékonyságának növelését. Ezek a bombák csak órákkal a bombavető repülőgépek távozása után robbantak fel, így nem csak azokat ölték meg, akik voltak olyan vakmerők, hogy megpróbálták oltani a tüzeket, hanem azokat is, akik megpróbáltak menekülni az égő pokolból. A szövetségesek vadászgépei a város körül cirkáltak és legéppuskázták a tűzbe és vérbe fojtott városból menekülőket, csakúgy, mint a szomszédos területekről érkező segítséget. A támadás áldozatainak - amelyet túlzás nélkül technikai civilizációnk addigi legkiemelkedőbb produktumának tekinthetünk - végső mérlegét 250-300.000 közöttire teszik, melyek majdnem mindegyike civil volt. És volt még több tízezer megégett, megcsonkított, haldokló, megőrült sebesült.                                                                  
Hans Voight, az „Abteilung Tote,” vagyis a halottak eltakarításáért felelős bizottság vezetője így emlékezett vissza a történtekre: …10 nappal a bombázás után egy csoport fogoly letisztította pincébe vezető lépcsőket, de nem voltak hajlandók bemenni. Valami rendkívüli történhetett odabent. Az emberek komoran állták körül a pincelejárat ajtaját, amikor a légóparancsnok példamutatóan lement a pincelépcsőn egy acetilénlámpával a kezében. Az oszló testek megszokott szagának a hiánya megnyugtatta. Az alsó lépcsők csúszósak voltak. A pince alját 20 cm magasságban húsból, vérből, és csontból álló massza borította. Egy apró, rendkívüli robbanóerejű bomba keresztülhatolt az épület négy emeletén, és a pincében robbant fel. (…) Az épület gondnokától megtudtuk, hogy azon az éjszakán 200-300 ember volt a pincében.                               
A járványveszély miatt a város központját lezárták. Minden nap testek ezreit, vagy legalábbis ami maradt belőlük, vonszolták Drezda főterére, és egy utolsó azonosítási kísérlet után ötszázasával benzinnel leöntötték és elégették őket. Védelmi intézkedésként kb. 70.000 holttestet hamvasztottak így el az Altmarkton. A háború története során először fordult elő, hogy a túlélők nem voltak elegen ahhoz, hogy eltemessék a halottakat. Kutyafalkák kóboroltak hullák után kutatva. Kísértetszerű emberroncsok tízezrei bolyongtak menedéket keresve az utakon, elgyötört arccal, rongyokban, élő holtakként támolyogva. A szövetséges csapatok parancsnoka Chemnitz bombázásának elrendelésénél minden kertelés nélkül kijelentette pilótái előtt: „Azért mentek ma éjszaka oda, hogy végezzetek azokkal a menekültekkel, akiknek sikerült kijutniuk Drezdából.”

Nem egy Sztálin, egy Churchill, vagy egy Truman fejében kell keresni a magyarázatot erre a tudományosan megtervezett gigantikus vérontásra. De nem is csak a tudomány művelőinek fejében, az olyanokéban, mint pl. Frederick Alexander Lindemann, aki Churchill tudományos tanácsadója volt. Lindemann a Légvédelmi Tanulmányok Bizottságának tagjaként elhivatott szószólója volt a német civil lakosság elleni támadásoknak és fizikusként úttörő szerepe volt a különféle légiaknák kifejlesztésében.  Sőt még Henry Tizard professzoréban sem, aki szintén Churchill tudományos tanácsadója volt, aki Drezda és Kelet-Európa, így Budapest bombázását is javasolta.                                                                                

Az 1.300.000 tonna robbanóanyagot (meg a többit) valahol valakik előállították, és ebbe valahol valakik hatalmas befektetéseket invesztáltak. Márpedig a tőke logikája szerint soha többé nem történhet meg az ami, Oroszországban Immanuel Nobellel kilencven évvel korábban egyszer már megtörtént, nevezetesen az, hogy Nobelnak a krími háborúra alapozott haditermelésbe fektetett tőkéje a háború időelőtti befejezése miatt elveszett. A német I. G. Farbenindustrie, az amerikai DuPont családi vállalkozás, és az angol Imperial Chemical Industries Ltd. robbanóanyag világtrösztje mindkét harcoló félnek rendelkezésére állt, és nem hagyta, hogy az Egyesült Államoknak, Angliának, vagy Németországnak hiánya keletkezzen azokból a robbanóanyagokból, amelyekkel a hadviselő felek a repülőbombákat, tengeri-és légiaknákat, torpedókat, légelhárító és egyéb lövedékek millióit töltötték meg. A kőolajat, mint a robbanóanyag gyártás alapanyagát, elsősorban a Royal Dutch Shell, a Standard Oil of New Jersey, és a Standard Oil of New York (SOCONY) szolgáltatták. Közvetlenül vagy közvetve, a DuPont vegyipari trösztben a Rockefeller család is érdekelve volt. A második világháborút mintegy lezáró, Japánra ledobott két amerikai atombomba után megismétlődött az élet keletkezésének csodája: Japán talpra állt. Azok, akik fegyveres harcot csak biztonságos tábolból látnak, hamar túltették magukat a pusztítás iszonyatán, s mire elkezdődtek az indokínai háborúk, japán üzletemberek is elfoglalták helyüket a bőség kosaránál. A Christian Science Monitor 1965. augusztus 24.-i száma írja: "Ugyanakkor, amikor a japán közvélemény erélyesen elítéli az Egyesült Államokat a vietnámi háborúért, egyesek Japánban szép csendesen megtollasodnak ezen a háborún ... Annak a napalmnak legalább a 90%-át, amit az amerikaiak Vietnámra dobnak, 2 japán konszern állítja elő." (Mitsubishi Petrochemical, Sumitomo Chemical.) De az olajmágnások, a petrolkémia, és a különféle iparágak érdekei nem csak a haditermékek végfelhasználásának stádiumában találkoztak, hanem a társadalmi termelési folyamat jóval korábbi mozzanataiban is.                

                                                                                           

Gondolkodott már azon a nagyérdemű olvasó, hogy egy átlagos képességű, festőnek is középszerű, egyedül a szónoklásban jeleskedő ember hogyan tudott a hatalomnak olyan elképesztő magasságába emelkedni, mint Adolf Hitler? Nagyon kevés embernek jutnak eszébe ilyen kényes kérdések, és valószínűleg tanárai sem biztatták arra, hogy ezen gondolkodjon. Ez ugyanis veszélyes téma és messzire vezet. A náci jelenség nem volt történelmi véletlen, hanem előre megtervezett forgatókönyv szerint zajlott le, melyben a főszereplő útját a nagyvízen innen és túl szorgos bankárok egyengették, és amelyet itt csak annyiban érintünk, amennyiben köze van az olajhoz, illetve az olajvállalatokhoz. A száraz tények halmaza mellé annyi magyarázat mégis elkel, hogy a Deep State (mely egy elvont fogalom, de amelyet a cseletvések szintjén emberek személyesítenek meg) pénzelte Hitlert egy darabig, (de megvásárolni nem tudták). Részben profit szerzési céllal, részben, mert Trockíj volt az emberük, kinek betegsége folytán és Lenin akarata ellenére Sztálin megkaparintotta a hatalmat, őt pedig Hitlerrel akarták eltakaríttatni.

William Averell Harriman   

A nácizmus történetének startvonalát talán ott lehet meghúzni, amikor 1922-ben a kialakulóban lévő nemzeti szocializmus impresszáriója, William Averell Harriman Németországba utazott, hogy megbeszélést folytasson a dinasztia alapító August Thyssennel és két fiával - Fritzzel és Heinrichhel - arról, hogy alapítanak egy közös német-amerikai bankot. W. A. Harriman, E. H. Harriman vasútmágnás fia volt, s Amerika egyik legnagyobb vagyonát örökölte. Az apjától örökölt pénzből megalapította a WA Harriman and Co. bankot 1922-ben, amelyhez 1927-ben testvére, Roland is csatlakozott, s a bank neve Harriman Brothers and Company-ra változott. 1931-ben egyesültek a Brown Bros and Co. bankkal, és létrehoztak egy rendkívül sikeres céget Brown Brothers Harriman and Co. néven, mely cégnek nevezetes tisztviselői és a nácizmus pénzforrásainak biztosítása szempontjából kulcsfigurái: George Herbert Walker és Prescott Bush voltak. W. A. Harriman és Fritz Tissen megalapították a Tyssen Bankot Berlinben, amelynek Hollandiában is volt leányvállalata, a Bank voor Handel en Scheepvarrt Rotterdamban, Amerikában pedig az Union Banking Corporation New York-i székhellyel. Az újonnan megalakult Nemzetiszocialista Német Munkáspártot Fritz Tyssen 25.000 USD-ral támogatta, amely összeg kifejezetten erre a célra Amerikából érkezett. A továbbiakban aztán Fritz Tyssen lett Hitler egyik legfontosabb finanszírozója és bankján keresztül az Amerikából érkező pénzek közvetítője. 

Fritz Tyssen a náci párt székházának épületét is amerikai pénzből vásárolta 1928-ban.

A Brown House 1935-ben.

1928-ban Thissen megvásárolta a Barle Palace épületét a Briennerstrassén Münchenben, amelyben Hitler berendezte a Brown Houset, a náci párt székházát. 1931-ben Tyssen maga is belépett a náci pártba, és az ő bankja lett a náci háborús gépezet egyik legerősebb pénzügyi támasza, nagyrészt amerikai pénzből. Victor Thorn amerikai közgazdász is megállapította, hogy bár számos más amerikai cég is támogatta a nácikat, mint pl. a Standard Oil of New Jersey és a Rockefeller tulajdonú Chase Manhattan Bank, valamint a nagy autógyártók, a két volt amerikai elnök, George H. W. Bush senior és George W. Bush junior felmenői a nácik elsőszámú pénzmosói voltak. Az 1920-as évek elején a Wall Street nagymoguljai acélipari trösztöt alapítottak Clarence Dillon néven. Ennek a Dillon cégnek egyik legmegbízhatóbb munkatársa volt Samuel Bush, Prescott Bush apja, és a két amerikai elnök nagyapja, illetve ükapja. 1923-ban Harrimam és Fritz Thissen úgy határoztak, hogy kinevezik a Thyssen Bank elnökének George Herbert Walkert, Prescott Busht pedig helyettesének. 1926-ban megalapították az Union Banking Corporationt (UBC) Prescott Bushhal az élen. Ugyanebben az évben szintén őt nevezték ki a Brown Brothers Harriman cég alelnökévé. Mindkét (Thyssen érdekeltségű) cég feladata volt, hogy az Egyesült Államokból érkező pénzeket Hollandián keresztül Németországba közvetítsék. Az UBC bank idővel a náci államgépezet titkos pénzforrásává vált, és valahányszor a nácik számára szükséges volt letölteni a pénzösszegeket, a Brown Brothers Harriman and Co. mindig küldött valakit Németországba a tranzakciók lebonyolítására. És ki volt mindkét cég vezetője? Nem más, mint Prescott Bush. (Webster G. Tarpley és Anton Chaitkin kutatásai alapján.)

W. A. Harriman a BBH and Co. cégen keresztül fő részvényese volt egy sor fontos vállalatnak, mint pl.: Union Pacific Railroad, Central Pacific Railroad, Illionis Central Railroad, Polaroid Corporation, Pacific Mail Gőzhajózási Társaság, UBC bank. Elnöke volt a Kereskedelmi Minisztériumban az Üzleti Tanácsnak 1937 és 1939 között, az USA moszkvai nagykövete volt 1943 és 1946 között, később pedig New York állam kormányzója lett 1953 és 1958 között. Fő érdekeltje volt továbbá a grúziai mangánércnek.

                    

W. A Harriman Moszkvában, 1942-ben

                                                                                                                                   

A motorsportért rajongó, erőtől duzzadó fiatal nácikkal való amerikai kapcsolatfelvétel időpontjában, amikor Sidney Warburg 1929-ben Berlinbe utazott, hogy fölvegye a kapcsolatot azzal a bizonyos Hitler nevű emberrel, akiről már annyit hallott, a német szintetikus üzemanyaggyártás elhivatott kutatóinak kezében még nem volt más, mint néhány elavult Bergius-szabadalom. A Fischer-Tropsch szintézis elve ugyan ismert volt már, de az ipari méretekben történő megvalósítás még gyerekcipőben járt. Warburg átlátta, hogy a német fegyverkezési program és a műbenzin gyártás külső segítség nélkül nem fog menni. A Bergius-szabadalmak tengeren túli haszonélvezői – a Standard csoport egyes cégei – és az I. G. Farbenindustrie részvényesei valamint kartelltársai időben megtették a szükséges intézkedéseket, hogy az üzlet a készülő háború alatt is virágozzék. 1939 októberében – a háború első hónapjában – a Standard Oil of New Jersey, a Royal Dutch Shell, és az I. G. Farbenindustrie igazgatói a semleges Hágában találkoztak és kartell-megállapodást kötöttek, amely minden résztvevő számára a maximális profitot volt hivatott biztosítani a háborús konjunktúrából, és a fegyverüzletből. „Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy találjunk olyan megoldást, amely átsegít minket a háborús időkön, függetlenül attól, hogy az Egyesült Államok belép-e a háborúba, vagy sem…”- jelentette ki a Jersey igazgatók egyike, és nem titkolta afeletti megelégedését, hogy megegyeztek a nácikkal. A találkozón a Standard Oil of New Jersey részéről Mr. Howard, Dr. Brown Ludwigshafen, és Mr. Ringer voltak jelen (Dr. Oskar Loehr 1945-ben tett vallomása alapján.)                                                                                                                       
Az újonnan létrejött olajkartell tagjai nagyjából ugyanazok voltak, mint a robbanóanyag üzleté. Az I. G. Farben a kartell-megállapodás alapján minden az USA-ban és Angliában előállított, a Bergius-szabadalmak alapján készült szénvegyészeti termék után szabadalmi díjat szedhetett. Fordítva viszont a Standard Oil of New Jersey és a Royal Dutch Shell a Catalytic Refining Association társaságon keresztül az I. G. Farben profitjából részesült. Lényegében a Bergius-eljárással hidrogénezett, szintetikus repülőbenzinről van szó. Az amerikai olajmágnások előzékenységükben odáig mentek, hogy a lengyelországi bevetésre induló Luftwaffe légiflottának és a bevetésre váró Royal Air Force gépeknek egyaránt az I. A. osztályú amerikai benzint szállították, amit az I. G. Farbennek járó szabadalmi díjak terhére kellett volna elszámolni egy Argentin bankon keresztül, de a háborús akadályok miatt a Wall Street bankjaiban maradtak befagyasztva. Így már nem olyan meglepő, hogy a szövetségesek bombazáporai éveken át a Rajna-és Ruhr-vidék sűrűn lakott területeire hullottak, és nem az I. G. Farben Main am Frankfurtban, Höchstben, Leverkusenben, Ludwigshafenben szélesen elterülő gyártelepeire, és nem a Ford üzemekre, melyek alig kaptak egy szilánkot is. A történelmi frankfurti Goethe-ház, a drezdai Frauenkirche és a Zwinger pompás épületei, Berlin és Lipcse színházai viszont rommá és hamuvá váltak. A második világháborús színjáték végén azonban, a fináléban, az utolsó pillanatban a látszat kedvéért mégiscsak lebombázták és gondosan lerombolták az I. G. Farben zászlóshajóját, a Leuna-műveket, a 30.000 munkást foglalkoztató főüzemet, a lüzkendorfi ásványolajműveket, a tengeralattjáró flotta, az Afrika-hadtest, a távolsági bombázók üzemanyag szállítóját is.

A Standard Oil of New Jersey és az I. G. Farben közötti ügyleteket az amerikai Dulles fivérek intézték. Már a háború kitörése előtt is mindketten gyakran jártak Svájcban, ahol nagyon kedvezőek voltak a körülmények mindenféle közvetítő és szervező tevékenységnek. Mialatt Allen Wells Dulles Zürichben berendezte az USA kémszolgálatát, addig John Foster Dulles az Egyházak Világtanácsában biztosított magának helyet Genfben. Mellesleg ő volt az, aki 1954. január 12.-én - akkor már az USA külügyminisztereként - bejelentette a tömeges megtorlás doktrínáját, ami azt jelentette, hogy bármely szovjet agresszióra atomcsapás lesz a válasz. Ha elég mélyre ásunk, a Dulles fivérek neve mindenhol előkerül, ahol sorsfordító dolgok történtek. Így például John Foster Dulles tagja volt a párizsi béketárgyalásokra delegált amerikai küldöttségnek 1920-ban, Allen Dulles pedig a CIA első igazgatója, majd a J. F. Kennedy gyilkosságot vizsgáló (vagy eltussoló) Warren-bizottságnak is tagja volt. Svájci utazásai során megbízta a pszichoanalízis egyik ikonját, Carl Gustav Jungot, hogy készítsen személyiségprofilt Hitlerről és más náci vezetőkről, még a háború előtt.                                                                                                                                                      

Az ellenséggel folytatott nagy volumenű kereskedelmet persze túl sokáig nem lehetett eltitkolni, mint ahogy nem lehetett 1916-ban sem, amikor az angol alsóházban folyt a blokádvita. A Londonban lezajlott kisebbfajta botrány 1942 márciusában megérte újabb kiadását Amerikában, miután a „nagy árulás” terítékre került. Az egyik amerikai szenátor váratlanul fellépett a szónoki emelvényre és hazaárulással vádolta a nagy olajmonopóliumokat. A kongresszus előtt kijelentette, hogy a Standard Oil még az USA hadba lépése után is mindent elkövetett, hogy létfontosságú hadianyagok fölött a német ellenőrzést biztosítsa. Az Egyesült Államok kormánya nem tehetett mást, mint, hogy bizottságot hozott létre az ügy kivizsgálására. A vizsgálat eredményét csak annyira ismertették, amennyire okvetlenül szükséges volt, de az a kevés is elég volt ahhoz, hogy bebizonyosodjék: jó irányban kutatnak. Most már a DuPont vegyipari monopóliumot is vádolták, hogy szoros, hazaárulással határos kapcsolatokat tart fenn a náci vegyipari vállalattal, az I. G. Farben tröszttel. A Standard Oil of New Jersey egy meghökkentő, de nem egészen hihetetlen védekezéssel állt elő. Ügyvédei azt bizonygatták, hogy a nyakába varrt üzletekkel a Jersey voltaképpen becsapta az I. G. Farbent. Az I. G. Farben, amely a 77. USA kongresszus titkos tanácskozásainak anyagáról jelentést kapott (!!!), azonban ennek az ellenkezőjét állította. Az 1942-ben „nemzeti szocialista mintaüzem” legmagasabb vezéri címmel kitüntetett I. G. Farbenindustrie felhívásra írásban közölte Hitlerrel, hogy a „New Jerseytől” a cégvezetésnek nyújtott segítség és információk nélkül a hadviselés jelenlegi formájában nem lenne megvalósítható.                                                                                                              
A szenátor, miután a javaslatára felállított „Különleges Szenátusi Bizottság a Nemzetvédelmi Program Felülvizsgálatára” elnevezésű testület élére került, legnagyobb érdemeit azzal szerezte, hogy megállította az általa elindított lavinát.                                                                                                                                         
Az amerikai szenátor, aki a lavinát elindította, majd megállította, korábban Cansas Cityben rövidáru kereskedő volt, de hamarosan tönkrement. Cansas City korrupt demokrata politikai gépezete emelte ki az ismeretlenségből, a hírhedt Pendergast család vezetésével. Szükségük volt valakire, aki nem korrupt, nem katolikus, hanem angolszásznak tekinthető tisztességes baptista és szabadkőműves, aki a helyi társadalomnak megbecsült tagja, akiről senki sem mondhat rosszat. A Pendergast családnak és helyi népszerűségének köszönhetően bejutott a szenátusba 1935-ben. 1945. április 12.-én már, mint az Egyesült Államok 33. elnökét ismerte meg a világ: Harry S. Trumannak hívták.  Végül sem a Rockefeller, sem a DuPont család egyetlen tagját sem állították bíróság elé. Karl Liebknecht megírta, hogy a hazaárulás mindig az uralkodó osztályok privilégiuma volt, a fejedelmeké és arisztokratáké, akiknek legszebb történeti hagyományai közé tartozik, és még hozzátette: az igazi hazaárulók ma nem a vádlottak padján, hanem a nehézipar, a fegyvergyárak, és a nagybankok irodáiban ülnek. Amerikai földrészen azért mégiscsak akadt valaki, akit némi kellemetlenség ért a hitleri Németországgal folytatott szoros együttműködés miatt: Walter Clark Teagle, aki 1917-től a Standard Oil of New Jersey alelnöke, majd 1937-től elnöke volt, a Truman által kipattintott botrány miatti támadások tüzében 1942-ben lemondott. W. C. Teagle unokája volt John D. Rockefeller egykori munkatársának, Maurice B. Teagle-nek, és igazságtalanok lennénk, ha elhallgatnánk, hogy humanitárius célú alapítványt hozott létre 1944-ben. Nem sokan vannak, akik problémásnak találják a múltnak ezeket a szeplőit, hiszen hatalmas erők munkálkodnak azon, hogy ne is tudjunk róluk, különben is a Standard Oil Of New Jerseyt 1972 óta Exxon-nak, 1999-től pedig ExxonMobil-nak hívják, és az olajfogyasztók hihetetlenül megbocsátók.                                                                                                                                                    

Mr. Howard Peterson, a monopóliumoktól függő Truman kormány hadügyminisztériumának tisztviselője ügyesen válogatta össze a nürnbergi bírókat. Szükség is volt nagy körültekintésre e kényes feladathoz, nehogy kellemetlen területre sodródjon a bírói kérdések és vádlotti válaszok fonala. Peterson mellesleg, mint ahogy John Foster Dulles is, az I. G. Farbenindustrie tröszt amerikai jogászai voltak. Mr. James Vincent Forrestal, aki Peterson szakemberlistáit szó nélkül aláírta, maga is csöpögött az olajtól. Az USA hadügyminiszteri kinevezése előtt a Wall Streeten a Dillon Read & Company Rockefeller érdekeltségű bank elnöke volt. A Dillon Read & Company nem volt ugyan kimondottan olajbank, mint a Chase Manhattan, de azért a legnagyobb tőkeexportáló bank volt Németország felé, amely minden vonatkozásban a néhai Deterding mecklenburgi birtokszomszédjával, Thyssennel állt kapcsolatban, és azonfelül tizenhat millió dollárja feküdt a Ruhrchemie A. G.-ben. Továbbá: James Vincent Forrestal, aki a nürnbergi bírák kiválasztását jóváhagyta, mellékesen a General Anilin & Film Corporation-nak, a legnagyobb amerikai I. G. Farben leányvállalatnak volt az elnöke. Peterson és Forrestal gondosan ügyeltek arra, hogy a nürnbergi bírák kiválasztásánál volt frankfurti főnökeiknek, üzlettársaiknak, és azok teljhatalmú amerikai pártfogóinak, ügyetlenségükkel nehogy esetleg kellemetlenséget okozzanak. Nem is okoztak. És vajon miért kímélték meg bombáiktól az I. G. Farben központi irodaépületét, Kruppék „Villa Hügel”-ét, valamint a Rajna-és Ruhr-vidék ipari fellegvárainak egész sorát olyan gondosan, saját légitámadásaiktól, hacsak nem azért, hogy irodáikban a háború végeztével jól bevált partnereikkel és kapcsolatrendszerükkel a nagy újjáépítési üzlet részesei legyenek?

 AZ I. G. FARBEN BIRODALOM

A Versailles-i békeszerződés után Németországra kiszabott példátlanul súlyos jóvátételi teher volt az oka a megcsalt és elárult németek elégedetlenségének, amely Adolf Hitler fölemelkedéséhez és a nácizmus kialakulásához vezetett. Versailles igazságtalansága termelte ki és hozta felszínre azokat a fanatikusokat, akik sokkal veszélyesebbnek bizonyultak a közönséges gonosztevőknél. A németek természetes igazságérzetét megcsúfolták.  Miután összeugrasztották Oroszországgal, Ausztria-Magyarországot pedig Szerbiával, a cionisták árulása következtében beállott vereséget követően embertelenül könyörtelen pénzügyi terheket róttak Németországra, amelyért a németek az általuk korábban befogadott zsidókat tették felelőssé. Ezt a helyzetet használták ki a nemzetközi bankárok. Az első világháború/olajháború utáni alkudozások a bankárok és az amerikai politikusok között a német jóvátétel ügyében azt eredményezte, hogy a jóvátétel éves díját 132 milliárd aranymárkában határozták meg. Ez mintegy egynegyede volt Németország 1921. évi exportjának. Mikor Németország nem volt képes ezeket az embertelen követeléseket kifizetni, Franciaország és Belgium elfoglalta a Ruhr-és a Rajna-vidéket, Anglia hallgatólagos beleegyezésével, Mosul birtoklásáért cserébe. 1924-ben a szövetségesek kineveztek egy bizottságot Charles G. Dawes bankárral az élen, hogy dolgozzon ki egy programot a német jóvátételi fizetések biztosítására. Ez volt az ún. Dawes-terv. A Dawes-terv egy sor amerikai hitelt irányított Németországba, 800 millió dollár értékben, amely hitelek kulcsfontosságúak a történet szempontjából, mert talpra állították és kiemelkedő teljesítményre serkentették a német ipart. Ennek a programnak eredményeképpen jött létre a német acél-és vegyipar gigantikus kombinációja, a Vereinigte Stahlwerke és az I. G. Farben szimbiózisa.                                                                                                             

Az 1924-es Dawes-féle bizottság tagja volt még amerikai részről Owen Young a Morgan bankház képviseletében, aki a General Electric Company elnöke is volt egyben. 1929-ben a J. P. Morgan bankház új bizottságot állított fel, Owen Young elnökletével, ez lett ún. Young-bizottság, helyettese T. W. Lamont volt, és T. N. Perkins, valamennyien a Morgan bankház szolgálatában. Más szóval tehát a teljes irányítás a bankvezetők kezében volt, az amerikai kormány csak a pecsétet nyomta rá a bankárok saját profitjaik biztosítására készített pénzügyi terveire /ez esetben is/. A Dawes-bizottság tagja volt német részről Hjalmar Schacht, a Reichsbank elnöke, a ki kiemelkedő szerepet vállalt a bizottság munkájában, valamint Carl Melchior német bankár. 1928-ban küldött volt A. Voegler, a Vereinigte Stahlwerke acélkartell elnöke. Röviden: a Morgan bankház által képviselt pénzügyi hatalom az amerikai, és Schacht és Voegler a német oldalon, mind-mind azok a kulcsfigurák, akiknek szerepe pótolhatatlan volt úgy Adolf Hitler fölemelkedésében, mint a német fegyverkezésben és hadviselésben.

A második világháború előestéjén az Internationale Gesellschaft Farbenindustrie A. G. volt a legnagyobb vegyipari vállalkozás a világon. Rendkívüli gazdasági és politikai befolyásra tett szert a hitleri Németországban, és nagyon találóan már akkor úgy írták le, mint államot az államban. 1939-ben 43 fő terméke közül 28 volt elsődleges fontosságú a hitleri Németország hadigépezete számára, és ezt a hallatlanul erős pozíciót a Wall Street nagymoguljainak céltudatos támogatásával, amerikai pénzből vívta ki.  

                                                                                    

A Farben kartellt 1925. december 2.-án hozta létre egy szervező zseni, bizonyos Hermann Schmitz, a Wall Street pénzügyi támogatásával, akit aztán 1945-ben Nürnbergben bíróság elé állítottak. A szuperóriás vegyipari nagyvállalat hat, már addig is hatalmas német vegyipari cég, nevezetesen a Badische Anilin, Bayer, Agfa, Hoechst, Weiler-ter-Meer, és a Griesheim-Elektron egyesítésével jött létre, röviden I. G. Farben néven. Az I. G. Farben német igazgatói Nürnbergben bíróság elé kerültek, de az amerikaiak csendben feledésbe merültek, illetve neveik az archívumok mélyén vannak hibernálva, pedig éppen ezek a nevek és kapcsolatok lennének az utókor számára a legérdekesebbek. Az 1920-as években a Farben Felügyelő Igazgatóságában szerepelt Max Warburg bankár Hamburgból, akinek nevével az első világháború/olajháború alatt a kulisszák mögötti szervezkedésekben már találkoztunk. Bátyja, Paul Warburg volt a Federal Reserve System egyik alapítója az Egyesült Államokban, 1913-ban. Nem véletlenül lett Paul Warburg az I. G. Farben amerikai leányvállalatának teljes jogú tulajdonosa amellett, hogy Max Warburg segítséget nyújtott Hermann Schmitznek a korai Farben Vorstand létrehozásához. Szerepet vállaltak ebben a munkában továbbá Carl Bosch, Fritz ter Meer, Kurt Oppenheim, és George von Schnitzler, akik valamennyien bíróság elé kerültek Nürnbergben, Max Warburg kivételével. 

1928-ban az I. G. Farben négy amerikai tagvállalata, a Bayer, a General Anilin Works, az Agfa Ansco, és a Winthrop Chemical Company egy holdingot alapítottak Svájcban American I. G. Chemical Corporation, későbbi nevén: General Anilin & Film, ez volt az I. G. Farben legnagyobb amerikai leányvállalata. Ennek a vállalatnak volt elnöke 1945-ben James Forrestal hadügyminiszter, aki a nürnbergi bírák kiválasztásáról jóváhagyólag döntött. Hermann Schmitz, az I. G. Farben atyja, a korai náci párt lelkes híve és kiemelkedő támogatója, valamint a komplexum első elnöke volt. A cég megalakulásától kezdve együtt fejlődött és együtt működött a náci államgépezettel, a Wehrmachttal és az SS-el, igazgatói pedig anyagilag támogatták az NSDAP-t. Fényképes bizonyíték van arra, hogy 1933-ban, a náci párt hatalomra jutása után az I. G. Farben 400.000 RM (birodalmi márka) hozzájárulást fizetett be Hitler pártkasszájába. Ez volt az a titkos alap, amely a náci párt működését finanszírozta. Ahogy a Wall Street bankárai biztosították az I. G. Farben megalapításához szükséges pénzforrásokat 1925-ben, úgy szintén a Wall Street közreműködésével folyósított 30 millió dollárt a National City Bank 1927-ben, és nagyjából innentől kezdve az igazgatók a Wall Streetről kapták az instrukciókat. Befolyást szereztek kb. 380 más német és 500 külföldi cégben, és a vállalatkomplexum az amerikai anyagi és technikai segítséggel 1939-ig nagyjából duplájára nőtt. 1927-ben szerződést kötöttek az Alumínium Company of America (ALCOA) nevű céggel alumínium és magnézium feldolgozására, illetve dúralumínium gyártására, aminek nagy jelentősége lett a német gazdaság, később a hadiipar, ezen belül Verner von Braun rakétái számára. Az ezt követő években szerződés jött létre többek között az amerikai Cuba Szeszipari Társasággal etanol gyártására és technológia vásárlására, továbbá egy sor más fejlett technológiát kínáló céggel. Az állami megrendeléseknek és monopolisztikus piaci pozícióknak köszönhetően az IG Farben amerikai leányvállalatainak, illetve érdekeltségeiknek teljes üzleti forgalma 1938-ban 2,2 milliárd márkát tett ki, 1943-ban pedig 4,2 milliárdot. 
Az amerikai cianidból Zyklon B-t gyártó Deutsche Gesellschaft für Schadlingsbekamőfung (Degesch) cégben 42,2% IG Farben tulajdon volt, a gyártás pedig Carl Wurster, az IG Farben operatív igazgatójának szabadalma alapján történt. A vállalatóriás összes nyereségét 1945-ben 6 milliárd márkára becsülték. Az I. G. Farben birodalom saját szénbányákkal, villamos erőművekkel, vas-és acélgyárakkal, bankokkal, kutatólaboratóriumokkal, és számos kereskedelmi vállalkozással rendelkezett. Több mint 2000 kartell megállapodást kötött, többek között a Standard Oil Of New Jersey (Esso vagy Exxon), a DuPont, az Alcoa, a Dow Chemical vállalatokkal. A többi amerikai vállalatot és az egész világra kiterjedő üzleti kapcsolatokat érintő dokumentumot az Egyesült Államokban őrzik, a Németországban lévő dokumentumok nagy részét a jövőre gondolva 1945-ben megsemmisítették. 

Az amerikai katonai-ipari komplexum termékeit a profit biztosítása érdekében értékesíteni kellett, az ehhez szükséges pénzügyi források felkutatásával kapcsolatos tevékenységet pedig el kellett rejteni az amerikai közvélemény elől. Az I. G. Farbennek nyújtott pénzügyi és technikai segítség leplezése érdekében a Wall Street profi közvélemény-formáló szakembert vett igénybe. Megbízták az 1920-as - ’30-as években jól menő New York-i Ivy Lee & T. J. Ross nevű PR (Public Relations) céget, amely 1914-ben a Ludlow-i mészárlás után már bizonyított azzal, hogy fényesre polírozta a Rockefeller nevet. Így esett, hogy 1929-től a sikeres Rockefeller kampány hivatásos manipulátora, Ivy Lee lett az I. G. Farben amerikai leányvállalatának PR tanácsadója. 1934-ben Ivy Lee vallomást tett az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság előtt, ahol elmondta, hogy az I. G. Farben amerikai leányvállalatának csúcsvezetői voltak a megbízói, név szerint Edsel Ford, Walter C. Teagle, és egy személy a National City Banktól, valamint Max Ilgner az I. G. Farben részéről. Azzal bízták meg, hogy a propaganda eszközeivel akadályozza meg az I. G. Farbent érő kritikákat, továbbá pozitív image-t alakítson ki a cég iránt, mindezért pedig 25.000 dollárt kapott évente. Az NSDAP hatalomra kerülése után ellenőrzése alá vonta az egész sajtót, több külföldi lapnak távoznia kellett Németországból. Harriet Schanberg, a Martin Luther Egyetem (Halle, Németország) történésze, a Studies Contemporay History c. folyóiratban 2016-ban közzétett tanulmánya szerint a AP (Associated Press) hírügynökség együttműködött a nácikkal. A tanulmány fölfedi, hogy az 1846-ban alapított amerikai AP egyezséget kötött a hitleri Németországgal még a háború előtt. Az AP a propaganda minisztériumtól kapta az anyagokat, cserébe nem bírálták a rendszert és lehetőséget kapott a Harmadik Birodalom arra, hogy hagyományos háborúként tüntesse fel a népirtást. A New York-i székhelyű hírügynökségnek komoly szerepe volt abban, hogy elrejtsék a világ elől a borzalmakat és tudósításaikban próbáltak emberi arcot adni a hitleri Németországnak. Egyetlen hírt vagy fotót sem közöltek le a náci birodalomról, amely ronthatta volna Hitler presztízsét. A Führer több alkalommal szerepelt a TIME magazin címlapján és az Év Embere is volt kétszer. A náci rezsim amerikai munkavállalókat foglalkoztatott, akik munkaviszonyban álltak a hitleri propaganda gépezettel. Franz Roth, az AP fotoriportere pl. tagja volt az SS-nek, közvetlen kapcsolata volt Hitlerrel, és egyes munkáit a Führer maga választotta ki.

Egy, a háború után az Egyesült Államok hadügyminisztériuma által végzett vizsgálat arra az eredményre jutott, hogy Németország az I. G. Farben nélkül nem lett volna képes háborút viselni, továbbá, hogy a cég magasabb beosztású tisztviselőinek széles körű ismeretei voltak a vállalatuk szerepéről és a nácik világhódító terveiről. 

Az angolok még ki sem heverték az első megrázködtatást, amit a V-1 szárnyasbombák okoztak, amikor Hitler máris bevetette az A-4 rakétát, másnéven a V-2-t. A rakéta legfőbb promótere, Wernher von Braun diadalának napja elérkezett. Tökéletesen tisztában volt munkájának jelentőségével, vagyis azzal, hogy ő az első ember, aki rakétáival a polgári lakosságot támadja. 1944 szeptemberében jelentette, hogy 12000 óriáslövedéket halmozott fel Peenemünde szigetén, ahol rakétakísérletei folytak. Walter R. Dornberger vezérőrnagy 1944. szeptember 7.-én indította útnak az első ballisztikus rakétát Anglia ellen, és 1945 márciusáig mintegy 10800 A-4 rakétát lőttek ki. Ennek azonban csak felét tudták a célpontra irányítani, ötezer még a földön vagy a levegőben felrobbant. illetve az Északi-tengerbe hullott.

                                                                                                      
  
Amerikai segítség nélkül a Luftwaffe egyetlen repülőgépe sem szállhatott volna föl, mert túl azon, hogy a német szintetikus benzin gyártás ipari technológiáját a Standard Oil of New Jerseytől kapták, a repülőgép motorok számára szükséges magas oktánszámú repülőbenzin előállításához az ólom-tetraetil előállításának ipari technológiáját is a Jerseytől vásárolták az amerikai bankoktól származó pénzből. Sőt: mielőtt 1939-ben a német ólom-teraetil gyártás beindult volna, 20.000.000 dollár értékben kiváló minőségű repülőbenzint és 500 tonna ólom-tetraetilt kaptak „kölcsön” a Standard Oil of New Jerseytől. A Walker-Bush-Harriman triumvirátus által felügyelt Hamburg-Amerika Line a Rockefeller érdekeltségű amerikai Standard Oil of New Jersey német leányvállalata volt, és a Standard Oil tankhajók német személyzettel szállították az amerikai olajat, valamint más vegyi anyagokat Hamburgba. Az I. G. Farben sok ezer tonnás tételben vásárolt különféle vegyi anyagokat a Dow Chemical amerikai vegyipari vállalattól, pl. cianidot a ciklon B gyártásához, valamint magnéziumot és foszfort a gyújtóbombákhoz, amelyek a háború végére felhalmozódtak. Hát ezért kellett Drezdát szétbombázni!

A Standard Oil tankhajója

Az egész világháború kárait 1350 milliárd dollárra becsülték, ebből 500 milliárd volt a Szovjetúnió kára. A háború több mint 52.000 órán át tartott, amelynek minden egyes órája 50 millió dollárt emésztett föl. Kiszámították, hogy ennyi pénzből a földgolyón élő minden család külön házat kaphatott volna autóval és garázzsal. A fönnmaradó összeg pedig elegendő lett volna még arra, hogy minden 5000 lakosnál nagyobb településen iskolát és kórházat építsenek. És hogy kinek volt végül is haszna ebből a fölfoghatatlan mennyiségű háborúra költött pénzből? Mindenekelőtt az I. G. Farbenindustrie, a DuPont, és a Bayer vegyipari monopóliumnak, a Royal Dutch Shellnek, no meg a Standard Oil of New Jerseynek, aki egymaga 2,12 milliárd dollár tiszta hasznot zsebelt be. Az I. G. Farben is nagyjából ennyit. A Hitler által lángba borított Európa csinos profitot hozott a Romániában olajat kitermelő Rockefeller és Deterding-féle vállalatbirodalmaknak, nem változtat ezen az sem, hogy a háború kitörésekor már az alapítók egyike sem élt. 1940 és 1944 között 10.300.000 tonna nyersolajat termeltek a román olajmezőkön, s ezért a Romano-Americana (Standard Oil) 1.315.000.000 leit, az Astra Romana (Shell) pedig 888.000.000 leit profitált. A fegyverarzenálból persze nem maradtak ki Wernher von Braun rakétái, amelyek szintén petrolkémiai termékek voltak, és amelyek kb. 13000 angol és belga polgár életének vetettek véget.

Az alábbi táblázat hűen szemlélteti a német hadsereg (Wehrmacht) függését az I. G. Farben termelésétől 1943-ban:

Termék	A teljes német termelés	Az I. G. Farben részaránya
Szintetikus gumi	118.600 tonna	100%
Metil alkohol	251.000 tonna	100%
Kőolaj	60.000 tonna	100%
Szinezékek	31.670 tonna	98%
Mérgező gáz	-	95%
Nikkel	2000 tonna	95%
Műanyagok	57.000 tonna	90%
Magnézium	27.400 tonna	88%
Robbanóanyagok	221.000 tonna	84%
Lőpor	210.000 tonna	70%
High Octane benzin	650.000 tonna	46%
Kénsav	707.000 tonna	35%

A következő összehasonlító táblázat pedig az I. G. Farben amerikai leányvállalatának 1930 utáni igazgatóit sorolja fel, valamint azokat a fontosabb szervezeteket, amelyekben további pozíciót töltöttek be.

Amerikai I. G. Farben vezető	Állampolgársága	Egyéb fontosabb szervezetek
Carl BOSCH	Német	Ford Motor Co. AG
Edsel B. FORD	USA	Ford Motor Co. Detroit
Max Ilgner	Német	I. G. Farben NW7 /titkosszolgálati iroda/ Nürnbergben bíróság elé állították.
F. ter MEER	Német	Nürnbergben bíróság elé állították.
HA METZ	USA	Az I. G. Farben és a Bank of Manhattan igazgatója.
CE MITCHELL	USA	A Federal Reserve Bank of New York és a National City Bank igazgatója.
Hermann SCHMITZ	Német	Az I. G. Farben, a Deutsche Bank, és a Nemzetközi Fizetések Bankja igazgatója. Nürnbergben bíróság elé állították.
Walter Clark TEAGLE	USA	A Standard Oil of New Jersey és a Federal Reserve Bank igazgatója.
VH yon RATH	Honosított	Német tábornok, az US Electric /AEG/ igazgatója.
Paul M. WARBURG	USA	A Federal Reserve Bank of New York és a Bank of Manhattan elnökségi tagja.
WE WEISS	USA	Sterling termékek.

Az összehasonlító táblázatból szembeötlően kitűnik, hogy ugyanazon cselekményekért csak német vezetőket állítottak bíróság elé Nürnbergben, amerikait egyet sem. A háború után, a nürnbergi kihallgatások során Hjalmar Schacht német gazdasági csúcsminiszter hangot adott megfigyelésének - kihallgatói legnagyobb megrökönyödésére - miszerint Hitler New Order programja nem más, mint Roosevelt New Deal programjának német megfelelője. Márpedig némi elemzés megmutatja, hogy a két program nagyon is hasonlít egymásra.

 Az I. G. Farbenindustrie német igazgatói, mint háborús bűnösök Nürnbergben. A cég amerikai leányvállalatának vezetői és kollaboránsai közül egy sem került bíróság elé háborús bűnösként. A történetnek ezt a részét a központilag vezérelt sajtó nem firtatta, az iskolai tananyagban sem szerepel, így aztán nevük szép csendben feledésbe merült.

A HÁBORÚNAK NINCSEN VÉGE!

1945 elején már nyilvánvaló volt, hogy a háborúnak hamarosan vége. Az év február 14.-én, Drezda elpusztításának második napján, történelmi jelentőségű titkos találkozóra került sor az USS Quincy (CA71) nevű amerikai cirkáló fedélzetén. Roosevelt elnök és Ibn Saud Abdel Aziz szaudi király megállapodást kötöttek: Az Amerikai Hadsereg biztosítja a királyi család uralmát, cserébe az Egyesült Államoké a szaudi olajmezők kiaknázásának joga. A kapcsolatba az évtizedek során időnként becsúszott egy-egy mosolyszünet, de a megállapodás máig érvényben van. Az Egyesült Államok ezzel rátette kezét a globális olajcsapra, ami később nagyon jól jött.                                                             

Három nappal korábban Jaltában Churchill, Sztálin, és Roosevelt ünnepélyesen kinyilatkoztatta, hogy: „Találkozásunk itt a Krím-félszigeten újból megerősítette közös elhatározásunkat, hogy céljaink és eljárásaink egységességét, amely lehetségessé tette és biztosította az Egyesült Nemzetek győzelmét ebben a háborúban, az elkövetkezendő békében is fenntartjuk és tovább erősítjük. Úgy véljük, hogy ez szent kötelességünk is, amelynek megvalósításáért kormányaink saját népeiknek, de a világ népeinek is felelősséggel tartoznak.”                                  

Amikor öt hónappal később a Hitler ellenes koalíció három kormányfője külügyminisztereik társaságában Potsdamban, a Cacilienhofban újból találkoztak, hogy a Jaltában megkezdett tárgyalásaikat a népek békéjének megvalósítása érdekében folytassák, minden alap és részletkérdésben teljes egyetértésben voltak. Ezt nagyra kell értékelni, mivel nyugati részről új emberek ültek a tárgyalóasztalnál. Az Egyesült Államok lobogója alatt az áprilisban elhunyt Roosevelt utódja, Harry S. Truman, és újonnan kinevezett külügyminisztere, James Francis Byrnes ült. Az Egyesült Királyságot az angol Labour Partynak a konzervatívokon aratott választási győzelme után Clement R. Attlee és Ernest Bevin, volt szakszervezeti vezető képviselte. A három nagyhatalom közös elhatározása Németország nácitlanításának, leszerelésének, és demokratizálásának követelésében csúcsosodott ki. Ezekből az alapvető kívánságokból következnek a feladatok: a német hadigépezet felszámolása, a német hadianyaggyártó kapacitás békés termelésre történő átállítása, a németek által okozott háborús károk jóvátétele, és a Ruhr-vidék ipari termelésének Európa összes népei jólétének érdekében való felosztása. Közös tanácskozásaik eredményeképpen fogalmazták meg a gazdasági alapvetéseknek a következő tételét is: „A lehető legrövidebb idő alatt decentralizálni kell a német gazdasági életet, a gazdasági erő meglévő, túlzott központosításának megszüntetése céljából. Különösen a kartellek, szindikátusok, trösztök, és más egyéb monopóliumegyesülések jelentenek túlzott központosítást."                                              Sem Truman, sem Attlee nem emelt szót az I. G. Farbenindustrie érdekében. A három kormányfő azzal az erős meggyőződéssel hagyta el a Cacilienhofot, hogy kormányaik és népeik más egyesült nemzetekkel együtt igazságos és tartós béke fenntartását fogják biztosítani. A konferenciát az európai győzelem miatt érzett eufórikus hangulat jellemezte, ezzel magyarázható, hogy Truman és Attlee hozzájárult Kelet-Poroszország Szovjetunió általi annexiójához. Japán kapitulációja után viszont egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a győztesek között új konfliktus érlelődik. 1946. március 5.-én Winston Churchill beszédet mondott a Missuri állambeli Fulton városában, ahol már nyíltan a potsdami megállapodás megszegése mellett foglalt állást. Beszédének vezérfonalaként a revansista frázist ismételgette: „A vér vörösebb, mint a víz.” Kijelentette, hogy "vasfüggöny" ereszkedik le Európára, s ez a kifejezés később a hidegháború korszakának szimbóluma lett. „A Balti-tenger melletti Stettintől az Adriai-tenger mentén fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedik le a kontinensre.” A fultoni beszédet Truman elnök és a nyugati média egyetértéssel fogadta, a „vasfüggöny” kifejezés pedig – mely az 1920-as évek elején már forgalomba került Szovjet-Oroszországgal kapcsolatban – a kialakult hidegháborús konfliktus szimbólumaként vonult be a történelembe.                                                                           

A biztató kezdet ellenére a II. világháború után a világ mégis kettészakadt, és béke helyett a hidegháború korszaka kezdődött. Attlee és Truman Potsdamból való hazatérésük után országaik bankáraival és iparmágnásaival zárt ajtók mögött tárgyaltak. A Szovjetunió - bár erkölcsileg megerősödve került ki a háborúból - a Világ-szigetet ő sem tudta egészen uralma alá vonni. Németországban átmenetileg amerikai katonai kormányzást vezettek be, Berlin ellátását az amerikai hadsereg légihídon biztosította. Repülőgépen szállítottak a körülzárt Berlinbe szinte mindent, ami az élethez kell, a széntől a petróleumon át a kenyérig mindent. 1945-47-ben Lucius D. Clay tábornok volt a helyettes katonai kormányzó, majd 1947-49 között a katonai kormányzat főnöke, aki mellett William H. Draper tábornok, a katonai kormányzat gazdasági osztályának vezetője segédkezett. Draper tábornok magas katonai rendfokozatát nem a normandiai partraszállásnál, hanem a Dillon Read & Company igazgatói szobáiban szerezte, amely bank dollármilliós értékű német ipari kötvényeket jegyzett az 1920-as, '30-as években. A bankelnök, hadügyminiszter, és a General Anilin and Film Corporation tiszteletbeli elnöke, James Forrestal jobbkezeként Draper tábornok személye volt a legteljesebb biztosíték arra, hogy a német monopóliumoknak és monopolistáknak semmi bántódásuk ne essen. A kartell-feloszlató bizottság néhány általa kiküldött vezetője kiállt a sorból és tüntetőleg lemondott állásáról, mert a potsdami egyezmény szövegét úgy értelmezték, ahogy az írva volt. Drapert ez nem hozta zavarba, csak az bosszantotta, hogy ezek a „világtól idegen” emberek a sajtó és a szenátus előtt kijelentették: Nem vállalhatjuk a felelősséget azért, hogy a Standard Oil, a General Motors, és a General Electric megint egy monopóliumok által ellenőrzött Németországot támaszt fel Európa szívében. Draper tábornok nem akart idegen személyzettel bajlódni, ezért célszerűnek látta, ha mindjárt vejét nevezi ki a kartellmegszüntető bizottság élére. Határozott intézkedése elismeréseképpen Draper tábornokot kinevezték az USA hadügyminiszter-helyettesévé. Forrestal Wall Street-i helyetteséből pedig Forrestal pentagonbeli helyettese, Clay tábornok alárendeltjéből, Clay tábornok katonai felettese lett. S mivel Clay tábornok ismerte a pénzemberek ízlését – hiszen tervei szerint leszerelése után köztük fog boldogulni – az USA katonai kormányzatának főnökeként megparancsolta, hogy a monopóliumok lazítására és a trösztök felosztására hozott összes intézkedést föl kell függeszteni. A tábornok kiismerte magát az amerikai joggyakorlat trükkjei között, végtére is az Egyesült Államokban már ötven éve voltak trösztellenes törvények anélkül, hogy a Standard Oil, a DuPont, vagy Ford érdekeltségeket ez érdemben korlátozta volna. Clay tábornok a New York Harold Tribune szerint cinikus nyíltsággal kijelentette: nem lehet embereket félreállítani azért, mert a hitleri időkben hasznot élveztek. Az angoloknak, akik Németországgal és Európával hasonlóan akartak eljárni, mint az első világháború/olajháború után, nem maradt más hátra, mint hogy kövessék az amerikaiak példáját. Az angol megszálló csapatok főparancsnoka, Robertson tábornok, 1947 elején különösen ravasz trösztellenes rendeletet hozott Németországban: néhány név szerint felsorolt másodrendű német cégnek megtiltotta, hogy külföldi konszernekkel bármilyen formában egyesüljenek. Az I. G. Farben és az AEG mamutvállalkozások persze hiányoztak erről a listáról. Ezeket egy másik listán „a katonai kormányzat gyakorlati céljai megvalósításában nélkülözhetetlennek és a kormányzat ellenőrzése alatt állónak” nyilvánította. Clay tábornok erre féltékenységében, minden látható ok nélkül azzal vádolta brit kollégáját, hogy „a német ipar tulajdonjogi kérdéseiben kartellellenes elemek hatása alatt jár el.” Mire Robertson tábornok megadta magát, és visszavonult. Az amerikai üdvözítő most már nem tűrt meg maga mellett más isteneket, még angolokat sem. Az amerikai belügyminiszter véleménye szerint a London és Washington közötti béke tartóssága – az adós és hitelező közötti béke – attól függ, hogy az Egyesült Nemzetek a háború befejezése után az olajtartalékok fölött milyen természetű megállapodásra jutnak. Márpedig Jaltában és Potsdamban pont ezt nem beszélték meg.                                                                                                                 

Az elkövetkezendő hidegháború négy évtizede alatt a nyugati szövetséget jól-rosszul összetartó kapcsolatokat a Szovjetunió és csatlósállamai elleni kölcsönös gyűlölködés hatotta át, ráadásul az antagonisztikus ideológiai ellentéten túlmenően az angol-amerikai olajkonszernek vevőköréből negyven évre törölni kellett Kelet-Európát. Churchill Fultonban előadott kardcsörtetése nem volt ínyére néhány mindkét pártbéli békeszerető amerikai politikusnak, így Henry A. Wallace-nek sem, aki F. D. Roosevelt idején alelnök, Truman kormányában pedig az USA kereskedelmi minisztere volt. Wallace nagyhatású beszédet mondott Madison Square Garden-ben, a Szovjetunióval való becsületes együttműködés politikáját hirdetve, amivel dühös kirohanásoknak tette ki magát. Támadói, James F. Byrnes-szel az élen, a „szabad világ” veszélyeztetését látták Wallace simulékonyságában. Byrnes 1947-ben kiadott Speaking Frankly (Őszinte beszéd) c. könyvében így ír: „Az elnök napok alatt tisztázta az ügyet, remélem, hogy az amerikai nép túlnyomó többségének megelégedésére. Wallace miniszter visszalépése után az amerikai külpolitika iránti bizalom helyreállt…”                                                                                

A Byness-Wallace ellentétnek olajszaga volt, mint ahogy az amerikai olaj és az amerikai Európa-politika közötti összefüggésről a SOCAL (Standard Oil of California) egyik vezetőjének nyilatkozatából ez kiderül: J. L. Hanna, a SOCAL egyik igazgatója meglepő nyíltsággal kijelentette, hogy „amennyiben a Szovjetunióval igazi békés elrendezés jönne létre és az Egyesült Államok csatlakozna a leszerelési programhoz, nagy csapás érné az olajipart és az egész gazdaságot.” Majd saját megnyugtatására még hozzátette: „Nehezen tudnám azonban elhinni, hogy erre sor kerülne." J. L. Hanna persze pontosan tudta, hogy Herbert Hoover, F. D. Roosevelt elődje éppen Európába utazott, hogy a nyugatnémet különkormány megalakítását előkészítse. Amerika hatvan beavatott családjának körében pedig már nyílt titok volt, hogy J. F. Byrnes utódja George C. Marshall tábornok lesz.

                         

John Foster Dulles, a mindenkori elnökök bizalmi embere és biztos támasza, az odaadó közalkalmazott mintapéldánya, ellentmondásos és polarizáló figura volt. A hivatalok szürke eminenciásainak sürgetésétől és suttogásától nem zavartatva ült irodájában, nagy halom irat fölött görnyedve, és a jövő pókhálóit szövögette. Szavakból és paragrafusokból szőtte a szálakat, amelyekkel Nyugat-Németországot és Európa összes, nem szovjet érdekszférába tartozó országát Amerika szekerébe fogta, és dollármilliókkal fölhizlalva a vasfüggöny keleti oldalán élők ellen hajszolta. Nem zavarta, hogy terveivel mások büszkélkednek, az ő tollaival ékeskednek majd. Így tett Charles G. Dawes és Owen  Yung is, és így tesz majd H. S. Truman és G. C. Marshall is. John Foster Dulles kedvelte a félhomályt, a rivaldafényt másoknak engedte át… 

           

1947. június 5.-én George C. Marshall tábornok, az Egyesült Államok újonnan kinevezett külügyminisztere beszédet tartott a Harward Egyetemen. Marshall fölvetett egy megoldást Európa számára a háború utáni gazdasági és társadalmi széthullás kezelésére. Az USA Kongresszusi Könyvtárában föllelhető kiadvány szerint „Amerikának is haszna származik a tervből azáltal, hogy értékes kereskedelmi partnerekre és megbízható szövetségesekre tesz szert a nyugat-európai államok körében. Még ennél is fontosabbak azok az egyéni és kollektív baráti szálak, melyek az Egyesült Államok és Európa között szövődnek.”  A külügyminiszter által javasolt, Európa megmentésére szánt amerikai támogatás terve valóra vált, és Marshall-segély néven vált ismertté. Európa háború utáni segélyezésének terve azonban nem Marshalltól származott. Nincs abban semmi kivetnivaló, ha valaki jó kapcsolatok kiépítésére törekszik, de az már nem szivárgott át a köztudatba, hogy a terv milyen feltételekhez kapcsolódott. Az USA egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy megköveteli a kereskedelem liberalizálását, a termelékenység növelését, ezzel biztosítva Európa Amerikanizálását. Az európai politikai és gazdasági elit ez által elválaszthatatlanul hozzánőtt amerikai gazdasági partneréhez, és az Egyesült Államok hozzájárulása nélkül semmilyen jelentős gazdasági vagy politikai lépést nem lehetett végrehajtani” – magyarázza Richard Greaves angol politikai szakíró. Mit sem változtat e gazdasági és politikai függőség tényén, hogy mintegy szimmetrikusan átvetítve, mindez a vasfüggöny keleti oldalán is megvolt. A Sztálin vezette Szovjetúnió nem részesült a Marshall-segélyből, és azt sem engedte, hogy a csatlós államok részesüljenek belőle. A Harvardon nyilvánosságra került Marshall-terv eredetileg már a Külkapcsolatok Tanácsának a világháború kirobbanását megelőző politikaformáló hálózataiban megtalálható. Michio Kaku és Daniel Axelrod a Pentagon titkos háborús tervei c. könyvükben kifejtik, hogy „a külügyminisztérium és a CFR között zajló, 1939-ben kezdődő, zárt ajtók mögött tartott tárgyalásokon nyíltan taglalták, hogy az Egyesült Államoknak beavatkozó erőként kell fellépnie, a brit birodalom helyébe lépve.” A terv, amelyet Marshall adott elő, a CFR 1946-os, Charles M. Spofford ügyvéd és David Rockefeller vezette munkacsoport előterjesztésében is szerepelt, mely az Újjáépítés Nyugat-Európában címet viselte. Az Egyesült Államok ahhoz a feltételhez kötötte a segélyek folyósítását, hogy az európai újjáépítés együttműködés keretében szerveződjön. Ennek folyományaként alakult meg 1948 áprilisában az Európai Gazdasági Együttműködés Szervezete, s rendezték meg egy hónappal később a Hágai Kongresszust, ahol már az Európai Unió megalakításával foglalkoztak. A Hágai Kongresszus az egyesült Európa létrehozásának igényét fogalmazta meg, és hét kérdésben megvitatták a politikai unió aspektusait. A 7-es számú nyilatkozat kijelentette: „Az egyesült Európa létrehozását az egyesült világ megteremtéséhez tett döntő lépésnek kell tekintenünk.” – írja Dennis Behreandt. A Marshall-terv amellett, hogy segített Nyugat-Európának talpra állni, elvezetett az 1950-es Schuman-tervig, melyben Robert Schuman francia külügyminiszter fölvetette, hogy Franciaország és Németország teljes szén és acéltermelését helyezzék egy nemzetek feletti testület irányítása alá. Ez a felvetés vezetett az Európai Szén és Acélközösség, majd az Európai Atomenergia Közösség (EURATOM), és végül a Közös Piac megalakulásához. Ez egy forradalmian új szervezet volt, mivel szuverén hatalommal rendelkezett ahhoz, hogy mindenféle létező állami hatalom megkerülésével tőkealapokat hozzon létre, ellenőrizze az árfolyamokat, megszabja a befektetéseket, hiány esetén felszabadítsa a szén-és acéltartalékokat, illetve visszafogja a termelést túlkínálat esetén. Röviden: Az Európai Szén és Acélközösség egy kezdetleges kormányzat volt. Az 1951-ben létrejött megállapodás hat nemzet (Franciaország, Nyugat-Németország, Olaszország, Belgium, Luxemburg , Hollandia) szén-és acélkészletét rendelte egy közös alapba, melyet egyetlen felügyeleti szerv kezelt, amely megszabta az export-és import korlátozásokat, egységes munkaerő piacot teremtett, közös gazdaságpolitikát folytatott, valamint összhangba hozta a tagállamok életszínvonalát, megelőzve ezzel egy újabb háborút. Marshall tábornok és a CFR mögé rejtőzve bújt meg az a tény, hogy az Európai Szén és Acélközösség volt az egységes világbirodalom irányába tett első konkrét lépés, az egységes világkormány, az Új Világrend épületének első téglája. Első kézzelfogható eredménye e céltudatos tervezésnek a Páneurópai Mozgalom eszmei alapjain létrejött Európai Unió intézménye, amely Richard N. Coudenhove-Kalergi elméjében született. Ennek az embernek a létezése ismeretlen az iskolák tanulói és az egyetemek hallgatói számára, de a hatalmi elit az EU szellemi atyjának tartja. 1925-ben megjelent Praktischer Idealismus c. könyvében Kalergi arról ír, hogy a jövő Európáját nem az Óvilág honos népei birtokolják majd, hanem egyfajta identitástudat és történelem nélküli, gyökértelen embertípus, egy képlékeny massza, amely a különböző rasszok kényszerű keveredésének eredménye, s amelyen a jövőbeli hatalmi elit könnyűszerrel tud majd uralkodni.              

Az 1890. október 14.-én, Texasban született Dwight David Eisenhowernek, a hivatásos katonának, Amerika belépése a második világháborúba szolgáltatta élete nagy lehetőségét a katonai-politikai előmenetelre. 1942-ben Montgomery angol tábornaggyal együtt Rommel ellenfele volt Észak-Afrikában, 1943-ban az USA haderők főparancsnoka Olaszországban, 1944-ben a „második front” főparancsnoka Franciaországban, 1945-ben Marshall utóda az USA hadsereg vezérkari tisztében, 1950-ben pedig az Észak-Atlanti Szövetség (NATO) főparancsnoka Párizsban. Miután Adenauer aláírta az általános katonai szerződést, ezzel a nyugati tömb falán tátongó hézag bezárult, Eisenhower pedig esélyt szerzett az Egyesült Államok 34. elnökévé történő megválasztására. Hogy személyét még vonzóbbá tegyék, kampánymenedzserei még a választási zsivaj megindulása előtt visszahozták őt párizsi főhadiszállásáról, és a látszat kedvéért a Columbia Egyetem elnöki székét szerezték meg neki. A választási kampánygépezet „Ike, a joviális tábornok” image helyett az „Ike, a nagy humanista” profilját célravezetőbbnek tartotta. Truman, a Kansas Cityből jött nyakkendő kereskedő, hétéves országlása alatt kiismerte Washingtonban az olajcápák lélektanát. Harold LeClair Ickes (1874-1952), aki Roosevelt halála után a Truman kormányban maradt, ám egy éven elül lemondani kényszerült, olyan falatot dobott eléjük, amelybe egy olajkormánynak – Warren G. Harding, az USA 29. elnöke – kormányának egyszer már beletörött a foga. Ickes, aki 1933-1946-ig volt az USA államtitkára és belügyminisztere, az „amerikai évszázad” legnagyobb csalásának nevezte a 2 milliárd tonna olaj körüli civakodást, amelyhez képest a húszas évek Teapot-botránya egyszerű pénztári lopás volt. A Rockefeller család már régen szemet vetett az USA partvidékének egy jelentős, feltáratlan olajkincsére. Kb. 15 milliárd hordó (2 milliárd tonna) olajról van szó, amelyet F. D. Roosevelt javaslatára a második világháború alatt haditengerészeti tartaléknak akartak nyilvánítani. Az olajmonopóliumok megelőzték őt, és a szövetségi államok kormányzóival bérleti szerződéseket kötöttek a partvidékre, minden állammal külön-külön. Roosevelt halála után újból föllángolt a civakodás a korszak egyik legnagyobb gazdátlan kincsének megszerzéséért, anélkül azonban, hogy ez egyelőre sikerült volna. Truman elnök ugyanis, négy nappal az előtt, hogy 1953. január 20.-án a Fehér Házat elhagyta, aláírt egy törvényt, mellyel az ínycsiklandó olajkincset haditengerészeti tartaléknak nyilvánította, és a Hadügyminisztérium hatáskörébe utalta. Sokba került az olajvállalatoknak, hogy miután megszabadultak a lelkiismeretes Trumantól, Eisenhowert ültessék a helyére. Ötven millió dollárjuk feküdt már a republikánus választási kampányban és Eisenhower tudta, hogy ezt az ötvenmillió dollárt meg kell szolgálnia. Megválasztása után, kormányának első törvénykezési ténykedése az volt, hogy a Truman-féle törvényt hatályon kívül helyezte, és a partmenti olajtartalékokat becsértékének húsz százalékáért eladta az olajtársaságoknak.                                                    

Eisenhower megválasztásával a Dulles-fivérek sem jártak rosszul, akik 1920 óta minden kormányban benne voltak, és minden kormányváltást átvészeltek. Allan Wells Dulles , a fiatalabbik a Central Intelligence Agency (CIA) első igazgatója lett, fivére, John Foster Dulles az USA külügyminiszteri székét kapta meg. Az Eisenhower-kormány három további kinevezése világosan mutatja az Egyesült Államok külpolitikájának akkori fő irányvonalát: az olajügyekben való minél nagyobb befolyás biztosítását. A tőkésvilág vezető olajbankjának, a Chase Manhattan Bank (Chase National Bank) elnöke, John D. Rockefeller II. veje, Winthrop W. Aldrich lett 1953-ban a londoni nagykövet. Loy W. Hendersont, a Wall Street addigi teheráni helytartóját az Egyesült Államok rendkívüli nagykövetévé nevezték ki, az egész Közép-Keletre. George F. Kennan szovjetszakértő-politológust, aki jelentős szerepet vállalt a Marshall-terv (vagy segély) kidolgozásában, Eisenhower Moszkvába küldte nagykövetnek.                                                           

1954-ben J. F. Dulles külügyminiszter atomtámadással fenyegetőzött, 1957. március 9.-én pedig a kongresszus jóváhagyta azt a doktrinát, amelyik Washington közel-és közép-keleti pozícióinak megszilárdítását célozta. Dwight D. Eisenhower amerikai elnököt és John Foster Dulles külügyminisztert tartják e dokumentum szerzőjének. 1961-62-ben egy hajszál (pontosabban Vaszilij Archipov tengerész tiszt) választotta el a világot az atomháborútól. Európa megosztottsága és az amerikai térnyerés a Közel-Keleten biztosította, hogy a Nagy Játszma ne dőljön el. A hidegháború minden síkon folyt, olyan kifinomult módszerekkel is, amelyeket akkor ideológiai diverziónak hívtunk. Ennek volt egy szép példája, amikor Allen Wels Dulles, a CIA első igazgatója 1958-ban védőszárnyai alá vette Borisz Paszternák Doktor Zsivágó című regényének a kiadását, amit személyesen koordinált. A CIA egy 1958-as jelentésében leírták: el kell érni, hogy a könyvet minél nagyobb példányszámban és minél több nyelven adják ki, az írót pedig Nobel-díjjal tüntessék ki, ami 1958-ban meg is történt (de nem vehette át). A könyvet egy szigorúan titkos diplomáciai akció keretében Hollandiában adták ki először orosz nyelven. A brüsszeli expón, majd később másutt is, ingyen osztogatták a könyvet, a CIA költségén.   

        

1961-ben egy hajszál, pontosabban Vaszilij Archipov tengerész tiszt választotta el a világot az atomháborútól. A hidegháború évtizedei alatt sokáig stabil volt az egyensúly a nagyhatalmak között. Az ázsiai kontinensen lezajlott helyi háborúk csak erősítették az egyensúlyt, a kontinens perifériáján egyik nagyhatalom sem tudott kizárólagos szerephez jutni. Aztán 1973-ban ismét bejött a képbe az olaj. Energiakérdésekkel foglalkozó szakemberek Európa energiahelyzetét az 1970-es évek elején egyébként is aggasztónak tartották, és ismét beigazolódott: ha valami forr a politikában, annak olajszaga van.