A PERZSA OLAJ TÖRTÉNETE

  A PERZSA OLAJ TÖRTÉNETE

A Nobel fivérek már harminckét éve művelték a nagyüzemi kőolaj-kitermelést Bakuban, és Pennsylvania első olajkútjai leszálló ágban voltak már, amikor a perzsa olaj még a sivatag homokja alatt évmilliók óta várta, hogy fölfedezzék. Egy francia geológus kutatásai nyomán sejteni lehetett ugyan, hogy a Kaszpi-tó alatti olajrétegek déli irányban Perzsia alá is elhúzódnak, de a próbafúrások látványos eredményt 1908-ig nem hoztak. A rózsák és a borok hazája -ahogy Hafiz megénekelte a XIV. században - a hegyek és sivatagok földje, a lassú karavánok és gyors rablóbandák otthona, Anglia és Oroszország között kezdettől fogva ütközőpont volt. Bár Perzsia nem határos Angliával, az India felé vezető szárazföldi út miatt mindig is az angolok érdeklődésének középpontjában állt, ugyanakkor a cári Oroszországnak a Perzsa-öböl megszerzése iránti törekvése miatt Szentpétervár is élénk érdeklődést tanusított. A perzsa uralkodónak semmi kedve sem volt ahhoz, hogy két egymásnak rohanó bika közé álljon, ezért Nasszer Al-Din Shah Quajar (1848-1896) megkisérelte, hogy Oroszországot és Angliát egymás ellen kijátssza Perzsia, a nemesi réteg, és a maga javára. Pénzügyeit egy angol bank, az Imperial Bank of Persia (Bank-e Sahi) bonyolította nagy előzékenységgel, amely az angol tőke egyik úttörő vállalkozása volt Pezsiában. Az Imperial Bank készséggel hóna alá nyúlt az angol vállalkozásoknak, és ez a bank folyamodott először olajkoncesszióért 1889-ben. Legalábbis a nyugati könyvek szerzői így tudják. Egészen pontosan az történt, hogy ezzel a koncesszióval zárta le a sah azt a több éves vitát, amely egy korábbi, általa egyoldalúan felbontott koncesszió szerződés miatt keletkezett. Nasszer Al-Din Shah Quajar egy, a mai Izrael területén Beer Josaphat néven született német-zsidó bankár és üzletembernek, Julius de Reuter bárónak, a Reuters hírügynökség alapítójának adott először Perzsia egész területére 70 évre szóló kizárólagos jogot a perzsa föld minden ásványi kincsének kitermelésére, hasznosítására, út, vasút, és csatornahálózat, távíróvonalak építésére és üzemeltetésére, továbbá vámszolgáltatások ellátására 1872-ben. A sah miután a lexikonban utánanézett, hogy voltaképpen mit is akarnak tőle - mert a külföldieket addig nem érdekelte más, mint a mazsola, az ópium és a szőnyegek - koncessziót adott Reuter bárónak, ebből azonban nem sok haszna lett. Intézkedése felháborodást keltett Perzsián belül és kívül egyaránt. Tiltakozott Oroszország, a belső ellenzék, a lakosság, és tekintélyes perzsák, akik nehezményezték a növekvő angol befolyást, és hogy a perzsa föld összes erőforrása zsidó kézre került. Az erős politikai nyomásnak engedve Nasszer  Al-Din Shah 1873-ban egyoldalúan semmissé nyilvánította a szerződést arra hivatkozva, hogy a vasúti projekt nem indult be 15 hónapon belül. Ennek jogosságát azonban Reuter báró sohasem ismerte el. Az ismételten benyújtott kártérítési kérelmek és több éves huzavona után a brit kormány, személy szerint Henry Drummond Wolf parlamenti képviselő közbenjárására a sah új koncessziót adott Reuter bárónak, amely olajkutatásra és kitermelésre jogosított ugyan, de az eredetihez képest jelentősen korlátozott volt, nem vonatkozott arany, ezüst, és más színesfémek bányászatára. Ez az új koncesszió Bank-e Sahi, azaz Imperial Bank of Persia koncesszió néven vált ismertté. Ezt követően a bank eladta a jogokat a Persian Mining Corporation nevű brit-perzsa cégnek, 150.000 fontsterlingért. Csak amikor a koncesszió harmadszorra egy előkelő és vállalkozó szellemű örmány származású perzsa generális - Antoine Khitabsi khán - kezében a Shushtar és Bushire melletti spontán felszínre törő olajforrásokból meregetve némi hasznot kezdett termelni, akkor csorgott a sah pénztárába kétezer toman évente.



Khitabsi khán valami keveset költött még vesztegetésre és maga annyit keresett, hogy mindennapi pilafját birkahússal és mazsolával ehette, cége azonban tíz év múlva tönkrement.   

                                                                  Antoine Khitabsi khán 

                  

                                                                               

Ez volt a helyzet Pezsiában, amikor egy Ausztráliából hazatelepült, aranybányán meggazdagodott angol spekuláns, bizonyos William Knox d’Arcy 1901-ben feltünt a láthatáron. Aranykutató, mérnök, kalandor és álmodozó volt egyszemélyben. Queenslandben a Mount-Morgan-i aranybányáknak és szerencséjének köszönhette vagyonát, miután cégét, az aranybányászatban sikeres Mount Morgan Gold Mining Co.-t jelentős árfolyamnyereséggel sikerült eladnia, milliomos lett. Hazaérkezvén Ausztráliából körbeutazta Európát, társadalmi ambícióihoz kapcsolatokat építgetett, és pazarul költekezett. Hamarosan az angol politika prominens köreibe is bejutott, ahol sikeres mérnökként fogadták, de költekező életmódja miatt vagyona megfogyatkozott. Mozaffár Al-Din Shah Quajar (1896-1907), a Quajar dinasztia ötödik uralkodója, az időközben meghalt Nasszer Al-Din Shah tapasztalatlan, állandó pénzhiánnyal küszködő fia az 1900. évi párizsi világkiállításra utazott.  Látszólag a világkiállítás megnyitására utazott Khitabsi khán is, valójában azért, hogy tőkeerős európai befektetőt keressen olajkutatásra, mire a sah megérkezik. Khitabsi khán Sir Henry Drummond Wolff-hoz fordult segítségért, aki 1887-1890-ig Teheránban nagykövet volt a  brit kormány szolgálatában. Wolff a vállalkozó szellemű mérnököt, William Knox D'Arcyt ajánlotta, aki aranybányáival vagyont szerzett Ausztráliában. Oroszország erőteljesen éreztette befolyását Perzsiában, már 1879-től kérte, hogy orosz tisztek parancsnoksága alatt kozák dandár állomásozzon Teheránban. A sahra erőteljes nyomás nehezedett a kényes erőegyensúly fenntartása érdekében, és ezt az angolok is tudták. Lord Curson of Kedleston, India alkirálya meg is fogalmazta, hogy Perzsia sakktábla, amelyen játék folyik a világuralomért. A brit külügyminiszter, Sir Arthur Henry Hardinge szerint a brit politika legfontosabb célja most, hogy ellenálljon az orosz behatolásnak Perzsiában. Egy olajkoncesszió helyreállítaná a felbillenő egyensúlyt, ezért befolyásos személyiségek örömmel javasolták D'Arcynak, hogy az ajánlatot fogadja el. Az Amerikából érkezett hírek a texasi olaj 1901. január 10.-i fölfedezéséről, az ígéretes perzsa olajlelőhelyekbe vetett reményei, és fogyatkozó vagyona arra késztették, hogy a megbízást elfogadja. Londoni Grosvenor Squarei kastélyát maga mögött hagyva 1901. április 16.-án Perzsiába utazott. Ismerte a Nobel fivérek által fölvirágoztatott Apsheron-fészigeti olajmezőket a Kaszpi-tenger partján, és Jacques de Morgan  francia régész és geológus kutatásai alapján feltételezte, hogy az óriási földalatti olajtó a perzsa fennsík alá is elhúzódik. Khitabsi khán, a törpe perzsa Rockefeller elmondta neki, hogy Ozmuzd szent tüzei nem csak a régi krónikások képzeletében, hanem a valóságban is léteznek. Mozaffár Al-Din Shah Quajar - akit apja nemigen avatott be az államügyekbe - számára a Knox D’Arcy-val való ismeretség ünnepet jelentett a hétköznapok vígasztalan egyhangúságában. Ő maga jól élt, de ez nagy terhet jelentett lesoványodott bankszámlája számára, ezért az államkincstár feltöltése érdekében nagy szükség volt a koncesszió eladásból származó bevételre. Háromszor járt Európában, a párizsi világkiállítás alkalmával kinematográfot vásárolt, hogy bemutathassa a mozgófilmben megtestesülő nyugati csodát az ő szegény szolgáinak, alapot vetve ezzel a perzsa mozi és filmipar számára. Oroszország és Anglia felé nyolcvanmilliós hitel fejében elzálogosította már legjövedelmezőbb adó és vám bevételeit, s most itt ez az olajkutató angol, aki 20.000 fontot kínál neki egy papírdarabért, amit koncessziónak neveznek. Ő többre gondolt, de mivel más vállalkozó nem volt, ám legyen- gondolta a sah, majd a teheráni nagyvezír Khitabsival megtárgyalta az oroszok részéről várható akadályokat. Kihasználva, hogy az orosz követségen senki sem beszélt perzsául, létrejött egy 480.000 négyzetmérföld területre vonatkozó, 66 évre szóló megállapodás. 1901.május 28.-án Mozaffár Al-Din Shah Quajar egy „firmánt”, azaz általános felhatalmazást adott Knox D’Arcy-nak, kőolaj kutatására, hasznosítására és kivitelére vonatkozó kizárólagos jogot Perzsiában, az ország öthatod részében, az öt északi tartomány-Azerbajdzsan, Gilan, Mazandaran, Astarabad, Khorasan-kivételével. Az okmányban szó szerint ez állt:

„Különleges érdemeire és a Nagy-Britannia és Perzsia között fennálló barátságos kapcsolatokra való tekintettel, William Knox D’Arcy mérnöknek és hozzátartozóinak, minden meghatalmazottjának, utódjának és örökösének teljes felhatalmazást és korlátlan szabadságot adunk, hogy hatvanhat évig a perzsa föld mélyében kutasson és ásasson, úgy, hogy az általa termelt termékek jogos és háborítatlan tulajdonát képezzék.”                                                                                                                                                                 A sahnak ezért húszezer fontot kellett kapnia készpénzben, ugyanennyit a D’Arcy-féle vállalattól részvényekben, és ezen felül a tiszta nyereség 16%-át. A sah úgy érezte, hogy összes eddigi üzletei közül a még nem létező termékek eladása a legjobb. Ha Perzsia sivatagjaiban mégis olajat találnának, a szerződés záradéka biztosítja, hogy az államkincstár ebben az esetben se maradjon bevétel nélkül. A sahot, ill. a perzsa államot a jövőbeni tiszta nyereség 16%-a illeti meg. Duplán! Nem, triplán jó üzlet volt ez, mert a tanácsadók és miniszterek elmaradhatatlan baksisát is Knox D’ Arcy fizette. Mozaffár sah a húszezer fontját meg is kapta, de nem készpénzben, hanem részvényekben, ehelyett azonban kaptak az ő tanácsadói, miniszterei és ezek rokonai ezer fontot aranyban. Vélhetően Khitabsi khán is megkapta a magáét, de amúgy sem lehetett oka panaszra, mivel a perzsa kormány megbízta az engedmény hasznosításának ellenőrzésével. 1901-ben D'Arcy Londonban társaságot alapított, és olajkutatás céljából 250.000 km2-t átengedett a saját területéből. Ez volt az első társaság, amely módszeres kutatófúrásokat végzett Perzsiában. Első kutatási területként az Észak-Perzsia nyugati részén szinte megközelíthetetlen hegyekkel körülvett Qasr-e Sirin fennsíkot jelölték ki, de a fúrás nem járt eredménnyel. Ezután délebbre próbálkoztak és találtak is némi olajat Kermanshahnál. Az olajkutatásnak ezt a kezdeti korszakát, amely még a felszíni nyomokra, intuíciókra, és a véletlenre épült, Magyarországon dr. Papp Károly geológus "naív" korszaknak nevezte, aminek végét 1906-nál jelölte meg. D’Arcy ekkorra már 300.000 fontsterling körüli összeget invesztált az olajkutatásba. Ő fizette a tanácsosokat, minisztereket és azok rokonait, fizetnie kellett az angol mérnököket, perzsa munkásokat és a helybéli khánokat. Pénze pedig egyre fogyott. 1904 áprilisára cége a csőd szélére került és D'Arcy Londonból kért pénzügyi segítséget. Kormány körökben  riadalmat keltett a lehetőség, hogy D'Arcy az értékes olajkoncesszió eladására kényszerül és ezáltal a reménybeli perzsa olaj idegen kezekbe kerül. Úgy gondolták, hogy befolyásos, olajügyekben járatos, nagy tapasztalatú üzletemberektől és kormánytisztviselőktől támogatva jobb kilátásai lesznek, és összehozták Lord Strathconával, aki egy maga erejéből milliomossá vált skót, és a Canadian Pacific Railway - a Kanadai Csendes-óceáni Vasúttársaság tulajdonosa volt. Elnöke volt továbbá az 1886-ban Glasgowban alapított Burmah Oil Company-nak is. A cég Hátsó-India olajkitermelő vállalkozása volt és Spatular (Henry) Deterding és Samuel Marcus (aki későbbLondon polgármestere és Lord Beasted lett) is kapcsolatban állt vele. D'Arcy cége 1905-ben beolvadt a Burmah Oil-ba.                                                                                                         
Mozaffár Al-Din Shah Quajar 1907.január 3.-án szívrohamban váratlanul meghalt, így a pezsa olajipar felvirágzását nem érhette meg, de legalább nem kellett látnia, ahogy Perzsiát a nagyhatalmak cincálják. Londonban Lord Fisher és Samuel Marcus egy lépéssel közelebb jutottak a perzsa olajmezőkhöz, de az ország nyugtalan időknek nézett elébe. Oroszország és Anglia hozzálátott Perzsia érdekszférákká történő felosztásához. 1907. augusztus 31.-én Szentpétervárott megszületett az angol-orosz egyezmény, amely Németországban Bismarck számára aggodalomra adott okot és - mint később kiderült -jogosan. Az  egyezmény Pezsiát három övezetre osztotta: Északi övezet - orosz érdekszféra, déli övezet - angol érdekszféra, középső övezet - semleges. Ez pontot tett a Great Game intenzív szakaszára, de a Nagy Játszma nem ért véget.

  A felosztási terv a perzsa nép tetszését nem nyerte el, de nem is volt kiváncsi rá senki. Az új uralkodó, Muhammad Ali Shah Quajar (1907-1909) a nép akaratával szembeszállva a maga megerősítésére volt miniszterelnökét visszahívta a száműzetésből, erre lázadás tört ki, a miniszterelnököt pedig megölték. A helyi felkelések és lázadások polgári forradalommá terebélyesedtek, de nyugtalanság gyengítette a cár hatalmát az északi szomszéd - az Orosz Birodalomban - is.

Megjelent Teheránban két grúz is, akik 1916 márciusában 25 évre szóló olajkoncessziót szereztek a teheráni kormánytól Észak-Perzsiára. Az észak-perzsa olajmezők új tulajdononosai egyikéről tudni lehet, hogy 1905-ig egy Batumi melletti kis faluban mezőgazdasági szakemberként dolgozott, és Akakius Mefodievics Khoshtariának hívták. Társának Sepalassar Asham volt a neve. Perzsia kormánya ekkortájt egy kiskorú gyermekből (Sultan Ahmad Shah Qajar, 1909-1925) és néhány korrupt miniszterből állt, akiknek minden lépését orosz kozákok figyelték. Bármilyen korruptak voltak is, Perzsia törvényes hatalmát képviselték. Az első világháború/olajháború alatt az észak-perzsa régió orosz megszállása alatt céget alapítottak Orosz-Perzsa Olajtermelő és Kereskedelmi Vállalat (RUPENTO) néven a koncesszió hasznosítására. 1917 februárjában Oroszországban  II. Miklós cár már nem volt ura a helyzetnek, november 7.-én kitört a bolsevik forradalom. A perzsa kormány értesült arról, hogy az addig Oroszország néven ismert birodalom megszűnt létezni. A kozákok elmenekültek Perzsiából. 1921. február 26.-án Oroszország bejelentette Perzsiában állami mivoltában történt újjászületését Szovjetúnió néven. A szovjet kormány szerződésben lemondott minden privilégiumról és koncesszióról, amelyet orosz alattvalók Perzsiában szereztek és a perzsa népnek ajándékozott minden Perzsiában található orosz tulajdont azzal a feltétellel, hogy a szerződés 13§-a szerint ezt az orosz tulajdont Perzsia soha többé idegen ország polgárának el nem adhatja. Ennek fejében Perzsia hivatalosan elismerte a Szovjetúniót és Theodore Rothstein szovjet nagykövet ünnepélyesen elfoglalta helyét Teheránban. A szovjetek által a perzsa népnek ajándékozott javak közé tartozott Khoshtaria és Asham koncessziója is. A háború és az oroszországi bolsevik forradalom utáni polgárháborús állapotok ellehetetlenítették a cég működését. Asham és Khoshtaria 100.000 fontért eladták koncessziójukat az APOC-nak 1920-ban, amely a perzsa olaj kitermelésének jogával addig is rendelkezett az orosz érdekszférában lévő északi tartományok kivételével. Az Anglo-Persian nem vesztegette az időt, tudtára adta a perzsa kormánynak, hogy Asham és Khostaria sohasem volt orosz alattvaló, hanem született georgiai (grúz), a bolsevik forradalom után kikiáltott grúz köztársaság polgára, tulajdonuk tehát ennélfogva nem esik az orosz polgárok tulajdonát elajándékozó rendelkezés hatálya alá. A fenti teljesen világos és helytálló okfejtés elhangzása után nem sokkal szovjet csapatok bevonultak Georgiába. A perzsa kormány nem ismerte el az Asham-Khoshtaria-féle koncesszió APOC tulajdonba kerülésének érvényességét, álláspontja szerint a koncessziós jogok Szovjet-Oroszország hatáskörébe tartoznak, ezáltal visszaszálltak Perzsiára, és nemzetközi vita kerekedett ebből az 1920-as években. 
Az észak-perzsa olajvidék tehát de jure (jogilag) az Anglo-Persian Oil Company tulajdona volt, de facto (ténylegesen) pedig a perzsa kormányé. Egy harmadik, magasabb szempontból azonban de jure és de facto a Szovjetúnió fennhatósága alá került. Észak-Perzsia tudniillik a Szovjetúnióval volt határos és Észak-Perzsiából a kereskedelem számára az egyetlen járható út a Kaukázuson át vezetett, amely szovjet terület volt. Amíg a Kaukázus szovjet tulajdon, addig a Szovjetúnió markában tartja a perzsa kincseskamra kulcsát. A Szovjetúnió ezért amennyire tudta gátolta az idegenek letelepedését a Kaukázusban, ez ugyanis azzal a veszéllyel járt volna, hogy a régió elidegenedik, majd leválik a birodalomról. 
Ez volt a helyzet elméleti képe. A gyakorlatban azonban az történt, hogy miután a Szovjetúnióval 1921. február 26.-án szerződésben rögzítették, hogy az érintett olajat semmilyen körülmények között sem szabad más külföldi kormánynak ill. polgárnak eladni, Sultan Ahmad Shah kormánya szinte azonnal tárgyalásokba kezdett Rockefellerrel. A Szovjetúnió abban az időben még fiatal és zsenge óriásbébi volt, Perzsia megtehette, hogy simán figyelmen kívül hagyta felháborodott tiltakozásait. 1921-ben a Standard Oil az észak-perzsa olaj kitermelésére ötven évre szóló koncessziót kapott, amelyért Rockefeller készpénzben fizetett, ez pedig a perzsa szívnek különösen jólesett. Ez a koncesszió kis híján háborúhoz vezetett az Egyesült Államok és Anglia között. Anglia a világ erkölcsi érzékére apellálva azzal vádolta Rockefellert, hogy lopott jószágot vásárolt. Anglia felháborodása érthető, hiszen addig mintegy 325.000 fontot fektetett be az észak-perzsa olajmezőkön. 
A meglehetősen feszült helyzetben 1921 karácsony táján Sir John Cadman, Anglia olajképviselője Amerikába utazott és illendő módon ajándékot is vitt a Standard Oilnak. Az ajándék a sokat vitatott iraki olaj volt. Sir Cadman a még kiaknázatlan iraki olajforrások felét felajánlotta a Standard Oilnak, viszonzásul az ugyancsak vitatott észak-perzsa olajmezők felét kérte. Az ügylet fenomenális hatást váltott ki az izgatott emberiségből. A diplomaták és újságírók mintegy varázsütésre megfeledkeztek azokról a szörnyű vádakról, amelyeket előző nap még egymás fejéhez vagdostak. Walter C. Teagle, a Standard Oil of New Jersey elnöke bankettet rendezett John Cadman békeangyal tiszteletére, amelynek folyamán az elnök és az angyal örök barátságot fogadtak egymásnak. Az ünnepi beszédek egyikében Cadmant VI.Sándor pápához hasonlították, aki egykor szintén felosztotta a világot, bár ő utána nem egyesítette. 
Az általános elérzékenyülés és eufória három hónapig sem tartott. 1922.március 2.-án a perzsa kormány felmondta a Standard Oillal kötött koncesszió szerződést és minden kapcsolatot megszakított Rockefeller vállalatával. 
Évszázadokra visszamenőleg sem volt példa arra, hogy Perzsia valaha szembefordult volna egy nyugati hatalommal. A teheráni amerikai nagykövet élesen tiltakozott, de be kellett látnia, hogy a tiltakozó jegyzékek hatástalanul puffognak el a perzsa csillagok alatt. 
Büntetőexpedíció helyett 1923 júliusában egy előkelő amerikai úr érkezett Teheránba, aki Harry Ford Sinclair olajkereskedőként mutatkozott be, és élénk érdeklődést tanúsított az észak-perzsa olaj iránt. Világszerte Rockefeller vetélytársaként ismerték, olajfinomítói 80.000 hordó olajat dolgoztak fel naponta, 900 mérföldnyi olajvezeték és több szénbánya tulajdonosa volt. Nem terhelte számláját angol barátság és a Szovjetúnió is megtűrte. Mindezek tetejébe tízmillió dollár kölcsönt ajánlott a kormánynak és 300 ezret a miniszterelnöknek. Ez utóbbi körülmény úgy látszik megnyerte számára Perzsia szívét, és 1923.december 20.-án Sinclair megkapta a perzsa kormánytól jóváhagyott, az országgyűléstől ratifikált, jogilag, formailag kifogástalan koncessziós szerződést az észak-perzsa olajmezőkre. Sinclair úr boldogan utazott haza Amerikába, de öröme az észak-perzsa olajforrásokban addig sem tartott, mint annak idején Asham és Khostaria úr, az Anglo-Persian, vagy a Standard Oil  diadala. Huszonöt napra rá néhány derék new yorki rendőr a milliomos olajmágnás Harry F.  Sinclair urat beszállította a fogházba. A botrányos esemény hatására a perzsa kormány azonnal semmissé nyilvánította a koncesszió-szerződést. A magas perzsa kormánynak valahogy nem volt szerencséje üzletfeleivel.

Majdnem pontosan hét évre rá, hogy Al Din Mozaffar sahtól D’Arcy firmánt kapott a perzsa olaj felkutatására, kitermelésére és hasznosítására, a hét évi eredménytelen kutatás meghozta gyümölcsét. Éppen ideje volt már, mert D’Arcy mindaddig 500.000 fontot ölt már az olajkutatásba - eredménytelenül.                                                                                                                                                                         
„Évek óta hasztalan kutatunk olaj után, sehol, semelyik gyarmatunkon nem találunk egy csöppet sem. Hat éve kutatunk Perzsiában, már három mély kutat is fúrtunk, de teljesen hiába. Reménytelen a helyzet, épp most sürgönyöztem, hogy állítsák le a kutatásokat, mert az csak falja a pénzt. Nem marad más hátra, ki kell egyeznünk valahogy a németekkel, hagyni kell, hogy ők is létesíthessenek gyarmatokat Kínában és Afrikában.”-Írta Winston Churchill 1908-ban. A Burmah Oil türelme is elfogyott, amely 1904-ben megmentette az expedíciót. Knox D'Arcy a kétségbeesés határán állt, Groswenor Square-i kastélya és vidéki ingatlanai is veszélybe kerültek. Churchill ellenében szinte könyörögve kérte Reynoldsot, hogy a kutatást ne adja fel.       

                                                                                                                             

Középen George Bernard Reynolds.        

A kutatás vezetője, az ötven körüli, magányos, félszeg, könnyen sértődő George Bernard Reynolds volt, akit egy sorban lehet említeni az olaj nagy pionírjaival: Drake-kel és Lucasszal (ha az oroszokat kihagyjuk). Táviratban már többször megkapta a leállási parancsot Londonból, de a megfutamodás nem volt része karakterének. Az indiai Királyi Műszaki Főiskolán diplomát, és Szumátrán tapasztalatot szerzett geológus végtelenül megvetette a londoni semmittevőket akik értesítették, hogy a pénz elfogyott és utasították, hogy a felszerelést szállítsa a kikötőbe, a munkásokat bocsássa el és jöjjön haza Angliába. A londoni semmittevők parancsa ellenére ő nem állt le, hanem D'Arcy kérésének eleget téve folytatta a fúrást, kitartva végsőkig, amíg a leállási parancs írásban is megérkezik Londonból. Ez a csekély haladék elég volt, hogy a sors kegyet gyakoroljon. A Kanadaiakból, lengyelekből és néhány törzsi arabból álló kis csapatával a koncessziós terület nyugati szélén a Chiakh Surkh izzó homokjában vízhiánnyal és 50 C fokos hőséggel dacolva végzett több évi kemény munkát végre siker koronázta.

A siker szaga már benne volt a levegőben. Az Agros hegység lábánál fekvő Masjid-i Suleiman falucska határában átható záptojásszag terjengett, de Reynolds számára ez volt a legkellemesebb dolog, amit az elmúlt hét évben érzett. A fúrólyukból szivárgó kénes gázok beterítették a környéket, amikor szinte az utolsó percben, 1908. május 26.-án hajnali 04 órakor 1180 láb mélységből 75 láb magas sugárban olaj tört az ég felé. Reynolds távirata, melyben a sikert jelentette Knox D'Arcynak, öt nap alatt ért Londonba. "Ha ez igaz, akkor minden gondunk megoldódott"-szólt D'Arcy, majd hozzátette: "senkinek egy szót se, amíg a hír megerősítést nem nyert." Bebizonyosodott, hogy D’Arcy nem fantaszta, hanem logikusan gondolkodó szakember volt. Perzsia átalakulása megkezdődött. A XX.század története az olaj története, és ez Perzsiára különösen igaz.

Masjid-i Suleiman. Ezért a percért dolgoztak hét éven át.

Reynolds és győztes csapata Masjid-i Suleiman határában.

George Reynolds 1908. május 26.-án Londonba küldött eredeti távirata.

Ettől a ponttól kezdve a történetnek két változata van forgalomban, mert a világ egyik legnagyobb olajmonopóliuma születésében a Secret Intelligence Service szerepe évtizedekig nem volt publikus.

„A”változat:                                                                                                                                     Knox D’Arcy tárgyalásokat kezdett a részben az angol kormány tulajdonában lévő Burmah Oil Companyval, amely Burmában (ma Mianmar) termelt ki olajat. 1909. április 14.-én a Burmah Oil leányvállalataként megalakult az Anglo-Persian Oil Company, és D’Arcy eladta nekik összes jogait. 203.067 fontot, 19 shillinget és 6 pennyt kapott készpénzben, ezen kívül 170.000 részvényt 895.000 font névértékben, amelyek értéke néhány év múlva hússzorosára emelkedett. Lord Fisher addigra már kimondotta szavát az olaj fontosságát illetően, márpedig ennek súlya volt, mert az admiralitás első lordja nem volt különösebben beszédes természetű. Az angol flotta számára 1901-ben alkítottak ki új támaszpontokat, így pl.a Schatt el Arab folyó torkolatánál is, és Lord Fisher gondoskodott az általa teremtett Dreadnoughtok számának gyarapításáról. A Burmah Oil Company (BOC) szívesen ment Perzsiába, hiszen az erőt demonstráló Dreadnoughtok árnyékában biztonságban érezhette magát és már egy év múlva új társaság alakult Londonban: Az Anglo-Persian Oil Company (APOC). A burma Oil Company és az Anglo-Persian Oil Company az APOC nevét megtartva fúzionált, ílymódon a 170.000 BOC részvény kapcsán egyúttal az APOC részvényese is lett. D’Arcynak tehát már két olajvállalata is volt. Amikor az új társaságban az öreg Sthrathcona az elnöki széket elfoglalta, a felügyelő bizottságban mellette ült Knox D’Arcy is.

„B”változat:

Sivatagi vándorlásainak során D’Arcynak valahogyan szívéhez nőtt a perzsa nemzet és onnantól kezdve a perzsa nép szószólójaként lépett fel Londonban. Hitetlenként érkezett a rózsák és a bor hazájába, de a sivatag csendje és az embert próbáló körülmények segítettek neki megtalálni Istent és mélyen hívő keresztény vált belőle. Elhatározta, hogy feladja londoni állását és eladja nagy értékű koncesszióját. A Burmah Oil Company-nál végzett munkája során helyesnek tartotta, ha nem beszél  szándékáról, ennek ellenére jóformán többet tudtak  üzleti tárgyalásainak állásáról, mint ő maga. Ifjabb Rockefeller mészárlást rendezett 1914-ben Ludlowban, a Colorado Fuel and Iron Company korlátlan uralmának fenntartása érdekében, de az angolok kifinomultabb módszerekkel dolgoztak: Knox D’Arcy egy alkalommal három napos kairói tartózkodás után útban Anglia felé üzleti tárgyalásainak idejére Alexandriában szállt meg az Imperial Hotelban. Távolléte alatt szobáját átkutatták. Ládáit, koffereit, szekrényeit feldúlva találta, értékeiből azonban semmi sem hiányzott. D’Arcy Alexandriában a Peninsular and Oriental hajójára szállt, hogy tovább utazzon Angliába. A hajón megismerkedett egy anglikán lelkésszel, aki bizalmába férkőzve elmondta neki, hogy Londonba érkezésük után rövidesen tovább fog utazni Kínába, hogy ott hirdesse Isten üdvözítő igéjét. D’Arcy elmondta a papnak, hogy röviddel Perzsiából való elutazása előtt hallotta, hogy egy Khostaria és egy Asham nevű grúz koncessziót akar Észak-Perzsiára. Valószínűleg az egész országra szóló jogokat meg akarják majd szerezni. Ebből újabb vérontás lesz, a perzsák pedig továbbra is koldus szegények maradnak. Ő, mint Isten szerény szolgája ezt nem vállalhatja, sőt kötelességének érzi, hogy megakadályozza. D’Arcy meglátta az utat, amely az Úrhoz közelebb vezeti és úgy látta helyesnek, hogy ennek érdekében az egyházra bízza a nyakában lógó bőrzacskóban hordott firmánt, és átadta a papnak. Így nem akadályozhatja abban, hogy a hegyek között és a sivatagban az olaj csalóka hívsága helyett kallódó lelkek után kutasson. Abban maradtak, hogy ő lesz az egyház bizalmi embere Perzsiában, hiszen ismeri az országot és szereti az ottani embereket. Londonban aztán hideg zuhanyként érte D’Arcyt a felismerés, hogy rászedték. Rá döbbent, hogy Alexandriában a koncessziót keresték szállodai szobájában, és hogy az élete is veszélyben volt.

A pap álpap volt, mégpedig nem akárki, hanem Sidney Reilley alias Shalomon Rosenblum, a Secret Intelligence Service (Angol Titkosszolgálat) vezető ügynöke. Egyesek szerint róla mintázta Ian Lancaster Fleming - aki maga is kém volt valamikor - a James Bond figurát (mások szerint Dusko Popovról). Reilley avagy Rosenblum az orosz zsidó szuperkém és kalandor, a megtévesztés nagymestere, több kalandos akciót bonyolított. 1909-ben hegesztő munkásnak álcázva beépült a Krupp művek esseni gyárába, hogy a császári Németország fegyvergyártásáról szerezzen információkat. A második búr háború idején orosz fegyverkereskedőnek álcázva föderítette a holland fegyver és lőszer utánpótlás hálózatát. A Nagy Háború idején vezérkari tisztnek álcázva részt vett a német főparancsnokság egyik vezérkari ülésén.

Reilley ismeretségi körében csodálatos dolgokat meséltek John Dustin Archboldról és a Standard Oil-ról, ezért a D’Arcytól csalárd úton megszerzett olajkoncessziót először az amerikaiaknál próbálta értékesíteni, de ajánlatát Archbold indoklás nélkül visszautasította. Nem maradt más Reilley számára mint az, hogy a koncessziót saját gazdáinak ajánlja. A Secret Intelligence Service működésének kezdetén súlyt helyezett arra, hogy önfenntartó legyen, ennek érdekében tényleges gazdasági tevékenységet folytatott. A SIS áruja az információ, vevőköre pedig Őfelsége kormánya, a tengernagyi hivatal és a vezérkari főnökség volt. Hasznosítás céljából elfogadtak értékpapírokat, ingatlanokat, részvénykötegeket is. Ez esetben történetesen egy olajkoncesszióról volt szó, amelynek birtoklása nemzetbiztonsági kérdés volt Anglia számára. Az okirat lejártáig - 1967-ig - Reilley megbízóinak ill. az angol kormánynak birtokában maradt.

Reilley minden profizmusa ellenére elkövetett két hibát: ketten tudtak a dologról. William Knox D’Arcy és John Dustin Archbold, aki a Standard Oil alelnöke volt a cég 1911-ben legfelsőbb bírósági ítélettel történt feloszlatásáig. D’Arcyt könnyen el lehetett volna tenni láb alól, de Archbolddal ez már nem lett volna ilyen egyszerű. Legjobban Lord Fisher, az admiralitás első lordja bosszankodott Reilley ügyetlensége miatt, hiszen a Perzsa-öböl melletti olajlétesítmények és a katonai támaszpont olajstratégiájuk egyik legfontosabb tényezője volt. Fisher ezért kompromisszumra határozta el magát. D’Arcy koncessziójával új társaságot alapítottak annak a társaságnak leányvállalataként, amellyel a becsapott koncesszió tulajdonos eredetileg is nagyon jó kapcsolatban volt. A Burmah Oil Company leányvállalataként létrehozták az Anglo-Persian Oil Company-t 1909. április 14.-én Londonban, amely igen különleges cég volt. A cég érdekessége, hogy a tulajdonos szerkezetben nem magánszemélyek álltak, hanem Ő királyi felsége kormánya, az angol kormány Churchill személyében, ez pedig akkoriban újdonságnak számított. A korona 2,5 millió fontsterling tőkével a részvények 56%-át biztosította magának, amely a későbbiek során kitűnő befektetésnek bizonyult. A részvények 44%-a a Burmah Oilnál maradt és a Henri Deterding - Samuel Marcus kettősnek engedték át.

Az új cégből azután még valaki kapott, és hozzá zsíros állást, hogy a száját befogja és kiverjék fejéből vallásos küldetését. William Knox D’Arcynak utólag kifizettek 203.067 fontot, 19 shillinget és 6 pennyt készpénzben, koncesszió eladás címén. Ehhez jött még 170.000 részvény  895.000 font névértékben. Összesen sem tett ki 6 millió fontsterlinget, mint amennyit a brit admiralitás közvetítők útján Alexandriában felajánlott, de még mindig jobb, mint üres kézzel távozni. A két cég később fuzionált, D'Arcy ezáltal két cég tulajdonosává és a D'Arcy Exploration Co. Limited igazgatója lett. Az Anglo-Persian felügyelőbizottságában Knox D’Arcy is helyet kapott és irodát egy emelettel az öreg Lord Strathcona irodája alatt. A perzsa olajkutakhoz való utazgatás D’Arcy számára fölöslegessé vált. Mostmár mindenki azon munkálkodott, hogy az Anglo-Persian Oil Company (APOC) alapításának rosszízű történetét a feledés homályába száműzze, vagy legalább a legendák ködébe burkolja. 

A mára mammutvállalattá nőtt, több átalakuláson és névváltoztatáson átesett Anglo-Persian üzletei kezdettől fogva fényesen alakultak. Még abban az évben, 1909-ben Sir Percy Cox angol ügyvivő közbenjárásával sikerült megszerezni a helyi sejk beleegyezését a Perzsa-öböl első „pipeline”-jének (olajvezetékének) építésére a 130 mérföld távolságban lévő olajkutaktól Abadán kikötőjéhez. Ez évben a részvénytőke 2 millió font volt, de hamarosan föl kellett emelni. 1912-ben olajfinomítót építettek Abadánban, amely idővel hatalmas olajipari komplexummá bővült, és ötven éven át a világ legnagyobb kőolajfinomítójaként tartották számon. Az újonnan megnyitott huzisztáni olajkutak, az abadáni finomító, és a 130 mérföldes olajvezeték hamarosan az APOC birodalom legféltettebb gyöngyszemeivé váltak.              

Az 1912-ben épült abadáni olajfinomítót nem véletlenül fejlesztették a világ legnagyobb olajipari komplexumává.

A több mint 450 olajkút által ténylegesen kitermelt olaj mennyiségét az Anglo-Persian Oil Company és jogutódjai sohasem hozták nyilvánosságra, a könyvelésbe kívülálló sohasem tekinthetett be, a perzsa/iráni kormány is csak bemondásra ismerte a termelési adatokat.

Kiváltságos földrajzi elhelyezkedésének és a rendkívül előnyös koncessziós szerződésnek köszönhette, hogy az angol kormány kezdettől fogva különleges védelemben részesítette és megakadályozta, hogy az APOC - akárcsak részben is - külföldi kezekbe kerüljön. Az indiai kormány a fúrómunkások védelmére egy katonai különítményt rendelt ki Arnold Wilson hadnagy parancsnoksága alatt, aki később a társaság helyi ügyvezető igazgatója lett. Az 1960-as években előkerült dokumentumok szerint a társaság az angol kormánynál szorgalmasan lobbizott anyagi támogatásért. Charles Greenway vezérigazgató 1912-től kilincselt a külügyminisztériumban, mert szerinte a részben külföldi kézben lévő Shell erősen veszélyeztette poziciójukat. Greenwaynek sikerült elfogadtatnia a liberális kormánnyal, hogy erkölcstelen dolog lenne hagyni, hogy a Shell a termelésre is kiterjessze piaci monopóliumát. A külügyminisztériumnál teljes sikert ért el, de az admitalitás kezdetben vonakodott attól, hogy az egyik ellátási forrást a többiek rovására támogassa és egy esetleges katonai intervenciót igénylő beruházás mellett kötelezze el magát Perzsiában.                                                                                                      

A burmai olajmezők fokozatos kimerülésével és az APOC rohamos fejlődésével a termelés súlypontja lassan Perzsia irányába tolódott. Az Anglo-Persian 1912-ben 80.000 tonna olaj kitermelésével debütált. 1914-ben 120.000 tonna, napi 2400 hordó, 1918-ban 1 millió tonna, napi 20.000 hordó, 1934-ben már 7 millió tonna, napi 137.800 hordó olajat termelt. A termelés forrása kezdetben a Masjid-i Suleiman nevű terület volt Perzsiában, de kutatások folytak újabb lelőhelyek után. Az APOC fúrásokat végzett Ahvaz, Calangar, Dalpari, Dehloran, Gackalaj, Mamataya, Pirgah, Zelay környékén és Qesm szigetén, nem sok sikerrel. 1927-ben viszont sikerrel jártak amikor a nyugati régióban fölfedezték a Naft-e SAH olajmezőt, majd nem sokkal később a Haftkel és Gacsaran mezőt 1928-ban. Mindkét olajmező nagyobbnak bizonyult mint a Masjid-i Suleiman. Az abadáni olajfinomítóban végrehajtott jelentős fejlesztések után a Haftkel mezőt 1930-ban megnyitották. Abadan finomítói kapacitása napi 100.000 hordóra (évi 5 millió tonnára) emelkedett, Perzsia kőolaj-termelése a Masijid-i Suleiman mezővel együtt pedig napi 20.000 hordóról 125.000 hordóra ugrott. Ekkortájt 20.000 ember dolgozott az APOC-nál Perzsiában.

Winston Churchil, aki 1911-től az admiralitás első lordja volt, nem bízott meg a vegyes tulajdonú Shellben és a tengernagyokat is inkább az olcsó olajkilátások csábították, mint amilyen Perzsia. 1914-ben már 4.800.000 font alaptőkével rendelkezett a társaság, amelyből májusban Winston Churchill az angol kormány nevében 2.200.000 font névértékű részvénnyel rendelkezett, 51% részesedést megtartva ezzel az APOC tulajdonból. 1933-ban az alaptőke 13.524.000 fontra rúgott, ebből 7.000.000 volt a kormányé. (Essad Bey: Flüssiges Gold, 1933) Az angol kormány mindvégig többségi tulajdonos maradt.

Az admiralitás először egy hosszúlejáratú szerződéssel próbálta biztosítani a birodalom olajellátását, de Churchill ezt a megoldást nem találta elég megbízhatónak. 1917.július 17.-i parlamenti beszédében a tulajdonbavétel mellett foglalt állást. Kijelentette, hogy „az állandó olajellátás egyetlen biztosítéka a választék fenntartása.”

Kifejtette, hogy „Tulajdonba kell venni, vagy valamilyen módon ellenőrzésünk alá kell vonni a nyersolajellátást, vagy legalábbis a számunkra szükséges részét.” Churchillt és az admiralitást nem hatalmi ambíciók késztették a tulajdonbavétel melletti kiállásra mint ahogy azt sokan gondolják, hanem az ármozgásból származó hátrányok elkerülése ill.az előnyök kihasználása. Az egyik legnagyobb olajipari szaktekintélyt - John Cadman professzort - Churchill Perzsiába küldte a fejlesztési lehetőségek tanulmányozására. Cadman optimizmussal telve, lelkesen tért haza az olajmezőkről. Az admiralitástól kapott kétmillió fonttal a társaság jelentős alaptőke emelést hajtott végre. Szerződésben kikötötték, hogy a társaságnak örökre brit érdekeket kell szolgálnia, és igazgatói csak brit állampolgárok lehetnek, továbbá, hogy a kormány kinevez két vétójoggal rendelkező igazgatót, akik azonban csak külügyi, katonai, ill.külön mellékletben foglalt esetekben élhetnek vétó jogukkal. Az elnöki széket egy begyepesedett agyú zárkózott alak foglalta el, aki tizenhárom évig volt a társaság feje. Upton Sinclair 1927-ben megjelent „Olaj” című regényében örökítette meg eképpen ábrázolva őt: „Ósdi Kamáslik és Monokli. Nem sok érzéke volt a vezetéshez. Amikor 1911-ben Perzsiában járt, éppen azt az embert zavarta el, akinek az olajat köszönhették: George Reynoldsot, aki ezután Venezuelába ment. Deterdingnek valószínűleg igaza volt abban, hogy ez az ember a kormány támogatása nélkül egy vállalat vezetésében sem lenne, nemhogy az élén." 

Az első években nem is volt szükség különösebb vállalkozói leleményességre, mert a cég rögzített kvóták szerint szerződött vevőnek termelt. Feladata a hadsereg védelme alatt a haditengerészet ellátása volt. A társaság akkori üzleti teljesítményét nemigen lehet ma megítélni, mert az angol kormány sohasem fogja elárulni, hogy a haditengerészet ténylegesen mennyit fizetett a társaságnak az olajért, ill.milyen mennyiségben vett át olajat, csaknem ötven év telt el addig is, amíg a megállapodás eredeti feltételei nyilvánosságra kerültek. Ezek a feltételek és rögzített arányok a Grand Fleet (Brit Királyi Hadiflotta) számára rendkívül előnyösek voltak: 30 shilling tonnánként (fuvardíj nélkül) és a többlethaszonnak megfelelő árengedmény, legfeljebb 10 shilling tonnánként. A rabatt 1921 márciusában elérte a maximumot.

A háború utáni években az APOC sokkal olcsóbban adta az olajat mint a többi társaság, ugyanakkor csinos jutalékokat osztott. Ennek felét a kincstár kapta, Churchill nagy büszkeségére.

Az Anglo-Persian nagyon jövedelmező üzletnek bizonyult és a későbbi kormányok mind nagyon hálásak voltak ezért Churchillnek, a perzsák viszont továbbra is szegények maradtak. A bátor üzleti kezdeményezés figyelemre méltó dolog volt Churchilltől, mert általában az államosítás ádáz ellenfelének számított. Baldwin 1923-ban hatalomra kerülő konzervatív kormánya tervbe vette ugyan, hogy visszaadja a cég részvényeit a Burmah Oilnak, de az utána hatalomra kerülő munkáspárti kormány megtartotta azt, így az Anglo-Persian továbbra is megmaradt félig állami tulajdonban. Liberális korszakában Churchillnek kétszeresen is előnyös volt a kormánynak az APOC-ban való részesedése. Ez a konstrukció nem csak a Grand Fleet számára biztosította az olcsó üzemanyag ellátást, hanem konkurenciát támasztott a nemzetközi olajkartellek - a Standard Oil és a Shell-lel szemben. Theodore Roosevelt trösztellenes politikája kétségkívül hatott Churchillre és a félig állami tulajdonú formulát az amerikai trösztellenes intézkedések angol megfelelőjeként lehet értelmezni a „big biseness” hatalmának korlátozására. A stratégiai fontosságú vállalkozások félig állami tulajdonú formuláját később a többi európai kormány is átvette. (Magyarországon 80 évvel később a MOL is.) Az angol kormány azzal, hogy betársult az APOC-ba, voltaképpen kifejezésre juttatta, hogy az olaj túlságosan fontos ahhoz, hogy magántársaságokra lehetne bízni. Az Anglo-Persian Oil Company-féle tulajdonszerkezet azonban mégsem volt olyan egyszerű, mint amilyennek eleinte látszott, mert idővel előre nem látott problémák jelentkeztek.                                                Először: Mint a későbbiek során más államosított nagy cégek esetében is, a Frankenstein-szindróma jelei kezdtek rajta kiütközni, vagyis kinőtt az ellenőrzés alól. A külföldi, főleg a gyarmati országok kormányai nem szívesen fogadták a társaságot országukban, mert az angol kormány eszközét látták benne. Angliában pedig a kormány nem tudta kellőképpen kontrollálni a társaság működését, mert az általa kinevezett igazgatók, gyakran nyugdíjas kincstárnokok vagy diplomaták, szakmailag nem voltak eléggé képzettek ahhoz, hogy vitába szálljanak az olajipari szakemberekkel, ezért örültek, ha „bennszülöttekké” válhattak.

Másodszor: Nem biztos, hogy háború esetén egyáltalán volt-e jelentősége annak, hogy a kormány tulajdonában volt-e az olaj vagy sem, hiszen az olajellátás biztonsága inkább attól függött, hogy ki urallja tengeri útvonalakat. 1923-ban az olajipar két éleslátású kritikusa - Cooke és Davenport - feltette a kérdést: „Ha az Anglo-Persian Oil Company a németek kezében lett volna, vajon az angol hadiflotta nem kapta volna meg ugyanúgy a perzsa olajat? Bizonyos, hogy megkapta volna.”-hangzik a válasz. Kifogásuk az volt, hogy az angol kormány tulajdonjoga nem jelent mást, mint hogy a brit állam konfrontálódik más nemzetek államával nem csak a termelő, hanem a fogyasztó országokban is. Előrelátóan figyelmeztettek arra, hogy az angol példa nacionalista olajpolitikát fog eredményezni más országokban is, elsősorban a franciáknál. „Nem lenne mulatságos, ha egyszer az olaj-alapelveknek ez az abszurditása a francia militarizmussal társulna.” Így már megszületésük előtt készen állt a multinacionális vállalatok létjogosultságát alátámasztó önigazoló ideológia, miszerint a multinacionális vállalatok tompítják a nemzetek közötti konfliktusokat, míg a nemzeti vállalatok generálják, ill. kiélezik azokat. Lehet, hogy a brit tengernagyok konok konzervativizmusuk ellenére is bölcs előrelátásról tettek tanúbizonyságot amikor 1912-ben megjósolták egy katonai konfliktus kialakulásának lahetőségét, de lehet az is, hogy tudtak valamit a Németország és szövetségesei ellen titokban szövögetett háborús tervekről. Kereskedelmi terjeszkedése ellenére az APOC továbbra is a kormány támogatásától függött, talán még jobban, mint azt vezetői gondolták. Puszta létével irritálhatja valamely ország nacionalista érzelmű erőit és hozzájárulhat ilyen mozgalom kialakulásához, majd ezen erők célpontjává válhat.

Az angol olajtársaságoknak üzleti sikereik és a birodalommal való összeforrottságuk ellenére ugyanazokkal az alapvető problémákkal kellett szembenézniük, mint az amerikaiaknak. A rivális olajvállalatok között minél szorosabbá vált a verseny, annál inkább kezdtek hasonlítani egymásra. Az angol és amerikai kormány az Atlanti-óceán két oldalán egymás felé tekintgetett, mindkettő a másiktól akarta ellesni a megoldást. Mindkét kormány tanácstalan volt abban a kérdésben, hogy egy ilyen létfontosságú ipari nyersanyagot mint az olaj, az üzletemberek kezén szabad-e hagyni, vagy állami tulajdonba kell-e vonni? Támogatni, ellenőrizni vagy irányítani kell-e őket? Az angol kormányban ezekről a kérdésekről egy évszázada lezajlott vitának és Winston Churchill államosító politikájának ma is nagy jelentősége van az egész világ számára. Bármennyire hajtogatta is Churchill, hogy „az állandó olajellátás biztosítéka a választék fenntartása”, ennek a különlegesen olcsó és bőséges energiaforrásnak a léte tovább fokozta Anglia  függőségét Perzsiától. Anglia kormánya mindaddig nem vetette föl egy esetleges beavatkozás kérdését az olajellátás biztonsága érdekében, amíg 1932-ben, majd negyven évvel később-1953-ban-nem kellett szembe nézni vele.

  Az már eddig is látszik, hogy az Anglo-Persian által realizált extraprofitnak, magas jutalékoknak nem a vezetés rátermettsége és üzleti találékonysága volt a forrása. Amikor a cég megszerezte a koncessziót D’Arcytól, egyidejűleg kötelezte magát, hogy a Perzsa Államkincstárnak az olajexport után számított tiszta nyereség 16%-át fizeti. Ez a tétel kb.egyhatodát jelentette a teljes perzsa állami bevételnek, ebből pedig az következik, hogy az APOC tiszta nyeresége megközelítőleg egyenlő volt Perzsia teljes állami bevételével. Nyilvánvaló, hogy a perzsák a társaság üzleteinek alakulását élénk érdeklődéssel figyelték. Könnyedén megállapították, hogy Perzsia államkincstárának olajbevételei közel sem emelkedtek olyan mértékben, mint az olajkivitel Perzsiából. Miért? Nos, egyszerűen azért, mert az Anglo-Persian a 16%-os részesedést azon olaj mennyisége alapján számította, amit külföldi megrendelőknek szállított és Perzsián kívül értékesített. Az APOC a kitermelt olaj nagyobb részét azonban saját leányvállalatainak adta el, amelyek azt maguk finomították és exportálták, de abból a bevételből Perzsia államkincstára egy pencét sem kapott. Ez volt az oka az abadáni olajfinomító rekordméretűvé feljesztésének. A kitermelt olajnak minél nagyobb hányadát tudták helyben finomítani az angolok, annál nagyobb hányadát tudták kivonni a perzsáknak fizetendő részesedésből, hiszen az csak a külföldön eladott olaj után járt. Az APOC/AIOC voltaképpen ezért nem engedett soha senkit betekinteni a termelési adatokba, hogy ne adjon bizonyítékot az óriási mennyiségű kőolaj évtizedeken át tartó ellenszolgáltatás nélkül történt kivitelére. Az angolok alaposan rászedték Perzsiát, a perzsák pedig továbbra is szegények maradtak. Mindez arra késztette az 1926-ban megkoronázott  Reza khán sahot, hogy perbe szálljon az angolokkal. 1932-ben Perzsia pert indított a nemzetközi bíróságon Hágában. Azt állította, hogy az angolok csalnak a könyvelésben és a szerződés revizióját követelte. Az angol kormány a D’Arcy-féle szerződés megfelelő passzusával érvelt, valamint azzal, hogy csatahajókat küldött a Perzsa-öbölbe. A perzsák követelése mégis némi eredménnyel járt, nyereségrészesedésüket 1933-ban felemelték 21%-ra, az angolok azonban továbbra sem engedték meg, hogy könyvelésükbe a perzsák betekinthessenek. Az angol-perzsa viszony azonban megromlott. Az angolok kezdetben egy befolyásolható bábnak tekintették a sokáig analfabéta, műveletlen, alacsony sorból származó, katonatonából fölemelkedett Reza Pahlavit, de nagyon tévedtek. (A khán szócska a hadseregben tapadt a nevéhez, rangot jelöl.)                              

Reza Pahlavi sah

A sahnak igen határozott elképzelései voltak országa vezetésével kapcsolatban. Belpolitikájában a modernizációt, külpolitikájában a nagyhatalmaktól való távolságtartást tekintette követendő irányvonalnak. Példaképe, Mustafa Kemal Atatürk nyomdokain haladva, de annál autokratikusabb módon kezdett hozzá az ország modernizációjához.

Reza tábornok 1921. február 21.-én a britek támogatásával bevonult Teheránba és hadseregével nyomást gyakorolva lemondatta a kormányt. Az új testületben tábornagyi rangban hadügyminiszterré és a hadsereg főparancsnokává nevezték ki. Ebben a minőségben már február 26.-án szerződést kötött a Szovjetunióval, amelyben az lemondott minden Iránt érintő területi igényéről. Miután kiszorította a hatalomból az angolbarát Szajjed Ziá od-Din Tabátabáit kormányfőt, akit rövidesen „európai gyógykezelésre” küldött, 1923.október 26.-ától miniszterelnöki tisztségbe került. 1922-ben a washingtoni külügyminisztérium olajügyekben járatos szakértője, dr. Artur Chester Millspaugh (1883-1955) átvette Perzsia pénzügyeinek intézését, aki 1927-ig végezte ezt a munkát. Az ő segítségével Perzsia függetlenítette magát a külföldi - elsősorban angol - hitelektől, és a gazdaság megindult az önfenntartás felé. Vele együtt persze az APOC riválisaként a Standard Oil is befészkelte magát a kőolaj perzsa fellegvárába. 1925.október 31.-én kimondták a gyenge Quajar-dinasztia trónfosztását és a karizmatikus Reza Pahlavi ideiglenes államfő lett. Kemál Atatürk nyomán eleinte köztársasági államformában gondolkodott, a nemzetgyűlés azonban szívesebben támogatott egy az atatürkinél konzervatívabb irányvonalat, ennek érdekében Reza khánt 1925.december 15.-én sahnak nyilvánították és 1926.április 25.-én megkoronázták, majd elfoglalta az 1923-ban emigrált Ahmad Shah helyét a trónon. A svájci Le Rosey Intézetben tanuló fia-Muhammad Reza Pahlavi-pedig a nezám (trónörökös vagy koronaherceg) címet kapta meg.

Reza sah hatalomátvételekor egy jelentős részben földművesekből és nomád pásztorokból álló népesség uralkodója lett, fejletlen, elmaradott gazdaságot örökölve a síta-muszlim országban. A sah célul tüzte ki a gazdaság, az államszervezet és a társadalom nyugati mintára való megreformálását, némely intézkedése azonban a lakosság elnyomásával, szabadságjogaik korlátozásával, atrocitásokkal, sőt a lakosság terrorizálásával járt. Reza sah az iráni viszonyokra adaptált belga-bolgár alkotmányt sem tartotta be, a nemzetgyűlést teljesen befolyása alatt tartotta, az ellenzéki politikusok pedig börtönben vagy száműzetésben végezték. Élvezte viszont a korábbi földbirtokos elit támogatását, ezért nekik nem kellett birtokreformtól vagy földosztástól tartaniuk.

A sah a preiszlám Iránban találta meg ideálját, reformjai között eltörölték a hajdani címeket, helyette kötelezővé tették a vezetéknév használatát és az archaizáló névadást vezették be. A felduzzadt államapparátus számára ókori perzsa stílusú középületeket emeltek. 1930 májusában a Bank-e Melli átvette a pénzkibocsátás monopóliumát az Imperial Bank of Persiától (Bank-e Sahi).

1935. március 20.-ától a sah hivatalosan is szakított az iszlám időszakban használatos Perzsia (Fársz) elnevezéssel - amelyet Európában is használtak - és fölélesztette a középkor óta csak az irodalomban használt ősi Irán (árják földje) elnevezést. Az ország nevének megváltozásával az Angol-Perzsa Olajvállalat neve is értelemszerűen Angol-Iráni Olajvállalatra változott.

Az 1930-as években intenzív infrastruktúrális fejlődés kezdődött. A sah munkájában jelentős támaszt jelentett a Szentpétervárott tanult Abd-al-Hosayn Teymurtas, aki osztotta az ország jövőjére vonatkozó elképzeléseit. A második leghatalmasabb ember Perzsiában, a Pahlavi adminisztráció (Wazir-e Darbar-e Pahlavi) vezetője, és a sah "jobb keze" volt. Reza sah gazdaságfejlesztési programjának részét képezte az az 1927-1939-ig tartó projekt, amelynek keretében az addig csak regionális vasútvonalakból álló hálózat összekötésével amerikai és német közreműködéssel kiépítették az országot észak-déli irányban átszelő Transz-iráni vasútvonalat. Az 1394 km hosszú Transz-iráni vasút a Kaszpi-tenger déli partját köti össze a Perzsa-öböl keleti partján fekfő Bandar Abbasz kikötőjével.

Egy Oroszországot és Indiát összekötő vasútvonal megépítésének ötlete 1889-ben, 1900-ban és 1905-ben orosz magánbefektetők részéről már több alkalommal fölmerült. Az orosz kormány azonban mereven elutasította ezeket a javaslatokat attól tartva, hogy ez veszélyeztetné Oroszország geopolitikai és kereskedelmi erőfölényét Iránban, ezen kívül megterhelné a britekhez való viszonyt is. 1889-ben Oroszország és az iráni sah megállapodtak abban, hogy Iránban nem lehet vasútat építeni Oroszország beleegyezése nélkül. Az 1907-es egyezmény következtében megenyhült az angol-orosz viszony egyrészt, másrészt az 1910-ben lezárult perzsa alkotmányos forradalom amúgy is fölülírta a megállapodást.  Az erős angol befolyás alatt álló Perzsiát már nem érezte fenyegetőnek Oroszország, ugyanakkor a Bagdad-vasút építésének szorgalmazásával a térségben egyre erőteljesebben terjeszkedő német befolyás aggodalommal töltötte el Oroszországot. 

Mindkét ország felismerte, hogy a kereskedelmi érdekeik védelme szempontjából minden eddiginél fontosabbá vált a perzsa vasúthálózat kiépítése. Nyikolaj Khomjakov az Orosz Állami Duma elnöke és I.A.Zveginstov képviselő az angol-orosz antant lelkes támogatói, a Dumában kezdeményezték az Európát és Ázsiát összekötő vasútvonal kiépítését az ún. „Bagdadi-koncesszió” azaz a Bagdad-vasút építése általi német gazdasági térnyerés ellensúlyozására. Javaslatukat az 1904-1905-ös orosz-japán háború miatti gazdasági visszaesésre hivatkozva a Külügyminisztérium nem, de a Pénzügyminisztérium támogatta. 1910 decemberében a tizenkét legnagyobb orosz bank részvételével megalakult a Trans-Perzsiai Vasút konzorcium. Közülük kilenc bank 1911-ben megállapodásra jutott a legnagyobb francia bankokkal a vasútépítés finanszírozását illetően, de az építkezés megkezdéséhez hiányzó 6 millió font kölcsönt Anglia annak ellenére, hogy a vasútépítést elvben támogatta, nem folyósította. A Transz-Perzsa vasút megépítésének tervét Alexander Izwolsky (1906-1910) és utódja Szergej Sazonov (1910-1916) orosz külügyminiszterek is támogatták, már csak azért is, mert Perzsia gazdasági csődjének elkerülése függött a projekt sikerétől. Lord Curson brit India alkirálya azonban gyanúsnak találta az oroszok segítőkészségét, nyerészkedést és indiai gyarmatukat veszélyeztető hátsó szándékot sejteve megakadályozta a kölcsön folyósítását. Végül angol, francia és orosz befektetők támogatásával 1912-ben megalakult a Société d’Etudes, a Transz-Perzsiai Vasúttársaság. Amikor Arthur Gwinner, a Deutsche Bank ügyvezető igazgatója értesült a Transz-perzsa vasút tervéről, javasolta egy Khanaqiból kiinduló vasútvonal megépítését, amely a mai Irak területén lévő gazdag kurd olajmezőket kötné össze a bagdadi Al-Daura olajfinomítóval, valamint Bagdadot a kelet-nyugati irányú Transz-Perzsa vasúton Teheránon és Mashhadon át Türkmenisztánnal.

1914. júniusában elkezdődtek a Teherán-Enzeli szakasz építésével kapcsolatos mérnöki munkák és 1915-ben elkészült a Teherán-Astara szakasz, de az építkezés ezután lelassult. Az első világháború/olajháború kitörése utáni napokban Oroszország bejelentette, hogy kötelezettségei ellenére nem vesz részt a Khanaqi-Teherán vasút építésében.

1924-től Reza khan miniszterelnök (a későbbi Reza sah) tárgyalásokat kezdett az amerikai Ulen céggel egy megvalósíthatósági tanulmány készítéséről, 1925-ben már törvényeket fogadtak el a parlamentben, amelyek belső Perzsia vasútépítési projektjének  finanszírozását voltak hivatottak biztosítani. Míg Perzsia vasúthálózatának megteremtése terén is anyagi nehézségekkel küzdött, addig az Anglo-Persian Oil Company tízmillió tonna számra termelte ki az olajat Perzsiában, amelynek csekély hányada után fizetett. Az amerikakkal folytatott további tárgyalások során megállapodás született arról, hogy közös vállalatot hoznak létre amerikai és német cégekkel, és az észak-déli irányú Transz-Perzsiai Vasút két végén kezdik el az építkezést. 1927-ben megalakult az amerikai és német cégeket magábanfoglaló nemzetközi konzorcium: A „Sindicat du Chemin du Fer en Perse” Ulen and Company cég részvételével amerikai részről, és a „Konsortium für Bauausfürhrungen in Persien” német részről. A konzorcium német része Philipp Holzmann, Julius Berger, és a Siemens Bauunion. Az amerikaiak a vasútvonal déli végéről a Perzsa-öböl északi csúcsánál fekvő Bandar Shahpur kikötőtől kezdték az építkezést, és folytatták Dezfulon és Ahvazon át Teherán felé. A német szakemberek a Kaszpi-tenger déli partján fekvő Bandar Shah kikötőnél kezdték a 375 km-es Teheránba vezető vasútvonal építését. Az amerikaiak a késedelmes kifizetésekből eredő viták miatt 1930-ban fölmondták a szerződést Reza sah kormányával.

Perzsia 1933 áprilisában a dán Kampsax céggel kötött szerződést az építkezés folytatására. A dán cég akkoriban több vasútépítési projekt kapcsán ismert volt Törökországban, és török ajánlásra esett rá a választás, szerepe volt továbbá annak a körülménynek is, hogy Dánia kis ország és ezért Perzsia függetlenségére nem jelent biztonsági kockázatot. A kivitelezést az USA-ból, Európából és Perzsiából 43 alvállalkozó végezte. Az 1394 km-es vasút nyomvonala rendkívül nehéz terepviszonyok között vezet, amely nem csak az építőknek okozott jelentős műszaki nehézségeket, hanem a vasút üzemeltetése során is különleges megoldásokat kell alkalmazni. A terepviszonyokra jellemző, hogy 230 alagutat és 410 hidat vagy vízátereszt kellett megépíteni, a vasútvonal legmagasabb pontja 2220 m magasságban vezet és hosszú, 36 ezrelékes emelkedők vannak, ami vasúti fogalmak szerint rendkívül meredeknek számít, a kis sugarú ívek miatt pedig különleges csuklós szerkezetű mozdonyokra volt szükség. A projekt sikeresen befejeződött és a Kampsax határidő előtt, 1938.augusztus 26.-án átadta az észak-déli Transz-Iráni Vasútvonalat. Az angol Beyer Peacock cégtől Irán 4 db Garratt rendszerű csuklós gőzmozdonyt rendelt a meredek hegyi szakaszokhoz 1936-ban, majd különböző német cégektől a megnyitásig további 65 db gőzmozdonyt állítottak forgalomba.

Az Eurázsiai-kontinens növekvő politikai súlyával párhuzamosan a prognosztizált fuvarozási igények kielégítésére az ENSZ tervezetet dolgozott ki a vasúthálózat fejlesztésére az 1960-as években. A tengertől elzárt országok, mint Afganisztán és a volt Szovjet Belső-Ázsia területeinek a világkereskedelmi forgalomba történő bekapcsolására az ENSZ Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági és Szociális Bizottsága (UNESCAP) koncepciója szerint egy Európát és Ázsiát behálózó egységes vasúthálózatot kell létrehozni. A Trans Asian Railway (TAR) tervezet 1960-ban látott napvilágot, de a 60-as,70-es,80-as években a hidegháborús politikai helyzet még nem volt alkalmas arra, hogy megvalósítása érdekében konkrét lépések történjenek. A hidegháborús évtizedek végére az eltérő ideológiájú és társadalmi berendezkedésű országok közötti kapcsolatok rendezésével a Transz-Ázsiai Vasúthálózat megvalósulásának esélyei lényegesen növekedtek. Bár a tervezetben szereplő vasútvonalak nagyrésze már létezik, működésük összehangolása jelentős műszaki akadályokba ütközik. Legtöbb gondot az eltérő nyomtávolságokhoz való alkalmazkodás okozza. Irán vasútvonalalai az ún. európai  normálnyolvolsággal (1435 mm) vannak kiépítve. A nagyszabású koncepció szempontjából 2001-ig négy közlekedési folyosó (korridor) kialakítását vizsgálták meg. A Szingapúrt és Isztambult összekötő 14.000 km es összefüggő vasúthálózat Iránt érintő része az ún. Észak-Déli folyosó, amely Észak-Európát a Perzsa-öböl országaival köti majd össze. A főfolyosó Helsinkiből kiindulva Oroszországon át a Kaszpi-tenger északi partjáig halad, ahol háromfelé ágazik:

-A nyugati vonal Azerbajdzsánon és Örményországon át halad Nyugat-Iránba,

-A középső vonal a Kaszpi-tengert kompon átszelve éri el Irán északi partjait,

-A keleti vonal Kazahsztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán területén haladva éri el Iránt.

A három vonal Teheránban összefutva halad tovább délre a Perzsa-öböl felé Bandar Abbasz kikötőjéig.

Reza sah reform intézkedéseihez tartozott, hogy hatályon kívül helyezték az 1300 éve használatban lévő, iszlám jogtudósok és teológusok által alkotott, az iszlám vallásra épülő jogrendet, a sariát.

1926-ban új büntető, 1927-ben új, az európai jogrendhez hasonló polgári törvénykönyvet vezettek be Perzsiában. Ez a hagyományosan igen erős síta egyházzal szembeni  konfliktusokhoz vezetett. Jelentős ellenállást váltott ki, hogy a sah megfelelő életfeltételek biztosítása nélkül kötelezővé tette a nomád törzsek letelepedését. A fölfegyverkezett nomádok így komoly biztonsági kockázatot jelentettek. A sah nevéhez fűződik a kötelező iskolai oktatás bevezetése és több oktatási intézmény, köztük az ország első nyugati mintájú egyeteme, a teheráni egyetem 1935-ben történt megalapítása, kivéve ezzel a muszlim értelmiség kezéből a nevelést. Jelentős lépés volt a gazdaság fejlesztésének irányába az abadáni Technológiai Intézet 1939-ben történt megalapítása is, ahol az ország maga kezdte el saját szakembereinek kinevelését a húzóágazat - az olajipar-számára. Beleszólt a sah az egyházi adományföldek (vakt) igazgatásába is.

A központosított hatalom megerősítésének és fenntartásának eszköze a hadsereg volt, amelynek fölszerelése és fenntartása az ország bevételeinek jelentős részét fölemésztette. 1924-1925-ben, még miniszterelnök-főparancsnok korában, Reza khán leszámolt az Anglo-Persian olajmezői fölött diszponáló Hazal ibn Dzsáber szakadár huzisztáni arab tartományfőnökkel. 1929-1934 között súlyos harcokat kellett vívnia a lurik és kaskaik ellen, akik az erőszakos letelepítésekkel járó mostoha körülmények, nyomorúság és járványok miatt föllázadtak. Az atrocitások a sah egész uralkodását végigkísérték.

Reza sah alapvetően függetleníteni akarta országát minden külső befolyástól és eltörölt minden külföldieknek kedvező előjogot. Elsősorban a térségben meghatározó Anglo-Persian Oil Company 1909-óta tartó gátlástalan kizsákmányolást folytató gyakorlatát akarta megfékezni, amely az ország jövedelemének nagyjából felét kilopta az országból. A D’Arcy-féle koncesszió amúgy is nagyon kedvező feltételeket biztosított az engedményes számára, de az APOC-nak még ez sem volt elegendő. Mivel a perzsák nem tekinthettek be a könyvelésbe, az APOC annyi kitermelt olaj után számolta a 16% /később 21%/ részesedést, amennyi után akarta. Az abadáni olajfinomító nem véletlenül növekedett a világ legnagyobb olajipari komplexumává. Szerződés szerint csak a feldolgozatlanul külföldre szállított kőolaj után kellett részesedést fizetniük az angoloknak, a földolgozott termékek után nem. Az Anglo-Persian /később Anglo-Iranian/ érdekei nyilvánvalóan azt kívánták, hogy a kitermelt olaj minél nagyobb hányadát helyben dolgozzák föl, kivonva ezzel a részesedés fizetése alól. Az abadáni olajfinomító fénykorában 628-635.000 hordó, azaz 87- 88.000 tonna olajat dolgozott föl naponta. Ezt tartotta 1980-ig, az ún. első öbölháború kitöréséig. 1980.szeptember 22.-én hosszú határvitát követően Irak hadüzenet nélkül megtámadta Iránt, és kezdetét vette a XX. sz. egyik leghosszabb háborúja.                                                                            

A helyben feldolgozott olaj mennyiségét ismerjük, de a külföldre szállított nyersolaj mennyiségét - ami után részesedést fizetett az Anglo-Persian/Iranian - csak bemondásra ismerhette a Perzsa kormány, ez pedig töredéke volt annak, amit a cég ténylegesen kitermelt és exportált. Így volt lehetséges az olaj rekord alacsony önköltséggel való kitermelése és, hogy az alacsonyan tartott olajárak mellett az Anglo-Persian/Iranian extra profit mellett magas jutalékokat tudott osztani részvényeseinek, miközben a perzsák továbbra is szegények maradtak. A perzsa függetlenségi mozgalom nyomására, főleg amerikai tőkére támaszkodva, 1928-ban megszüntették a briteknek adott előjogokat, 1929-ben pedig megtiltották angol repülőgépek átszállását az ország fölött. 1931-ben Reza sah bevezette a hírközlés cenzúráját. London nem táviratozhatott és nem telegrafálhatott Bombaybe, Delhibe Kalkuttába anélkül, hogy perzsa hivatalnokok a táviratokba és telefonbeszélgetésekbe bele ne nézzenek, ill. hallgassanak. 1932 vége felé a perzsa kormány elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy minden eddiginél erősebb csapást mérjen a britekre, az angol kormányt pedig elég gyengének tartották ahhoz, hogy megreszkírozzák a D'Arcy-féle koncesszió felmondását "hamis mérlegadatok miatt, amelyek következtében Perzsia 1922 és 1932 között 200 millió fonttal károsodott meg." Az esemény tiszteletére egész Perzsiában két napos ünnepet tartották, melynek során a D'Arcy-féle szerződésnek egy másolatát nyilvánosan elégették. 

A britek általi kizsákmányolással szemben a sah csak mérsékelt sikereket tudott elérni, a D’Arcy-féle szerződés etikailag kifogásolható volt ugyan, de formailag jogszerű, a termelési adatok fölötti ellenőrzést pedig nem tartalmazta, és egyéb jogalap sem volt a kikényszerítésére. A sah kisebb léptékű célja volt, hogy fönntartsa a békét reformjai megvalósítása érdekében. Egyetlen külföldi útja példaképéhez, Musztafa Kemál Atatürk török miniszterelnökhöz vezetett 1934-ben. Törökországgal mindvégig jó kapcsolatokat ápolt. 1937.július 8.-án Irán és a Török Köztársaság aláírta Irakkal és Afganisztánnal egyetemben az egymás határait is elismerő kölcsönös barátsági, segítségnyújtási, és megnemtámadási szerződést a teheráni Saadabad-palotában. Ez volt az ún. "Saadabadi paktum". Egyúttal megoldották az 1932-ben kiújult Irakkal szembeni határvitát: Irán némi területgyarapodást ért el Abadánnál a Schatt el-Arab folyó mentén.

Reza sah elsősorban az Amerikai Egyesült Államokra számított lehetséges támogatóként, bár korábban már előfordult, hogy az USA az oroszok ellenében beavatkozott Perzsia pénzügyeibe. Az első világháborút/olajháborút követő (a XIX.századi angliához hasonló) splendid isolation - elszigetelődési politika - hatásai, valamint az 1929-1933-as gazdasági világválság miatt a sah erőfeszítései csak mérsékelt sikereket hoztak. Politikájában jelenlévő erőteljes nemzeti radikalizmusa miatt kölcsönt az Egyesült Államoktól nem kapott.

A sah figyelme ezért az Európában megerősödő hitleri Németország felé fordult, amelynek diktatórikus berendezkedése szimpatikus volt számára. Továbbá, mivel Perzsia a modern ipart és kereskedelmet hirtelen és kívülről kapta, ez a körülmény is az abszolutisztikus kormányzás gyors kifejlődésének kedvezett. A tősgyökeres polgári réteg a szomszédos Szovjetunióban dúló sztálini önkénnyel fémjelzett szocializmus példájától megrettenve, félelmében nem merte a baloldali utat követni. Sőt, a polgárság a feudális nagybirtokos osztállyal egyetemben, és a sah, aki lényegében ennek a két társadalmi csoportnak a nevében uralkodott, úgy látta, hogy a fasiszta államok szerkezete, szervezete, és társadalmi összetétele saját országa felépítésének tükörképe. Másrészt pedig ez az egyetlen út, amely Perzsia-Irán balratolódását megakadályozhatta. Németország a Balkánon keresztül egész egész Perzsiáig kiterjesztette Göbbels által vezényelt propaganda hadjáratát, a német ipar és kereskedelem pedig tehetséges ügynököket küldött ezekbe az országokba. Minthogy az Anglo-Persian Oil Company ugyanazokra a társadalmi osztályokra és rétegekre támaszkodott Perzsiában, amelyek a hitleri Németországgal kezdtek rokonszenvezni, eleinte nem került sor semmiféle ellenintézkedésre. Le is késték azt a pillanatot, amikor még hatásosan föl lehetett volna lépni a náci propaganda ellen. A. C. Millspaugh helyét a pénzügyi vonalon 1927-ben Sindenblatt vette át, akinek nevéhez fűződik a "Bank-e Melli" iráni irányítású központi bank megalapítása 1928-ban. 1930-ban már erős német behatással kellett Angliának megküzdenie. A korábbi években már meglévő változó intenzitású német gazdasági kapcsolatok betetőzéseként 1936-ban Hjalmar Schacht német gazdasági csúcsminiszter, a Reichsbank elnöke Teheránba látogatott, ahol a közös árja származásra alapozva gazdasági és együttműködési megállapodást kötött a sahhal. Ennek, valamint az 1937.július 8.-án megkötött saadabadi szerződés hozadékaként pedig jelentős német tőke, szakember és ügynök érkezett Iránba az olaj és a gépipar fejlesztésére. Német segítséggel megépítették a Transz-iráni vasútvonalat, létrehozva ezzel az ún. „perzsa folyosót”, és az 1938-ban német kézbe került Skoda Művek kézifegyvergyárat épített Teherán mellett. Mivel a Berlin-Bagdad-Schatt el-Arab vasúti összeköttetés tervének megvalósítását az első világháború kirobbantásával Anglia meghiúsította, az iráni olajat, valamint a réz szulfidos és oxidos érceit /kalkopirit, kalkozit, kuprit, tenorit/ és más ásványokat hajón szállították Németországba.Mire elkerülhetetlenül cselekedni kellett, addigra Perzsia-Irán már átalakult a hitleri Németország előretolt bázisává, és a németek ugródeszkának tekintették a Szovjetunió felé. 

A második világháború/olajháború kitörése után a szövetségeseket aggodalommal töltötte el Irán Németország felé történő orientációja, ill.esetleges Németország melletti hadbalépése, német kézre juttatva ezzel a hatalmas huzisztáni olajmezőket. Az Anglo-Iranian Oil Company abadáni finomítója 1940-ben 8 millió tonna, azaz napi 22.000 tonna kőolajat dolgozott föl. Ennek a mennyiségnek a Wermacht kezébe jutása a háború kimetelét Németország javára eldöntötte volna. 1941.márciusában Irakban a német titkosszolgálat segítségével puccsal átvette a hatalmat az addigi miniszterelnök, Rasid Ali al-Kajláni. A Szovjetúnió 1941. június 22-én történt Németország általi megtámadását Irán lelkesen üdvözölte, mert kormánya úgy gondolta, hogy a Damoklész kardjaként feje fölött lebegő szovjet invázió lehetősége ezzel elhárul, de tévedett. 1941.augusztus 25.-én brit és szovjet csapatok megszállták Iránt. Az iráni haderő nem tudta föltartóztatni az óriási túlerőben lévő megszálló csapatokat és a sah hamarosan fogságba esett. 

               
                                                             
                                  A szovjet 6. páncélos hadosztály T-26-os tankjai Tabrizban. 

A szovjet bevonulás teljesen jogszerű volt, mert az érvényben lévő 1921. február 26.-i, 1927-ben megerősített szovjet-perzsa szerződés 6. pontja felhatalmazta a szovjet kormányt, hogy "Perzsia területére vezényelt csapatait, az önvédelméhez szükséges intézkedések foganatosítására", amennyiben kísérlet történik arra, hogy "Perzsia területét a Szovjetunió elleni katonai műveletek bázisául használják fel." 1940 és 1942 között a Gevork Vartanjan által vezetett felderítő csoport 400, a német hírszerzéssel kapcsolatban álló személyt leplezett le Iránban. Nem volt viszont olyan szerződés, amelynek alapján brit és amerikai csapatokat lehetett volna Perzsiába vezényelni. Ezért a Szovjetunió egyetértésével Nagy-Britannia kérést intézett Iránhoz, amelynek eredményeképpen 1942. január 29.-én megállapodás jött létre a brit csapatok bevonulását illetően a három ország között. Ezzel szemben az Egyesült Államok haderői minden hivatalos felhatalmazás és jogalap nélkül tartózkodtak Irán területén a háború végéig. 

                                                                                                                                                        1941. Szeptember 16.-án Reza sahot lemondatták fia, a Svájcban nevelkedett Muhammad Reza Pahlavi javára. A fiatal Muhammad Reza apjához hasonlóan autokratikus módon kormányozott, de nála jóval gyengébb egyéniségnek bizonyult és atyja reformjait alig folytathatta.

A Pahlavi dinasztia alapítója súlyos áldozatok árán bár, de mégis csak elindította a modernizáció útján Perzsiát. Intézkedései következtében urbanizációs folyamatok indultak meg, új társadalmi csoportok jöttek létre és sikeresen beindította azokat a társadalmi változásokat, amelyek országát kiemelték a félgyarmati státuszból.         

Az ifjú Muhammad Rezának, aki az „Árják Világossága” címet is viselte, a háború alatt nem sok beleszólása volt az ország sorsának alakulásába. 1942.január 29.-én aláírtak ugyan egy szerződést a Perzsa-öböl térségét ellenőrzésük alatt tartó britekkel és az északi vidéket megszálló szovjetekkel arról, hogy tiszteletben tartják Irán viszonylagos függetlenségét amennyiben biztosítja az olajhoz ill.az olajlétesítményekhez való korlátlan hozzáférést, de a sah nyilvánvalóan nem szabad elhatározásából döntött így. 1941 és 1945 között Iránnak kulcsszerepe volt a szovjet hadsereg üzemanyag ellátásában, az utánpótlás harmada az észak-iráni olajmezőkről érkezett. Iránon át, az ún „Perzsa-folyosón” szállították a szövetségesek az Egyesült Államokból és Kanadából érkező hadianyag utánpótlást is, amelyet a Perzsa-öbölben raktak át a hajókról vasútra.      

                                                                                   

Ellátmány szállítása a Transz-iráni vasúton a szovjet-angol megszállás alatt   

Amikor az iráni közigazgatásban dolgozó németek elmenekültek vagy fogságba estek, az amerikaiak foglalták el a fontosabb pozíciókat. Közülük volt Mr. Millspaugh és csoportja is, akik mindig megjelentek a színen, amikor az amerikai olajtársaságok üzleti manőverre készültek Perzsiában. Mr. A. C. Millspaugh irányította Perzsia-Irán pénzügyeit 1922 és 1927, valamint 1942 és 1945 között, de más területeken is működött. Az Egyesült Államokban korábban olajügyekkel foglalkozó minisztériumi tisztviselő volt és szoros kapcsolatban állt az amerikai olajipar vezetőivel. A második világháború után az amerikai tanácsadók száma hetvenöt fölé emelkedett. Az elsők még 1943-ban érkeztek, majd követte őket további két olajszakértő: Mr. Herbrt Hoover Jr. és Mr. A. A. Curtis. Őket azzal a hivatalos megbízással látták el Washingtonban, hogy "szolgáljanak tanácsokkal olajügyekben". Küldetésük valódi céljára azonban több fényt vetít az a külügyminisztériumi jelentés, amely szerint "figyelmüket elsősorban a függőben lévő iráni olajkoncesszió-kérelmek kérdésének fogják szentelni." Agy már élesebb a kép: ők tanácsolták Szed miniszterelnöknek, hogy utasítsa el a szovjet kívánságokat és az amerikai olajtársaságokkal tárgyaljon. 1943-ban automatikusan meghosszabbították a szaadabadi paktumot további öt évvel, mert az aláírók egyike sem mondta fel. A háború alatt az északi területek kivételével mindenütt angol és amerikai csapatok állomásoztak, Irán ipari és kereskedelmi vállalkozásai pedig amerikai megrendelésekből éltek. Az ország teljesen kiszolgáltatta magát az idegen olajtársaságok érdekeinek, akiket ide csábított a perzsák folyékony aranyán kívül a kaukázusi olaj közelsége. Az ifjú Muhammad Reza azonban egészen másképp látta a dolgokat, mint ahogy azt az angolok szerették volna. Harminc évvel később így mondta ezt el egy újságírónak: "Függetlenek voltunk, amíg meg nem szállták hirtelen a szovjetek az országot, és az angolok nem száműzték apámat. Majd hallottuk, hogy az olajtársaság bábokat ültet a kulcspozíciókba, embereket, akiket madzagon rángatnak, és egyre inkább valamiféle szörnyetegnek tűntek a szememben, szinte kormánynak az iráni kormányon belül. 


      
                                          Katonai járőr az AIOC olajvezetékei mentén Dél-Iránban

A második világháború/olajháború után a világszerte előretörő nemzeti felszabadító mozgalmak a Közép-Keletet sem kerülték el. A nagy olajmonopóliumok privilegizált helyzetükből adódóan különleges jogokkal rendelkeztek, sőt saját fegyveres testületeik is voltak, és szükségszerűen a nemzeti függetlenség elnyeréséért folyó harcok célpontjaivá váltak.    

„Megölöm az angol sárkányt, amely nemzeti kincsünkön ül”.

Dr. Muhammad Mussadeq 1951-ben.

Az 1951.április 28.-án megválasztott Muhammad Mussadeq miniszterelnök az ország olajiparának államosításával a nagymúltú angol olajvállalatot rövid úton kiebrudalta az országból, amit Anglia nem nyelt le egykönnyen. Muszlim vallási vezetők kezdeményezésére a társadalom széles rétegei már 1940-től egyre erélyesebben hangoztatták, az 1933-as megállapodás módosításának szükségességét. 1949.július 17.-én az eredeti koncessziót módosító pótszerződést írtak alá az AIOC-kal amely némileg megemelte az iráni állam részesedését, de a társaság ugyanakkor elfogadtatta az egyezmény hírhedt 10. cikkelyét amely kimondja, hogy az eredeti koncesszió-szerződés valamennyi pontja érvényben marad, amely az AIOC privilégiumait biztosítja. Az időközben kialakult helyzet miatt azonban az angolok rövidesen engedményekre kényszerültek. Mivel az amerikai olajmonopóliumok is részesedni akartak az iráni olajban megtestesült hatalmas zsákmányból, céljaik eléréséhez fizetett ügynökeiken és az iráni politikai erők amerikabarát szárnyán kívül más társadalmi csoportokat is igyekeztek fölhasználni. Sikerült megnyerniük azokat a nacionalista köröket is, amelyek mind erőteljesebben hallatták szavukat a pótszerződés elutasítása és az Anglo-Iranian államisítása mellett. Ez a csoport volt a Nemzeti Front, amely Muhammad Mossdeq földbirtokos, az iráni parlament (Majlis) olajbizottságának elnöke köré tömörült. Mussadeq radikalizmusa arra a meggondolásra alapult, hogy míg az Anglo-Iranian Oil Company csupán 1950-ben 160 millió dollár profitot realizált az iráni olajból, addig az iráni állam ebből tisztességtelenül keveset- 32 millió dollárt-kapott. Az iráni nép évtizedek óta tartó kizsákmányolásának nem évekig tartó alkudozásokkal kell véget vetni, hanem Iránnak olajtartalékait saját kezébe kell vennie, ennek érdekében pedig az oljipar államosítására van szükség. Hasonló célokért küzdött a betiltott Tudeh párt, és az ország nagyobb városaiban sorra alakultak az olajkincs állami tulajdonba vételét sürgető tömegeket képviselő demokratikus szervezetek is. Az elmúlt évek tömegharcaiban megedződött népi erők és a tőkés arisztokráciát tömörítő Nemzeti Front között azonban nem jött létre teljes akcióegység. Mussadeq kizárólag az Anglo-Iraniant tekintette ellenségnek. Bár bizonyos mértékig épített a széles néptömegek támogatására, elsősorban a nagy amerikai olajmonopóliumokat akarta maga mögött tudni. Az Egyesült Államok a nemzeti radikális törekvésekkel általában nem szimpatizál, de a Közép-Kelet olajához fűződő közvetlen érdekei, valamint a hidegháborús nemzetközi politikai helyzet miatt ez esetben toleranciát tanúsított. Álláspontja szerint amíg Iránban nemzeti radikális erők vannak hatalmon, addig nem áll fenn a kommunista ideológia Iránba való behatolásának veszélye.                                                                                                                           
Az Anglo-Iranian - érezve pozicióinak gyengülését - engedményekkel próbálkozott. 1949 augusztusában 30%-os részesedést kínált, majd a Szaud-Arábiához tartozó semleges övezetben működő amerikai cégekhez hasonlóan felajánlotta a nyersolajbevétel megfelezését is. A Majlis mindkét javaslatot-utóbbit 1951 januárjában-leszavazta.

Mussadeq 1951.január 11.-én az alábbi határozati javaslatot terjesztette elő a parlamentben: „Az iráni nemzet felvirágzása érdekében és azért, hogy hozzájáruljunk a béke biztosításához az egész világon, mi alulírottak azt javasoljuk, hogy az iráni olajipart az ország minden körzetében államosítsák, vagyis minden olajkutatással, termeléssel és feldolgozással kapcsolatos művelet összpontosuljon a kormány kezében.”        

Haj Ali Razmara tábornok és angolbarát miniszterelnök nem adta föl a harcot: „1951.február 19.-én a Majlisban tartott felszólalásában kijelentette, hogy azok az olajszakértők, akikkel konzultált, teljesen megvalósíthatatlannak tartják az államosítást.”-Írja Leonard Mosley. (Power Play. Oil int the Middle East. Penguin Books, Baltimore 1974.) Hangvétele és beszédstílusa azt jelezte, hogy a közleményt angolból fordították. A képviselők kifütyülték lehurrogták és árulónak nevezték Razmarát. Nem sokkal később 1951.március 7.-én a 26 éves Khalil Tahmassebi, a Fadayan-e militáns iszlám szervezet tagja 3 lövéssel egy mecsetben megölte. Másnap, március 8.-án az olajbizottság-amelynek szakvéleményére Razmara hivatkozott- elfogadott egy határozatot, miszerint az olajipar államosítására vonatkozó javaslat tanulmányozása céljából a vizsgálatot két hónappal meghosszabbítja. Razmara utódjának 1951.március 12.-én Hussein Ala-t nevezték ki, aki 1946-1950-ig washingtoni nagykövet volt.  Washingtoni kapcsolatai ellenére az események szemlátomást kicsúsztak a kezéből.                                                                            1951. március 15.-én a parlament alsóháza megtárgyalta, majd a parlament olajbizottsága bejelentette az Anglo-Iranian kisajátítására vonatkozó szándékát. A törvény megfogalmazását és ratifikálását magában foglaló jogalkotási folyamat fölgyorsítása érdekében az Anglo-Iranian elleni harc nemzeti bizottsága százezres gyűlést hívott össze Teheránban és az ország más nagyvárosaiban. Az 1951.március 12.-étől április 30.-áig hivatalban lévő Hussein Ala a népszerű javaslatra nem reagált, hanem megpróbált időt nyerni a Washingtonból sugallt megoldás kidolgozásához. Időnyerés céljából két hónapos szükségállapotot hirdetett ki, eközben sztrájkok és heves zavargások törtek ki az olajipari létesítményekben. Sortüzek dördültek el, több tucat olajmunkást meggyilkoltak, százakat letartóztattak, de ez csak olaj volt a tűzre. A zavargások az egész országra kiterjedtek és fokozódtak, míg végül a népharag elsöpörte Husszein Ala kormányát. Április 28.-án miniszterelnökké választották a ravasz és demagóg Muhammad Mussadeq-et, aki az előző kormány minisztere is volt, és aki már a húszas évek óta küzdött az iráni nép Anglo-Persian/Iranian általi kizsákmányolása ellen. Fennen hangoztatta, hogy az Aglo-Iranian több pénzt vitt már ki az országból, mint amennyit Irán valaha látott. Buzgón hirdette, hogy az olajipar államosításával egy csapásra eltörli a szegénységet. A Majlis már másnap elfogadta a javaslatot, miszerint az Anglo-Iranian Oil Company-t az iráni állam azonnal és kártalanítás nélkül kisajátítja, a sah pedig 1951.május 2.-án aláírta a szükséges rendeleteket.                                  

A briteket kétszeresen is érzékenyen érintette az ügy. A rendkívül jövedelmező iráni olajkitermelésen túlmenően félő volt, hogy az incidens precedenst teremthet a világ más részein működő angol érdekeltségű cégek elleni támadásra, amit Anglia nem kockáztathatott. 

Az AIOC államosítását a londoni Economist „mélységesen megalázó és súlyos vereségnek”, a Daily Telegraph pedig „a brit diplomáciatörténet legsúlyosabb fejezetének” nevezte. Május 19.-én a brit nagykövet diplomáciai jegyzékben törvénytelennek nevezte az AIOC államosítását és kifejezte tiltakozását. Nem sokra rá az amerikai nagykövet egyetértését fejezte ki az angol tiltakozással és május végén átnyújtották Truman elnök levelét, amelyben tárgyalásokat javasolt. Angol lapok fölszólították a kormányt, hogy „tanusítson bátor és hajlíthatatlan magatartást.” Követelésük szerint a „brit kormánynak készen kell állnia, hogy bebizonyítsa: az angol jogokat nem lehet lábbal tiporni”.  1951.augusztus 22.-én brit hadihajók négy amerikai rombolóval együtt blokád alá vonták Abadán kikötőjét, megakadályozva ezzel napi 80.000 tonna körüli olajtermék elszállítását, és egy sor gazdasági szankciót vezettek be Irán ellen. Mintegy 300 rendszergazda bevetésével zárolták az angol bankoknál vezetett iráni számlákat. Az angol kormány-mintegy eleget téve a sajtó által közvetített elvárásoknak-erőfitogtatásként ejtőernyős alakulatokat küldött Ciprusra nem titkolva, hogy ezek az alakulatok katonai beavatkozásra is készek. Az Egyesült Államok kormánya azonban tudtára adta az angoloknak, hogy nem látná szívesen Őfelsége kormányának fegyveres beavatkozását Iránban, de vélhetően megfontolásra késztette az angol kormányt az is, hogy mozgolódást észleltek az iráni-szovjet határon. Így aztán az öbölben horgonyzó Grand Fleet csatahajók ágyúiról nem szedték le a védőhuzatot a tengerészek. Nagy-Britannia közben hazahívta olajipari szakembereit Iránból arra számítva, hogy az újonnan alakult Iráni Nemzeti Olajvállalat működését ellehetetleníti majd. 1953.október 4.-én a Mauritius cirkáló fedélzetén a hazatelepülők utolsó csoportja is elhagyta Abadan kikötőjét. Úgy számoltak, hogy szolidaritásból más kapitalista országok sem küldenek szakembereket Iránba az államosított olajipar megsegítésére. Elvárásaiknak csak Olaszország nem tett eleget. Számos ország, így az Egyesült Államok, Németország, Svédország, Belgium, Hollandia, Pakisztán nem küldött szakembereket Iránba bizonyítva ezzel, hogy a legtöbb iparosodott ország a zsákmányjog elvén működő Angliát támogatta az államosítási vitában. Nagy-Britannia közben panaszt tett a Hágai Nemzetközi Bíróságon. A feszült helyzetben Teheránba érkezett Villiam Averell Harriman (az egykori német nemzeti szocializmus egyik impresszáriója), Truman elnök különmegbízottja és javaslatára a Mussadeq kormány 1951. augusztus 6.-án tárgyalásokat kezdett a Stokes brit főpecsétőr vezetésével érkezett brit delegációval. Mussadeq kompromisszumkészségét jelzi, hogy ezek a tárgyalások egyáltalán elkezdődhettek. A tárgyalások mégis eredménytelenek maradtak, mert az időközben országos méretűvé vált AIOC ellenes tömegmozgalom százezreket vitt az utcára, olyan elszánt emberek tömegeit, akiket korábban rendőrsortüzekkel sem lehetett megtörni. Anglia ezután a Biztonsági Tanács elé vitte az ügyet. A Biztonsági Tanács 1951.október 15.-i ülésén Mussadeq              felszólalásában a következőket mondotta:                                                                                      "Az olajipar az én hazámban ténylegesen egyáltalán nem járul hozzá a nép jólétének emeléséhez, az ország technikai fejlődéséhez és iparosításához. Ezt bizonyítja az a tény, hogy miután külföldi társaságok 50 év óta foglalkoznak olajunk kiaknázásával, nekünk még mindig nincs elég saját szakemberünk, és arra kényszerülünk, hogy külföldi mérnökök és technikusok segítségét vegyük igénybe. Az iráni nép szilárdan el van tökélve, hogy ezeket az értékes természeti kincseket, melyek nemzeti vagyonának részét alkotják, életszínvonalának emelésére és ezzel együtt a béke javára használja fel.” 

- Idézi Bonyu Petrovszki. Miután a Biztonsági Tanács nem tudott megfelelő ajánlást

 elfogadni, úgy döntöttek, hogy megvárják a Hágai Nemzetközi Bíróság újabb eljárásának eredményét. A nemzetközi bíróság azonban ítélet nélkül megszüntette az eljárást azzal indokolva, hogy nem illetékes az ügyben. Irán és Anglia között megszakadt a diplomáciai kapcsolat, eközben az amerikaiak továbbra is saját állásaikat építgették Iránban. 1952 áprilisában olajkitermelésre szóló iráni-amerikai szerződést kötöttek. 1952 júliusában az olasz tulajdonban lévő, hondurasi zászló alatt hajózó, de amerikai megbízásra dolgozó Rose Mary tartályhajó áttörte a brit tengeri blokádot. A brit Királyi Haditengerészet hadihajói föltartóztatták mondván, hogy lopott olajat szállít, és az angol protektorátus alatt álló Adani-öbölbe kényszerítették.   

Mivel az iráni olajipar zászlóshajójának szerepét betöltő abadáni olajfinomító szinte teljes személyzetét evakuálták az angolok, a termelés drasztikusan visszaesett. Az 1950.évi 32 millió tonna termelés 1953-ra mindössze 2%ára, 750.000 tonnára esett vissza. A világkartell bojkottja miatt pedig még ennek a csekély mennyiségnek az értékesítése is akadályokba ütközött. Csupán néhány japán cég és egy kisebb olasz társaság - a SUPOR-vásárolt olajat. A tartályhajókat Aristotales Socrates Onassis görög hajómágnás bocsátotta rendelkezésre. Az olajbevételek szinte teljes kiesése miatt - amely az ország jövedelmének zömét tette és teszi ki - Irán súlyos gazdasági helyzetbe került. 1953-ra már nem csak az ország, hanem miniszterelnöke is súlyos bajokkal küszködött. A betegeskedő Mussadeq mind több időt töltött otthon és egyre kevesebbet a miniszterelnöki rezidencián. Az ügyek lassanként kicsúsztak a kezéből, elvesztette az áttekintést az események fölött és meglazult az őt támogató tömegekkel való kapcsolata. Pedig a nép ekkor még támogatta gazdaságpolitikáját és az „angol sárkány” elleni harcát. Jelen volt még a konspirációban megedződött és újjászerveződött Tudeh Párt is, amely jelentős tömegbefolyással rendelkezett. A játszma még nem dőlt el. Mussadeq miniszterelnök az Egyesült Államoktól kért segélyt. Washingtonban ekkor már Churchill barátja-Eisenhower tábornok-ült az elnöki székben, aki úgy válaszolt, hogy csak akkor folyósítja a segélyt, ha a sah személyesen kéri rá. Mussadeq miniszterelnök 1953.május 23.-án kelt levelében közölte az amerikai elnökkel, hogy amennyiben megtagadja a segély folyósítását, kénytelen lesz máshová fordulni segítségért. A kétpólusú világrendben, a hidegháború paranoiás légkörében a félreérthetetlen célzás a Szovjetúniótól való segítségkérésre, görcsbe rándította Washington védekező reflexeit, és működésbe lépett a CIA „Piszkos Ügyek Osztálya”. 1953 júliusában Teheránba érkezett Kermit Roosevelt, a CIA közel-keleti szakértője. A repülőtérre érkezésekor kitöltött kérdőív szerint látogatásának célja „néhány régi jóbarát” felkeresése. Miután a főváros egyik előkelő szállodájában szobát foglaltatott magának, munkához látott. Donald Wilber CIA tiszt és más ismerősei segítségével bérbe vett egy pincehelyiséget a belvárosban. Ami nem sokára ott lejátszódott, arról a külvilágnak homályos elképzelései sem lehettek és a legbennfentesebbek is csak nagyvonalakban tájékozódhattak a készülő eseményekről. Megjelent Teheránban Norman H. Schwarzkopf tábornok is. A sahnál tett tisztelgő látogatás után fölkereste régi ismerősét, a Franciaországban tanult Fazlollah Zahedi belügyminisztert, az iráni rendőrség egykori főparancsnokát, akit az angolok 1941-ben fasiszta tevékenysége miatt internáltak. Közölte vele, hogy hamarosan miniszterelnök lesz, feltéve, ha közreműködik Mussadeq félreállításában.                                                                
A részletekről akkor,  és azóta is kevés szó esett.        

                                                                         

Fazlollah Zahedi belügyminiszter,

majd Muhammad Reza miniszterelnöke.

A CIA az 1953.augusztus 19.-ét megelőző napon 100.000 dollárt,

a kövtkező napon 5.000.000 dollárt adott Zahedinek a puccs

utáni helyzet megszilárdítására.

A miniszterelnöki rezidencia

1953.augusztus 19.-én.

                                                                                                                                                              A Stern című - akkori szóhasználat szerint - nyugatnémet magazin így számol be a Teheránban történtekről:

„Mintha csak egy James Bond-történet elevenedett volna meg. 1953.augusztus 19.-én reggel az iráni titkosrendőrség öt munkatársa jelent meg Kermit Rooseveltnél, az egykori amerikai elnök unokájánál, aki jóelőre elkészített pénzcsomagokat osztott szét az érkezők között. Az öt ember azonnal útnak indult és fölkereste a város különféle sportegyesületeit, elsősorban a birkózó és bokszoló klubokat. A déli órákban azután birkózókból, bokszolókból, súlyemelőkből és más sportolókból verbuvált tömeg vonult végig Teherán utcáin. A menethez civil ruhás rendőrök, lumpen elemek csatlakoztak, és köztörvényes bűnözők.”                                                                                                                                                          

A hazafias erők, akik évek óta uralták a város utcáit, ezúttal természetesen távol maradtak. Ez már eleve meghatározta a tüntetés jellegét. A rendőrséget és karhatalmat a laktanyáik falai között tartották. A felbérelt tömeg zavartalanul masírozott célja, az otthon betegen fekvő Mussadeq háza elé, majd a miniszterelnöki rezidenciára támadt, és barbár pusztítást végzett. Mussadeqet egy titkos alagúton át menekítették ki, de később elfogták. Kétnapos harc után a nemzeti erők letették a fegyvert, országos hajsza indult az iráni hazafiak ellen, a gyilkos terrornak ezrek estek áldozatul. Ha az okok nem is, de a megtorlások hasonlóak voltak az 1956-ot követő magyarországi bosszúhadjárathoz.                                                                                                          

Schwarzkopf amerikai dandártábornok irányításával és a Secret Intelligence Service (Angol Titkosszolgálat) közreműködésével Kermit Roosevelt a CIA közel-keleti szakértője végrehajtotta küldetését, amiért utóbb a GULF Oil International alelnöki székével jutalmazták.                                                                                                                             
Az olajipart államosító törvényes iráni kormányt puccsal megbuktató akciót „Operation Ajax” fedőnéven szervezte a SIS és a CIA. Mussadeq miniszterelnököt három évre bebörtönözték, majd házi őrizetben tartották 1967-ben bekövetkezett haláláig. Hussein Fatemi külügyminisztert halálra ítélték és kivégezték.

Dr. Muhammad Mussageq.

 A Démocratie Nouvelle című francia lap a következőket írta az Iránban történtekről:

„Ritkaság, hogy közvetlen beavatkozás történjék egy idegen ország belügyeibe. Az amerikai nagykövetség dollárjaival a teheráni csatornákból toborozták a fasiszta és a monarchista összeesküvők a csőcseléket, akik a város kifosztását is fölajánlották.”                                                                                                                                        
Az angol-amerikai érdekeket készségen kiszolgáló véreskezű vazallus szerepét fölvállaló ifjabb Reza Pahlavit ismét trónra ültették. A visszatérő sah miniszterelnöke Fazlollah Zahedi, a megbízható rendőrtiszt lett. A sah politikáját diktatórikus kormányzás, könyörtelen terror jellemezte, hatalmának záloga az amerikai és izraeli segítséggel szervezett, több tízezer ügynököt foglalkoztató SAVAK nevű rettegett politikai rendőrség volt. Muhammad Reza jó viselkedését az Egyesült Államok - Izraellel egyetértésben -gazdasági támogatással és fegyverszállításokkal jutalmazta. 1954-ben a válságot kiváltó olajügyet is rendezték.

Minden különbözőségük ellenére még egy közös vonás ismerhető fel a "magyar 56" és az 1953-as iráni események között: Az idegen hatalom védőszárnyai alatt felépített elnyomó rezsim bástyájának falában mindkét esetben olyan repedés keletkezett, amely idővel mégiscsak a szilárdnak látszó építmény összeomlását okozta. Ahogy Iránban az Anglo-Iranian Oil Company a krízis előtti formájában egyszer s mindenkorra megszűnt létezni, úgy a vereség ellenére Magyarországon sem állt vissza egészen a krízis előtti állapot. És még valami: a "magyar 56" is valójában puccs volt. Nem ellenforradalom és nem népfelkelés, hanem puccs. (Dr. Szatmári Jenő István: A magyar forradalom titkos története.)     

Az angolok egyeduralma nem állt vissza az iráni olaj fölött, és kizárólagosan amerikai kézbe sem került. Hosszas tárgyalások után 1954 augusztusában az iráni kormány az ország dél-keleti részének 100.000 négyzetmérföld területére vonatkozó egyezményt kötött a külföldi olajtársaságokkal. Októberben konzorcium egyezményt fogadtak el, amelyben rögzítették, hogy az Anglo-Persian jogutójaként egy amerikai irányítású nemzetközi konzorciumot hoztak létre British Petroleum néven. Uncle Sam  nem csak a szaud-arábiai olajat orozta el fokról fokra a másodosztályú nagyhatalommá sűllyedő Angliától, hanem rá tette kezét a Perzsa-öböl legerősebb országára- Iránra-is. A konzorcium tagjai: Anglo-Iranian Oil Company, mostantól British Petroleum Company (BP) 40%, Royal Dutch Shell 14%, Compagnie Francaise du Petroles 6%, GULF Oil és egyéb amerikai olajtársaságok összesen 40% tulajdonrésszel. 
A tárgyalásokra utazott Rómából egy tisztességes üzletember is, az olasz ENI cég elnöke Enrico Mattei, akit azonban a tárgyalóterembe be sem engedtek. Az olaszok képviselője megfizetett azért, hogy olasz cég megtörte az Irán elleni bojkottot, így dolga végezetlenül utazott haza Rómába.  

A konzorcium a földben rejlő olajkincsre nem, csak az általa kitermelt olajra nyert jogot. Az olajkincs az iráni Nemzeti Olajtársaság (NIOC) tulajdonában maradt. A konzorcium a kitermelt olajat a Nemzeti Olajtársaságnak köteles eladni, amely a megvásárolt olajat a konzorcium leányvállalatainak és kereskedelmi szervezeteinek továbbítja. Az iráni kormányt ennek profitjából is 50% részesedés illeti meg.

A konfliktus utóbb "abadáni válság" néven vált emlékezetessé.

                     

Az iráni olaból kisarjadt multinacionális állammonopolista vegyes tulajdonszerkezetű BP cégcsoprt több mint száz leányvállalatával az olajiparral kapcsolatos gazdasági ágak minden területén jelen van.
A British Petroleum konzorcium 1957-ben 62 millió tonna nyersolajat adott el. Leányvállalata, a BP Tanker Company 1958 végén 157 ócánjáró tankhajót birtokolt, összesen2,6 millió regisztertonna kapacitással. További 44 db, 15.000-65.000 regiszter tonnás tartályhajó rendelés és építés alatt állt, és mindezen felül hosszú lejáratra bérelt még tartályhajókat 3.000.000 regiszter tonna összkapacitással. A British Petroleum Company jóváhagyott részvénytőkéje 120 millió fontsterling, a befizetett tőke pedig 113,7 millió fontsterling volt 1962-ben. Ekkor a BPC összes közönséges részvényeiből kb 55% volt az angol kormányé. A társaság eredeti jóváhagyott tőkéje 2 millió font volt, a befizetett tőke 1,6 millió font. Növekedése úgy történt, hogy időről időre új részvényeket bocsátottak ki,a nyereségek és tartalékalapok egy részét pedig tőkésítették. A tőke legnagyobb növekedése ily módon 1954-ben következett be, amikor 80,6 millió fontsterling összeget tőkésítettek, amelyet a közös tartalékalapból vettek. A részvénytulajdonosok a tulajdonukban lévő minden egyes részvényért négy új részvényt kaptak, olyanformán, mintha ezeket teljesen kifizették volna. 1957-ben a British Petroleum Company tiszta nyeresége 63.000.000 fontsterling volt. A társaság közös és egyéb tartalékalapjai 1956.december 31.-én 159,700.000 fontsterlinget tettek ki. 
A BP konzorciumnak Iránon kívül érdekeltségei voltak Kuvaitban 50%-al, Irakban 23,75%-al, továbbá Kanadában, Angliában, Franciaországban, Németországban, Belgiumban, Olaszországban, Adenban és Trinidad szigetén. A BP legfontosabb olajfinomítói                                                                                                        

Angliában 12,5 millió tonna/év,
Kuvaitban 8,4 millió tonna/év,
Franciaországban 6,2 millió tonna/év,
Adenban 5 millió tonna/év,
Németországban 2,1 millió tonna/év,
Olaszországban 1,6 millió tonna/év  termelési kapacitással rendelkeztek, amelyek 1958-ban összesen 38 millió tonna kőolajat dolgoztak fel.

Az iráni (abadáni) válság az egész Közel-Kelet figyelmét fölkeltette. Az angolokkal szembeni engedetlenség bátorítólag hatott a térség más államai számára is. 1951 nyarán Bahreinben és Libanonban az angol, francia, és amerikai olajérdekeltségek államosítását követelték. Részben a láncreakció eredménye volt, hogy Egyiptom felmondta az angol-egyiptomi szerződést.

Az amerikai barátságot az ún. „Bagdadi Paktum” rögzítette, amelyet Törökország, Irak, Pakisztán és az Egyesült Királyság mellett az Egyesült Államok egyetértésével Irán is aláírt 1955-ben. A szervezet Irak 1959-ben történt kiválása után fölvette a CENTO nevet, amely a NATO és a SEATO katonai-politikai tömbökkel együtt a Szovjetúnió erejét volt hivatva ellensúlyozni. Irán és Pakisztán kiválásával a CENTO 1979-ben fölbomlott. 

1959-ben a sah bejelentette, hogy - bár apja az ország neveként az Irán név kizárólagos

használatát kérte a nemzetközi közösségtől - a Perzsia megnevezést a jövőben ezzel egyenértékűnek tekinti. Az 1950-es, 1960-as évek fordulóján afféle „felvilágosult abszolutizmus”-ként jellemezhető látványos enyhülés állott be a sah belpolitikájában. Számos népjóléti intézkedés született, 1961-től kezdődően a sah magánvagyonából a „Bonjád-e Pahlavi”- Pahlavi alapítványon - keresztül jelentős pénzösszeget fordított az oktatás, az egészségügy és a gazdaság fejlesztésére, de a politika nem liberalizálódott. 1962-ben a sah komplex gazdasági reformot hirdetett, az ún.”fehér forradalmat” amelyet „a sah és a nép forradalmának” is nevezett. Ennek keretében földosztást, legelő és erdő  államosítást is végrehajtottak (amely a megbízhatatlan nomád lakosság ellenőrzését is szolgálta), az ipar fejlesztésébe kezdtek, és harcot indítottak az analfabétizmus fölszámolásáért.  Az 1956-ban indult második hétéves terv célkitűzéseinek megfelelően folytatódott az ország infrastruktúrális fejlesztése és már eredmények is mutatkoztak, üzembe helyeztek több vízerőművet.                                     

Enrico Mattei 1956-ban ismét megjelent Iránban és ajánlatot tett Pahlavi sahnak. Javasolta, hogy alapítsanak közös iráni-olasz olajtársaságot az addig még föl nem mért területek kutatására és olaj kitermelésre. Az olaszok minden költséget vállaltak és az olajból mindössze 25% részesedést kértek. A nagy konszernek a bevallott termelés után fizettek részesedést, a könyvelésbe pedig az iráni kormány nem tekinthetett be, ilymódon a haszon legalább 75%-át még mindig külföldiek zsebelték be. A sah az amerikai nagykövet figyelmeztetései ellenére elfogadta az olaszok ajánlatát. A megállapodás eredményeként létrejött a SIRIP /Societe Irano-Italienne du Petroles/ -Iráni-Olasz Olajvállalat. A cég 8839 négyzetmérföld koncessziós területet kapott a Zagrosz-hegység keleti lejtőin és az Ománi-öböl partján, 25 évre.
Mattei több hasonlóan tisztességes üzletet kötött az Arab-félsziget és Afrika országaiban, mindenütt igazságos részesedést kínált partnereinek. Íjmódon drágábban jutott ugyan nyersolajhoz, mint a nagy konszernek, mégis olcsóbban adta a benzint az olasz autósoknak, mint az angol és amerikai cégek. A titok nyitja az volt, hogy az extra profit nem vándorolt a konszernek zsebébe, hiányzott ugyanis a közvetítő. Állami vállalatról lévén szó, az állam maga dolgozta föl és értékesítette olajtermékeit. Így jött létre az olasz vegyipar, így épültek föl a modern lakótelepek az ENI üzemek környékén. Az ENI saját főiskoláján képezte mérnökeit és technikusait. 
Mattei tisztességes úton elért sikerei azonban veszélyes elméleti tanulságot hordoztak magukban: azt ugyanis, hogy ha egy kapitalista, vagyis a magántőkére épülő országban az állami vállalkozás sikeres tud lenni, puszta létével megkérdőjelezi a konszernek létjogosultságát.
1961 júliusában Párizsban összeült az OAS, egy szélsőséges francia terrorszervezet "bírósága". Azzal vádolták Matteit, hogy kapcsolatban áll az algériai felszabadító mozgalommal, az FLN-nel, és a szaharai olajmezők koncessziójára pályázik. Az ítélet: halál. A "végzést" írásban elküldték Matteinek, aki nyilvánosan nevetségesnek minősítette az OAS eljárását, titokban azonban régi partizántársaiból testőrséget szervezett. Nem sokra rá Mattei pilótája Bertuzzi, egy csavarhózót talált Mattei magánrepülőgépének hajtóművében. 
1962.október 27.-én Mattei magánrepülőgépe a milánói repülőtér közelében lezuhant.

Pahlavi sah külpolitikájában változás állott be. Bár továbbra is jó kapcsolatokat ápolt az Egyesült Államokkal, nyitott a Szovjetúnió felé is, és 1965-ben fölvette a diplomáciai kapcsolatot Izraellel, amelynek olajellátását az ezt követő időszakban nagyrészt Irán biztosította. 1967-ben gazdasági együttműködési szerződést kötött a Szovjetúnióval, és szovjet segítséggel olaj-és gépipari létesítményeket építettek Iszfahánban, továbbá vízerőművet építettek az azerbajdzsáni határfolyón-az Araxon.

1971-ben a britek végleg kivonultak a térségből, ennek örömére Muhammad Reza elhatározta, hogy Iránt a térség meghatározó, és 2000-re a világ hatodik legnagyobb hatalmává teszi, továbbá addigra húsz atomerőművet épít. 1974-ben India kísérleti atomrobbantást hajtott végre, és Pakisztánhoz hasonlóan a Perzsa sah sem akarta hagyni, hogy a tudományos-technikai versenyben országa lemaradjon. Ennek érdekében a franciaország segítségével Ahvázban és az NSZK /Német Szövetségi Köztársaság/ közreműködésével Busehrben intenzív atomenergiaipari és számítógépes szakemberképzési programot indítottak az iráni ipar várható igényeinek kielégítésére. Hogy az ország érdekérvényesítő képességét növelje a Perzsa-öbölben, 1971-ben Irán elfoglalta a Hormuzi-szorost őrző Abu Musza szigeteket, a régi követelését képező Bahrein-szigetekről viszont lemondott.  Az Irakkal fennálló határvitát 1974-ben ideiglenesen rendezték oly módon, hogy a Schatt el-Arab folyó középvonalát jelölték ki határvonalnak.

Az 1973.október 6.-án kitört Yom Kippur War nyomán bekövetkezett az első olajsokk. Az arab államok bojkottálták Izrael és az őt támogató országok, így az Egyesült Államok olajellátását, amelyből Irán jelentős hasznot húzott azáltal, hogy az iráni olajra való kereslet jelentősen megugrott. A következő években felfoghatatlanul nagy összegek -mintegy 85 milliárd dollár - érkeztek Iránba, amit a haderő fejlesztése, adminisztráció, és a hatalmi elit nyelt el. Népjóléti intézkedésekre alig jutott valami. Az 1960-as évek elején bevezetett népjóléti intézkedések legfontosabb pontja a földreform volt. Ez utólag súlyosan elhibázottnak bizonyult és az elkövetett hibák pusztító hatása másfél évtized alatt beérett. A központi öntözést és vízelosztást immár nélkülöző, szétszabdalt magángazdaságok nagyrésze elsorvadt. Az elszegényedő parasztság jelentős része a városokba menekült. Az ország lassan élelmiszer importra és hitelfölvételre szorult. A növekvő elégedetlenség a SAVAK aktivizálódásához és egyre erőszakosabb föllépéséhez vezetett, ami egyre több nyugati bírálatot is kiváltott. A helyzet csak fokozódott, amikor a sah 1975.március 2.-án  föloszlatta a sah addigi támogatóit tömörítő, de formális ellenzék szerepét is betöltő „Iran-e Novin”-Új Irán Pártját. A pártot 1961-ben alapították a zavargások miatt a sah által szétzavart parlamenti pártok helyére katonákból, arisztokratákból, technokratákból, nyugatosokból. Amikor 1977.december 31.-én Jimmi Carter amerikai elnök Teheránban ünnepelte a szilvesztert, maga is enyhülést javasolt Mohammad Rezának. 1978-ra a társadalom különböző erőiből a sahnak erős ellenzéke szerveződött, amelynek legerősebb tényezője a Ruhollah Khomeini ajatollah radikális vallási vezető által képviselt síta-iszlám klérus volt. A gyutacsot egy januári újságcikk gyújtotta meg, amely attól kezdve folyamatosan izzott, majd robbanáshoz vezetett. A cikk az 1964-ben külföldre száműzött Khomeinit idegennek és homoszexuálisnak nevezte.        1979.április 1.-én kikiáltották az Iráni Iszlám Köztársaságot. Az Egyesült Államok hidegháborús félelmei, miszerint a nyugatbarát iráni rezsim helyébe egy Szovjetúnió felé orientálódó kormányzat lép, nem igazolódtak be, ennek ellenére a két hatalom közötti kapcsolat drasztikusan megromlott. A hatalomváltás elsősorban a sahhal szorosan együttműködő, az olajipart a British Petroleumon keresztül ellenőrzése alatt tartó Egyesült Államok számára volt nagy érvágás. Az új iráni vezetés fennen hangoztatta abbéli meggyőződését, hogy az iszlám hitű országokban mindenütt az általuk megvalósított teokratikus köztársasági rendszernek kell létrejönnie. Irán a Szovjetúnióval szemben hadakozó Afganisztánt is támogatta, az ezer sebből vérző Szovjetúnió gazdasági teherbíró képessége azonban csak annyit bírt el, hogy Moszkva a baloldali iráni ellenzék szerény  támogatásával szállhatott harcba.

Az új iráni vezetés harcias forradalmi szemlélete a Perzsa-öböl arab monarchiáiban, elsősorban a szomszédos Irak szunnita vezetőjében - Szaddám Husszeinben - nyugtalanságot keltett, mert Iránban a lakosság jelentős része síta volt. Szaddám Husszein célszerűnek látta Iránt megtámadni annál is inkább, mert az adott helyzetben a forradalmi káoszból még nem egészen konszolidálódott országgal szemben az arab monarchiák és az Egyesült Államok támogatására számíthatott. Célja a gazdag huzisztáni olajmezők megszerzése - beleértve az abadáni olajfinomítót -, ürügy a Schatt el-Arab vonalán meghúzódó régi határvita volt. 1980.szeptember 22.-én az iraki légierő hadüzenet nélkül megtámadott tíz iráni repülőteret az iráni légierő megsemmisítése céljából. A következő napon egy iraki gépesített lövész és egy páncélos hadosztály támadást indított a kiemelt stratégiai fontosságú Abadán és Khorramshahr olajipari létesítményei ellen. Az első két napon az irakiak nem ütköztek számottevő ellenállásba Iránban, de szeptember 22.-én az iráni haditengerészet megtámadta Irak két kikötőjét, melyek fontos olajterminálként szolgáltak a Bászra környéki olaj elszállításához.                                                                                                  
Az iraki agresszió balul ütött ki: Irán nem hátrált meg, az igazságérzetükben megsértett perzsák nemzeti és vallási érzéseikkel megtöbbszörözve erejüket 1982-re kiverték Szaddám Husszein csapatait Iránból. Khomeini nem érte be ennyivel, ellentámadásba lendült és a következő hat évben már Irán volt az agresszor. Elhatározta, hogy Irakot is iszlám köztársasággá formálja, de erre már nem futotta Irán erejéből. Az első világháború/olajháborúhoz hasonló stílusú állóháború alakult ki, az Irakiak mustásgázt is bevetettek, az ENSZ pedig behunyta szemét. A háború mindkét oldalon súlyos veszteségekkel járt, ötszázezren vesztek oda összesen. Khomeini iszlámista eszméit ugyan nem tudta elterjeszteni az arab államokban, de megszilárdította hatalmát Iránon belül.

Az egész Közel-kelet vagy más rendszerezés szerint Közép-kelet, 1939-ben a nem szocialista világ kőolajtermelésének 6,5%-át adta, ez 1954-ig nagy lendülettel 20%-ra ugrott annak ellenére, hogy Irán termelése az 1951-1954-es abadáni válság miatt kiesett. A magas szállítási költségek miatt a belföldi igényeket kiszolgáló egyes olajfinomítókat nem feltétlenül az olajlelőhelyek közelébe építették, hanem a fogyasztói súlypontokba, mert a nyersolaj csővezetéken történő szállítása kisebb költséggel jár, mintha a késztermékeket vasúton vagy közúton szállítanák. Az abadáni finomító földrajzi elhelyezkedése miatt célszerűen-kb. 80% arányban mindig is exportra termelt.

1986-ban hét olajfinomító működött Iránban: Bakhtaran (korábbi nevén Kermanshah), Esfahan, Shiraz, Tabriz, Teheran, Lavan, Qom városában összesen 800.000 hordó (111.000 tonna/ napi) termeléssel.

Az abadáni olajfinomítót az iraki légierő 1980-ban szétbombázta, a háború évei alatt nem termelt. Termelése a háború kezdetéig napi 635.000 hordó (88.000 tonna) volt. A több mint 260.000 lakosú Abadan város elnéptelenedett, a háború végére összesen 6 állandó lakosa maradt. A finomítót fölépítették, jelenleg 429.000 hordó, azaz 60.000 tonna olajat dolgoz föl naponta. 2011-ben a következő városokban hét olajfinomító működött Iránban:                                                                          

Abadan, Bandar Abbas, Isfahan, Lavan, Shazand, Tabriz, Teheran.  

2012 nyarán Irán bejelentette, hogy jelentős olajlelőhelyet fedezett fel a Kaszpi-tenger középső részén. A újonnan fölfedezett tenger alatti olajkészletet 10 milliárd hordóra, a földgázt pedig 50 ezer milliárd köblábra becsülik. Az elmúlt száz év alatt ez a legjelentősebb olajfölfedezés a Kaszpi térségben. Olyan jelentős, hogy Mahmud Ahmedinezsad iráni elnök szerint megváltoztathatja a politikai erőegyensúlyt a régióban. Bár Irán nem jelölte meg az olajmező pontos helyét, Alex Jackson, a régió egyik elemzője úgy tudja, hogy Gilan tartományban Roudsartól 188 km-re északra, és Neka-tól 250 km-re északnyugatra helyezkedik el a tenger alatt. A Sardar-e Jangal és Sardar-e Milli-nek elnevezett olajmező voltaképpen két különálló, de egymáshoz közeli lelőhely az Alborz nevű területen. Az új lelőhelyet nem csak volumene, hanem elhelyezkedése is pikánssá teszi a, mert a nevezett terület pont Azerbajdzsán déli és Irán északi határára esik. Elemzésében Jackson kifejti, hogy kételkedésnek van helye azt illetően, hogy a fölfedezés valóban 2012-ben történt. 2009-ben a Bakuba visszatérő azerbajdzsáni tisztviselők jelentették, hogy az Alborz nevű határterületen olaj van a tenger alatt, amely véleményük szerint az övék. A két ország viszonya azóta mélypontra süllyedt, azonban mindkettőjük érdekei azt kívánják, hogy feszült viszonyukat diszkréten kezeljék. Valószínűleg erről a korábbi fölfedezésről van szó, és ez a bejelentés kísérlet arra, hogy fönntartsa a nemzetközi érdeklődés és bizalom légkörét Iránnal és a Kaszpi térséggel szemben az Azerbajdzsánnal 2009 novembere óta fennálló patthelyzet kezelése érdekében. Ha ez igaz, akkor  több lényeges hatása van Iránra nézve:
-Politikai válság forrása lehet Azerbajdzsán és Irán tengeri határán. 
-A növekvő stressz a térség militarizálódását okozhatja. 
-Oroszország nyomást gyakorolhat Iránra és Azerbajdzsánra, kikényszerítve a megegyezést.
Azerbajdzsán mindeddig nem nyilatkozott az új (?) fölfedezésről, és erre nagyon logikus oka volt. Örményországhoz való viszonya még ennél is rosszabb, már-már a háborús konfliktus határát súrolja. Az ország katonai ereje nem teszi lehetővé, hogy Iránnal fegyveres konfliktusba kerüljön, még kevésbé, hogy egyidejűleg Örményországgal is konfrontálódjon. Ebben az esetben papírtigrissé válna. Azerbajdzsán inkább becsukja a szemét mert tudja, hogy jelenleg nem tehet semmit. Amerikai követségi tisztviselők készek mindent megtenni a fegyveres konfrontáció elkerülése érdekében, mert  az olaj és gáz infrastruktúra sérülése az egész térség gazdasági életében zavarokat okozna. Az Azerbajdzsáni Nemzeti Olajvállalat (SOCAR) által üzemeltetett Baku-Tbiliszi-Ceyhan (BTC) olajvezeték napi egymillió hordó nyersolajat továbbít a nyugati piacokra. Kiszivárogtatott információk szerint Heydar Aliyev elnök energetikai tanácsadója, Ali Aszadov, a 2009 novemberében beállott patthelyzetről a következőket mondotta: "Azerbajdzsánnak nem érdeke, hogy fölöslegesen fokozza a térségben meglévő feszültséget, amely egy kiszélesedő konfrontációba torkollhat. A térségben még a legkisebb katonai konfliktus is az egész Kaszpi-tengeri olajipari és energetikai tevékenység bénulását okozná." Egy esetleges katonai incidens a tervezett nyugati gáz és olajvezetékek befektetőit is elriasztaná a Kaszpi térségben történő üzleti tevékenységtől, és az építési munkálatokat is megakasztaná. A 2001-es Azeri-iráni katonai incidens hatására pl. a BP és a STATOIL kivonult a térségből. Naval Attache biztonsági szakértő megjegyzi, hogy annak idején a Szovjetúnió támogatott egy vízalatti szabotázs akciók kifejlesztésére szóló kutatási programot, melynek műveleti központja Bakuban volt. Ez a technikai potenciál kiegyenlítheti az iráni erőfeszítéseket, de nincs bizonyíték arra, hogy a hosszú ideig fennálló alacsony intenzitású konfliktushelyzetben valaha bevetették volna. 2011 őszén azonban új helyzet állt elő, Irán mobil fúrótornyokat állított föl a vitatott Alborz területen. Azerbajdzsán parti őrsége a GOAJ, úgy tűnik képes elviselni a helyzetet, föltéve, hogy a fúrótornyok nem mozdulnak el észak felé. 

A Kaszpi medence bizonyított olajtartalékait 1999-ben 15 ezer-milliárd 310 millió hordóra becsülték, a lehetséges tartalékokat pedig 20 ezer-milliárd és 200 milliárd hordó között közé tették. Ehhez jön még kb. 10 ezer-milliárd m3 földgáz. 
A partvidéki országok között ez a szénhidrogénkincs a területi megoszlás alapján végzett számítások szerint a következő arányban oszlik meg: Oroszország 18,5%, Kazahsztán 30,8%, Türkmenisztán 16,8%, Irán 18,7%, Azerbajdzsán 15,2%. Jogi szempontból azonban ez nem ilyen egyértelmű, a megoszlás jogilag 2004 májusától  tisztázatlan.
                                                                                                                                                          2012-ben Iránban 1.700.000 hordó, azaz 236.000 tonna nyersolajat dolgoztak föl naponta, amelyet a Nemzeti Olajipari Minisztérium napi 3.500.000 hordóra, azaz 486.000 tonnára szeretne emelni. A merész terv megvalósítását egyrészt a meglévő finomítói kapacitás bővítésével, másrészt az ország ötödik fejlesztési tervciklusának végére-2015-re-fölépülő „Perzsa Csillagok” olajfinomító üzembe helyezésével szeretnék elérni.

2012 márciusában a Brent olaj ára 126 dollárra emelkedett hordónként, ami már közelített a 2008 nyarán regisztrált 140 dolláros rekordhoz. Csakhogy 2008 előtt a világgazdaság „természetes növekedése” miatt emelkedtek az olajárak, míg 2012-ben az áremelkedés oka az Irán körüli válság volt. Az USA azt követelte szövetségeseitől, hogy ne vásároljanak Irántól olajat, arra hivatkozva, hogy ezzel kényszerítsék Iránt nukleáris programjának feladására. Az EU meghajolt az amerikai akarat előtt, Dél-Korea és Japán azonban ellenállt. Teherán kilátásba helyezte, hogy amennyiben megszűnik az iráni olaj vásárlása, lezárja a Hormuzi-szorost, melyen keresztül a világ tengeri olajszállításának 45%-a áthalad. Semmi bizonyíték nem volt arra, hogy Iránnak atomfegyvere van, bár az Egyesült Államok már sok éve ennek kidolgozásával vádolja az országot. Az amerikai vádak emlékeztetnek arra, amikor Szaddám Husszeint támadták Irak lerohanása előtt, ezért aztán nem hangzott valami hitelesnek. Irán szomszédja, Pakisztán viszont atomhatalom, ráadásul bizonyított tény, hogy fedezte a tálibokat és az al-Kaidát. Fölmerül a kérdés, hogy az Egyesült Államok miért nem Pakisztán felé fogalmazza meg vádjait?                                                  

A válasz az, hogy valójában nem az atomfegyverekről vagy a terrorizmusról volt szó, hanem arról, hogy egy Irán elleni katonai konfliktus esetén a katonai-ipari komplexum és az amerikai olajtársaságok óriási haszonra tettek volna szert. Az USA és Kanada területén ugyanis óriási, ún. nem konvencionális energiahordozó készletek vannak, vagyis palaolaj és palagáz, illetve ezek nyersanyagai: olajhomok és olajpala. Ezek kitermelése azonban nagyon drága, csak akkor van értelme a kiaknázásnak, ha az olaj ára tartósan 100 dollár fölött marad. Az utóbbi időben jelentősen megnőtt a palagáz-kitermelés Amerikában. Ennek következtében a gáz ára 100 dollár alá csökkent, miközben a kitermelés önköltsége 150 dollár 1000 m3-enként. Ahhoz, hogy a gáz ára növekedjen, a piacra kerülő mennyiség csökkentése szükséges. Amennyiben a bojkott következtében Irán valóban lezárja a Hormuzi-szorost, akkor a világpiacról eltűnik, illetve nagymértékben csökken a szaúdi, bahreini, iraki, katari, kuvaiti, és az Egyesült Arab Emirátusokból származó olaj és cseppfolyósított földgáz mennyisége. Ily módon az árak égbe szöknek, következésképpen szerfölött jövedelmezővé válnak az USA-beli és kanadai palaolaj-és gázmezők.
2014. szeptember 29.-én kezdődött Asztrahánban a Kaszpi-térség államainak (Oroszország, Kazahsztán, Türkmenisztán, Irán, Azerbajdzsán) csúcstalálkozója, ahol számos rendezetlen kérdést megtárgyaltak, bár áttörés nem történt. Jurij Usakov, Putyin orosz elnök tanácsadója szerint egy dologban viszont már a találkozó előtt is egyetértettek: NATO tagállamokat nem szabad beengedni a Kaszpi-térségbe.

Irán jelentősebb földgáz és kőolajmezői, olajfinomítói, olajtermináljai.

A Közép-kelet olaj és földgázmezői.

                                            Törökország olaj és földgázvezetékei  

Dobai Gábor, Szentendre, 2012. október.

                          Könyvem kiadásához szponzort keresek.

CARICIN ÉS A NOBEL FIVÉREK ÖRÖKSÉGE

Dobai Gábor  
  

A képek jelentős része a Batumi Műszaki Múzeum anyagából való

CARICIN ÉS A NOBEL FIVÉREK ÖRÖKSÉGE

A XIX. század második harmadának végén megélénkülő bakui olajkitermelés meglehetősen egyenlőtlenül fejlődött gazdasági helyzetben találta a hatalmas Oroszországot. Míg Szentpétervár második Velenceként az európai kulturális, tudományos és politikai élet egyik központja, Európára nyíló ablak volt, addig az ország legnagyobb része a konzervált feudális elmaradottság mélyén az írástudatlanság ősállapotában és elszigeteltségben vegetált. A vasútépítési láz némi késéssel itt is megtette a magáét, de a kontinensnyi ország igen egyenlőtlenül megoszló népességének a gazdasági életbe való bekapcsolása jelentős feladatot rótt a kormányzatra és a befektetőkre.

Oroszország területének legnagyobb részét saját kormánya sem ismerte, az egyes régiókban lokálisan megjelenő európai színvonalú technika (vasút, távíró, villanyvilágítás) ellenére az infrastruktúrális elmaradottság jellemezte.

Ebben az ellentmondásos helyzetben jelent meg a bakui olajmezőkön való befektetés szándékával Ludwig és Robert Nobel. Szentpétervári téglagyáruk, ágyúöntödéjük, kézifegyvergyáruk, és egyéb vállalkozásaik révén a Nobel család sikeres vállalkozónak számított már addig is. A legidősebb testvér, Alfred Nobel, a dinamit feltalálója és a Nobel-díj alapítója volt. Robert, amikor másodszor járt a Kaukázusban, puskatusnak való faanyagot keresett puskák gyártásához. Meglátta a Baku környéki olajmezőkben kínálkozó üzleti lehetőséget, de azt is, hogy a kitermelni szándékozott olaj ipari méretekben való elszállításának komoly akadályai vannak.

Felismerte, hogy a siker kulcsa a logisztika.  

A Nobel család Svédországból származik. 1837-ben egy svéd műszerész - így állt az útlevelében -, Immanuel Nobel és felesége, Andriette Nobel nee Ahisell, valamint két fiuk: Robert és Ludwig Szentpétervárra költözött. Kevesebb, mint egy évvel Szentpétervárra érkezésük után Andriette szült még egy fiút: Emil Oskart. Ezt követően született még egy fiú és egy leány, de mindkettő meghalt még csecsemő korában. Néhány év múlva csatlakozott hozzájuk a legidősebb fiú, Alfred Nobel. Immanuel Nobel kitűnő fejű ember volt, szinte hihetetlennek tűnik - amit gyakran mesélt -, hogy képzettsége nem több mint egy hajósinasé. Foglalkozásához - és mi mindennel nem foglalkozott - innen-onnan szedegette össze tudását, persze sok feleslegeset is. Dolgozott mint építész és építőmester is, ő építette a sokak által megcsodált úszó hidat a Skurusund fölött. 1835-ben feltalált egy többfunkciós hátizsákot, amelyet hátizsáknak, fejpárnának, és felfújva pontonhidak aljzatának is lehetett használni. Nevéhez fűződik a fémeszterga, a rétegelt lemez és a radiátoros központi fűtés feltalálása. Stockholmi gyárában először kísérletezett folyékony kaucsukkal, különféle tárgyakat akart készíteni belőle, amelyeket a gyógyászat, ipar, és a hadsereg hasznosíthatott volna, de katonai jellegű találmányaival sem sikerült a svéd kormány érdeklődését fölkeltenie. Hazáját azért hagyta el, mert vállalkozása csődbe jutott Stockholmban, s néhány hitelezője az adósok börtönébe akarta juttatni, így nem maradt más választása mint a szökés. Egy ködös éjszakán menekülésszerűen Finnországba utazott, de nem tudott gyökeret ereszteni. A legkorábbi központi fűtőberendezéseket Nobelék készítették Oroszországban, és az első központi fűtésrendszert saját házukban szerelték be a Petrogradskaya 24-ben, ahol a Nobel család 1859-ig lakott. Jóval magasabb életszínvonalon éltek, mint Stockholmban, de semmiképpen sem fényűzően. A család nagy súly fektetett a fiúk oktatására. Otthonukban tanultak magántanároktól, ami nagypolgári allűrnek tűnhet manapság, de ez nem számított annak akkoriban Szentpétervárott. Főnyereményre leltek egy Lars Santesson nevű tudós tanárban, aki nem csak svéd nyelvre, irodalomra és történelemre tanította a fiúkat, hanem széles körű ismereteket kaptak tudós tanáruktól, beleértve a világirodalmat és a filozófiát. Egy jól képzett orosz tanártól, Ivan Petrovtól tanultak matematikát, fizikát, és kémiát. A fiúk öt nyelven folyékonyan beszéltek, a svéden kívül oroszul, németül, angolul. és franciául. Robert és Ludwig mérnök lett, Alfred pedig kémiát tanult. Az ő kémia tanárai Nikolai N. Zinin és Yuli Trapp voltak. Zinin professzor hívta fel Alfred és Immanuel Nobel figyelmét a nitroglicerinre. Alfred soha nem járt semmilyen egyetemre, és nem szerzett diplomát. Magán úton történő oktatás végett 19 éves korában elküldték világot látni, először Párizsba (vasúti menetjegye 1852. június 15.-ére szólt), ahol Zinin professzor ajánlására a híres Jules Pélouze professzor laboratóriumában dolgozott. Itt került kapcsolatba az olasz vegyésszel, Ascanio Sobrero-val, a nitroglicerin feltalálójával.

Bár az orosz ipar fejletlenebb volt a svédországinál, a körülmények ennek ellenére kedvezőek voltak Nobel boldogulása szempontjából annyiban, hogy az 1840-es években az orosz hadseregben jelentős fejlesztések kezdődtek. Az orosz-angol és francia viszony akkoriban igen feszült volt, ezért minden, a hadsereg számára hasznosítható javaslat meghallgatásra talált. Immanuel Nobel Ogarev tábornok személyében támogatót szerzett, és a város viborgi negyedében működő üzemében szárazföldi és haditengerészeti aknákat és bombákat, valamint gőzgépeket gyártott a volgai hajók számára. 1852-ben egy katonai bizottság előtt bemutatót tartott, akik meggyőzték a kormányt, hogy a rokonszenves svéd feltalálónak jelentős pénzösszeget bocsássanak rendelkezésére, amellyel Szentpétervár közelében hadianyag gyárat építhet. A gyár megépült, és Fonderies et Ateliers Mecaniques Nobel Fils néven ágyúöntéssel, kézifegyver gyártással rögvest az orosz hadiipar zászlóshajójává vált. 1853-ban kitört a krími háború, és a fölfutó termelés következtében a gyárat hamarosan bővíteni kellett. A cég fénykorában a műhelyekben több mint ezer ember dolgozott. 1855-ben I. Miklós cár meghalt, a krími háborút Oroszország rövidesen befejezte. A folyamatban lévő hadianyag megrendelésekre szóló korábbi szerződéseket I. Sándor cár kormánya vonakodott elismerni, a bombák, aknák és ágyúk pedig Nobel nyakán maradtak. A vállalat tönkrement, Nobel egész vagyonát elvitték a hitelezők 1857-ben. A sorscsapás súlya alatt meggörnyedve, de megtörve nem, 1857-ben Immanuel Nobel 56 évesen feleségével és két fiával visszatért Svédországba. A stockholmi Heleneborg birtokon működő kis gyárukban Alfreddel és Emillel nitroglicerint gyártottak, a gyár azonban 1864. szeptember 3.-án felrobbant. Legkisebb fia Emil, meghalt, és Immanuel Nobel lelke a szörnyű csapástól megroppant. Művét legidősebb fia, Alfred folytatta, akit a tragédia arra ösztökélt, hogy a rendkívül szeszélyes nitroglicerint kevésbé érzékeny robbanóanyaggá szelidítse. Az olasz Ascarnio Sobrero által 1843-ban feltalált nitroglicerin továbbfejlesztésével létrejött új robbanóanyagot dinamitnak nevezte el, ami szó szerint erőszakost jelent. Alfred Nobel céget alapított Alfred Nobel & Company néven, és néhány év múlva 355 szabadalom tulajdonosa és a világ dinamitmágnása lett. Kb. tizenöt gyártóüzem volt a tulajdonában, illetve volt részesedése, többek között a California Powder San Franciscóban, a Giant Powder New Yorkban, s övé volt a Zamky gyár Prága mellett, és Pozsonyban is egy, Magyarországon.
Amikor 1896-ban meghalt, végrendeletének a "Nobel díj" alapítására vonatkozó feltételeit az örökösök annyira zavarosnak találták, hogy végrehajtását megtagadták. Egyik per követte a másikat és csak az új évszázad hajnalán alakulhatott meg véglegesen a Nobel-alapítvány, mert Emmanuel Nobel magára vállalta, hogy nagybátyja végakaratát megvalósítja, ami nem kevés pénzébe került. A Nobel díj ennélfogva nem csak a kozmopolita dinamit, hanem a bakui olaj gyümölcse is egyben. Később Alfred Nobel asszisztense, Ragner Sohlmann megírta főnökének életrajzát, mely nem sokkal megjelenése után olyan ritkaság lett, mint a Kék Mauritius. Elfogyott, és többé nem adták ki.

Immanuel Nobel négy fia közül Ludwig és Robert 1857-ben Oroszországban maradt, ahol többek között a kazanyi katedrális javítását és az orosz Kriloff gőzös kazánjának tűzálló téglákkal való hőszigetelését végezték.
A kapcsolatot fenntartották atyjukkal, Alfeddel és Emillel. Ludwig és Robert egymást támogatva, de külön-külön vállalkoztak. Az 1860-as években Robertnek Szentpétervárott téglagyára volt, 1863-ban pedig A. Sundgern, egy orosz technikus tulajdonában lévő Auróra lámpaboltot vezette, bár az üzletet inkább Robert pénze tartotta életben.  
Ludwig, az idősebb fivér, a szentpétervári gyárban ügyes mérnökké fejlődött. Amikor atyja Oroszországot elhagyta, kb. 5000 rubelből hadianyaggyártó műhelyt nyitott Szentpétervár közelében. 1870-ben 200.000 db hátultöltős puska legyártására kapott megrendelést az orosz kormánytól. A jelentős gyártókapacitást igénylő feladat teljesítéséhez szükséges gépeket Szentpétervárott maga készíttette, majd ifjúkori barátjával, Peter von Bilderlinggel közösen kibéreltek egy elhagyott gyárat Permben. Ludwig 1876-ig 450.000 db fegyvert gyártott és szállított, és a kormány újabb megrendeléseket tett. Ehhez további alapanyag források felkutatására volt szükség, mert a már legyártott többszáz-ezer puskatus alapanyagául szolgáló jó minőségű diófákat a környéken már felhasználták. Úgy tudták, hogy a Kaukázusban nagyon sok diófa nő, és Robert odautazott, hogy a beszállítói szerződéseket megkösse. Kaukázusi útja alkalmat adott arra, hogy a bakui olajmezőkkel közelebbről megismerkedhessen. Hazatérve elmesélte tapasztalatait, érdeklődést ébresztve Ludwigban is a kaukázusi olaj iránt. 1875-ben Robert visszatért Bakuba, ahol Kokorjevtől tizenegy parcellát, Mirzojevtől huszonkettőt vásárolt, melyeken nyolc forrás is akadt, ahol az olaj kicsordult a földből, s csillogó fekete réteggel vonta be a talajt. A pénz, a meggazdagodás lehetősége az utcán hevert, s megbocsáthatatlan bűn lett volna ezt átengedni ennek a tehetségtelen térsaságnak - Mirzojevnek és Kokorjevnek. Egy kis olajfúró céget is vásárolt, s további nyolc-tíz parcellára elővásárlási jogot biztosított magának. Az első években teljes egészében a reá váró hatalmas úttörő munkának szentelte magát, amellyel orosz földön felvirágoztatta az olajszakmát és megteremtette az új világipart. Alkalmaztak egy tehetséges fiatal svéd mérnököt, akit tanulmányútra küldtek először Marseilles-be, de ott semmi hasznavehető új ismeretet nem szerzett, ezért tovább utazott Amerikába. Alfred Törnqvist olajmintát vitt Bakuból az Egyesült Államokba, ahol a vegyelemzés nagyon kedvező eredményt adott. A bakui olaj jobb minőségű volt az amerikainál. 
A Bakutól 10 kmre fekvő Balakhány nevű külváros 1875-ben egyetlen érdeklődőt sem vonzott. Részben mert azt hitték, hogy ott nincs olaj, de azért sem, mert rossz volt a közlekedés. Egy neves svéd geológus, Hjalmar Sjögren szakvéleményére alapozva Robert újabb telkeket vásárolt olajbányászat céljából és a fúrástechnikában alkalmazott néhány újítása segítségével sikerült a földből folyékony aranyat fakasztania. 1875 őszén megkezdték a termelést. A nyersolajat akkoriban kétkerekű kordékon, ún. arbaszokon szállították a finomítókhoz. A fuvarosok-amerikai kollégáikhoz hasonlóan-kiváltságos helyzetet élveztek és igen magas fuvardíjat követeltek az olajbányászoktól. A szállítási költségek csökkentésére és a fuvarosoktól való függőség elkerülésére Amerikából hozatott csövekből 1878-ban a kontinensen elsőként csővezetéket - vagy ahogy Amerikában nevezték: pipelint - fektetett le a Balakhany olajkutak és a 12 km-re Cherny Gorodban lévő olajfinomító között. A pipelin fektetése 100.000 rubelbe került, de a szállítás fajlagos költsége heted részére csökkent, így hamar megtérült. A privilégiumaikban és megélhetésükben akadályozott fuvarosok valóságos hadjáratot indítottak az elbizakodott svéd ellen és - mint tíz évvel korábban Pennsylvániában -szabotázs akciókat követtek el az olajvezeték és a szivattyúállomás ellen. A drága olajvezetéket éjjel-nappal kozákokkal kellett őriztetni, a puska is nemegyszer eldörrent. A félreismert és mellőzött Balakhany olajmező folyékony aranya kimeríthetetlennek látszott és a termelés gyorsan emelkedett. A csővezeték 1880-ban  580.000 tonna nyersolajat szállított Bakuba, és a Nobel-finomító 200.000 tonna finomítványt állított elő, 1912-ben 1,1 millió tonna nyersolajból 615.000 tonna kiváló minőségű paraffint és kenőolajat termeltek. Balakhany és Sabunchu olajmezőkön 1914-ben 2525 ember dolgozott. A termelésbe vont olajmezők száma 44 volt, a kutak száma idővel 433-ra emelkedett. 1879-1904-ig 19,6 millió tonna finomítványt állítottak elő. Negyven év alatt 9000 millió pud azaz 147 millió tonna olajat hoztak felszínre, amelyből 63 millió tonna finomítványt gyártottak. Belföldön 178 millió rubel, külföldön 868 millió rubel bevételt realizáltak. A kaukázusi olajra épülő orosz olajipar fölvirágzása és a Branobel olajvállalat virtuóz teljesítménye a világot ámulatba ejtették. 1896-ra az akkor még gazdag és kozmopolita Baku lett az olajon kívül a nemzetközi drágakő kereskedelem és pénzügyi manőverek egyik központja. 1856 és 1910 között Baku lakosainak száma gyorsabban nőtt, mint Londoné, New Yorké, vagy Párizsé.
                                                           
     Teaház a századfordulón Bakuban.
                                                                                                                            


Baku, a Boulevard a Kaspi-tenger partján a XIX. század végén. Háttérben a kora-középkori                      Szűztorony,balra a középkori óváros.


                                                                                                                                  
Robert Nobel 1873-ban járt első alkalommal a Kaukázusban, hogy Tbilisziben megpróbálja meggyőzni az állami tisztviselőket arról, hogy engedélyezzék dinamit vámmentes gyártását és kiszállítását Nyugatra. De a Rothschild fivérek ismerték fel elsőként Grúzia, mint tranzitország jelentőségét az olaj nyugatra szállítása szempontjából, amikor Georgia még része volt a cári Oroszországnak. Miután a cár 1878-ban megszerezte a Fekete-tenger parti kalózfészket - Batumit - az Oszmán Birodalomtól, a bakui olajboom követketében fölvetődött az olaj nyugatra szállításának problémája. A város milliomosai és külföldi, többnyire angol igazgatók az isten hátamögötti, elmaradott helyet üdülővárossá fejlesztették, ahol a tengerparti sétányt kubai stílusú paloták, pazar bordélyok tarkították, de épült egy kaszinó, egy krikettpálya és egy angol jachtklub is. 

A bakui olaj elszállítása ma alapvetően két irányba, ill. háromféle módon lehetséges:                      
a) - Nyugati irányba a transz-kaukázusi csővezetéken és vasúton a Fekete-tenger partjára, elsősorban Batumiba, onnan tovább vasúton vagy hajón. Ez a lehetőség azonban a kezdet kezdetén még nem létezett. 1883-ban készült el a transz-kaukázusi vasútvonal, amelyet a francia állam építtetett a Dreifuss & Rothschild banktól felvett 10 millió dollár kölcsönből. Miután a francia államnak fizetési nehézségei támadtak, a vasút Nobelék nagy riválisai, a Rothschild bankház birtokába került, akik az olajiparban is részesedést szereztek. 1883. május 16.-án Alphonse Rothschild (1827-1905) megalapította a Kaszpi-és Fekete-tengeri Olajvállalatot (BNITO), ami egy 30 évig tartó versengés kezdetét is jelentette. A BNITO a Transz-Kaukázusi vasúton 1884-ben már 5,6 millió pud (92 ezer tonna) olajterméket, ebből 2,4 millió pud (39 ezer tonna) petróleumot szállított Batumin és a Fekete-tengeren át a nyugati piacokra, Génuába, Marseillesbe, Southamtonba, és Fiumébe. 
Nobelék olajipari tevékenységének kezdetén azonban még meg kellett szervezni a szállítást a Kaukázuson átvezető 850 km-es úton lovas kocsikkal Batumiba, ahol számos finomítót építettek. Ez a szállítókapacitás szűkösnek bizonyult, és 1883-ban Ludwig megpróbált támogatást szerezni a helyi hatóságoktól egy Baku és Batumi közötti csővezeték megépítésére. Rockefeller ügynökei azonban meggyőzték a grúz tisztviselőket, hogy a csővezeték tisztességtelen előnyt biztosítana Nobelék számára, akik majd kihasználják monopolhelyzetüket, és felsrófolják az árakat. Grúzia ezért nem volt hajlandó támogatni a projektet. Hogy megkerüljék a grúz tisztviselők akadékoskodását, Ludwig Nobel megalapította az első szindikátust Bakuban, és elkezdett dolgozni egy 835 km-es csővezeték tervein, benne telefonvonalakkal. A Transz-Kaukázusi olajvezeték végül egy orosz zseni, Vladimir Grigoryevich Shukhov mérnök tervei alapján épült 200 mm átmérőjű csövekből, 1897 és 1907 között. A Baku-Batumi közötti 835 km hosszú csővezetéken 19 szivattyúállomás tartotta fenn a szükséges nyomást, s a rendszert egy bakui olajmágnás cége, az Al Mantashev Co. építtette és üzemeltette. 400 tonna dinamitot használtak fel, amit Alfred Nobel cége gyártott, s az építés12 millió rubelbe került. A vezeték kapacitása 900.000 tonna/év volt.
                        
b) - Északi irányba eleinte vasúton és hajón, fölfelé a Volgán lehetett szállítani az olajat, csővezetékek később épültek. Mivel a Kaszpi-tó nem áll összeköttetésben a világtengerekkel - így nem nevezzük tengernek - ezért a világkereskedelembe való bekapcsolódás közvetlen tengeri szállítással ma sem lehetséges. Nobelék vállalkozásának kezdetén tehát északi irányba két járható út kínálkozott, melyek közül egyik, hogy hajókon szállították az olajat a Volgán fölfelé, de ezt a lehetőséget is korlátozta, hogy a Volga télen befagyott. 
Oroszországot a természet több, jelentős vízi úthálózatot biztosító folyammal látta el, ezek közül is a legjelentősebb a világ egyik, és Európa legnagyobb folyama: a Volga. A Volga több mint egy folyó. Mondják, meglátni benne Oroszország lelkét. A Transzszibériai-vasúton amikor a vonat a Volgához ért, az utasok mindig fölálltak, és levett kalappal üdvözölték Volga Anyácskát. Évszázadok óta kiemelkedően fontos kereskedelmi útvonal volt, mert mellékfolyóival összefüggő vízi úthálózatot képezve hatalmas területet fed le. A Névával összekötött Volga az Okával és a Kámával óriási keresztet képezve összeköti kelet-nyugati irányban Moszkvát és Perm városát, észak-déli irányban pedig Szentpétervárt és Asztrahánt, továbbá a Kaszpi-tó kijáratot biztosít a Kaukázus, Közép-Ázsia és Irán felé. A Volgán történő vízi szállításnak szezonális korlátai voltak, mivel a folyó téli befagyása miatt évente csak hét hónapon át hajózható. Kezdetben Nobelék kőolajpárlatainak még igen nagy hányadát világításra használták, a világító petróleumra való kereslet pedig éppen a téli hónapokban növekszik. A kereslet és kínálat időeltolódása közötti ellentmondást hatalmas raktárak építésével oldották fel. A szárazföldi utakkal és vasutakkal való kapcsolódási helyeken nagy átrakóhelyek, raktárak és kereskedelmi központok alakultak ki. A nyári hónapokban hatalmas készleteket halmoztak fel, és innen szállították tovább a lámpaolajat, gépolajat, hengerolajat és egyéb termékeket az ország belsejébe. 1909-ben már 422 BRANOBEL olajraktár volt Oroszországban.   


                                                
A BRANOBEL ellátási területe Oroszország szinte teljes lakott részét lefedte. 

Nobelék alkalmas helyet kerestek egy-mai szóhasználattal élve-logisztikai központ létrehozásához. Választásuk a Szaratov régióba (gubernia) tartozó Volga menti 

településre, Caricinra esett. Ez a város évtizedekkel később, 1942-ben Sztálingrád néven írta be magát a történelemkönyvekbe, bár erre egyáltalán nem vágyott. 1589 és 1925 között Caricin, 1925-1961-ig Sztálingrád, ma Volgográd a neve. Az 1917 novemberi bolsevik forradalom kitöréséig a közben „Nobel Town”-nak is becézett város szédületes gazdasági növekedési pályát futott be, mely a bolsevik hatalomátvétel utáni polgárháborús állapotok közepette megtörött.     

                                           
A Nobel vállalkozás sikerének alapvető feltétele volt néhány olyan szervezési és műszaki megoldás bevezetése, melyek ma már maguktól értetődőnek tűnnek, de 1879-ben a Nobel Brothers Petroleum Company megalapításakor teljesen eredetiek voltak. Mindkét testvér mérnök volt és az ipari termelés kiváló ismerője, s Ludwig lelkesen nekilátott az orosz olajipar átalakításához, különösen Caricinban. A város kedvező földrajzi elhelyezkedését kihasználva az 1879. május 25.-én 3 millió rubel alaptőkével Szentpétervárott alapított BRANOBEL cég tevékenysége rendkívül kedvezően és meghatározóan hatott a település fejlődésére. A Volga partján kikötő, átrakó dokkok, iparvágányok, műhelyek, irodák, szolgálati lakások és szociális infrastruktúra épült. A vállalat Európa nyugatabbi területeire is kiterjedő fiókhálózatot tartott fenn és Caricinban volt az európai szállítások üzleti központja. Helyet kapott továbbá a hajók és vasúti tartálykocsik, mozdonyok javítóbázisa is. Csekély mennyiségben az Osztrák-Magyar Monarchia területére is szállítottak nyersolajat, de nem voltak cégképviseleteik, mert a Monarchia finomítóit túlnyomórészt Galicia olajmezői és a Steaua Romana román olajtársaság látták el. A Branobel részvénytársaság cári kormány által 1879. május 15.-én jóváhagyott alapszabálya több sajátságos rendelkezést tartalmazott, amelyek Robert Nobel szellemiségét tükrözik. A társaság részvényeinek a tőzsdespekulációktól való megóvása érdekében kimondja pléldául, hogy az alaptőke 600 részvényre oszlik, amelyek az új tulajdonosnak csak hat hónap elteltével adnak a társaság közgyűlésein szavazati jogot. Továbbá nem csak az igazgatóság, hanem a társaság alkalmazottai részére is biztosítottak nyereségrészesedést, mégpedig a következő módon: az évi nyereségből leválasztottak 8% osztalékot, amelyet a részvényeseknek kifizettek. A fennmaradó 92% nyereséget tovább osztották 40-60% arányban. A 40%-ot elosztották a személyzet javára, a 60%-ot felosztva ismét a részvényeseknek fizették ki. 
Az alkalmazottak emberszámba vételének gyakorlatával Robert és Ludwig Nobel úttörő volt, a megtermelt javakból való részesedés biztosításával pedig eretnek számba megy száz évvel később is. 

A kitermelt olajat eleinte fából készült tartályokban és földbe ásott medencékben tárolták, ami a párolgási és szivárgási veszteség miatt gazdaságtalan volt, a talajszennyezésről nem is beszélve. Nobelék alkalmaztak először föld feletti, szegecselt acéllemezekből épített henger alakú tartályokat Oroszországban. 1879-ben megépítették az első 11 db szegecselt acéllemez tartályból álló 8.500.000 pud (139 ezer tonna) összkapacitású tároló telepet, melynek szivárgási vesztesége rendkívül csekély- 0,3-0,5%0 volt évente. 1884-ben bővítették a tárolótelepet további 16 tartállyal, melyekből 8 db 90.000 pud, 8 db 75.000 pud olaj befogadására volt képes, 22 ezer tonna tároló kapacitással. A kőolajlepárlás maradékát-a pakurát-a kezdeti időkben egyszerűen a folyókba engedték vagy gödrökben eltüzelték. Nobelék ötlete volt, hogy a gőzmozdonyokban is el lehet tüzelni fa vagy szén helyett, bár ehhez a mozdonyokon átalakításokat kellett végezni. A szerkocsik szokásos szerkezeti elrendezése szerint az alul lévő víztartály tetején helyezkedik el a széntároló. Ennek helyére zárt tartályt szereltek, mely a pakurát tárolta. A sűrűn folyó tüzelőanyaghoz megfelelő égőfejet és tüzelőanyg ellátó rendszert kellett szerkeszteni, amelyet Ludwig Nobel - mint mérnök -maga tervezett. A Nobel fivérek ötlete nyomán a pakura tüzelésű gőzmozdonyok azután az egész világon elterjedtek. (Az 1960-as években a MÁV 424-es és 520-as sorozatú gőzmozdonyai közül néhányat Magyaroszágon is átalakítottak pakura tüzelésre). A Branobel cég működésének kezdete előtt a nyersolajat és kerozint tömlőkben és fahordókban szállították messzi vidékekre. Ezek ára a bennük szállított áruhoz képest magas volt, míg 1 pud nyersolaj ára Bakuban 45 kopek volt, addig a hordó 65 kopekba került. Caricint 1862-ben már elérte a vasút. Nobelék úgy gondolták, hogy célszerű lenne a nyersolajat és kerozint vasúti kocsikra szerelt tartályokban szállítani. A vasúttársaság felé jelezték igényüket ilyen vasúti kocsik beszerzésére, de többszöri kérésük ellenére süket fülekre találtak. Végül Nobelék legyártattak 100 db saját tervezésű 750 pud /12 tonna/ befogadó képességű tartálykocsit és a Caricin-Gryaze vasúton forgalomba állítottak. Miután meggyőződtek róla, hogy a tartálykocsik ötlete bevált, kiegészítették járműparkjukat 1500 darabra és a tartálykocsik használatát kiterjesztették a teljes orosz vasúthálózatra.1884-ben már 2000 BRANOBEL tulajdonú tartálykocsi futott az Orosz Birodalom vasútvonalain.

A Nobel fivérek nevéhez fűződik az első mai értelemben vett tankhajó megépítése is. 1877 elején Göteborgban, Almquistnál, a Motala hajógyár főnökénél rendelték meg a szintén Ludwig Nobel által a Kaszpi-tenger és a Volga közti forgalom számára tervezett nagy méretű hajó építését, melyet a tűzimádó perzsa prófétáról Zoroaszter-nek neveztek el. Kockázatos dolog volt ez a megrendelés, ami nyilvánvalóvá válik, ha egy pillantást vetünk a térképre. Almquist kitűnően dolgozott, de most meg kellett oldani egy fogas kérdést: hogyan kerül a tankhajó Svédországból Bakuba? A hajó olyan nagy volt, hogy több darabban lehetett csak Bakuba, az összeszerelés helyére szállítani. A Néván föl kellett hajózni a Ladoga tóig, onnan a Szviren át az Onyega tóig. Majd a Mária-csatornán, ami alig érdemli meg, hogy csatornának nevezzük, a Beloje tavat kellett elérni. Itt szállt hajóra Ludwig Nobel, s itt kezdődött az út legveszélyesebb szakasza, a gyors folyású Seksna folyón a Volgáig. Ez a folyó nyáron pokolian örvényliki, máskor meg sekély, ezért az évnek csak bizonyos hónapjaiban hajózható, a tavaszi hóolvadáskor fellépő áradás idején. Ludwig útközben Caricinban megtekintette a vasúti tartálykocsikat, és nem tudott mást mondani, mint dicséretet, az olajpárlat minták pedig, amiket Robert Pétervárra küldött vizsgálatra, kitűnő minőségűnek bizonyultak, jobbnak, mint az első osztályú amerikai minták. 
A hajóépítésben ez alkalommal használtak először Bessemer-Thomas eljárással gyártott szegecselt acéllemezeket a hajótest megépítéséhez. 184 láb hosszával, 27 láb szélességével, 9 láb merülésével és 150.000 pud (2457) tonna hasznos teherbírásával igazi folyam-tengerjáró hajó volt. Acél testébe 8 db egyenként 307 tonna olaj befogadására alkalmas szegecselt acéllemezből készült hengeres tartály volt beszerelve oly módon, hogy a hajótest és a tartályok között alul és oldalt a személyzet számára járható folyosókat hagytak. A hajótest esetleges sérülése esetén a személyzet ezeken a járatokon hozzáférhetett a sérülés helyéhez és a beömlő víz folyamatos szivattyúzása közben kijavíthatta a hibát, a tartályok pedig sértetlenek maradtak. Az újdonságnak számító Bessemer-Thomas acélgyártási eljárással készült acéllemezeket első alkalommal használták hajóépítésre. A hajót 2900 lóerős gőzgép hajtotta 10 csomó sebességgel, kazánjai pakura tüzelésűek voltak. 1884-ben már 20 hasonlóan nagy hajó szállította a Branobel cég olajtermékeit a Volga és a Kaszpi-tenger között, de mivel túl nagyok voltak ahhoz, hogy az ország kiterjedt csatornahálózatának zsilipjeibe beférjenek, ezért kisebb tankhajók építése is szükségessé vált. Építettek még kétrészes tankhajókat is, melyeket a zsilipen való áthaladás előtt szét lehetett csatolni, áthaladás után pedig újra össze lehetett kapcsolni.

A part menti olajtartályokba történő átfejtés módszerét is Nobelék dolgozták ki. Az átfejtés úgy történt, hogy a tankhajó megállt és lehorgonyzott a parttól valamivel távolabb. Volt egy „popovka” becenévre hallgató kis gőzhajó, ami beállt a part és a tankhajó közé. A popovkára felszerelt gőzhajtású szivattyú és flexibilis csővezeték segítségével azután átszivattyúzták az olajat vagy kerozint a 20-25 méterrel magasabban lévő partmenti tartályokba vagy az iparvágányokon álló vasúti tartálykocsikba. A parton az iparvágányok és a tartályok mellett hosszú csővezeték futott végig, erről csapokkal ellátott leágazások vezettek a tartályokhoz, és flexibilis tömlők a tartálykocsikhoz. A csapok nyitásával lehetett kiválasztani, hogy melyik tartályba vagy vasúti kocsiba folyjon az olaj.

1878-tól több kisebb hajót is beszerzett a Branobel cég, melyek alkalmasak voltak a csatornahálózat zsilipjein való áthaladásra, ezáltal az ország lakott részének legeldugottabb zugába is eljuthattak a Branobel termékek. Náhány ezek közül: Buddha, Mohamed, Mózes, Spinoza, Darwin, Nordenskjold, Linnaeus, stb. 1882-ben 13 ilyen hajó volt, 1898-ig nem kevesebb, mint 53 kisebb-nagyobb tartályhajót építettek a svéd hajóépítő gyárakban, több mint 12 millió svéd korona értékben.

Az 1890-es évek végén a Caricinban épült olajipari komplexumban 85 nagy és 31 kisebb tartály szolgált a kőolajtermékek tárolására összesen 11.200.000 pud (183456 tonna) tárolókapacitással, további hat tartály volt 8.500.000 pud / 139.000 tonna / kapacitással pakura tárolására. Az ipartelephez tartozott még az 500 munkavállalónak családostól otthont adó lakótelep orvosi rendelővel, egy orvossal és egy asszisztenssel, saját gyógyszertárral. Volt távíró az üzleti kommunikáció intézésére, villanyvilágítás és a vasútállomáson telefon. A város többi részén villanyvilágítás csak 1908-ban létesült. A Nobel fivérek vezették be először a 10 órás munkanapot a szokásos 14 órás munkanappal szemben. Vállalataiknál 12 évesnél fiatalabb munkaerőt nem foglalkoztattak, ami a gyermekmunkát széles körben alkalmazó iparosodó Nyugat-Európában általános volt, és Oroszországban feltűnést keltett.
Charles Marvin angol író, aki a Nobel vállalatokat tanulmányozta a bimbózó imperializmus korszakában, a következőket írta The Region of Eternal Fire c. könyvében a Nobel üzemek új szociális létesítményeiről 1884-ben: "A Nobel fivérek vagyonukat olyan becsületes munkával szerezték, amilyen ritkaság manapság a mi iparosköreinkben. Alárendeltjeik iránt érzett jóakaratú előzékenységük feltűnő. Baku szomszédságában a tenger partján csodaszép külváros van. Itt több mint tizenöt épület található, amelyek többszáz embernek adnak hajlékot. Az épületeket nagy facsoportok veszik körül, melyek a vidéket oázis-szerűvé teszik. E parkot rendszeresen gondozzák és a Volga vizével öntözik. Az öntözővizet a Nobel-féle tartályhajók hozzák visszatérőben az ország belsejéből. A fejlődő külváros neve Villa Petrolea, és a Nobel-vállalatok munkásai valamikor itt fognak megtelepülni és olyan kényelmet élvezni, amilyet sok angol iparvállalat alkalmazottai álmukban sem láttak. Könyvtárt rendeznek be számukra, a szabad órák élvezetét billiárd termek növelik, megtakarított pénzüket a Nobel vállalatokba fektethetik és a nyereségből részesülhetnek."
1885-ben 25.000 ember állt a Branobel vállalat alkalmazásában. A hatalmasra duzzadt apparátus pénzügyeinek kezelése és a kereskedelemi adminisztráció bonyolítása is komoly terhet jelentett Nobelék számára. Nemsokára úgy látszott, hogy az a pénzösszeg, amit Alfred Nobel rendelkezésükre bocsátott, nem lesz elég a további fejlesztésekre. Gondot okozott a terjeszkedni vágyó amerikai konkurencia. Már csak azért is szükség volt újabb telephelyek és petróleumgyárak /finomítók/ létesítésére, hogy Rockefeller oroszországi terjeszkedését ezzel is gátolják. Korábbi tárgyalásaik során Ludwig már 1884-ben felajánlotta a Rothschild bankháznak a Branobel részvények 25%-át, ezt azonban Rothschildék visszautasították azzal, hogy vagy a többségi részvény kell nekik, vagy semmi. Kölcsönt azonban a londoni (Rothschild érdekeltségü) bankok nem adtak. Ebben része lehetett a Kipling által Nagy Játszmának nevezett angol-orosz vetélkedésnek, de lehet, hogy Rothschildéknak hosszú távon más terveik voltak Oroszországgal. Alfred és Ludwig Németországhoz fordult segítségért és nem kisebb ember személyében találtak támogatóra, mint Bismarck kancellár. Az éles  eszű, szívós politikus lehetőséget látott arra, hogy Poroszországnak és Oroszországnak az 1878. évi berlini kongresszust követő eltávolodását fékezze. Bismarck átlátta, hogy Nobelék támogatásával szolgálatot tehet az orosz kormánynak, ami a két ország kapcsolatára jótékony hatással lehet. Ennek érdekében Bismarck tudtára adta a német bankoknak, hogy a Nobel vállalattal szembeni pénzügyi előzékenységük jó hatással lenne a német-orosz politikai kapcsolatokra. "A mi igazi ügynökünk e fontos pénzügyi műveletben maga a nagy kancellár volt."- írta később Ivar Lagerwall, Ludwig Nobel magántitkára. A kölcsön jegyzésén kívül néhány nap alatt lebonyolítottak egy másik ügyletet is, társaságot alapítottak Berlinben, Német Orosz Olajbehozatali Társaság néven, 1,5 millió márka alaptőkével. Ezzel biztosították a Branobel vállalat termékeinek német piacon való elhelyezését, ami nagyon megerősítette Nobelék pozicióját Közép-Európában, de biztosítva volt az olajszegény német gazdaság ellátása is. 

Abban a morális fertőben, amely az új ipar föllendülését világszerte kísérte, abban a közigazgatási zűrzavarban, amely azokban az években az orosz államszervezetet jellemezte, a Branobel vállalat Európa életében a világítótorony szerepét töltötte be. A Nobel fivérek északról nem csak a szívós vállalkozó szellemet, hanem fejlett etikai érzéket és szociális kötelességtudatot is hoztak magukkal, amely az olaj történetének sötét hátteréből fénylőn tündököl.
1888. április 12.-én Cannban meghalt a gyógyulást kereső Ludwig, nagy számú, de nem szegény családot hagyva maga után: tíz gyermeket és 35 millió rubel (70 millió márka) értékű vagyont. A vállalat vezetését fia, és Alfred kedvence, Emmanuel Nobel már egy évvel korábban átvette. Ez időtájt az iparág válsággal küzdött, az orosz olajiparra nehéz idő jártak. Rockefeller és a Rothschildok ügynökei által szított hatalmas sztrájkok zavarták meg a termelést, és a kitermelt olajat sem lehetett eladni.

1892 decemberében Edla Nobel, Ludwig özvegye, táviratot kapott Rostovból, melynek aláírója a hét legnagyobb bakui olajmágnás, úgymint Al-Mantashev, Aramynty, Bondagoff, Chibayev, Goukasoff, Lianosov, és Taghyev voltak. A táviratban javasolták, hogy a BRANOBEL csatlakozzon az általuk létrehozott konzorciumhoz, hogy ezáltal eredményesebben vehessék fel a harcot az amerikai Standard Oil-lal. Emmanuel kézbe vette a dolgot, és talán mert életük egy szakaszában az olaj más nagy mágusai is ezt tették, széleskörű propaganda hadjáratot indított. A Branobel ügynökei Oroszország egész lakott területét beutazták és bemutatókat tartottak a petroleumlámpák népszerűsítésére. A legkisebb faluba, a legtávolabbi tanyára is ellátogattak. A maguk köré gyűjtött parasztok szájtátva csodálták a petroleumlámpának nevezett különös szerszámot, és Emmanuel Nobel az orosz nép Prométheusa lett.

Sokáig tartott, amíg az orosz kormány felismerte az olaj jelentőségét, de amikor az államvasutaknál, a hadiflottánál, kórházaknál, iskoláknál és hivataloknál olajtüzelésre álltak át, a Branobel az Orosz Birodalom legjelentősebb vállalkozásává nőtte ki magát. Talán Emmanuel Nobel volt az első, vagy legalábbis az elsők egyike, aki Diesel motorjának nehéz olajokkal való működtetését szorgalmazta. Rájött, hogy a dízelmotor-gyártás lehet St. Petersburg számára az, ami az olajkitermelés Baku számára. 1898 elején Emmanuel Nobel Stockholmba utazott, hogy Rudolf Diesel megbízottjával, Marcus Wallenberg-gel tárgyaljon a Diesel által feltalált kompressziós gyújtású motor gyártásáról.
1898. február 16.-án Emmanuel Nobel licencszerződést írt alá Diesel-lel Berlinben a kompressziós gyújtású motor gyártására, és megalapította a Russiche Dieselmotor Companyt. A szerződés alapján Nobelék szentpétervári gyárában nekiláttak a gyártás előkészítésének, ennek során azonban tervezési hibák derültek ki, a motort át kellett tervezni. A tervmódosítás igen jól sikerült, a módosított konstrukció 20 lóerővel nagyobb teljesítmény leadására volt képes az eredetileg tervezettnél. A motort a szentpétervári Technológiai Intézetben tesztelték, s tüzelőanyag fogyasztását 225 gramm/LEóra értékben határozták meg, ami igen kedvező fogyasztást jelent. 1899-ben indították az első dízelmotort, és a világon elsőként Szentpétervárott megkezdték Diesel motorjának sorozatgyártását. A BRANOBEL flotta Svédországban gyártott tankhajóiba erőgépként már ezeket a dízelmotorokat építették be a továbbiakban. 

Nobelék gyára Szentpétervárott

A Vandal jellegrajza

A motortervező részleg vezetője Anton Carlsund mérnök volt. Ugyanakkor más országokban leküzdhetetlen nehézségeket jelentett az újfajta explóziós motor működéséhez szükséges nagy kompresszió viszony előállítása és az üzemanyag ellátó rendszer is sok gondot okozott, ezért több gyár fölhagyott a kísérletezéssel. A BRANOBEL alelnöke, az orosz születésű svéd Karl Wilhelm Hagelin koncepciója szerint a folyami tartályhajók dízelmotorjainak tengelyét elektromos generátorral kapcsolták össze, a generátor által termelt villamos áram pedig elektromotort hajtott, ami a hajócsavar tengelyét forgatta. Ezzel voltaképpen létrejött az ún. dízelvillamos hajtás, ami a hajózásban és a nagyvasúti vontatásban világszerte jól bevált. A világ első két dízelvillamos erőátvitelű hajója a BRANOBEL tulajdonú Vandal volt, amelyet 1903 tavaszán bocsátottak vízre, amit a francia Petit-Pierre követett. A Vandalt Hagelin megbízásából a göteborgi Motala hajógyár mérnöke, Johny Johnson tervezte. Hossza 74,5 m, szélessége 9,55 m, merülése 2,4 m, hasznos teherbírása 800 tonna volt. 3 db. 120 LE (89 kW) teljesítményű dízelmotor hajtotta 8,3 csomó (13 km/óra) sebességgel, villamos berendezéseit pedig az ASEA gyártotta. Johnson a dízelmotort és a főgenerátort a hajó közepén helyezte el, a közös tengelyre szerelt hajócsavart és a villamos motort a farban, s ez az elrendezés általánossá vált a dízelvillamos erőátvitelű hajókon. A hajó 3 db. 120 lóerős lassújáratú erőforrását az Aktiebolaget Diesels Motorer építette Svédországban. A kétütemű, háromhengeres motor furatátmérője 290 mm, lökethossza 430 mm, fordulatszáma 240 volt percenként. A hajócsavar fordulatszáma 30 és 300 között volt változtatható. A hajótest Nyizsnyij-Novgorodban épült a Szormovo hajógyárban, onnan vontatták az összeszerelés helyére, Szentpétervárra. Az újfajta erőátvitellel működő hajók aztán felkeltették az állami tisztviselők és a szakma érdeklődését, és új megrendeléseket hoztak. Később Ralf Nobel, Ludwig Nobel fia és Hagelin vették kézbe a dízelüzemű hajózás ügyét. Hagelin javasolta, hogy a meglévő gőzhajókat alakítsák át dízelüzeművé, amit Emmanuel Nobel elutasított. Erre Hagelin kilépett, és elfoglalta a svéd főkonzuli állást Szentpétervárott. 1907-ben Hagelin és Johnson felajánlották egy 4500 tonnás tankhajó építését a BRANOBEL számára, amit Emmanuel Nobel újra elutasított. A feltalálók erre eladták a terveket a Merkulyev testvéreknek, akik kolomnai hajógyárukban megépítették a világ első igazi tengerjáró dízeltankhajóját Mysl néven, 1908-ban. Ez a fejlemény végül rákényszerítette Emmanuel Nobelt, hogy modernizálja a cég flottáját, amely 1915-ben 315 hajót számlált.

Egy kortárs megfigyelő írta 1900-ban: „Azok, akik 1870-ben a Nobel vállalat tevékenységének kezdete előtt a városban jártak, a város jelenlegi állapota láttán nem tehetnek mást, mint tisztelettel és elismeréssel adóznak annak az alkotó energiának, amellyel ezt létrehozták. Az egykori vadon, a hajózhatatlan vizek, szökevények és betyárok lakta vidék mára a felismerhetetlenségig megváltozott. Amerre nézünk, az emberi munka, kreativitás és civilizáció jelei minden felé.” 1897-ben megépítették az első erőművet a magas színvonalú technológiai berendezések kiszolgálására. Az olajfinomító építésekor látogatást tett a városban Dimitríj Mengyelejev professzor is, aki szintén nagy elismeréssel nyilatkozott. Csak Caricinban 7,1 millió rubelt fektettek a fejlesztésekbe Nobelék, és további „olajvárosok” építését is tervezték, melyek azonban csak részben valósultak meg, pl. Sankt Petersburg, Kazany, Perm, Libava, Nyizsnyíj-Novgorod, stb. 1917-ig kb. 150 ilyen csodaváros létezett az Orosz Birodalomban és járult hozzá az orosz ipari potenciál megteremtéséhez. 

Bakuban, Batumiban, Tbilisziben, és az egész Kaukázusban, a századforduló után, Nobelék korábbi jóindulatú és nagyvonalú személyzeti politikája ellenére nagyon lecsökkentek a bérek, s a munkakörülmények is rosszak voltak. Egyre szembetűnőbbé vált a kontraszt a munkásosztály széles tömegei és az olajiparon fölemelkedett újgazdagok maroknyi csoportja között. De a helyi vezetők és termelésirányítók sem álltak mindig a helyzetük magaslatán, s ez különösen akkor mutatkozott meg, amikor politikai agitátorok környékezték meg a munkásokat. Ezek újabb és újabb ötletekkel látták el a munkavállalókat azt illetően, hogy mit lehetne még követelni. Az agitátorok között volt egy Dzsugasvili nevű grúz fiatalember "Koba" fedőnéven, aki későbbi nevén rettegéssel és tisztelettel kevert fogalommá vált: ő volt Joszif Visszarionovics Sztálin. 1902 elejétől Batumiban, saját szállásán titkos nyomdát állított fel, Lado Kechoveli (1876-1903) pedig Bakuban nyomta a BRIDZOLA (A harc) és a Kommunista Kiáltvány példányait ezer számra. Vagyis, a klasszikusok szóhasználatával élve, a kapitalizmus sírásói Bakuban már javában ásták a cári birodalom sírját. Dzsugasvili (Sztálin) ezidőtájt vette fel a "Koba" álnevet, amely grúz nyelven megfékezhetetlent jelent. Emellett kedvenc ifjúkori költője, Kazbegi egyik versében Kobának hívják a hős betyárt, aki bosszút áll a nép sérelmeiért. Sztálin serényen vetette a szocializmus magjait a Fekete-tenger partján. Három hónappal azután, hogy a tengerparti sikervárosba költözött, a BNITO olajfinomítója rejtélyes módon kigyulladt. A várost marxista röplapok árasztották el, besúgókat gyilkoltak meg, lovakat mészároltak le, gyárigazgatókat lőttek agyon. Sztálint többször letartóztatta és bebörtönözte az Ohrana (a cári rendőrség), míg végül Szibériába (Irkutszkba) deportálták, ahonnan később visszatért az olajvidékre. A francia-zsidó bankárdinasztia, a nemzetközi kapitalizmus hatalmának, ragyogásának és kozmopolitizmusának megtestesítője - a Rothschild család - nem sejtette, hogy a nemzetközi marxizmus legfőbb jövőbeli hirdetőjét vették alkalmazásba 1901-ben. Sztálin ugyanis munkát kapott a BNITO olajvállalatnál, valami raktárosféle állást. Ezidőtájt ismerkedett meg Rotschildék francia igazgatójával, Francois Jeune-n,el és kezdődött el titkos és homályos kapcsolata az olajbárókkal. Rotschildék azonban egyelőre nem sok hasznát vették Sztálinnak mint munkaerőnek, mert a raktárt 1902. január 4.-én tűz pusztította el.
A BRANOBEL vállalat fennállásának 25. évfordulójára szervezett ünnepségekre készültek, amikor 1903 nyarán többé-kevésbé spontán módon kitört az első sztrájk Bakuban. 1904-ben a menagement megállapodást írt alá a munkásokkal, de a nyugtalanság maradt.
1905-ben kitört az első jól szervezett sztrájk, majd féktelen lázadás pusztított a kaukázusi olajvidéken, s a szabotőrök között ismét ott volt a fiatal Joszif Visszarionovics Dzsugasvili (1878-1953), aki jóval később vette fel a Sztálin (Acél) nevet. Októberben a kormány katonai erőt irányított Baku és Susa iparvidékére, hogy megfékezze azokat a pusztító erőket, amelyeket maga szabadított fel: tatárokat, perzsákat, hogy rettegéssel töltsék el az örményeket és cserkesz mohamedánokat. Az égő olajkutak füstölgő lángoszlopokat lövelltek a magasba, voltak köztük olyanok, amelyek rendesen 100-150 tonna olajat adtak naponta.                              
Az olajmunkások önképzését igyekeztek előmozdítani a "Tudás - hatalom" és a "Tudomány" nevű klubok. Ezek a tagdíjakból és az előadások bevételeiből tartották fenn magukat. A "Tudás hatalom" nevű klubot, mely az olajvidékeken működött, a bolsevikok vezették, a "Tudomány" klubot a mensevikek.

1918 tele, Ukrajna. A hófödte sztyeppe mozdulatlanul terült el a hold sárga fénye alatt. A síkságon sehol egy ember, csak egy-egy üregi nyúl áll olykor hátsó lábára fölágaskodva fülét hegyezve, majd eltűnik hirtelen a bokrok alján. A távolból tompa ágyúdörgés hallik, válaszul egy géppuska beleugat a fagyos éjszakába. A véráztatta síkság tizennyolcszor cserélt gazdát az elmúlt egy év alatt. Egy éve még lefagyott kezekkel, lábakkal, kimerülten, rongyosan, fiatal férfiak meneteltek itt rozsdás puskáikat hátukon cipelve, akik az iskolapadot épphogy elhagyva, hazájukat, a végtelen Oroszországot meg akarták szabadítani a bolsevikok vörös pestisétől. Ahogy eltűntek, a Vöröshadsereg lovas csapatai vágtattak át a síkságon, őket a polgárháború megszámlálhatatlan hordái követték. Végül a sztyeppe magára maradt, nyugatról a német csapatok fala, keletről a bolsevikok hadserege táborozott. Kettejük között a fagyos éjszakában némán és gazdátlanul terült el a hatalmas síkság. A világháborús színjáték utolsó felvonásában a csend és a halál uralkodott. Egyszercsak a fényszórók sugárpásztái alatt hajlongva, a drótakadályok mögül négy átfagyott alak került elő, majd jelentkezett a német előörsön. A szolgálattevő hadnagy, aki az idősebb úr papírjait megvizsgálta, udvariasan meghajolt. Másnap, amikor a menekülő továbbutazott Németország belsejébe, díszőrség kísérte a vasútállomáshoz. A szakadt idegen őexcellenciája Dr. Emmanuel Nobel államtanácsos, Ludwig Nobel legidősebb fia volt. Életének első hatvan éve összeforrott a kaukázusi olajjal, de családjának ragyogó pályafutása azon az éjszakán véget ért, amikor fagyosan, rongyosan az ukrán határnál átlépte a német vonalakat. Magaválasztotta hazájában egyike volt a legnépszerűbb, legtiszteltebb férfiaknak. A bolsevizmus győzelme után kárpótlás nélkül kisajátították Oroszországot behálózó vállalatait, és Nobelnek, mint úgymond népnyúzó, burzsoá osztályidegen elemnek menekülnie kellett. Emmanuel Nobel látta Baku és Caricin fölvirágzását és az 1917. november 7.-én kezdődött hervadását is. 

Az Orosz Birodalom bukása után zavaros polgárháborús állapotok alakultak ki az országban. Az antant, mivel már nem számíthatott Oroszországra, intervenciós csapatokat küldött volt szövetségesük értékes területeinek, a bakui, grozníji, maikopi olajmezők, és a nyugati iparvidék megszerzésére, akik többé-kevésbé együttműködtek az orosz ellenforradalmi csapatokkal. Bakuban pedig az események igencsak felgyorsultak. 1918 márciusában az örmények az 1915-ös, törökök általi 1,5 millió örményt érintő népirtást megbosszulva az örmények egy kalap alá vették az azerieket a törökökkel, és 3.000-12.000 muzulmánt megöltek Bakuban. Majd megjelent a Vörös Hadsereg, a várost egy darabig ők uralták, az olajmezőket a Nuri pasa vezette török csapatok, és Kress von Kressenstein tábornok vezetésével a németek. 
1918. május 23.-án a Dél-Oroszországban portyázó Szergo Ordzsonikidze, egy elszegényedett nemesből lett bolsevik, táviratot küldött Moszkvába Leninnek és Sztálinnak, miszerint Caricinban a helyzet válságos, a helyi pártszervek nem küldik el a már bevagonírozott élelmiszer szállítmányokat, és intézkedést kért. Május 29.-én válasz érkezett Sztálintól, akinek már fiatal kora óta kötődése volt az olajvidékhez, jelezte, hogy a párt határozata alapján a jövőben ő fog felelni a Dél ügyeiért, és ebben a minőségében korlátlan hatalmat élvez. Június 6.-án Sztálin 450 kipróbált katonával vasúton Caricinba érkezett. Másnap táviratban beszámolt Leninnek, hogy Caricinban nagy a felfordulás, de komisszárokat rendelt ki, akik hamarosan helyreállítják a rendet, és megindulhatnak az élelmiszer szállítmányok a fővárosba. Június 15.-én jelentette, hogy félmillió pud (8190 tonna) kenyeret indít útnak Moszkvába. A fehérek támadásai miatt azonban a vasúti közlekedés nem volt biztonságos, ezért ígéretét csak később tudta teljesíteni, ehelyett nagy elánnal nekikezdett Caricin védelmének megszervezéséhez. 1918. május 28.-án az Azerbajdzsáni Nemzeti Tanács Tifliszben megalapította az Azerbajdzsáni Demokratikus Köztársaságot. 1918 nyarán a dasnakok a mensevikekkel együtt kiűzték a bolsevikokat Bakuból. Augusztus 1-én létrejött az Anglia által Lionel Dunsterville vezérőrnagy elitalakulatán keresztül támogatott Középkaszpi Diktatúra. A Dunsterforce augusztus 24.-én érkezett Bakuba és kiverte Kress von Kressenstein tábornok, valamint a Nuri pasa csapatait az olajmezőkről. Szeptember 14.-én török erősítés érkezett, mely egyben a Középkaszpi Diktatúra végét is jelentette. Másfél hónapi kemény küzdelem és a márciusi napok megtorlásaként 10.000-20.000 azerbajdzsáni lemészárlása után 1918. október 30.-án Mudrosz kikötőjében fegyverszüneti megállapodás született. Nem egészen tisztázott, hogy kik, fél év alatt több ezer olajmunkást, termelésirányítót családostól megöltek, az olajlétesítményekben óriási rombolást végeztek. A termelés a korábbinak 3%-ára esett vissza, melynek következtében az olaj világpiaci ára felszökött.                                           
Caricin polgárainak és védőinek az ellenforradalmi csapatok lélegzetvételnyi nyugalmat sem hagytak. 1918 június végén Anton Gyenyikin hadserege egymás után mérte rúlyosnál súlyosabb csapásait a Caricin-Tyichorjeckája vasúti fővonalra, és elvágta Kalinyin tizenöt-ezres hadseregét, miáltal a kormányzat figyelme a déli frontra terelődött. Július végén Krasznov tábornokai átfogó támadást indítottak Caricin ellen, a németek pedig "Taube" kípusú repülőgépekről Mamontov tábornok demoralizáló szövegű röplapjait szórták a városra. A fehérek kezdtek visszaözönleni Krivája Muzga mögé. Ekkor nekik esett a morozovszkájai lovasság és a Donba kergette a reggel még győztesnek létszó, estére szétzúzott Mamontov-csapatok zömét. Mamontov tartalékokat küldött, de ezek szárnyát a gromoszlávszkájai ezred ádázul rohamozta. A fehérek úgy elugrottak Caricintól, mintha megégették volna magukat.

"A caricini körzet szovjet csapatainak támadását siker koronázta...Az ellenséget tönkrevertük, és a Don mögé vetettük vissza. Caricin helyzete szilárd, a támadás tovább folyik. 

Sztálin népbiztos." 

A menetrendszerinti vonatokat rövidesen naponta elindították Moszkvába. Caricin, Csorníj Jar, Kamüsin, Balasov kikötőiben marhát, halat, gabonát raktak a teherhajókra, és vitték fölfelé a Volgán, egészen Nyizsnyíj-Novgorodig. Az északi városokban mostmár mindenki fennakadás nélkül megkaphatta a fejadagját, az éhhalál fenyegető veszélye elmúlt. Október második felében Trockíj kezdeményezésére visszahívták Sztálint, aki győztesként érkezett Moszkvába, hiszen megoldotta a kenyérhiányt, megvédte a várost, leverte az ellenforradalmi megmozdulásokat. Sztálin Caricinban végzett intézkedései /padlássöprés, belső ellenség keresése, a hadsereg lefejezése/, előrevetítik azokat a módszereket, amelyeket majd a harmincas években fog országos szinten alkalmazni. 1919 nyarán a fehérek rövid időre elfoglalták Caricint. Egy tömegsírra bukkantak, ahol a Sztálin által összeesküvés vádjával kivégzett tisztek tetemei feküdtek. 
A mudroszi fegyverletétel után Bakut a britek vették át. William Thomson tábornok 1918. november 17.-én a város kormányzójának nevezte ki magát, és kihirdette a statáriumot. Ezt követően a független ADK a térséget sújtó polgárháborús állapotok közepette megpróbált semleges maradni.                   
1920 tavaszán megjelentek a térségben Krasznov és Gyenyikin fehérgárdistái, akik szabad kezet kaptak, hogy Bakut, Grozníjt, és Maikopot elfoglalják, a Volga torkolatát elzárják, és Caricint is bekerítsék. 1920. április 25.-én Szergo Ordzsonikidze vörösgárdistái és a Szergej Mironovics Kirov vezette 11. Vörös Hadsereg átlépték az azeri határt, 27.-én leverték Krasznovot és Gyenyikint, megdöntötték a rövid életű Azerbajdzsáni Demokratikus Köztársaságot, és 1920.április 28.-án kikiáltották az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársaságot.   



A Vörös Hadsereg Bakuban 1920 májusában
                                                                                                                                                A teljes orosz olajipart államosították, a BRANOBEL cég összes ingó és ingatlan vagyonát lefoglalták és az 1920 májusában Azneft néven megalakult állami vállalatba vitték át. Az államosításkor 270 olajvállalat működött Oroszországban. Ebből 109 Bakuban, közülük 72 működött összesen 240 millió rubel értékben orosz tőkével, és 37 angol tőkével, 100 millió fontsterlinggel. A BRANOBEL össztőkéje 30 millió rubel volt. John Davison Rockefeller régi vágya volt, hogy megvesse lábát Európában, és Amerikához hasonlóan Bakuban is egyeduralomra törjön. Az Azneft első vezérigazgatója Alexander Pavlovics Serebrovsky, egy régi bolsevik volt, aki 1924-ben Amerikában járt tanulmányúton, s az akkor 86 éves John D. Rockefeller is vendégül látta. Mindezt akkor, amikor sok ország az újszülött Szovjetuniót még el sem ismerte, és a két ország két szemben álló világrendszer megtestesítője is volt egyben. A kívülálló számára úgy tűnhet, hogy a Standard Oil cégcsoport igazgató tanácsában még úgy hitték: a bolsevik rezsim nem fogja sokáig húzni. A dolog azonban nem ilyen egyszerű, mert a legfelsőbb bolsevik körök és a Wall Sreet egyáltalán nem álltak olyan távol egymástól, mint azt a világ hiszi. Közben Gusztav Nobel tárgyalásokat kezdett Walter C. Teagle-vel, a Standard Oil of New Jersey igazgatójával. Ennek eredményeként a Nobelék kezében értéktelen részvények felét - minden lehetőséggel, a bolsevikok bukásával is számolva - Teagle megvásárolta 1920 májusában. Teagle, mint Rockefeller egykori munkatársának (Maurice Teagle) unokája, beavatott volt a színfalak mögött történő összejátszásba a bolsevikok legfelsőbb körei és a Wall Street között.
Miközben mindenki a bakui olajüzletből való részesedésért tülekedett, furcsa módon a párizsi Dreyfuss & Rothschild bankház (Alphonse Rothschild) által alapított BNITO orosz-francia olajkonszern kivonult a busás hasznot hozó bakui olajüzletből, még a háború előtt. 1912-ben a Royal Dutch Shell fő részvényese és Rothschildék bizalmasa, Henry Deterding, a tőlük kapott pénzből felvásárolta a BNITO-t, valamint Rothschildék összes oroszországi olajérdekeltségeit. A XIX,-XX. század fordulója körül a világ három legbefolyásosabb családja: a Nobel, Rothschild, és Rockefeller családok között már 30 éve ádáz küzdelem folyt a bakui olaj birtoklásáért. Ebben a könyörtelen harcban, amelyben előfordult csalás, hamisítás, rágalmazás, hitszegés, és ezek összes kombinációja, úgy tűnt, Nobelék nyerőre állnak. A Deep State azonban előkészítette az oroszországi bolsevik forradalmat, s 1917 tavaszán egy Alexander Gelfand nevű, három hete német állampolgárságú bankár megszervezte az évek óta Svájcban élő Lenin és társai hazautaztatását Szentpétervárra azzal a céllal, hogy lázítsák fel az oroszokat. Rockefeller tudott a Németország és szövetségesei ellen szőtt háborús tervekről, de nem tudott a szintén előre megtervezett és megszervezett orosz bolsevik forradalomról. A forradalom szertefoszlatta John D. harminc éve dédelgetett Oroszországgal, a Transzszibériai-vasúttal, és a Japánnak történő olajszállításokkal kapcsolatos terveit. Később, miután a bolsevikok nem buktak el, Sztálin alatt mintegy kárpótlásként, a Standard Oil of New Jersey birtokba vette a Teagle által megvásárolt kaukázusi olajmezőket, finomítókat építettek, amelyeket sohasem államosítottak. A Deep State által megszervezett bolsevik forradalom 70 évre átrendezte a világot, mindenekelőtt az olajpiacot. Az olaj világpiaci ára az egekbe szökött, s a Rothschild érdekeltségű Shell, valamint a Rockefeller érdekeltségű Standard Oil vállalatok a világ távolabbi részein kitermelt olaj árának fölemeléséből kompenzálták oroszországi veszteségeiket. Az elpusztított javak romjaiból történő építkezést Rockefeller úgy hívta: teremtő pusztítás (creative destruction).

Ludwig, Robert, és Emmanuel Nobel az orosz olajipar és az egyetemes ipartörténet fényévnyire világító háromágú kandelábere. Emmanuel Nobel 1914-ben, a világháború alatt már vissza akart vonulni az üzleti tevékenységtől, de úgy érezte, hogy még szükség van rá, és újra az orosz kormány szolgálatába állt. Az udvari körök cselszövései és belterjes intrikái azonban kedvét szegték, ezért Stockholmba költözött. Hosszú időn át fontos közvetítő szerepet töltött be a német és orosz kormány között a hadifogoly cserék lebonyolításában. 1918-ban visszatért Bakuba, hogy romokban heverő vállalatait talpra állítsa, de menekülnie kellett. Emmanuel Nobel, a tudományos akadémia és számtalan lovagi rend tagja, utolsó éveit Párizsban és Berlinben élte le. 1929-ben egy kis német gyógyfürdőben ünnepelte 70. születésnapját. Királyoktól, kormányoktól és az egész világ tudományos intézményeitől táviratok érkeztek. Két év múlva meghalt. 
Bár a bakui olaj kitermelésével Nobeléken kívül a Rothschildok, a Siemens, és még sok más befektető foglalkozott, maradandó örökséget kevesen hagytak maguk után. Egy-két bakui olajmágnás, mint Zeynalabdin Taghyev is, iskolát alapított, templomot épített Bakuban. Nobelék svéd és norvég konzulátust építettek a Kaukázusban, ez ad otthon 2007-től a Nobel Brothers Műszaki Múzeumnak Batumiban. A BRANOBEL 39 évig tartó felszámolási eljárása 1959-ben ért véget, és a jobb sorsra érdemes vállalkozás hivatalosan is megszűnt létezni. Utolsó elnöke Nobel-Nis Oleinikoff, Marta-Nobel Oleinikoff - Oroszország első női orvosának - fia és Ludwig Nobel unokája volt.

 Az Apsheron-félsziget geológiai térképe.

A Branobel cég laboratóriuma.

Az egyik első tartályhajó jellegrajza.

A Ludwig Nobel által tervezett vasúti tartálykocsik.

A Zoroaszter volt az első Bessemer-acélból készült szegecselt acéllemez testű hajó
és a Branobel cég szimbóluma.
Zarathustráról,a tűzimádó perzsa prófétáról nevezték el.



A Zoroaszter.

A Branobel olajfinómítója a Volga partján, Caricinban.


A Buddha.

Sampson Mepisashvili (oroszosan Mepisov) mérnök, az Apsheron-félszigeti fúrások vezetője.


Dobai Gábor, Szentendre, 2012 június.