Dobai Gábor
A képek jelentős része a Batumi Műszaki Múzeum anyagából való
CARICIN ÉS A NOBEL FIVÉREK ÖRÖKSÉGE
A XIX. század második
harmadának végén megélénkülő bakui olajkitermelés meglehetősen egyenlőtlenül
fejlődött gazdasági helyzetben találta a hatalmas Oroszországot. Míg
Szentpétervár második Velenceként az európai kulturális, tudományos és
politikai élet egyik központja, Európára nyíló ablak volt, addig az ország
legnagyobb része a konzervált feudális elmaradottság mélyén az írástudatlanság
ősállapotában és elszigeteltségben vegetált. A vasútépítési láz némi késéssel
itt is megtette a magáét, de a kontinensnyi ország igen egyenlőtlenül megoszló
népességének a gazdasági életbe való bekapcsolása jelentős feladatot rótt a
kormányzatra és a befektetőkre.
Oroszország területének
legnagyobb részét saját kormánya sem ismerte, az egyes régiókban lokálisan megjelenő európai színvonalú
technika (vasút, távíró, villanyvilágítás) ellenére az infrastruktúrális
elmaradottság jellemezte.
Ebben az ellentmondásos helyzetben jelent meg
a bakui olajmezőkön való befektetés szándékával Ludwig és Robert Nobel. Szentpétervári
téglagyáruk, ágyúöntödéjük, kézifegyvergyáruk, és egyéb vállalkozásaik révén a Nobel család
sikeres vállalkozónak számított már addig is. A legidősebb testvér, Alfred Nobel, a dinamit feltalálója és a Nobel-díj alapítója volt. Robert, amikor másodszor járt a Kaukázusban, puskatusnak való faanyagot keresett puskák gyártásához. Meglátta a Baku környéki
olajmezőkben kínálkozó üzleti lehetőséget, de azt is, hogy a kitermelni
szándékozott olaj ipari méretekben való elszállításának komoly akadályai
vannak.
Felismerte, hogy a siker
kulcsa a logisztika.
A Nobel család Svédországból származik. 1837-ben egy svéd műszerész - így állt az útlevelében -, Immanuel Nobel és felesége, Andriette Nobel nee Ahisell, valamint két fiuk: Robert és Ludwig Szentpétervárra költözött. Kevesebb, mint egy évvel Szentpétervárra érkezésük után Andriette szült még egy fiút: Emil Oskart. Ezt követően született még egy fiú és egy leány, de mindkettő meghalt még csecsemő korában. Néhány év múlva csatlakozott hozzájuk a legidősebb fiú, Alfred Nobel. Immanuel Nobel kitűnő fejű ember volt, szinte hihetetlennek tűnik - amit gyakran mesélt -, hogy képzettsége nem több mint egy hajósinasé. Foglalkozásához - és mi mindennel nem foglalkozott - innen-onnan szedegette össze tudását, persze sok feleslegeset is. Dolgozott mint építész és építőmester is, ő építette a sokak által megcsodált úszó hidat a Skurusund fölött. 1835-ben feltalált egy többfunkciós hátizsákot, amelyet hátizsáknak, fejpárnának, és felfújva pontonhidak aljzatának is lehetett használni. Nevéhez fűződik a fémeszterga, a rétegelt lemez és a radiátoros központi fűtés feltalálása. Stockholmi gyárában először kísérletezett folyékony kaucsukkal, különféle tárgyakat akart készíteni belőle, amelyeket a gyógyászat, ipar, és a hadsereg hasznosíthatott volna, de katonai jellegű találmányaival sem sikerült a svéd kormány érdeklődését fölkeltenie. Hazáját azért hagyta el, mert vállalkozása csődbe jutott Stockholmban, s néhány hitelezője az adósok börtönébe akarta juttatni, így nem maradt más választása mint a szökés. Egy ködös éjszakán menekülésszerűen Finnországba utazott, de nem tudott gyökeret ereszteni. A legkorábbi központi fűtőberendezéseket Nobelék készítették Oroszországban, és az első központi fűtésrendszert saját házukban szerelték be a Petrogradskaya 24-ben, ahol a Nobel család 1859-ig lakott. Jóval magasabb életszínvonalon éltek, mint Stockholmban, de semmiképpen sem fényűzően. A család nagy súly fektetett a fiúk oktatására. Otthonukban tanultak magántanároktól, ami nagypolgári allűrnek tűnhet manapság, de ez nem számított annak akkoriban Szentpétervárott. Főnyereményre leltek egy Lars Santesson nevű tudós tanárban, aki nem csak svéd nyelvre, irodalomra és történelemre tanította a fiúkat, hanem széles körű ismereteket kaptak tudós tanáruktól, beleértve a világirodalmat és a filozófiát. Egy jól képzett orosz tanártól, Ivan Petrovtól tanultak matematikát, fizikát, és kémiát. A fiúk öt nyelven folyékonyan beszéltek, a svéden kívül oroszul, németül, angolul. és franciául. Robert és Ludwig mérnök lett, Alfred pedig kémiát tanult. Az ő kémia tanárai Nikolai N. Zinin és Yuli Trapp voltak. Zinin professzor hívta fel Alfred és Immanuel Nobel figyelmét a nitroglicerinre. Alfred soha nem járt semmilyen egyetemre, és nem szerzett diplomát. Magán úton történő oktatás végett 19 éves korában elküldték világot látni, először Párizsba (vasúti menetjegye 1852. június 15.-ére szólt), ahol Zinin professzor ajánlására a híres Jules Pélouze professzor laboratóriumában dolgozott. Itt került kapcsolatba az olasz vegyésszel, Ascanio Sobrero-val, a nitroglicerin feltalálójával.
Bár az orosz ipar fejletlenebb volt a svédországinál, a körülmények ennek ellenére kedvezőek voltak Nobel boldogulása szempontjából annyiban, hogy az 1840-es években az orosz hadseregben jelentős fejlesztések kezdődtek. Az orosz-angol és francia viszony akkoriban igen feszült volt, ezért minden, a hadsereg számára hasznosítható javaslat meghallgatásra talált. Immanuel Nobel Ogarev tábornok személyében támogatót szerzett, és a város viborgi negyedében működő üzemében szárazföldi és haditengerészeti aknákat és bombákat, valamint gőzgépeket gyártott a volgai hajók számára. 1852-ben egy katonai bizottság előtt bemutatót tartott, akik meggyőzték a kormányt, hogy a rokonszenves svéd feltalálónak jelentős pénzösszeget bocsássanak rendelkezésére, amellyel Szentpétervár közelében hadianyag gyárat építhet. A gyár megépült, és Fonderies et Ateliers Mecaniques Nobel Fils néven ágyúöntéssel, kézifegyver gyártással rögvest az orosz hadiipar zászlóshajójává vált. 1853-ban kitört a krími háború, és a fölfutó termelés következtében a gyárat hamarosan bővíteni kellett. A cég fénykorában a műhelyekben több mint ezer ember dolgozott. 1855-ben I. Miklós cár meghalt, a krími háborút Oroszország rövidesen befejezte. A folyamatban lévő hadianyag megrendelésekre szóló korábbi szerződéseket I. Sándor cár kormánya vonakodott elismerni, a bombák, aknák és ágyúk pedig Nobel nyakán maradtak. A vállalat tönkrement, Nobel egész vagyonát elvitték a hitelezők 1857-ben. A sorscsapás súlya alatt meggörnyedve, de megtörve nem, 1857-ben Immanuel Nobel 56 évesen feleségével és két fiával visszatért Svédországba. A stockholmi Heleneborg birtokon működő kis gyárukban Alfreddel és Emillel nitroglicerint gyártottak, a gyár azonban 1864. szeptember 3.-án felrobbant. Legkisebb fia Emil, meghalt, és Immanuel Nobel lelke a szörnyű csapástól megroppant. Művét legidősebb fia, Alfred folytatta, akit a tragédia arra ösztökélt, hogy a rendkívül szeszélyes nitroglicerint kevésbé érzékeny robbanóanyaggá szelidítse. Az olasz Ascarnio Sobrero által 1843-ban feltalált nitroglicerin továbbfejlesztésével létrejött új robbanóanyagot dinamitnak nevezte el, ami szó szerint erőszakost jelent. Alfred Nobel céget alapított Alfred Nobel & Company néven, és néhány év múlva 355 szabadalom tulajdonosa és a világ dinamitmágnása lett. Kb. tizenöt gyártóüzem volt a tulajdonában, illetve volt részesedése, többek között a California Powder San Franciscóban, a Giant Powder New Yorkban, s övé volt a Zamky gyár Prága mellett, és Pozsonyban is egy, Magyarországon.
Amikor 1896-ban meghalt, végrendeletének a "Nobel díj" alapítására vonatkozó feltételeit az örökösök annyira zavarosnak találták, hogy végrehajtását megtagadták. Egyik per követte a másikat és csak az új évszázad hajnalán alakulhatott meg véglegesen a Nobel-alapítvány, mert Emmanuel Nobel magára vállalta, hogy nagybátyja végakaratát megvalósítja, ami nem kevés pénzébe került. A Nobel díj ennélfogva nem csak a kozmopolita dinamit, hanem a bakui olaj gyümölcse is egyben. Később Alfred Nobel asszisztense, Ragner Sohlmann megírta főnökének életrajzát, mely nem sokkal megjelenése után olyan ritkaság lett, mint a Kék Mauritius. Elfogyott, és többé nem adták ki.
Immanuel Nobel négy fia közül Ludwig és Robert 1857-ben Oroszországban maradt, ahol többek között a kazanyi katedrális javítását és az orosz Kriloff gőzös kazánjának tűzálló téglákkal való hőszigetelését végezték.
A kapcsolatot fenntartották atyjukkal, Alfeddel és Emillel. Ludwig és Robert egymást támogatva, de külön-külön vállalkoztak. Az 1860-as években Robertnek Szentpétervárott téglagyára volt, 1863-ban pedig A. Sundgern, egy orosz technikus tulajdonában lévő Auróra lámpaboltot vezette, bár az üzletet inkább Robert pénze tartotta életben.
Ludwig, az idősebb fivér, a szentpétervári gyárban ügyes mérnökké fejlődött. Amikor atyja Oroszországot elhagyta, kb. 5000 rubelből hadianyaggyártó műhelyt nyitott Szentpétervár közelében. 1870-ben 200.000 db hátultöltős puska legyártására kapott megrendelést az orosz kormánytól. A jelentős gyártókapacitást igénylő feladat teljesítéséhez szükséges gépeket Szentpétervárott maga készíttette, majd ifjúkori barátjával, Peter von Bilderlinggel közösen kibéreltek egy elhagyott gyárat Permben. Ludwig 1876-ig 450.000 db fegyvert gyártott és szállított, és a kormány újabb megrendeléseket tett. Ehhez további alapanyag források felkutatására volt szükség, mert a már legyártott többszáz-ezer puskatus alapanyagául szolgáló jó minőségű diófákat a környéken már felhasználták. Úgy tudták, hogy a Kaukázusban nagyon sok diófa nő, és Robert odautazott, hogy a beszállítói szerződéseket megkösse. Kaukázusi útja alkalmat adott arra, hogy a bakui olajmezőkkel közelebbről megismerkedhessen. Hazatérve elmesélte tapasztalatait, érdeklődést ébresztve Ludwigban is a kaukázusi olaj iránt. 1875-ben Robert visszatért Bakuba, ahol Kokorjevtől tizenegy parcellát, Mirzojevtől huszonkettőt vásárolt, melyeken nyolc forrás is akadt, ahol az olaj kicsordult a földből, s csillogó fekete réteggel vonta be a talajt. A pénz, a meggazdagodás lehetősége az utcán hevert, s megbocsáthatatlan bűn lett volna ezt átengedni ennek a tehetségtelen térsaságnak - Mirzojevnek és Kokorjevnek. Egy kis olajfúró céget is vásárolt, s további nyolc-tíz parcellára elővásárlási jogot biztosított magának. Az első években teljes egészében a reá váró hatalmas úttörő munkának szentelte magát, amellyel orosz földön felvirágoztatta az olajszakmát és megteremtette az új világipart. Alkalmaztak egy tehetséges fiatal svéd mérnököt, akit tanulmányútra küldtek először Marseilles-be, de ott semmi hasznavehető új ismeretet nem szerzett, ezért tovább utazott Amerikába. Alfred Törnqvist olajmintát vitt Bakuból az Egyesült Államokba, ahol a vegyelemzés nagyon kedvező eredményt adott. A bakui olaj jobb minőségű volt az amerikainál.
A Bakutól 10 kmre fekvő Balakhány nevű külváros 1875-ben egyetlen érdeklődőt sem vonzott. Részben mert azt hitték, hogy ott nincs olaj, de azért sem, mert rossz volt a közlekedés. Egy neves svéd geológus, Hjalmar Sjögren szakvéleményére alapozva Robert újabb telkeket vásárolt olajbányászat céljából és a fúrástechnikában alkalmazott néhány újítása segítségével sikerült a földből folyékony aranyat fakasztania. 1875 őszén megkezdték a termelést. A nyersolajat akkoriban kétkerekű kordékon, ún. arbaszokon szállították a finomítókhoz. A fuvarosok-amerikai kollégáikhoz hasonlóan-kiváltságos helyzetet élveztek és igen magas fuvardíjat követeltek az olajbányászoktól. A szállítási költségek csökkentésére és a fuvarosoktól való függőség elkerülésére Amerikából hozatott csövekből 1878-ban a kontinensen elsőként csővezetéket - vagy ahogy Amerikában nevezték: pipelint - fektetett le a Balakhany olajkutak és a 12 km-re Cherny Gorodban lévő olajfinomító között. A pipelin fektetése 100.000 rubelbe került, de a szállítás fajlagos költsége heted részére csökkent, így hamar megtérült. A privilégiumaikban és megélhetésükben akadályozott fuvarosok valóságos hadjáratot indítottak az elbizakodott svéd ellen és - mint tíz évvel korábban Pennsylvániában -szabotázs akciókat követtek el az olajvezeték és a szivattyúállomás ellen. A drága olajvezetéket éjjel-nappal kozákokkal kellett őriztetni, a puska is nemegyszer eldörrent. A félreismert és mellőzött Balakhany olajmező folyékony aranya kimeríthetetlennek látszott és a termelés gyorsan emelkedett. A csővezeték 1880-ban 580.000 tonna nyersolajat szállított Bakuba, és a Nobel-finomító 200.000 tonna finomítványt állított elő, 1912-ben 1,1 millió tonna nyersolajból 615.000 tonna kiváló minőségű paraffint és kenőolajat termeltek. Balakhany és Sabunchu olajmezőkön 1914-ben 2525 ember dolgozott. A termelésbe vont olajmezők száma 44 volt, a kutak száma idővel 433-ra emelkedett. 1879-1904-ig 19,6 millió tonna finomítványt állítottak elő. Negyven év alatt 9000 millió pud azaz 147 millió tonna olajat hoztak felszínre, amelyből 63 millió tonna finomítványt gyártottak. Belföldön 178 millió rubel, külföldön 868 millió rubel bevételt realizáltak. A kaukázusi olajra épülő orosz olajipar fölvirágzása és a Branobel olajvállalat virtuóz teljesítménye a világot ámulatba ejtették. 1896-ra az akkor még gazdag és kozmopolita Baku lett az olajon kívül a nemzetközi drágakő kereskedelem és pénzügyi manőverek egyik központja. 1856 és 1910 között Baku lakosainak száma gyorsabban nőtt, mint Londoné, New Yorké, vagy Párizsé.
Teaház a századfordulón Bakuban.
Baku, a Boulevard a Kaspi-tenger partján a XIX. század végén. Háttérben a kora-középkori Szűztorony,balra a középkori óváros.
Robert Nobel 1873-ban járt első alkalommal a Kaukázusban, hogy Tbilisziben megpróbálja meggyőzni az állami tisztviselőket arról, hogy engedélyezzék dinamit vámmentes gyártását és kiszállítását Nyugatra. De a Rothschild fivérek ismerték fel elsőként Grúzia, mint tranzitország jelentőségét az olaj nyugatra szállítása szempontjából, amikor Georgia még része volt a cári Oroszországnak. Miután a cár 1878-ban megszerezte a Fekete-tenger parti kalózfészket - Batumit - az Oszmán Birodalomtól, a bakui olajboom követketében fölvetődött az olaj nyugatra szállításának problémája. A város milliomosai és külföldi, többnyire angol igazgatók az isten hátamögötti, elmaradott helyet üdülővárossá fejlesztették, ahol a tengerparti sétányt kubai stílusú paloták, pazar bordélyok tarkították, de épült egy kaszinó, egy krikettpálya és egy angol jachtklub is.
A bakui olaj elszállítása ma alapvetően két irányba, ill. háromféle módon lehetséges:
a) - Nyugati irányba a transz-kaukázusi csővezetéken és vasúton a Fekete-tenger partjára, elsősorban Batumiba, onnan tovább vasúton vagy hajón. Ez a lehetőség azonban a kezdet kezdetén még nem létezett. 1883-ban készült el a transz-kaukázusi vasútvonal, amelyet a francia állam építtetett a Dreifuss & Rothschild banktól felvett 10 millió dollár kölcsönből. Miután a francia államnak fizetési nehézségei támadtak, a vasút Nobelék nagy riválisai, a Rothschild bankház birtokába került, akik az olajiparban is részesedést szereztek. 1883. május 16.-án Alphonse Rothschild (1827-1905) megalapította a Kaszpi-és Fekete-tengeri Olajvállalatot (BNITO), ami egy 30 évig tartó versengés kezdetét is jelentette. A BNITO a Transz-Kaukázusi vasúton 1884-ben már 5,6 millió pud (92 ezer tonna) olajterméket, ebből 2,4 millió pud (39 ezer tonna) petróleumot szállított Batumin és a Fekete-tengeren át a nyugati piacokra, Génuába, Marseillesbe, Southamtonba, és Fiumébe.
Nobelék olajipari tevékenységének kezdetén azonban még meg kellett szervezni a szállítást a Kaukázuson átvezető 850 km-es úton lovas kocsikkal Batumiba, ahol számos finomítót építettek. Ez a szállítókapacitás szűkösnek bizonyult, és 1883-ban Ludwig megpróbált támogatást szerezni a helyi hatóságoktól egy Baku és Batumi közötti csővezeték megépítésére. Rockefeller ügynökei azonban meggyőzték a grúz tisztviselőket, hogy a csővezeték tisztességtelen előnyt biztosítana Nobelék számára, akik majd kihasználják monopolhelyzetüket, és felsrófolják az árakat. Grúzia ezért nem volt hajlandó támogatni a projektet. Hogy megkerüljék a grúz tisztviselők akadékoskodását, Ludwig Nobel megalapította az első szindikátust Bakuban, és elkezdett dolgozni egy 835 km-es csővezeték tervein, benne telefonvonalakkal. A Transz-Kaukázusi olajvezeték végül egy orosz zseni, Vladimir Grigoryevich Shukhov mérnök tervei alapján épült 200 mm átmérőjű csövekből, 1897 és 1907 között. A Baku-Batumi közötti 835 km hosszú csővezetéken 19 szivattyúállomás tartotta fenn a szükséges nyomást, s a rendszert egy bakui olajmágnás cége, az Al Mantashev Co. építtette és üzemeltette. 400 tonna dinamitot használtak fel, amit Alfred Nobel cége gyártott, s az építés12 millió rubelbe került. A vezeték kapacitása 900.000 tonna/év volt.
b) - Északi irányba eleinte vasúton és hajón, fölfelé a Volgán lehetett szállítani az olajat, csővezetékek később épültek. Mivel a Kaszpi-tó nem áll összeköttetésben a világtengerekkel - így nem nevezzük tengernek - ezért a világkereskedelembe való bekapcsolódás közvetlen tengeri szállítással ma sem lehetséges. Nobelék vállalkozásának kezdetén tehát északi irányba két járható út kínálkozott, melyek közül egyik, hogy hajókon szállították az olajat a Volgán fölfelé, de ezt a lehetőséget is korlátozta, hogy a Volga télen befagyott.
Oroszországot a természet több, jelentős vízi úthálózatot biztosító folyammal látta el, ezek közül is a legjelentősebb a világ egyik, és Európa legnagyobb folyama: a Volga. A Volga több mint egy folyó. Mondják, meglátni benne Oroszország lelkét. A Transzszibériai-vasúton amikor a vonat a Volgához ért, az utasok mindig fölálltak, és levett kalappal üdvözölték Volga Anyácskát. Évszázadok óta kiemelkedően fontos kereskedelmi útvonal volt, mert mellékfolyóival összefüggő vízi úthálózatot képezve hatalmas területet fed le. A Névával összekötött Volga az Okával és a Kámával óriási keresztet képezve összeköti kelet-nyugati irányban Moszkvát és Perm városát, észak-déli irányban pedig Szentpétervárt és Asztrahánt, továbbá a Kaszpi-tó kijáratot biztosít a Kaukázus, Közép-Ázsia és Irán felé. A Volgán történő vízi szállításnak szezonális korlátai voltak, mivel a folyó téli befagyása miatt évente csak hét hónapon át hajózható. Kezdetben Nobelék kőolajpárlatainak még igen nagy hányadát világításra használták, a világító petróleumra való kereslet pedig éppen a téli hónapokban növekszik. A kereslet és kínálat időeltolódása közötti ellentmondást hatalmas raktárak építésével oldották fel. A szárazföldi utakkal és vasutakkal való kapcsolódási helyeken nagy átrakóhelyek, raktárak és kereskedelmi központok alakultak ki. A nyári hónapokban hatalmas készleteket halmoztak fel, és innen szállították tovább a lámpaolajat, gépolajat, hengerolajat és egyéb termékeket az ország belsejébe. 1909-ben már 422 BRANOBEL olajraktár volt Oroszországban.
A BRANOBEL ellátási területe Oroszország szinte teljes lakott részét lefedte.
Nobelék alkalmas helyet kerestek egy-mai szóhasználattal élve-logisztikai központ létrehozásához. Választásuk a Szaratov régióba (gubernia) tartozó Volga menti
A Nobel család Svédországból származik. 1837-ben egy svéd műszerész - így állt az útlevelében -, Immanuel Nobel és felesége, Andriette Nobel nee Ahisell, valamint két fiuk: Robert és Ludwig Szentpétervárra költözött. Kevesebb, mint egy évvel Szentpétervárra érkezésük után Andriette szült még egy fiút: Emil Oskart. Ezt követően született még egy fiú és egy leány, de mindkettő meghalt még csecsemő korában. Néhány év múlva csatlakozott hozzájuk a legidősebb fiú, Alfred Nobel. Immanuel Nobel kitűnő fejű ember volt, szinte hihetetlennek tűnik - amit gyakran mesélt -, hogy képzettsége nem több mint egy hajósinasé. Foglalkozásához - és mi mindennel nem foglalkozott - innen-onnan szedegette össze tudását, persze sok feleslegeset is. Dolgozott mint építész és építőmester is, ő építette a sokak által megcsodált úszó hidat a Skurusund fölött. 1835-ben feltalált egy többfunkciós hátizsákot, amelyet hátizsáknak, fejpárnának, és felfújva pontonhidak aljzatának is lehetett használni. Nevéhez fűződik a fémeszterga, a rétegelt lemez és a radiátoros központi fűtés feltalálása. Stockholmi gyárában először kísérletezett folyékony kaucsukkal, különféle tárgyakat akart készíteni belőle, amelyeket a gyógyászat, ipar, és a hadsereg hasznosíthatott volna, de katonai jellegű találmányaival sem sikerült a svéd kormány érdeklődését fölkeltenie. Hazáját azért hagyta el, mert vállalkozása csődbe jutott Stockholmban, s néhány hitelezője az adósok börtönébe akarta juttatni, így nem maradt más választása mint a szökés. Egy ködös éjszakán menekülésszerűen Finnországba utazott, de nem tudott gyökeret ereszteni. A legkorábbi központi fűtőberendezéseket Nobelék készítették Oroszországban, és az első központi fűtésrendszert saját házukban szerelték be a Petrogradskaya 24-ben, ahol a Nobel család 1859-ig lakott. Jóval magasabb életszínvonalon éltek, mint Stockholmban, de semmiképpen sem fényűzően. A család nagy súly fektetett a fiúk oktatására. Otthonukban tanultak magántanároktól, ami nagypolgári allűrnek tűnhet manapság, de ez nem számított annak akkoriban Szentpétervárott. Főnyereményre leltek egy Lars Santesson nevű tudós tanárban, aki nem csak svéd nyelvre, irodalomra és történelemre tanította a fiúkat, hanem széles körű ismereteket kaptak tudós tanáruktól, beleértve a világirodalmat és a filozófiát. Egy jól képzett orosz tanártól, Ivan Petrovtól tanultak matematikát, fizikát, és kémiát. A fiúk öt nyelven folyékonyan beszéltek, a svéden kívül oroszul, németül, angolul. és franciául. Robert és Ludwig mérnök lett, Alfred pedig kémiát tanult. Az ő kémia tanárai Nikolai N. Zinin és Yuli Trapp voltak. Zinin professzor hívta fel Alfred és Immanuel Nobel figyelmét a nitroglicerinre. Alfred soha nem járt semmilyen egyetemre, és nem szerzett diplomát. Magán úton történő oktatás végett 19 éves korában elküldték világot látni, először Párizsba (vasúti menetjegye 1852. június 15.-ére szólt), ahol Zinin professzor ajánlására a híres Jules Pélouze professzor laboratóriumában dolgozott. Itt került kapcsolatba az olasz vegyésszel, Ascanio Sobrero-val, a nitroglicerin feltalálójával.
Bár az orosz ipar fejletlenebb volt a svédországinál, a körülmények ennek ellenére kedvezőek voltak Nobel boldogulása szempontjából annyiban, hogy az 1840-es években az orosz hadseregben jelentős fejlesztések kezdődtek. Az orosz-angol és francia viszony akkoriban igen feszült volt, ezért minden, a hadsereg számára hasznosítható javaslat meghallgatásra talált. Immanuel Nobel Ogarev tábornok személyében támogatót szerzett, és a város viborgi negyedében működő üzemében szárazföldi és haditengerészeti aknákat és bombákat, valamint gőzgépeket gyártott a volgai hajók számára. 1852-ben egy katonai bizottság előtt bemutatót tartott, akik meggyőzték a kormányt, hogy a rokonszenves svéd feltalálónak jelentős pénzösszeget bocsássanak rendelkezésére, amellyel Szentpétervár közelében hadianyag gyárat építhet. A gyár megépült, és Fonderies et Ateliers Mecaniques Nobel Fils néven ágyúöntéssel, kézifegyver gyártással rögvest az orosz hadiipar zászlóshajójává vált. 1853-ban kitört a krími háború, és a fölfutó termelés következtében a gyárat hamarosan bővíteni kellett. A cég fénykorában a műhelyekben több mint ezer ember dolgozott. 1855-ben I. Miklós cár meghalt, a krími háborút Oroszország rövidesen befejezte. A folyamatban lévő hadianyag megrendelésekre szóló korábbi szerződéseket I. Sándor cár kormánya vonakodott elismerni, a bombák, aknák és ágyúk pedig Nobel nyakán maradtak. A vállalat tönkrement, Nobel egész vagyonát elvitték a hitelezők 1857-ben. A sorscsapás súlya alatt meggörnyedve, de megtörve nem, 1857-ben Immanuel Nobel 56 évesen feleségével és két fiával visszatért Svédországba. A stockholmi Heleneborg birtokon működő kis gyárukban Alfreddel és Emillel nitroglicerint gyártottak, a gyár azonban 1864. szeptember 3.-án felrobbant. Legkisebb fia Emil, meghalt, és Immanuel Nobel lelke a szörnyű csapástól megroppant. Művét legidősebb fia, Alfred folytatta, akit a tragédia arra ösztökélt, hogy a rendkívül szeszélyes nitroglicerint kevésbé érzékeny robbanóanyaggá szelidítse. Az olasz Ascarnio Sobrero által 1843-ban feltalált nitroglicerin továbbfejlesztésével létrejött új robbanóanyagot dinamitnak nevezte el, ami szó szerint erőszakost jelent. Alfred Nobel céget alapított Alfred Nobel & Company néven, és néhány év múlva 355 szabadalom tulajdonosa és a világ dinamitmágnása lett. Kb. tizenöt gyártóüzem volt a tulajdonában, illetve volt részesedése, többek között a California Powder San Franciscóban, a Giant Powder New Yorkban, s övé volt a Zamky gyár Prága mellett, és Pozsonyban is egy, Magyarországon.
Amikor 1896-ban meghalt, végrendeletének a "Nobel díj" alapítására vonatkozó feltételeit az örökösök annyira zavarosnak találták, hogy végrehajtását megtagadták. Egyik per követte a másikat és csak az új évszázad hajnalán alakulhatott meg véglegesen a Nobel-alapítvány, mert Emmanuel Nobel magára vállalta, hogy nagybátyja végakaratát megvalósítja, ami nem kevés pénzébe került. A Nobel díj ennélfogva nem csak a kozmopolita dinamit, hanem a bakui olaj gyümölcse is egyben. Később Alfred Nobel asszisztense, Ragner Sohlmann megírta főnökének életrajzát, mely nem sokkal megjelenése után olyan ritkaság lett, mint a Kék Mauritius. Elfogyott, és többé nem adták ki.
Immanuel Nobel négy fia közül Ludwig és Robert 1857-ben Oroszországban maradt, ahol többek között a kazanyi katedrális javítását és az orosz Kriloff gőzös kazánjának tűzálló téglákkal való hőszigetelését végezték.
A kapcsolatot fenntartották atyjukkal, Alfeddel és Emillel. Ludwig és Robert egymást támogatva, de külön-külön vállalkoztak. Az 1860-as években Robertnek Szentpétervárott téglagyára volt, 1863-ban pedig A. Sundgern, egy orosz technikus tulajdonában lévő Auróra lámpaboltot vezette, bár az üzletet inkább Robert pénze tartotta életben.
Ludwig, az idősebb fivér, a szentpétervári gyárban ügyes mérnökké fejlődött. Amikor atyja Oroszországot elhagyta, kb. 5000 rubelből hadianyaggyártó műhelyt nyitott Szentpétervár közelében. 1870-ben 200.000 db hátultöltős puska legyártására kapott megrendelést az orosz kormánytól. A jelentős gyártókapacitást igénylő feladat teljesítéséhez szükséges gépeket Szentpétervárott maga készíttette, majd ifjúkori barátjával, Peter von Bilderlinggel közösen kibéreltek egy elhagyott gyárat Permben. Ludwig 1876-ig 450.000 db fegyvert gyártott és szállított, és a kormány újabb megrendeléseket tett. Ehhez további alapanyag források felkutatására volt szükség, mert a már legyártott többszáz-ezer puskatus alapanyagául szolgáló jó minőségű diófákat a környéken már felhasználták. Úgy tudták, hogy a Kaukázusban nagyon sok diófa nő, és Robert odautazott, hogy a beszállítói szerződéseket megkösse. Kaukázusi útja alkalmat adott arra, hogy a bakui olajmezőkkel közelebbről megismerkedhessen. Hazatérve elmesélte tapasztalatait, érdeklődést ébresztve Ludwigban is a kaukázusi olaj iránt. 1875-ben Robert visszatért Bakuba, ahol Kokorjevtől tizenegy parcellát, Mirzojevtől huszonkettőt vásárolt, melyeken nyolc forrás is akadt, ahol az olaj kicsordult a földből, s csillogó fekete réteggel vonta be a talajt. A pénz, a meggazdagodás lehetősége az utcán hevert, s megbocsáthatatlan bűn lett volna ezt átengedni ennek a tehetségtelen térsaságnak - Mirzojevnek és Kokorjevnek. Egy kis olajfúró céget is vásárolt, s további nyolc-tíz parcellára elővásárlási jogot biztosított magának. Az első években teljes egészében a reá váró hatalmas úttörő munkának szentelte magát, amellyel orosz földön felvirágoztatta az olajszakmát és megteremtette az új világipart. Alkalmaztak egy tehetséges fiatal svéd mérnököt, akit tanulmányútra küldtek először Marseilles-be, de ott semmi hasznavehető új ismeretet nem szerzett, ezért tovább utazott Amerikába. Alfred Törnqvist olajmintát vitt Bakuból az Egyesült Államokba, ahol a vegyelemzés nagyon kedvező eredményt adott. A bakui olaj jobb minőségű volt az amerikainál.
A Bakutól 10 kmre fekvő Balakhány nevű külváros 1875-ben egyetlen érdeklődőt sem vonzott. Részben mert azt hitték, hogy ott nincs olaj, de azért sem, mert rossz volt a közlekedés. Egy neves svéd geológus, Hjalmar Sjögren szakvéleményére alapozva Robert újabb telkeket vásárolt olajbányászat céljából és a fúrástechnikában alkalmazott néhány újítása segítségével sikerült a földből folyékony aranyat fakasztania. 1875 őszén megkezdték a termelést. A nyersolajat akkoriban kétkerekű kordékon, ún. arbaszokon szállították a finomítókhoz. A fuvarosok-amerikai kollégáikhoz hasonlóan-kiváltságos helyzetet élveztek és igen magas fuvardíjat követeltek az olajbányászoktól. A szállítási költségek csökkentésére és a fuvarosoktól való függőség elkerülésére Amerikából hozatott csövekből 1878-ban a kontinensen elsőként csővezetéket - vagy ahogy Amerikában nevezték: pipelint - fektetett le a Balakhany olajkutak és a 12 km-re Cherny Gorodban lévő olajfinomító között. A pipelin fektetése 100.000 rubelbe került, de a szállítás fajlagos költsége heted részére csökkent, így hamar megtérült. A privilégiumaikban és megélhetésükben akadályozott fuvarosok valóságos hadjáratot indítottak az elbizakodott svéd ellen és - mint tíz évvel korábban Pennsylvániában -szabotázs akciókat követtek el az olajvezeték és a szivattyúállomás ellen. A drága olajvezetéket éjjel-nappal kozákokkal kellett őriztetni, a puska is nemegyszer eldörrent. A félreismert és mellőzött Balakhany olajmező folyékony aranya kimeríthetetlennek látszott és a termelés gyorsan emelkedett. A csővezeték 1880-ban 580.000 tonna nyersolajat szállított Bakuba, és a Nobel-finomító 200.000 tonna finomítványt állított elő, 1912-ben 1,1 millió tonna nyersolajból 615.000 tonna kiváló minőségű paraffint és kenőolajat termeltek. Balakhany és Sabunchu olajmezőkön 1914-ben 2525 ember dolgozott. A termelésbe vont olajmezők száma 44 volt, a kutak száma idővel 433-ra emelkedett. 1879-1904-ig 19,6 millió tonna finomítványt állítottak elő. Negyven év alatt 9000 millió pud azaz 147 millió tonna olajat hoztak felszínre, amelyből 63 millió tonna finomítványt gyártottak. Belföldön 178 millió rubel, külföldön 868 millió rubel bevételt realizáltak. A kaukázusi olajra épülő orosz olajipar fölvirágzása és a Branobel olajvállalat virtuóz teljesítménye a világot ámulatba ejtették. 1896-ra az akkor még gazdag és kozmopolita Baku lett az olajon kívül a nemzetközi drágakő kereskedelem és pénzügyi manőverek egyik központja. 1856 és 1910 között Baku lakosainak száma gyorsabban nőtt, mint Londoné, New Yorké, vagy Párizsé.
Teaház a századfordulón Bakuban.
Baku, a Boulevard a Kaspi-tenger partján a XIX. század végén. Háttérben a kora-középkori Szűztorony,balra a középkori óváros.
Robert Nobel 1873-ban járt első alkalommal a Kaukázusban, hogy Tbilisziben megpróbálja meggyőzni az állami tisztviselőket arról, hogy engedélyezzék dinamit vámmentes gyártását és kiszállítását Nyugatra. De a Rothschild fivérek ismerték fel elsőként Grúzia, mint tranzitország jelentőségét az olaj nyugatra szállítása szempontjából, amikor Georgia még része volt a cári Oroszországnak. Miután a cár 1878-ban megszerezte a Fekete-tenger parti kalózfészket - Batumit - az Oszmán Birodalomtól, a bakui olajboom követketében fölvetődött az olaj nyugatra szállításának problémája. A város milliomosai és külföldi, többnyire angol igazgatók az isten hátamögötti, elmaradott helyet üdülővárossá fejlesztették, ahol a tengerparti sétányt kubai stílusú paloták, pazar bordélyok tarkították, de épült egy kaszinó, egy krikettpálya és egy angol jachtklub is.
A bakui olaj elszállítása ma alapvetően két irányba, ill. háromféle módon lehetséges:
a) - Nyugati irányba a transz-kaukázusi csővezetéken és vasúton a Fekete-tenger partjára, elsősorban Batumiba, onnan tovább vasúton vagy hajón. Ez a lehetőség azonban a kezdet kezdetén még nem létezett. 1883-ban készült el a transz-kaukázusi vasútvonal, amelyet a francia állam építtetett a Dreifuss & Rothschild banktól felvett 10 millió dollár kölcsönből. Miután a francia államnak fizetési nehézségei támadtak, a vasút Nobelék nagy riválisai, a Rothschild bankház birtokába került, akik az olajiparban is részesedést szereztek. 1883. május 16.-án Alphonse Rothschild (1827-1905) megalapította a Kaszpi-és Fekete-tengeri Olajvállalatot (BNITO), ami egy 30 évig tartó versengés kezdetét is jelentette. A BNITO a Transz-Kaukázusi vasúton 1884-ben már 5,6 millió pud (92 ezer tonna) olajterméket, ebből 2,4 millió pud (39 ezer tonna) petróleumot szállított Batumin és a Fekete-tengeren át a nyugati piacokra, Génuába, Marseillesbe, Southamtonba, és Fiumébe.
Nobelék olajipari tevékenységének kezdetén azonban még meg kellett szervezni a szállítást a Kaukázuson átvezető 850 km-es úton lovas kocsikkal Batumiba, ahol számos finomítót építettek. Ez a szállítókapacitás szűkösnek bizonyult, és 1883-ban Ludwig megpróbált támogatást szerezni a helyi hatóságoktól egy Baku és Batumi közötti csővezeték megépítésére. Rockefeller ügynökei azonban meggyőzték a grúz tisztviselőket, hogy a csővezeték tisztességtelen előnyt biztosítana Nobelék számára, akik majd kihasználják monopolhelyzetüket, és felsrófolják az árakat. Grúzia ezért nem volt hajlandó támogatni a projektet. Hogy megkerüljék a grúz tisztviselők akadékoskodását, Ludwig Nobel megalapította az első szindikátust Bakuban, és elkezdett dolgozni egy 835 km-es csővezeték tervein, benne telefonvonalakkal. A Transz-Kaukázusi olajvezeték végül egy orosz zseni, Vladimir Grigoryevich Shukhov mérnök tervei alapján épült 200 mm átmérőjű csövekből, 1897 és 1907 között. A Baku-Batumi közötti 835 km hosszú csővezetéken 19 szivattyúállomás tartotta fenn a szükséges nyomást, s a rendszert egy bakui olajmágnás cége, az Al Mantashev Co. építtette és üzemeltette. 400 tonna dinamitot használtak fel, amit Alfred Nobel cége gyártott, s az építés12 millió rubelbe került. A vezeték kapacitása 900.000 tonna/év volt.
b) - Északi irányba eleinte vasúton és hajón, fölfelé a Volgán lehetett szállítani az olajat, csővezetékek később épültek. Mivel a Kaszpi-tó nem áll összeköttetésben a világtengerekkel - így nem nevezzük tengernek - ezért a világkereskedelembe való bekapcsolódás közvetlen tengeri szállítással ma sem lehetséges. Nobelék vállalkozásának kezdetén tehát északi irányba két járható út kínálkozott, melyek közül egyik, hogy hajókon szállították az olajat a Volgán fölfelé, de ezt a lehetőséget is korlátozta, hogy a Volga télen befagyott.
Oroszországot a természet több, jelentős vízi úthálózatot biztosító folyammal látta el, ezek közül is a legjelentősebb a világ egyik, és Európa legnagyobb folyama: a Volga. A Volga több mint egy folyó. Mondják, meglátni benne Oroszország lelkét. A Transzszibériai-vasúton amikor a vonat a Volgához ért, az utasok mindig fölálltak, és levett kalappal üdvözölték Volga Anyácskát. Évszázadok óta kiemelkedően fontos kereskedelmi útvonal volt, mert mellékfolyóival összefüggő vízi úthálózatot képezve hatalmas területet fed le. A Névával összekötött Volga az Okával és a Kámával óriási keresztet képezve összeköti kelet-nyugati irányban Moszkvát és Perm városát, észak-déli irányban pedig Szentpétervárt és Asztrahánt, továbbá a Kaszpi-tó kijáratot biztosít a Kaukázus, Közép-Ázsia és Irán felé. A Volgán történő vízi szállításnak szezonális korlátai voltak, mivel a folyó téli befagyása miatt évente csak hét hónapon át hajózható. Kezdetben Nobelék kőolajpárlatainak még igen nagy hányadát világításra használták, a világító petróleumra való kereslet pedig éppen a téli hónapokban növekszik. A kereslet és kínálat időeltolódása közötti ellentmondást hatalmas raktárak építésével oldották fel. A szárazföldi utakkal és vasutakkal való kapcsolódási helyeken nagy átrakóhelyek, raktárak és kereskedelmi központok alakultak ki. A nyári hónapokban hatalmas készleteket halmoztak fel, és innen szállították tovább a lámpaolajat, gépolajat, hengerolajat és egyéb termékeket az ország belsejébe. 1909-ben már 422 BRANOBEL olajraktár volt Oroszországban.
A BRANOBEL ellátási területe Oroszország szinte teljes lakott részét lefedte.
Nobelék alkalmas helyet kerestek egy-mai szóhasználattal élve-logisztikai központ létrehozásához. Választásuk a Szaratov régióba (gubernia) tartozó Volga menti
településre, Caricinra esett. Ez a város
évtizedekkel később, 1942-ben Sztálingrád néven írta be magát a
történelemkönyvekbe, bár erre egyáltalán nem vágyott. 1589 és 1925 között Caricin, 1925-1961-ig Sztálingrád, ma Volgográd a neve. Az
1917 novemberi bolsevik forradalom kitöréséig a közben „Nobel Town”-nak is
becézett város szédületes gazdasági növekedési pályát futott be, mely a bolsevik hatalomátvétel utáni polgárháborús állapotok közepette megtörött.
A Nobel vállalkozás sikerének alapvető feltétele volt néhány olyan szervezési és műszaki megoldás bevezetése, melyek ma már maguktól értetődőnek tűnnek, de 1879-ben a Nobel Brothers Petroleum Company megalapításakor teljesen eredetiek voltak. Mindkét testvér mérnök volt és az ipari termelés kiváló ismerője, s Ludwig lelkesen nekilátott az orosz olajipar átalakításához, különösen Caricinban. A város kedvező földrajzi elhelyezkedését kihasználva az 1879. május 25.-én 3 millió rubel alaptőkével Szentpétervárott alapított BRANOBEL cég tevékenysége rendkívül kedvezően és meghatározóan hatott a település fejlődésére. A Volga partján kikötő, átrakó dokkok, iparvágányok, műhelyek, irodák, szolgálati lakások és szociális infrastruktúra épült. A vállalat Európa nyugatabbi területeire is kiterjedő fiókhálózatot tartott fenn és Caricinban volt az európai szállítások üzleti központja. Helyet kapott továbbá a hajók és vasúti tartálykocsik, mozdonyok javítóbázisa is. Csekély mennyiségben az Osztrák-Magyar Monarchia területére is szállítottak nyersolajat, de nem voltak cégképviseleteik, mert a Monarchia finomítóit túlnyomórészt Galicia olajmezői és a Steaua Romana román olajtársaság látták el. A Branobel részvénytársaság cári kormány által 1879. május 15.-én jóváhagyott alapszabálya több sajátságos rendelkezést tartalmazott, amelyek Robert Nobel szellemiségét tükrözik. A társaság részvényeinek a tőzsdespekulációktól való megóvása érdekében kimondja pléldául, hogy az alaptőke 600 részvényre oszlik, amelyek az új tulajdonosnak csak hat hónap elteltével adnak a társaság közgyűlésein szavazati jogot. Továbbá nem csak az igazgatóság, hanem a társaság alkalmazottai részére is biztosítottak nyereségrészesedést, mégpedig a következő módon: az évi nyereségből leválasztottak 8% osztalékot, amelyet a részvényeseknek kifizettek. A fennmaradó 92% nyereséget tovább osztották 40-60% arányban. A 40%-ot elosztották a személyzet javára, a 60%-ot felosztva ismét a részvényeseknek fizették ki.
Az alkalmazottak emberszámba vételének gyakorlatával Robert és Ludwig Nobel úttörő volt, a megtermelt javakból való részesedés biztosításával pedig eretnek számba megy száz évvel később is.
A kitermelt olajat eleinte fából készült tartályokban és földbe ásott medencékben tárolták, ami a párolgási és szivárgási veszteség miatt gazdaságtalan volt, a talajszennyezésről nem is beszélve. Nobelék alkalmaztak először föld feletti, szegecselt acéllemezekből épített henger alakú tartályokat Oroszországban. 1879-ben megépítették az első 11 db szegecselt acéllemez tartályból álló 8.500.000 pud (139 ezer tonna) összkapacitású tároló telepet, melynek szivárgási vesztesége rendkívül csekély- 0,3-0,5%0 volt évente. 1884-ben bővítették a tárolótelepet további 16 tartállyal, melyekből 8 db 90.000 pud, 8 db 75.000 pud olaj befogadására volt képes, 22 ezer tonna tároló kapacitással. A kőolajlepárlás maradékát-a pakurát-a kezdeti időkben egyszerűen a folyókba engedték vagy gödrökben eltüzelték. Nobelék ötlete volt, hogy a gőzmozdonyokban is el lehet tüzelni fa vagy szén helyett, bár ehhez a mozdonyokon átalakításokat kellett végezni. A szerkocsik szokásos szerkezeti elrendezése szerint az alul lévő víztartály tetején helyezkedik el a széntároló. Ennek helyére zárt tartályt szereltek, mely a pakurát tárolta. A sűrűn folyó tüzelőanyaghoz megfelelő égőfejet és tüzelőanyg ellátó rendszert kellett szerkeszteni, amelyet Ludwig Nobel - mint mérnök -maga tervezett. A Nobel fivérek ötlete nyomán a pakura tüzelésű gőzmozdonyok azután az egész világon elterjedtek. (Az 1960-as években a MÁV 424-es és 520-as sorozatú gőzmozdonyai közül néhányat Magyaroszágon is átalakítottak pakura tüzelésre). A Branobel cég működésének kezdete előtt a nyersolajat és kerozint tömlőkben és fahordókban szállították messzi vidékekre. Ezek ára a bennük szállított áruhoz képest magas volt, míg 1 pud nyersolaj ára Bakuban 45 kopek volt, addig a hordó 65 kopekba került. Caricint 1862-ben már elérte a vasút. Nobelék úgy gondolták, hogy célszerű lenne a nyersolajat és kerozint vasúti kocsikra szerelt tartályokban szállítani. A vasúttársaság felé jelezték igényüket ilyen vasúti kocsik beszerzésére, de többszöri kérésük ellenére süket fülekre találtak. Végül Nobelék legyártattak 100 db saját tervezésű 750 pud /12 tonna/ befogadó képességű tartálykocsit és a Caricin-Gryaze vasúton forgalomba állítottak. Miután meggyőződtek róla, hogy a tartálykocsik ötlete bevált, kiegészítették járműparkjukat 1500 darabra és a tartálykocsik használatát kiterjesztették a teljes orosz vasúthálózatra.1884-ben már 2000 BRANOBEL tulajdonú tartálykocsi futott az Orosz Birodalom vasútvonalain.
A Nobel vállalkozás sikerének alapvető feltétele volt néhány olyan szervezési és műszaki megoldás bevezetése, melyek ma már maguktól értetődőnek tűnnek, de 1879-ben a Nobel Brothers Petroleum Company megalapításakor teljesen eredetiek voltak. Mindkét testvér mérnök volt és az ipari termelés kiváló ismerője, s Ludwig lelkesen nekilátott az orosz olajipar átalakításához, különösen Caricinban. A város kedvező földrajzi elhelyezkedését kihasználva az 1879. május 25.-én 3 millió rubel alaptőkével Szentpétervárott alapított BRANOBEL cég tevékenysége rendkívül kedvezően és meghatározóan hatott a település fejlődésére. A Volga partján kikötő, átrakó dokkok, iparvágányok, műhelyek, irodák, szolgálati lakások és szociális infrastruktúra épült. A vállalat Európa nyugatabbi területeire is kiterjedő fiókhálózatot tartott fenn és Caricinban volt az európai szállítások üzleti központja. Helyet kapott továbbá a hajók és vasúti tartálykocsik, mozdonyok javítóbázisa is. Csekély mennyiségben az Osztrák-Magyar Monarchia területére is szállítottak nyersolajat, de nem voltak cégképviseleteik, mert a Monarchia finomítóit túlnyomórészt Galicia olajmezői és a Steaua Romana román olajtársaság látták el. A Branobel részvénytársaság cári kormány által 1879. május 15.-én jóváhagyott alapszabálya több sajátságos rendelkezést tartalmazott, amelyek Robert Nobel szellemiségét tükrözik. A társaság részvényeinek a tőzsdespekulációktól való megóvása érdekében kimondja pléldául, hogy az alaptőke 600 részvényre oszlik, amelyek az új tulajdonosnak csak hat hónap elteltével adnak a társaság közgyűlésein szavazati jogot. Továbbá nem csak az igazgatóság, hanem a társaság alkalmazottai részére is biztosítottak nyereségrészesedést, mégpedig a következő módon: az évi nyereségből leválasztottak 8% osztalékot, amelyet a részvényeseknek kifizettek. A fennmaradó 92% nyereséget tovább osztották 40-60% arányban. A 40%-ot elosztották a személyzet javára, a 60%-ot felosztva ismét a részvényeseknek fizették ki.
Az alkalmazottak emberszámba vételének gyakorlatával Robert és Ludwig Nobel úttörő volt, a megtermelt javakból való részesedés biztosításával pedig eretnek számba megy száz évvel később is.
A kitermelt olajat eleinte fából készült tartályokban és földbe ásott medencékben tárolták, ami a párolgási és szivárgási veszteség miatt gazdaságtalan volt, a talajszennyezésről nem is beszélve. Nobelék alkalmaztak először föld feletti, szegecselt acéllemezekből épített henger alakú tartályokat Oroszországban. 1879-ben megépítették az első 11 db szegecselt acéllemez tartályból álló 8.500.000 pud (139 ezer tonna) összkapacitású tároló telepet, melynek szivárgási vesztesége rendkívül csekély- 0,3-0,5%0 volt évente. 1884-ben bővítették a tárolótelepet további 16 tartállyal, melyekből 8 db 90.000 pud, 8 db 75.000 pud olaj befogadására volt képes, 22 ezer tonna tároló kapacitással. A kőolajlepárlás maradékát-a pakurát-a kezdeti időkben egyszerűen a folyókba engedték vagy gödrökben eltüzelték. Nobelék ötlete volt, hogy a gőzmozdonyokban is el lehet tüzelni fa vagy szén helyett, bár ehhez a mozdonyokon átalakításokat kellett végezni. A szerkocsik szokásos szerkezeti elrendezése szerint az alul lévő víztartály tetején helyezkedik el a széntároló. Ennek helyére zárt tartályt szereltek, mely a pakurát tárolta. A sűrűn folyó tüzelőanyaghoz megfelelő égőfejet és tüzelőanyg ellátó rendszert kellett szerkeszteni, amelyet Ludwig Nobel - mint mérnök -maga tervezett. A Nobel fivérek ötlete nyomán a pakura tüzelésű gőzmozdonyok azután az egész világon elterjedtek. (Az 1960-as években a MÁV 424-es és 520-as sorozatú gőzmozdonyai közül néhányat Magyaroszágon is átalakítottak pakura tüzelésre). A Branobel cég működésének kezdete előtt a nyersolajat és kerozint tömlőkben és fahordókban szállították messzi vidékekre. Ezek ára a bennük szállított áruhoz képest magas volt, míg 1 pud nyersolaj ára Bakuban 45 kopek volt, addig a hordó 65 kopekba került. Caricint 1862-ben már elérte a vasút. Nobelék úgy gondolták, hogy célszerű lenne a nyersolajat és kerozint vasúti kocsikra szerelt tartályokban szállítani. A vasúttársaság felé jelezték igényüket ilyen vasúti kocsik beszerzésére, de többszöri kérésük ellenére süket fülekre találtak. Végül Nobelék legyártattak 100 db saját tervezésű 750 pud /12 tonna/ befogadó képességű tartálykocsit és a Caricin-Gryaze vasúton forgalomba állítottak. Miután meggyőződtek róla, hogy a tartálykocsik ötlete bevált, kiegészítették járműparkjukat 1500 darabra és a tartálykocsik használatát kiterjesztették a teljes orosz vasúthálózatra.1884-ben már 2000 BRANOBEL tulajdonú tartálykocsi futott az Orosz Birodalom vasútvonalain.
A Nobel fivérek nevéhez
fűződik az első mai értelemben vett tankhajó megépítése is. 1877 elején
Göteborgban, Almquistnál, a Motala hajógyár főnökénél rendelték meg a szintén Ludwig Nobel által a Kaszpi-tenger és a
Volga közti forgalom számára tervezett nagy méretű hajó építését, melyet a tűzimádó perzsa prófétáról Zoroaszter-nek neveztek el. Kockázatos dolog volt ez a megrendelés, ami nyilvánvalóvá válik, ha egy pillantást vetünk a térképre. Almquist kitűnően dolgozott, de most meg kellett oldani egy fogas kérdést: hogyan kerül a tankhajó Svédországból Bakuba? A hajó olyan nagy volt, hogy több darabban lehetett csak Bakuba, az összeszerelés helyére szállítani. A Néván föl kellett hajózni a Ladoga tóig, onnan a Szviren át az Onyega tóig. Majd a Mária-csatornán, ami alig érdemli meg, hogy csatornának nevezzük, a Beloje tavat kellett elérni. Itt szállt hajóra Ludwig Nobel, s itt kezdődött az út legveszélyesebb szakasza, a gyors folyású Seksna folyón a Volgáig. Ez a folyó nyáron pokolian örvényliki, máskor meg sekély, ezért az évnek csak bizonyos hónapjaiban hajózható, a tavaszi hóolvadáskor fellépő áradás idején. Ludwig útközben Caricinban megtekintette a vasúti tartálykocsikat, és nem tudott mást mondani, mint dicséretet, az olajpárlat minták pedig, amiket Robert Pétervárra küldött vizsgálatra, kitűnő minőségűnek bizonyultak, jobbnak, mint az első osztályú amerikai minták.
A hajóépítésben ez alkalommal használtak először Bessemer-Thomas eljárással gyártott szegecselt acéllemezeket a hajótest megépítéséhez. 184 láb hosszával, 27 láb szélességével, 9 láb merülésével és 150.000 pud (2457) tonna hasznos teherbírásával igazi folyam-tengerjáró hajó volt. Acél testébe 8 db egyenként 307 tonna olaj befogadására alkalmas szegecselt acéllemezből készült hengeres tartály volt beszerelve oly módon, hogy a hajótest és a tartályok között alul és oldalt a személyzet számára járható folyosókat hagytak. A hajótest esetleges sérülése esetén a személyzet ezeken a járatokon hozzáférhetett a sérülés helyéhez és a beömlő víz folyamatos szivattyúzása közben kijavíthatta a hibát, a tartályok pedig sértetlenek maradtak. Az újdonságnak számító Bessemer-Thomas acélgyártási eljárással készült acéllemezeket első alkalommal használták hajóépítésre. A hajót 2900 lóerős gőzgép hajtotta 10 csomó sebességgel, kazánjai pakura tüzelésűek voltak. 1884-ben már 20 hasonlóan nagy hajó szállította a Branobel cég olajtermékeit a Volga és a Kaszpi-tenger között, de mivel túl nagyok voltak ahhoz, hogy az ország kiterjedt csatornahálózatának zsilipjeibe beférjenek, ezért kisebb tankhajók építése is szükségessé vált. Építettek még kétrészes tankhajókat is, melyeket a zsilipen való áthaladás előtt szét lehetett csatolni, áthaladás után pedig újra össze lehetett kapcsolni.
A hajóépítésben ez alkalommal használtak először Bessemer-Thomas eljárással gyártott szegecselt acéllemezeket a hajótest megépítéséhez. 184 láb hosszával, 27 láb szélességével, 9 láb merülésével és 150.000 pud (2457) tonna hasznos teherbírásával igazi folyam-tengerjáró hajó volt. Acél testébe 8 db egyenként 307 tonna olaj befogadására alkalmas szegecselt acéllemezből készült hengeres tartály volt beszerelve oly módon, hogy a hajótest és a tartályok között alul és oldalt a személyzet számára járható folyosókat hagytak. A hajótest esetleges sérülése esetén a személyzet ezeken a járatokon hozzáférhetett a sérülés helyéhez és a beömlő víz folyamatos szivattyúzása közben kijavíthatta a hibát, a tartályok pedig sértetlenek maradtak. Az újdonságnak számító Bessemer-Thomas acélgyártási eljárással készült acéllemezeket első alkalommal használták hajóépítésre. A hajót 2900 lóerős gőzgép hajtotta 10 csomó sebességgel, kazánjai pakura tüzelésűek voltak. 1884-ben már 20 hasonlóan nagy hajó szállította a Branobel cég olajtermékeit a Volga és a Kaszpi-tenger között, de mivel túl nagyok voltak ahhoz, hogy az ország kiterjedt csatornahálózatának zsilipjeibe beférjenek, ezért kisebb tankhajók építése is szükségessé vált. Építettek még kétrészes tankhajókat is, melyeket a zsilipen való áthaladás előtt szét lehetett csatolni, áthaladás után pedig újra össze lehetett kapcsolni.
A part menti olajtartályokba
történő átfejtés módszerét is Nobelék dolgozták ki. Az átfejtés úgy történt,
hogy a tankhajó megállt és lehorgonyzott a parttól valamivel távolabb. Volt egy
„popovka” becenévre hallgató kis gőzhajó, ami beállt a part és a tankhajó közé.
A popovkára felszerelt gőzhajtású szivattyú és flexibilis csővezeték
segítségével azután átszivattyúzták az olajat vagy kerozint a 20-25 méterrel
magasabban lévő partmenti tartályokba vagy az iparvágányokon álló vasúti
tartálykocsikba. A parton az iparvágányok és a tartályok mellett hosszú
csővezeték futott végig, erről csapokkal ellátott leágazások vezettek a
tartályokhoz, és flexibilis tömlők a tartálykocsikhoz. A csapok nyitásával lehetett
kiválasztani, hogy melyik tartályba vagy vasúti kocsiba folyjon az olaj.
1878-tól több kisebb hajót is
beszerzett a Branobel cég, melyek alkalmasak voltak a csatornahálózat
zsilipjein való áthaladásra, ezáltal az ország lakott részének legeldugottabb
zugába is eljuthattak a Branobel termékek. Náhány ezek közül: Buddha, Mohamed,
Mózes, Spinoza, Darwin, Nordenskjold, Linnaeus, stb. 1882-ben 13 ilyen hajó
volt, 1898-ig nem kevesebb, mint 53 kisebb-nagyobb tartályhajót építettek a svéd hajóépítő gyárakban, több mint 12 millió svéd korona értékben.
Az 1890-es évek végén a
Caricinban épült olajipari komplexumban 85 nagy és 31 kisebb tartály szolgált a
kőolajtermékek tárolására összesen 11.200.000 pud (183456 tonna) tárolókapacitással, további hat tartály volt 8.500.000 pud / 139.000 tonna /
kapacitással pakura tárolására. Az
ipartelephez tartozott még az 500 munkavállalónak családostól otthont adó
lakótelep orvosi rendelővel, egy orvossal és egy asszisztenssel, saját
gyógyszertárral. Volt távíró az üzleti kommunikáció intézésére,
villanyvilágítás és a vasútállomáson telefon. A város többi részén
villanyvilágítás csak 1908-ban létesült. A Nobel fivérek vezették be először a
10 órás munkanapot a szokásos 14 órás munkanappal szemben. Vállalataiknál 12 évesnél fiatalabb munkaerőt nem foglalkoztattak, ami a gyermekmunkát széles körben alkalmazó iparosodó Nyugat-Európában általános volt, és Oroszországban feltűnést keltett.
Charles Marvin angol író, aki a Nobel vállalatokat tanulmányozta a bimbózó imperializmus korszakában, a következőket írta The Region of Eternal Fire c. könyvében a Nobel üzemek új szociális létesítményeiről 1884-ben: "A Nobel fivérek vagyonukat olyan becsületes munkával szerezték, amilyen ritkaság manapság a mi iparosköreinkben. Alárendeltjeik iránt érzett jóakaratú előzékenységük feltűnő. Baku szomszédságában a tenger partján csodaszép külváros van. Itt több mint tizenöt épület található, amelyek többszáz embernek adnak hajlékot. Az épületeket nagy facsoportok veszik körül, melyek a vidéket oázis-szerűvé teszik. E parkot rendszeresen gondozzák és a Volga vizével öntözik. Az öntözővizet a Nobel-féle tartályhajók hozzák visszatérőben az ország belsejéből. A fejlődő külváros neve Villa Petrolea, és a Nobel-vállalatok munkásai valamikor itt fognak megtelepülni és olyan kényelmet élvezni, amilyet sok angol iparvállalat alkalmazottai álmukban sem láttak. Könyvtárt rendeznek be számukra, a szabad órák élvezetét billiárd termek növelik, megtakarított pénzüket a Nobel vállalatokba fektethetik és a nyereségből részesülhetnek."
1885-ben 25.000 ember állt a Branobel vállalat alkalmazásában. A hatalmasra duzzadt apparátus pénzügyeinek kezelése és a kereskedelemi adminisztráció bonyolítása is komoly terhet jelentett Nobelék számára. Nemsokára úgy látszott, hogy az a pénzösszeg, amit Alfred Nobel rendelkezésükre bocsátott, nem lesz elég a további fejlesztésekre. Gondot okozott a terjeszkedni vágyó amerikai konkurencia. Már csak azért is szükség volt újabb telephelyek és petróleumgyárak /finomítók/ létesítésére, hogy Rockefeller oroszországi terjeszkedését ezzel is gátolják. Korábbi tárgyalásaik során Ludwig már 1884-ben felajánlotta a Rothschild bankháznak a Branobel részvények 25%-át, ezt azonban Rothschildék visszautasították azzal, hogy vagy a többségi részvény kell nekik, vagy semmi. Kölcsönt azonban a londoni (Rothschild érdekeltségü) bankok nem adtak. Ebben része lehetett a Kipling által Nagy Játszmának nevezett angol-orosz vetélkedésnek, de lehet, hogy Rothschildéknak hosszú távon más terveik voltak Oroszországgal. Alfred és Ludwig Németországhoz fordult segítségért és nem kisebb ember személyében találtak támogatóra, mint Bismarck kancellár. Az éles eszű, szívós politikus lehetőséget látott arra, hogy Poroszországnak és Oroszországnak az 1878. évi berlini kongresszust követő eltávolodását fékezze. Bismarck átlátta, hogy Nobelék támogatásával szolgálatot tehet az orosz kormánynak, ami a két ország kapcsolatára jótékony hatással lehet. Ennek érdekében Bismarck tudtára adta a német bankoknak, hogy a Nobel vállalattal szembeni pénzügyi előzékenységük jó hatással lenne a német-orosz politikai kapcsolatokra. "A mi igazi ügynökünk e fontos pénzügyi műveletben maga a nagy kancellár volt."- írta később Ivar Lagerwall, Ludwig Nobel magántitkára. A kölcsön jegyzésén kívül néhány nap alatt lebonyolítottak egy másik ügyletet is, társaságot alapítottak Berlinben, Német Orosz Olajbehozatali Társaság néven, 1,5 millió márka alaptőkével. Ezzel biztosították a Branobel vállalat termékeinek német piacon való elhelyezését, ami nagyon megerősítette Nobelék pozicióját Közép-Európában, de biztosítva volt az olajszegény német gazdaság ellátása is.
Abban a morális fertőben, amely az új ipar föllendülését világszerte kísérte, abban a közigazgatási zűrzavarban, amely azokban az években az orosz államszervezetet jellemezte, a Branobel vállalat Európa életében a világítótorony szerepét töltötte be. A Nobel fivérek északról nem csak a szívós vállalkozó szellemet, hanem fejlett etikai érzéket és szociális kötelességtudatot is hoztak magukkal, amely az olaj történetének sötét hátteréből fénylőn tündököl.
1888. április 12.-én Cannban meghalt a gyógyulást kereső Ludwig, nagy számú, de nem szegény családot hagyva maga után: tíz gyermeket és 35 millió rubel (70 millió márka) értékű vagyont. A vállalat vezetését fia, és Alfred kedvence, Emmanuel Nobel már egy évvel korábban átvette. Ez időtájt az iparág válsággal küzdött, az orosz olajiparra nehéz idő jártak. Rockefeller és a Rothschildok ügynökei által szított hatalmas sztrájkok zavarták meg a termelést, és a kitermelt olajat sem lehetett eladni.
1892 decemberében Edla Nobel, Ludwig özvegye, táviratot kapott Rostovból, melynek aláírója a hét legnagyobb bakui olajmágnás, úgymint Al-Mantashev, Aramynty, Bondagoff, Chibayev, Goukasoff, Lianosov, és Taghyev voltak. A táviratban javasolták, hogy a BRANOBEL csatlakozzon az általuk létrehozott konzorciumhoz, hogy ezáltal eredményesebben vehessék fel a harcot az amerikai Standard Oil-lal. Emmanuel kézbe vette a dolgot, és talán mert életük egy szakaszában az olaj más nagy mágusai is ezt tették, széleskörű propaganda hadjáratot indított. A Branobel ügynökei Oroszország egész lakott területét beutazták és bemutatókat tartottak a petroleumlámpák népszerűsítésére. A legkisebb faluba, a legtávolabbi tanyára is ellátogattak. A maguk köré gyűjtött parasztok szájtátva csodálták a petroleumlámpának nevezett különös szerszámot, és Emmanuel Nobel az orosz nép Prométheusa lett.
Sokáig tartott, amíg az orosz kormány felismerte az olaj jelentőségét, de amikor az államvasutaknál, a hadiflottánál, kórházaknál, iskoláknál és hivataloknál olajtüzelésre álltak át, a Branobel az Orosz Birodalom legjelentősebb vállalkozásává nőtte ki magát. Talán Emmanuel Nobel volt az első, vagy legalábbis az elsők egyike, aki Diesel motorjának nehéz olajokkal való működtetését szorgalmazta. Rájött, hogy a dízelmotor-gyártás lehet St. Petersburg számára az, ami az olajkitermelés Baku számára. 1898 elején Emmanuel Nobel Stockholmba utazott, hogy Rudolf Diesel megbízottjával, Marcus Wallenberg-gel tárgyaljon a Diesel által feltalált kompressziós gyújtású motor gyártásáról.
1898. február 16.-án Emmanuel Nobel licencszerződést írt alá Diesel-lel Berlinben a kompressziós gyújtású motor gyártására, és megalapította a Russiche Dieselmotor Companyt. A szerződés alapján Nobelék szentpétervári gyárában nekiláttak a gyártás előkészítésének, ennek során azonban tervezési hibák derültek ki, a motort át kellett tervezni. A tervmódosítás igen jól sikerült, a módosított konstrukció 20 lóerővel nagyobb teljesítmény leadására volt képes az eredetileg tervezettnél. A motort a szentpétervári Technológiai Intézetben tesztelték, s tüzelőanyag fogyasztását 225 gramm/LEóra értékben határozták meg, ami igen kedvező fogyasztást jelent. 1899-ben indították az első dízelmotort, és a világon elsőként Szentpétervárott megkezdték Diesel motorjának sorozatgyártását. A BRANOBEL flotta Svédországban gyártott tankhajóiba erőgépként már ezeket a dízelmotorokat építették be a továbbiakban.
A motortervező részleg vezetője Anton Carlsund mérnök volt. Ugyanakkor más országokban leküzdhetetlen nehézségeket jelentett az újfajta explóziós motor működéséhez szükséges nagy kompresszió viszony előállítása és az üzemanyag ellátó rendszer is sok gondot okozott, ezért több gyár fölhagyott a kísérletezéssel. A BRANOBEL alelnöke, az orosz születésű svéd Karl Wilhelm Hagelin koncepciója szerint a folyami tartályhajók dízelmotorjainak tengelyét elektromos generátorral kapcsolták össze, a generátor által termelt villamos áram pedig elektromotort hajtott, ami a hajócsavar tengelyét forgatta. Ezzel voltaképpen létrejött az ún. dízelvillamos hajtás, ami a hajózásban és a nagyvasúti vontatásban világszerte jól bevált. A világ első két dízelvillamos erőátvitelű hajója a BRANOBEL tulajdonú Vandal volt, amelyet 1903 tavaszán bocsátottak vízre, amit a francia Petit-Pierre követett. A Vandalt Hagelin megbízásából a göteborgi Motala hajógyár mérnöke, Johny Johnson tervezte. Hossza 74,5 m, szélessége 9,55 m, merülése 2,4 m, hasznos teherbírása 800 tonna volt. 3 db. 120 LE (89 kW) teljesítményű dízelmotor hajtotta 8,3 csomó (13 km/óra) sebességgel, villamos berendezéseit pedig az ASEA gyártotta. Johnson a dízelmotort és a főgenerátort a hajó közepén helyezte el, a közös tengelyre szerelt hajócsavart és a villamos motort a farban, s ez az elrendezés általánossá vált a dízelvillamos erőátvitelű hajókon. A hajó 3 db. 120 lóerős lassújáratú erőforrását az Aktiebolaget Diesels Motorer építette Svédországban. A kétütemű, háromhengeres motor furatátmérője 290 mm, lökethossza 430 mm, fordulatszáma 240 volt percenként. A hajócsavar fordulatszáma 30 és 300 között volt változtatható. A hajótest Nyizsnyij-Novgorodban épült a Szormovo hajógyárban, onnan vontatták az összeszerelés helyére, Szentpétervárra. Az újfajta erőátvitellel működő hajók aztán felkeltették az állami tisztviselők és a szakma érdeklődését, és új megrendeléseket hoztak. Később Ralf Nobel, Ludwig Nobel fia és Hagelin vették kézbe a dízelüzemű hajózás ügyét. Hagelin javasolta, hogy a meglévő gőzhajókat alakítsák át dízelüzeművé, amit Emmanuel Nobel elutasított. Erre Hagelin kilépett, és elfoglalta a svéd főkonzuli állást Szentpétervárott. 1907-ben Hagelin és Johnson felajánlották egy 4500 tonnás tankhajó építését a BRANOBEL számára, amit Emmanuel Nobel újra elutasított. A feltalálók erre eladták a terveket a Merkulyev testvéreknek, akik kolomnai hajógyárukban megépítették a világ első igazi tengerjáró dízeltankhajóját Mysl néven, 1908-ban. Ez a fejlemény végül rákényszerítette Emmanuel Nobelt, hogy modernizálja a cég flottáját, amely 1915-ben 315 hajót számlált.
Charles Marvin angol író, aki a Nobel vállalatokat tanulmányozta a bimbózó imperializmus korszakában, a következőket írta The Region of Eternal Fire c. könyvében a Nobel üzemek új szociális létesítményeiről 1884-ben: "A Nobel fivérek vagyonukat olyan becsületes munkával szerezték, amilyen ritkaság manapság a mi iparosköreinkben. Alárendeltjeik iránt érzett jóakaratú előzékenységük feltűnő. Baku szomszédságában a tenger partján csodaszép külváros van. Itt több mint tizenöt épület található, amelyek többszáz embernek adnak hajlékot. Az épületeket nagy facsoportok veszik körül, melyek a vidéket oázis-szerűvé teszik. E parkot rendszeresen gondozzák és a Volga vizével öntözik. Az öntözővizet a Nobel-féle tartályhajók hozzák visszatérőben az ország belsejéből. A fejlődő külváros neve Villa Petrolea, és a Nobel-vállalatok munkásai valamikor itt fognak megtelepülni és olyan kényelmet élvezni, amilyet sok angol iparvállalat alkalmazottai álmukban sem láttak. Könyvtárt rendeznek be számukra, a szabad órák élvezetét billiárd termek növelik, megtakarított pénzüket a Nobel vállalatokba fektethetik és a nyereségből részesülhetnek."
1885-ben 25.000 ember állt a Branobel vállalat alkalmazásában. A hatalmasra duzzadt apparátus pénzügyeinek kezelése és a kereskedelemi adminisztráció bonyolítása is komoly terhet jelentett Nobelék számára. Nemsokára úgy látszott, hogy az a pénzösszeg, amit Alfred Nobel rendelkezésükre bocsátott, nem lesz elég a további fejlesztésekre. Gondot okozott a terjeszkedni vágyó amerikai konkurencia. Már csak azért is szükség volt újabb telephelyek és petróleumgyárak /finomítók/ létesítésére, hogy Rockefeller oroszországi terjeszkedését ezzel is gátolják. Korábbi tárgyalásaik során Ludwig már 1884-ben felajánlotta a Rothschild bankháznak a Branobel részvények 25%-át, ezt azonban Rothschildék visszautasították azzal, hogy vagy a többségi részvény kell nekik, vagy semmi. Kölcsönt azonban a londoni (Rothschild érdekeltségü) bankok nem adtak. Ebben része lehetett a Kipling által Nagy Játszmának nevezett angol-orosz vetélkedésnek, de lehet, hogy Rothschildéknak hosszú távon más terveik voltak Oroszországgal. Alfred és Ludwig Németországhoz fordult segítségért és nem kisebb ember személyében találtak támogatóra, mint Bismarck kancellár. Az éles eszű, szívós politikus lehetőséget látott arra, hogy Poroszországnak és Oroszországnak az 1878. évi berlini kongresszust követő eltávolodását fékezze. Bismarck átlátta, hogy Nobelék támogatásával szolgálatot tehet az orosz kormánynak, ami a két ország kapcsolatára jótékony hatással lehet. Ennek érdekében Bismarck tudtára adta a német bankoknak, hogy a Nobel vállalattal szembeni pénzügyi előzékenységük jó hatással lenne a német-orosz politikai kapcsolatokra. "A mi igazi ügynökünk e fontos pénzügyi műveletben maga a nagy kancellár volt."- írta később Ivar Lagerwall, Ludwig Nobel magántitkára. A kölcsön jegyzésén kívül néhány nap alatt lebonyolítottak egy másik ügyletet is, társaságot alapítottak Berlinben, Német Orosz Olajbehozatali Társaság néven, 1,5 millió márka alaptőkével. Ezzel biztosították a Branobel vállalat termékeinek német piacon való elhelyezését, ami nagyon megerősítette Nobelék pozicióját Közép-Európában, de biztosítva volt az olajszegény német gazdaság ellátása is.
Abban a morális fertőben, amely az új ipar föllendülését világszerte kísérte, abban a közigazgatási zűrzavarban, amely azokban az években az orosz államszervezetet jellemezte, a Branobel vállalat Európa életében a világítótorony szerepét töltötte be. A Nobel fivérek északról nem csak a szívós vállalkozó szellemet, hanem fejlett etikai érzéket és szociális kötelességtudatot is hoztak magukkal, amely az olaj történetének sötét hátteréből fénylőn tündököl.
1888. április 12.-én Cannban meghalt a gyógyulást kereső Ludwig, nagy számú, de nem szegény családot hagyva maga után: tíz gyermeket és 35 millió rubel (70 millió márka) értékű vagyont. A vállalat vezetését fia, és Alfred kedvence, Emmanuel Nobel már egy évvel korábban átvette. Ez időtájt az iparág válsággal küzdött, az orosz olajiparra nehéz idő jártak. Rockefeller és a Rothschildok ügynökei által szított hatalmas sztrájkok zavarták meg a termelést, és a kitermelt olajat sem lehetett eladni.
1892 decemberében Edla Nobel, Ludwig özvegye, táviratot kapott Rostovból, melynek aláírója a hét legnagyobb bakui olajmágnás, úgymint Al-Mantashev, Aramynty, Bondagoff, Chibayev, Goukasoff, Lianosov, és Taghyev voltak. A táviratban javasolták, hogy a BRANOBEL csatlakozzon az általuk létrehozott konzorciumhoz, hogy ezáltal eredményesebben vehessék fel a harcot az amerikai Standard Oil-lal. Emmanuel kézbe vette a dolgot, és talán mert életük egy szakaszában az olaj más nagy mágusai is ezt tették, széleskörű propaganda hadjáratot indított. A Branobel ügynökei Oroszország egész lakott területét beutazták és bemutatókat tartottak a petroleumlámpák népszerűsítésére. A legkisebb faluba, a legtávolabbi tanyára is ellátogattak. A maguk köré gyűjtött parasztok szájtátva csodálták a petroleumlámpának nevezett különös szerszámot, és Emmanuel Nobel az orosz nép Prométheusa lett.
Sokáig tartott, amíg az orosz kormány felismerte az olaj jelentőségét, de amikor az államvasutaknál, a hadiflottánál, kórházaknál, iskoláknál és hivataloknál olajtüzelésre álltak át, a Branobel az Orosz Birodalom legjelentősebb vállalkozásává nőtte ki magát. Talán Emmanuel Nobel volt az első, vagy legalábbis az elsők egyike, aki Diesel motorjának nehéz olajokkal való működtetését szorgalmazta. Rájött, hogy a dízelmotor-gyártás lehet St. Petersburg számára az, ami az olajkitermelés Baku számára. 1898 elején Emmanuel Nobel Stockholmba utazott, hogy Rudolf Diesel megbízottjával, Marcus Wallenberg-gel tárgyaljon a Diesel által feltalált kompressziós gyújtású motor gyártásáról.
1898. február 16.-án Emmanuel Nobel licencszerződést írt alá Diesel-lel Berlinben a kompressziós gyújtású motor gyártására, és megalapította a Russiche Dieselmotor Companyt. A szerződés alapján Nobelék szentpétervári gyárában nekiláttak a gyártás előkészítésének, ennek során azonban tervezési hibák derültek ki, a motort át kellett tervezni. A tervmódosítás igen jól sikerült, a módosított konstrukció 20 lóerővel nagyobb teljesítmény leadására volt képes az eredetileg tervezettnél. A motort a szentpétervári Technológiai Intézetben tesztelték, s tüzelőanyag fogyasztását 225 gramm/LEóra értékben határozták meg, ami igen kedvező fogyasztást jelent. 1899-ben indították az első dízelmotort, és a világon elsőként Szentpétervárott megkezdték Diesel motorjának sorozatgyártását. A BRANOBEL flotta Svédországban gyártott tankhajóiba erőgépként már ezeket a dízelmotorokat építették be a továbbiakban.
Nobelék gyára Szentpétervárott
A Vandal jellegrajza
Egy kortárs megfigyelő írta
1900-ban: „Azok, akik 1870-ben a Nobel vállalat tevékenységének kezdete előtt a
városban jártak, a város jelenlegi állapota láttán nem tehetnek mást, mint
tisztelettel és elismeréssel adóznak annak az alkotó energiának, amellyel ezt
létrehozták. Az egykori vadon, a hajózhatatlan vizek, szökevények és betyárok
lakta vidék mára a felismerhetetlenségig megváltozott. Amerre nézünk, az emberi
munka, kreativitás és civilizáció jelei minden felé.” 1897-ben megépítették az első erőművet a magas színvonalú
technológiai berendezések kiszolgálására. Az olajfinomító építésekor látogatást
tett a városban Dimitríj Mengyelejev professzor is, aki szintén nagy
elismeréssel nyilatkozott. Csak Caricinban 7,1 millió rubelt fektettek a
fejlesztésekbe Nobelék, és további „olajvárosok” építését is tervezték, melyek
azonban csak részben valósultak meg, pl. Sankt Petersburg, Kazany, Perm,
Libava, Nyizsnyíj-Novgorod, stb. 1917-ig kb. 150 ilyen csodaváros létezett az
Orosz Birodalomban és járult hozzá az orosz ipari potenciál megteremtéséhez.
Bakuban, Batumiban, Tbilisziben, és az egész Kaukázusban, a századforduló után, Nobelék korábbi jóindulatú és nagyvonalú személyzeti politikája ellenére nagyon lecsökkentek a bérek, s a munkakörülmények is rosszak voltak. Egyre szembetűnőbbé vált a kontraszt a munkásosztály széles tömegei és az olajiparon fölemelkedett újgazdagok maroknyi csoportja között. De a helyi vezetők és termelésirányítók sem álltak mindig a helyzetük magaslatán, s ez különösen akkor mutatkozott meg, amikor politikai agitátorok környékezték meg a munkásokat. Ezek újabb és újabb ötletekkel látták el a munkavállalókat azt illetően, hogy mit lehetne még követelni. Az agitátorok között volt egy Dzsugasvili nevű grúz fiatalember "Koba" fedőnéven, aki későbbi nevén rettegéssel és tisztelettel kevert fogalommá vált: ő volt Joszif Visszarionovics Sztálin. 1902 elejétől Batumiban, saját szállásán titkos nyomdát állított fel, Lado Kechoveli (1876-1903) pedig Bakuban nyomta a BRIDZOLA (A harc) és a Kommunista Kiáltvány példányait ezer számra. Vagyis, a klasszikusok szóhasználatával élve, a kapitalizmus sírásói Bakuban már javában ásták a cári birodalom sírját. Dzsugasvili (Sztálin) ezidőtájt vette fel a "Koba" álnevet, amely grúz nyelven megfékezhetetlent jelent. Emellett kedvenc ifjúkori költője, Kazbegi egyik versében Kobának hívják a hős betyárt, aki bosszút áll a nép sérelmeiért. Sztálin serényen vetette a szocializmus magjait a Fekete-tenger partján. Három hónappal azután, hogy a tengerparti sikervárosba költözött, a BNITO olajfinomítója rejtélyes módon kigyulladt. A várost marxista röplapok árasztották el, besúgókat gyilkoltak meg, lovakat mészároltak le, gyárigazgatókat lőttek agyon. Sztálint többször letartóztatta és bebörtönözte az Ohrana (a cári rendőrség), míg végül Szibériába (Irkutszkba) deportálták, ahonnan később visszatért az olajvidékre. A francia-zsidó bankárdinasztia, a nemzetközi kapitalizmus hatalmának, ragyogásának és kozmopolitizmusának megtestesítője - a Rothschild család - nem sejtette, hogy a nemzetközi marxizmus legfőbb jövőbeli hirdetőjét vették alkalmazásba 1901-ben. Sztálin ugyanis munkát kapott a BNITO olajvállalatnál, valami raktárosféle állást. Ezidőtájt ismerkedett meg Rotschildék francia igazgatójával, Francois Jeune-n,el és kezdődött el titkos és homályos kapcsolata az olajbárókkal. Rotschildék azonban egyelőre nem sok hasznát vették Sztálinnak mint munkaerőnek, mert a raktárt 1902. január 4.-én tűz pusztította el.
A BRANOBEL vállalat fennállásának 25. évfordulójára szervezett ünnepségekre készültek, amikor 1903 nyarán többé-kevésbé spontán módon kitört az első sztrájk Bakuban. 1904-ben a menagement megállapodást írt alá a munkásokkal, de a nyugtalanság maradt.
1905-ben kitört az első jól szervezett sztrájk, majd féktelen lázadás pusztított a kaukázusi olajvidéken, s a szabotőrök között ismét ott volt a fiatal Joszif Visszarionovics Dzsugasvili (1878-1953), aki jóval később vette fel a Sztálin (Acél) nevet. Októberben a kormány katonai erőt irányított Baku és Susa iparvidékére, hogy megfékezze azokat a pusztító erőket, amelyeket maga szabadított fel: tatárokat, perzsákat, hogy rettegéssel töltsék el az örményeket és cserkesz mohamedánokat. Az égő olajkutak füstölgő lángoszlopokat lövelltek a magasba, voltak köztük olyanok, amelyek rendesen 100-150 tonna olajat adtak naponta.
Az olajmunkások önképzését igyekeztek előmozdítani a "Tudás - hatalom" és a "Tudomány" nevű klubok. Ezek a tagdíjakból és az előadások bevételeiből tartották fenn magukat. A "Tudás hatalom" nevű klubot, mely az olajvidékeken működött, a bolsevikok vezették, a "Tudomány" klubot a mensevikek.
1918 tele, Ukrajna. A hófödte sztyeppe mozdulatlanul terült el a hold sárga fénye alatt. A síkságon sehol egy ember, csak egy-egy üregi nyúl áll olykor hátsó lábára fölágaskodva fülét hegyezve, majd eltűnik hirtelen a bokrok alján. A távolból tompa ágyúdörgés hallik, válaszul egy géppuska beleugat a fagyos éjszakába. A véráztatta síkság tizennyolcszor cserélt gazdát az elmúlt egy év alatt. Egy éve még lefagyott kezekkel, lábakkal, kimerülten, rongyosan, fiatal férfiak meneteltek itt rozsdás puskáikat hátukon cipelve, akik az iskolapadot épphogy elhagyva, hazájukat, a végtelen Oroszországot meg akarták szabadítani a bolsevikok vörös pestisétől. Ahogy eltűntek, a Vöröshadsereg lovas csapatai vágtattak át a síkságon, őket a polgárháború megszámlálhatatlan hordái követték. Végül a sztyeppe magára maradt, nyugatról a német csapatok fala, keletről a bolsevikok hadserege táborozott. Kettejük között a fagyos éjszakában némán és gazdátlanul terült el a hatalmas síkság. A világháborús színjáték utolsó felvonásában a csend és a halál uralkodott. Egyszercsak a fényszórók sugárpásztái alatt hajlongva, a drótakadályok mögül négy átfagyott alak került elő, majd jelentkezett a német előörsön. A szolgálattevő hadnagy, aki az idősebb úr papírjait megvizsgálta, udvariasan meghajolt. Másnap, amikor a menekülő továbbutazott Németország belsejébe, díszőrség kísérte a vasútállomáshoz. A szakadt idegen őexcellenciája Dr. Emmanuel Nobel államtanácsos, Ludwig Nobel legidősebb fia volt. Életének első hatvan éve összeforrott a kaukázusi olajjal, de családjának ragyogó pályafutása azon az éjszakán véget ért, amikor fagyosan, rongyosan az ukrán határnál átlépte a német vonalakat. Magaválasztotta hazájában egyike volt a legnépszerűbb, legtiszteltebb férfiaknak. A bolsevizmus győzelme után kárpótlás nélkül kisajátították Oroszországot behálózó vállalatait, és Nobelnek, mint úgymond népnyúzó, burzsoá osztályidegen elemnek menekülnie kellett. Emmanuel Nobel látta Baku és Caricin fölvirágzását és az 1917. november 7.-én kezdődött hervadását is.
Az Orosz Birodalom bukása után zavaros polgárháborús állapotok alakultak ki az országban. Az antant, mivel már nem számíthatott Oroszországra, intervenciós csapatokat küldött volt szövetségesük értékes területeinek, a bakui, grozníji, maikopi olajmezők, és a nyugati iparvidék megszerzésére, akik többé-kevésbé együttműködtek az orosz ellenforradalmi csapatokkal. Bakuban pedig az események igencsak felgyorsultak. 1918 márciusában az örmények az 1915-ös, törökök általi 1,5 millió örményt érintő népirtást megbosszulva az örmények egy kalap alá vették az azerieket a törökökkel, és 3.000-12.000 muzulmánt megöltek Bakuban. Majd megjelent a Vörös Hadsereg, a várost egy darabig ők uralták, az olajmezőket a Nuri pasa vezette török csapatok, és Kress von Kressenstein tábornok vezetésével a németek.
1918. május 23.-án a Dél-Oroszországban portyázó Szergo Ordzsonikidze, egy elszegényedett nemesből lett bolsevik, táviratot küldött Moszkvába Leninnek és Sztálinnak, miszerint Caricinban a helyzet válságos, a helyi pártszervek nem küldik el a már bevagonírozott élelmiszer szállítmányokat, és intézkedést kért. Május 29.-én válasz érkezett Sztálintól, akinek már fiatal kora óta kötődése volt az olajvidékhez, jelezte, hogy a párt határozata alapján a jövőben ő fog felelni a Dél ügyeiért, és ebben a minőségében korlátlan hatalmat élvez. Június 6.-án Sztálin 450 kipróbált katonával vasúton Caricinba érkezett. Másnap táviratban beszámolt Leninnek, hogy Caricinban nagy a felfordulás, de komisszárokat rendelt ki, akik hamarosan helyreállítják a rendet, és megindulhatnak az élelmiszer szállítmányok a fővárosba. Június 15.-én jelentette, hogy félmillió pud (8190 tonna) kenyeret indít útnak Moszkvába. A fehérek támadásai miatt azonban a vasúti közlekedés nem volt biztonságos, ezért ígéretét csak később tudta teljesíteni, ehelyett nagy elánnal nekikezdett Caricin védelmének megszervezéséhez. 1918. május 28.-án az Azerbajdzsáni Nemzeti Tanács Tifliszben megalapította az Azerbajdzsáni Demokratikus Köztársaságot. 1918 nyarán a dasnakok a mensevikekkel együtt kiűzték a bolsevikokat Bakuból. Augusztus 1-én létrejött az Anglia által Lionel Dunsterville vezérőrnagy elitalakulatán keresztül támogatott Középkaszpi Diktatúra. A Dunsterforce augusztus 24.-én érkezett Bakuba és kiverte Kress von Kressenstein tábornok, valamint a Nuri pasa csapatait az olajmezőkről. Szeptember 14.-én török erősítés érkezett, mely egyben a Középkaszpi Diktatúra végét is jelentette. Másfél hónapi kemény küzdelem és a márciusi napok megtorlásaként 10.000-20.000 azerbajdzsáni lemészárlása után 1918. október 30.-án Mudrosz kikötőjében fegyverszüneti megállapodás született. Nem egészen tisztázott, hogy kik, fél év alatt több ezer olajmunkást, termelésirányítót családostól megöltek, az olajlétesítményekben óriási rombolást végeztek. A termelés a korábbinak 3%-ára esett vissza, melynek következtében az olaj világpiaci ára felszökött.
Caricin polgárainak és védőinek az ellenforradalmi csapatok lélegzetvételnyi nyugalmat sem hagytak. 1918 június végén Anton Gyenyikin hadserege egymás után mérte rúlyosnál súlyosabb csapásait a Caricin-Tyichorjeckája vasúti fővonalra, és elvágta Kalinyin tizenöt-ezres hadseregét, miáltal a kormányzat figyelme a déli frontra terelődött. Július végén Krasznov tábornokai átfogó támadást indítottak Caricin ellen, a németek pedig "Taube" kípusú repülőgépekről Mamontov tábornok demoralizáló szövegű röplapjait szórták a városra. A fehérek kezdtek visszaözönleni Krivája Muzga mögé. Ekkor nekik esett a morozovszkájai lovasság és a Donba kergette a reggel még győztesnek létszó, estére szétzúzott Mamontov-csapatok zömét. Mamontov tartalékokat küldött, de ezek szárnyát a gromoszlávszkájai ezred ádázul rohamozta. A fehérek úgy elugrottak Caricintól, mintha megégették volna magukat.
"A caricini körzet szovjet csapatainak támadását siker koronázta...Az ellenséget tönkrevertük, és a Don mögé vetettük vissza. Caricin helyzete szilárd, a támadás tovább folyik.
Bakuban, Batumiban, Tbilisziben, és az egész Kaukázusban, a századforduló után, Nobelék korábbi jóindulatú és nagyvonalú személyzeti politikája ellenére nagyon lecsökkentek a bérek, s a munkakörülmények is rosszak voltak. Egyre szembetűnőbbé vált a kontraszt a munkásosztály széles tömegei és az olajiparon fölemelkedett újgazdagok maroknyi csoportja között. De a helyi vezetők és termelésirányítók sem álltak mindig a helyzetük magaslatán, s ez különösen akkor mutatkozott meg, amikor politikai agitátorok környékezték meg a munkásokat. Ezek újabb és újabb ötletekkel látták el a munkavállalókat azt illetően, hogy mit lehetne még követelni. Az agitátorok között volt egy Dzsugasvili nevű grúz fiatalember "Koba" fedőnéven, aki későbbi nevén rettegéssel és tisztelettel kevert fogalommá vált: ő volt Joszif Visszarionovics Sztálin. 1902 elejétől Batumiban, saját szállásán titkos nyomdát állított fel, Lado Kechoveli (1876-1903) pedig Bakuban nyomta a BRIDZOLA (A harc) és a Kommunista Kiáltvány példányait ezer számra. Vagyis, a klasszikusok szóhasználatával élve, a kapitalizmus sírásói Bakuban már javában ásták a cári birodalom sírját. Dzsugasvili (Sztálin) ezidőtájt vette fel a "Koba" álnevet, amely grúz nyelven megfékezhetetlent jelent. Emellett kedvenc ifjúkori költője, Kazbegi egyik versében Kobának hívják a hős betyárt, aki bosszút áll a nép sérelmeiért. Sztálin serényen vetette a szocializmus magjait a Fekete-tenger partján. Három hónappal azután, hogy a tengerparti sikervárosba költözött, a BNITO olajfinomítója rejtélyes módon kigyulladt. A várost marxista röplapok árasztották el, besúgókat gyilkoltak meg, lovakat mészároltak le, gyárigazgatókat lőttek agyon. Sztálint többször letartóztatta és bebörtönözte az Ohrana (a cári rendőrség), míg végül Szibériába (Irkutszkba) deportálták, ahonnan később visszatért az olajvidékre. A francia-zsidó bankárdinasztia, a nemzetközi kapitalizmus hatalmának, ragyogásának és kozmopolitizmusának megtestesítője - a Rothschild család - nem sejtette, hogy a nemzetközi marxizmus legfőbb jövőbeli hirdetőjét vették alkalmazásba 1901-ben. Sztálin ugyanis munkát kapott a BNITO olajvállalatnál, valami raktárosféle állást. Ezidőtájt ismerkedett meg Rotschildék francia igazgatójával, Francois Jeune-n,el és kezdődött el titkos és homályos kapcsolata az olajbárókkal. Rotschildék azonban egyelőre nem sok hasznát vették Sztálinnak mint munkaerőnek, mert a raktárt 1902. január 4.-én tűz pusztította el.
A BRANOBEL vállalat fennállásának 25. évfordulójára szervezett ünnepségekre készültek, amikor 1903 nyarán többé-kevésbé spontán módon kitört az első sztrájk Bakuban. 1904-ben a menagement megállapodást írt alá a munkásokkal, de a nyugtalanság maradt.
1905-ben kitört az első jól szervezett sztrájk, majd féktelen lázadás pusztított a kaukázusi olajvidéken, s a szabotőrök között ismét ott volt a fiatal Joszif Visszarionovics Dzsugasvili (1878-1953), aki jóval később vette fel a Sztálin (Acél) nevet. Októberben a kormány katonai erőt irányított Baku és Susa iparvidékére, hogy megfékezze azokat a pusztító erőket, amelyeket maga szabadított fel: tatárokat, perzsákat, hogy rettegéssel töltsék el az örményeket és cserkesz mohamedánokat. Az égő olajkutak füstölgő lángoszlopokat lövelltek a magasba, voltak köztük olyanok, amelyek rendesen 100-150 tonna olajat adtak naponta.
Az olajmunkások önképzését igyekeztek előmozdítani a "Tudás - hatalom" és a "Tudomány" nevű klubok. Ezek a tagdíjakból és az előadások bevételeiből tartották fenn magukat. A "Tudás hatalom" nevű klubot, mely az olajvidékeken működött, a bolsevikok vezették, a "Tudomány" klubot a mensevikek.
1918 tele, Ukrajna. A hófödte sztyeppe mozdulatlanul terült el a hold sárga fénye alatt. A síkságon sehol egy ember, csak egy-egy üregi nyúl áll olykor hátsó lábára fölágaskodva fülét hegyezve, majd eltűnik hirtelen a bokrok alján. A távolból tompa ágyúdörgés hallik, válaszul egy géppuska beleugat a fagyos éjszakába. A véráztatta síkság tizennyolcszor cserélt gazdát az elmúlt egy év alatt. Egy éve még lefagyott kezekkel, lábakkal, kimerülten, rongyosan, fiatal férfiak meneteltek itt rozsdás puskáikat hátukon cipelve, akik az iskolapadot épphogy elhagyva, hazájukat, a végtelen Oroszországot meg akarták szabadítani a bolsevikok vörös pestisétől. Ahogy eltűntek, a Vöröshadsereg lovas csapatai vágtattak át a síkságon, őket a polgárháború megszámlálhatatlan hordái követték. Végül a sztyeppe magára maradt, nyugatról a német csapatok fala, keletről a bolsevikok hadserege táborozott. Kettejük között a fagyos éjszakában némán és gazdátlanul terült el a hatalmas síkság. A világháborús színjáték utolsó felvonásában a csend és a halál uralkodott. Egyszercsak a fényszórók sugárpásztái alatt hajlongva, a drótakadályok mögül négy átfagyott alak került elő, majd jelentkezett a német előörsön. A szolgálattevő hadnagy, aki az idősebb úr papírjait megvizsgálta, udvariasan meghajolt. Másnap, amikor a menekülő továbbutazott Németország belsejébe, díszőrség kísérte a vasútállomáshoz. A szakadt idegen őexcellenciája Dr. Emmanuel Nobel államtanácsos, Ludwig Nobel legidősebb fia volt. Életének első hatvan éve összeforrott a kaukázusi olajjal, de családjának ragyogó pályafutása azon az éjszakán véget ért, amikor fagyosan, rongyosan az ukrán határnál átlépte a német vonalakat. Magaválasztotta hazájában egyike volt a legnépszerűbb, legtiszteltebb férfiaknak. A bolsevizmus győzelme után kárpótlás nélkül kisajátították Oroszországot behálózó vállalatait, és Nobelnek, mint úgymond népnyúzó, burzsoá osztályidegen elemnek menekülnie kellett. Emmanuel Nobel látta Baku és Caricin fölvirágzását és az 1917. november 7.-én kezdődött hervadását is.
Az Orosz Birodalom bukása után zavaros polgárháborús állapotok alakultak ki az országban. Az antant, mivel már nem számíthatott Oroszországra, intervenciós csapatokat küldött volt szövetségesük értékes területeinek, a bakui, grozníji, maikopi olajmezők, és a nyugati iparvidék megszerzésére, akik többé-kevésbé együttműködtek az orosz ellenforradalmi csapatokkal. Bakuban pedig az események igencsak felgyorsultak. 1918 márciusában az örmények az 1915-ös, törökök általi 1,5 millió örményt érintő népirtást megbosszulva az örmények egy kalap alá vették az azerieket a törökökkel, és 3.000-12.000 muzulmánt megöltek Bakuban. Majd megjelent a Vörös Hadsereg, a várost egy darabig ők uralták, az olajmezőket a Nuri pasa vezette török csapatok, és Kress von Kressenstein tábornok vezetésével a németek.
1918. május 23.-án a Dél-Oroszországban portyázó Szergo Ordzsonikidze, egy elszegényedett nemesből lett bolsevik, táviratot küldött Moszkvába Leninnek és Sztálinnak, miszerint Caricinban a helyzet válságos, a helyi pártszervek nem küldik el a már bevagonírozott élelmiszer szállítmányokat, és intézkedést kért. Május 29.-én válasz érkezett Sztálintól, akinek már fiatal kora óta kötődése volt az olajvidékhez, jelezte, hogy a párt határozata alapján a jövőben ő fog felelni a Dél ügyeiért, és ebben a minőségében korlátlan hatalmat élvez. Június 6.-án Sztálin 450 kipróbált katonával vasúton Caricinba érkezett. Másnap táviratban beszámolt Leninnek, hogy Caricinban nagy a felfordulás, de komisszárokat rendelt ki, akik hamarosan helyreállítják a rendet, és megindulhatnak az élelmiszer szállítmányok a fővárosba. Június 15.-én jelentette, hogy félmillió pud (8190 tonna) kenyeret indít útnak Moszkvába. A fehérek támadásai miatt azonban a vasúti közlekedés nem volt biztonságos, ezért ígéretét csak később tudta teljesíteni, ehelyett nagy elánnal nekikezdett Caricin védelmének megszervezéséhez. 1918. május 28.-án az Azerbajdzsáni Nemzeti Tanács Tifliszben megalapította az Azerbajdzsáni Demokratikus Köztársaságot. 1918 nyarán a dasnakok a mensevikekkel együtt kiűzték a bolsevikokat Bakuból. Augusztus 1-én létrejött az Anglia által Lionel Dunsterville vezérőrnagy elitalakulatán keresztül támogatott Középkaszpi Diktatúra. A Dunsterforce augusztus 24.-én érkezett Bakuba és kiverte Kress von Kressenstein tábornok, valamint a Nuri pasa csapatait az olajmezőkről. Szeptember 14.-én török erősítés érkezett, mely egyben a Középkaszpi Diktatúra végét is jelentette. Másfél hónapi kemény küzdelem és a márciusi napok megtorlásaként 10.000-20.000 azerbajdzsáni lemészárlása után 1918. október 30.-án Mudrosz kikötőjében fegyverszüneti megállapodás született. Nem egészen tisztázott, hogy kik, fél év alatt több ezer olajmunkást, termelésirányítót családostól megöltek, az olajlétesítményekben óriási rombolást végeztek. A termelés a korábbinak 3%-ára esett vissza, melynek következtében az olaj világpiaci ára felszökött.
Caricin polgárainak és védőinek az ellenforradalmi csapatok lélegzetvételnyi nyugalmat sem hagytak. 1918 június végén Anton Gyenyikin hadserege egymás után mérte rúlyosnál súlyosabb csapásait a Caricin-Tyichorjeckája vasúti fővonalra, és elvágta Kalinyin tizenöt-ezres hadseregét, miáltal a kormányzat figyelme a déli frontra terelődött. Július végén Krasznov tábornokai átfogó támadást indítottak Caricin ellen, a németek pedig "Taube" kípusú repülőgépekről Mamontov tábornok demoralizáló szövegű röplapjait szórták a városra. A fehérek kezdtek visszaözönleni Krivája Muzga mögé. Ekkor nekik esett a morozovszkájai lovasság és a Donba kergette a reggel még győztesnek létszó, estére szétzúzott Mamontov-csapatok zömét. Mamontov tartalékokat küldött, de ezek szárnyát a gromoszlávszkájai ezred ádázul rohamozta. A fehérek úgy elugrottak Caricintól, mintha megégették volna magukat.
"A caricini körzet szovjet csapatainak támadását siker koronázta...Az ellenséget tönkrevertük, és a Don mögé vetettük vissza. Caricin helyzete szilárd, a támadás tovább folyik.
Sztálin népbiztos."
A menetrendszerinti vonatokat rövidesen naponta elindították Moszkvába. Caricin, Csorníj Jar, Kamüsin, Balasov kikötőiben marhát, halat, gabonát raktak a teherhajókra, és vitték fölfelé a Volgán, egészen Nyizsnyíj-Novgorodig. Az északi városokban mostmár mindenki fennakadás nélkül megkaphatta a fejadagját, az éhhalál fenyegető veszélye elmúlt. Október második felében Trockíj kezdeményezésére visszahívták Sztálint, aki győztesként érkezett Moszkvába, hiszen megoldotta a kenyérhiányt, megvédte a várost, leverte az ellenforradalmi megmozdulásokat. Sztálin Caricinban végzett intézkedései /padlássöprés, belső ellenség keresése, a hadsereg lefejezése/, előrevetítik azokat a módszereket, amelyeket majd a harmincas években fog országos szinten alkalmazni. 1919 nyarán a fehérek rövid időre elfoglalták Caricint. Egy tömegsírra bukkantak, ahol a Sztálin által összeesküvés vádjával kivégzett tisztek tetemei feküdtek.
A mudroszi fegyverletétel után Bakut a britek vették át. William Thomson tábornok 1918. november 17.-én a város kormányzójának nevezte ki magát, és kihirdette a statáriumot. Ezt követően a független ADK a térséget sújtó polgárháborús állapotok közepette megpróbált semleges maradni.
1920 tavaszán megjelentek a térségben Krasznov és Gyenyikin fehérgárdistái, akik szabad kezet kaptak, hogy Bakut, Grozníjt, és Maikopot elfoglalják, a Volga torkolatát elzárják, és Caricint is bekerítsék. 1920. április 25.-én Szergo Ordzsonikidze vörösgárdistái és a Szergej Mironovics Kirov vezette 11. Vörös Hadsereg átlépték az azeri határt, 27.-én leverték Krasznovot és Gyenyikint, megdöntötték a rövid életű Azerbajdzsáni Demokratikus Köztársaságot, és 1920.április 28.-án kikiáltották az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársaságot.
A Vörös Hadsereg Bakuban 1920 májusában
A teljes orosz olajipart államosították, a BRANOBEL cég összes ingó és ingatlan vagyonát lefoglalták és az 1920 májusában Azneft néven megalakult állami vállalatba vitték át. Az államosításkor 270 olajvállalat működött Oroszországban. Ebből 109 Bakuban, közülük 72 működött összesen 240 millió rubel értékben orosz tőkével, és 37 angol tőkével, 100 millió fontsterlinggel. A BRANOBEL össztőkéje 30 millió rubel volt. John Davison Rockefeller régi vágya volt, hogy megvesse lábát Európában, és Amerikához hasonlóan Bakuban is egyeduralomra törjön. Az Azneft első vezérigazgatója Alexander Pavlovics Serebrovsky, egy régi bolsevik volt, aki 1924-ben Amerikában járt tanulmányúton, s az akkor 86 éves John D. Rockefeller is vendégül látta. Mindezt akkor, amikor sok ország az újszülött Szovjetuniót még el sem ismerte, és a két ország két szemben álló világrendszer megtestesítője is volt egyben. A kívülálló számára úgy tűnhet, hogy a Standard Oil cégcsoport igazgató tanácsában még úgy hitték: a bolsevik rezsim nem fogja sokáig húzni. A dolog azonban nem ilyen egyszerű, mert a legfelsőbb bolsevik körök és a Wall Sreet egyáltalán nem álltak olyan távol egymástól, mint azt a világ hiszi. Közben Gusztav Nobel tárgyalásokat kezdett Walter C. Teagle-vel, a Standard Oil of New Jersey igazgatójával. Ennek eredményeként a Nobelék kezében értéktelen részvények felét - minden lehetőséggel, a bolsevikok bukásával is számolva - Teagle megvásárolta 1920 májusában. Teagle, mint Rockefeller egykori munkatársának (Maurice Teagle) unokája, beavatott volt a színfalak mögött történő összejátszásba a bolsevikok legfelsőbb körei és a Wall Street között.
Miközben mindenki a bakui olajüzletből való részesedésért tülekedett, furcsa módon a párizsi Dreyfuss & Rothschild bankház (Alphonse Rothschild) által alapított BNITO orosz-francia olajkonszern kivonult a busás hasznot hozó bakui olajüzletből, még a háború előtt. 1912-ben a Royal Dutch Shell fő részvényese és Rothschildék bizalmasa, Henry Deterding, a tőlük kapott pénzből felvásárolta a BNITO-t, valamint Rothschildék összes oroszországi olajérdekeltségeit. A XIX,-XX. század fordulója körül a világ három legbefolyásosabb családja: a Nobel, Rothschild, és Rockefeller családok között már 30 éve ádáz küzdelem folyt a bakui olaj birtoklásáért. Ebben a könyörtelen harcban, amelyben előfordult csalás, hamisítás, rágalmazás, hitszegés, és ezek összes kombinációja, úgy tűnt, Nobelék nyerőre állnak. A Deep State azonban előkészítette az oroszországi bolsevik forradalmat, s 1917 tavaszán egy Alexander Gelfand nevű, három hete német állampolgárságú bankár megszervezte az évek óta Svájcban élő Lenin és társai hazautaztatását Szentpétervárra azzal a céllal, hogy lázítsák fel az oroszokat. Rockefeller tudott a Németország és szövetségesei ellen szőtt háborús tervekről, de nem tudott a szintén előre megtervezett és megszervezett orosz bolsevik forradalomról. A forradalom szertefoszlatta John D. harminc éve dédelgetett Oroszországgal, a Transzszibériai-vasúttal, és a Japánnak történő olajszállításokkal kapcsolatos terveit. Később, miután a bolsevikok nem buktak el, Sztálin alatt mintegy kárpótlásként, a Standard Oil of New Jersey birtokba vette a Teagle által megvásárolt kaukázusi olajmezőket, finomítókat építettek, amelyeket sohasem államosítottak. A Deep State által megszervezett bolsevik forradalom 70 évre átrendezte a világot, mindenekelőtt az olajpiacot. Az olaj világpiaci ára az egekbe szökött, s a Rothschild érdekeltségű Shell, valamint a Rockefeller érdekeltségű Standard Oil vállalatok a világ távolabbi részein kitermelt olaj árának fölemeléséből kompenzálták oroszországi veszteségeiket. Az elpusztított javak romjaiból történő építkezést Rockefeller úgy hívta: teremtő pusztítás (creative destruction).
Ludwig, Robert, és Emmanuel Nobel az orosz olajipar és az egyetemes ipartörténet fényévnyire világító háromágú kandelábere. Emmanuel Nobel 1914-ben, a világháború alatt már vissza akart vonulni az üzleti tevékenységtől, de úgy érezte, hogy még szükség van rá, és újra az orosz kormány szolgálatába állt. Az udvari körök cselszövései és belterjes intrikái azonban kedvét szegték, ezért Stockholmba költözött. Hosszú időn át fontos közvetítő szerepet töltött be a német és orosz kormány között a hadifogoly cserék lebonyolításában. 1918-ban visszatért Bakuba, hogy romokban heverő vállalatait talpra állítsa, de menekülnie kellett. Emmanuel Nobel, a tudományos akadémia és számtalan lovagi rend tagja, utolsó éveit Párizsban és Berlinben élte le. 1929-ben egy kis német gyógyfürdőben ünnepelte 70. születésnapját. Királyoktól, kormányoktól és az egész világ tudományos intézményeitől táviratok érkeztek. Két év múlva meghalt.
Bár a bakui olaj kitermelésével Nobeléken kívül a Rothschildok, a Siemens, és még sok más befektető foglalkozott, maradandó örökséget kevesen hagytak maguk után. Egy-két bakui olajmágnás, mint Zeynalabdin Taghyev is, iskolát alapított, templomot épített Bakuban. Nobelék svéd és norvég konzulátust építettek a Kaukázusban, ez ad otthon 2007-től a Nobel Brothers Műszaki Múzeumnak Batumiban. A BRANOBEL 39 évig tartó felszámolási eljárása 1959-ben ért véget, és a jobb sorsra érdemes vállalkozás hivatalosan is megszűnt létezni. Utolsó elnöke Nobel-Nis Oleinikoff, Marta-Nobel Oleinikoff - Oroszország első női orvosának - fia és Ludwig Nobel unokája volt.
A menetrendszerinti vonatokat rövidesen naponta elindították Moszkvába. Caricin, Csorníj Jar, Kamüsin, Balasov kikötőiben marhát, halat, gabonát raktak a teherhajókra, és vitték fölfelé a Volgán, egészen Nyizsnyíj-Novgorodig. Az északi városokban mostmár mindenki fennakadás nélkül megkaphatta a fejadagját, az éhhalál fenyegető veszélye elmúlt. Október második felében Trockíj kezdeményezésére visszahívták Sztálint, aki győztesként érkezett Moszkvába, hiszen megoldotta a kenyérhiányt, megvédte a várost, leverte az ellenforradalmi megmozdulásokat. Sztálin Caricinban végzett intézkedései /padlássöprés, belső ellenség keresése, a hadsereg lefejezése/, előrevetítik azokat a módszereket, amelyeket majd a harmincas években fog országos szinten alkalmazni. 1919 nyarán a fehérek rövid időre elfoglalták Caricint. Egy tömegsírra bukkantak, ahol a Sztálin által összeesküvés vádjával kivégzett tisztek tetemei feküdtek.
A mudroszi fegyverletétel után Bakut a britek vették át. William Thomson tábornok 1918. november 17.-én a város kormányzójának nevezte ki magát, és kihirdette a statáriumot. Ezt követően a független ADK a térséget sújtó polgárháborús állapotok közepette megpróbált semleges maradni.
1920 tavaszán megjelentek a térségben Krasznov és Gyenyikin fehérgárdistái, akik szabad kezet kaptak, hogy Bakut, Grozníjt, és Maikopot elfoglalják, a Volga torkolatát elzárják, és Caricint is bekerítsék. 1920. április 25.-én Szergo Ordzsonikidze vörösgárdistái és a Szergej Mironovics Kirov vezette 11. Vörös Hadsereg átlépték az azeri határt, 27.-én leverték Krasznovot és Gyenyikint, megdöntötték a rövid életű Azerbajdzsáni Demokratikus Köztársaságot, és 1920.április 28.-án kikiáltották az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársaságot.
A Vörös Hadsereg Bakuban 1920 májusában
A teljes orosz olajipart államosították, a BRANOBEL cég összes ingó és ingatlan vagyonát lefoglalták és az 1920 májusában Azneft néven megalakult állami vállalatba vitték át. Az államosításkor 270 olajvállalat működött Oroszországban. Ebből 109 Bakuban, közülük 72 működött összesen 240 millió rubel értékben orosz tőkével, és 37 angol tőkével, 100 millió fontsterlinggel. A BRANOBEL össztőkéje 30 millió rubel volt. John Davison Rockefeller régi vágya volt, hogy megvesse lábát Európában, és Amerikához hasonlóan Bakuban is egyeduralomra törjön. Az Azneft első vezérigazgatója Alexander Pavlovics Serebrovsky, egy régi bolsevik volt, aki 1924-ben Amerikában járt tanulmányúton, s az akkor 86 éves John D. Rockefeller is vendégül látta. Mindezt akkor, amikor sok ország az újszülött Szovjetuniót még el sem ismerte, és a két ország két szemben álló világrendszer megtestesítője is volt egyben. A kívülálló számára úgy tűnhet, hogy a Standard Oil cégcsoport igazgató tanácsában még úgy hitték: a bolsevik rezsim nem fogja sokáig húzni. A dolog azonban nem ilyen egyszerű, mert a legfelsőbb bolsevik körök és a Wall Sreet egyáltalán nem álltak olyan távol egymástól, mint azt a világ hiszi. Közben Gusztav Nobel tárgyalásokat kezdett Walter C. Teagle-vel, a Standard Oil of New Jersey igazgatójával. Ennek eredményeként a Nobelék kezében értéktelen részvények felét - minden lehetőséggel, a bolsevikok bukásával is számolva - Teagle megvásárolta 1920 májusában. Teagle, mint Rockefeller egykori munkatársának (Maurice Teagle) unokája, beavatott volt a színfalak mögött történő összejátszásba a bolsevikok legfelsőbb körei és a Wall Street között.
Miközben mindenki a bakui olajüzletből való részesedésért tülekedett, furcsa módon a párizsi Dreyfuss & Rothschild bankház (Alphonse Rothschild) által alapított BNITO orosz-francia olajkonszern kivonult a busás hasznot hozó bakui olajüzletből, még a háború előtt. 1912-ben a Royal Dutch Shell fő részvényese és Rothschildék bizalmasa, Henry Deterding, a tőlük kapott pénzből felvásárolta a BNITO-t, valamint Rothschildék összes oroszországi olajérdekeltségeit. A XIX,-XX. század fordulója körül a világ három legbefolyásosabb családja: a Nobel, Rothschild, és Rockefeller családok között már 30 éve ádáz küzdelem folyt a bakui olaj birtoklásáért. Ebben a könyörtelen harcban, amelyben előfordult csalás, hamisítás, rágalmazás, hitszegés, és ezek összes kombinációja, úgy tűnt, Nobelék nyerőre állnak. A Deep State azonban előkészítette az oroszországi bolsevik forradalmat, s 1917 tavaszán egy Alexander Gelfand nevű, három hete német állampolgárságú bankár megszervezte az évek óta Svájcban élő Lenin és társai hazautaztatását Szentpétervárra azzal a céllal, hogy lázítsák fel az oroszokat. Rockefeller tudott a Németország és szövetségesei ellen szőtt háborús tervekről, de nem tudott a szintén előre megtervezett és megszervezett orosz bolsevik forradalomról. A forradalom szertefoszlatta John D. harminc éve dédelgetett Oroszországgal, a Transzszibériai-vasúttal, és a Japánnak történő olajszállításokkal kapcsolatos terveit. Később, miután a bolsevikok nem buktak el, Sztálin alatt mintegy kárpótlásként, a Standard Oil of New Jersey birtokba vette a Teagle által megvásárolt kaukázusi olajmezőket, finomítókat építettek, amelyeket sohasem államosítottak. A Deep State által megszervezett bolsevik forradalom 70 évre átrendezte a világot, mindenekelőtt az olajpiacot. Az olaj világpiaci ára az egekbe szökött, s a Rothschild érdekeltségű Shell, valamint a Rockefeller érdekeltségű Standard Oil vállalatok a világ távolabbi részein kitermelt olaj árának fölemeléséből kompenzálták oroszországi veszteségeiket. Az elpusztított javak romjaiból történő építkezést Rockefeller úgy hívta: teremtő pusztítás (creative destruction).
Ludwig, Robert, és Emmanuel Nobel az orosz olajipar és az egyetemes ipartörténet fényévnyire világító háromágú kandelábere. Emmanuel Nobel 1914-ben, a világháború alatt már vissza akart vonulni az üzleti tevékenységtől, de úgy érezte, hogy még szükség van rá, és újra az orosz kormány szolgálatába állt. Az udvari körök cselszövései és belterjes intrikái azonban kedvét szegték, ezért Stockholmba költözött. Hosszú időn át fontos közvetítő szerepet töltött be a német és orosz kormány között a hadifogoly cserék lebonyolításában. 1918-ban visszatért Bakuba, hogy romokban heverő vállalatait talpra állítsa, de menekülnie kellett. Emmanuel Nobel, a tudományos akadémia és számtalan lovagi rend tagja, utolsó éveit Párizsban és Berlinben élte le. 1929-ben egy kis német gyógyfürdőben ünnepelte 70. születésnapját. Királyoktól, kormányoktól és az egész világ tudományos intézményeitől táviratok érkeztek. Két év múlva meghalt.
Bár a bakui olaj kitermelésével Nobeléken kívül a Rothschildok, a Siemens, és még sok más befektető foglalkozott, maradandó örökséget kevesen hagytak maguk után. Egy-két bakui olajmágnás, mint Zeynalabdin Taghyev is, iskolát alapított, templomot épített Bakuban. Nobelék svéd és norvég konzulátust építettek a Kaukázusban, ez ad otthon 2007-től a Nobel Brothers Műszaki Múzeumnak Batumiban. A BRANOBEL 39 évig tartó felszámolási eljárása 1959-ben ért véget, és a jobb sorsra érdemes vállalkozás hivatalosan is megszűnt létezni. Utolsó elnöke Nobel-Nis Oleinikoff, Marta-Nobel Oleinikoff - Oroszország első női orvosának - fia és Ludwig Nobel unokája volt.
Az Apsheron-félsziget geológiai térképe.
A Branobel cég laboratóriuma.
Az egyik első tartályhajó jellegrajza.
A Ludwig Nobel által tervezett vasúti tartálykocsik.
és a Branobel cég szimbóluma.
Zarathustráról,a tűzimádó perzsa prófétáról nevezték el.
A Zoroaszter.
A Buddha.
Sampson Mepisashvili (oroszosan Mepisov) mérnök, az Apsheron-félszigeti fúrások vezetője.
Dobai Gábor, Szentendre, 2012 június.
