BEVEZETÉS

Dobai Gábor

A KŐOLAJ FÉNYES KARRIERJE

avagy a huszadik század története az olaj története

„Ha a kultúrával jönnek-az egész otromba csalás.                                                          Búza, acél, szén és olaj kell nekik, semmi más!”

                  

(Erich Weinert német költő, 1934)

                                                                      

Bevezetés

Negyven esztendő telt el az első olajsokk kirobbanása óta. Addig is tudtuk, hogy földünk primer energiahordozó és nyersanyag tartalékai végesek, de valahogy nem akartuk tudomásul venni. Globális viszonylatban közlekedésünk 90%-át - történjen az földön, vízen, levegőben - a kőolaj tartja életben. Az üzletekben kapható összes áru 95%-ának előállítása során kőolajat használunk. Élelmiszereink 95%-ának megtermelése kőolaj nélkül lehetetlen volna. A földön minden ember 1900 liter kőolajat fogyaszt évente. Még egy tehén felneveléséhez és piacra szállításához is hat hordó olajra van szükség, ezzel egy autót Párizstól Moszkváig vezethetnénk. Ez talán meghökkentő, de ha mindent összeszámolunk és az ún. externális költségeket, hatásokat is belevesszük, a hat hordó összejön. A különböző tudásközpontokban, alkotó műhelyekben az idővel versenyt futva folynak a kutatások a jövő energiaforrásainak megtalálására, melynek tétje nem a fenntartható fejlődés, hanem a fenntartható élet. A világ energiaellátásának problematikája azonban továbbra is vészjósló kérdőjelként rajzolódik ki a világpolitika és a világgazdaság egén. 

A XIX. század végén az olajfinomítók a benzint még titokban a folyókba és a tengerbe engedték, vagy gödrökben elégették, mert nem tudtak mit kezdeni vele. Alig húsz év múlva a közgazdászok és geológusok már aggodalmaskodó számításokat kezdtek végezni arra vonatkozólag, hogy vajon meddig elegendő még a Föld folyékony aranyának készlete.

Az emberiség történetében alapvető fontosságúak azok a természeti nyersanyagok, amelyeket az ember, felismerve hasznosíthatóságukat, alkalmazásba vett. A felismeréstől az alkalmazásig sokszor hosszú évszázadok is elteltek, mert a hasznosíthatóság fogalma sok tényezőtől függ. Ezek a természeti nyersanyagok földünk szilárd kérgének összetevői, amelyek többé-kevésbé hozzáférhető módon, a felszínen vagy ember által elérhető mélységben lakoznak. Az anyagok hozzáférhetősége alapvetően meghatározza hasznosíthatóságukat. Az ősember számára csak a felszínen található anyagok jöhettek számításba, s midőn első ízben emelte fel a földön szabadon heverő kődarabot, hogy egy zsákmányul kiszemelt állatra hajítsa, eme cselekedete az ásványi anyagok hasznosításának első pillanata volt. A különböző anyagok felhasználása a civilizáció fejlődésével változik, némelyikük jelentőségéből, értékéből veszít, míg végül egyik-másik teljesen használaton kívül marad és feledésbe merül, átadva helyét az újonnan megismert anyagoknak. Az idő tehát lényegesen módosítja az anyagok értékelését, a fejlődés a hasznosításra alkalmas anyagok számát többnyire növeli, míg másokat teljesen kiszorít. Ez az időbeli változás annyira szembeötlő, hogy egyes anyagok alkalmazásban való dominanciája tudvalevőleg határozottan jellemzi az emberiség fejlődésének egy-egy korszakát. A kő, bronz, vas-korszak elnevezés a régmúlt korokban egyes anyagok felhasználásának domináns voltára utal azok föllelhetőségének és hasznosítási lehetőségeinek felismerése révén. A földkéregnek az emberi szükségletek kiszolgálására rendelt anyagai közül a kőszén hirtelen felértékelődött a gőzgép feltalálásával, majd nem sokra rá a különféle gépalkatrészek kenőanyaga és hajókazánok tüzelőanyagaként megtanultuk  becsülni a föld mélyének folyékony aranyát: az olajat. A belsőégésű motorok feltalálásával a kőolaj értéke tovább nőtt, és vele együtt kényelmünk, de kiszolgáltatottságunk is. Koronként, tudományos-technikai fejlettségünk mértékétől függően a földkéreg más és más anyagai váltak természeti kincsekké.  Ásványi anyagaink értéke nagyon viszonylagos és szubjektív, megállapíthatjuk, hogy értéküket hasznos tulajdonságaik összessége határozza meg. A hasznos tulajdonságokat pedig az emberi szükségletek szempontjából ítéljük meg, ezúttal is érvényesül a régi görögök bölcsessége: mindennek mértéke az ember. Jelenünket és jövőnket az említett ásványi kincseken kívül az ún. hasadóanyagok is meghatározzák, melyek a nukleáris technológia üzemanyagai, innen származik korunk egyik meghatározása, az atomkor elnevezés is. A kőszén korszak meghatározás az ipari forradalom kezdetétől indokolt nagyjából egy évszázadon át, majd a kőolaj ipari felhasználásának túlsúlyba jutásával és a benzin tömeges felhasználásának kezdetétől, 1911-től - amikor Henry Ford piacra dobta a híres 20 lóerős T modellt - számíthatjuk a történelmi értelemben vett olajkorszak kezdetét. Ez volt az a pont, amikortól az olaj és termékei nem csak szutykos fekete ipari létesítményekben mutatkoztak meg az ember számára, hanem a hétköznapi életben is tömeges méretekben vettük használatba. Kialakult a bivalyerős négykerekű aranyborjú imádata, megindult a közúti közlekedés vérkeringése, és a motorizáció megállíthatatlanul nyomult előre a közutakon. Az atomkor kezdetének meghatározása még egyszerűbb, konkrét dátumhoz köthetjük. Az atomenergia létezéséről akkor szereztünk tudomást, amikor 1945. augusztus 6.-án, a Hirosimára ledobott első amerikai atombomba berobbant az emberiség életébe. Nagyon rossz bemutatkozás volt, nem vitás, és nem csoda, ha évtizedek múlva is ellenérzéseket szül az emberek tudatalattijában.

A kőszenet már az ókorban is ismerték, de felhasználási lehetőségeit, kiváltképp energiahordozó jellegét csak az ipari forradalom hozta meg, pontosabban a szén energiaforrásként való hasznosítása maga volt az ipari forradalom. A kőszén tehát az ókorban és a középkorban nem volt a természeti kincsek közé sorolható, de rögtön azzá lett, mihelyt az ember a benne rejlő erő hasznosításának módját megismerte. Mindezeket elmondhatjuk a kőolajról is. Az olaj hasznosításának kezdetét az időben visszatekintve nem lehet eléggé messzire datálni. Az olaj ismerete azokon az előfordulási helyeken, amelyek a legrégibb emberi kultúra helyszínei voltak, a messze ókorba vezet bennünket vissza. Már az írott történelem előtti korban is mindkét féltekén ismerték a kőolaj és szurok felhasználásának egyes módjait, de szellemi örökségünknek ez a része csak régészeti leletekből következtethető, az ősi kultúrnépek pusztulásával feledésbe merült. A svájci tavak cölöpépítményeit már ötezer évvel ezelőtt szurokbevonattal védték a korhadástól. A biblia szerint Noé bárkája kívül-belül szurokkal volt bekenve, ezt támasztja alá a babiloniak mondája is. Valószínű, hogy az özönvíz történet eredete olyan területen végbement természeti jelenségre vezethető vissza, ahol kőolaj, szurok, földviasz előfordulások voltak. Ezek pedig, amennyiben a történet helyszínét Ázsiában keressük, valahol Indiában vagy a özép-Keleten voltak.  

Az istenek nem tűrhették tovább Gilgames király gonoszságait és a hatalmával visszaélő uralkodó megfékezésére egy szelíd, de bátor és erős ifjút küldtek a földre. Ők ketten azonban összebarátkoztak, megszerették egymást, sok érdekes kalandban volt részük, mígnem az ifjú meghalt. Gilgamest ez annyira megrendítette, hogy elhatározta: fölkutatja az örök élet titkát. Meg is találta a csodatévő füvet, majd elveszítette, így az örök élet titkát nem sikerült megfejtenie.

Ezt a hősi eposzt egyforma áhitattal meséli a bagdadi néprajzi múzeum idegenvezetője és a Mosul környéki pásztorfiú. Az asszírok hagyták ránk, az ő uralkodójuk volt Gilgames. A tizenkét kőtáblába vésett, ötezer sornyi ékírással megörökített történetet Asszurbanipal ninivei udvarában találták meg a kutatók. Ebben a Kr. előtti 3. évezredből származó hősi eposzban olvasható az özönvíz legteljesebb története is Noéval és a bárkával, amelynek fából készült falát az úr sugallatára szigetelés gyanánt olajjal és szurokkal kente be a jámbor férfiú.                                                                     
A Mózes legenda őse is Mezopotámiából származik, amelyben Sardanapol király könyvtárának egyik téglatöredékén olvasható, hogy I. Sargon királyt születésekor édesanyja földszurokkal vízhatlanná tett fűzfavessző kosárban az Eufrátesz folyóba tette, s innen Akki, a jó vízi szellem emelte ki. Hérodotosz szerint a régi Babilónia kőfalait melegített szurokkal ragasztották össze. Ugyanezt említi Mózes, a Bábel-torony építéséről is. Babilóniában, héber nevén Bábelben hatalmas mozaikokat és feliratos táblákat találtak aszfaltból, és Bagdad mellett, Kassau egykori régi asszír város romjai között aszfalt padozatot találtak. Az első leírásokat Strabo adta, aki megemlíti a perzsiai és mezopotámiai szurok előfordulásokat, szerinte Perzsiában régóta termelik is. Diodorus szerint Mezopotámiában annyi az aszfalt, hogy nem csak építkezéseknél használják, hanem fa helyett tüzelnek is vele. Sok monda szól a szurok indiai előfordulásáról is, de Algírban szintén ismerték a kőolajat és származékait már ősidők óta, amint azt Strabo és Vitruvius említik.

Amikor Nagy Sándor a Kr.e. 4. században az Oxus, vagyis a mai Amudarja partjaira érkezett, katonái a földből szivárgó olajat találtak. Mintát vittek a papoknak, akik „vegyelemzést” végeztek és arra jutottak, hogy a sereg dicsőséges, de igen fáradtságos hadjárat előtt áll. Nagy Sándor ezen kívül Babilon körül örökégő tüzet és természetes aszfaltot látott Mezopotámiában. Egyes arab törzsek nevükben is viselnek olajra vagy szurokra való utalást. Az egyik Beni-Zenthis nevű törzsről maradt fenn a monda, miszerint ősük egy termékeny, gazdag vidék birtokosaként ült egy napon kristálytiszta vizű forrása mellet, amely földjeit táplálva egész birtokát termékennyé tette. Történt, hogy egy szegény pásztor négy juhával vetődött oda és kérte, hogy tikkasztó szomjúságukat enyhíthessék, de a tulajdonos ezt csak úgy akarta megengedni, ha a pásztor egyik juhát neki adja. A pásztor erre nem volt hajlandó, erre a tulajdonos négy fiát hívta elő, akik a négy juhot elvették és a pásztort elkergették. Az atya igen örült, hogy kapzsisága kielégülést nyert. Ekkor azonban észrevették, hogy a kristálytiszta vizű forrás egyre zavarosabbá vált, kellemetlen szagot árasztott, majd teljesen megfeketedett. Rögtön tudták, hogy kapzsiságuk büntetése ez, a négy fiú a pásztor után eredt, hogy juhait visszaadják, de a pásztort sehol sem találták. A bűzös forrás pedig termékeny földjeiket elárasztva minden termést megsemmisített, úgy hogy kénytelenek voltak mindenüket hátrahagyva új hazát keresni.

E történetek időpontjai talán mellékesek is lehetnének, helyszíneik aligha. Kiváltképp, ha meggondoljuk, hogy az ótestamentumban is szereplő Ninive romjait Észak-Irakban, Mosul környékén tárták föl, márpedig Mosul és a tőle 130 km-re észak-keletre fekvő Kirkuk ma az északi olajmező központja.

A Bagdadtól 110 km-re délre elterülő, arab nyelven Bab-Ilinek azaz: istenek kapujának nevezett egykori Babilont az évezredek során betemette a vándorhomok.       

A város maradványainak feltárását Robert Koldewy német építész kezdte meg 1899-ben. Az időpont nem mellékes. Egy évvel korábban II. Vilmos német császár elzarándokolt a szentföldre, Jeruzsálembe. Majd látogatást tett II. Abdul Hamid török szultánnál, és beszédet tartott Damaszkuszban. Nem jókedvéből lovagolt heteken át tikkasztó hőségben a sivatag homokját taposva kilométerek százain át, hanem tanácsadói óhajának tett eleget.

Elsősorban Georg  von Siemens, a Siemens AG és a Deutsche Bank igazgatója ösztökélte a nehéz utazást, egy merész terv megvalósításának kormányközi előkészítését szorgalmazva, amely minden idők legtöbb konfliktust kiváltó, legviszontagságosabb vállalkozásának bizonyult, és amelyet azóta agyonhallgatnak. A Berlin-Bagdad vasúti összeköttetés grandiózus tervéről van szó, illetve a Perzsa-öböl olajának Németország általi kitermeléséről, amely a nem hivatalos történetírás szerint az első nagy világégés legfőbb oka volt. Babilon központját a régészeknek sikerült föltárni, a geológusok pedig meggyőződhettek róla, hogy az olaj előfordulására és felhasználására vonatkozó, Gilgames eposzban és egyéb leírásokban szereplő adat helytálló. A homoktakaró alól kiásott épületmaradványok, a felvonulási út, és a romjaiban is impozáns látványt nyújtó Istar-kapu rekonstruált mása a berlini Pergamon Múzeumban található. Mindezen leletek arról tanúskodnak, hogy az ókori építőmesterek az égetett téglához az olaj egyik származékát, a bitument-használták kötőanyagként. Kis-Ázsiából, mely a szultánok régi birodalmának csak kis része volt, mára egyéb sem maradt a török világhódító álmaiból, mint ez a föld ahol - Van Loon szerint - az athéni gyarmatok görög filozófusai először elmélkedtek a világ és az ember mibenlétéről, ahol ünnepélyes zsinatok merev zsarnoki tételekbe öntötték a hitet, ami szerint Európa élni tartozott. S ez az a föld, ahol elhagyatott sivatagi barlangjában egy arab tevehajcsár meglátta álmait, miszerint ő Allah prófétája. 
Vannak utalások arra is, hogy a világ távolabbi területein is ismerték és alkalmazták az olajat. Kínában i.e. 1000 esztendővel égő olajos edényeket dobáltak az ellenségre, hatalmas pánikot keltve soraikban.

A japánok állítják, hogy a Kr.u.-i 7. században Hondo-sziget echigoi kútjaiból nyertek kőolajat és ezzel világították a császári palotát. Peruban egy 1640-ben kelt feljegyzés külszíni olajmezőről tudósít.

Az ókori Rómában az éjszaka rendezett cirkuszi játékok idején az utakat és a porondot olajba mártott égő fáklyákkal világították, melyekhez az olajat Vlora környékén bányászták, a mai Albánia területén.

Az olaj újkori felhasználása a gőzgép és a vasút megjelenésével kenőanyagként vette kezdetét, korábban balzsamozószerként, kenőcsként, gyógyszerként és világítóolajként használták. A kőolaj, ez a kincset érő fekete, barna vagy zöld folyékony arany, a Föld mélyében évmilliókig érlelődve várt arra, hogy a XIX. századi ipari forradalom szén alapú energiagazdaságát lassanként felváltva fényforrásból energiaforrássá, vegyipari alapanyaggá, alkatrészekké, használati tárgyakká alakuljon. A gőzgépek után a belsőégésű motorok, generátorok, transzformátorok és elektromotorok megjelenésével energiaéhes technikai civilizációnk nélkülözhetetlen hajtóerejévé vált. A motoros hajó, a repülőgép, és az egyéni szabadság szimbólumává vált gépkocsi forradalmasította a szélre és állati erőre alapozott hagyományos közlekedést. Az olaj családfája egyre szélesedett, kartellekké és trösztökké terebélyesedett, mélyre hatoló gyökerei a gazdasági élet minden zugába behatoltak, és ennek a hatalmasra nőtt fának már nem csak gyümölcse és árnyat adó lombja fejlődött, hanem indáival a politikát is befonta. Minden új autóval, minden új géppel, hajóval és repülőgéppel növekedett a folyékony szénhidrogén jelentősége, a XX. századi gépek acéltorkai egyre hangosabban üvöltöttek olajért és egyre több olajkút egyre több profitot termelve szürcsölte Gaia fekete vérét. A gondviselés meglehetősen szeszélyesen elosztva szórta szét a világ olajkészletét és rejtette a föld bőre alá sivatagok és tengerek mélyére. A nagyhatalmak közül kezdetben csak az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország volt abban a helyzetben, hogy kőolajszükségletét saját területén lévő lelőhelyekről fedezze, sőt mindkettő jelentős exportot is bonyolított, az Egyesült Államok esetében azonban a forgalom iránya már rég megfordult, exportőrből a világ legnagyobb olajimportőrévé változott.  A legfejlettebb nyugat-európai államok, valamint Japán, továbbá a feltörekvő kínai és indiai gazdaság kénytelenek határaikon kívülről beszerezni e nélkülözhetetlen energiahordozó és vegyipari alapanyag legnagyobb részét. A háborús szükségletek, melyek még az ipar igényeinél is parancsolóbb erővel jelentkeztek a XX. század folyamán, civilizációnk legértékesebb árujává tették az olajat. Olyan stratégiai fontosságú kinccsé, amely sokkal inkább, mint bármely más áru, gerjeszti azokat a feszültségeket, amelyek darabokra szaggathatják a világ fennálló rendjét. Lehetséges, hogy a harmadik évezred nagy háborúit nem az olaj, hanem a víz birtoklásáért vívjuk majd, de az olaj stratégiai fontosságú pozícióját ez sem fogja megingatni, mindössze a status quót fenyegető veszély lesz nagyobb. Az olaj politikai és diplomáciai robbanékonysága abból adódik, hogy ez a fontos nyersanyag meglehetősen egyenlőtlenül oszlik meg az egymásba gabalyodott és egymással viszálykodó, vagy legalábbis rivalizáló országok között. A gondviselés szeszélye folytán az olaj gyakran igen távol lett elrejtve a felhasználó országok helyétől. A gazdasági életben a termelés egyes tényezői a térben elkülönülten jelennek meg, a termelés és felhasználás helye közötti ellentmondást szállítással kell feloldani. A világ összes anyagszállításának felét az energiahordozók szállítása teszi ki. Csakhogy a szállítási útvonalak érdekszférákat és országhatárokat kereszteznek, ez pedig konfliktusok forrása volt és az ma is, mert közvetlenül érinti a megtermelt javak elosztását. A kormányok pedig egyre inkább alá vannak vetve az állam fölött álló ipari-és pénzoligarchiák akaratának. Ezek a szervezett magánhatalmat megtestesítő nagy cégek világszerte a zsákmányjog, a „res ferae naturae” törvénye alapján zsákmányolták ki az egyes országok népeit. A sejkségeket az egész Perzsa-öbölben Kuvaittól Ománig függőségben tartották. Volt idő, amikor az Angol-Perzsa Olajvállalat Perzsia öthatod részét uralta, s az ARAMCO társaság pedig Arábia gazdagságának kétharmadával rendelkezett. Mesés gazdagság és leírhatatlan nyomor - mindkettő ugyanabból a forrásból fakad. Sötét despoták, akiknek országáról a világ sohasem hallott, egyik napról a másikra meggazdagodtak azáltal, hogy aláírtak egy koncessziót. Koldusszegény királyok, akik Mohamed követőinek szent városaiba - Mekkába és Medinába - zarándokló hívők adományaiból éltek, néhány év alatt elképzelhetetlen gazdagságra tettek szert. Vajon érdekelnének valakit Szaúd-Arábia vagy Mexikó sivatagjai, ha nem volna alattuk olaj? Egy szemfüles örmény, bizonyos Calouste Sarkis Gulbenkian, azáltal, hogy sikerült a török szultántól a Mosul környéki olajmezőkre koncessziót szereznie, legendás 5%-os részesedésével a világ egyik leggazdagabb embere lett.                                                                                                                                       
A pénzkölcsönzés mellett az olaj lett a legjobb üzlet a világon. Olaj nélkül persze a pénzkölcsönző ipar sem lett volna képes létrehozni mérhetetlen vagyonát, hiszen az olajjal átitatott gazdaság termelte meg azokat a korábban nem látott mennyiségű anyagi javakat, amelyeket a finánctőke koncentrál.                                                                                                                           
A világ befolyási övezetekre való felosztása nem újkeletű. Régen megkezdődött, évszázadokkal a Standard Oil, a Dutch Shell, vagy a British Petroleum fellépése, valamint a kenőolaj nyelő gőzgépek, petróleumra éhes lámpák és a benzinfaló Otto motorok feltalálása előtt. 1493-ban Alexander Borgia pápa a földgolyót jelképesen két részre osztotta, sarkától a sarkáig. Az olaj színrelépésével a nagyhatalmak már nem csak jelképesen, hanem titkos szerződésben is fölosztották az Oszmán Birodalom olajat rejtő területeit. A klasszikus szabadversenyes kapitalizmus konjunktúráján sarjadt eredeti tőkefelhalmozás monopóliumokat hozva létre hatalmas vagyonokat halmozott fel. Pennsylvania kunyhó-városai és Texas mocsárvidéke kitermelte azokat a faragatlan hódítókat, akik tudták, hogy átalakítják maguk körül a világot. Az olajkutak folyékony aranyán emelkedtek az új szakma csúcsára azok a gazdasági lángelmével megáldott szerencselovagok, akik rányomták személyiségük bélyegét az olajüzletre. Ha sorra vesszük a nyersolaj piszkos és sötét történetének lényeges mozzanatait, nem hagyhatjuk figyelmen kívül John Davison Rockefeller szerepét Amerikában, Robert és Ludwig Nobelét Oroszországban a kezdet kezdetén, Samuel Marcus és Henry Deterding, valamint Walter C. Teagle tevékenységét a két háború között. Az olaj történetének tanulmányozása érdekes témát kínál a bölcselkedők számára is a gazdasági lángész és erkölcs viszonyának boncolgatásához. Az atyákat fiaik követték az olajüzletben, megteremtve ezzel az olajvilág arisztokráciáját. A két háború után jöttek a betolakodók: Getty és Mattei, de nem hagyhatjuk ki az iráni sahot, Zaki Jamani sejket és Ibn Szaúd Abdel Aziz szaúdi királyt sem. A családi tradíciók fokozatosan mélyítették és szélesítették a többi halandótól elválasztó szakadékot, generációról generációra terebélyesedett az „olajsaga.” Jöttek a Barrowok, Lukfinok, Loudonok, Mellonok, Moffettek, és Warnerek. Az olajmágnások népeket ragadtak ki a történelmi szendergésből a vakító rivaldafénybe. Új országokat alkottak, minisztereket vásároltak meg, kormányokat alakítottak, királyokat koronáztak, és löktek vissza az ismeretlenségbe. Megvesztegették a tudományt, konferenciákat, merényleteket és mészárlásokat szerveztek, forradalmakat és háborúkat robbantottak ki, embermilliókat áldoztak fel olajszomjuk és profitéhségük csillapítására. Az olajtársaságok a Közép-Kelet, Pennsylvania, Texas és Mexikó, Venezuela és Baku olajkútjaiból áradó folyékony aranyon emelkedtek a meggazdagodás csúcsára. A Shell a világ második, és az óvilág legnagyobb iparvállalatává fejlődött, a Standard Oil Company 1911-ben legfelsőbb bírósági ítélettel történt feloszlatásáig hasonló pozíciót töltött be az újvilágban. A „res ferae naturae” -  a zsákmányjog - könyörtelen alkalmazásával más vállalatok is, mint a British Petroleum, Shell, Chevron, Esso, Gulf, Mobil, Texaco, óriásokká fejlődtek. Enrico Mattei, az olasz ENI cég elnöke találó megjegyzése nyomán az említett olajcégeket „Hét Nővér”-ként szokták emlegetni, méltánytalanul elfeledve a BRANOBEL-t, amely Alfred Nobel fivéreinek cége volt, 1876-tól 1917-ig működött Oroszországban, és a Shell megjelenéséig Európa legnagyobb olajtermelője volt. Bár irodáin keresztül Európa távolabbi részein is jelen volt, nagyrészt orosz és német piacra termelt. 1928 után a Hét Nővér határozta meg a tőkés világ olajtermelésének 80%-át és diktálta az árakat az 1970-es évek elejéig, amikor az OPEC, amely addig csak árkartell szerepet töltött be, kezdte megmutatni erejét. Az időközben történt fúziók következtében a Hét Nővér ma már csak négy.                             
A zsákmányjog alapján lett az olaj a XX. század hajnalán elsőrangú politikai tényező, háború és béke eldöntője, világhatalom, és nem csak a gépek, hanem a történelem hajtóereje. Így lett háborúk megvívásának célja és eszköze. 
                                               

Nagy hangsúlyt helyezünk az olajnak a történelmi eseményekben és a társadalom életében játszott szerepének megismerésére, különösen az első világháború/olajháború valódi okának föltárására, mert az olaj sokkal erőteljesebben éreztette hatását az események folyamára, mint ahogy azt általában gondolják.                                                                                                                                                                                               

A XX. század története az olaj története.   

                                                                                                                                    
Az idő múlásával felszínre kerülnek, pontosabban újra előkerülnek olyan információk, tények, körülmények, összefüggések, amelyek egyáltalán nem, vagy a történészeknek is csak nagyon szűk körében ismertek, illetve az iskolai tananyagban nem, vagy csak összefüggéseikből kiragadva mellékesen szerepelnek, ezért újdonságként hatnak majd. Ezek ismeretében meglévő tudásunk elemei más összefüggésben új történetté állnak össze. Ez leginkább az első világháború/olajháború kitörésének okaival és körülményeivel kapcsolatban szembetűnő. Könyvtárnyira rúg azoknak az emékiratoknak és elemző munkáknak a száma, amelyek a Nagy Háború kitörésének okaival és körülményeivel foglalkoznak. Egy évszázadnak kellett eltelnie, mire a jelen embere kimondhatja elfogulatlan ítéletét, és abban minden bizonnyal a jövő oknyomozói is igazat fognak adni, hogy a száz évvel ezelőtti verseny és vetélkedés tárgyául szolgáló gazdasági javak között első helyen szerepelt - amelyre nem egy emlékiratíró mutat rá, mint Eris almájára - Földünk kérgének legértékesebb, és mondhatjuk ma is, hogy legrejtélyesebb terméke is egyben, a petróleum, vagy kőolaj. 
Nagy-Britannia első világháború/olajháború előtti és alatti geopolitikai törekvéseiről, a császári Németországgal való stratégiai ellentéteiről-a „keleti kérdésről”-számos új, más forrásokkal alátámasztható ismeretet szolgáltat egy elfeledett emlékirat. Hans von Kiesling bajor vezérkari tiszt 1935-ben adta ki (akkor már a chilei hadsereg tábornokaként) közel 500 oldalon „Katona három földrészen” c. emlékiratait. 
„A Közel-Kelet fejleményei sokkal nagyobb befolyást gyakoroltak a világháború kitörésére, mint ahogy azt általában gondolják.”                                                           
-Írta Kiesling 1935-ben. 
Az első világháború vagy, ahogy a második világháborúig hívták: a Nagy Háború a legnagyobb és legpusztítóbb társadalmi katasztrófa volt az emberiség addigi történetében nekünk, magyaroknak pedig különösen. Nem mintha addig nem lett volna háború éppen elég. Az idők kezdete óta a népeknek kb. 14.500 kisebb-nagyobb háborút kellett megélniük már addig is, de 15 millió katona és ugyanannyi civil halálát, Európa ily mértékű átrendeződését és ilyen fájdalmas, csonkolásos országvesztést, ilyen gennyező sebeket még nem hagyott maga után egyik sem. Mindezek tetejébe felmérhetetlen anyagi érték pusztult el, és az emberiség morálisan is súlyosan károsodott.  A történelem színpadán a rendezői székben vagy a súgólyukban már akkor is ott ült az olaj. Az első világháborúnak könyvtárnyi irodalma van, mely számos korábbi homályos összefüggést megvilágított már és számos elfogult vitára tett pontot. Az érdekelt felek politikusai, ideológusai, újságírói már több mint száz éve kialakították önigazoló és ellenfeleiket kárhoztató apologetikájukat. Több mint egy évszázada, hiszen a háborús készülődést is igazolni kellett. A háború felé sodródó Európában már a XIX. század végén megjelentek a háborús készülődést elítélő pacifista hangok. A háború folyamán aztán valamennyi hadviselő kormány hivatalos kiadványokkal bizonygatta, hogy ellenfele idézte elő a háborút. A német kormány már 1914. augusztus 4.-én elkészítette és publikálta „fehér könyvét”, augusztus 6.-án az angol kormány közreadta „kék könyvét”, és augusztus 7.-én megjelent az orosz „narancssárga könyv”. Majd októberben a belga „szürke könyv”, novemberben a szerb „kék könyv”, decemberben a francia „sárga könyv”, 1915. februárban pedig az osztrák-magyar „vörös könyv” látott napvilágot. A két világháború között felduzzadt publicisztikai és történeti irodalom tendenciózus politikai célokat szolgált, voltaképpen a háború ideológiai folytatása volt, amely egy újabb összecsapás előkészítésének fontos elemévé vált. A második világháború után az Egyesült Államok történészeinek kezdeményezésére a szocializmus térhódításától való félelmükben a polgári történetírók olyan integrációs törekvéseket indítottak el, melyek az első világháborús felelősséget illetően az egymást vádoló korábbi beállítások helyébe a mindkét felet megértő és felmentő konstrukciókat léptették.  Tehát amíg kezdetben a másik fél elítélendő hatalmi törekvéseivel magyarázták a háborút, addig az új irányzat szerint csak megértendő és méltányolandó törekvésekről van szó. De mégis, mi szülte hát a háborút? Az újabb konstrukciók válaszainak lényege: az államférfiak „idegessége”, bizalmatlanság, félreértések, tévedések, a mozgásba lendült hadigépezet tehetetlensége, stb. Ennek a mindenkit felmentő irányzatnak érdekes példája A. J. P. Taylor: „Az első világháború képes krónikája”c. munkája, melyben Taylor odáig megy, hogy szerinte a háború oka a vasúti menetrend. Úgy gondolja, hogy mivel mindegyik európai nagyhatalom már előzőleg hatalmas, több milliós hadsereget hozott létre és ezek mozgósítási tervei a vasutakra épültek, és mivel a felek egymást kölcsönösen ijesztgetve-provokálva bevagonírozták seregeiket, a vonatok pedig a menetrendnek megfelelően elindultak és megérkeztek. De ha már egyszer ott vannak a csapatok az ellenség színe előtt, akkor már harcolni is illik, elvégre ezért jöttek. Így foglalható össze Taylor gondolatmenete. Érdekes következtetését arra a téves premisszára alapozza, hogy szerinte „Ha egyszer elindítják őket, a vagonoknak könyörtelenül és szükségszerűen el kell gördülniük előre meghatározott céljukhoz." (Az első világháború képes krónikája). Ez egyszerűen nem igaz. A vonatok valóban csak az előre megszerkesztett menetrend szerint közlekedhetnek, hiszen a menetrend a vasútforgalom üzemi terve. De a menetrendtől - mint minden tervtől - esetenként el is lehet térni, ill. egy vonat menetrendjét akár útközben is meg lehet változtatni meghatározott szabályok szerint, és ez 1914-ben sem volt másképp. Ezen érdekes és túlzó vélekedés ellenére az ilyen konstrukciók is előrelépést jelentenek ugyan az elfogult, egymást vádoló értékelésekhez képest, de a háború okára vonatkozó kérdésre még mindig nem adnak helyes választ. A helyes válasz: az olaj. Versengés a Közép-Kelet és a Kaukázus olajáért. Az első világháború, avagy olajháború kitörésében alapvető fontosságú szerepe volt egy olyan vállalkozásnak, amelyet mindmáig a gazdaságtörténet legviszontagságosabb vállalkozásaként tarthatunk számon, és amelyről a tankönyvek mélyen hallgatnak. A háborút megelőző 25 évben a Bagdad-vasút megépítése körül a nagyhatalmak által vívott diplomáciai csatározásokról van szó, amely a közép-keleti olaj megszerzése iránti alapkonfliktusból kiindulva, arra ráépülve, modulálva, végül a háttérben működő erők szándéka szerint Ausztria-Magyarország és az Ottomán Birodalom szétzúzása által az olajat rejtő területek Anglia általi megszerzéséhez vezetett. A szarajevói merénylet kapcsán elszabadult indulatok csak a felszínt jelentették, a földrengést okozó tektonikus erők a mélyben működtek. A „Nagy Háború”, ahogy a második világháborúig nevezték, és a Bagdad-vasút összefüggésének teóriája egyáltalán nem újkeletű. Még folyt a háború, amikor 1917-ben Philadelphiában és Londonban a J.B. Lippincott Company kiadónál megjelent Morris Jastrow könyve „The War and The Bagdad-Railway” címmel. Hogy a sakkfigurák hogyan csúszkáltak az olajozott sakktáblán abban a Nagy Játszmában, amelyet a nagyhatalmak játszottak, amely más megvilágításba helyezi a háborúért való felelősség kérdését, ebbe is bepillantást nyújt ez a könyv. A Közép-Keleten-vagy más terminológia szerint Közel-Keleten-miközben földrajzi neveket, városneveket hallunk és olvasunk, valójában minden az olajról szól. Napjainkban, egy évszázad elteltével továbbra is békétlenség és zűrzavar uralkodik a volt Oszmán Birodalom területén vagy, ahogy ma mondják, a Közel-Keleten. 1991-ben az Egyesült Államok koholt ürüggyel megtámadta Irakot, és „Nighthawk” (Éjszakai sólyom) fantázianevű, F-117A lopakodókról szórták Bagdadra a demokráciát. George Bush szerint nem engedhető meg, hogy a világ olajtartalékainak 25%-át Szaddam Husszein birtokolja. (Az olaj részaránya valójában csak 12% körüli, de mert Bushnak nagyon kellett ez a háború - túlzott).  Aztán jött Afganisztán megszállása, majd forradalomnak álcázott külső támadás érte Líbiát, az amerikaiak megölték Kadhaffit, gondosan ügyelve arra, ne tudja a világnak elmondani, hogy mit is akart ő valójában. (Dollár helyett aranyért vagy Euróért adni az olajat.) E sorok írásakor Szíria ellen folyik forradalomnak álcázott idegen támadás, deklaráltan a demokrácia szent tehenének védelméért, valójában a szíriai partoknál újonnan fölfedezett olaj-és földgáz mezőkért. Az Egyesült Államoknak új forrásokra van szüksége, mivel a szaúdi olajmezők már a kimerülés jeleit mutatják. Izrael, az Egyesült Államok, és arab szövetségeseik a szunnita felkelők manipulálásával ismét meg akarnak dönteni egy törvényesen választott idegen kormányt, hogy megszerezzék az irányítást a térség fölött, ahol jelentős új szénhidrogén mezőket fedeztek föl. Csak remélni lehet, hogy az 1964-es Tonkini-incidens mintájára az USA nem fog ismét ürügyet kreálni a fegyveres beavatkozás kiterjesztésére, lángba borítva ezzel az egész Közép-Keletet. Érdemes megfigyelni, hogy amelyik országokat az USA-Izrael-Szaúd-Arábia triumvirátus lator államnak minősít, azon országok mindegyikében olaj és/vagy földgáz, illetve más nyersanyag  van a mélyben. Az elmúlt százötven év története nem érthető meg az olaj története nélkül, legfeljebb azt hisszük, hogy értjük. Ha pedig a századforduló környékének történései körül igazán mélyre akarunk ásni, akkor a vasút történetével való foglalkozást sem mellőzhetjük. Egy nagyszerű angol mérnök, vállalkozó, és vasútfejlesztő a XIX. században előre megjósolta az olaj és a vasút kölcsönös függőségét, és az olajra váró fényes karriert. Erről a karrierről szól ez a könyv.

A nagy olajtársaságok külpolitikára gyakorolt befolyása és az olajtermelő országok XX. századi története érdekfeszítő téma, a megfelelően dokumentált bizonyítékokhoz való hozzáférés pedig 1973-ig - az első olajválságig - akadályokba ütközött. Az olajtársaságok hőskorából származó dokumentumok nyilvánosságra kerülésének első hulláma annak a vizsgálatnak köszönhető, amelyet Church szenátor végzett a Külföldi Kapcsolatok Bizottságának Multinacionális Albizottsága élén az USA-ban. Megjelentek már száz évvel ezelőtt is pótolhatatlan forrásmunkák, amelyek bemutatják az amerikai Standard Oil Company - az első monopolista vállalkozás - születésének sikertörténetét és a gazdaságtörténetben betöltött szerepét, mint pl. Henry Demarest Lloyd 1894-ben, vagy Ida Minerva Tarbell újságírónő 1904-ben megjelent könyve. Ezek a korai munkák persze értelemszerűen nem tartalmazzák a későbbi idők érdekes fejleményeit. A gazdasági változások, amelyek háborút és békét eldöntő politikai változásokat idéznek elő, mindnyájunkra tartoznak. Elengedhetetlen, hogy ezen okokat, körülményeket, hatásaikat és összefüggéseiket megismerjük. Nem abszolút új ismeretekről és nézetekről van szó, ezek egy része az elmúlt száz évben valahol valamikor már megjelent, de a forrásmunkákat fölvásárolták, eltüntették, és a céltudatos elhallgatás eredményeképpen feledésbe merültek. Nem várható, hogy újra megjelennek, mert akik a valóságot ismerik, azoknak egyáltalán nem érdekük, hogy mások is ismerjék. A manipulált és infantilizált társadalomban ki vannak porciózva azok az ismeretek, amelyeket a széles néptömegeknek, azaz választóknak tudniuk kell és azok is, amelyeket nem. Vannak olyan történelmi tények és összefüggések, amelyeket egyszerűen nem szabad tudnunk és ezért az iskolában sohasem hallottunk róluk. A könyv a kőolaj történetét a huszadik század történetével azonosítja és e koncepcióhoz forrásként olyan kiadványokat használ, amelyek minden bizonnyal többé sohasem fognak megjelenni. A szerző fontos feladatának tekinti, hogy az ezekben a kiadványokban elfekvő értékes ismereteket ne hagyja megsemmisülni, hanem feldolgozva átmentse az utókor számára. Hogy mennyire szükség van az elfekvő, felejtésre ítélt ismeretek megmentésére, bizonyítja következő bennfentes idézet, amely rávilágít az információkkal való szervezett kufárkodás céljára is:

„Köszönettel tartozunk a Washington Postnak, a New York Timesnak, a Time Magazinnak és más nagyszerű lapoknak, amelyek igazgatói részt vettek tanácskozásainkon és amiért közel negyven évig betartották a diszkrécióra vonatkozó ígéretüket. Nem lett volna lehetséges számunkra, hogy terveinket megvalósítsuk, ha nyilvánosságot kapunk ezekben az években. De a világ ma már kifinomultabb és készen áll a világkormányra. Egy nemzetek fölött álló intellektuális elit és a világbankárok sokkal megfelelőbb irányítást jelentenek mint a nemzeti önrendelkezés, amely az utóbbi évszázadokban volt gyakorlat.”

Ezt David Rockefeller mondta 1991. júniusában Baden-Badenben, a Bilderberg-csoport aktuális találkozóján, aki a Chase Manhattan Bank elnöke, a Külkapcsolatok Tanácsának tagja. 

Az olaj, valamint a pénzhez fűződő viszonya ma éppen olyan fontos stratégiai tényező, mint száz évvel ezelőtt, a játszmákat folytató stratégák pedig nem szeretik, ha kívülállók a lapjaikba lesnek. Másrészt viszont az időközben felmerült új ismeretek, bizonyítékok világképünk meglévő mozaikkockáit kiegészítik vagy átrendezik, a világ pedig ez által egy csöppet kiszámíthatóbbá válik. Más kérdés persze, hogy mit érünk ezzel.                                                                                                                                   
 Majdnem mindegyik nagyhatalom kormánya és nemzetvédelmi szervezete félhivatalosan készül a globális méretű olajhiányra. Titokban viszont mindegyik. Ne legyenek illúzióink: már régen nem arról van szó, hogy a következmények elkerülhetők, vagy sem. Bizonyos vélemények szerint a világ valószínűleg újra háborús színjáték előtt áll, melynek elmaszkírozott főszereplője ismét az olaj lesz. Henry Bérenger, Franciaország első világháborús tapasztalatokkal rendelkező olajbiztosa, később washingtoni nagykövete kimondta azt, amit előtte Curzon és Clemenceau is tudott:                                                                                                                                   
„Azé a világ, akié az olaj, mert az óceánon a nehézolajjal uralkodik, a levegőben a túlfinomított olajjal, a földön a benzinnel és kenőolajjal. Azon felül embertársai fölött gazdasági értelemben is uralkodik annak a fantasztikus gazdagságnak az alapján, amelyet az olaj ad, az a csodálatos anyag, amely ma drágább és áhítottabb, mint az arany.” 
(1919. december 19.-én mondta, a francia-brit konferencia előestéjén Londonban, ahol az európai és kis-ázsiai olaj jövőjéről volt szó.)                     

                                                                                                                Királygyilkosságok, felrobbantott vasútvonalak, titokzatos államcsínyek, CIA akciók, csapatösszevonások, légitámadások a mezsgyéi annak az új ördögkultusznak, amely felüti a fejét mindenütt, ahol az olajkorszak folyékony istene, a nyersolaj előtör a Föld mélyéből. 
Egyébként: a modern olajgazdaság konfliktusokkal teli, népek könnyeivel és vérével írt története - mint oly sok más dolog az életben - egészen ártatlanul kezdődött.                                                  

                                                                      

TARTALOM

1. Bevezetés

2. Baku, a világ olajiparának bölcsője

3. Caricin és a Nobel fivérek öröksége

4. Pennsylvania, az amerikai olajipar szülőhazája

5. A Németalföldi harca a Standard Oillal

6. A perzsa olaj története

7. Az európai országok és egyebek

8. Az első világháború az olaj tükrében

9. Olajlelőhelyek a volt Oszmán Birodalom területén

10. A műbenzin

11. A magyar olaj története

12. Mennyi van még?

13. A nagy olajtársaságok és az általuk teremtett világ

14. Olaj és háború

15. Zöld illúziók

PENNSYLVANIA, AZ AMERIKAI OLAJIPAR SZÜLŐHAZÁJA

PENNSYLVANIA, AZ AMERIKAI OLAJIPAR SZÜLŐHAZÁJA

EGY IPAR SZÜLETÉSE

Az olajat két-háromszáz éve még pikáns gyógyszer különlegességnek tartották Amerikában. Az európai kontinensen, Bakuban már ősidők óta ismerték, és több száz éven át nagy távolságokat beutazva kereskedtek vele. A Kárpátok külső és belső peremén is évszázadok óta ismertek voltak természetes földgáz és olaj szivárgások, amelyeket legrégebben az Erdélyiek ismertek. Az Orosz Tudományos Akadémia úgy tudta, hogy Európa nyugatabbi területein csak elvétve fordul elő kőolaj és nem is gondoltak arra, hogy jelentősebb mennyiség valaha is akadhat. Az Orosz Tudományos Akadémia véleménye hosszú ideig megfellebbezhetetlen ítéletnek számított, miszerint Nyugat-Európában az olajnak csak elméleti jelentősége lehet, és egy-két vidéki entellektüel kivételével nyugati tudósok nem foglalkoztak olajjal.     
Kivételesnek számít a kontinens nyugati részén James Young (1811-1883) skót vegyész úttörő munkája, akinek figyelmét 1847-ben fölkeltette a Riddings és Alfreton környékén működő szénbányákban tapasztalt természetes olajszivárgás, Angliában. Az olaj a bányák ácsolatán keresztül csöpögött a homokkőből, s Young feltételezte, hogy ez a szénréteg hőjének hatására történik. Úgy gondolta, hogy a homokos ásványból az olaj melegítéssel talán mesterségesen is kinyerhető. Young ötlete bevált, az új olaj hasonló termékeket adott mint a bányászott kőolaj, és nagyon sikeres volt.                                                                                 
1808-ban Amerikában egy Ruffner nevezetű ember a Charleston melletti Great Kanawha völgyben só után kutatott, s legnagyobb bosszúságára olajra bukkant. 1833-ban Kelet-Ohióban egy hordó olajat tudtak a földből szivárgó forrásból összegyűjteni hetenként, és ötven centért adták gallonját az indiánoknak, akik gyógyító kenőcsöt készítettek belőle.

1853-ban a Massachusetts állambeli Walthamban Joshua Merill úr elhatározta, hogy Új-Skóciából egy furcsa anyagot - olajhomokot - importál vitorláshajóval Massachusettsbe. Huszonöt dollárért vásárolta tonnánként, és olajat állított elő belőle. Az olajból a vegyészek és patikusok különféle termékeket gyártottak. 1859-ben Amerika technikailag már teljesen felkészült volt arra, hogy az olajat hasznosítsa, csak éppen a nyersanyag hiányzott. Az a különös helyzet állt elő Amerikában, hogy bár pontosan ismerték az olaj tulajdonságait, nem állt rendelkezésre, ahol pedig bőven termett, nem értettek hozzá. A világ akkor még nagy volt, s a tudományos ismeretek csak lassan szivárogtak le a nép alsóbb rétegeibe. A tudósok elméleti kutatásaikkal voltak elfoglalva és nemigen szakítottak időt arra, hogy beutazzák Amerikát és olaj után kutassanak. Csak megbízhatatlan szóbeszéd alapján, jelentős késéssel értesülhettek arról, hogy az ország valamely távoli részén olajat találtak. Kentucky államban a földnek egy repedéséből évekig csorgott az olaj, de a lakosság nem tudott mit kezdeni vele, ezért csatornán a folyóba vezették. Később amikor szükség lett volna rá, a forrás elapadt. A szakemberek utánajártak a megkésett híreknek, de mire a helyszínre értek, csak azt állapíthatták meg, hogy évekkel korábban valóban folyt olaj, de-a lakosság legnagyobb örömére-eltűnt. Így aztán lassanként kialakult az a nézet, hogy Amerikában nincs olaj. Amerika azonban hatalmas ország. A XIX. század közepe táján óriási gyéren lakott területeit még alig ismerték. Széles folyamainak partjain apró települések szerénykedtek és azok, akik a jövőnek ezekben a metropolisaiban éltek, sem a francia Selligne, sem az amerikai vegyészek kutatásairól nem hallottak. Tudták azonban, hogy az országban sok az olaj, s hogy tönkreteszi a földet, és hogy csak az indiánok becsülik meg, akik csodatévő gyógyszernek használják. A préri egyik isten háta mögötti telepén nőtt fel Samuel Martin Kier pittsburghi gyógyszerész, aki ugyancsak jól tudta, hogy bőven van olaj az országban és, hogy a seneca indiánok kölönféle hókuszpókuszokat visznek végbe vele. Pennsylvania nyugati részén a seneca indiánok egy fortyogó, fekete folyadékkal tele gödörhöz vezették Roche d’ Allion francia misszionáriust, aki a földből szivárgó olajat megáldotta és gyógyszerként ajánlotta az izületi bántalmakban szenvedőknek. Mr. Kier a kémikusok eredményeiről ugyan mit sem tudott, de kreatív ember volt és elhatározta, hogy az indiánok nyomába lépve ő is csodát tesz az olajjal. Pittsburgh mellett Tarentumban olajforrásra bukkant és a területet bérbe vette. A szomszédságában kis házat épített, és az ajtóra kiírta: „Mr. Kier, gyáros”. Szomszédai sokáig nem tudták, hogy Mr. Kier mit akar gyártani az olajból. Annyit láttak az egészből, hogy Pittsburghből néhány „Vigyázat Törékeny” feliratú ládát hozatott az udvarába, majd bezárkózott és napokig nem mutatkozott. Néhány hét múlva azonban a sajtóból fél Amerika tudomást szerzett a „Seneca Oil” minden más elixírt túlszárnyaló, számtalanszor kipróbált gyógyerejéről. Kier szabadalmi oltalmat szerzett találmányára, és megalapította a Seneca Oil Company-t. Nemsokára Amerika szinte valamennyi drogériájában árusítani kezdték az apró, kecses butéliákat, amelyek különféle rikító színekben, különféle címkékkel kerültek forgalomba. Tartalmuk azonban egy és ugyanaz volt: a tarentumi spontán olajforrás közönséges nyersolaja. Az üzlet hamar virágba szökkent, az újságok hosszú cikkeket hoztak „Amerika csodálatos gyógyolajáról”. A vevők sorokban álltak a drogériák előtt, és hamarosan betegek is jelentkeztek, akik eskü alatt vallottak a Seneca Oil fenomenális képességeiről. A rikító színű üvegcsék mid gyorsabban folytatták hódító útjukat. Kezdetben bőrbetegségek ellen és fekélyekre kenve használták a csodatévő olajat, később torokgyulladásra, gyomorrontásra, májbajra is, végül már kolera, tüdővész és pestis ellen is kísérleteztek vele. Az új csodaszer híre Európába is eljutott. Százezrével vásárolták havonta az Új-és Óvilágban a kecses kis üvegcséket, amely ékesszóló bizonyítéka annak, hogy a tudatlan emberek a világ bármely részén elpusztíthatatlanok. Samuel M. Kier úr azonban nem érte be ennyivel. A forrás sokkal több olajat adott, mint amit a két tiszteletre méltó kontinens összes betegei elfogyaszthattak volna. Kier úr ismét gondolt egy nagyot, s egy napon egy címke nélküli üveget töltött meg olajjal, s egy philadelphiai laboratóriumba küldte. Úgy látszik fenntartásai voltak a Seneca Oil csodatévő erejét illetően, mert megkérdezte, hogy a mellékelt folyadékot mire lehet használni? A laboratórium megvizsgálta a mintát és azt felelték, hogy valószínűleg le lehet párolni, és finomított alakban lámpákban elégetni. Ez a kis útbaigazítás megtette a magáét, és Kier úr habozás nélkül fölszerelt egy lenyűgözően kezdetleges lepárló berendezést Pittsburghben, létrehozva ezzel Amerika első olajfinomítóját.  

Ez a vállalkozás is beütött. Hatvankét és fél centért adta a petróleumnak gallonját és az üzletmenettel nagyon meg volt elégedve. Mígnem egy napon az olajforrás hirtelen kiapadt. Kier úr erre sóbányászatra adta a fejét, s a világ lassanként megfeledkezett a Seneca Oilról.

Tíz évre rá, 1854-ben ismét napirendre került az olaj. A Brewer, Watson & Co. fűrészgyára Titusvillben (Pennsylvania) a telepükön fölbuggyanó nyersolajból mintát küldött a Darmouth College vegyészének, Georg H. Bisselnek. Bissel azonnal felismerte az új szerzet gazdasági jelentőségét. Fölfedezését megosztotta Sulliman professzorral, a Yale College vegyészével, és véleményt kért tőle. Sulliman professzor ismerte a francia Selligne eredményeit, és tekintélye volt. Válasza nem egyszerű levél volt, hanem terjedelmes irat, egyike az első tudományos értekezéseknek a petróleum használhatóságáról. Szakvéleménye lázba hozta Amerikát. Az olajból hirtelen öles szenzáció lett. Az újságok első oldalon hozták a döbbenetes hírt, hogy a sok bosszúságot okozó szutykos olajból könnyűszerrel lehet világítópetróleumot, paraffint, gépolajat, gázt előállítani. Olyan anyagnak van a birtokában-írta válaszában Sulliman- amelyből egyszerűen és olcsón igen értékes termékeket gyárthat! George H. Bisselt nem csak elméleti kérdések érdekelték, gyakorlati érzéke is volt. Azonnal megértette az idők szavát, és már néhány nap múlva Jonathan Eveleth nevű társával megalapította a Pennsylvania Rock Oil Companyt. Másnap Titusvillbe utazott, hogy megvizsgálja mi fán terem az olaj? Három évig ötletszerűen, szabatos munkatervek nélkül kereste az olajat, míg végül a 250 lakosú Titusville közelében rátalált arra a helyre, ahol olajat sejtett a föld bőre alatt. 1857-ben megtalálta azt az embert is, aki az olajkutatás embert próbáló feladatára alkalmasnak látszott. Edwin Laurent Drake ereiben az angol úttörők pezsgő vére csörgedezett, kifogyhatatlan vitalitású kalandor fajtából származott, amelyre különféle mesterségekben és területeken szerzett tapasztalatai szolgáltattak bizonyságot. Volt már kereskedő segéd, farmmunkás, szállító, folyami hajós, vasúti kalauz a New Haven vasútnál. A hálás utókor őrnagyként vagy ezredesként is emlegeti Drake-t, ami igen megtisztelő titulus olyan ember számára, aki sohasem volt katona. Bissel évi 1000 dollár fizetéssel a társaság felügyelőjévé tette Drake-et, és reklámcélból „kinevezte” ezredesnek. Úgy tűnik, Drake-nek sejtelme sem volt azokról a nehézségekről, amelyek ezúttal útját fogják állni. Csak a helyszínen, Titusvillben ismerte föl, hogy milyen nagy fába vágta a fejszét. Oil Creekben lakatlan pusztaságban ütötte föl tanyáját. Munkatársai képzetlen, hozzá nem értő emberek voltak, eszközei csak a legkezdetlegesebb fúrók, vésők, acélrudak voltak, ezekkel látott munkához. A természeti erők és az emberek mintha összeesküdtek volna ellene. A hirtelen beköszöntő zord tél megsemmisítette addigi munkáját, munkásai szétszéledtek. Titusvillben gúnyosan beszéltek az őrnagyról, nevetséges rögeszméjéről, lassanként remetévé vált. Drake mindenkitől elhagyatva, kigúnyolva, köznevetség tárgyaként, fázva és éhezve egyedül töltötte el a telet kis kunyhójában. Tavasszal azonban kölcsönkért egy kocsit és úttalan utakon elhajtott a folyón túl, a száz mérföldre lévő Tarentumba, ahol megismerkedett egy Smith nevű züllött alakkal. A hatalmas növésű fickó eredetileg kovács volt, valamikor Kiernél dolgozott és értett a sófúráshoz. Visszakocsizva Titusvillbe most már szakavatott kezek vezetése mellett hatolt a véső a föld bőre alá. (A rotációs fúrást még nem ismerték.) Két fiatal segédje, akik a kenderköteleken lengtek, és a nehéz ütő-vésőket kezelték, fiai, Sam és James voltak. A talaj zsíros volt és iszapos, ráadásul olajszagot árasztott. A kísérletnek most már sikerülnie kellett. 1859.augusztus 27.-én aztán egy szombati napon megtörtént a csoda, 21,1 m mélységből olaj buggyant a felszínre. Szárnyra kapott a hír, amelyet egész Tituswille tátott szájjal fogadott: Olajforrásra bukkantak. A habókos őrnagy (vagy ezredes) furcsa terve beütött, és Drake rögvest tekintélyes ember lett, mindenki levett kalappal köszöntötte. Edwin Laurent Drake elsőként írta be nevét az olaj nagy pionírjainak könyvébe. Drake sikerének híre futótűzként söpört végig Amerikán. Soha nem hallott számokról beszéltek, soha nem látott vagyonokról álmodoztak, amelyek egyik napról a másikra fognak megszületni, és megindult a szerencsevadászok véget nem érő hada. Csak karácsonyig negyvenezer „oilsmeller”-olajszaglász verődött össze az újonnan fölfedezett olajföldeken, és Tituswille lakossága kilencezer lélekre emelkedett. Bekövetkezett az első Oil Boom és az új elem megindult évszázados diadalútján. Az olajláz kezdetben északkeleti irányban terjedt New York állam, majd délnyugatnak Ohio és West Virginia felé, a nyolcvanas évekre pedig átterjedt az egész Alleghany-hegység vidékére. Az olajláz éppen olyan betegség, mint a nikotinfüggőség, vagy a drog. Annyiban mégis különbözik azoktól, hogy ez pozitív szenvedély, nem csak pusztít, épít is. Akit hatalmába kerít, azon ugyanúgy nem lehet segíteni. Fölkorbácsolja vérét, családjáról háza tájáról elfelejtkezik, és uralma alá hajtja egész lényét. Útnak indul a végtelen országúton a szerencse incselkedő délibábjának nyomában, lázban égő, rögeszmétől föltüzelt érzékei végighajtják a világon. Szelleme örökös feszültségben van, az eszme kérlelhetetlenül fogva tartja. Nincs menekvés, most már élete végéig ezt a piszkos, ragadós, fekete trutymó ígérte vagyont fogja hajszolni, az olaj nyújtotta kenyér után lohol egyik városból a másikba, miközben remény és kétségbeesés oszcillál lelke monitorján. Forrásokat fog fölfedezni, sötét lebujokban barbár bíróságok előtt revolverrel a kezében védi majd vélt vagy valós jogait, rengeteg pénzt fog keresni, majd elveszíteni, míg végül öregen és betegen, magányosa, mindenkitől elhagyatva szerencsétlenül jár valamelyik fúrótorony olajos iszapjában. Sokkal ritkább az olyan eset, amikor a megszállott vágyai beteljesednek, miután az általa megtalált folyékony arany kibuggyan a földből, elönti a vidéket, és fölfedezőjének életét is bearanyozza. Csak elvétve fordul elő, hogy a szegény kalandor olajmágnássá válik, beköltözik a városba, hogy tőzsdén folytassa bonyolult játékait.                                       
Az olajláz, amely 1860-ban kerítette hatalmába az Amerikai Egyesült Államokat, nemcsak az örök emberi kalandvágyban gyökerezett. Az olaj földolgozásának technikai feltételei már adva voltak, elvben eddig sem állt útjába semmi a drága nedű értékesítésének. Az egész világnak szüksége volt olajra. Olajat azonban köztudomásúlag csak Pennsylvania egyik távol eső csücskében lehetett találni Amerikában. Nem csoda tehát, ha ezt a csücsköt hirtelen csábító, kísérteties fény kezdte beragyogni. Bizonyosnak látszott, hogy itt kevés pénzzel, de sok munkával néhány év alatt hatalmas vagyont lehet szerezni. Mindazonáltal az új iparnak kezdetben hatalmas küzdelmet kellett vívnia. Az olajláztól megszállott mohó, merész férfiak ezrével vándoroltak Pennsylvania magányos, ember nem lakta völgyeibe és dombjaira, akiknek legtöbbje a ’60-as évek közepétől már polgárháborús veterán. Mindannyian edzettek voltak munkában, küzdelemben, és azoknak is kellett lenniük, ha a természettel és embertársaikkal vívott nehéz küzdelem során életben akartak maradni. A korabeli utazók beszámolói és a titusville-i John Mather fotográfiái lenyűgöző lényeglátással konzerválták az  anarchiáról és elhagyatottságról tanúskodó sokatmondó pillanatokat a megilletődött utókor számára: csontig lesoványodott emberek mellényben, keménykalapban üldögélnek rozsdás gépalkatrészek társaságában, az egymás hegyén-hátán fölállított fúrótornyok szinte összeakadnak az olajjal szennyezett mocskos folyó partján.   

                 

Ugyanakkor volt a pionírok életének egy másik, idealizált eszményképe, amelyben fölfedezők és úttörők voltak ők, akik képviselték a saját erejében bízó szabad vállalkozó heroikus alakját. Bármilyen nyomorúságosak voltak is a jelen körülmények, ők egy csodálatos jövőről álmodtak.

Nincs a világon még egy ipar, amely olyan villámszerű gyorsasággal, olyan rövid idő alatt nőtt volna föl, és olyan nagy jelentőségre tett volna szert, mint az olajipar. A fúrótornyok körül fából ácsolt kezdetleges lakótelepek keletkeztek, a majdani világvárosok szegényes csírái. Azok az emberek, akik itt laktak, még nemigen hasonlítottak az eljövendő idők öntelt, megállapodott olajmágnásaihoz. Többnyire széles vállú fickók voltak, kemény izmokkal, elszánt tekintettel. Egyetlen törvényük a nyers erő volt. Két kézzel akartak belemarkolni az erősebb jogán szerzett gazdagságba, ami a lábuk előtt hevert, jól meg akarták markolni, hogy el ne illanhasson. Különös élet keletkezett ez által az olajtelepeken, egy újfajta Western.                                                    

            

Nappal az olajforrások mellett ült az ember, tele hordóit számolgatta, s szomszédjával verekedett. Minden talpalatnyi földért, minden üres hordóért, minden rendelkezésre álló munkaerőért meg kellet küzdenie, a kés és revolver helyettesítette az ügyvédet és a bíróságot. Aki nem tudott bánni a fegyverrel és nem tudta megvédeni javait, vége volt. Itt csak az jutott előre, akinek helyén volt az esze és kemény volt az ökle. Az olajkeresők létért folytatott küzdelméről utólag romantikus képet festettek. Az egyik legékesszólóbb beszámoló Ida Minerva Tarbell 1904-ben megjelent klasszikus műve a Standard Oilról. Ida M. Tarbell az olajvidék szülötte. Édesapja olajbányász volt Pithole-ban. Így tekint vissza 40 év múltán gyermekkorának idillikus világára:        

                                                                                                                                                          
„Az élet gyorsan, színesen és örömtelin múlt ezek közt az emberek közt. Fiatalok voltak, mind a negyvenen innen, és mint az erejére ébredő ifjú, oly mohón néztek a harcokkal teli, fölemelkedést hozó évek elé. Hitték, hogy megoldják majd a túltermelés, a vasútépítési diszkriminációk és spekulációk váltakozó gondjait, hogy úrrá tudnak lenni a szükségleteiken, hogy el tudják szállítani a finomított olajat rendeltetési helyére. Ha akarnák, a világ legszebb városait építhetnék föl. Nem volt oly csodálatos dolog a földön, amelyben ne reménykedtek volna. Az önbizalom csúcspontján azonban hirtelen közbelépett valami, egy titokzatos kéz, amely megfosztotta őket hódításaiktól és tönkretette jövőjüket. Az ügyüket ért hirtelen és álnok támadás olyan nyílt megcsúfolása volt minden emberi és üzleti fair play-nek, hogy az egész olajvidék egy emberként lázadt föl ez ellen, ami ritkán fordul elő az Egyesült Államok kereskedelmének történetében."      

                                                                                                                                      
1859-ben 82.000 hordó (11.000 tonna) olajat bányásztak Oil Creekben, az első tíz évben 4 millió hordóval. 1872-ben az egész területen 15.900 hordó (2211 tonna) nyersolajat termeltek naponta. A hetvenes évek közepe táján ezen a vidéken már évi 6 millió hordó (834.000 tonna) olajat termeltek, 200 millió dollárt fektettek az olajüzletbe, 60.000 ember jutott munkához, s közöttük néhány tucat nagy vagyonhoz. Ezeket a nagy vagyonokat persze különféle veszélyek fenyegették. Vad spekuláció burjánzott el az olajkutak körül, alávaló üzérkedés. A versenytársak fúrótornyait fölgyújtották, a vezetékeket elvágták s a drága olaj az Alleghany folyóba ömlött, amelynek csobogó habjai hirtelen kizöldültek. E vigasztalan barakkvárosban most több milliomos élt, mint Amerika nagyvárosaiban. Igaz, hogy e milliomosok hirtelen szerzett vagyonát állandóan az a veszély fenyegette, hogy hibás spekuláció, egy hirtelen árzuhanás, vagy valamelyik ellenségük ravasz cselvetése következtében egyik percről a másikra visszazuhannak abba a koldussorba, amiből épphogy kikerültek. A rossz közlekedésnek és az ezzel összefüggő információ hiánynak tulajdonítható, hogy gyakran árutorlódás állt be az olajvidéken. Bőség és hiány váltakozása, a kereslet és kínálat egyensúlyának fölborulása itt már előrevetítette a tőkés gazdaságokat a későbbiekben vissza-visszatérően sújtó gazdasági válságok problémáját. Ennek megfelelően alakultak az árak. 1860-ban egy hordó olaj húsz dollárba került, egy évvel később már csak tíz centbe. 1863-ban nyolc dollárra emelkedett az olaj ára, 1865-ben három dollárra esett vissza. Az emberek tehát joggal féltették pénzüket. Minden okuk megvolt rá, hogy minél előbb kiadják, mert ki tudja, holnap kapnak-e még érte valamit? A gazdaság állapotának egyik jellemzője, a pénz forgási sebessége fölgyorsult. A hetvenes évek vége felé a források körül már templomok, színházak, könyvtárak álltak, kilenc napilap és hetven hetilap jelent meg. Az olajvidék kikupálódott.  Kemény öklű fajtából való lakói azonban keveset változtak. A templomok és könyvtárak üresen tátongtak, de annál magasabbra nőttek a fúrótornyok. Számuk százzal nőtt havonta.                                     
Az olaj és a vasút - mint gyerekkori jóbarátok - együtt nőttek fel. Egy tehetséges  angol mérnök, vállalkozó és vasútfejlesztő, Samuel Morton Peto jóvoltából az Atlanti & Nagy Nyugati Vasút jogelődjeinek tervei, amelyek Clevelandet az olajvidékkel összekötötték, már az olaj fölfedezése előtt megvoltak. A három jogelőd vasúttársaság még 1862. március 12.-i egyesülésük előtt kiépítette vonalait Oil Creekig, a fuvarosok pedig szekerekre rakták az olajjal töltött hordókat, ostorok pattogtak, kerekek csikorogtak, és elszállították rakományukat a folyópartra vagy a vasútállomásra.

    

A folyó partján csónakok és tutajok vártak a rakományra.

A fúrótornyok nyomában újabb és újabb olajfinomítók épültek szerte az országban. A nyersolaj itt alakult át benzinné, petróleummá vagy, ahogy akkor mondták: kerozinná. Az olajfinomítás talán még jobb üzlet volt mint a fúrás, de mindenesetre veszélytelenebb. Az olaj számtalan más ipar-és üzletágat éltetett. A szállítóvállalatok, lámpagyárak, whiskey árusok valamennyien erre a sötét aranyfolyamra települtek. Pithole volt az olajkorszak központja. Fénykorában, 1865-ben a 10.000 lakosú városnak nyolc szállodája volt, két távirdája, egy színháza, egy napilapja-és miként egy kortárs följegyezte-„ötven baráti társasága volt, amelyek az erkölcstelenségnek olyan tanyái, amilyet a világ még nem látott.” Pithole volt az olajkorszak kommunikációs központja is, övéké volt akkoriban az USA harmadik legforgalmasabb postahivatala. 1861-ben itt fektették le a világ első, 6 km hosszú olajvezetékét, amely Pitholét Oil Cityvel és Oleopolisszal kapcsolta össze. A romantikus lelkű turista, aki másfél évszázaddal később a letűnt kor keze nyomát látni szeretné, már nem talál semmit, csak egy múzeumot és egy táblát, amely hírül adja, hogy volt itt valaha egy kísértetváros, amely élt 500 napot. Pithole a kísértetváros, figyelmeztető emlék: az olajmezők kimerülnek. A hősi korszak pionírjai úgy gondolták, hogy olajat mindig találnak valahol. Úgy érezték, van valami gondviselésszerű abban, hogy éppen akkor fedezték föl ezt az értékes, folyékony anyagot, amikor a bálnákat már kis híján kiirtották a tengerek vizéből. A deszkavárosok keletkeztek és elmúltak, de a szerencsevadász olajbányászok számára nem volt kétséges, hogy mindig lesznek újabbak. Pennsylvania vándorai, akik olajat keresve Amerika-szerte vándoroltak, az egész olajüzletnek sajátos nomád jelleget kölcsönöztek. Drake sikeres fúrása után egy-két évvel már nem lehetett elképzelni olaj nélkül Amerikát.

 Úgy látszott, hogy az új ipar végleg gyökeret eresztett az olaj áztatta mezőkön. Ám hirtelen, minden látható ok nélkül különös válság ütött be az olajmezőkre. Az üzlet akadozni kezdett. Az olajiparosok és azok a vállalkozások, amelyek közvetve az olajból éltek, egyre több pénzt veszítettek. Egyik balsiker a másikat kergette. Az olajipar bonyolult szerkezetében beszorult valamelyik fogaskerék. Vad rémület lett úrrá az iparosokon. Hiába keresték a válság okát, a rejtélyt képtelenek voltak megfejteni. Semmiféle logikával nem volt megoldható a válság rejtélye, mégis itt volt a nyakukon, minden igyekezet ellenére aláásta az ipar erejét, megbénította a vállalkozó kedvet, tönkre tette az üzletet. Mintha egy láthatatlan kéz csírájában akarná megfojtani a jól prosperáló új üzletet. Ekkor született az ominózus kifejezés, hogy „kilyukadt a piac.”            
                                                                                                                                                                                               
1872-ben óriási felháborodást keltve kitudódott, hogy ki vitte csődbe sok-sok vállalkozó üzletét. Kiderült, hogy az Ida Tarbell által említett „Titokzatos Kéz” megtestesítője egy szorgalmas tisztességtudó, istenfélő fiatalember volt, aki nemrég tűnt föl az olajmezők körül, és nevét még senki sem ismerte. Nagy vagyont ez időtájt aranyásással lehetett keresni a napfényes Kaliforniában, vagy olajkutatással William Penn erdőországában, Pennsylvaniában. Sok ezer pénzsóvár olajszaglász társához hasonlóan egy csöndes, jámbor fiatalember is elutazott oda, ahol olajjal átitatott dollárok bugyogtak a földből: Oleopoliszon és Pleasantvillen-a „Kellemesség városán” át a kicsiny Titusville-be. 1862-ben, három évvel az olaj megtalálása után, a huszonhárom éves fiatalember érdeklődését két fontos körülmény kötötte le. A Pennsylvaniában égő olajláz és a közelgő polgárháború. Két lehetőség állt előtte: Vagy Clevelandben marad és kihasználja a várható hadiszállítás nyújtotta kereskedelmi előnyöket, vagy enged az olajláz kínálta üzleti lehetőségeknek. A hömpölygő arany hullámverése elsimította hazafias érzésének szolid rezdülését is, amikor Lincoln elnök felhívására fél Cleveland fegyvert fogott, hogy a rabszolgatartás eltörlésének ellenszegülő déli államokat jobb belátásra bírja. 500.000 és 750.000 között volt azoknak a száma, akik az elnök fölhívására otthagyták az iparosodott észak üzemeit és az ország munkaképes lakosságának több, mint 50%-a a csatatéren harcolt. Bár az amerikai kontinens mindmáig legvéresebb háborúja 1861. április 12.-én már elkezdődött, a halál aratása 1961 júliusában Bull Runnál vette kezdetét és az Unió szörnyű vereségével végződött. A kaszás négy évig aratott, s ez alatt mintegy 600.000 fiatal férfi, főleg munkás és farmer vesztette életét. 400.000-nél is több volt a golyótól sebesült, súlyos égési sérült és rokkant katonák száma. 2400 jelentős ütközet zajlott le, amelyek neve fönnmaradt, de ezrével voltak olyan útmenti összecsapások, amelyek helyét a történetírás nem jegyezte föl. Miközben Washingtont két éven át az a veszély fenyegette, hogy a déliek kezére jut, az egész város egy hatalmas kórházzá vált. John Davison Rockefeller, a pennsylvaniai olajüzlet tiszta fejű figyelője magasabb rendű célok megvalósítására érezte magát hivatottnak, minthogy életét a déli államok rabszolgáiért kockára tegye. Inkább tucatnyi családnak évi háromszáz dollár járadékot fizetett, hogy ezzel a férfiak bevonulását elősegítse, magát pedig megváltsa a katonai szolgálat alól. Ez akkoriban nem volt sem törvénytelen, sem szokatlan eljárás. A hadkötelezettségről szóló 1863-ban megjelent törvény ugyanis lehetővé tette, hogy helyetteseket lehet állítani. Rockefeller nekirugaszkodott hát az utazásnak és clevelandi üzlettársával, Maurice B. Clarkkal (1827-1901) megjelent az olaj bűnös Bábelében az oil-creeki piacon, ahol figyelmesen megtekintette jövőbeni hőstetteinek színterét. Eljárt a lebujokba, meglátogatta az olajközpont barakkjait, szemügyre vette az újdonsült milliomosok vad hordáját. A fúrótornyokon zászlók lobogtak: „Olaj vagy a pokol”-volt rajtuk a jelszó. Állig fölfegyverzett emberek tapostak az olajos iszapban. A gazdagon buzgó olajforrások és a szédületes gyorsan szerzett milliók látványa nem ejtette meg a fiatalembert. A többiek fúrtak és spekuláltak, egyikük-másikuk meg is gazdagodott, de Rockefeller kiszámította, hogy ezer fúrás közül jó, ha harminc eredményes. Ezt a kockázatot nem akarta vállalni, nem volt kalandor természet. Az olajláz és a pionírok hősi korszaka nem kápráztatta el. Társa, Clark is egyetértett vele. Mialatt Oil Creekben Százával építették a fúrótornyokat, az emberek milliókat kerestek és vesztettek, kocsmákban és bordélyokban zajlott az élet, Clark és Rockefeller egy kis finomító vállalatot alapított, ahol a nyersolajat nemesebb termékekké fogják feldolgozni. Clarke üzletrészét George W. Gardnertől (1834-1911) kapta, aki 1859-ben csatlakozott M.B. Clarke-hoz és J.D. Rockefellerhez, hogy céget alapítsanak, akik akkoriban gabonakereskedéssel foglalkoztak. Gardner rövidesen visszavonult az üzlettől, részét pedig Clarke-nak engedte át. A finomító Clevelandben volt, és kezdettől biztos üzletnek látszott, amely eleinte nem kecsegtetett kiemelkedően magas nyereséggel, de legalább nem függött a sors önkényétől, a föld belsejének szeszélyeitől. A két alapítón kívül Clark testvérei, James és Richard is részt vettek az üzletben. Az olajban rejlő üzleti lehehetőség Rockefelleren kívül másoknak is, ihletet adott, közük Samuel Andrews-nak (1836-1904), egy angol bevándorlónak, aki Dean cégénél szénolaj előállításával foglalkozott. Egyéb földi javak hiányában Andrews szakértelmét hozta a vállalkozásba, aki szintén a clevelandi olajfinomító tulajdonosa lett. Rockefeller a befektetett pénztőke fejében nagyobb volumenű és hatékonyabb termelést követelt Andrews-tól, a vásárlást és eladást maga vette kézbe. Az immár két finomítóból álló szerény kis vállalkozás jó üzletnek mutatkozott. A többieket irgalmatlanul magával ragadta az olajláz. Hatalmas vagyonokat vesztettek a sikertelen fúrásokkal s esztelen spekulációkkal kockáztatták nehezen szerzett pénzüket. Rockefeller azonban egy kis tisztán tartott irodában ült, a kibányászott nyersolajat megvásárolta és kész lámpaolajat adott el. Az üzlet virágzott. A fiatalember nem evett, nem pihent, nem aludt. A pénz aszkétája volt. Ide-oda cikázott az olajforrások között, fölkutatta a legolcsóbb olajat, olcsó hordókat fedezett föl, s három év alatt társaival együtt 100.000 dollárt gyűjtött. Pár éve még heti négy dollárt keresett. Rockefeller mivel jó üzletember volt, nem látta be, miért kellene a cég hasznát örökre négyfelé osztani. Úgy gondolta, nincs már szüksége másra, mint Andrewsra, a szakemberre. Egy napon magához kérette üzlettársait és fölöttébb tisztességes, vagy legalábbis annak látszó ajánlatot tett nekik: Árverezzük el magunk között a finomítót! Mondta Rockefeller. Akik a legtöbbet ajánlják, azoké a gyár, a másik kettő kiválik! A két Clark elfogadta az ajánlatot. Ez a manőver már szemlátomást magán viselte a nagyvonalú Rockefeller-féle üzleti módszerek főbb vonásait.                                                                                                                                     

A szokatlan árverés egy ügyvéd, egy közjegyző, és egy hivatalos árverező közreműködésével zajlott le. Rockefeller elsőnek 500 dollárt ajánlott. Az ellenfelek ezret. Rockefeller kigombolta a gallérját s 1500 dollárt kínált. Az ellenfelek is kigombolták gallérjukat és 2000 dollárra emelték ajánlatukat. Az árverezés órák hosszat tartott. A homlokokról gyöngyözött a veríték, a volt társak és barátok ingujjra vetkőzve könyököltek az asztalon s izgalomtól rekedt hangon egyre hatalmasabb összegeket vagdostak egymás fejéhez. Az áldatlan hadakozásból a Rockefeller-Andrews duó került ki győztesen, valamennyiük közül a legjobb idegzetű és leghidegvérűbb Rockefeller volt. A délután folyamán övék lett a két finomító 72.500 dollárért. Embertelen takarékossággal párosult önfegyelemmel a pénz aszkétája kivívta élete első nagy diadalát. Zsebük ugyan kiürült, de volt szakértelmük és övék volt a két Rockefeller & Andrews finomító. John D. bízott Istenben és a saját életrevalóságában. Barbár és optimista volt, mint egy rablólovag. Nem volt szükség különösebb éleslátásra, hogy felismerje: A petróleum üzlet négy szegmensre tagozódik: a termelésre, szállításra, feldolgozásra, és értékesítésre. Ez ma is így van, de Rockefeller más szemmel nézte a dolgokat. Észrevette a termelés területén mutatkozó áldatlan összevisszaságot és a gátlástalan kapzsiságot, amivel az egyik olajvadász a dzsungel könyörtelen törvényei szerint elragadja a zsákmányt a másiktól. Nem véletlenül hívták az össze-vissza fúrásoknak ezt a hősi időszakát „wild cat period”-nak, vadmacska korszaknak. Azt is észrevette már régen, hogy az olaj tulajdonképpeni fölfedezője, a fúrótorony tulajdonosa, aki a legtöbbet dolgozik, az keresi a legkevesebb pénzt. Fölismerte továbbá azt is, hogy az olajfinomító is leadja keresetének jelentékeny részét a szállítóknak, a vasúttársaságnak. Első reakciójaként azt forgatta a fejében, hogy egy csővezeték megépítésével kiiktatja a folyamatból a nyakán élősködő fuvarozókat. Csakhogy annyi pénze senkinek sem volt, hogy Oil Creektől New Yorkig elegendő csöveket hozasson. Rockefellert nem hagyta nyugodni a probléma. Amerikában ő ismerte föl elsőként, hogy a siker kulcsa a logisztika, Európában a Nobel fivérek. Néhány évvel később ugyanezekkel a nehézségekkel kellett megküzdeniük a Nobel fivéreknek is Bakuban. Rockefeller szemlét tartott az olajtelepeken, és megállapította, hogy a többi olajfinomítót is ugyanezek a problémák gyötrik. Elhatározta, hogy néhány sorstársával érdekközösségbe tömörülnek, és egyesült erővel megregulázzák az ellenséget. Ekkor született meg az a félelmetes ötlet, amelynek az olajipar első nagy válságát köszönhette.                                                                          
A XIX. század harmadik harmadának Amerikájában három hatalmas vasúttársaság uralta a pennsylvaniai olajvidéket. A New York Central Vasút, és az Erie Vasút, amelyek tulajdonosai voltak az olajvidék legfélelmetesebb vámszedői, a leghírhedtebb és leghatalmasabb vasútmágnások: a legendás hírű Cornelius Wanderbilt és fia, William. A pennsylvaniai olajvidék folyékony aranyát szállította továbbá a Pennsylvania Vasúttársaság. A New York Central Vasút vonalai a századforduló környékén.

A vasutak minden kockázat nélkül dolgoztak, mégis többet kerestek, mint a fúrótornyok és finomítók tulajdonosai együttvéve. Ennek a lehetetlen helyzetnek most véget kellett vetni. A finomítók összeálltak s hatalmas véd és dacszövetségbe tömörültek a vasúttársaságok ellen. A gazdaságtörténetben ezt lehet tekinteni a monopóliumok kialakulásához vezető első lépésnek. 1870. január 10.-én fölvirradt az a nap, amikor néhány eladdig önálló olajfinomító részvénytársaság egyesülésével J. D. Rockefeller Clevelandben megalapította a Standard Oil Company nevű olajvállalatot, amelyben Andrews főfelügyelői státuszt kapott. Az alaptőke egymillió dollár volt, a részvényeket az alapítók között osztották szét. A clevelandi Standard már születése pillanatában uralta az amerikai olajipar egytizedét. Az új vállalatot is Rockefeller vezette és első dolga volt, hogy megfelelő bajtársak után nézzen, akikkel közösen vehetik föl a további harcot a nagy vasúttársaságok ellen.                                                                   
1871. május 19.-én 12 olajfinomító újabb érdekközösségbe tömörült a South Improvement Company-Déli Termelői Társaság (SIC) nevű cégben, amely szintén Rockefeller vezetése alatt állott. Az olajvidék hamarosan megérezte a társaság keze munkáját.                                                                                                                         

1872. január 2.-án a három vasúttársaság igazgatóságán megjelentek a tizenkét olajfinomító képviselői. Leültek az asztalok mellé, elszívtak egy pipadohányt, és panaszkodni kezdtek a rossz üzletmenetre. A vasútigazgatók udvariasan bólogattak, mire az olajosok még keserűbb arcot vágtak s szerényen, szinte elhaló hangon üzleti ajánlatot tettek a vasútigazgatóknak, olyan ajánlatot, amely párját ritkítja az ipar és kereskedelem történetében. Csöndesen, udvariasan magyarázták az ámuldozó vasúti tisztviselőknek különös ajánlatukat. Ez röviden abban állt, hogy a tizenkét gyáros kötelezi magát, hogy a teljes petróleumtermelését a három vasúttársaság vonalain szállíttatja el. Hogy megkönnyítsék a vasutak munkáját, az állomások közelében tároló tartályokat építenek, itt fogják tartalékolni az olajat. Ennek fejében nem kívánnak egyebet, mint hogy a vasutak külön titkos rabattot adjanak nekik a szállításra. Az olajképviselők igen nagylelkűek voltak. Minden olajukat átengedték fuvarozásra a vasutaknak, sőt mi több, még azt is megengedték, hogy idegen cégek olaját szállítsák. Ezért a nagylelkűségért pedig csak kijárt annyi ellentételezés, hogy saját áruik elszállításához némi kis engedményt kapjanak. Egyszerűen és tisztességtudóan azt kérték tehát a három vasúttól, hogy fizessenek nekik kárpótlást az után az olaj után, amit idegen vállalatoktól vesznek át szállításra. Nehogy azonban a vasutak veszteséget szenvedjenek a visszatérítés miatt, emeljék föl duplájára a fuvardíjat mindazon szállítmányok esetében, amelyeket nem a South Improvement Company ad fel a vasútra, javasolták az olajosok. A vasutak ezen kívül kötelezzék magukat arra, hogy a konkurens vállalatok fuvardíját mindannyiszor fölemelik, valahányszor ezt a South Improvement javasolja. Hogy a konkurenciát teljesen kiszorítsák, a tizenkét finomító még arra is kényszerítette a vasutakat, hogy naponta közöljék velük, hova és mennyi olajat szállíttatnak a versenytársak. A South Improvementnek más kívánsága nem volt. Nem kell túlságosan szigorú erkölcsbírónak lenni ahhoz, hogy belássuk, milyen nehezen egyeztethető össze ez az eljárás úgy a kereskedelmi tisztesség, mint az általános etika elveivel. Elképzelhető az a csodálkozással vegyes megdöbbenés, amit ez a pimasz eljárás kiváltott az elképedt vasútigazgatókból. Vélhetően fölugrottak és ajtót mutattak a rámenős látogatóknak. A látogatók nyilván számítottak erre. De másnap újra eljöttek, harmadnap is megjelentek az irodában, és egyre nyomatékosabban adták elő ajánlatukat. Nem tudni pontosan, hogy a vasutak miért fogadták el mégis az ajánlatot.                                                                                                                                       
Amikor évek múlva az öreg Vanderbiltet megkérdezték erről, elvigyorodott. Mi vasutasok agyafúrt emberek vagyunk-mondta-de Rockefellerék azt hiszem, még rajtunk is túltettek. Rockefeller is elmondta egyszer sok évvel később véleményét az esetről. Fiatal barátom-közölte mosolyogva a fölháborodott moralistával, aki szemére vetette a titkos különrabatt ügyét. -Én is ellene vagyok a titkos rabattoknak, ha nem én kapom őket.                          
A kárvallottak köreiben azonban fantasztikus hírek keringtek arról, hogy mi történt 1872 januárjában. Milliós vesztegetésekről beszéltek, zsarolásokról, fenyegetésekről, hamisított levelekről. Az igazgatókat állítólag azzal bírták rá az ajánlat elfogadására, hogy a vasúti pálya felrobbantásával fenyegetőztek. Bárhogy történt is, annyi bizonyos, hogy a vasutak 1872. január 18.-án aláírták a titkos szerződést, és február 26.-án a hivatalos fuvardíjak a duplájára emelkedtek. Ezzel megkezdődött az a titokzatos válság, amely csődbe juttatott sok ezer kisebb-nagyobb vállalkozást és csődközelbe juttatta az egész fiatal olajipart. Március 25.-én Vanderbilt becsületszavát adta, hogy senkinek sem ad többé titkos rabattot. Rockefeller is ünnepélyesen becsületszavát adta, hogy nem kér többé a maga számára titkos rabattot. A tizenkét finomító vállalat közben élénken prosperált. Konkurenseik elvéreztek a magas viteldíjon, ők meg szinte ingyen küldözgették Amerika-szerte olajtermékeiket. Mindezek tetejébe pedig még hosszú listákat is kaptak a vasutaktól azokról a cégekről, amelyeknek a konkurensek szállítottak. Ezekhez menten küldték is utazóügynökeiket, akik sokkal olcsóbban kínálták ugyanazt a petróleumot. A hivatalos fuvardíj abban az időben 2,56 dollár volt hordónként és 100 mérföldenként. Rockefeller cége csak 1,06 dollárt fizetett, de 1,06 dollárt kapott a vasutaktól minden elszállított idegen hordó után. Ha például  valamelyik konkurens cég 1000 tonna olajat szállíttatott el vasúton, Rockefeller ingyen szállíttathatott 1000 tonnát. Rockefeller szerény, puritán egyszerűségben élő ember volt, de szemlátomást nem volt megelégedve ezzel a szerény eredménnyel. Mint már szóltunk róla, nem tisztázott, hogy kitől származik ez a bomba ötlet, annyi bizonyos, valamennyi szövetségese közül Rockefeller húzta belőle a legnagyobb hasznot. A csöndes, szerény fiatalember hamarosan két és fél millió dollárra emelte a clevelandi Standard Oil Company alaptőkéjét, és nekilátott az olajvidék tervszerű meghódításának. Úgy látszik, lelke mélyén ő sem bízott a szerződés örökkévalóságában, a maga szerény és kedves módján először is a saját jövőjét kívánta biztosítani. A fiatal ragadozó figyelmét magára vonta 26 gyenge lábon álló olajfinomító. Az általa előidézett válság alighogy megkezdődött, a szerény, jólelkű fiatalember szomszédolni kezdett a döglődő olajfinomítók tulajdonosainál. Türelmesen végighallgatta panaszaikat, sűrűn és bánatosan bólogatott, majd annak a csüggeteg véleményének adott hangot, hogy az illető gyár alighanem hamarosan csődbe jut. Ha ilyenkor a házigazda hirtelen elsápadt, a Standard Oil Company jámbor vezére szánakozóan barátságos arccal kijelentette, hogy merő barátságból szívesen segítségére siet a kedves szomszédnak. Majd szigorú titoktartás terhe mellett elárulta a South Improvement szerződésének hétpecsétes titkát. –Álljon a talpára ember! –Biztatgatta a megrendült gyárost. Álljon a talpára és csatlakozzon hozzánk, mielőtt végképp csődbe megy! Ne bocsátkozzék kilátástalan harcba! A South Improvement pozdorjává zúzza, még mielőtt védekezésre gondolhatna! Ha azonban hozzánk csatlakozik, megmentheti a boltját. Készpénzt kínálok magának, vagy Standard Oil részvényeket, tetszés szerint. Ha jól akar járni, válassza a részvényeket és a gyerekei áldani fogják a nevét, hogy megfogadta a tanácsomat. A megtört emberek könnyen behódoltak, a célba vett huszonhat gyár közül egy hónap leforgása alatt húszat a Standard Oil bekebelezett. A klasszikus metaforával élve a nagyhal megette a kishalat. Gyorsan elért sikerei után Rockefellernek minden oka megvolt rá, hogy féltse ráncos bőrét. A titkos szerződések nem maradhattak örökre titokban, sőt a hétpecsétes titok igen hamar napvilágra került. A kétségbeesett olajvállalkozók egy nap kinyomozták az igazságot, és a fölháborodás vihara kis híján elsöpörte a Standard Oilt. Titusville-ben a fehéren izzó hangulat tetőpontra hágott. Tömeggyűléseket hívtak össze, bizottságokat szerveztek, a felbőszült olajtulajdonosok állig fölfegyverkezve cirkáltak az utcákon, megesküdtek, hogy meglincselik a vasútigazgatókat és a South Improvement valamennyi tagját. Ezek elmenekültek a népharag elől és biztos rejtekhelyen vészelték át a forró napokat. A tizenkét alapító tagot bojkottálták, egyetlen csepp olajat sem kaptak többé. A kisvállalkozók egymillió dollárt adtak össze a lánckereskedők módszeres ellehetetlenítésére. Fölfegyverzett emberek járőröztek az utcákon, naphosszat ordítoztak a Standard Oil irodái előtt, betörve ablakaikat. A vasúttársaságok irodáiban is megjelent egy fölfegyverzett csoport és a rabatt-szerződés fölbontását követelték. A reszkető igazgatók nem mertek ellenkezni, a szerződést fölbontották. A South Improvement irodáit állami beavatkozásra bezárták, a céget fölszámolták. Az olajvállalkozók hálás tömege ismét az utcákra tódult és diadalmenetben trombitákkal, zászlókkal meneteltek a tartománygyűlés háza előtt. Lelkesen éltették az igazság fényes győzelmét. A kereskedői becsület és tisztesség, íme, mégiscsak diadalt aratott a sötét ármány fölött. Legalábbis egyelőre!                                                                                                                                                      A South Improvement ügy igazi győztese egyedül Rockefeller volt, hiszen a válság idején mohó kezeivel bekebelezte az ország legjobb olajfinomítóit. Mire a South Improvement Company körül elült a csatazaj, 1872-re a szerény istenfélő fiatalember egyedüli tulajdonosa volt az Egyesült Államokban működő olajfinomítók egyötödének és Ohio összes finomítójának. De Rockefeller nem elégedett meg ennyivel. Ő mindet akarta. Amerika összes olajfinomítóját egy kézben, mégpedig a maga kezében akarta egyesíteni. Tervei és módszerei párjukat ritkítják az ipar és kereskedelem addigi történetében. A vihar elültével 1872. május 15.-én megjelent Titusville-ben, az olajipar központjában. Hűvösen fogadták a gyűlölt ellenséget, gyanakvó, megvető tekintetek fogadták, bármerre ment. A szerény fiatalember föl sem vette. –Ismerem a pénzszerzésnek olyan útját-módját, amiről nektek fogalmatok sincs! -Mondta. Az emberek gyanakvóan mosolyogtak, mindazonáltal megjelentek a nagy tömeggyűlésen, amit tervének ismertetésére Rockefeller hívott össze. Május 16.-án tartották meg a gyűlést. A hatalmas terem dugig megtelt az ország az ország olajtermelőivel, finomítóival, gyárosaival. Feszült, ideges kíváncsiság vibrált a levegőben. Rockefeller első és egyben utolsó nyilvános szereplése volt ez. Fölment az előadói emelvényre, és szerényen csak annyit kért a jelenlévőktől, engedjék át neki és csak neki Amerika egész olajiparának ellenőrzését. -Az olajipar válságos helyzetben van-mondta. Itt mindenki mindenki ellen harcol. Ezért zuhannak az árak. Ha szót fogadtok nekem, minden másképp lesz. Ha összefogunk, felléphetünk a vasutak ellen és külön rabattokra kényszeríthetjük őket! Rockefeller itt elvetette a sulykot. Ez a kifejezés, hogy „külön rabattok,” úgy hatott a megvadult emberekre, mint bikára a vörös posztó. A megbántott tömeg fütyülni és ordítozni kezdett, az emberek fölugráltak helyükről és öklüket rázták Rockefeller felé. Csirkefogó! Tolvaj! Gazember! –Hangzott mindenfelől. A felbőszült tömeg magatartása egyre fenyegetőbbé vált. Rockefeller ráncos arca elsápadt. Látta, hogy aligha engedik többé szóhoz jutni, jobbnak látta hirtelen mozdulattal leugrani az emelvényről, és a fölhangzó vad szitkok záporában elhagyni a termet. A nép kegyét tehát nem sikerült elnyernie, de a szerény fiatalember nem hátrált meg. Az a körülmény, hogy a többiek hülyék nem jelenti azt, hogy neki sincs esze. Elhatározta tehát, hogy magának szerzi meg azt, amit a közösségnek fölajánlott, és saját szakállára fog dolgozni.                                   
Rockefeller nem akarta tönkretenni barátját, Vanderbilt sem akarta elveszíteni Rockefeller barátságát. A két úriember Vanderbilt irodájában találkozott és a szerény Rockefeller a maga lekötelező módján a következő kedves ajánlatot intézte a vasútigazgatóhoz: Kedves barátom-mondta-nem szeretném Önt megkárosítani. Képzelje el, milyen kellemetlen következményei lennének, ha én minden árumat vízi úton szállítanám. Nem szívesen tenném meg, de kénytelen leszek, ha nem kapok Öntől egy kis titkos külön rabattot. Vanderbilt eleinte különféle kifogásokat emelt a kéréssel szemben, beszélt esküszegésről, becsületszaváról, lelkiismeret furdalásról. Ezeket a gyerekes ürügyeket a mélyen vallásos, istenfélő úriember gyorsan elhallgattatta: jókora köteg Standard Oil részvényt kínált föl a vasútigazgatónak. Mindössze néhány hét telt el Vanderbilt és Rockefeller becsületszóra tett nyilvános kijelentései óta, Vanderbilt saját kezűleg aláírta az újabb szerződést, amelyben a nyilvánosan meghirdetett fuvardíj tételekből titkos külön rabattot biztosít Rockefeller számára. Rockefeller egy óra alatt elérte, amit akart. Az első esztendőben kereken egymillió dollárt keresett a titkos rabatt révén, amelynek pénzügyi tranzakcióit a Kuhn és Loeb bankház intézte. 1873-ban már tovább jutott és 3.500.000 dollár alaptőkével megalapította a Standard Oil of Ohio társaságot. Az újabb titkos rabatt nyújtotta kis mellékkereset megélénkítette vállalkozó kedvét, mire ismét kirúgtatott a porondra és ujja köré csavarta a másik két vasúttársaságot, az Erie-t és a Pennsylvania Raillwayt. Az olajmonopólium felé vezető úton riválisai dzsungelében csapást vágott, aki útjába állt, hullaként maradt mögötte. Amerika szinte minden önálló olajfinomítója elesett ebben a harcban. Kegyetlen, szívós, könyörtelen küzdelem volt ez, amelyet a csöndes, szerény fiatalember vadállati kegyetlenséggel harcolt végig. Mire a végére ért, a titkos rabattok pillérei magasan a világ fölé emelték John Davison Rockefeller olajtrónusát. 1874 tavaszán Andrews - aki gyakran más véleményen volt mint Rockefeller - Standard Oil érdekeltségei is Rockefeller kezébe kerültek 1 millió dollárért.

1874 nyarán újabb rablókalandra határozta el magát. Társának, Henry M, Flaglernek kíséretében kirándulást tett Sartoga Springsbe, a szép kaliforniai üdülőhelyre. Ugyanakkor Warden és Lockard urak, két hatalmas olajfinomító tulajdonosai, szintén szükségét érezték egy kis kaliforniai kikapcsolódásnak. A négy úr merő véletlenségből éppen a szállodában találkozott. Zárt ajtók mögött hat órás tárgyalás után a négy nyaraló szövetségre lépett. A titkos szövetség a Central Association nevet kapta. Célja az volt, hogy az olajvállalatokat titkos központi vezetés alatt egyesítse, de úgy, hogy a nyilvánosság erről ne szerezzen tudomást. Kifelé maradjon az a látszat, hogy elkeseredett küzdelemben álló versenytársak. A titkos szövetség vezetője természetesen a szerény csöndes úriember volt, aki ezzel a lépéssel letette fölépítendő világtrösztjének alapkövét. A finomítók valamennyien arra kényszerültek, hogy szép sorjában belépjenek a titkos szövetségbe. A tagok megkapták a titkos különrabattot, így nem függtek többé a piaci ár ingadozásaitól. Rockefeller viszont teljhatalmat kapott arra, hogy annyi nyersolajat vásároljon, majd földolgozva adjon el, amennyit akart, saját szakállára tárgyaljon a vasutakkal, és maga állapítsa meg a tagok által földolgozandó és elszállítandó olajmennyiséget. A tröszt tagjaival Rockefeller igazságosan járt el, de ellenfeleit kíméletlen durvasággal megsemmisítette. Amerika nagyvárosaiban sorra megismétlődött a folyamat: Rockefeller váratlanul és villámgyorsan a helyszínen termett s mindenkinek a hasába lyukat beszélve, megzsarolva, megfélemlítve lépésről lépésre véghezvitte tervét. Támadásának senki sem tudott ellenállni, a finomítók vagy tönkrementek, vagy csatlakoztak a tröszthöz. A szerződések olyannyira titkosak voltak, hogy a szövetségesek csak éjjel találkoztak és meg kellett esküdniük, hogy a megállapodást családjuk előtt is titokban tartják. A tagok közül senki sem tudta, hogy voltaképpen mekkora a tröszt és hogy kik a tagjai. A Central Association mély titokzatosságba burkolózott és ugyanaz a sűrű köd vette körül Rockefeller személyét is. Hatalma ekkorra már olyan óriásivá nőtt, hogy a nagy vasúttársaságok is félni kezdtek tőle. 

A vasútüzemben nélkülözhetetlen kenőolaj ellátás folyamatosságát veszélyeztette, hogy Rockefeller folyamatosan srófolta fölfelé az árakat. A vasúttársaságok soraiból vált ki az egyetlen számottevő renitens 1876-ban. A hatalmas Pennsylvania Vasúttársaság elhatározta, hogy kissé megfricskázza Rockefeller orrát. Összevásárolt néhány, a tröszttől független olajfinomítót, és olajtartályokat állított a vasút területén elsősorban saját kenőolaj fogyasztásának kiegyensúlyozott biztosítására.                  

A vasút ugyanis a gépipar egyéb szereplői mellett a legnagyobb kenőolaj fogyasztók közé tartozott. A vasút számára létfontosságú kenőolaj és pakura mellett keletkező egyéb kőolajpárlatokat az Empire társasággal együttműködve értékesítették. Azt beszélték, hogy Rockefeller küzdelmes életének legrosszabb napja az volt, amikor megtudta, hogy a Pennsylvania betolakodott az olajüzletbe és ellene fordította legtitkosabb csodafegyverét. Gutaütés kerülgette, amikor tajtékozva berontott a vasútigazgató irodájába, szemrehányások közepette kérdőre vonta a vasút vezetőit és állítólag a Bibliából is fejükre olvasott. A megszentelt idézetek azonban ugyanúgy hatástalanok maradtak, mint egyéb érvei és kitört a nyílt háború. Tizennyolc hónapig tartott. Tizenkét hónapig a Pennsylvania Vasút volt a támadó fél. Nagyon sok pénzt veszített, Rockefeller még többet. A tröszt egész építménye, amely a titkos rabattok pillérein nyugodott, ingadozni kezdett. Rockefeller elhatározta, hogy radikálisabb eszközökhöz folyamodik. Magánlakásán titkos éjszakai gyűléseket hívott össze, amelyeken sötét tekintetű és ugyanolyan lelkű férfiak vettek részt, csekk könyve egyidejűleg egyre vékonyabb lett. Célját végül ismét elérte. Az egyébként is feszültségtől és elkeseredettségtől terhelt benzingőzös levegőbe Rockefeller keze bedobta az égő gyufát. 1877 júliusában a Pennsylvania Railway valamennyi vonalán kitört az általános sztrájk. Pittsburghben az ő kém és biztonsági szolgálatának  munkásruhába öltözött provokátorai könnyedén sztrájkot szítottak, majd a Philadelphiából odavezényelt nemzeti gárda a sztrájkoló munkások közé lőtt. A mészárlástól feldühödött tömeg megrohanta az állomás épületet, a vontatási telepet, raktárakat. Romboltak, gyújtogattak, pusztítottak. A hatalmas Pennsylvania Vasúttársaság három hét múlva kapitulált. Nyárutóján a vasút egyik igazgatója Rockefellerhez utazott és békéért könyörgött. Rockefeller hűvösen, tartózkodóan fogadta vendégét. Kezébe vette a Bibliát, majd ünnepélyesen kijelentette: A Mindenható megsegíti a jámbort.

                EGY JÁMBOR LÉLEK, AVAGY J. D. ROCKEFELLER

Száz évvel ezelőtt a Broadway 26. a világ legtöbbet emlegetett üzleti címe volt. Elég volt, ha ezt az egy szót és ezt az egy számot írták a borítékra, a levél oda talált, akár Kínában, akár Németországban adták föl. A hatalmas erődítmény közepén dísztelen egyszerű szobában ült John Davison Rockefeller, az olajkirály. Előtte nagy asztalon a földet ábrázoló térképek hevertek, amelynek majd minden porcikája már adófizetőjévé vált. Valamikor ez az egyetlen egy ember személyesítette meg az általa alapított Standard Oil Company hatalmát. Miután az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága a tröszt fejét 1911-ben lecsapta, hidra módjára elburjánzott. Utódvállalatainak igazgatói az alapítóhoz képest névtelennek tűnnek, személyük elvész a Rockefeller által fölépített birodalom beláthatatlan határai között. A 34 fejet növesztett hidra legtestesebb feje a Standard Oil of New Jersey lett, amelynek évi bevétele már ötven évvel ezelőtt is csaknem hatmilliárd dollárral több volt, mint a kanadai kormányé, és hatszor akkora volt, mint a társaság dél-amerikai bábállamának-Venezuelának-teljes jövedelme. A Jersey évi félmilliárdos profitja több volt, mint az Egyesült Államok legtöbb államának adóbevétele. Ne feledjük, hogy a Jersey csak egyike a Standard tröszt 34 reinkarnációjának.
     

                                                 A Broadway 26. eredeti állapotában.   

Sohasem fog kiderülni, hogyan és miképpen született az az ötlet, amely 1872-ben az amerikai olajipart a szakadék szélére, vállalkozók ezreit koldusbotra, John D. Rockefellert pedig Amerika első milliárdosává tette, és az emberi ésszel fölfogható legnagyobb vagyon birtokába juttatta. Az ősz olajcsászár élete végéig azt állította, hogy az ötletet társasága a szó szoros értelmében rákényszerítette. A köztudat azonban azt tartja, hogy mégiscsak Rockefeller volt annak az ipari szervezetnek a megalapítója, amelyből az egész modern kapitalizmus kifejlődött. Bárhol van is az igazság, nem tagadhatjuk meg csodálatunkat Rockefeller merész képzeletétől: kitűnően értett ahhoz, hogy ezt az állítólag idegen ötletet a maga javára és boldogulására hasznosítsa. 

Az a férfi, akinek élettörténete hosszú évtizedeken át úgyszólván azonos volt az amerikai olajipar történetével, és messzire érő kezével belenyúlt az európai történelem alakulásába is, 1839. július 8.-án született egy Richford melletti farmon, Hartford Millsben, más forrás szerint Michigan Hallban, New York államban. A világ minden nyelvén megírták már életét, tetteit, lefestették takarékosságát, jámborságát, és mindenekelőtt fenomenális kereskedelmi képességeit. 

Megpróbáljuk most néhány vonással fölvázolni ezt a valóban megragadó életet. Egyesek szerint Rockefellerék francia protestánsok leszármazottai, akik nevüket Roqefeuille-ről változtatták Rockefeller-re, amikor francia honból menekülni kényszerültek és a mai Németország területén telepedtek le. Dr. Malcolm Stern kutató „Americans of Jewish Descent” c. művében meggyőződéssel állítja, hogy „a Rockefellerek eredetileg azok közül valók.” Az ősök 1722-ben a németországi Sagendorfból vándoroltak Amerikába. A Rockefeller apák, akiknek neve szikladöntőt jelent, vándorló hajlamukkal, az anyák átlagot meghaladó termékenységükkel járultak hozzá az újvilág kolonizálásához. Az ág elsőszülöttje, aki már helyi viszonyok között fölhívta magára a figyelmet, Godfrey Rockefeller-J. D. R. nagyapja volt. „Szegény, részeges, rossz külsejű és aljas jellemű ember volt”, ennek ellenére Great Barrington seriffje, és Lucy Averyvel kötött házassága révén tízgyermekes családapa lett. Harmadik fia William, teljesen apjára ütött. Senki sem tudta, hogy mivel foglalkozott, amíg mások dolgoztak. Kiderült, hogy William Avery Rockefeller a környéken kocsikázott és gyakran meglátogatott egy turbékoló galambot a Davidson-farmon, Nilesben. 

A tiszteletre méltó John Davidson azonban nem mutatott hajlandóságot arra, hogy jámbor Elisa lányát egy naplopónak adja. A csábító William tehát cowbolyhoz illően megszöktette szíve választottját. A Richford melletti Michigan Hallban telepedtek le, egybe keltek, mint a mesében, és 7 gyermekük született, 3 fiú és 4 leány. 1839. július 8.-án elsőszülöttként itt látta meg a napvilágot John Davison Rockefeller. A család nem sokkal később egy érdekes helyre, Moraviába, a „ravaszság hazájába” költözött-ahogyan a Cayuga körzetet az indián őslakosok nevezték. Rockefellerék háza előtt vonultak az aranylázban égő emberek délnek, Kalifornia felé, ellenkező irányban pedig Prison Citybe, a hírhedt börtönvárosba vezetett az út. William Avery Rockefeller az arany középutat választotta, és csodaszerekkel megpakolt útitáskával, ollóval, festékes edénnyel, csekk könyvvel útnak eredt. A közeli és távoli környék településein a következő röpirat nagyságú névjegyen jelentette be áldott érkezését:                                                                                             

„Dr. William A. Rockefeller, a híres rákszakértő. Csak egy napig! A rák minden fajtáját gyógyítja, hacsak az nem nagyon előre haladott, de ebben az esetben is jelentős javulást ér el.”                                                                                                                     

Egy-egy rákkezelésért a doktor tanítványa Eisenbart, 25 dollárt vételezett be. Üvegcsékbe töltött „Aqa fontis” márkanevű, olvasztott cukorból és gyógynövények keverékéből álló csodagyógyszerét olcsóbban adta. Iowa állam kisbirtokos farmerei a csodadoktort „lovasított bankár”-nak nevezték. A lóháton házaló rákszakértő szívesen adott jelzáloghitelt bárkinek, 12% kamatra. Aki a részletekkel vagy kamatokkal adós maradt, földjével fizetett érte. Így vagy úgy, a csodadoktor mindig jól járt. Feltétel nélkül hitt a reklám erejében, üzleti portfóliójának egy szegmensét azonban mégsem reklámozta. Egyedül a lopott lovakat kozmetikázó fodrászatát nem reklámozta, mert a ló tolvajlást büntették, Amerikában pedig különösen szigorúan. Lókupecként Big Billnek hívták, de lótolvajként a háromnevű ember nem adott névjegyet. Dr. William A. Rockefellerrel kapcsolatban még más, a lótolvajlásnál sötétebb tettekről is beszéltek. Moravia seriffi hivatala 1849 júliusában elfogatóparancsról küldött átiratot a vizsgálóbíróhoz, amelyben az apát a következőkkel vádolta:                                                                                           

 „…csellel és erőszakkal megtámadott egy nőt, akarata ellenére elcsábította és New York állam törvényes jogszabályait, valamint népének méltóságát megsértve, őt megerőszakolta…”                                                                                                         Hogy elkerülje a közeli Prison City börtönében történő hosszabb tartózkodást, Rockefeller dr. hátat fordított a ravaszság hazájának, és családjával együtt hanyatt-homlok Owegóba, a Tioga körzet Moraviától 60 km-re fekvő székhelyére menekült.                                                                                                                       

A tízéves John D. itt járt először iskolába. Ugyanakkor itt keresett első alkalommal pénzt is, egyelőre csak néhány dollárt tíznapos burgonyaszedéssel. Ugyanennyit keresett azzal, hogy 50 dollárt kölcsön adott egy farmernek 7%-os kamatra. Az ezzel kapcsolatos fölfedezés, mármint, hogy pénzt nem csak munkával, hanem a tőke visszaforgatásával, pl. kölcsönadásával is lehet keresni, indította egy jóval későbbi kijelentésre: „Ettől a pillanattól határoztam el, hogy a pénzt dolgoztatom.”                                                                       

Sajnos W. A. Rockefeller csemetéi kibontakozó közgazdasági ismereteinek csak igen korlátozott időszakokban örülhetett. Mivel égett a talpa alatt a talaj, jobbnak látta, ha csak éjjelente mutatkozik Owegóban, vagy a seriff szabadsága idején. Így történt aztán, hogy az elfoglalt családfő a számára korántsem biztonságos New York állam földjéről családjával együtt 1853-ban sietve elköltözött. Miután az ébredező ipari központban, Clevelandben, és az onnan 15 km-re fekvő Strongvillben is felütötte fejét, családját végleg elhagyta.                   

Hogy ne maradjon elvarratlan a történetnek ez a szála, nem hallgatjuk el, hogy ugyanebben az időben a kanadai határ indiánok lakta vidékein föltűnt egy bizonyos dr. William Levingston. Feleségül vett egy csinos fiatal kanadai nőt, némi birtokra is szert tett, és kenyerét teleküzérként, valamint süketnémaságot mímelve gyógynövényorvosként kereste. 1906-ban halt meg, jeltelen sírban helyezték örök nyugalomra Freeportban. Ennek az embernek a sorsa közömbös lenne számunkra, ha halála után néhány újságírónak nem jutott volna eszébe William A. Rockefeller és William Levingston fényképeit és kézírását összehasonlítani. Nyomozásuk eredményét 1908 februárjában Joseph Pulitzer „New York World” című lapjában megosztotta az olvasókkal. Semmi kétség nem maradt, hogy a két William egy és ugyanaz a személy.             

John, hogy kibontakozó kereskedelmi érzékét szakirányú képzéssel fejlessze, beiratkozott a clevelandi kereskedelmi iskolába 1854-ben, és teljes odaadással a könyvvitel tanra vetette magát. A számokat mindig szerette, de most megismerte a tőzsde működését és a kereskedelmi kapcsolatok szerkezetét. 1855-ben abbahagyta tanulmányait, minden egyebet, amit a központi iskola még nyújthatott volna neki, haszontalan tehernek érzett. A könyvvitel és a kereskedelmi jog volt az a két szerénynek látszó, de az ő kezében nagyon is ütős fegyver, amivel meg akarta hódítani a világot. De nem csak ezekre támaszkodott. A későbbiek során vállalatainak vezetésében, üzleti sikereiben éleslátásának és kitűnő emberismeretének döntő szerepe volt. Tanulmányai révén fölerősödtek benne azok a személyiségvonások és öröklött adottságok, amelyek apjában ösztönszerűen megvoltak: ravaszság, embertársaival szembeni kíméletlenség és a kereskedői rátermettség, avagy kalmárszellem. Amikor az idősebb Rockefeller nem a hiszékeny kuncsaftokat szédítette csodatévő „aqa fontis”-ával, akkor két vándorút között otthon töltött némi időt. Ilyenkor sajátos módon járult hozzá gyermekei életre neveléséhez: „Amikor csak tudom, átverem őket-dicsekedett gyakorta. Azt akarom, hogy ravaszak legyenek, mint a róka.” A kis John ugyanakkor egészen más nevelést is kapott édesanyjától. Mrs. Rockefeller igen szigorú erkölcsi elveket valló mélyen vallásos baptista asszony volt, aki mindenekelőtt jámborságra, becsületességre és rendre tanította gyermekeit. Tőle tanulta a megtakarított dollár értékét, de ugyanakkor a bőkezűséget és a családias érzést is. John pedig jó tanítványnak bizonyult ezen a téren is. Nyolc éves korában saját számlájára kis kacsatelepet tartott. E vállalkozásában is, mint később, rendkívül szívósnak és türelmesnek mutatkozott. Ellentmondásos személyiségéről egymásnak homlokegyenest ellentétes vélemények járták. Ida Minerva Tarbell így látta őt a Standard Oil történetéről szóló 1904-ben megjelent klasszikus könyvében: 

„Egész Clevelandben nem volt nálánál hívőbb mennonita. Ifjúságától kezdve minden egyházi vállalkozást bőkezűen támogatott. Sokat adott a szegényeknek és a betegeknek. Életmódja egyszerű és takarékos volt. Sohasem járt színházba, sohasem ivott bort. Gyermekei nevelésére sok időt áldozott, igyekezett bennük a takarékosság és jótékonyság hajlamát kifejleszteni. De nem habozott, hogy minden erejét latba vesse, amikor a vasúttársaságoktól a maga számára különleges igen igazságtalan előnyöket akart kicsikarni és így az olajkereskedelemben mindenkit tönkretenni, aki nem akart vele társulni. Bizonyos vallásos érzelmesség, érzelmes jótékonyság, erős vonzódás a polgári tisztességhez és veleszületett józanság azt a látszatot keltette, mintha volna érzéke az igazságosság és mások jogainak tiszteletben tartása iránt.”                                                     
Ida Tarbellnek igaza van. Bármennyire voltak is pozitív személyiségvonásai, amelyek önmagukban tiszteletreméltónak tűnhetnének, de a gátlástalanság és embertársai érzéseinek és boldogulásának szélsőséges semmibevétele lerontja ezeket a pozitív vonásokat. Olyan ez, mint ha az önmagukban pozitív értékeit megszoroznánk mínusz eggyel. A matematika szabályai szerint az eredmény negatív. Szélsőséges egoizmusa mindent visszájára fordít. A fizetett propaganda fogásokkal és adományokkal mesterségesen fényezett image-ára mindig félreismerhetetlen árnyékot vet, hogy leghumánusabbnak tűnő adományait is csak üzleti befektetésnek tekintette, amelyek megtérültek az emberek szimpátiájának kihasználásával. Apró, sovány, rendkívül fegyelmezett, szorgalmas, és mélyen vallásos ember vált belőle. Arcát mély ráncok éktelenítették, amelyet fehér paróka keretezett be. Húszéves korától fönnállott gyomorbajának maradványai voltak. Szeme fehér volt, járása esetlen, hangja hideg. Protestáns papokhoz hasonlított, s örült ennek a hasonlatosságnak. John Mather 1864-ben Oil Creekben készült készült fényképei között van egy megragadó felvétel. Keménykalapos férfiak csoportját ábrázolja, akik valamilyen posványos tócsa körül állnak. Az előtérben a parton egy fiatalember ül lábszárvédőben, hosszú kabátban, széles karimájú kalapban, és lefelé bámul. John D. Rockefellert vélik benne fölismerni. Mindenesetre az 1864-ben készült fénykép szembetűnően ábrázolja egyik lényeges jellemvonását: az elkülönülést. Rendíthetetlen komolysága, zord természete és kérlelhetetlen szigorúsága miatt munkatársai „diakónus” gúnynévvel illették. Egész életében mindössze három könyvet olvasott kedvteléssel: a Bibliát, egy kötet versbefoglalt imádságot, és Dr. Jowett összegyűjtött prédikációit. A versek és prédikációk olyan mély hatással voltak rá, hogy 85 éves korában maga is tollat ragadott, és megírta a következő verset:                                                                                                   
                      Jót, s rosszat korán megtanultam,

                      mindig szerencse fia voltam,

                      a jövővel sokat nem gondoltam,

                      mindig Isten kezében voltam.

A világirodalmat nem ismerte. Csak az újságokat olvasta, azokban is főleg a személye elleni támadásokat. De ezek a támadások sem érintették érzékenyen. Sziklaszilárdan meg volt győződve róla, hogy támadói vagy őrültek, vagy azért estek neki, hogy megvesztegesse őket. Közismert, hogy üzletfeleit is csak e két szempont szerint ítélte meg, és ami megdöbbentő: az élet többnyire őt igazolta. Mindössze egyszer tévedett. Amikor a”Petróleumforrások Kiaknázására Alakult Királyi Németalföldi Társaság” fölállította Ázsiában első fúrótornyait, és heves versenybe kezdett Rockefellerrel. Azt akarják, hogy megvásároljam őket-mondta Rockefeller megvetően. Fatális tévedés volt. Személyiségének ellentétes előjelű összetevői egy különös jellemmé, egy ambivalens egyéniséggé olvadtak össze. 1864. szeptember 8.-án feleségül vett egy tanítónőt, Spelman Laurát, akit még diák korában, a clevelandi központi kereskedelmi iskolában ismert meg. Mint egyszerű, a családi tűzhely hagyományaihoz ragaszkodó családszerető ember, magához illő asszonyra talált. Házasságukból öt gyermek született, a legidősebbnek szintén a John Davison nevet adták, aki felnőve jelentős szerepet vállalt az Egyesült Államok rádió műsorszórásának fejlesztésében. Sok fejtörést okozott Rockefellernek, hogy az alakját, üzleti tevékenységét és disznóságait éveken át kitartóan vizslató és elmarasztaló sajtó szimpátiáját, és ez által a nép rokonszenvét vajon hogyan tudná maga felé fordítani? Bár a századforduló óta jelentős összegeket fordított jótékony célokra, a legfeltűnőbb és legkompromittálóbb viselt dolgain a sajtó éveken át nagy előszeretettel csámcsogott. Érezte, hogy hiába a jótékonykodó építkezések, hiába a mérhetetlen mennyiségű pénz, mindez nem sokat ér, ha közben mindenki megveti és utálja. 1914 április 20.-án a New England-i (Colorado) Ludlowban fia, John D. Rockefeller Jr. mészárlást rendezett. A család egyik vállalatának a Colorado Fuel & Iron Co. uralmának fönntartása érdekében négy géppuskával a bányászok közé lövetett. 19 halott maradt a helyszínen és napokig vadásztak a túlélőkre.

    

 Az áldozatok emlékműve Ludlow-ban. A Trinidadtől 12 mérföldre északnyugatra fekvő bányászváros ma lakatlan.

                                                                                                                                                
Rockefeller hivatalos életrajz írói erre nem sok szót vesztegetnek, pontosabban egyet sem. Jack London viszont beszámol a tragédiáról a Collier’s magazin 1914. június 27.-i számában. Nem ez volt az első eset, hogy vér tapadt Rockefellerék kezéhez, még ha jelképes értelemben is. 

                                                                                                                                                            

1877-ben Pittsburghben az idősebb John D. ármánykodása vezetett vérfürdőhöz, ami a hivatalos életrajzírók számára szintén nem jelentett ihletet. A ludlowi mészárlás után fölkérte az akkori idők legnevesebb társadalmi kapcsolatszervezőjét /public relations/, a kommunista szimpatizáns Ivy Lee-t, hogy segítsen a család rendkívül negatív társadalmi megítélésén javítani. A propaganda szakértő azt javasolta az idős Rockefellernek, hogy a társadalom rokonszenvét leghatásosabban pénzadományokkal vívhatja ki. Érdekes kérdés lehet és messzire vezetne, ha azt boncolgatnánk, hogy mi dolga volt egy ízig-vérig vadkapitalistának egy kommunista szimpatizánssal? Itt most érjük be annyival, hogy a Wall Street és a kommunisták egyáltalán nem álltak olyan távol egymástól, mint ahogy azt a világ hiszi.                                                                                                                                        

Ivy Lee tanácsát minden esetre megfogadta és húszezer vadonatúj, csillogó tízcentest rendelt, s az utcán saját kezűleg osztogatta a járókelők között. „Egyszer én is tíz centtel kezdtem-mondogatta ájtatosan-de jámborságom és takarékosságom megsegített. Próbálja meg maga is.” A népmesékből ismerős motívum fölhasználásával valahányszor nyilvános helyen megjelent, csillogó tízcenteseket osztogatott a tömegnek, s a nép szemében hirtelen jóságos nagyapó lett belőle. Élete hátralévő részében több mint 30 ezer ilyen szerencse tízcentest osztott szét.                                                                                                     

Küzdelmes élete utolsó harmadára úgy gondolta eleget dolgozott, és letette a lantot. Vagyonát ekkor kétmilliárd dollárra becsülték. 1897-től fokozatosan átadta az irányítást rátermettnek ítélt kollégáira, illetve kollégája unokájára, Walter Clark Teagle-re, akire a Standard oil of New Jersey vezetését bízta. Fátylat dobott sok ezer kisebb-nagyobb stiklijére, amelyek hatalmas munkásságát kísérték, és amelyek fölött a közvélemény pálcát tört. Nem mintha sokat törődött volna a cselekedetei és vállalkozásai fölött kimondott éles ítélettel. „Az úttörők legnagyobb részét, akik a fennálló renden valamit változtattak, vagy nem értették meg, vagy hevesen üldözték”- mondta 1920-ban. „Szerfölött sajnálom, hogy munkatársaim nagy része meghalt, mielőtt a közönség megértette volna, hogy mi az emberiség haladásán dolgoztunk.” Az öreg John D. végre belátta, hogy annak az aranynak, ami hosszú élete során oly bőségben áramlott hozzá, némiképp a közjót is kell szolgálnia, és az emberiség haladását más módon is támogatni kell, mint kizárólag a benzinkútnál. Ez időtől kezdve idejének jelentős részét vagyona elosztására fordította. Az ő 50 millió dollár adománya tette lehetővé 1892-ben a Chicagói Egyetem megalapítását, 1901-ben megalapította az orvosi kutatásokkal foglalkozó Rockefeller Intézetet, amelyet később Rockefeller Egyetemre kereszteltek át. Megalapította továbbá 1902-ben az Általános Oktatási Tanácsot, 1913-ban pedig a Rockefeller Alapítványt, amely a tudományos és orvosi kutatásokat segíti. Még a névadó életében 175 millió dollár támogatásban részesült. A nagynyilvánosság számára a nagylelkűség szobraként piedesztálra emelt Rockefeller a magánéletben továbbra is egyszerű és szigorú puritán ember maradt. A poccanticói birtok intézője például kerek 5 dollár prémiumot kapott karácsonyra. Ezt az összeget aztán rögtön le is vonta a fizetéséből, amint a megjutalmazott kivette az ünnepekre a szabadságát. Rockefellert hosszú élete során két alkalommal látták sírni: először a felesége halálakor 1915-ben, másodszor, amikor /tévhír alapján/ tudomására hozták, hogy a szülői házat, amelyben gyermekkora egy részét töltötte, turisztikai látványosságként átszállítják Coney Islandre. Elhalt felesége emlékére alapította a Spelman Laura Intézetet gyenge gyermekek számára, ez az intézet 74 millió dollárjába került. Rendszerességére jellemző, hogy még idős korában is minden reggel két órára visszavonult az irodájába, hogy tőzsdei tranzakcióit telefonon lebonyolítsa. Élete utolsó éveit a Hudson partján maga tervezte nagy nyaralójában töltötte, melyet Kilátónak nevezett el. Pihent, golfozott és bibliát olvasott. Nagy figyelemmel kísérte unokái nevelését. Következetesen arra tanította őket, hogy becsüljenek meg minden megtakarított dollárt. Nem volt filozófiailag képzett ember, de valahogy ösztönösen ráérzett arra a természeti törvényre, hogy a természet minimalista, a természet gazdaságosan működik, és hogy a pazarlás természetellenes. Megelégedéssel nézett vissza élete útjára. Meggyőződése volt, hogy életét módszeresen hasznosította, eredményeit egyéni tehetségén, éles eszén, kitartásán és fegyelmezettségén keresztül magától a Mindenhatótól kapta. Következésképpen, aki ezt elvitatja tőle, az Istenkáromlást követ el.                                                                                                     Amikor a szenátusi vizsgálóbizottság elkezdte vizsgálni a Standard tröszt kétes tisztaságú ügyeit, azt mondta:                                                                                                           

„A Jóisten adta nekem a pénzt. Mint megbízott kezelem mások tulajdonát, az Isteni Gondviselés megbízásából. Éppen ezért Isten és az emberiség iránti kötelességemnek tartom, hogy minden centet, amelyet vállalatomba beruháztam, továbbra is a társadalom jóléte érdekében használjam fel.”                                                                           

Amikor tönkretett és elkeseredett versenytársai szemére vetették gátlástalanságát, hitszegéseit, akkor megbízta New Yorkban a legelőkelőbb baptista templom lelkészét, hogy a nevében a szószékről a következő nyilatkozatot tegye:                                         „A Standard Oil voltaképpen a könyörületesség angyala. Fölkeresi az embereket és azt tanácsolja nekik: Mentsétek meg magatokat, mint Noé a bárkában, és hozzátok minden vagyonotokat. Mi átveszünk tőletek minden felelősséget és kockázatot.”                                                                                                                                                               

Ez a küldetéstudat és embertársai vagyona fölötti gyámkodás áthatja és végigkíséri az egész dinasztia történetét. Amikor a TIME egyik riportere riportot készített David Rockefellerrel, a dinasztiaalapító egyik unokájával, annak fényűző elnöki szobájában, a következőket mondotta: „Apa és Nagyapa sohasem engedte meg, hogy úgy érezzük, mintha korlátlanul lenne pénzünk.” Ennek illusztrálására elmondta, hogy „hétéves korában, ha édességet akart venni, két dolláros órabérért hat órán keresztül kellett faleveleket gereblyéznie a család birtokán. Ha gyomot irtott, minden kihúzott szálért 25 centet kapott. Zsebpénze 25 cent volt hetenként. Ennek fölhasználásáról üzleti könyvet kellett vezetnie, amelyet apja hetente ellenőrzött. Pontatlan könyvelésért 10 cent büntetés járt.”                                                                                                                             

E fennkölt családi mítosz átlátszóságától sokan nem hatódnak meg, mint pl. Carl Gustav Jung sem, aki Freud mellett a psychoanalizis egyik megalapítója volt. Jung a zürichi egyetemen tartott egyik előadásán az „öreggel” folytatott beszélgetései alapján így jellemezte őt:                                                                                                              
„Az egyetlen dolog, ami ennek a tudatnak a sivatagából kiemelkedik: az Én. Ő az abszolút egocentrikus, aki az egész világot önmagán keresztül ítéli meg. Olyannyira, hogy mindenkit egyszerűen gonosznak tart, akinek érdeke nem egyezik az övével.”                                     

Ezen az előadáson Jung „tudatgrafikonokat” rajzolt a táblára, a kor néhány híres emberéről. Bemutatta, hogy mind közül Rockefelleré a legegyszerűbb. Bár Jung mélylélektani vizsgálatairól sem a közvéleménynek, sem az Egyesült Államok kormányának nem voltak ismeretei, ettől függetlenül sem a közvélemény, sem a kormány nem volt áthatva attól a tudattól, hogy Rockefeller a közjó és az emberiség boldogulása érdekében munkálkodna.                                                                                                            

A nagy öreg túlélte a Standard Oil körül kavart viharokat.                                     Mindazonáltal értett hozzá, hogy a lét szerény puritán örömeit is kiélvezze. Legnagyobb örömét a prédikálásban lelte. Halála éppoly nyugalmas volt, mint életének utolsó évei. Utolsó kívánsága, hogy századik születésnapján barátjával, a tisztelendővel golfot játszhasson, nem teljesült. Fájdalmak nélkül halt meg, karosszékében ülve, egy prédikációs könyvben lapozgatva, 1937. május 23.-án, floridai nyári rezidenciáján 98 éves korában. Személyében egyszerre búcsúztatták a nemzet jótevőjét és az üzleti élet erkölcstelenségének megtestesítőjét. A ráncos, összetöpörödött, de változatlanul méltóságteljes aggastyánt az üzleti siker és a jótékonyság megtestesítőjeként tisztelte már a következő generáció. A Standard Oil körüli botrányok után a megszépítő emlékezet színszűrőjén átvetített fényben további generációk nőttek már föl az Egyesült Államokban.                                     

Amikor ítéletet mondunk élete fölött, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy prédikációs könyvén kívül nem csak rosszhírű nevét, hanem két trösztöt is hagyott örökül: a Standard Oilt és a Rockefeller Foundationt.       

Amerikában a Rockefellerek létesítettek először olyan több tízezer /!/ holdas birtokot, amelyen a család minden tagjának külön palotája emelkedett. Ez a birtok ma is megvan, nem messze New Yorktól. Magas falak, tömör vaskapu, fegyveres őrség és őrkutyák védik a betolakodóktól. A főépület egy ötvenszobás György korabeli stílusban épült gránitpalota. A kb. száz leszármazott közül ma már senki sem lakik benne.                       

A Rockefeller-vagyon elköltése reménytelen vállalkozásnak bizonyult. Frederick Gates, Rockefeller pénzügyi tanácsadója figyelmeztette munkaadóját: „A vagyona csak nő, egyre nő, mintha egy pénzfolyó táplálná.” Akár a kivételes szerencse, akár isteni elrendelés, akár a kivételesen erős ego által fűtött ambíció juttatta a fölfoghatatlan vagyonhoz, tény, hogy halála előtt Rockefeller több mint félmillió dollárt költött el adományokra és alapítványokra, de még így is kb. 900 millió dollárt hagyott egyetlen fiára, ifj. John Davison Rockefellerre (1874-1960), aki egy ízben meg is jegyezte: „A legfontosabb feladatom az életben az, hogy költekezzem.” Négy leánygyermeke született, akik közül Rockefeller halálakor már csak Alta Rockefeller (1871-1962) volt életben.                                                                                                                                                     

Attiláról, Dzsingisz-khánról, Torqemadáról, a világtörténelem nagy hódítóiról és bűnöseiről megoszlottak a vélemények. De John D. Rockefellerről kortásrai valamennyien egy nézeten voltak: az egész világ gyűlölte. Hiába igyekezett adományaival megnyerni a nép kegyeit, hiába tartott rendszeresen vasárnapi prédikációkat külön e célra épített templomban, „Amerika legnagyobb vérszopójának” szavai kevés hatást tettek az emberekre. John D. pontosan tudta ezt, és mindig is bántotta. Tudta jól, hogy fölfoghatatlan vagyona mellett egy megvetett nevet is hagy gyermekeire. Ezért alapította már jóval a ludlowi mészárlás előtt azt a nagy jótékonysági trösztöt, azt a hatalmas, hideg és érzéketlen gépezetet, amely pénzének egy részét szétosztotta az emberek között.                                                                                                      

Ennek a trösztnek hasonlóan hatékonyan működő szervezete van, mint a Standard Oilnak, épp csak fordított előjellel dolgozik. Funkciója nem a pénzszerzés, hanem a pénzkiadás. Hatása nem is maradt el. Néhány év alatt még rockefelleri léptékben is jelentős összeget, 750 millió dollárt osztottak szét „az emberi jólét” érdekében. El is érte célját, az emberek gyűlölete lassanként elapadt körülötte. Rockefeller most már bátran mutatkozhatott az emberek között, nem fenyegette atrocitás. 750 millió dollár nagy összeg, de ennyi sem volt elég ahhoz, hogy megvásárolja vele egy nép szeretetét, de ahhoz mégis elég volt, hogy az emberek most már megtűrték maguk között. Az öreg John D. ennyivel is beérte. 1897és 1907 között fokozatosan visszavonult a mindennapi munkától, de továbbra is ellenőrizte a vállalatainak munkáját, láthatatlanul, de erős kézzel továbbra is fogta a gyeplőt. Poccanticói székhelyét száz telefonvonal kötötte  össze irodájával és a világ távoli tájain fekvő olajtelepekkel. A világ minden jelentősebb eseményéről órákkal előbb szerzett tudomást, mint akár a legjobb szervezettségű újságok. Üzleti érzéke és beteges pénzéhsége aggastyán korában sem sorvadt el. Gyakorta mondogatta, hogy „Pénzt keresni a legerkölcsösebb dolog.” Ennek az erkölcsnek élt, s nem vonhatjuk kétségbe, mesterien értette a dolgát. Legmeghittebb barátai is irtóztak patologikus pénzéhségétől. „A pénz őrültje” jelzővel illették közvetlen környezetében. Az öregség nem változtatta meg. A ’30-as években, a kilencven éves aggastyán egy ügyes tőzsdei spekulációval egy nap alatt húszmillió dollár nyereséget szerzett a Standard Oilnak. Csak azért tette-magyarázta-mert be akarta bizonyítani a világnak, hogy még mindig ért az üzlethez. A pénzkeresetet szinte rituális megszállottsággal űzte a végsőkig, és az egész olajipar csakúgy, mint Amerika halála napjáig érezte kemény kezét.  

                                                                                                                                      Rockefeller utódai folytatták nagyapjuk céltudatos jótékonykodó tevékenységét, amelyekkel lesikálták a vérnyomokat, melyek eltüntetésében a minden sebet begyógyító idő is jótékonyan segédkezett. Amikor az olajjal kapcsolatban az emberiség rég elfeledkezett már gyűlölt nevéről, a Rockefeller Foundation sokáig tanúságot fog még tenni e különös ember életműve mellett.                                         

Az egyéb forrásokból befolyt több mint fél milliárd dollár adomány mellett ifj. John D. hozzájárulása segítségével állították helyre a gyarmati időkből származó Williamsburgot eredeti állapotában, ő adományozta a 9 millió dollár értékű telket az Egyesült Nemzetek leendő székháza számára. Ugyancsak ő építtette a Rockefeller Centert, New York egyik legimpozánsabb felhőkarcolóját, amely a látványos pályát befutott híradástechnikai iparnak ad otthont. Halála után még így is több mint 240 millió dollár maradt hat gyerekére. Az öt fiú és egy lányunoka, a Rockefeller család harmadik nemzedékének tagjai kapták meg a vagyon fölötti rendelkezés jogát, amely rajtuk kívül alapítványok és más intézmények szövevényes tulajdonában van. Követték apjuk és nagyapjuk példáját a jótékonyságban, annál is inkább, mert a jótékonysági alapítványok adókedvezményt kapnak. Jellemző, hogy a vagyonos családok tagjai általában nem fizetnek örökösödési adót. Amerikában hagyománnyá vált ugyanis, hogy a dinasztiák tagjai „elajándékozzák” vagyonukat utódaik számára, mert az ajándékozási adó lényegesen kevesebb, mint az örökösödési adó. Ezért aztán a szupergazdagok formailag szegényen halnak meg. Ez azt a látszatot kelti, mintha a vagyon szétterülne és a birodalom irányítása elszemélytelenedne, de ez nem így van. A testvérek közül III. John Davison Rockefeller igazgatja az alapítványokat, jótékonysági intézményeket, amelyek az adózás /vagy adóelkerülés?/ és a politikai befolyás szempontjából igen fontosak.                                                                 
Ma már számos nyilvánosságra hozott dokumentum tanúskodik arról, hogy az amerikai bankok és iparmágnás körök pénzükkel maguk juttatták hatalomra, majd támogatták Hitler harmadik birodalmát. 1929 júliusában, New Yorkban ifj. John D. Rockefeller a Standard Oil of New Jersey képviseletében részt vett egy megbeszélésen, ahol megállapodtak abban, hogy a tomboló gazdasági világválság megfékezésére célszerű lenne egy forradalom kirobbantása Németországban. Először a Német Kommunista Párt (KPD) támogatását fontolgatták, de ezt elvetették, mert a Szovjetunió túlzott megerősödéséhez vezetett volna, ami a gondosan kialakított erőegyensúlyt fölbillentette volna. Végül abban egyeztek meg, hogy az extrém NSDAP-t juttatják hatalomra, egy bizonyos Hitler nevű emberrel az élen. Sidney Warburg utazott Európába, hogy a berlini nagykövet segítségével fölvegye a kapcsolatot azzal a Hitler nevű emberrel. Az 1933-ban történt hatalom átvételig többször tárgyaltak és 130 millió dollárral támogatták Hitlert, megteremtve ezzel a hatalomátvételt követő közismert gazdasági föllendülés pénzügyi alapját. Jól számítottak, a befektetés kifizetődött nekik. Igaz, hogy ez az Egyesült Államoknak és Kanadának mintegy 400 millió dollárjába került, de az USA államadósságát sikerült 220 millió dollárra fölsrófolni. Az USA ezzel mélyen a nemzetközi fináncoligarchia adósságcsapdájába és a bankárok befolyása alá került.                                                                                           
A Standard Oil of New Jersey magyarországi leányvállalata a MAORT, a második világháborúban a román olajforrások után a második legfontosabb kőolajforrása volt Hitler hadseregének. Az 1942-ig Walter C. Teagle vezette Jersey ezen kívül együttműködött a Hitler számára szintetikus üzemanyagot gyártó német I. G. Farbenindustrie konszernnel és segítséget nyújtott a német szintetikus motorbenzin gyártás beindításához. Az I. G. Farben és a Jersey kartell egyezményt kötöttek, amely szerint a Jersey visszavonul a német műgumi és műbenzin piacról, cserébe az I. G. Farben nem jelent meg Amerikában. A Jersey szabadalma alapján állították elő Amerikában 1921-től, Németországban pedig 1926-tól a motorbenzin kopogásállóságát biztosító hírhedt ólom-tetraetilt (Tetra-Ethyl-Lead). A fele részben a Standard Oil of New Jersey tulajdonában álló Ethyl Gasoline Corporation a TEL szabadalmat Amerikában nem adta el, hanem maga gyártotta és árusította a finomítóknak, mert így jobban kézben tarthatta a piacot. A Jersey-nek a német olajipar minden ágában voltak érdekeltségei. A háború után a szenátus vizsgálatot indított ezeknek az üzleti kapcsolatoknak a kivizsgálására és megállapították, hogy a két mamutvállalat kölcsönösen hasznosította egymás szabadalmait, az ezekért járó jutalékokat pedig mindkét cég megkapta a másiktól úgy, hogy az összegeket Dél-Amerika közvetítésével utalták át. A Rockefeller családnak magától értetődően a háborús bűnösöket elítélő nürnbergi bíróság bíráinak kiválasztásában is benne volt a kezük. Nürnbergben el kellett kerülni minden olyan bírói kérdést és vádlotti választ, amely ezeknek a titkos kapcsolatoknak a fölfedéséhez vezethetett volna, ezért Mr. Howard Peterson nagy gonddal válogatta össze a nürnbergi bírókat. Mr. James Vincent Forrestal, aki Peterson szakember listáját aláírta, maga is csöpögött az olajtól. Az USA hadügyminiszteri kinevezése előtt a Dillon Read and Company Rockefeller érdekeltségű bank elnöke volt, ami nem volt ugyan kimondottan olajbank, mint a Chase Manhattan, de a legnagyobb tőkeexportáló bank volt a hitleri Németország felé.    

 

A nemzetközi fináncoligarchia, az ipari tőke és Hitler Németországának összefonódása a második világháború idején. Hitler Németországa és az amerikai nagytőke együttműködése.

A harmadik generációs Rockefellerek már a politika látható szféráiba is betörtek. Politikusként a legtöbbre Nelson Rockefeller vitte, aki 1940-től tagja volt F. D. Roosevelt elnök kormányának. A háború után ő dolgozta ki az Egyesült Államok latin-amerikai politikájának alapelveit. 1952-ben ő választotta ki az USA két külügyminiszterét, Dean Rusk-ot és Henry Kissingert! Amikor Nixont elnökké választották, fölajánlotta a Nemzetbiztonsági Tanácsadó tisztséget Kissingernek, aki nyomban David Rockefellerhez szaladt, és csak az ő jóváhagyásával fogadta el a fölkínált állást. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy a Harvard Egyetemről kiemelt Kissinger volt a Rockefeller dinasztia megbízottja a politikai hatalom látható szférájában. Nelson Rockefeller a Republikánus Párt liberális szárnyának képviselőjeként 14 éven át volt New York állam kormányzója 1959 és 1973 között. Három alkalommal indult az elnökválasztáson is, hozzávetőlegesen 20 millió dolláros családi kampányfedezettel. 1974-ben a Watergate-botrány során, Nixon elnök és Agnew alelnök lemondását követően Gerald Ford őt kérte föl alelnöknek. Majd Jimmy Carter következett, ám ennek a kabinetnek is az egyik szürke eminenciása, Zbigniew Brzezinski is a Rockefeller család fölfedezettje volt.                           
Ifj. D. Rockefeller legidősebb fia, David Rockefeller vált a dinasztia üzleti kulcsemberévé. Ő a Chase Manhattan Bank vezérigazgatói tisztét látta el 1969 és 1980 között, amely a világ másik két hatalmas olajmonopóliumának-a Shellnek és a British Petroleumnak-a pénzügyeit intézte. 1995-ben a Forbes magazin Davidet két másik Rockefeller leszármazottal együtt Amerika 400 leggazdagabb embere közé sorolta. Az idősebb John David Rockefeller családi vagyonát 6,2 milliárd dollárra becsülték. Peter Collier és David Horowitz életrajzírók szerint a Rockefeller nevet és azt a hatalmat, amelyet ez a név képvisel, egy olyan egyedülálló dinasztia biztosítja a jövő számára, amely mintegy intézményesített formában az amerikai élet egyik legjellegzetesebb szimbólumává vált.                                 
John Davison Rockefeller volt az, aki szinte egy személyben beindította az amerikai üzleti élet gépezetét. Ő építette föl a nagyvállalatok Empire State Buildingjét. Lehet, hogy ez a monumentális építmény méreteiben mára alatta maradt az utána épülőknek, de azt a hatalmat és befolyást, amelyet képvisel, senki sem fogja felülmúlni. Örök érvényű jelképe marad azoknak az áldásos és átkos erőknek, amelyek meghatározták Amerika gazdasági kibontakozásának leglátványosabb és legellentmondásosabb korszakát. Rockefeller toronymagasan kiemelkedik mind az elődök, mind az utódok közül. Amerika eddigi történelmének minden kétséget kizáróan ő volt a leggazdagabb embere. Az a 750 millió dollár, amellyel meg akarta vásárolni az emberek szeretetét, nem igazolja ugyan életútját a történelem ítélőszéke előtt, de különös, már-már megindító fényben mutatja be e rendkívüli ember alakját.

 A MINDENHATÓ MEGSEGÍTI A JÁMBORT

Cleveland szélesen elterülő város a Cuyakoga folyó torkolatánál, az Erie-tó mellett. Kiváló ugródeszka egy becsvágyó fiatal üzletember szárnypróbálgatásaihoz. Ezen a helyen a természetes vízi utak és két újonnan épített vasútvonal, számos malom, fűrésztelepek, textil, ruha-és cipőgyárak, vasöntödék és gépgyárak jó megélhetési lehetőséget biztosítottak a clevelandi kikötőnegyed kereskedőinek és szállítóinak. Rockefeller tizennégy éves korában kezdett el dolgozni. Kifutófiú és kereskedő segéd volt, heti négy dollárt keresett. Élére rakja a garast, templomba jár, a világi örömöket megveti, és húszéves korában már társtulajdonosa egy kis clevelandi bizományi üzletnek. Ezt nem a heti négy dollárból érte el, közben még szakmai munkát is végzett. Tizenhat évesen jobb lehetőségek után nézett, és bár a kereskedelmi életben éppen válság volt, mégis fölvették a Hevett & Tuttle céghez, egy clevelandi szállítmányozási és ingalanközvetítő ügynökséghez havi 15 dollárért, legfiatalabb alkalmazottnak. Itt jó dolga volt. Eleinte ő gyűjtötte be a kiadott ingatlanok bérleti díját. 1856, január 1.-én segédkönyvelő lett havi 25 dollár fizetéssel, majd a könyvelő halála után annak helyét kapta meg 1857-ben. Más e gyors előmenetellel bőségesen megelégedett volna, de nem úgy Rockefeller. 1858. január 1.-étől évi 800 dollárt követelt. A meglepett Hevett és Tuttle urak 700 dollárt hajlandóak lettek volna fizetni, de többet egy centtel sem. John erre elhatározta, hogy saját szárnyain fog szerencséje elé repülni és nem dolgozik más alkalmazottjaként. Hasonló felfogású üzlettársak és tőkeerős szövetségesek után nézett. A tíz évvel idősebb Maurice B. Clarkkal és a nagy tekintélyű George W. Gardnerrel, Cleveland jövendő polgármesterével önálló céget alapítottak. 1858. április 1.-én a Folyam utca 32. szám alatt Clark, Gardner & Co. néven megnyitották közös cégüket, ahol John D.  főkönyvelőként kezdte meg tevékenységét. A vállalkozásba 2000 dollár részesedéssel lépett be, amelyet 10% kamatra apjától kölcsönzött. Az első üzleti év 450.000 dollár forgalom mellett mindössze 4.500 dollár tiszta hasznot hozott, de a második évben már 35.000 dollár tiszta hasznot mutatott ki a főkönyv. A cég nyereségét Rockefeller pénzügyi manőverének köszönhette. Az egyik clevelandi banktól 2000 dollárt kölcsönöztek, és íme, a tőke, az idegen pénz Rockefellernek dolgozott! A nyereséget újra befektették, hogy még nagyobb hasznot hozzon, és beindították a klasszikusok által bővített újratermelésnek nevezett gazdasági folyamatot. Rockefellernek rendkívüli tehetsége volt a pénzcsináláshoz. Testvére, Lucy egyszer megjegyezte, hogy: „Ha valahol manna hullik az égből, ő biztos, hogy ott terem és elsőként tartja alá a tányérját.”                                                                                                                                

Húsz éves korában súlyos gyomorbaj tört rá, ami alaposan próbára tette életerejét. Orvosai korai halálát jósolták, hosszú élete során többször is. Több mint két éven át csak kétszersültet és aludttejet ehetett, haja és szemöldöke kihullott, élete hátralévő részében ezért parókát hordott. Bőre összeaszalódott, húsz éves korában éppen olyan ráncos volt, mint 90 éves korában, amikor éppen 37. háziorvosát temette el. Emberfeletti akaraterejével és önfegyelmével azonban sikerült úrrá lennie a betegségen.                                               

A körülmények egy induló olajvállalkozás számára is kedvezőek voltak, akkoriban létesültek a Walwortbache és a Kingsbury-Run mentén az első olajfinomítók Clevelandben. Az egyik ilyen finomító tulajdonosa volt egy angol műszaki lángelme, de szegény ördög, akinek az olajfinomítás technológiája terén kifejlesztett hasznos találmánya ellenére üzemi tőkehiánya és garasos gondjai voltak. Samuel Andrews a nyersolajat kénsavval extrahálta, amit a román Edelemanu 1906-ban újra föltalált. 

John D., akinek nyughatatlan pillantása éppen olyan lényeglátó volt, mint George H. Bisselé, aki az olaj sokoldalú felhasználhatóságát szempillantás alatt fölismerte, azonnal észrevette Andrews szorult helyzetét. 1862-ben elérkezettnek látta az időt, hogy Clarkkal és néhány ezer dollárral beszálljon az olajüzletbe. A vásárlást és eladást maga vette kézbe, majd hozzálátott, hogy a fuvarosok és hordógyártók diktálta kiszolgáltatottságból kiszabaduljon, és maga ura legyen a szállítás terén is. Rockefeller bátran nekifutott az akadályoknak, amelyektől sok kisvállalkozó és olajkutató visszariadt, de az előre haladásban még zavarta valami: Andrews és Clark a társai voltak és részesültek a haszonból. Ugyan miért kéne osztozkodnia bárkivel is? Gardner az üzleti élettől már korábban visszavonult és részét Clarknak adta át, de közben Clark testvére is beszállt az üzletbe, így a két Clarkkal és Andrewsszal kellett elszámolnia. Javaslatára közös cégüket, amely a régi Clark & Rockefeller, valamint Andrews clevelandi finomítójából állt, egymás között hivatalosan elárverezték, ennek eredményeként a társulásból végül is csak a két Clark szállt ki, így a két finomító 72.500 dollárért Rockefellerék kezébe került, és Andrews megmaradt tulajdonostársnak. Tudták, hogy ha az olajüzletben sikeresek akarnak lenni, akkor vagy jóban kell lenniük a közvetítőkkel, vagy ki kell iktatnia őket. John D., aki az üzleti ügyeket egyedül vitte, ez utóbbi mellett döntött és Oil Creakbe utazott. Szállítási szerződéseit a fuvarosok és fölvásárlók megkerülésével közvetlenül a forrásoknál akarta megkötni, és ezzel üzletébe vonni a nyersolaj termelőket. Rockefeller árgus szemekkel figyelte az Oil Creekben lejátszódó eseményeket. Ő volt Amerikában az első, aki fölismerte a szállítás, és általában a logisztika alapvetően fontos szerepét. Az Egyesült Államokba Hollandiából bevándorolt Samuel van Syckel 1861. október 1.-én a világon elsőként üzembe helyezte Pitholéból a Millers-Farnon lévő finomítójához vezető 6 km hosszú olajvezetékét. A 100.00 dollár költséggel megépített kőolajvezeték óránként 80 hordó olajat továbbított, napi négyszáz kocsi fuvar fölöslegessé vált, ezzel heti 15-20 ezer dollár fuvardíjat takarított meg. Van Syckel megtette az első lépést a fuvarosok egyeduralmának megdöntésére. Rockefeller kényszeredetten vette tudomásul, hogy ő, a kis clevelandi finomító tulajdonos az olajmezőkön egyelőre nemigen rúghat labdába. Van Syckellel, akinek volt százezer dollárja olajvezeték építésre, Samuel Kierrel, akinek akkor már saját vasúttársasága volt, és a nagy finomítókkal, mint amilyen Downer vagy a Ludovici testvérek, Rockefeller az olajtó kis halacskái között is a legkisebbek közé tartozott. Rájött, hogy ha az aranyfolyam forrásától elzárták is, akkor legalább Clevelandben ne legyen az övékén kívül más finomító. Átlátta, hogy ezt úgy valósíthatja meg, ha célratörő tárgyalásokat folytat a vasútkirályokkal, kijátssza a kereskedőket, és a folyékony arany termelőinek és fogyasztóinak egyaránt ő diktálja a feltételeket. Visszatért tehát Clevelandba és nekilátott nemrég átszervezett vállalkozásának újjászervezéséhez. Rockefeller vállalkozása abban különbözött a többitől, hogy szervezetét szigorúan racionális szempontok szerint nagyon célszerűen alakították ki, és híres volt a termelés minden mozzanatára kiterjedő precíz ellenőrzésről. Egyetlen dollárt sem dobtak ki és egyetlen dollárt sem használtak föl célszerűtlenül. A cég frontemberének mindig volt gondja arra, hogy szállítás előtt a nyersolaj mennyiségét megvizsgáltassa. Minden hordót, amely a szivárgásnak legkisebb jelét mutatta, szigorúan visszautasított. A termelési folyamat minden fázisában maximális gazdaságosságra törekedett. Saját hordógyártó üzemet építtetett, amelyben 96 centre szorította le a kereskedelemben 2,5 dollárért kapható hordók előállítási költségét. Egy alkalommal, amikor ellenőrizte hordógyártó üzemét, megfigyelte, hogy a munkások negyven csepp forrasz anyagot használnak fel egy hordó palástjának és fenekének összeállításához. Javasolta, hogy próbálkozzanak meg harmincnyolc cseppel. Kiderült, hogy harminckilenc csepp elegendő a technológiai művelethez. Rockefeller csak annyit fűzött hozzá, hogy az egy csepp különbséggel egy kisebb fajta vagyont lehet megspórolni.                                                                             

Cleveland bár 200 mérföldre fekszik az olajmezőktől, a nagy tavak, a csatorna, és két vasútvonal jó lehetőséget biztosítottak számára ahhoz, hogy az Egyesült Államok keleti részébe olajtermékeket szállíthasson. John D.-nek a kockázat csökkentésére és a haszon esélyének növelésére új rátermett és tőkeerős társakra volt szüksége. Most került felszínre, hogy még egy természet adta adottsága volt Rockefellernek, nevezetesen, hogy veleszületett jó érzékkel fölkutatta az ügyes és nagyreményű szakembereket és segítőtársakat, akik cégeihez csatlakoztak. Testvérét, William Rockefellert a rátermettek közé sorolta és megbízta, hogy nyisson kereskedelmi irodát New Yorkban és szervezze meg a cég export szállításait, amit ő meg is tett. Mivel a kőolajpárlatok a szén-és bálnaolajat már csaknem teljesen kiszorították, ez utóbbiak rohamosan veszítettek kereskedelmi jelentőségükből, a petróleum javára. Már 1864-ben a teljes amerikai termelés egyötödét a tengeren túlra adták el. 1870-ben a petróleum kivitel az egész amerikai export 63,9%-át tette ki, anélkül azonban, hogy a kőolajtermelőknek az exportra bármilyen befolyásuk is lett volna. Az exportőrök ezt az üzletet kizárólag maguk tartották kézben. A petróleum egyedáruság gondolata tovább érlelődött Rockefeller fejében és hogy dédelgetett céljához egy lépéssel közelebb jusson, egy Henry Morrison Flagler nevű emberben vélte megtalálni a megfelelő üzlettársat. Lelkész fia volt, alkalmi munkásként és csatornahajózásban matrózként megismerte az Államokat, mint a tenyerét. Miután lehorgonyzott egy dúsgazdag gabonakereskedő és pálinkafőző tulajdonos egyik lányánál, patkószabadalma hasznosításának eszméjétől megszállottan érkezett Clevelandbe, ahol megismerkedett Rockefellerrel. John D.-t Flagler patkószabadalmánál jobban érdekelte apósának, az öreg Harknessnek vagyona. Ez a vagyon könnyedén az ölébe hullott Harknessnek oly módon, hogy egy bizonyos John Sherman képviselő bennfentes információit hasznosította, aki a whiskeyre kivetett háborús különadó bevezetéséről idejekorán értesítette őt. Először Sherman vágott zsebre néhány ezer dollárt az információkért, majd később 70.000 dollár Harkness-Flagler üzletrész címén Rockefeller clevelandi finomítójába folyt be. /Ez a Sherman egyébként ugyanaz a Sherman, aki húsz évvel később a róla elnevezett tröszt ellenes törvényt benyújtotta a kongresszusban/. A Flagler útján szerzett 70.000 dollárból 1867-ben jelentős fejlesztéseket hajtottak végre, korszerűsítéseket végeztek és üzembe helyeztek még egy finomítót. A két finomítóban kb. száz munkást foglalkoztattak, kb. nyolcszázat a hordóüzemben, még százat a szállításnál. Ezzel a kapacitással 1500 hordó /208 tonna/ olajat tudtak piacra vinni naponta, 76.000 tonnát évente. A termelésnek ez a volumene nem csak clevelandi vagy amerikai, hanem világviszonylatban is csúcsteljesítmény volt, hiszen Bakuban a Nobel fivérek még nem kapcsolódtak be az olajiparba, a Perzsa, a mexikói, és a venezuelai olajat pedig még föl sem fedezték. Az idegen tőkével, mások ötleteivel és munkaerejével fölvértezve John D. most már igazi „businessman”-né vált és elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy a kis „Tóparti és Michigan Délivasút” alelnökével a jövőbeni teherárudíjszabásról tárgyaljon. Később kiderült, hogy a zárt ajtók mögött nem csak egyszerűen teherárudíjszabásról, hanem titkos rabattról volt szó. A virágzó üzletmenet a cég nyolc éven belül immár harmadik átszervezésére és további fejlesztésekre indította Rockefellert, és néhány eladdig önálló cégből az Ohio állambeli Cleveland-ben megalapította új vállalatát, a Standard Oil Company-t 1870. január 10.-én. A közhiedelem szerint az elnevezésben szereplő „Standard” kifejezés arra a dícséretre méltó szándékra utal, hogy a fogyasztókat állandó minőségű, azaz standard minőségű világító-és kenőolajjal lássák el. Ez abban az időben kívánatos volt, mert a benzin néha benne maradt a petróleumban /világító olajban/ és a lámpák ilyenkor fölrobbantak. Az akkor forgalomban lévő ezüstpénzt hasonló logikával utalva pénz értékállóságára, standard-dollár”-nak nevezték. A magyarázat logikus, de ettől függetlenül Rockefeller ötlete nem eredeti, hanem pittsburghi riválisától-Charles Lockhardtól vette át, annak megkérdezése nélkül. Az újonnan alapított Standard Oil Company of Ohio részvényeiből 2667 darabot biztosított magának. S. Andrews és William Rockefeller 1333, H. M. Flagler 1334 darabot kapott, további 1000 darab pedig egy eddig független clevelandi finomító birtokába került. A fennmaradó részvényeket a régi Rockefeller-Flagler & Andrews cég vette át, ahol a cég feje továbbra is John D. Rockefeller maradt. Gondoskodott arról, hogy a Standard részvények megfelelő kezekbe kerüljenek a clevelandi petróleum egyedáruság megszerzése érdekében. A Standard már megalakulásakor kézben tartotta az ország olajiparának egytizedét. Az egyeduralom felé vezető úton a soron következő lépések megtételére Flaglert tartotta alkalmasnak, aki az alábbi öt pontból álló üzleti tervvel állt elő:                                                                       

1.A clevelandi konkurencia fölvásárlása.                                                                         2.Szövetségre lépni a konkurens városok nagy finomítóival a termelés védelmére és az árak egységesítésére. /Vagyis árkartell létrehozása/.                                                       3.Az új szövetséges nagyfinomítók segítségével ki kell iktatni a többi termelési központban működő riválisokat.                                                                                       4.Új titkos rabattszerződések kötése a vasúttársaságokkal a Standard és szövetségesei javára.                                                                                                                         

5.A tengerentúli export blokádja.       

Felvásárlás…titkos rabatt…blokád. Ezek mind olyan fogalmak, amelyek nem egy jámbor, mélyen hívő lélekre engednek asszociálni, kibékíthetetlen ellentétben állnak azzal a pozitív képpel, amit Rockefeller magáról szeretett volna kialakítani. Rockefeller nagy súlyt helyezett arra, hogy az előkelő clevelandi társaságban jámbor istenfélő embernek tartsák, ezért meglehetősen képmutató módon aggályoskodni kezdett Flagler brutálisan célratörő módszerei ellen. A szívéhez nőtt Standard Oil nevének tisztántartása érdekében javasolta, hogy Flagler tervét fedőnév mögé bújtatva hajtsák végre. A készülő összeesküvés érdekében 1871. május 19.-én 12 olajfinomító részvételével létrehozták a South Improvement Company azaz Déli Termelői Társaság nevű vállalkozást, amelynek megfelelő tulajdonosi összetételéről Flagler gondoskodott. A „SIC” elnöki székébe a bizalmas feladatok végrehajtására kiválasztott Peter H. Watsont, a Titusville-beli fűrészmalom tulajdonosának távoli rokonát, foglalkozására nézve szabadalmi ügyvivőt, és messze földön híres vasúti és olajrészvény tulajdonost ültették. A SIC titkára W. G. Warden, egy philadelphiai finomító tulajdonosa lett. Az összeesküvők között az olajipar emberein kívül három vasútigazgató is volt a közepes nagyságú vasútvállalatoktól. Ezek a közismert vasútmágnások ádáz ellenségei voltak. A Philadelphiában tartott alapító ülésen Rockefeller emberei bejelentették, hogy a Standard Oil alaptőkéjét 1872 elején 2,5 millió dollárra fogják emelni. Ezzel az asztal körül csoportosuló „moneymaker”-ek /pénzgyártók/ tudomására hozták, hogy a Standard Oil kijelölte az általuk is követendő irányvonalat. A fenyegetés mellett azonban elhúzták az üzletemberek és bankárok orra előtt a mézesmadzagot is, a vasútkirályokkal történő reményteljes tárgyalásokról szóló suttogások alakjában. Kiszivárgott pl., hogy a Tom Scott vezette Pennsylvania Raillway, amelynek vonalain az atlanti partokra irányuló szállítások 45%-át akarták szállítani, nem zárkózott el attól, hogy a SIC-nek a nyersolaj fuvardíjából titkos rabattot adjon.                                   
Miután nyolc nappal később aláírták a titkos rabattról szóló megállapodást, a már ismert mechanizmus szerint a bűnös gépezet újra működni kezdett. A Flagler-féle üzleti terv 4. pontja megvalósult. Az első pont teljesítése érdekében John D. és Henry M. minden tőle telhetőt megtett. A clevelandi riválisok irodáiban teendő látogatásaikat a legnagyobb ellenfél, Oliver H. Payne, a Clark, Payne & Company cég tulajdonosánál, egy demokrata párti szenátor fiánál kezdték meg. Payne nehéz eset volt, de egy vastag Standard Oil részvényköteg ellenében végül mégis behódolt. Másodikként Mr. Hewittel, Rockefeller egykori tanítómesterével számolt le a csöndes, szerény fiatalember. Az öreg Hewitt kezét tördelve próbálta egykori könyvelőjét irgalmasságra bírni, de Rockefeller vállat vont, majd szárazon megjegyezte: „Olyan eszközeink és lehetőségeink vannak, hogy pénzt keressünk, amelyekről kedves Mr. Hewitt, fogalma sincsen. Könnyen megtörténhet, hogy a nagy tülekedésben letapossák.” Mindössze ennyit mondott a csöndes szerény fiatalember, hosszabb győzködésre nem maradt ideje, mert sietett. Szerda volt ugyanis, márpedig minden szerdán este ő szokta tartani a bibliaórát a clevelandi baptista gyülekezetben. Mr. Hewitt és társa röviden tanácskoztak, majd megadták magukat ők is. John Davison ezután testvérére, mint ahogy a néhai Káin Ábelre, Frank Rockefellerre ment rá. Frank a Scofield Shurner & Teagle cég társtulajdonosa volt Clevelandben, akit William Rockefellerhez hasonlóan szintén részesíteni akarták a Standard Oil tulajdonostársaknak kijáró áldásokból. De hiába húzzák a kutya fejét az asztalra, ha a kutya nem akarja. Frank egy elfajzott, jó üzleti érzékkel kevésbé megáldott gyermek volt-Rockefeller így szokta mondani-és ahelyett, hogy hálásan fivére nyakába ugrott volna, kihívóan orra alá dugta a clevelandi újságot, amelyben ezt írták: „A clevelandi petróleumszakmában a játék már odáig fajult, hogy egyetlen cég a város összes olajfinomítóját összevásárolta, magához csatolta, és most így akarja ebben az üzletágban egyeduralmát megvalósítani. A petróleumszállító vasúttársaságok is szövetségre léptek velük. Clevelandben Rockefellert és Andrewst tekintik főkolomposoknak.”                                                                        
 „-Igaz ez?-kérdezte Frank Rockefeller.                                                                                -Félig-meddig!-felelte John.                                                                                              -Nem szégyelled magad?                                                                                                  -Szégyellem? Minden clevelandi olajszakmabelinek megadjuk a lehetőséget, hogy hozzánk csatlakozzon. Neked is, Frank.                                                                            -Köszönöm nem tartok rá igényt.                                                                                      -Ez a te bajod. Aki visszautasítja, az elveszett. Ha az üzletrészedet nem akarod átengedni Standard Oil részvények ellenében, azok nyílván nem is érnek semmit.” Ezekkel a szavakkal kezdődött el a sok-sok évig tartó ellenségeskedés a két testvér között, miközben öccsét rövid úton csődbe juttatta. Frank gész életében nem tudta kiheverni ezt a csapást. Frank hajthatatlan maradt, de üzlettársai megpuhultak. Megpuhult Mrs. Backus és Sylvia Hunt, a két özvegy is, akik férjük halála után megkísérelték a hátrahagyott olajfinomítójukat tovább vezetni. Rockefeller Henry M. Flaglerrel együtt egy hónap alatt huszonhat clevelandi finomítóból húszat megszerzett.                                                                       
William Rockefellernek, aki két évvel volt fiatalabb Johnnál, már jól menő saját vállalkozása volt, amikor John társául fogadta a Standard Oilban. Bár híres-hírhedté vált testvére árnyékában sohasem kapta meg az őt megillető elismerést, pedig kétségtelen, hogy a Standard Oil páratlan sikerének William volt az egyik kovácsa. Mindkét Rockefeller testvér tehetséges üzletember volt, de ezen kívül nemigen hasonlítottak egymásra. John erőssége a profittermelés volt, William nagyszerűen tudott bánni az emberekkel. John kimért volt és szigorú, William kedélyes és joviális. John megfontolt volt és óvatos, William kifejezetten kedvelte a kihívásokat. William kitűnő kommunikációs készségének fontos szerepe volt abban, hogy sikerült megnyerniük a különböző, sokszor ellenséges rivális olajfinomító társaságok tulajdonosait a Standard Oil monopólium számára. William emellett elsőrangú kereskedő is volt, aki a New Yorkban megnyitott kereskedelmi iroda vezetőjeként kulcsfigurája volt a Standard Oil termékek világpiaci értékesítésének. Az ő fáradhatatlan vállalkozó kedvének és üzleti fantáziájának köszönhető, hogy a Standard Oil fő profilja, az olajfinomítás mellett más üzletágakba is aktívan bekapcsolódott. Mint a „Standard Oil banda” egyik kulcsfigurája, ő hozta a vállalkozásba többek között a réz, a vasút, és a gáz érdekeltségeket. Miután sok évi trükközés és kibúvó keresés után a tröszt ellenes törvény alapján a Standard Oil trösztöt 1911-ben bírói ítélettel föloszlatták, William lemondott az aktív cégvezetésről, de a vasúti és még néhány egyéb befektetésével továbbra is foglalkozott. Fiai közül ketten James Stillmannek egy-egy lányát vették feleségül, aki bankárként tagja volt a „Standard Oil bandának.”

                                                                                                                                                               Húsz clevelandi olajfinomító megszerzésével a Flagler-féle üzleti terv 1. pontja megvalósult, a 2. pontnak megfelelően a SIC kartell tagjai az ország más nagy finomító központjaiban is hasonló sikerrel jártak, ez által a Standard Oil kizárólagos eladási jogot biztosított magának Ohio állam területén. Az amerikai gazdaságban az 1873-as válság közeledett, de a Standard Oil megállíthatatlanul terjeszkedett. Napi 15.000 hordó /2086 tonna/ olajtermelésével elég nagynak és erősnek érezte magát ahhoz, hogy Flagler  3. pontja szerint az árkartell kiépítése után immár az olajmezők független termelőit és finomítóit is-mint nagyhal a kishalat-bekebelezze. 1873-ra eljutottak odáig, hogy a clevelandi Standard átalakításával 3.500.000 dollár alaptőkével létrehozták a Standard Oil Company of Ohio olajvállalatot. A Standard cégcsoport 1880-ban az Egyesült Államok olajfinomító iparának 95%-át, 1899-ben 99%-át birtokolta. A cégcsoport 34 részvénytársasága 80 leányvállalatot foglalt magában, amely már félelemmel vegyes tiszteletet parancsoló hatalmi gépezet volt. „A tőkeszövetkezet babonás félelmet keltett”-mondja Ida M. Tarbell a Standard Oil történetéről szóló klasszikus művében. „Ahogy a szakértők ekkor erről a tőkecsoportról vélekedtek, csak ahhoz a félelemhez hasonlítható, amilyenbe Napóleon ejtette a XIX. század elején Európát.” Ez időtől kezdve a Standard név a hatalom és erő jelképév vált. Rockefellernek 15 évi kemény munkájába került ez, amely megviselte, de nem törte meg. Már nem sokkal 1870 után kitűnt, hogy a közvélemény nem tud megbarátkozni a Standard Oillal és Rockefellerrel. Sok újságíró éveken át azzal foglalkozott, hogy a Standard Oil és Rockefeller üzleti céljait, módszereit, kulisszatitkait firtassa, egész tevékenységét kielemezze, és közérdeklődés tárgyává tegye. Rockefeller minden igyekezete ellenére sem a közvélemény, sem az Egyesült Államok kormánya nem volt áthatva attól a meggyőződértől, hogy ő az emberiség előrehaladása érdekében fáradozna. Az újságírók sok mindent előástak és 1890-től kezdve komoly viharfelhők kezdtek gyülekezni a Standard Oil egén. 1890-ben megszavazták a Sherman-féle tröszt ellenes törvényt, amelynek az volt a feladata, hogy a szabad verseny védelme érdekében megtörje a mamutvállalatok monopolhelyzetét. Két év múlva a Standard Oil működését törvénytelennek nyilvánították. Átszervezésekkel, közös igazgatóságok létrehozásával még tizenkilenc évig el tudták kerülni a törvény végrehajtását, de 1911-ben ez is bekövetkezett.

A századfordulóra a Rockefeller név már rég fogalommá vált, a mérhetetlen gazdagság fogalmává. Ő azonban a Gouldokkal és hasonló újsütetű New York-i milliomosokkal ellentétben nem hivalkodott gazdagságával. Ez persze nem jelenteti azt, hogy bármit is megtagadott volna magától. Volt egy kb. 30 hektáros birtoka Cleveland közelében, egy-egy háza New Yorkban, Floridában, és Maine-ben, valamint saját golfpályája New Jerseyben. Legszívesebben a New York állambeli Álmosvölgy közelében fekvő Pocantio Hills-i birtokán tartózkodott. A Rockefeller név ragyogását a kormány tröszt ellenes intézkedései mellett jócskán beárnyékolták Ida M. Tarbell és más oknyomozó újságírók leleplező írásai, amelyek a közvélemény elé tárták a Standard Oil kulisszák mögötti piszkos üzelmeit és panamáit. A szenátusban egyik fölszólalás a másikat követte. A feszültség 1901-ben tetőpontra hágott, amikor Theodore Roosevelt elnök, hogy népszerűségét növelje, a trükközések és kibúvók évei után komoly vizsgálatot rendelt el, mely évekig tartott, és több kiváló jogásznak adott alkalmat karrierje megalapozására. 1907-ig több mint 1000 olyan jogsértő tényt gyűjtöttek össze, amelyek a Standard Oil rovására írhatók, 1911-re a bűnlajstrom 1462 rendbeli különféle törvénysértésre bővült. Az 1900-as évek elején országszerte heves kirohanásokat intéztek a szószékekről Rockefeller ellen, és a nemzeti lapokban heves viták folytak arról, hogy az egyházi jótékonysági intézmények elfogadhatják-e az olajkirály „tisztátalan pénzét.” Ezeknek az intézményeknek többsége később megbékélt Rockefeller pénzével. Rockefellernek azonban egy szemernyi lelkiismeret furdalása sem volt pénze eredetét illetően. Úgy érezte, hogy egyenes és tisztességes úton szerezte vagyonát. Meg volt győződve róla, hogy az egész iparággal jót tett azáltal, hogy növelte a termelés nagyságát és hatékonyságát. Büszke volt nagylelkűségére. Mindig is keresztény embernek tekintette magát, és már kora ifjúságától fogva az egyháznak adta jövedelme 10%-át. 1905-re az a rockefelleri tized megközelítette a 100 millió dollárt. Üzleti módszerei ugyanakkor mérhetetlenül gátlástalanok voltak. Fölvásárolta az olajoshordókat, hogy riválisai ne tudjanak szállítani. Olajfinomítókat alapított, amelyek tulajdonosi hátterét titokban tartotta és látszólag harcban állt velük, miközben az ő kezében voltak. Amikor a konkurencia szövetséget kötött velük, hogy fölvegyék a Standard Oil elleni harcot, ennek érdekében eladták nekik részvényeiket, később viszont megdöbbenve tapasztalták, hogy vállalatukat az ellenségnek adták el. Megszervezte a világ első ipari kémhálózatát, ennek információi alapján fölvásárolta azokat a földeket, amelyeken keresztül riválisai olajvezetéket akartak fektetni.

A Standard Oil a két világháborúból is kihasította a maga hasznát. Szinte napra beazonosítható, hogy Rockefeller mikor ismerte föl az első világháborús olajszállításokban rejlő lehetőségeket. Rockefeller és a Standard Oil beavatott volt az első világháború/olajháború kirobbantásának előkészítésében, célja eredetileg nem a hadiszállítások kínálta kereskedelmi lehetőségek kiaknázása volt, hanem olajvidékek és ellátási területek megszerzése. 1915-ben, amikor a világháború a központi hatalmak számára még nyerőre állt, Rockefeller úgy hitte, hogy összeomolhat a lassan nemzetközivé váló Standard Oil üzlethálózat. Ebben az évben még az angol-francia szövetség javára meghirdetett hadikölcsön jegyzést is elutasította. Két év múlva fölébredt és a második hadikölcsön jegyzésbe már 70 millió dollárral beszállt. A Standard Oil Company of New Jersey a háború utolsó 18 hónapjában csaknem 15 millió tonna nyersolajat és olajterméket szállított Európába, amiből 200 millió dollárt profitált. A Standard cégcsoport, amely az 1920-as évekig Amerika olajiparát csaknem egyedül képviselte, Bakun kívül nemigen próbálkozott külföldi olajterületek megszerzésével. Az 1880-as évek óta eltelt mintegy százharminc évben Oroszország hatalmas készletei fölváltva hol csábítást, hol fenyegetést jelentettek az amerikai olajvállalatok számára. A húszas évek elején azonban Amerikában is föltörtek a riválisok, elsősorban Sinclair és a Shell. 1920-ban, a San Remo-i osztozkodó konferencia után, az Egyesült Államok közvetlenül nem részesült a Közép-Kelet olajban gazdag területeiből, de Teagle-t ez 1928 után már nem zavarta, különösen, hogy 1932 májusában olajat találtak a Perzsa-öbölben, Bahrein szigetén. Herbert Hoover kereskedelmi miniszter javaslatára az USA a „nyitott ajtó” politikáját hangoztatva megpróbált beszivárogni a Közép-Keletre. A Jersey egyik leányvállalata a Standard Oil Company of California /SOCAL/ és a rivális Sinclair Oil Corporation egyike volt az első amerikai olajvállalatoknak, amelyek Amerikán kívül kerestek olajat.

•                        

New York, Broadway 26. 1930 körül. Az épületet 1921és 1928 között átépítették.

                      AZ ELSŐ OLAJHÁBORÚ             

Az 1870-es években az olajfúró tornyok messze voltak még attól, hogy a  hatalom jelképei legyenek. A fúrótornyok és finomító kémények még nem az olaj által szerzett hatalom szimbólumai voltak, hanem a klasszikus szabadversenyes kapitalizmusé. A fiatal kőolajipar első művelői hirtelen támadt kőolaj dömpingjükkel offenzívát indítottak a szénolaj és a bálnaolaj termelők ellen. A közös ellenséggel szembeni harcukat hamarosan a mindenkinek mindenki elleni harca követte, a nagyok harca a kicsik ellen, az erősek harca a gyengék ellen. Újabb és újabb eljárásokat, módszereket gondoltak ki az olajtermelésben, feldolgozásban, és a kereskedelemben, hogy a kiélezett konkurenciaharcban még sikeresebbek legyenek. A vállalkozók rájöttek, hogy esélyesebbek lehetnek, ha az olajtermeléssel kapcsolatos beszállító iparágakat, ill. az infrastruktúrát egy cégen belül egyesítik, mert így kevésbé függenek azoktól. Rockefeller is ezt tette Amerikában, Nobelék pedig Oroszországban. Sok termelő a forrásoknál épített finomítót magán az olajvidéken, /köztük néhány igazi óriásgyárat/ amelyek petróleumot, paraffint, és kenőolajat gyártottak a fejlődő ipar és az egyre terebélyesedő vasúthálózat gőzmozdonyainak, és a több tízezer vasúti kocsi kiszolgálására. A titusvillei vállalkozók előnyös helyzetben voltak, mert alacsonyabb fuvardíjakkal dolgoztak, mint a 60 km-re lévő Pittsburgh finomítói. Pittsburgh, a „nemzet vasszíve” szerencsés földrajzi elhelyezkedésének és jól kiépített vasúti összeköttetéseinek köszönhetően Philadelphia után az állam legjelentősebb olajpiaca és országos kereskedelmi központja volt. Cleveland 200 km-nél is távolabb feküdt a forrásoktól, eléggé reménytelenül indult az olajért folyó versenyben. Helyzete még rosszabbodott, amikor Cornelius Wandrbilt, aki éppen ebben az időben vette át a New York Central vasút vezetését, Tom Alexander Scott a Pennsylvania Vasúttársaság igazgatója, és az agyafúrt Jay Gould az Erie Raillroad élén elhatározták, hogy az olajvidéket is behálózó vasútvonalaikkal magukhoz ragadják a jól jövedelmező olajszállítást. Egy nagyszerű angol mérnök, vállalkozó, és vasútfejlesztő, Samuel Morton Peto jóvoltából a pennsylvániai olajmezőket érintő Atlantic & Grand West Raillway jogelődjeinek tervei már az olaj fölfedezése előtt megvoltak. Az 1865-ben véget ért polgárháború hatalmas lökést adott az ipar fejlődésének Amerikában, és ez sehol sem volt annyira nyilvánvaló, mint a vasúti közlekedésben és az azt támogató iparágakban. A mezőgazdaság után a vasúttársaságok lettek a legnagyobb munkaadók az országban. 1850-ben még alig több mint 2000 mérföld vasúti pálya volt lefektetve az országban, 1877-ben már 79.000 mérföldnyi vaspályán száguldottak a tűzparipák. Ezzel messze a legnagyobb kiterjedésű vasúti hálózattal rendelkezett az Egyesült Államok az egész világon.

Rockefeller az Oil Creekben lejátszódó újabb fejleményeket éppen olyan árgus szemmel figyelte, mint a vasutak fejlődését. Amíg mások Virginiában elestek, addig ő Pennsylvania nyugati részén magabiztosan járkált a fúrótornyok erdejében, apró szemeiben az olajról és hatalomról szóló álmok tüze égett.                                           

A Rockefeller és a South Improvement Company bármennyire sikeresek voltak is Clevelandben és más nagyvárosokban, ennek ellenére vagy talán éppen ezért, sokan voltak, akik hátat fordítottak a tolakodó SIC ügynököknek. Sőt ellenálltak és ökölbe is szorították kezüket. Az ellenállás vezére Titusville-ben C. E. Bishop, a „Fúrótorony” c. lap főszerkesztője volt. Bishop az egyik kis vasúti alkalmazottól megtudta az újabb titkosrabatt ügyét. Erre az összeesküvők nevét lehozta újságjában fekete gyászkeretbe foglalva.                

Az olajbányászok és egyéb kisvállalkozók feleségei megértették Bishop üzenetét és gyászkalapot öltöttek. A férfiak csatlakoztak hozzájuk és a gyászmenet tiltakozó tüntetéssé fejlődött. Titusville új operaházában háromezer ember gyűlt össze, hogy megbeszéljék a polip módjára mindent körbefonó, agresszíven terjeszkedő Standard Oil és a vele szorosan összefonódott Déli Termelői Társaság elleni védekezést és az ellenrendszabályokat. Ekkor felállt az egyik olajtermelő és azt mondta: „A Déli Termelői Társaság joggal viseli a nevét. A Dél a fekete rabszolgák kizsákmányolásáért harcolt, a társaság pedig a fehérekből is rabszolgát csinál.” Majd közbekiáltások hangzottak: „Tapossátok szét az óriáskígyó fejét! Egy csepp olajat se adjatok el a bandának! Mentsétek meg Pennsylvánia földjét.” Fiatal karcsú férfi magyarázta, hogy SIC ügynökök meg akarták vesztegetni. John D. Archbold, a „Porter Moreland & Co. finomító titusvillei telepének huszonnégy éves eladási vezetője volt. New Yorkból is érkezett delegáció Henry H. Roger vezetésével. A Vállalkozók Védegylete /független finomítók/ küldte, hogy az egybegyűltekkel közösséget vállaljanak és az olajmezők kistermelőit a New York-iak teljes támogatásáról biztosította. Baltimore és Buffalo táviratot küldött. Támogatásukról biztosították a függetleneket és jelezték, hogy készen állnak a harcra. Nem kedvezett Rockefellernek sem és a vasutaknak sem, hogy Titusville-ben az egyik legrégibb olajfinomító tulajdonosa, bizonyos Jakob J. Vandergrift sürgette a folyamatban lévő olajvezeték építését, hogy elháríthassa a SIC tolakodását és függetleníthesse magát az álnok vasúttársaságoktól.                                 A több tucat kisebb-nagyobb vasúttársaságból néhány tulajdonos az ország leghatalmasabb, legbefolyásosabb személyiségei közé emelkedett. A nép által „Rabló Bárók”-nak nevezett részvényesek a vasútépítéssel kapcsolatos spekulációikkal hatalmas vagyonokat szereztek, kézben tartották a beszállító  ipart, százezrek sorsát irányították, és jelentős politikai befolyásra tettek szert. Ilyenek voltak pl. Jay Gould, Jim Fisk, valamint a két Wanderbilt. Tom Alexander Scott, a Pennsylvania Vasúttársaság igazgatója, aki az 1873-as válság egyik évében 31 millió tonna teherárut szállított és 22 millió dollár tiszta jövedelmet mutatott ki, imponáló jelenség volt. A feljegyzések „rendkívül megnyerő, nyájas, barátságos és feltűnően csinos” férfinak mondják. Kemény ember volt-legalábbis másokkal szemben-aki azt vallotta, hogy a munkásokkal keményen kell bánni. Scott „néhány napos puskadiétát” ajánlott később az éhező vasutasoknak, amikor 1877 júliusában az elhúzódó válság és Rockefeller mesterkedéseinek hatására kitört a vasutassztrájk. Scott elég hatalmas volt ahhoz is, hogy eldöntse, ki legyen az Egyesült Államok elnöke. Rutherford B. Hayes az 1876-os elnökválasztáson aratott győzelmét Thomas Alexander Scottnak, a Pennsylvania Raillroad elnöke támogatásának köszönhette. Az történt ugyanis, hogy a demokrata párti Samuel J. Tilden 184, a republikánus Rutherford B. Hayes pedig 165 elektori szavazatot kapott. Húsz elektori szavazat sorsa vitás volt, mert mindkét párt magának követelte őket, ezért a Kongresszusra bízták a döntést. Scottnak néhány társa segítségével sikerült elegendő szavazatot szereznie a Kongresszusban ahhoz, hogy az elnöki posztot a Republikánus Párt jelöltje kapja meg, így Hayes lett az elnök. Viszonzásképpen Scottnak is szüksége volt az elnöki segítségre a következők miatt:                                                                                    

Tőkeerős nagyvállalat létére a Pennsylvania Vasúttársaságot is megviselte az 1873-as gazdasági válság, amit aztán még a Rockefellerrel vívott-akkor már egy éve tartó-háború is tetézett. Scottnak az akkor még csak tervezett Texas & Pacific Vasúttársasághoz igen komoly érdeke fűződött. Úgy látta, hogy csak úgy kerülheti el a Pennsylvania összeomlását, ha az Egyesült Államok kormánya állami kötvény formájában mintegy 312 millió dollárt bocsát 50 évi időtartamra rendelkezésére. Scott kilátásba helyezte Hayesnek az elnökséget arra az esetre, ha Hayes ígéretet tesz, hogy megválasztása után azonnal megadja az állami támogatást. C. Vann Woodwardnak a „Union and Reaction” c. lapban megjelent írása szerint ez a megállapodás ténylegesen megtörtént. Scottnak azért állt módjában betartani a Hayesnek tett ígéretét, mert kezében tartotta a déli kongresszusi tagok szavazatait. Ezeknek a képviselőknek ugyanis majdnem ugyanannyira szükségük volt a Texas & Pacific és más, a területükön tervezett beruházásokra, mint Scottnak. Miután biztosítékot kaptak arra, hogy Hayes támogatni fog egy ilyen programot, cserbenhagyták saját jelöltjüket, Tildent, és Hayesre adták szavazatukat.                                                                                                         

Az északi nagyiparosok és a déli ültetvényesek között ily módon létrejött egy titkos szövetség 1877-ben. Az észak-amerikai burzsoázia tehát egységfrontba tömörült és ilyen körülmények között bizakodva nézett a jövőbe: A déli radikális kormányok nem voltak többé, a pennsylvániai szénbányászok harcos vezetőit pedig június 21.-én ártatlanul fölakasztották. A Commercial and Financial Chronicle c. lap méltán írta, hogy „a munkásság ellenőrzés alatt van…”                                    

Rockefeller idejében visszahúzódott pénztárkönyvei közé, de a független finomítók elleni radikális támadásával darázsfészekbe nyúlt. Hatalmas halomban feküdtek előtte a fenyegető levelek. Finomítóiban és értékesítő telepein a kapukra halálfejeket rajzoltak. A feldühödött tömeg Franklinban kilyukasztotta a SIC társaság olajtartályait. Titusvilleben kilencvenhárom láb hosszú tiltakozó nyilatkozatot írtak, amit elküldtek Washingtonba. Egy Samuel T. Dodd nevű fiatal ügyvéd a szenátusban a monopóliumok korlátlan uralma ellen mennydörgött. Aztán még nagyobb esemény is történt: A kongresszus vizsgáló bizottsága maga elé idézte Watson elnököt és titkárát. Pennsylvania állam parlamentje a Déli Termelői Társaságot a legveszedelmesebb és legarcátlanabb összeesküvésnek bélyegezte és elrendelte azonnali föloszlatását. Az óriáskígyót eltaposták. Tehetetlenül hevert a földön. Dávid legyőzte Góliátot, avagy a Vállalkozók Védegylete a Déli Termelői Társaságot. Rockefeller mindezek ellenére nem esett kétségbe, hanem levonta az esetből a tanulságot: ha biztosra akar menni, akkor előbb a parlamentben és a kormánynál kell előbb befolyást szereznie. Az elpusztíthatatlan túlélő művésznek mégiscsak maradt egy vigasza: A Standard Oil-t, szívének gyöngyházát nem érte kár és a tekintélye is megmaradt. Okos elővigyázatossági intézkedésekkel Rockefeller elérte, hogy legkedvesebb szellemi gyermeke alig szenvedett csorbát a dicstelen afférban. De, hogy az örömbe üröm is vegyüljön, a közgazdászoknak nem maradt idejük, hogy túl sokak elmélkedjenek a South Imprevement Company csúfos végzetén és a Standard Oil megmenekülésén. 1873 szeptemberében a nagy New York-i tőzsdekrach mindenkit magával rántott az örvénybe, aki a klasszikus szabadversenyes kapitalizmus kenujában evezett. Bankházak, közvetítőcégek és termelőüzemek tömegestől jutottak csődbe. New Englandban leálltak a szövőgyárak, Pennsylvaniában bezártak a szénbányák és a vasgyárak, a kikötőkben rakomány nélkül horgonyoztak a hajók. Clevelandben néhány nap alatt kétszáz cég zárt be. A vasúttársaságok előbb az építkezéseket, később a forgalmat is leállították. A munkanélküliek milliói-akikből csak New York államban 182.000 volt-az áresések ellenére sem tudtak petróleumot és kenyeret vásárolni. A Scott és Vanderbilt vezette két nagy vasúttársaság is megingott miként nád a szélben. A petroliai független finomítók szövetségével újonnan kötött egyezségük gyenge támasznak bizonyult a gazdasági válságban. A Vállalkozók Védegylete arra számított, hogy a nyersolajárak hordónként öt dollárra emelkednek, ezzel szemben előbb kétdolláros, végül nyolcvankét centes hordónkénti árral voltak kénytelenek beérni. A földolgozott petróleum ára 50%-al esett.                                                                                                                                   

A válság az amerikai olajipar nagymoguljait is megviselte, a kisebbeket még jobban. A nagyok igazi túlélőművészekhez illően gyorsan talpraálltak. Rockefeller és Flagler a Déli Termelői Társaság romjaiból építkezve hamar menedéket ácsoltak azoknak a kisebb olajvállalatoknak, akik segítségüket kérték. Jöttek is, egyik a másik után. Előbb az öreg Jakob J. Vandergrift, utána a fiatal John A. Archbold, azután a büszke Henry H. Roger, és végül az ügyes Charles Lockhart, akitől évekkel azelőtt Rockefeller a Standard nevét elbitorolta. Az 1873-as, majd a későbbi gazdasági válságok egyik paradox sajátossága, hogy az általános összeomlás ellenére az olajipar összességében kevésbé sínylette meg a recessziót. Így esett, hogy a Standard Oil Company of Ohio miután az örvényből kiverekedte magát, 37% osztalékot fizetett a részvényeseknek és egymillió dollár alaptőke emelést hajtott végre. Miközben a kicsik és a nagyok arról tárgyaltak, hogyan lehetne talpra állítani az olajipart és  legfőképpen az olajiparosokat, a vasútkirályok is odalopakodtak az éledező  tűzhöz. A két nagymogul, Rockefeller és Flagler a SIC romjai helyén 1874-ben új építményt emeltek, ami alig különbözött elődjétől, és Nemzeti Olajfinomító Szövetségnek nevezték el. A szövetség több volt, mint egy szimpla társaság. Vállalkozók egyesülése volt, amelynek célja az eladási árak egységes rendezése, az értékesítési területek egymás közti fölosztása, termelési kvóták megállapítása és más hasonló, a profit növelését célzó intézkedések megtétele. Az ilyen természetű megállapodások rendszerét „kartell”-nek nevezik. A „kartell” kifejezés eredetileg a középkori lovagi tornák hadrendjét jelentette. Most az ipar lovagjainak hadrendjét jelenti, amely a monopolista szervezetek legalacsonyabb foka. A Nemzeti Olajfinomító Szövetség módszerei, amelyekkel a szabad verseny ellehetetlenítésén dolgoztak, s amelyekkel a konkurencia tönkretételét végrehajtották, nemigen különböztek a SIC idejében alkalmazott módszerektől: rábeszélés, megfélemlítés, erőszak. A jó finomító vállalatok a kartellbe történt fölvételük után meghatározott termelési kvóta kiutalást kaptak, a rossz finomítókat pedig bezárták.                                                         

1873 óta a vasúti dolgozók bére 40-50%-al csökkent. Ennek tetejébe a fokozott terhelés, a vezetés kicsinyes zsarnoksága, a rossz munkakörülmények, a biztonsági intézkedések elhanyagolása együttesen a vasúti dolgozókat általános elkeseredettségbe hajszolta. A tömeges munkanélküliség a szakszervezeti mozgalom érdekérvényesítő képességét is megnyirbálta. A válság kezdetén még harminc országos szakszervezet működött, 1877-ben csak 8-9 létezett, mindössze 50.000 taggal. A végsőkig elkeseredett hangulatban a Rockefeller által megszorongatott Pennsylvania Vasúttársaság a fuvardíj bevételek elmaradására hivatkozva július 1.-étől további 10% bércsökkentéssel volt kénytelen sújtani alkalmazottait. A többi vasúttársaság egy hónappal később szándékozott a bércsökkentést életbe léptetni. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, de amikor két hét viszonylagos nyugalom után 1877. július 16.-án Nyugat-Virginiában a Baltimore & Ohio vasútnál váratlanul kitört az általános vasutassztrájk, mégis mindenkit meglepett. Kivéve Rockefellert. Két napra rá, 18.-án kitört a vasutassztrájk Pittsburgben is, és „egy csónakban evezünk” felkiáltással csatlakoztak a hengermű, majd a többi ipari üzem dolgozói is. A Pennsylvánia Vasúttársaság után újabb négy nappal átterjedt a sztrájkhullám az Erie, Delaware, Chicago & St. Luis, New York Central, Vandalia & Cincinati, az Ohio és a Missisipi vasút vonalaira is.

                                                       

1876-ra Rockefeller hatalma már óriásira nőtt. A Pennsylvania Vasúttársaság fölismerte, hogy korábbi sikeres együttműködésük ellenére egyre inkább Rockefellernek van kiszolgáltatva. Scott elhatározta, hogy a még életben lévő kevés olajvállalat egyikével, az Empire Finomító Társasággal együttműködve tulajdonrészt szerez néhány olajfinomítóban, hogy üzleti portfólióját bővítse, másrészt, hogy a vasútüzem belső fogyasztását kevésbé kiszolgáltatva és kiegyensúlyozottabban tudja fedezni. Ezt az önállósodási törekvést, amely a teljes forgalomhoz képest nem érintett számottevő finomítói kapacitást, Rockefeller mégis szinte sértésnek és pimaszságnak tekintette. Elhatározta, hogy meghátrálásra készteti az öntelt renitenst, és fölvette a kesztyűt a Pennsylvania kihívásával szemben. Válaszként Rockefeller ügynökei megszállták az olajmezőket és a termelőktől az Empire által fizetett áraknál többet kínálva fölvásárolták a nyersolajat. Egyidejűleg leszállították az olajtermékek árát mindazon városokban, ahová az Empire is szállított. Ez persze nagy anyagi áldozat volt Rockefeller számára, de tudta, hogy ha sikerül tönkretennie az Empire-Pennsylvania szövetséget, az áldozat busásan megtérül. A Pennsylvania vasút végül már ingyen szállította az Empire olaját, de még így sem voltak képesek felülkerekedni Rockefeller olajdömpingjén. A háború másfél évig tartott. Az első tizenkét hónapban a vasút volt a támadó fél. A vasút a titkos megállapodásokat fölmondta és Rockefellernek a titkos rabattokra épített ötletes építménye ingadozni kezdett. A polgárháború utáni föllendülést követő gazdasági recesszió okozta elhúzódó kilátástalanságra építette Rockefeller a radikális megoldásra épülő tervét, amellyel bosszút akart állni az álnok vasúttársaságokon. A vasútkirályok Rockefeller és szövetségesei háta mögött a független finomítókkal is tárgyaltak új díjszabásról. A tárgyalásokat John A. Archbold és Henry H. Roger folytatták. Amikor Rockefeller és Flagler megszimatolták a dolgot, akkor a Pennsylvania Vasúttársaság megszakította velük a kapcsolatot.                                                                               

A több mint egy éve tartó gazdasági háború állása a vasút javára látszott eldőlni, amikor a szolid, jámbor fiatalember föladva az addigi viszonylag békés módszereket, radikális eszközökhöz nyúlt. A Standard Oil kém és biztonsági szolgálata akcióba lépett, és az elkeseredett vasúti munkások között megjelentek a munkásruhába öltözött felbujtók és provokátorok, akik a négy éve éhező, reményvesztett vasutasok soraiban sztrájkra és fegyveres felkelésre buzdítottak. A kibontakozóban lévő tragédiáról Rockefeller hivatalos életrajz írói rendre megfeledkeznek.  

                                                                              

Clevelandban, a Sexton-tömb egyik kétemeletes szürke sarokházának első emeletén, Rockefeller és vezérkara haditanácsot ültek. Éjszakánként pedig titkos gyűléseket hívott egybe, ahol sötét tekintetű és ugyanolyan lelkű emberek gyülekeztek. Ebből a lázas és titkos összeesküvésből robbant ki közvetlenül az a rombolással, pusztítással gyújtogatással kísért véres összecsapás sorozat, ami egyrészt az ipari munkásság első tömeges megmozdulása, másrészt az első olajháború volt. Közvetve viszont a gazdaság természetében és a politikában rejlő mélyen ható tektonikus erők működtek, miként a föld mélyében is. Hogy ezek a társadalom mélyében rejlő tektonikus erők érzékelhetőek legyenek, nem tekinthetünk el az előzmények és körülmények behatóbb megismerésétől.

Hozzávetőleg százötven évvel ezelőtt újfajta eszmeiség söpört végig az Egyesült Államokon: nincs észak sem dél, sem kelet, sem nyugat. Ám mielőtt az emberek észbe kaphattak volna, az ország részekre szakadt és kitört a háború. Testvér testvér ellen. Az egyik oldalon egy hétre vették föl a munkásokat, a másikon egy életen át rabszolgaként dolgoztatták őket. A polgárháború 1861. április 12.-én kezdődött. Az ország északi, iparosodott területein élő ipari munkások legnagyobb része-a farmerekkel együtt-bevonult katonának. A szervezett ipari munkásság legnagyobb része a virginiai csatatereken harcolt, ennek ellenére a munkások érdekeit képviselő szervezetek-a szakszervezetek-számára elérkezett a dicsőséges feltámadás ideje. Az otthon maradt munkások egyre többen léptek be a szakszervezetekbe, és a szervezett munkások száma 1861 és 1864 között néhány ezerről 200.000-re emelkedett. 1864-ben a munkáltatók elhatározták, hogy letörik az egyre erősödő munkásmozgalmat. Ők is elkezdtek városonként érdekszövetségekbe tömörülni, hogy ellensúlyozzák a mindenfelé sorra alakuló városi szakszervezeti munkástanácsokat. Kezükben tartották a Köztársasági Pártot és nagy befolyásuk volt a hadseregre, így hát 1864-ben a szuronyok hegyével akartak 25%-os bércsökkentést végrehajtani. Amikor emiatt sztrájkok törtek ki, csapatokat hívtak vissza a harctérről, és vetették be Missuri, New York, Pennsylvánia, és Tenessee sztrájkoló munkásai ellen. A sztrájkhullámnak és a katonaság bevetésének az vetett véget, hogy Lincoln elnök közbenjárt a dolgozók érdekében. Az egyik munkásküldöttségnek ezt mondta: „Tudom, hogy úgyszólván minden sztrájk esetében jogosak az emberek panaszai.” A munkáltatók ugyanakkor gyakran hangoztatták, hogy a háború befejeztével leszámolnak a munkásokkal. Egyikük ki is jelentette Sylvisnek, az amerikai munkásmozgalom egyik vezéregyéniségének: „Nincs messze az az idő, amikor a dolgozók életkörülményei rosszabbak lesznek, mint valaha. Eljön a nap, amikor azok, akik most a munkásmozgalomban tevékenykednek, térden állva könyörögnek majd munkáért… Minden egyes munkáltatóban ott él a megtorlás szelleme, s ez nyilvánul meg most a tőkések széleskörű általános szervezkedésében, melynek bevallott célja a ti szakszervezeteitek megsemmisítése.”   

                                                                                                       

Az elkövetkező szörnyű katasztrófának-így utólag visszatekintve-voltak látható jelei, de mint ahogy oly gyakran előfordul, ezekről nemigen vettek tudomást. A katasztrófa négy évvel következett be egy olyan fölvirágzás után, amelyre még nem volt példa Amerika történetében. Allan Nevins professzor írja „A modern Amerika kibontakozása” c. könyvében a polgárháború utáni évek gazdasági virágzását jellemezve, hogy „Több orsó forgott az üzemekben, több vaskohót gyújtottak be, több acélt gyártottak, több szenet és rezet bányásztak, több épületfát fűrészeltek és vágtak ki, több ház és gyár épült, és több különféle üzem létesült, mint történelmünk bármelyik ugyanilyen hosszú időszakában.”    Mark Twain pedig úgy látta, hogy „Öröm tükröződött minden arcon, és boldog, csaknem vad erő sugárzott minden szemből, hírt adva azokról a pénzszerzési tervekről, amelyek ott forrtak minden ember agyában.”                             

Sohasem burjánzott ilyen nyíltan a korrupció, sohasem volt ilyen általános a mindenáron való meggazdagodás vágya. A Pazar lakomák és komor bérházak, a magas cilinderek és kegyetlen éhség kora volt ez. Az új iparmágnások ekkor kezdtek kövenként kastélyokat importálni Európából, miközben feszengve pislogtak a kultúra felé, titulusok elnyerésére törekedtek és előkelő férjet kerestek lányaiknak. 

De nem vették észre a jeleket. Nem vették észre, hogy vége az ökörsütésnek. Nem ismerték fel, milyen veszélyt jelentenek a gazdaságra a terméketlen spekulációk, az olyanok amilyenek miatt az amerikai vadkapitalizmus egyik leggátlástalanabb rablóbáróját, a fekete szakállú Jay Gouldot (1836-1892) börtönnel fenyegették meg, mielőtt kitették az Erie Vasúttársaság igazgató tanácsából. Nem vették észre, hogy az importált kastélyokon kívül a hidegben a munkások, akik már nem a potomaci hadsereg győztes katonái voltak, hanem a munkanélküliek milliós seregének elkeseredett tagjai, akik mind azt kérdezték: Vajon ezért küzdöttünk? A mezőgazdasági termékek árai alacsonyak voltak, a bérek zuhantak, a részvényesek osztalékai azonban szilárdan tartották magukat. Mindenki azt hitte, hogy az egyre növekvő jólét és a korlátlan terjeszkedés az amerikai élet örökké tartó sajátossága. A válság lehetőségének puszta említése is elítélendőnek és hazafiatlannak számított volna. Ha volt is némi nyugtalanság a levegőben, nem vettek tudomást róla. Akárcsak Jay Cooke, az ország leggazdagabb bankára, aki Philadelphia melletti aranycirádás rokokó stílusú kastélyában így nyilatkozott: „Rendíthetetlenül bízom Istenben, beléje helyeztük reményünket. Hiszem, hogy nem fog cserbenhagyni minket.” Ebben a hitben élt az egész ország és közben a spekuláció őrülete egyre általánosabb lett. „Az arany a hölgyek kegyeltje volt.”-írja egy korabeli szerző. „A papokat a bányászat és az olaj érdekelte. Az ügyvédek az Erie vasút iránt mutattak hajlandóságot.” A közös szenvedély még a csavaros eszű emberek fejét is megzavarta. Tom A. Scott, a Pennsylvania Railroad elnöke és maga a hatalmas Jay Cooke is tovább nyújtóztak, mint ameddig a takarójuk ért, s annál inkább hajszolták a pénzt, mivel az európai tőkések kezdtek részvényeket kibocsátani, amelyeknek eladása révén Cooke és Scott hatalmas új vasutat szándékoztak építeni, Cooke északnyugaton, Scott pedig délnyugaton.                                                         

A felületes szemlélő számára úgy tűnt, hogy az ország virágzik. A bányászok szenet és rezet hoztak a felszínre, a vasgyárosok hatalmas acélüzemek építését tervezték, Comstock Lode-ból egyre több arany és ezüst özönlött, és Pennsylvániában Connellsville környékén hatalmas koksz kemencék ontották az acélt. A magtárak színültig tele voltak kukoricával és búzával, a gyárakban zakatoltak a gépek-s egyszer csak minden megbénult. Az országban, mintha egy gonosz varázsló pálcája érintette volna, hirtelen és úgyszólván teljesen megállt a munka.                                                                                                                       

E halálos dermedtségnek előfutára volt, hogy a Jay Cooke & Co. a legnagyobb philadelphiai bankház becsődölt, amely 1873. szeptember 18.-án következett be. A New-York-i tőzsde szeptember 20.-án bezárt és tíz napon át úgy is maradt. Cooke, aki abban bízott, hogy Isten nem fogja cserbenhagyni, éppen Grant elnökkel reggelizett kastélyában, amikor megtudta a hírt. Vendége jelenlétében, aki csöndesen és elfogódottan élvezte a pompát, Cooke nem sírt, de bankjának zárt ajtaja mögött a fal felé fordulva szabad folyást engedett könnyeinek.                                                         Az 1873. évi válságot, mint ahogy a többit is, amelyek szabályos időközökben követték egymást, gazdasági szempontból az okozta, hogy a máris hatalmas profitjuk féktelen növelésére mindig kész vállalkozók túlságosan növelték a termelést, s így a gépek, a vas, az épületfa s más iparcikkek, valamint a búza, gyapot, a textil és gyapjúáruk s egyéb létfontosságú cikkek területén túltermelés következett be. Mindezt az ország dolgozó rétegei sínylették meg. A munkáltatók még a létminimumnál is alacsonyabbra szorították le a munkabéreket, a munkaidőt mértéktelenül meghosszabbították, s a termelés hatékonyabbá tétele érdekében új eljárásokat, új munkamódszereket vezettek be. A munkásokat egyre több áru egyre alacsonyabb önköltséggel való megtermelésére kényszerítették, a profit pedig szédületes sebességgel szökött a magasba. Ahelyett, hogy ezt a társadalmi igazságosságnak megfelelően méltányosabban osztották volna el, oly módon, hogy magasabb munkabéreket fizetnek és csökkentik a munkaidőt, a tőkések megtartották maguknak. Kis részét pedig újabb gépekbe és üzemekbe fektették. A közgazdászok és teoretikusok meg is fogalmazták a tételt, hogy a termelés célja a kapitalizmusban a profit, ezzel szemben a szocializmusban a társadalom szükségleteinek kielégítése. Röviden tehát a tőkés túl sokat tartott meg magának, s azok, akik a gazdagságot termelték, túl keveset kaptak. A fizetőképtelen munkások és munkanélküliek hatalmasra nőtt tömegei nem létező fizetésüket nem tudták visszaforgatni a gazdaságba, ennek következtében a gépezetben zavar keletkezett, s ez okozta a bajt.                                                                                                               

Jöttek a szűk esztendők, hat szörnyű év. A textilgyárakban, amelyekben néhány hete még a padló és az ablak is remegett a zakatoló szövőgépek szakadatlan rezgésétől, hallgattak, a gépek mintha jéggé fagytak volna, s a hatalmas gyárcsarnokok kihaltak voltak, akár az arizonai sivatag. A legtöbb bánya üres lyuk volt csupán, melyekben kísértetiesen visszhangzott a kiáltás, s a néma csöndben csak a beszivárgó víz állandó csöpögése hallatszott. Ekék rozsdásodtak a bevetetlen földeken, az aratógépeket nem használta senki, a kukorica és a búza lábon aszott el, miközben a munkanélküliek növekvő serege éhezett. 1877-ben már 3 millió ember volt munka nélkül. Úgy gondolták, hogy az ország munkaerejének egyötöde soha többé nem szerepel bérlistán. Az alkalmazásban lévők 40%-a nem dolgozott többet egy évben, mint hat-hét hónapot és kevesebb, mint 20%-a dolgozott folyamatosan. A foglalkoztatottak bérét 45%-al csökkentették, keresetük gyakran alig haladta meg a napi egy dollárt. A válság kezdetén harminc országos szakszervezet működött, 1877-ben már csak nyolc-kilenc létezett közülük. A kizárások, fekete listák, összeesküvési vádak, s az akkori hűségeskük, a megvetett „sárga kutya szerződések,” amelyekben az alkalmazott kénytelen volt esküvel megfogadni, hogy sohasem lép be szakszervezetbe, megfojtották a többi szakszervezetet. A szakszervezeti tagot az Egyesült Államokban úgy üldözték, mint a veszett kutyát. A munkanélküliek hatalmas seregei kóboroltak az országban munkát keresve, miközben az újságok állandóan szapulták a „csavargókat.” Folyamatosan szajkózták, hogy a munkanélküliek fele találhatna munkát, ha akarna, de arról nem szóltak, hogy miért nem talál munkát a másik fele. A sajtó és a papok azt állították, hogy a pangás oka nem a gazdasági összeomlás, hanem az emberek jellemében bekövetkezett romlás, a hagyományos amerikai vállalkozó szellem és leleményesség hanyatlása.                                                                                                   

Volt azonban egyéb ok is, nem csak a nyomor. Egy eladdig sikeres üzletember, az Erie vasút egykori igazgatósági tagja, a New Yorki és Harlem Railroad későbbi tulajdonosa, az öreg Daniel Drew mondta egyszer a polgárháborúra utalva, hogy „Jó dolog a zavarosban halászni.” Andrew Carnegie, J. P. Morgan, J. D. Rockefeller és mások úgy gondolták, hogy ez a gazdasági válságokra is igaz. Carnegie, például aki ügyesen kihasználta a nyersanyagok és a munkaerő olcsóságát, gyors ütemben építette föl óriási acélüzemeit, röviden, de velősen kijelentette, hogy „akinek válság idején pénze van, az bölcs és tiszteletreméltó polgár.” /Ennek 140 évvel későbbi megfelelője a magyar politikai élet egyik prominens személyiségének hitvallása: „Mindenki annyit ér, amennyi pénze van.”/                                                                                                                         A válság roncsaiból új óriások keltek életre. Rockefeller sok száz vetélytársának vállalatát olvasztotta a magáéba. J. P. Morgan Cooke-ot félreállítva az ország leggazdagabb bankára lett, ugyanakkor Henry Clay Frick, Andrews Mellon segítségével Megkaparintotta a connellsville-i szénbányákat, James J. Hill, Henry Willard és Edward H . Harriman pedig hasznot húzva az általános összeomlásból, új iparmágnásokként vasutak, földterületek és bányák tulajdonosaiként kerültek ki a káoszból. Csakhogy Frickek és Harrimanek nem sokan voltak. Az országban mindenütt emberek ácsorogtak az utcasarkokon, egykedvűen üldögéltek a kocsmákban a hitelre vásárolt sör mellett, vagy órák hosszat bámulták a falat a konyhájukban azon tűnődve, hogy mi lehet a hiba. Az amerikaiak milliói szörnyű megalázottságukban, amit akkor érez az ember, ha nem tud a gyerekeinek enni adni, és nem bírja elviselni kérdő tekintetüket, arra a következtetésre jutottak, hogy nem elég életrevalóak.                                         

Ekkor lassan sűrűsödni kezdett az emberekben a harag. Nyugaton a farmerek gazdaszövetségekbe tömörültek és szidták a Wall Streetet. Keleten tüntetések és felkelések váltották egymást, mint például New Yorkban a Tompkins Sqare-n, ahol a felitatok tudtul adták, hogy „a munkanélküliek munkát követelnek, nem alamizsnát,” és „ha a munkás gondolkodni kezd, a monopólium reszket.” A tüntetés tetőfokán a rendőrség rátámadt a felvonulókra. Utólag kijelentették, hogy ez kommunista tüntetés volt. „Jobbra-balra sújtottak a rendőrbotok.”- Írja egy feljegyzés. „Nők és gyermekek sikoltva futottak minden irányba. Sokukra rátapostak. A lovasrendőrök az ácsorgó kíváncsiakat is legázolták, és könyörtelenül mérték csapásaikat.”A New York Times tudósítója megjegyezte, hogy „a jelenet nem volt érdektelen,” és nem tartózkodott a hazugságtól, amikor azt írta, hogy „a tegnap letartóztatott személyek úgy látszik mind külföldiek…a kommunizmus nem hazai földben sarjad.”                                                                                                                                      

A felháborodással vegyes elkeseredettség nőttön-nőtt. Chicagóban 20.000 munkás vonult az utcára és követelték, hogy osszák szét a munkanélküliek között azt a 700.000 dollárt, ami chicagói tűzvész áldozatainak megsegítésére létrehozott alapból megmaradt. A látszólagos jólétről, a társadalmi termelés és egyéni kisajátítás közötti antagonisztikus (kibékíthetetlen) ellentétről így ír a válság egyik áldozata: „Micsoda változás egy évszázad alatt! Nézzétek sok ezer mérföldnyi vasútvonalainkat, számtalan üzemünket és gyárunkat, bányáinkat és kohóinkat, óriási gazdaságunkat! Mindezt a munkások hozták létre egyetlen évszázad alatt. És vajon mit mondhat a munkás magáénak abból a sok jóból, amit ő teremtett meg? A szó szoros értelmében semmit. Nincs vasútja, sem bányája, sem gyára, sem kohója. A tőke ravasz módon mindent eltulajdonított.” Így beszéltek az emberek, s közben tovább nőtt a haragjuk és továbbra is éhesek maradtak. 1874-ben és 75-ben textilipari munkások és bányászok sztrájkoltak, és a munkáltatókat aggodalommal töltötte el a munkásság fokozódó harciassága. Egyesek a Köztársasági Párt fölhasználásával újabb támadásra készültek az amúgy is visszaszorulóban lévő szakszervezeti mozgalom ellen. Első dolguk volt, hogy új szövetségest szerezzenek maguknak. Attól féltek, hogy a munkásság a lázongó farmerekkel összefogva föltámasztja a Demokrata Pártot és a déli ültetvényesekkel szövetkezve kiszorítja a köztársasági pártiakat, sőt, mi több, megdönti profitorientált politikájukat. Ennek megakadályozására elhatározták, hogy ellenfeleiket, a déli ültetvényeseket, a Demokrata Párt szilárd híveit megnyerik szövetségesüknek. 1867 óta a Köztársasági  Párt ha ingadozva is, támogatta a feketék harcát délen, amelyet demokratikus jogaikért és újbóli leigázásuk ellen folytattak. A Köztársasági Pártiak a déli országrészt fölosztották öt katonai körzetre, ott szövetségi katonai helyőrségeket állítottak fel, fölfegyverezték a négereket, hogy megvédhessék jogaikat, megfosztották szavazati joguktól a legnagyobb ültetvényeseket, és segítették azt a harcot, amelynek eredményeként több mint 700.000 néger neve került a választói névjegyzékbe. Röviden tehát a Köztársasági Párt délen olyan forradalmi fölkelést támogatott, amely demokratikus vívmányokat harcolt ki. Most azonban a kezdődő újabb gazdasági recesszió szorongató helyzetében hajlandók voltak szövetkezni régi ellenfeleikkel, hogy elejét vegyék egy megújult radikális Demokrata Párt kialakulásának. Ezt végre is hajtották oly módon, hogy gyökerestől átcsoportosították a politikai erőket, ami még inkább növelte a munkásság érdekeit fenyegető veszélyeket. A Délen állomásozó katonaságot nemsokára visszavonták és átvezényelték a bércsökkentések miatt sztrájkoló északi munkások ellen. Ugyanakkor a feketéket kiszolgáltatták volt rabszolgatartóik kénye-kedvének. Az új szövetség keretében a déli Demokrata Párt-legalábbis gazdasági vonatkozásban-nagymértékben az északi Köztársasági Párt kiszolgáltatottja lett. Platformja éppoly konzervatív volt és éppoly kevéssé fenyegette a gazdagokat, mint a köztársaságiaké. Az iparosodott Észak munkásai, akiket saját problémáik foglalkoztattak, nem hozták összefüggésbe helyzetüket azzal, ami Délen történt. A népi mozgalmakat Északon és Délen egyaránt letörték anélkül, hogy az egyik népi erő segítette volna a másikat. A burzsoázia összefogott, de a népi mozgalmak nem. William H. Sylvis, az északi munkások egyik ikonikus vezére és mások a múltban sokszor figyelmeztették őket a megosztottsággal járó veszélyre. Philip S. Foner a kizsákmányoló réteg támadásairól kijelenti: „Az északi szervezett munkások, akiket lefoglaltak a magasabb bérekért és a munkáltatók támadásai ellen vívott harcaik, nem értették meg, hogy a Délen a demokráciáért folyó harc kimenetele az ő jövőjüket is befolyásolja.”                                                                                                           

A Köztársasági Párt nem egyszerre hagyta cserben a déli négereket. Öt-hat év alatt ment végbe ez a folyamat. 1877 elején azonban, amikor az elnöki tisztségért folyó küzdelemben Hayes és Tilden állt egymással szemben, a két párt egyezményt kötött, amelynek értelmében a köztársasági pártiak megengedték, hogy a konzervatív déli demokraták tetszésük szerint bánjanak a négerekkel. Ennek fejében a déli demokraták megígérték, hogy támogatni fogják Hayest, a Köztársasági Párt elnökjelöltjét, és segítséget nyújtanak az északi nagyiparosoknak az elégedetlen munkások és lázongó farmerek megmozdulásai ellen. A köztársasági pártiak tehát cserbenhagyták a déli négereket, hogy Északon könnyebben boldoguljanak az egyre jobban erősödő tiltakozásokkal, és ezzel hatékony lépést tettek annak megakadályozására, hogy a Demokrata Párt a munkások és farmerek tiltakozásának eszköze legyen. Így történt aztán, hogy South Carolina, Texas és Alabama államokban négereket gyilkoltak, Északon pedig csapatokat vezényeltek ki a massachusettsi textilmunkások, a pennsylvaniai bányászok és vasutasok ellen, akik az ország legsúlyosabb válsága idején vívták élet-halál harcukat.

          

1877. június 21.-én tíz embert fölakasztottak. Hatot Pottsville-ban, és négyet MauchChunkban. Nem rablógyilkosok, de nem is lótolvajok voltak. Nem. Sokkal súlyosabb bűn nyomta lelküket: sztrájkoló bányászok voltak, akiket koholt vádak alapján ítéltek halálra. Az elítéltek tudták, hogy a kormányzó valószínűleg megkegyelmez nekik, s hogy a futár már valószínűleg úton is van az írással. A kivégzéssel azonban nem vártak. A New York World tudósítója még azt is elmondja, hogy alig vágták le a halott embereket a kötélről, amikor megérkezett az írás a kormányzó kegyelmével.                                                                                 

Huszonöt napra rá, 1877. július 16.-án a Baltimore & Ohio vasútnál kitört az első országos sztrájk. Futótűzként terjedt városról városra, államról államra, míg végül soha nem látott rombolásban érte el csúcspontját, és amelynek következtében a rendes vasúti forgalom csak novemberben állt helyre az országban. A negyedik éve tartó recesszió már leírhatatlan nyomorba sodorta a társadalom széles rétegeit, főképpen az ipari munkásságot, de a körülmények sehol sem voltak olyan elviselhetetlenek, mint a vasútnál. Az emberek éheztek és fertőzött vizet ittak, Baltimore-ban az utcákon végigfutó szennyvízelvezető árkokból terjedő fertőzések következtében július első hetében 139 csecsemő halt meg. A vasúttársaságok, akik az ország második legnagyobb munkaadói voltak a mezőgazdaság után, abban az évben már másodszor hajtottak végre bércsökkentést. A Pennsylvania vasút június 1.-étől a munkabérek 10%-át vonta el, a többiek egy hónappal később akartak ugyanilyen mértékű bércsökkentést bevezetni. Az amúgy is alacsony bérek napi 1,75 dollárra csökkentek, amit a végrehajtó vasúti szolgálatban dolgozók egy 12 órás műszakban tudtak megkeresni. A munkavédelmi és biztonsági intézkedések elégtelensége rengeteg csonkolásos vagy halálos balesetet okozott, a vezetők kicsinyes zsarnoksága is tovább fokozta a vasúti dolgozók elkeseredését. Sokan úgy voltak vele, mint ahogy egy Baltimore-i újság megírta, hogy „inkább munka nélkül halunk éhen, mint munkával”- egy B&O vasúti dolgozóra hivatkozva. Mindezen súlyos problémák ellenére már két hete viszonylagos nyugalom volt.                                                                                                                                  

Éppen ezért mindenkit váratlanul ért, hogy 1877. július 16.-án reggel Baltimore környékén a Baltimore & Ohio Vasúttársaság negyven fűtője és vonatfékezője abbahagyta a munkát. (A vonatfékező a vasút hőskorának jellegzetes munkaköre volt. A légfékek általános elterjedése előtt a vasúti kocsik egy részébe ún. fékezőállások voltak beépítve és az ott utazó vonatfékező a mozdonyvezető sípjelzéseinek megfelelően meghúzta vagy oldotta a kézifékeket. Amerikában egy fékező a vonat tetején rohangálva több kocsi fékezését is ellátta). Egy órával később a munkabeszüntetés átterjedt a Nyugat-Virginiában lévő Martinsburgbe. Itt 1200 fékező és fűtő gyűlt össze, elfoglalták  a vasútállomást és leállítottak minden tehervonatot. Másnap reggel a helyi Milícia agyonlőtt egy munkást, aki megpróbálta megakadályozni, hogy összekapcsoljanak egy szarvasmarhákat szállító tehervonatot egy mozdonnyal. A sztrájkolók támogatására bányászok és néger mezőgazdasági munkások érkeztek Martinsburgbe, a polgármester azonban elfogatta a sztrájk vezetőit, majd később, amikor a sztrájkoló munkások elzárt társaik kiszabadításáért a börtön ostromára készültek, szabadon engedte őket. Henry Matthews, Nyugat-Virginia kormányzója milicistákat küldött a helyszínre, de miután azok barátkozni kezdtek a munkásokkal, parancsnokuk-Faulkner ezredes-tehetetlenül széttárta karját, mire a kormányzó szövetségi csapatokat kért Hayes elnöktől, aki Scottnak és a Pennsylvania Vasúttársaságnál lévő embereinek köszönhette elnöki tisztségét. 

A csapatok július 19.-én reggel hat órakor érkeztek meg French tábornok vezetésével. „A sztrájkolók és barátaik tömege minden tüntetés nélkül fogadta a reguláris csapatokat.”-Írja Joseph A. Dacus korabeli beszámolójában. „Tíz órakor megpróbáltak elindítani egy Martinsburgből Baltimore-ba menő tehervonatot. Egy mozdonyt katonai őrizet mellett fölfűtöttek, a sztrájkolók nagy tömege gyűlt egybe, a seriff is megjelent a rendőreivel, egy Bedford nevű mozdonyvezető hajlandó volt elindulni és fölszállt a vezetőállásra. A vonat mégsem indult el…

Blokád. Martinsburg, Nyugat-Virginia, 1877. július 16.

Amikor már minden készen állt az indulásra, Bedford felesége utat tört magának a tömegből, fölkapaszkodott a mozdonyra és kétségbeesetten könyörgött férjének, hogy szálljon le a vonatról. A mozdonyvezető hajlott a szóra és a fűtővel együtt leszálltak a mozdonyról, ami a sztrájkolók és szimpatizánsok körében nagy éljenzést váltott ki.”   A sztrájk vezetőinek letartóztatása után French tábornok azt táviratozta Washingtonba, hogy letörte a sztrájkot. De tévedett. A sztrájk terjedt. Ohióban, Kentuckyban és Marylandben szintén sztrájkba léptek a vasutasok, a bányászok, és az ipari munkások.   Baltimore-ban a Marylandi nemzeti Gárda 5. és 6. ezredét vezényelték ki a sztrájkoló munkások ellen. Amint a csapatok a vasútállomás felé meneteltek, több ezer munkás állta újukat, hogy megakadályozzák a katonák bevagonírozását. Erre a milícia a tömegbe lőtt. Tizenkét munkás meghalt, tizennyolc megsebesült. „A Holiday Street és a South Street között-írja egy másik korabeli beszámolóban J. B. McCabe-a katonák több ízben nyitottak tüzet. A puskaropogáson kívül más zaj alig hallatszott. A South Street és a Calvert Street között szintén sűrűn lőttek. Később, amikor a halottakat és a sebesülteket összeszedték, a tömegen nagy izgalom lett úrrá.”

                                 Baltimore, Maryland állam, 1877. július 20.                                      A Marylandi Nemzeti Gárda 6. ezrede tüzet nyit tüntető munkásokra.

Marylandbe is küldtek szövetségi csapatokat és segítségükkel ismét elindultak a vonatok. Ha a sztrájkolók csoportjai megpróbálták föltartóztatni a vonatokat, a katonák azonnal közéjük lőttek, azokat pedig, akik egy-egy sztrájktörőt rá akartak beszélni, hogy csatlakozzon a sztrájkolókhoz, azonnal letartóztatták. Hasonló jelenetek ismétlődtek országszerte. A Baltimore & Ohio Vasúttársaság vonalain kitört sztrájkot július 22.-én letörték.

Ám a sztrájk megállíthatatlanul terjedt tovább. Ha egy helyen letörték, nyomban megjelent a másikon. Átterjedt a Pennsylvania, a New York Central, az Erie, a Delaware, Chicago & St. Luis, a Vandalia & Cincinatti, és a Missisipi  vasúttársaságok vonalaira, majd fokozatosan más vasutak területére is, mígnem Pennsylvániában, New Yorkban, New Jerseyben, Ohióban, Indianában, Illionisban, Texasban és Californiában ezren meg ezren álltak sztrájkban. A sztrájkolók és szimpatizánsaik, bányászok, farmerek és munkanélküliek nagy tömegben sorakoztak föl a vasúti pályákon és pusztán sokaságukkal sikerült megakadályozni a vonatok elindulását. Álltak a vonatok New Yorktól Chicagóig, Ohiótól Centuckyn át West-Virginiáig, St. Luistól San Franciscóig. A Phil Sheridan tábornok parancsnoksága alatt álló ezredeket, amelyek a sziú indiánok ellen harcoltak, átvezényelték és bevetették a chicagói munkások ellen.

                     Lángokban áll a Pennsylvania Vasúttársaság igazgatósági épülete.                           Pitsburgh, 1877. július 21-22.

Pittsburgh-ben a fűtőházért valóságos ütközetet vívtak. /Fűtőház=mozdonyszín. Azért nevezik fűtőháznak, mert a gőzmozdonyokat üzembehelyezés ill. vonali szolgálat előtt 6-8-10 órán át elő kellett fűteni, amit az erre a célra kialakított épületekben végeztek/.  Az országban mindenfelé összetűzések voltak, véres utcai harcokra került sor a katonák és a munkások között, amelyek során rengeteg munkás vesztette életét és százak sebesültek meg. A sajtó az első naptól kezdve azt harsogta, hogy a sztrájk nem egyéb, mint a kormány erőszakos megdöntésére irányuló kommunista összeesküvés. De nem az volt. Az elhúzódó gazdasági recesszió következtében túlfeszített hangulat, elkeseredettség, reményvesztettség és az erre rájátszó provokáció tört magának utat. A négy éve tartó munkanélküliség, megaláztatás és éhezés spontán ellenállásban robbant ki. A szakszervezeteknek ebben semmilyen szerepe nem volt, de Pittsburgben a Pennsylvania Vasúttársaság elleni sztrájkot Rockefeller instrukcióinak megfelelően még üzletemberek is támogatták. Ők a kiuzsorázó teheráru díjszabás miatt tiltakoztak. Pittsburghben Fife rendőrfőnök július 21.-én elvonulásra szólította föl a vasúti pályán összegyűlt sok ezer sztrájkolót és szimpatizánst, de rá sem hederítettek. Erre kihívták a milíciát. Tom A. Scott, akinek az év elején megválasztott Hayes elnök a hivatalát köszönhette, azt javasolta, hogy a sztrájkolókat néhány napon át vegyék sortűz alá, majd kiderül, hogy szeretik-e az effajta kenyeret. A helyi milícia azonban megtagadta a parancs végrehajtását és átállt a sztrájkolók oldalára. Ez általános jelenség volt, ami az országban sok helyen megismétlődött és a helyi milíciák a továbbiakban megbízhatatlannak minősültek.                                                                             

Ekkor Scott követelésére és a Fehér Házban Hayes elnöknél történt közbenjárására /aki a választáskor tett ígéretének ugyan nem tett eleget, de ezt a kérést teljesítette/ Philadelphiából átvezényelték a milíciát.                                                                     Philadelphiában a milícia 1. és 2. ezredének 250 katonája, amikor átmasírozott a városon, a sztrájkoló munkások 15.000 fős tömege kövekkel és pisztolyokkal szó szerint elzavarta őket. Az incidens mérlege 10 halott és 20 sebesült. Vélhetően ennek a büszkeségükön esett sérelemnek tudható be, hogy bevagonírozásuk közben, azzal hencegtek, hogy ők majd egy-kettőre rendet teremtenek Pittsburghben /ha már Philadelphiában nem tudtak/. Még az Army Journal c. lap is elismerte, hogy a katonák „égtek a harci vágytól” amikor kiszálltak a vonatból és kivonultak a pittsburghi állomásról. A Standard Oil provokátorai addigra már elpárologtak, az egybegyűltek a fölháborodás morajával fogadták a katonákat, azok pedig belelőttek a tömegbe. Húsz férfit, nőt, és gyermeket megöltek így első körben, huszonkilenc személyt megsebesítettek. „A látvány, amely a tüzelés után szemünk elé tárult, irtózatos volt”-írja a The New York Herald július 22.-i száma a „Bérháború” c. cikkében. „Öregemberek és fiúgyermekek, akiket a helyszínre vonzottak az események…haláltusában vergődtek, sok gyermek nyomban meghalt. A közeli Yellowside-ban mindenfelé halottak és haldoklók hevertek, mellettük zokogó asszonyok, hangosan és szívük mélyéből átkozták a fegyvereket, amelyek özveggyé tették őket.”                                                                                                                  

A peremterületekről bányászok és acélipari munkások özönlöttek a városba, és amikor leszállt az este, a tömeg olyan fenyegetővé vált, hogy a katonák a vasúti fűtőházba vonultak vissza. Másnap reggel az egyik katona ezt mondta a New York Herald tudósítójának: „Szolgáltam a polgárháborúban és sok heves harcot láttam…de oly rettenetes éjszakát, mint a tegnapi volt, nem éltem át soha, és remélem, Isten segítségével nem is fogok.”                                                                               

Ez a katona elmondta, hogy amikor elhagyták az állomást, a tömegbe lőttek. „Voltak munkások-szólt az elbeszélés-akik elvették a puskáinkat és azt mondták: csak nem fogtok fegyvert munkásokra? Sötétedés előtt, miután elvitték a halottakat és a sebesülteket…azt a parancsot kaptuk, hogy menjünk a vasúti fűtőházba, az majd védelmet nyújt éjszakára…A sötétség beállta után a fűtőház ablakain kikémlelve láttuk, hogy a tömeg birtokba vette az élelmiszerünket szállító vagonokat…Az éj közeledtével az utcákon egyre nőtt a tömeg és végleg lemondtunk az alvás reményéről. Éjféltájban odakint…már ezrekre nőtt a tömeg, majd lövöldözni kezdtek ránk…Hallottam, hogy néhányan közülünk polgári ruhában kiosontak a fűtőházból és elmenekültek veszélyes posztjukról. Láttuk, amint a hosszú kocsisorokban egyik vagon a másik után gyullad meg…A tűz lassan, de biztosan közeledett felénk…Egyszerre csak olajjal telt lobogó lánggal égő kocsik indultak meg a lejtőn…Oly nagy volt a forróság, hogy kénytelenek voltunk az ablakból elmenni és az épület közepében meghúzódni…Jobb volt vállalni a kockázatot, hogy agyonlőnek, mint azt, hogy bennégünk az épületben. Így hát tömött sorban elhagytuk a fűtőházat…Mondhatom, nem volt kis dolog eljutni az állami fegyverraktárig…Azt hittem, széttépnek valamennyiünket.”                                          

Ekkor írta New York World „Pittsburghöt fosztogatják” c. cikkében, hogy a város „a kommunizmus ördögi szellemének hatalmában van.” Három nappal később, amikor a vasutassztrájk Chicagót sújtotta, a New York Times kijelentette, hogy „a város a kommunisták kezén van.”                                                                                 

Albert E. Parsons, egy megnyerő texasi fiatalember arról álmodott, és olyan világért harcolt, amelyből örökre száműzik a szegénységet és az üldözést, gyűlésről gyűlésre járva arra intette a sztrájkolókat, hogy legyenek „békések, de szilárdak.” Ugyanakkor Sheridan tábornok lovassága Chicagóban rárontott a munkások egy csoportjára és tizenkét embert megölt, negyvenet megsebesített. A nép haragja csak fokozódott attól, hogy a New Yotk Herald kijelentette: „a csőcselék vadállat, amelyet agyon kell lőni.” A New York Sun pedig „ólmot” ajánlott „az éhes sztrájkolóknak.” A sajtó pedig nap, mint nap továbbra is csak a hazug nótát fújta, miszerint a sztrájk-amely a bércsökkentések és a túlhajszoltság megfékezésére irányult-nem egyéb, mint kommunista összeesküvés, holott a sztrájkolók legtöbbje azt sem tudta, mi fán terem az a kommunizmus. A sztrájkolók előtt lassanként világossá vált, hogy a kommunista összeesküvés vádja azok ellen a társaik ellen irányul, akik tagjai lettek az akkoriban megalakult Munkáspártnak. Ez a párt sok olyan embert fogadott soraiba, akik azt vallották, hogy az ország gazdagságát a népnek kell birtokba vennie és demokratikus módon irányítania, vagyis nem néhány ember fölfoghatatlan mértékű profitja érdekében, hanem az egész nép boldogulására. A munkásoknak sejtelmük sem volt az utcákon közéjük vegyült, munkásruhába öltözött Standard Oil provokátorokról, de azt tudták, hogy sztrájkjuk nem volt előre megszervezve, hogy az spontán robbant ki, és a tűrhetetlen sérelmek és tovább nem fokozható nyomorúságtól táplált elkeseredettség miatt talált pillanatok alatt követőkre. A vasutasok bérét oly gyakran csökkentették, hogy heti átlagkeresetük már csak 5 és 10 dollár körül mozgott, noha a részvényesek osztalékai továbbra is magasak maradtak.                                   

A katonák megpróbálnak útnak indítani egy tehervonatot a St. Luis Keleti Vasút vonalán a sztrájk idején.

Az utazószolgálatot ellátó vasúti dolgozók hetenként effektíve három-négy napot dolgoztak vonaton, a hét többi napját a vasútvonal másik végén visszautazásra várva töltötték, mialatt a szállásért napi egy dollárt kellett fizetniük. Gyakran előfordult, hogy a vasúti dolgozó heti munkája eredményeként nem egészen ötven centtel a zsebében tért haza. Ráadásul a tehervonatok kocsijainak számát 18-ról 36-ra emelték, ami azt jelentette, hogy egy vonatfékezőnek, aki addig 4-5 teherkocsi fékezését látta el, most 9 kocsi tetején kellett végig ugrálnia az 1000-2000 mérföldes úton.                                                                           

A „Nagy Vasutassztrájk,”amelyben országos szinten kb. 500.000 ember vett részt és három hétig tartott, deklarált célját, mármint a béremelést és az életkörülmények javítását tekintve eredménytelen maradt, hatásait elemezve a The Washington Post egy hónap múlva mégis úgy fogalmazott, hogy: „Amerika soha nem lesz a régi.” 1877 novemberéig 55 vasúttársaság vonatai nem közlekedtek a rendes menetrend szerint, további 60 pedig csődbe ment a sztrájk első évfordulója előtt. Rockefeller a fölhergelt munkások véráldozatával szétzúzta az Empire-Pennsylvania szövetséget. A Pennsylvania Railroad 1383 teher és ciszternakocsija /ezek a mai tartálykocsik ősei voltak/, 104 mozdonya, 66 személykocsija-szinte fölmérhetetlen épületkárok mellett-elpusztult. Pittsburghben huszonhét ember meghalt és több mint ötven-akik közül tíz gyermek volt-megsebesült. Országos szinten kb. százan haltak meg, több százan megsebesültek, és ezer ember került börtönbe.                                                            

A hatalmas Pennsylvania Vasúttársaság csúszva-mászva járult Rockefeller fenséges lábai elé. Minden feltételt elfogadott, és a továbbiakban a Standard Oil osztotta el az olajszállítmányokat a vasúttársaságok között. Ettől kezdve gyakorlatilag senki sem szállíthatott olajat Amerikában a Standard Oil engedélye nélkül. A nagy küzdelem, amely térdre kényszerítette a Pennsylvania Vasúttársaságot, egyetlen centjébe sem került Rockefellernek. A Burlington Railroad veszteségei pl. 2.100.000 dollárt tettek ki. A háború költségeit, amelyet csak Pittsburgh-ben 5 millió dollárra becsültek, a világ olajfogyasztói fizették meg. Baltimore-ban, Chicagoban és más nagyvárosokban a károkat hasonló mértékűnek becsülték. Rockefeller leállította az olajszállításokat. A tartályhajók hetekig, hónapokig vesztegeltek New York, Boston, Pittsburgh kikötőiben. A megrendelők addig nem kaptak olajat, amíg bele nem egyeztek, hogy a korábbinál húsz százalékkal magasabb árat fizetnek hordónként. Ez volt Rockefeller hadisarca, amelynek kivetésével egy csapásra megtérültek a háború összes kiadásai.   

       

1877. október 17.-én éjféltájt, Philadelphiában üzletemberekből álló társaság gyülekezett Joseph D. Potts ezredes Girard utcai irodájában. Gondosan elfüggönyözött ablakok mögött, a vértől és könnyektől távol játszódott le a pittsburghi tragédia utolsó felvonása. Tom A. Scott és helyettese, Mr. Casatt meghívására William Rockefeller, Henry M. Flagler, Charles Lockhardt, Vandergrift, és még három Standard ember érkezett jogtanácsosukkal együtt, a philadelphiai fegyverszünet aláírására. Az Empire Pipe Line Company összes olajvezetékeivel, szivattyúállomásaival, finomítóival együtt 3,4 millió dollár vételárért a Standard Oil Company of Ohio tulajdonába ment át.                           Az 1877. évben Rockefellerék 50%-os osztalékot fizettek.

                                           Könyvem kiadásához szponzort keresek.