AZ ÓBUDAI GÁZGYÁR

GÁZGYÁRAK MAGYARORSZÁGON: AZ ÓBUDAI GÁZGYÁR

(Ez az írás megjelent a VGF szaklap 2019. júliusi számában.)

Aki ma Budapestről a Duna jobbpartján, a 11-es főúton a Dunakanyar irányába halad, hajlamos azt hinni, hogy a Szentendrei úton kívül nincs is élet. Az utat szegélyező elfelejtett textilgyárak maradványai, a házgyár helyén épült hipermarket, és az aquincumi rommező áthatolhatatlan falanxot alkotnak a Duna felé, csak az Óbudai Gázgyár karcsú víztornyának sziluettje vonja magára a figyelmet. Kevesen tudják, hogy a hallgatag római kövek mögött egykor Európa legkorszerűbb gázgyára működött.

Az Óbudai Gázgyár felépítésének előzményei

A gázgyárak létesítésének utolsó két hulláma, amely 1887 és 1890, illetve 1900 és 1905 között ment végbe a történelmi Magyarországon, valamint a városigáz-mű hálózat látványos növekedésének korszaka 1907-re lezárult. Világossá vált, hogy az immár 370 ezer fővárosi gázfogyasztó, akik most már nem csak lámpákat, hanem kombi sparhelteket, gáztűzhelyeket és bojlereket használtak, kinőtték a Józsefvárosban, Budán, Újpesten, és a Ferencvárosban működő légszeszgyárak kapacitását, s az 1910. év végére ezek az üzemek elérték termelésük maximumát. Felfutott a gázfogyasztás, az elavult józsefvárosi légszeszgyár pedig egyre gazdaságtalanabbul üzemelt, iparvágány híján a gázszén odaszállítása is egyre körülményesebb volt, ezért egy új gázgyár építésére volt szükség. Hogy a Fővárosnak magának kellene új, saját kezelésű légszeszgyárat építenie, egy 1877. május 8.-án kelt albizottmányi jelentésben vetődött föl először. Az indítvány május 15.-én a Főváros közgyűlése elé került. E. Grahn esseni mérnök és R. Kühnell, a trieszti gázgyár igazgatója terveket és költségvetést is készítettek, amelyek felülvizsgálatára Gerlóczi Károly alpolgármester szakértői bizottsági ülést hívott össze 1878. február 6.-ára „A légszesz-világítási ügy rendezése” címmel. A szakértői bizottság arra az eredményre jutott, hogy – bár a községi légszeszgyár megépítése a számítások szerint a jövőre nézve feltétlenül kecsegtető reményekre jogosít – a közeljövőben mégsem ez a megoldás. A bizottság szerint felmerülhetnek olyan problémák, amelyek komoly gondokat okoznának a Fővárosnak. Ez alatt a villanyvilágítás (melyet akkor még kizárólag ívlámpák képviseltek) gyakorlati alkalmazására gondoltak, mely akkor még igencsak gyerekcipőben járt. A Főváros tehát nem volt még felkészülve egy nagy és korszerű gázgyár építésére, de az üzleti kockázat vállalására sem, amely a villanyvilágítás terjedésében jelentkezett. Így az azt követő 1879. április 16.-i közgyűlés úgy határozott, hogy inkább a sokat kritizált Osztrák Általános Légszesztársulattal kötnek pótszerződést, az új légszeszgyár építését pedig elhalasztják.

A századfordulón már egyre nyomasztóbb súllyal nehezedett a városvezetés vállára az a tény, hogy a Fővárosnak az 1879-ben és 1891-ben a légszesztársulattal kötött pótszerződése 1914. december 10.-én lejár. Dönteni kellett tehát a szerződés meghosszabbítása vagy felbontása, illetve a gázgyárak megváltása között. 1902-ben Heuffel Adolf középítési igazgató tanácsi utasításra 1902-ben tanulmányozta a gázgyárak saját kezelésbe vételét. Akkoriban szerte Európában a várospolitika fő problémái közé tartozott a közüzemek megváltásának ügye. A Londonból elindult községesítési mozgalom Budapestre is eljutott. 1905-ben újra fölvetődött az ún. községesítési terv, ami a vidéki gyakorlat mintájára azt jelentette, hogy a közszolgáltató üzemeket községi, vagyis ez esetben Fővárosi tulajdonba kéne venni. A tulajdonosok persze tiltakoztak, mondván, hogy az addig jól jövedelmező gázgyártás ráfizetéses lesz.

 
1906 júniusában választották Budapest főpolgármesterévé Bárczy Istvánt (1866-1943), aki addig a Tanügyi Osztály vezetőjeként dolgozott, és általában a polgári haladás hívének ismerték. A német származású új főpolgármester városházi működése előtt ügyvédként dolgozott és szoros kapcsolatban állt a liberális polgári körökkel. Bárczy programjában jelentős reformokat helyezett kilátásba, kijelentette többek között, hogy feltétlenül szükségesnek tartja a fővárosi törvény revízióját. Székfoglaló beszédében érintette, majd 1907-ben a költségvetés tárgyalása alkalmával részletesen kifejtette városfejlesztési programját. A városházi panamákat, összefonódásokat hallgatólagosan tudomásul vette, ő maga viszont igyekezett ezektől távol maradni. Tudta, hogy ez hozzá tartozik a Városháza életéhez, a közgyűléshez, és ha ezek ellen erélyesen fellép, nem maradhat pozíciójában. Szemet hunyt a „goromba üzletek” fölött is, hogy programját végig tudja vinni, és az elnézésért cserébe megkapta a jóllakott városatyák szavazatait. Az 1909. évi tisztújításon ismét Bárczyt választották főpolgármesterré, ekkor újra előadta programját, de már enyhébb formában, és teljesen mellőzte a választójog és a fővárosi törvény kérdéseit. Legfőképpen a közszolgáltató üzemek községi (fővárosi) tulajdonbavételéről beszélt, amelyek közül a gázszolgáltatás községesítése volt a legidőszerűbb. A közgyűlés 1908-ban elhatározta a budapesti légszeszgyárak (a józsefvárosi, újpesti, a II. ker. Ország úton - ma Margit Körúton lévő - budai, valamint a két ferencvárosi fióküzem) megváltását és házi kezelésbevételét. A határozat után bizottságot küldtek ki a gázgyárak vagyonának felbecsülésére. A bizottság tagjai szakértői díj címén magas tiszteletdíjat követeltek, és a felajánlott 50.000 koronát nem fogadták el. Végül 70.000 koronát szavaztak meg részükre, a Főváros terhére. Két bizottsági tag ekkor már évek óta tagja volt a légszeszgyár igazgatóságának, az igazoló választmány azonban nem látott összeférhetetlenséget e két funkció között. A tulajdonosok mozgósították erőiket és mindent megtettek a községesítés megakadályozására, vagy a lehető legmagasabb megváltási ár biztosítására. A nagy bankok felajánlották, hogy a megváltás után hajlandók bérbevenni a gyárat 30-40 évre. Egy francia befektetői csoport 20 millió koronát ajánlott a gázgyárak megváltásáért és 1,5 millió részesedést a Fővárosnak. Feltételként 45 éves koncessziót kért és annak biztosítását, hogy 20 évig nem kerülhet sor községesítésre. Látható, hogy a gázgyártás monopóliuma milyen csábító haszonnal járt dacára annak, hogy az átvételre kerülő gázgyárak berendezése elavult. Teljesen világos volt, hogy az állandóan növekvő igényeket ezekkel a berendezésekkel nem lehet kielégíteni. Ezért a Főváros programjába vette egy új gázgyár felépítését és erre pályázatot írt ki. A budapesti gázgyárak végülis 1910. december 16.-ára virradó éjjelen kerültek a Főváros kezelésébe 22.262.111 aranykorona megváltási összegért. Vezérigazgatónak Dr. Heltai Ferencet (1861-1913) nevezték ki 50.000 korona évi fizetéssel, amely prémiummal 80.000 koronáig emelkedhetett. Heltain kívül még két városatya kapott magas fizetést a gázgyáraktól. Az átvétel utáni évekre 4 millió korona hasznot terveztek, de a gáz nem lett olcsóbb. A régi gázgyárak munkásainak helyzete sem lett jobb, sőt, amíg a magánvállalat kötelezettséget vállalt arra, hogy 1913. január 1-ével felállítja a munkás-nyugdíjintézetet, a Főváros ezt a kötelezettséget nem vette át. 1911-ben a közgyűlés elfogadta a gázszolgáltatási szabályrendeletet. A fővezetékhálózat hossza az 1874. évi 63,2 km-ről 601,152 km-re gyarapodott 40 év alatt, s a termelt gázmennyiség is megtízszereződött. A megtermelt gáz mennyisége az 1900. évi 35 millió m3-ről 1915-re kétszeresére emelkedett, de még ez sem volt elég. Bárczy István az országgyűlési választások után is kitartott programja mellett és 1910 végén a költségvetési tárgyalások során továbbra is a megkezdett községesítések folytatása és a polgári demokratikus politika népszerűsítése mellett tört lándzsát. A Főváros, Dr. Heltai Ferenc főpolgármester (Bárczy István elődje és utódja) javaslatára 1908-ban úgy döntött, hogy egy új, korszerűbb gyárat építtet, amelynek helyszínéül az egykori Homokos-dűlőt választották ki Óbudán. E döntést azonban több más alternatíva megvizsgálása előzte meg.
               

A helyszín kiválasztása

Mivel a meglévő budapesti gázgyárak a városiasodás évtizedek óta tartó folyamatában erősen körbeépültek és a közelükben lakók egyre szennyezettebb környezetben éltek, az új gyárterülettel szemben számos elvárás fogalmazódott meg. A XX. század hajnalán a főváros lakosságának 80%-a Duna bal partján, vagyis Pesten élt, ezért elsődlegesen ottani területeket kerestek, de a Duna mellett nem állt rendelkezésre megfelelő méretű telek. A beruházók figyelme így az akkor még gyéren lakott budai oldal felé fordult, amely a szárnyalló Pest mellett mindaddig csak a hamupipőke szerepét játszhatta. Ne köntörfalazzunk: az elmaradottság adta meg Óbuda ízét, mely a milleneumi gőgös Budapesthez tapasztva is megmaradt kisvárosnak, a kávéházak ragyogásában is a kiskocsmák lelőhelyének, fényes kirakatok között a csöngető boltajtók mentsvárának. A biedermeier csak a Császárfürdőig jutott, megteremtve a platános udvart, dámák kedvenc sétahelyét, de az óbudai földszintes házak közé nem került több műemlék. Az ipari forradalom Óbudát gyárkéményekkel tűzdelte tele, mégsem tudta megfosztani falusiasságától, nem torzította kietlen külvárossá, a munkáslakások kertek közepén álltak, ahol a szőlősgazdák apránként adogatták el földjeiket.

Erre az idilli környezetre esett a választás, de a fő szempont az volt, hogy a gázgyár helyszínének kijelölésekor döntő súllyal vették figyelembe – mai szóhasználattal élve – a logisztikai szempontokat, vagyis hogy az új gázgyár nagymennyiségű víz és szállítási lehetőség közelében legyen. A Duna és a dorogi vasút mentén fekvő, mintegy 400.000 m2-es terület, melyet az akkor még Nagy Szigetnek hívott Hajógyári Sziget mellett találtak meg, mindkét feltételnek megfelelt. A tervezett új gázgyár területigényét külföldi példák alapján a következőképpen határozták meg: mivel 1000 m3 gázt 1 év alatt 3-4 m2 területen lehet előállítani, ezt az évi 100 millió m3-re becsült jövőbeli gázigénnyel felszorozva 3-400.000 m2 területigényt kaptak. A kiszemelt homokdombos terület a római korban intenzíven használták. A XX. század elején a gázgyár felépítése előtt az építők legyalulták a dombokat, miután bizonyos részeket a régészek feltártak Kuzsinszky Bálint, az aquincumi múzeum akkori igazgatójának vezetésével. A kor viszonyaihoz képest igen alapos feltárás volt ez akkor, de a terület ledózerolásával sok lelet így is megsemmisült.

A mérnök-és építészegylet a sarkára áll

1909 és 1914 között felépítették Óbudán az új, korszerű gázgyárat.  A Főváros felkérése alapján Albert Weiss, a zürichi gázművek igazgatója, valamint munkatársai, Bernauer Izidor világítási igazgató, és Schön Győző mérnök elkészítették az általános elrendezési és a részletes építési terveket. Az általános elrendezési tervek egy hónap alatt, a részletes építési tervek további négy hónap alatt, 1910. február elejére elkészültek. Ezeken már szerepeltek az üzem dolgozóit kiszolgáló jóléti és lakóépületek, amelyek betervezését a Bárczi István-féle városvezetés szociális érzékenységén kívül az is indokolta, hogy a környék akkoriban gyakorlatilag lakatlan volt. A terveket egy, a Főváros által felkért szakértő bizottság értékelte. A bizottság tagjai voltak fővárosi, állami, és vasúti tisztviselők, a berlini, düsseldorfi, kölni, müncheni, nürnbergi gázművek vezetői, valamint Kájlinger Mihály, a Magyar Mérnök-és Építész-Egylet (1867-1944) elnöke. A testület egyhangúlag elismerését fejezte ki a tervek szakszerűségét és célszerűségét illetően, Kájlinger kivételével, aki különvéleményt fogalmazott meg. Eszerint fölösleges munkát végzett Weiss igazgató, amikor azon épületeket is megtervezte, amelyek nem kizárólag üzemi célokat szolgálnak, amelyek magával a gázüzemmel közvetlen kapcsolatban nem állnak, mint pl. a munkásjóléti építmények, kezelési épületek, gazdasági épületek, lakóházak. Távol áll ugyan tőle – írja Kájlinger Mihály – hogy az erről készített tervek fölött bármiféle bírálatot gyakoroljon, de a Magyar Mérnök-és Építész-Egylet elnökeként hangsúlyoznia kell, miszerint nem talál rá okot, hogy ezeket az építményeket külföldi építészekkel terveztessék meg, miért is javasolja, hogy a Főváros tanácsa kerestessék meg, készíttessen magyar építészekkel új terveket és ezen épületek új tervezetei ne képezzék megbeszélés és elbírálás tárgyát. A bizottság egyöntetűen kiállt Kájlinger mellett, és a továbbiakban már csak a technológiai létesítményeket vizsgálta. Az ipari épületek és a tisztviselői lakótelep terveit Reichl Kálmán (1879-1926) átdolgozta, megtartva az eredeti tervek jelentős részét, míg a gyár szomszédságában lévő munkás lakótelep historizáló-szecessziós, meglehetősen eklektikus stílusú tervei Almási Balogh Lóránd (1869-1945) munkáját dicsérik. A kiterjedt épületegyüttes felépítése mindössze két évet vett igénybe (1911-1913). Az építészeti formálás és részletképzés a késői historizmus és a kibontakozóban lévő szecesszió sajátos ötvözeteként jelent meg, az ipari architektúra adta célszerű kereteken belül. Az építkezés a parti védmű kiépítésével és a terület feltöltésével már 1910-ben elkezdődött, de a lakó-és kiszolgálóépületek tervezéséről részletesebb adatok nem maradtak fenn, csak annyit tudunk, hogy Almási Balog Lóránd és Reichl Kálmán, akik korábban is terveztek épületeket a Fővárosnak, 1912 elején benyújtották a terveiket. Hivatalosan nem jelzik sehol, de az épületek díszítése, az uniformizált zöld spaletták, a falépcsős belső szerkezetek, a faszerkezetű homlokzatok, Fleischl Róbert stílusára emlékeztetnek, aki a XIX. kerületi Wekerle-telepet tervezte Koós Károly irányításával, 1908 és 1914 között. (A közelmúltban utcát neveztek el a két magyar építészről, az általuk tervezett kolónia területén.) „A látogatókat csodálatba ejtette az óriási gyárváros, amely – az elhangzott vélemények szerint – nemcsak külső képével, hanem technikai és higiéniai berendezésénél fogva is a legmodernebb és a legtökéletesebb az egész kontinensen.” – idézi a korabeli újságot Sz. Bányai Irén „A gázgyári kolónia” című, 1988-ban készült tanulmányában, amelyet a debreceni egyetem Folklór és Etnográfia című sorozatában jelentetett meg.

Óbuda kis ékszerdoboza

 A kontinens legkorszerűbb gázgyára nem csak a technológia terén volt modern, jól felszerelt, és a legmesszebbmenőkig átgondolt, hanem a humán erőforrás ésszerű kihasználásának területén is. Ez persze, mivel a környék szinte lakatlan volt, az elszigeteltség miatt a dolgozók helyben lakhatásának biztosítása elsősorban gazdasági kényszerként jelentkezett. Az egyszer talán egyedülálló múzeumi központtá avanzsáló egykori gázgyár tövében idilli lakótelep húzódik, ahol az üzem megnyitásakor a 450 dolgozó harmadát tudták elhelyezni. Mai körülmények között szinte hihetetlen, de az 1910-es években előirányzott 25 millió korona építési költségből 1,5 milliót megtakarított a kivitelező, ebből a maradékból építették a munkáslakásokat. A mintegy 100 lakásból álló „Kolónia” a gázgyár felépítésével Óbuda kis ékszerdoboza lett, olyan hely, ahol a mai napig jó élni. Még pusztulófélben is gyönyörű volt, fénykorában pedig lenyűgöző. Volt ott színház, mozi, sporttelep, pékség, posta, hentes, patika, trafik, borbély, fodrász, cipész, és óvóda is. Ünnepnapokon, bálokon – amelyekből pedig sokat tartottak – saját rezesbanda játszott, és a vezérigazgató mindenkit megtáncoltatott azokon a bálokon. Volt a társadalmi hierarchia határait feloldani igyekvő önképzőkör, dalárda, és színház, amelyben színvonalas darabokat játszottak, olvasni és beszélgetni a társalkodóba jártak. A közüzemi munkások életminősége általában véve is jobb volt, mint a nagyipari munkásoké. Egy-két speciális üzemben, mint amilyen a Gázgyár is volt, a politika igyekezett egy ún. munkásarisztokráciát kinevelni és erősíteni. A szakmunkások keresete átlagon felüli volt és különféle kedvezményekkel (lakás, tüzelő) is igyekeztek a polgárság életszínvonalára emelni őket. A gázgyári lakótelep hangulata a hírneves Wekerle-telepet idézi, múltját illetően a józsefvárosi Ganz-kolóniához hasonlít. Az 1914. június 13.-án felavatott Óbudai Gázgyár munkás-és tisztviselőtelepe a Bárczy-féle Budapest községi szocializmusának leglátványosabb eredménye. A főváros és a gyár vezetői büszkék voltak arra, hogy e hatalmas mű megalkotásakor a megspórolt pénzből építették Magyarország legkorszerűbb lakótelepét. Pontosabban munkás-és tisztviselőtelepét. A telep ugyanis már az első pillanattől kettérepedt: egy külső és egy belső területre, amelyet az iparvasút és egy képzeletbeli, de átjárhatatlan fal választott el egymástól. A száz évvel ezelőtti ellentmondásos korszellem realizálódott és ültetődött át a gyakorlatba ezáltal: egyrészt a munkásokról gondoskodni akaró, jóságos, paternalista szemlélet, mely az akkoriban értelmiségi körökben divatos szocialisztikus eszmék térhódításának tudható be. Másrészt viszont a feudális hierarchia továbbélése nyilvánult meg abban az elkülönülésben, amelyet úgy lehetne jellemezni, hogy „segíteni, de nem keveredni”. A lakótelep különválasztásának hivatalos indokáról nem szólnak a korabeli források, de a körülmények ismeretében erre egyértelműen következtetni lehet. A tervezési programban mindössze néhány mondatos utalások találhatók erről. „Bent” kényelmes, fürdőszobás lakásokban éltek a tisztviselők, a vezérigazgatónak ötszobás villalakás dukált. Sz. Bányai Irén megállapította: a munkásszínjátszócsoport előadásai, a munkások és tisztviselők közös szereplése, a báli rendezvények ellenére is komolyan tetten érhető volt a kasztosodás. Még a munkásosztályon belül is, valójában mindenki tudta a helyét. Mindezek ellenére a vezetőkről semmi rosszat nem gondoltak. „Jó emberek voltak, nem lehetett mondani rájuk semmi rosszat.” A háziasszonyok mindennapi munkáját a munkások feleségei közül kiválasztott kisegítőszemélyzet könnyítette meg, bevásárlásaik céljából igénybe vehették a gyár hintaját. A parkot kertész gondozta, az utcácskákat utcaseprő tartotta rendben. „Odakint” jórészt egyszobás lakásokban éltek az emberek, s bár minden lakáshoz tartozott angol WC, mosakodni a telepi kádfürdőbe és zuhanyozóba jártak. A nőtlen férfiak a legényszállón laktak, nem messze a telep úvódájától. A munkások a telepi henteshez és füszereshez jártak vásárolni, de a gondos vezetők minden munkáslakáshoz saját veteményest és kiskertet terveztek, ahol gyümölcsfák és tyúkólak is helyet kaptak. A háború évei alatt disznók tartását is engedélyezték. A gázgyári kolóniáról szóló tanulmányában Sz. Bányai Irén egy örökre elveszett világba kalauzol minket, s a múlt ködében feloldódott, végképp elfeledett, jóságos és tisztességes, gondoskodó vállalati szellemről, amelynek mára írmagja sem maradt, amelyről csak az összegyűjtött dokumentumokból alkothatunk fogalmat. Ilyen például egy 1938 karácsonyáról fennmaradt körlevél: „Értesítjük az igen tisztelt Kartársakat, hogy karácsonyi kokszbonbon rendelésünket a folyó évben is megismételjük, és lehetővé óhajtjuk tenni, hogy a Gázművek alkalmazottai ugyancsak nagybani áron és feltételek mellett rendelhessék meg koksz-cukorka szükségletüket. Az igen jó ízű és minőségű, fekete staniolba csomagolt koksz alakú vegyes csokoládé bonbonokat idén a Meinl Gyula cég szállítja Csemege koksz néven…

Melléktermék és tüzelőszer osztály”

A gázgyári lakótelep megtervezése, úgy az egyes épületek, mint azok elrendezére szempontjából nagyfokú tudatosságról tanúskodik.

A Tisztviselőtelep épületei a gyárterület déli meghosszabbításában a Duna parton, egy észak-déli vonal mentén helyezkednek el. Reichl Kálmán átvette Weiss koncepcióját, de öt épület helyett kilenc villaházat tervezett, eredetileg tizenhét lakással összesen. Az épületcsoport középpontjában az egykori vezérigazgató villalakása áll (mely a VII –es számot viselte), nagyméretű kerttel. Két oldalán Északra és Délre szimmetrikusan elhelyezett 4-4 lakóház sorakozik, amelyek elhelyezkedése, nagysága, a lakószobák száma, kifejezték lakóinak a vállalati hierarchiában elfoglalt helyét. A fából faragott oromzatok sikfélesége, az eltérő, néhol keleties hangulatú tetőkialakítások, az ívelt falformák, vagy akár a megtört szögben elfordított és kiugró ablakok egyedivé tették a platánsorral övezett tiszviselőtelepet. Az épületek elhelyezésénél nem játszott szerepet sem az iparvágányok közelsége, sem a Dunára való kilátás, sem a tájolás, csak a hierarchia, ami a lakások méretén kívül a sárga és vörös színű épületek anyagfelhasználásában is megnyilvánult (kő, tégla, vakolat aránya). A tisztviselőtelepi lakások WC-vel és fürdőszobával készültek és minden épületben mosókonyha is szolgálta a szokatlanul magas színvonalú kényelmet. Valamennyi lakáshoz veranda vagy nagy terasz is tartozott egykor. A kertek mindegyike egyedi terv szerint készült, a kiültetett növényeket az együttest északról lezáró kertészet szolgáltatta, amelyhez üvegház is tartozott, kazánházzal és kertészlakkal. A kertészet mellett volt két teniszpálya és egy nagy füves terület, ahol nyáron labdajátékokat játszhattak, télen pedig korcsolyázhattak az itt lakók csakúgy, mint a munkástelepi gyerekek. A második világháború utáni lakásínséges években - amely a társbérletek rossz emlékű korszaka volt – a nagymérető lakásokat elszeparálták, így sokkal több lakást alakítottak ki az eredeti tizenhétnél. A hidegháború gyanakvással terhelt évtizedei alatt a Gázgyár védett objektum volt, amelyet fegyveres vagyonőrök (akkor így hívták) őriztek. Az 1960-as években, a kubai rakétaválság után, amikor hajszál híján kitört a harmadik világháború, tetőzött a paranoia. Komolyan tartani lehetett attól, hogy az objektum szabotőrök célkeresztjébe kerül, márpedig ha a Gázgyárat felrobbantják, Budapestnek annyi. A mai napig sem lehet szabadon átjárni erre – most már csak vagyonvédelmi okokból – csak az ott lakókat és ott dolgozókat engedi be a huszonnégy órás fegyver nélküli biztonsági szolgálat. Ez a gyakorlat akkor változott meg, amikor a Gázművek privatizációjával a terület fővárosi kezelésbe került, illetve amikor az egykori kertészet helyén egy négy épületből álló lakóparkot építettek. Az egykori tisztviselőtelep lakásai mára önkormányzati bérlakások, a jóléti épületeket 2016-ban elkezték felújítani, megőrizve műemlék jellegüket.

A jóléti épület az emeletráépítés előtt

A munkás lakótelep elrendezésében egyértelműen felismerhető az angol kertvárosok hatása. A házak elhelyezése egy széles parkot közrefogó U alakban történt. Az U két szára az I. és II. csoport, az összekötő szakasz a III. csoport utcanevet viseli. A nagyméretű tér köré szervezett három lakóépület több ütemben nyerte el végleges formáját. A változatosan különféle kialakítású földszintes és emeletes házak az U két szárán tengely-szimmetrikusan tükrözik egymást, sőt az U összekötő görbületében is egy központi épület jobb-és baloldalára szimmetrikusak. Az U közrefogja a telep óvódával megosztott iskoláját és az egykori legényszállót. (Egy internetes hozzászóló jelezte, hogy ebbe az iskolába járt, a Radnai tanárnéni osztályába. Vajon él-e még valaki?) A házak hátulsó részéhez nagyméretű kertek csatlakoztak, amelyek felosztásából az emeleti lakások is részesedtek. A közös tengelyre fűzött kompozíciót a központi teret szegélyező két L alakú házcsoport, az U alakú épületegyüttes pedig északról zárja. Bár további bővítések is tervezve voltak, a két világháború ezeket rendre meghiúsította. A legényszállón 16 fülkében 32 személyt lehetett elszállásolni, a földszinti részen női és férfi kádfürdő, a pincében pedig közösségi mosoda volt. A száz évvel ezelőtti lakhatási viszonyokat tekintve e két funkció óriási komfortnak tekinthető. A telepen jellemzően egységes kialakítású kétszobás lakások voltak, de a változatos építészeti formák ezt ügyesen leplezik. A tér északi végén épült három foglalkoztatós kisdedóvó már az átadás idejére elkészült, de az egytantermes iskola csak az 1920-as évek elejére. A telep kezdettől fogva egy kis faluként működött, de a közös élettéren kívül valami más is összetartotta: a gázos öntudat. A Gázgyár veszélyes üzem volt, és minden új belépőnek a hierarchia legalján, a szénlapátolással kellett kezdenie, majd bizonyítania a továbblépéshez. Gázgyári dolgozónak lenni már önmagában is kivételes szerencsének számított, mert nyugdíjas állás volt, de szolgálati lakáshoz közülük is csak a szociálisan rászorulók és a legjobbak jutottak, de ez kötelezettségekkel is járt. A telep lakói ingyen kapták a virágot, amit az emeleti lakások ablakai előtti virágládákba ki kellett ültetniük. Ki is ültették, mert ha valaki elhanyagolta a lakása arcát jelentő virágládát, abból levonták azt a következtetést, hogy a munkájával sem törődik, és akiről ez bebizonyosodott, az a szolgálati lakást is, és a munkáját is elveszíthette. Az egymásra való odafigyelés a szabadidő eltöltésének megszervezésében is megmutatkozott. Mivel a dolgozók, illetve az itt lakók a környékbeli falvakból beköltözött első generációs munkás volt, aki ráadásul idegen környezetbe került, indokolt volt a beilleszkedéshez nyújtott segítség, aminek legfőbb eszköze a megszervezett közösségi élet volt. A jóléti épületben működő közösségi programokat azonban a második világháború után átköltöztették a vendéglő épületébe, így jött létre a Gázművek Művelődési Háza, a későbbi Aquincum Mozi, ahol továbbra is élénk közözösségi élet zajlott az 1990-es évek közepéig. Azóta a szomszédos múzeum kőtára. A közösségi élet másik fontos területe volt a sport, konkrétan a foci és a teke, amelyek itteni története az 1920-as évek elején kezdődött. Mindkettőnek bejáratott infrastruktúrája van ma is, bár a Gázművek mindkettőből kivonult mára, és jellemzően már nem az ittlakók használják.

Ezekben az ízléses szolgálati lakásokban laktak az Óbudai Gázgyár egykori alkalmazottai

A kolónia Óbuda kis ékszerdoboza lett

Változások a második világháború után

A világháború utáni időkben az idillikus körülmények alapvetően megváltoztak. A politikában koalíciós idők jártak, fényes szelek fújtak, s mire a szelek elültek, a Horty-rendszer emlékét idéző gázgyári öntudat egyetemes munkásöntudattá és proletár internacionalizmussá alakult át. Ekkor keresztelték át a két lakótelepet belső és külső telepre, aminek nem sok értelme volt, a kor egyenlőségeszméjének fényében sem. A szétbombázott főváros lakásínsége éreztette hatását: a szolgáltatások köre leszűkült, amit lehetett, lakássá alakítottak át, de az épületállomány karbantartásának színvonala nem illeszkedett az épületek nívójához, így azok lepusztultak. Az egykori vezérigazgató sofőrjén kívül talán már senki sem emlékszik arra, hogy a lakótelep alatt alagút vezetett egykor a Duna parttól a mai Auchan helyén, a Szentendrei úton 1966-ban épült 1. számú házgyárba. Ezen az alagúton szállították a Budakalász határában (a mai bányatavak medréből) kitermelt és uszályokon a gázgyári Duna partra szállított sódert, a panellakások nyersanyagát, az első magyarországi házgyárba. A kegyelemdöfést a Művelődési Ház bezárása és a Gázművek privatizációja jelentette a lakótelep számára, aminek következtében az objektum a Főváros kezelésébe került. Ez a teljes magárahagyottságot hozta el, a Fővárosi Önkormányzat nem tekinti magáénak ezt a két páratlan adottságú műemlékegyüttest, de az itt lakó bérlők sem. A gazdátlanság ellenére is nagy lehetőségeket hordoz magában ez a terület, mint azt a szomszédos magánfőiskola egymás után megújuló épületein látni lehet.

A nyersanyag és a termelőberendezések

Bár a tervpályázat nyertese a svájci gázgyáros, Albert Weiss, kokszra épülő technológiát tervezett, a szakemberek mégis az akkor újnak számító, magyar barnaszén alapú technológiára váltottak, ami bevált. A generátorgáz-gyártás nyersanyagai közé fölvették a hazai barnaszenet is, amit az esztergomi szénmedencében, Ajkán, Tatabányán, Oroszlányban, Nógrádban, és a Sajó-melléken bányásztak. A kivitelezési munkák 1910-ben kezdődtek meg a közel 2 km hosszú parti védmű kialakításával és a terület feltöltésével, a tulajdonképpeni építkezés 1911-ben indult. A hazai vállalkozók 1700 munkása által felépített Óbudai Gázgyár 1913. október 18.-ától már szolgáltatott gázt, de hivatalos átadása két héttel az első világháború/olajháború kitörése előtt, 1914. június 13.-án történt meg, amikor hivatalosan is megkezdte működését Európa legnagyobb és legkorszerűbb gázgyára, s amely nagyszabású alkotás kivívta kortársai elragadtatását. A termelőberendezés hetvennyolc kamrás Koppers-féle kokszoló kemencéből, tizenkét Kerpely-féle forgórostélyos generátorból, szénelőkészítő és kokszolóüzemből, gáztisztítóból, két, egyenként 100.000 m3-es teleszkópos gáztartályból, és kiszállító kompresszortelepből állt, a gázt pedig az Északi Összekötő Vasúti Híd alján végigfutó csővezetéken juttatták át Pestre. Az üzem óriási széntárolóiban 120.000 tonna szén tárolására volt hely, s a 10 km-es iparvágány-hálózat rakodóvágányain naponta 300 vagon szén és 200 vagon koksz átrakodására volt kapacitás.

A Gázgyár és az első világháború/olajháború

A hivatalos átadásra tehát két héttel a háború kitörése előtt került sor, Bárczy István főpolgármester és Ripka Ferenc vezérigazgató ünnepélyes megnyitója által. Mire azonban rendesen felfutott volna a termelés, a munkások jelentős részét besorozták katonának: kitört az első világháború/olajháború. Sorra vitték el a szakemberek legjavát. 56 tisztviselő és 450 munkás vonult a gázgyárból a harctérre. E nagy gond ellenére, 1915-ben még sikerült egy szerény termelésnövekedést elérni, amit 1916-ban a koronázási ünnepségek idejére még fokozni is tudtak, hogy fényárban ússzon a város. De közben óriási gondot okozott, hogy munkásokból, szállítóeszközökből, és nyersanyagból egyre erősödött a hiány, a munkaerő pótlására kivezényelt hadifoglyok nem pótolhatták a szakmunkásgárda szakértelmét. 1916-ra részben a hadiipar bekapcsolódása miatt 83,7 millió m3-ről ugrásszerűen 91,7 miillió m3-re nőtt a gázigény, 1917-ben már korlátozást kellett bevezetni a lakossági fogyasztók körében.                                                                A besorozott gázgyári munkások közül 72-en hősi halált haltak. A gázgyár vezetőségének megbízásából Horvay János szobrász egy oroszlános figurákkal díszített örökmécses bronztálat készített mészkőposztamensen, melynek négy oldalán a hősi halált halt katonák neve volt olvasható. Az emlékművet Buzáth János alpolgármester avatta fel, 1926. május 25.-én. A Fővárosi Gázművek szerelőműhelyének épült Révész utcai épület e funkciójában be sem indulhatott, rögtön a Vöröskereszt hadikórháza lett. Az utcai közvilágítást 50%-al csökkentették. Fölmerült, hogy leáll a gyár, de a rendőrség, karöltve a lakossággal – attól tartva, hogy a sötét utcákon elszabadul a bűnözés – nyomást gyakorolt a kormányzatra. Erre a kormány felhatalmazta a Gázműveket, hogy az országban bárhol elfekvő szénkészletet átvegye és felhasználhassa. A nehéz helyzetbe került dolgozókat saját élelmiszer üzletek berendezésével igyekezett segíteni a Gázgyár. 1917 telén már sűrűsödtek a fennakadások a gázellátásban, az első komolyabb üzemzavar december 7.-én ütött be. 1918 elején már a gáznyomás csökkentésével korlátozták a fogyasztást. Csak a csúcsidőszakban volt elegendő gáznyomás, csúcsidőn kívül képtelenség volt meggyújtani a készülékek lángjait.                                                                                                                     

Az új gázgyár felépítésének tervétől, amely 70 éven át kiszolgálta a főváros lakosságát, nem mindenki volt elragadtatva. A kor jeles szerzője, Cholnoky Viktor azért ostorozta a gázművek vezetőit, amiért új gázgyárat építenek, ahelyett, hogy az erdélyi földgázt vezetnék Budapestre. E népszerű és magától értetődőnek látszó, de hibás elképzelésen alapuló hasznosítási módon kívül közgazdaságilag sokkal racionálisabb felhasználási módja is létezett az erdélyi földgáznak. Az erdélyi földgáz Budapestre történő szállításának tervét, a gáz műtrágyagyártásra történt felhasználását, illetve ennek okát, valamint az ekörül folyó parlamenti vitákkal kísért polémiát már bemutattuk a VGF lapjain. Az elvesztett világháború e terveket pedig amúgy is keresztülhúzta.

A Székesfővárosi Gázművek építkezése Óbudán. 1913. augusztus 29.

100.000 m3-es gáztartók Óbudán, 1915 körül.

A generátortelep építése. 1912. augusztus 17.

A lakótelep építése

Az építkezés pillanatképei 1912 és 1914 között

Gázmérőórák

A koksztörőmű

A koksz szállítása és kezelése

A vízkivételi mű építése 1915-ben Óbudán

Elster-féle ipari gázmérők az óraházban

A távnyomó berendezés

A villamos központ építése

A 2 db 100.000 m3-es gáztartó

A vég az 1960-as években kezdődött, amikor egyre több gondot okozott a kemencék állagának romlása. A ’70-es években ez felgyorsult, s ettől kezdve a Gázgyár sorsa a lassú hanyatlás lett. Ennek oka a természetes elöregedésen kívül az volt, hogy gyenge sülőképességű szenet használtak. A folyamatot megállítani, főleg megfordítani nem lehetett. Az üzemképes kamrák száma az eredeti 116-ról a VIII. blokk leállása után 78-ra csökkent 1975-ben, 1980-ban 63, 1983-ban 38, míg végül 1984-re csupán 28 kamra működött, amelyekkel az üzemet már nem lehetett fenntartani. 1984. október 25.-én a nagymérvű elhasználódás következtében a kemencékkel együtt a teljes szénfeldolgozó rendszer: 70 év után a szénelőkészítő, a kokszfeldolgozó, és a gáztisztító üzem is leállt. A továbbiakban már csak a levegős földgázbontó berendezések üzemeltek egy darabig oly módon, hogy a földgázzal feltöltött gáztartókba keverték a levegős eljárással bontott gázt. 1986. április 6.-án a levegős gázbontás is leállt, amit 14.-én a távnyomóüzem leállása követett, s a városigáz kiszállítása végleg megszűnt az Óbudai Gázgyárban. A szénalapú gázgyártás befejezése után azonnal megkezdték az elhasználódott és végsőkig kihasznált termelőberendezések bontását. Lezárult a budapesti gázszolgáltatás életében egy 105 éves időszak, amelyben 1856-tól 1961-ig csak szénből, ezt követően további 23 éven át részben földgázból gyártottak városigázt. 1988. augusztus 16.-én az albertfalvai földgázbontót is leállították, ezzel a városigáz-szolgáltatás végleg megszűnt Budapesten. Az elmúlt egy évszázad alatt az Óbudai Gázgyár historizáló-szecessziós tornyai nem csak a budapesti gázszolgáltatás szimbólumává, hanem a városrész elválaszthatatlan sajátosságává is váltak. 

S amikor a harmadik évezred elején megáll e szentélyek előtt a megilletődött látogató, egy pillanatra talán sajnálja, hogy az elavult technológiával egy érdekes, értékteremtő korszak és életforma tűnt el nyomtalanul.

A gázgyári ingatlankomplexum jövője

A gázszolgáltatás 70 évnyi termelés után 1984 októberében leállt, 1988-ra pedig egész Budapest átállt földgázra. A termelés végleges leállítása után megkezdődött a technológiai berendezések elbontása, a terület rendezése, a fennmaradásra érdemes épületek más célra történő átalakítása. Ezen kívül már csak adminisztatív tevékenység folyt a területen, majd 2004 decemberében a Gázművek átadta a telepet a Fővárosnak. Míg 1908-ban Budapest Székesfőváros Tanácsa új gázgyár építésére írt ki nemzetközi pályázatot, egy évszázaddal később a Budapesti Városfejlesztési Zrt. és a Graphisoft Park Kft. az egykor volt Óbudai Gázgyár ingatlanegyüttes újrahasznosításának fontos lépését jelentő megállapodásokat készített elő. A volt gázgyári terület szomszédságában található Graphisoft Parknak 2005-ben értékesített terület árából azt az igazolódni látszó döntést hozta a főváros, hogy Budapest egyik utolsó összefüggő, mintegy 210.000 m2-es területét nem egyszerűen eladja, hanem a fejlesztés előkészítésére egy külön projektelőkészítő társaságot hoz létre. A főváros egyik büszkeségeként, másrészt viszont súlyos teherként – de kellemes teherként – jelentkező 16 műemlék épület újjászületésének levezénylésére 2006 júniusában megalakult a Budapesti Városfejlesztési Városrehabilitációs és Vagyonkezelő Zrt. A cég 310 millió Ft alaptőkével indult, mely abból származott, hogy a Főváros eladott egy gázgyár melletti „nadrágszíj parcellát” a Graphisoftnak, amely itt a Technopolis projekt keretében lehetővé teszi más cégek számára, egy európai fejlesztési központ, pl. technológiai intézet létrehozását, sőt maga is terjeszkedni fog az ingatlanon.

Fölvetődött, hogy a BVVV Zrt. a jövőben más rehabilitációkban is résztvenne, de első munkája mindenképpen az Óbudai Gázgyár területének rendezése lesz. A BVVV Zrt. áttekintette a területtel kapcsolatos dokumentációt és a Fővárossal kötött részletes Vagyonkezelési Keretmegállapodás alapján aktualizált Vagyonleltárt, értékbecslést, majd Ideiglenes és „végleges” Fejlesztési Tervet készített, amit a Fővárosi Közgyűlés 2007. június 28.-án elfogadott. E terv alapján közösségi célú beruházások és profitorientált fejlesztési elemek megvalósítható, reális és komplex programja körvonalazódik, melyet több tömbben és ütemben, magán ingatlanfejlesztők bevonásával kívánnak megvalósítani. A Fővárosi Közgyűlés 2005. december 20.-án elfogadott fejlesztési programjában többek között a következő feladatokat határozta meg:

Fejlesztési célokként

-         Az egykori Óbudai Gázgyárat, mint a fővárosi barnamezős átmeneti zóna része, megújuló terület, amely az eredeti tevékenység megszűnésével funkcióváltáson megy keresztül.

-         A fejlesztési területen hangsúlyosan jelenjen meg a közösségi kulturális-szabadidő funkció is, mely részben vagy egészben kapcsolódhat a területen elhelyezésre kerülő más, irodai, oktatási és egyéb létesítményekhez.

-         Jelenjen meg a K + F Technopolis funkció, a szomszédos Graphisoft park tevékenységét kiegészítve.

-         A meglévő karakteres, építészeti és technológiai örökség megőrzésre, újrahasznosításra kerüljön.

Fejlesztési peremfeltételekként

-         környezeti kármentesítés

-         közmű infrastruktúra kialakítása

-         közlekedési infrastruktúra javítása

-         a műemléki védettségű épületek megmentése és revitalizációja került meghatározásra.

A terület feljesztésében elsődleges szepet szántak az innovációnak. A koncepció tartalmazta azt a kitételt is, hogy minden, a terület hasznosításából származó bevételt a rehabilitációra kell visszaforgatni. Elhatározták, hogy a Gázgyári negyedet a tudományos, művészeti, gazdasági innováció, és a kreatív iparágak pezsgő mintavárossá fogják alakítani. Ezen belül egy kulturális központ kialakítását szórakoztató, kiállítási, művészeti, és rekreációs programok számára zárt és szabadtéri rendezvényhelyszín kialakítását is tervezték a Központi Örökség fejlesztési területen. A Fejlesztési Tervben szereplő Technopolis funkciót kiegészítő oktatási központ megvalósítása céljából 2008. szeptember 12.-én aláírták az Aquincumi Technológiai Intézet létrehozását célzó ingatlanértékesítésre és fejlesztésre vonatkozó megállapodást, amely meghatározó módon hozzájárul az egykori Gázgyár tényleges funkcióváltásához és a fejlesztési munkák beindításához. A megállapodás megteremtette a területre visszaforgatható bevételek első részét, amelyből megmenthetők lettek az összeomlás határán álló tornyok, megkezdődhetett az előközművesítés és a további területelőkészítés. Az Észak-Budai térség kiemelt városfejlesztési feladatát képezi a dicsőséges múltú Óbudai Gázgyár patinás épületeinek új funkcióval történő felruházása, amely Észak-Budapest új arculatát fogja meghatározni. Első lépésként a 21 hektáros terület mintegy 7 hektáros része került értékesítésre a szomszédos Graphisoft Park Ingatlanfejlesztő Kft. részére, abból a célból, hogy a Technopolis funkció kiegészítéseként beígért oktatási tevékenység egy magánegyetem kialakításával mielőbb megkezdődjön, s hogy ez legyen a Gázgyár revitalizációjának első érdemleges lépése. A Fejlesztési Terv megalapozta és lehetővé tette a Kerületi Szabályozási Terv (KSZT) és a Fővárosi Szabályozási Keretterv aktualizálását, mely az érintettek közreműködésével korábban már elkészült, de végleges elfogadása Óbuda-Békásmegyer Önkörmányzata részéről csak az után történt meg, miután létrejött a megfelelő településfejlesztési megállapodás, amely rendezte a fejlesztés megvalósításához szükséges járulékos közlekedési igények kielégítését. A KSZT-hez kapcsolódva elkészült a fejlesztési terület környezetére vonatkozó Közlekedési Hatástanulmány, amely szerint a projekt előrehaladtával számításba kellett venni a terület mellett futó Budapest-Dorog-Almásfüzitő vasútvonal elővárosi közlekedésbe történő bevonását (amely azóta a vasút villamosításával és a Szentendrei HÉV-re való átszállási lehetőség kiépítésével megtörtént), valamint egy dunai kikötő létesítését.

Az Óbudai Gázgyár helyszínrajza

A gázgyári terület műholdfelvétele

A dízelgenerátor ma is üzemképes. 180 fordulat/perc mellett 800 LE (588 kW) teljesítményt adott le és 110 V egyenáramot termelt. A generátor a Ganz Villamossági Rt. budai üzemében, a dízelmotor a Sulzer-féle Láng gépgyárban készült 1912-ben.

Tervbe vették, hogy a régészeti feltárások befejeztével egy magánegyetemmel is büszkélkedő, minőségi környezet jön létre a parkos, ligetes, sétányokkal teli terület bekapcsolásával a főváros életébe. A BVVV Zrt. elkészítette a Gázgyár kulturális célú revitalizációjára vonatkozó EU pályázati dokumentációt, de a kiemelt projektek listájáról lekerülve egye ideig nem kapott támogatást. A gázgyári revitalizáció ugyanis szerepelt abban a programban, amit a Főváros nyújtott be a kormánynak, az Európa kulturális fővárosa címre pályázva. A pályázaton azonban nem Budapest, hanem Pécs nyert, így a Főváros saját erőből volt kénytelen megvalósítani a fejlesztési programot. A Gázgyár ügye akkor került pályázóképes helyzetbe, amikor elfogadásra került a Főváros Integrált Városfejlesztési Stratégiája. A lelkes és reményteljes tervezgetések ellenére a lenyűgöző ingatlan komplexum és épületegyüttes revitalizációja a délibábos kezdet után 2010-re megtorpant, a projekt további sorsa egy időre kérdésessé vált.                                                                                                                                
De szerencsére a terület fejlesztését beindító forrásteremtésen át, a szomszédos Aquincum nevét és szellemiségét, a XX. század elejének magyar építészeti örökségét egy olyan cég viszi tovább, amely nagyon sokat tett, hogy az egykori gázgyári területen megvalósítandó mintaértékű fejlesztés mellett mindazon szellemi erőforrások is üzleti alkalmazást kapjanak, amelyek a magyar kreativitást hirdetik határainkon belül és kívül. A Graphisoft az első olyan magyar tulajdonú cég, amely sikeres építészeti szoftvereivel Budapestről indulva tudott multinacionális céggé válni, és a megszerzett nyereség egy részét újabb generációk kinevelésére fordítja, miközben a kiépítendő egyetemi területen mintegy 35 milliárd forint értékű ingatlanfejlesztést valósított meg. A teljes terület beruházásigényét mintegy 80-85 milliárd forintban határozták meg, amely fővárosi és központi források hiányában a dolgok jelenlegi állásáig magántőkéből valósult meg. A Graphisoft Parkot a szoftverfejlesztő Graphisoft cég - amely megalkotta az egyik legnépszerűbb építész tervezőprogramot – eredetileg magának építette. A tervezők első ütemben az egykori főkapuhoz legközelebb eső, szögtöréses alaprajzú, reprezentatív vezetőségi épület átalakítására kaptak megbízást, majd pár évvel később kezdődött az épületcsoport többi tagjának tervezése. A Graphisoft tudta, hogy aki a legjobb építészeket a legjobb tervezőprogrammal szeretné szolgálni, annak saját környezetét is a lehető legigényesebben kell kialakítania. Ennek a gondolatnak alapján épül és fejlődik folyamatosan a Graphisoft Park, ahol mára kb. 60 cég 2000 munkatársa dolgozik. 2014-ben végre valóra vált az óbudai álom: az IBS Nemzetközi Üzleti Főiskola egyik részlege Bécsből átköltözött új budapesti campusára, a Graphisoft Parkba, vagyis a gázgyár egykori iroda és közösségi épületébe visszaköltözött az élet. A főiskola számára az egykori igazgatósági, közösségi, és szociális épületek alkotta tömböt jelölték ki. Az egykori gyártelep ezzel részlegesen újjászületett. A Graphisoft Park legújabb eleme az IBS diákszálló kerámiaburkolatú épülete, amely Lukács István, Vikár András, Gál Árpád, és Bencsik Tamás tervei alapján készült el 2014-ben. Az évtizedekig tartó elhagyatottság ellenére a terek és az építészeti részletek megőrizték az igényes, kézműves szintű építőmesteri tudás nyomait. Az épületek felújításakor, a részleges bontások során tárult fel az épületek eredeti struktúrája. Eredeti tervek, ill. részletes felmérés hiányában a végleges elrendezés az építési munkák folyamán menetközben alakult ki. Az építők hónapokon át szinte együtt éltek a házzal: „…a kibontott nagy terek még a pusztulás nyomaival együtt is különleges hangulatot árasztottak” – emlékszik vissza Kajdócsi Jenő vezető tervező. Az elhivatott tervezőgárda odaadó munkája csodát tett, a régi gyártelep helyén 2014-ben befejeződött több épület, köztük az egykori igazgatósági épület igényes felújítása, s megkezdte működését az IBS magánfőiskola. A rekultivált területen épült új irodákban pedig kb. 2000 ember dolgozik.

Csontváz a szekrényben 

Az Óbudai Gázgyár működésének mintegy 70 éve alatt a városigáz előállítása kezdetben sziléziai feketeszén, majd a dorogi barnaszén száraz lepárlásával történt, s az így keletkezett gázt száraz és nedves eljárással tisztították, majd kiszállítás előtt hatalmas gáztartályokban tárolták. A gyártási folyamat során számos külön is felhasználható értékes melléktermék – kátrány, koksz, benzol, metanol – keletkezett, de a tisztításra használt ún. gázmassza veszélyes hulladékként maradt vissza. Ebből az anyagból egy 2500 tonnás mennyiséget helyeztek el a korábban üzemen kívül helyezett gáztartókban, amelyek eltávolítására 2008-ban hozta meg döntését a Környezetvédelmi Hatóság. Ezen kívül további talaj-és talajvíz szennyeződések is keletkeztek, amelyek felszámolására Fővárosi Gázműveket kötelezték, illetve vállalta a kármentesítést, miután 1995-ben megvásárolta a területet. A kármentesítésből azonban 18.000 tonna szennyezett föld elszállításán kívül máig sem lett semmi. Ennek ugyanis a sokszorosára lett volna szükség, olyan költségekkel, amelyek meghaladták a Gázművek teherbíró képességét. Callóközi István, a gázgyár egykori igazgatója szerint a talajszennyezések jellemzően kis és elzárt területekre koncentrálódtak (kapszuláltak voltak), ezért kisebb beavatkozásokkal kielégítő helyzetet lehet elérni. Más forrás szerint viszont a gázmassza minden határértéket meghaladó módon szennyezi a vele érintkező talajt, sőt magas vízálláskor a sárga, jellegzetes szagú folyadék bemosódik a Dunába is, veszélyeztetve ezzel a Budapest alatt fekvő települések vízbázisát. (Budapest vízellátása a Szentendrei-szigetről történik.) A szennyező anyagok többek között higany, ólom, cianid-származékok, és arzénvegyületek, amelyek nem csak a környéket, de a folyásirány mentén elhelyezkedő vízbázist is veszélyeztetik. Külön kérdésként vetődött fel a terület régészeti feltárása, mivel errefelé húzódott a római határvidék és a szomszédos Aquincum miatt rengeteg régészeti emléket sejtenek a föld alatt. Aquincum polgárvárosának falain kívül voltak többek között az akkori ipartelepek (fazekas,- kovács,- és kőfaragóműhelyek), és ide temetkeztek a város polgárai. A 2005-ben kezdődött ásatások során – amit a beruházó, a Graphisoft finanszírozott – az első évben mintegy 430 római sírt tártak fel és kiderült, hogy még többezer temetkezési hely volt a területen. A római korból származó leletek mellett más kőépületek maradványait is megtalálták már itt a XX. század elején, pl. egy korai keresztény sírkápolna is állt itt valamikor. A Budapesti Történeti Múzeum 2017 nyarán fejezte be az előzetes feltárásokat.   

Évekig úgy tudtuk, hogy a kármentesítést hatósági eljárás keretében elvégezték, de mára kiderült, hogy sokkal nagyobb a baj, mint gondoltuk. Tudomásunkra jutott, hogy Üröm mellett üregekben és barlangokban is raktak le gázmasszát, továbbá a Greenpeace helyzetértékeléséből kiderül, hogy kb. 200.000 tonna talaj szennyeződött gázmasszával, amit a Gázgyár területén ástak el – mondja Simon Gergely, a szervezet regionális vegyianyag-szakértője. Ez azt jelenti, hogy teljes talajcserére van szükség, amelynek végrehajtására három súlyponti területet határoztak meg: a kátrányüzem és a nedvestisztító területe, illetve ezek környezete, valamint néhány egyéb terület.                         

A kármentesítésre váró terület.

A környezetvédelmi hatóság által elfogadott terv 24 hónap talajtisztítással és 39 hónap talajvíztisztítással számol. Ez a két tevékenység párhuzamosan is végezhető, ezt követi majd egy négyéves monitoring időszak. Ez azért pikáns, mert már tudni lehet, hogy pályakerékpár-pálya épül majd a rekultivált területen, és a rekultivácis idő tartama az előkészületekkel együtt kb. 100 hónap. Jelenleg folyamatban van egy pályázat előkészítése a mérnökellenőr kiválasztása céljából, amely várhatóan nyilvánosan, nemzetközi szereplők bevonásával zajlik majd le.

A régi gyártelep helyén 2014 óta működik az IBS magánfőiskola, és a rekultivált területen épült új irodákban vagy 2000 ember dolgozik.

Az IBS magánfőiskola óbudai campusa, 2015. július 21. (Foto: Zsitva Tibor)

A víztorony és a három kátránytartó torony eredeti tervei

Az átgondolt telepítés a víztornyot és a három kátránytartó tornyot a Duna közelébe helyezte, és a Duna vizét a földalatt vezette a tornyokhoz. A laikus szemlélő többnyire nem lát a dolgok mögé, a szakember számára is csak azután válik világossá ez a komplex földalatti infrastruktúra, miután a tornyokat testközelből megtekintette és áttanulmányozta a korabeli kiviteli terveket. A víztorony rajza megmutatja, hogy volt még benne három kisebb tartály a könnyű és nehéz ammóniákvíz, valamint kátrány részére. A három zömök toronyban 2-2 db 1500, ill. 500 m3-es tartály volt. Ezeket a födémmel együtt rég elbontották már. A karcsú víztorony és az azt körülvevő három kátránytorony hasznosítására számos elképzelés született, több diplomaterv is foglalkozott a témával. A főiskola kialakításával párhuzamosan készült el a Fővárosi Önkormányzat megbízásából a tornyok állagmegóvása is, amelynek tervezését Kajdócsi Jenő irodája nyerte el. A rendkívül rossz, életveszélyes állapotú tornyok szerkezetének megerősítése mellett több helyen a kupolák 8-10 cm vastag vasbeton héjszerkezetét is újjá kellett építeni. A reménybeli hasznosítás megkönnyítésére a tornyok közé vasbeton platformok és ezek megközelítését lehetővé tevő lépcsők lettek beépítve, a lenyűgöző látványt nyújtó belső terek egységét viszont nem bontották meg. A tornyok revitalizációját a műemléki védettségen kívül leginkább a talaj szennyezettsége hátráltatja, mivel a kármentesítés itt még nem történt meg. 2016 végén ott tartunk, hogy az állagmegóvó felújítás elkészült, de a tornyok új funkciót egyelőre nem kaptak. A három kátránytorony, a víztorony, és az óraház állagmegóvó felújítása is elkészült. De az Óbudai Gázgyár még újjászületésre váró öt épületének esztétikai megjelenésén túl lényeges, hogy építészeti örökségünk e fényes darabjainak hasznosítása során a napi politika elvtelen acsarkodásainak és határtalan kapzsiságának szintén ne essenek áldozatul. A dolgok jelenlegi állása szerint a négy toronynak és az óraháznak még időre van szüksége, valamint óvatos kezekre és tiszta szándékra, hogy az értékes terület eme néhány ékessége is újjászülethessen. És amikor ez megtörténik, elmondhatjuk, hogy – akárcsak a mondabeli főnixmadár – az egykori Óbudai Gázgyár is az újjászületés, a megújulás, az elpusztíthatatlanság szimbóluma.

A három kátránytorony és a víztorony állagmegóvó felújítása már elkészült, de új funkció híján egyelőre még türelmesen várják a feltámadást.

A víztorony eredeti tervei

  

Gázlámpa karbantartása Sepsiszentgyörgyön.

Elster-féle nyomásszabályozó 1913-ból