EURÁBIA

EURÁBIA

A kétpólusú világrend megszűnését követően az Európai Unió politikai súlyának növekedésével párhuzamosan megnőtt Európa fogadókészsége a Közel-Keletről és Észak-Afrikából érkezők iránt. Régóta meglévő törekvések eredményeként 1995-ben titokban beindult az ún. „barcelonai folyamat”. 2002-ben a bennfentesek tudták, hogy az EU kiterjed majd az egész mediterrán régióra, s még mindig publicitás nélkül, létrejött az Euro-Mediterrán Partnerség (EMP) rendszere. Az „Eurábia” kifejezés az 1970-es évek közepe táján született egy folyóirat elnevezéseként, amelyet Lucien Bitterien, a francia-arab szolidaritás társaság elnöke szerkesztett, és Párizsban, Londonban, és Genfben adtak ki. A lap cikkei minden szinten közös európai-arab álláspontot és minél szorosabb együttműködést javasoltak. Ezek nem vidéki értelmiségiek álmodozásai voltak, hanem konkrét javaslatokat fogalmaztak meg a napi politika szintjén, az európai államok magas rangú tisztviselőivel és parlamenti képviselőkkel közösen. A mértékadó iszlám szervezetek - a Muzulmán Testvériség, az Arab Liga, és az OIC - egy pillanatra sem mondtak le arról, hogy a dekadens Nyugatot - ami alatt Európát és az Egyesült Államokat értjük - az újra felállítandó iszlám kalifátus uralma alá vonják, hiszen mindhárom szervezet többé-kevésbé ezért a célért dolgozik. Az Egyesült Államok olajtermelése 1970-ben tetőzött, jelentéktelen eltéréssel beteljesítve M. King Hubbert amerikai geológus jóslatát. 1973. október 6.-án kitört a Yom Kippur War az arab országok és Izrael között. Az október 17.-én Kuvaitban tartott konferencián az OPEC embargót hirdetett az Izraelt támogató országok ellen, a nyugat-európai országokba irányuló szállításokat csökkentették, a Hollandiába és Amerikába irányuló szállításokat leállították. A leszálló ágba került amerikai olajkitermelés csökkenése és az embargó miatt sosem látott drámai olajhiány szakadt Nyugat-Európára és Amerikára, ahol úrrá lett a pánik. A tőkés országokban drasztikus takarékossági intézkedéseket kellett bevezetni, mint pl. a gépjárművek sebességkorlátozását, sőt néhány országban a benzinjegy rendszert is. Ez volt az első olajválság. (A szocialista országokat egyelőre nem érintették a „rothadó kapitalizmus” – akkoriban így mondták – válságtünetei, mi szovjet olajat és gázt használtunk.) Nyugat-Európa mindig is az arab olaj kielégíthetetlen éhségű fogyasztója volt, egyszersmind függött is tőle, ami azóta keveset változott. Az Egyesült Államok akkor még jelentős olajtartalékokkal rendelkezett, de készleteinek kímélése céljából egyre több arab olajat vásárolt. A Yom Kippur-i háború három hétig sem tartott, és az olajembargót a következő év elején feloldották, az öntelt Nyugat biztonságérzetét azonban ez az incidens alaposan megtépázta. Az első olajválság után a nyugat-európai országok kétségbeesve dörgölőztek az olaj gazdáihoz, az arab államokhoz, akik örömmel fogadták a Nyugat közeledését. Az arab országok is nagymértékben függtek a technikailag fejlettebb országokból érkező segítségtől, ennek érdekében egyesek a kapitalista, mások a szocialista országokkal alakítottak ki szoros együttműködést, mint pl. Irak és Szíria. 1973 és 1978 között kemény tárgyalások folytak a Közel-Keleten, ahol az arab államok most már nem csak pénzt kértek az olajért, hanem politikai tartalmú igényekkel álltak elő. Mivel a közel-keleti olajtermelő országok muzulmánok is egyben, és a mohamedán doktrína szerves részét képezi az iszlám terjesztésére vonatkozó parancs, az arabok felismerték a történelmi lehetőséget, hogy olajfüggősége által meghódítsák Európát. Az iszlám egyik emblematikus szervezetének, az 1927-ben alakult Muzulmán Testvériségnek generációkon átnyúló írásos terve van arról, hogyan vonja Allah uralma alá a hitetlen Nyugatot. Hozzáférést követeltek a tudományhoz, a fejlett technológiához, valamint olyan intézkedéseket, amelyek elősegítik az arab bevándorlást és az iszlám kultúra terjesztését Európában. Nyugat-Európa szinte mindent megígért az arab országoknak, szabad munkaerő áramlást, jó munkakörülményeket, magas fizetést, tanulási lehetőséget az Euro-arab Párbeszéd elnevezésű projekt keretében. Ennek megfelelően kötelezték magukat, hogy segítik az arab kultúra, vagyis az iszlám terjesztését, megszervezik az arab nyelv oktatását, mecsetek épülhetnek, stb., vagyis mindazt, ami ma történik körülöttünk, azt az 1970-es évek nyugat-európai politikusai ígérték meg az iszlámot terjeszteni szándékozó araboknak. Egy öt éves tárgyalássorozat eredményeként a nyugat-európai országok megállapodást kötöttek az arab országokkal kapcsolataik erősítésére és kiszélesítésére, amit 1978-ban írtak alá. Dánia élen járt ebben a folyamatban, amely Anker H. Jorgensen (1922-2016) miniszterelnök kormánya alatt történt. Manapság Spanyolországban folyik legnagyobb intenzitással az iszlamizáció, ahol Andalúzia legszebb palotái arab emírek és a szaúdi királyi család tulajdonában vannak, és ahol már az 1970-es években megalakultak azok a szervezetek, amelyek előkészítették a terepet, hogy az iszlám visszatérhessen Andalúziába. Nagyjából ebben az időszakban ütötte fel fejét annak a tervnek a csírája, hogy a világpolitika formálói létrehozzák Eurábiát, miközben hamis liberalizációval elaltatják Európát. (Addig azonban hátra volt még a peresztrojka és a glasznoty, a Szovjetunió felbomlása, illetve a rendszerváltás.) Az olajimportra szoruló országok pedig egyre többet költöttek olajra és az ő kiadásaikkal arányban nőtt az olajtermelő országok bevétele, Szaúd-Arábiának pedig lett pénze az iszlámista terrorizmus támogatására.

Bat Ye’or szerint, amely nézetét az „Eurábia: Az Euro-arab tengely” című könyvében fejti ki, az olajválság minden bizonnyal nagy lökést adott az euro-arab párbeszéd beindításához, de ez inkább csak ürügy volt arra, hogy fedezzen egy Franciaországban amúgy is meglévő politikai törekvést. Miután Franciaország lehetővé tette az algériaiaknak a bevándorlást, abban a szellemben tette, amit Charles de Gaulle így foglalt össze 1958. június 4.-én Algériában: „Egész Algériában egyféle ember van, mégpedig a francia, ugyanazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel.” Az 1960-as években de Gaulle alatt szárbaszökkent politikát részben az a XIX. századi francia álom inspirálta, hogy egy arab birodalmat irányítsanak. A Haaretz c. izraeli napilapnak Bat Ye’or elmondta: Az 1960-as években Charles de Gaulle francia elnök az afrikai és közel-keleti gyarmatok elvesztése, valamint a nemzetközi színtéren a francia befolyás visszaszorulása miatt érzett elkeseredésében elhatározta, hogy stratégiai szövetséget hoz létre az arab, illetve a muzulmán világgal azért, hogy Franciaország versenyképes lehessen az USA és a Szovjetúnió hegemóniája által uralt világban. 1967. november 27.-én egy sajtótájékoztatón Charles de Gaulle kijelentette, hogy Franciaország együttműködése az arab világgal „külpolitikánk központi része”. De Gaulle elhatározása Európa teljes átalakulásának kezdetét jelenti, amely szándékos és céltudatos politika eredménye, és amely egybevág Coudenhove-Kalergi 1925-ben megfogalmazott tervével, miszerint a jövő Európáját nem az őshonos népek fogják uralni, hanem egy kényszerített keveredés eredményeként létrejött keverék embertípus. A de Gaulle nevével fémjelzett irányvonal ezen a ponton találkozik a pénzhatalmi világelit elképzeléseivel, amelynek végső célja azonban más. A nacionalista de Gaulle nem az általunk megismert eredményre, országa iszlamizálására számított, és annak idején Kalergi is keresztény Európában gondolkodott. Amikor várakozásaival ellentétben az észak-afrikai bevándorlás oly mértékben fölerősödött, hogy kezdett kinőni az ellenőrzés alól, titokban de Gaulle is belátta, hogy Franciaország csak addig tud befogadni gyökeresen más kultúrájú rasszokat, amíg azok kisebbségben maradnak. Az elnök bizalmasai állítják, hogy de Gaulle komolyan kételkedett abban, hogy Franciaország képes lesz eltérő hátterű embereknek milliós tömegben otthont adni: a muszlim integráció lehetetlen, olaj és ecet nem keveredik – mondta később. De Gaulle nem kívánta országát iszlám uralom alá vezetni, tévedése nyomán most mégis egy olyan Európa felé tartunk, amely egyre jobban iszlamizálódik, és amely kezdetben óvatosan és lassan, majd egyre gyorsuló ütemben az iszlám-világ felségterületévé válik. Mint de Gaulle követője, Giscard bevezette a családegyesítést, amit később önéletrajzában legnagyobb hibájának nevezett. Mára egyre világosabb, hogy az Európába bevándorolt muzulmán tömegek integrálása teljes képtelenség, ehelyett a fordítottja történik: az őshonos európai népeknek kell alkalmazkodniuk az erőszakos és követelőző bevándorlókhoz, akik arányban létszámuk növekedésével, egyre nyíltabban tudatják velünk: ez a föld Allahé. A világot Allah a muszlimoknak teremtette, mi hitetlenek csak bitoroljuk ezt, amiért Allah meg fog minket büntetni. A Nyugaton egyre erősödő muzulmán dominancia és káosz viszont nincs ellenére a Wall Streeten székelő pénzhatalmi világelitnek, amely Európa tönkretételében érdekelt. Látható tehát, hogy az Eurábia-projekt de Gaulle célt tévesztett Amerika-ellenes politikájának kibővítéseként értelmezhető, és amely a muzulmán hódítás stratégiájának életképességéről tanúskodik. 1969 januárjában szimpóziumot tartottak Kairóban „Második Nemzetközi Konferencia az Arab Népek Támogatására” címmel. A közös Európai-arab Párbeszéd (EAD) politikai agenda - amelyet de Gaulle belső köre és az arab politikusok megálmodtak - következő lépéseként 1974 júliusában, Párizsban megalakították az Európai-arab Együttműködés Parlamenti Szövetségét. Ennek a szervezetnek, mely Eurábia eszméjének hajtóereje, ma kb. hatszáz tagja van az összes nagy európai parlamenti pártból, akik saját nemzeti parlamentjeikben is aktívan képviselik az iszlám érdekeket, csakúgy, mint az EP-ben. Ezt követte 1977-ben az „Euro-arab párbeszéd” szimpózium Velencében, majd 1983-ban Hamburgban. A Nyugat-Európát gyökeresen átalakító társadalmi változások azonban az 1970-es évek végén még nehezen akartak beindulni, mert egyáltalán nem találkozott az emberek szimpátiájával. Ezért nagyon körültekintően kellett eljárni, meg kellett tenni bizonyos előkészületeket, pl. biztosították, hogy a harmadik világból érkezett betelepülők viselkedésével kapcsolatos negatív tapasztalatok, vélemények, és hírek az újságokban és a televízióban ne kapjanak hangot. Az 1983-ban Hamburgban megfogalmazott ajánlásokat sikeresen végrehajtották. Ez a politika látható szféráiban oly módon nyilvánult meg, hogy arab és más nemzetiségű muszlimok kiváltságokkal és kedvezményekkel támogatott soha nem látott arányú bevándorlása indult meg Európába. Bat Ye’or egy Jemye Glazov-nak adott interjú során a FrontPage Magazinban elmagyarázta, az európai országokban az EAD szoros együttműködést hozott létre az arab és európai média, a televízió, rádió, újságok, könyvkiadók, egyetemek, kulturális központok, tankönyvírók és tanulók, ifjúsági szervezetek, és a túrizmus között.                                                                       
A vallásközi párbeszéd meghatározó volt a behódolás politikájának kifejlesztésében, mely a világi eseményekkel párhuzamosan folyik, sőt kezdetét tekintve megelőzte azokat. Az 1962 és 1965 között lezajlott II. Vatikáni Zsinat óta megváltozott az egyházi nyelv és a retorika, másképpen kellett tekinteni az iszlámra, azóta a pápák és a Katolikus Egyház minden főpapja kezét-lábát törve bizonygatja, hogy a Próféta és Krisztus hite egy és ugyanaz. Ettől kezdve az iszlámmal csak párbeszédet lehet folytatni, és a muszlimokban – miközben kamionokkal, gépkarabélyokkal, és késekkel támadnak ránk – csakis testvéreket szabad látni. Az Iszlám Állam (IS) tetszését viszont egyáltalán nem nyerte el, hogy Ferenc pápa serényen munkálkodik a keresztények és muszlimok közötti egyetértés megteremtésén. Az IS úgy látja, hogy amíg az előző pápák a valóságra alapozva az iszlám ellen beszéltek, mivel belátták az ellenségeskedést a pogány keresztények és az igazhitű muszlimok között, a mostani pápák – különösen Ferenc pápa – megpróbálnak egy szívmelengető barátságot lefesteni, arra ösztönözve a muszlim közösséget, hogy ne kötelezzék el magukat a dzsihádnak, még ha ez a hitük ellen szól is. Az Iszlám Államot viszont a Katolikus Egyház simulékonysága megbékélés helyett inkább irritálja, mert az ő ideológiájuk hajlíthatatlan: a cél Európa és a világ iszlamizálása.                                                                  
Eurábia eszméje az európai és arab szervezetek szoros együttműködésében manifesztálódik, egy hálózat, egy szimbiózis, amely de Gaulle elképzelése szerint egyenrangú partnerséget jelentene a politikában, gazdaságban, kultúrában, és a demográfiában. De Gaulle és elvbarátai elképzelése szerint Eurábia olyan gazdasági súllyal és presztízzsel ruházná fel a második világháborúban elgyengült és segítségre szoruló (Marshall-segély) Európát – és a projekt motorját, Franciaországot – hogy minden téren lekörözné Amerikát. A terv kivitelezése a dolog természeténél fogva teljes diszkrécióval kezdődött, hivatalos szerződések nélkül, az ártatlan hangzású Európai-arab Párbeszéd fedőnév alatt, az európai miniszterek, az EB, és az Arab Liga képviselőinek részvételével. A dolog azonban félresiklott, mert az iszlám természeténél fogva nem partnerséget, hanem egyeduralmat akar, s az európaiak kapcsolatkeresése kiváló alkalmat nyújtott arra, hogy a Nyugat által 1924-ben megszüntetett iszlám kalifátus újraélesztésével párhuzamosan vagy anélkül - amelyről az elmúlt 94 év alatt egy pillanatra sem mondtak le - végre megszerezzék Európát. Az ENSZ-ben és az EU-ban pedig ott lobbiznak az OIC (Iszlám Együttműködés Szervezete) képviselői, amely a Vatikán után a második legkiterjedtebb, s valószínűleg a legbefolyásosabb szervezet a világon. 

Az 1970-es években a nyugati egyetemeken elkezdődött a történelem átírása, mint Orwell regényében, az 1984-ben. Eurábia eszméje a kulturális-tudományos életet is elérte, konferenciák sora foglalkozik az iszlámmal, az arab világgal, a vallásközi párbeszéddel, ami pozitívumnak látszik, de valójában csak annyit jelent, hogy ezeken a konferenciákon egyes tudósok azt bizonygatják, hogy Európa valamennyi vívmánya muzulmán eredetű, még a felvilágosodás is – ahogyan azt Reinhald Schulze német orientalista kifejtette. A vallásközi párbeszéd fogalmának, vagyis egymás vallását tisztelő, egyenrangú felek eszmecseréjének pedig egyáltalán nem felel meg, hogy a keresztény résztvevők cinkos módon hallgatnak akkor, amikor egyes iszlám hittudósok a kereszténység és az iszlám zsidó gyökereit egyszerűen letagadják, vagy azt állítják, hogy a zsidóság ellopta a kinyilatkoztatást, de talán még megdöbbentőbb a hallgatás keresztény részről annak hallatán, hogy Jézus "egy" próféta a sok közül. A legvadabb, Európa- és kereszténységellenes (egyúttal judaizmusellenes) iszlamista nézeteket az egykori náci orientalista, Sigrid Hunke hirdette, aki a második világháború idején már deklarálta az iszlám abszolút felsőbbrendűségét, mert úgy tartotta: az arab befolyás volt az első lépés ahhoz, hogy Európa megszabaduljon a kereszténységtől – vagyis a judaizmustól. A keresztények, a konzervatívok, a kommunisták és a pacifisták évtizedeken keresztül nem találtak kivetnivalót Hunke asszony nyíltan fasiszta téziseiben. 

A folyamatot 1991 szeptemberében az Európa Tanács parlamenti ülésén most már nyíltan megfogalmazták és szentesítették, amely ülés „Az iszlám civilizáció hozzájárulása az európai kultúrához” címet viselte. Az agymosás folyamatában mára ott tartunk, hogy az új doktrína szerint az iszlám most már nem csak hozzájárult az európai kultúrához, hanem az európai kultúra voltaképpen iszlám, amit a Nyugat bitorol. Az elmúlt harminc évben az EGK és az EU kulturális szervezetei kidolgoztak egy fiktív iszlám kultúrát, valamint a hozzá tartozó történelmet és imázst, amelyben nincs helye a muzulmán nők kötelező verésének, a dimmikkel való megalázó bánásmódnak, a Közel-Keleten, Észak-Afrikában, vagy Pakisztánban élő keresztények ma is tartó legyilkolásának, és a Szaúd-Arábiában manapság is előforduló kivégzéseknek. Az iszlámot a béke vallásának aposztrofálják, ezt persze úgy kell érteni, hogy a világon akkor lesz béke, amikor minden ember Allahhoz fog imádkozni, aki a Korán szerint könyörületes és irgalmas. (A legközelebbi kivégzésnél szólni kéne a szaúdiaknak, hogy félreértik az iszlámot!.)                                                                                                                       
1995-ben Bécsben létrehoztak egy irodát MEDEA néven, amely mintegy ellenőrző és felügyeleti szerv, őrködött/őrködik az írott és elektronikus sajtó, valamint az internet fölött, és megszületett a „politikai korrektség” és a „multikulturalizmus” fogalma, amely tartalmát tekintve a Marxista terminológiából ismert „proletár internacionalizmus” újabb kiadása. Mit írnak az egyes országokban? Hogyan reagálnak az emberek? Ez az intézmény lényegében az EAD kutatóintézete. 1996. április 8.-án Kairóban létrehozták a Civilizációk és Kultúrák Közötti Párbeszéd Alapítványt. Az alakuló ülésén beszédet mondott Jacques Chirac francia, majd Romano Prodi olasz miniszterelnök, akik megerősítették: az alapítvány célja, hogy szabályozzon és koordináljon mindent, amit Európában az iszlámról írnak, mondanak, és gondolnak. E folyamatban voltaképpen a jogi dzsihád gyakorlati kivitelezése érhető tetten, amely az 1969-ben alakult Iszlám Együttműködés Szervezete (OIC) intenzív lobbi-tevékenységének kézzel fogható gyakorlati eredménye.                                                                                                               
A fősodrású média fölötti totális ellenőrzést kihasználva sokat foglalkoztak a zsidókat ért rasszista megnyilvánulásokkal, a sajtó pedig azt sulykolta, hogy mindez csak a neonácik műve lehet. A vizsgálatok azonban sorra kiderítették, hogy nem a neonácik, hanem a muszlimok voltak az elkövetők. Ez a tényállás viszont elfogadhatatlan volt a muszlim terjeszkedést támogató politikai erők számára, ezért a kényelmetlen tényeket ignorálták és az embereket félretájékoztatták, vagyis hazudtak. Ezt a gyakorlatot Dániában kritizálták, sőt a New York Times is 2003 novemberében. E melléfogások hatására a muzulmán stratégák taktikát változtattak és a báránybőrbe bújt farkas trükkjéhez folyamodtak, vagyis a későbbi sajtóhírek már a „muzulmán kisebbséget” érő rasszista indíttatású inzultusokról szóltak Európában, újabban pedig Kanadában. A rendőrség sorra megállapította, hogy a muzulmán bevándorlók által feljelentett vagy sajtóban elpanaszolt inzultusok nem történtek meg, a befogadó népek elleni rágalomhadjárat ennek ellenére tarol. Ugyanabban az évben, amikor Bécsben a médiafelügyeleti hivatal 1995-ben megalakult, szivárgott ki először az EU és az arab országok részvételével beindult ún. Euro-Mediterrán Partnerség vagy Projekt (EMP), illetve az ehhez tartozó nyilatkozat híre. 1995. november 27-28.-án, amikor Spanyolországé volt a soros elnökség, Barcelonában miniszteri konferenciát tartottak, amelynek zárónyilatkozatát és munkaprogramját nem hozták nyilvánosságra. Ez a nyilatkozat az EU és tizenkét dél-mediterrán ország között létrejött globális partnerség alapító okirata. A projekt egy titkos terv kivitelezésének a folyamatát jelenti, amelynek beteljesülésével létrejön egy új földrajzi-politikai-gazdasági egység, egy új entitás: Eurábia. Eurábia tervét a média nem csak elhallgatta, hanem tíz éven át váltig tagadta. A sajtó szerint ez ostobaság, kitaláció, soha nem volt szó Eurábiáról. Ma már nyílt titok, hogy 1995-ben Barcelonában megállapodás született az EU és tizenkét közel-keleti, és észak-afrikai ország (Algéria, Ciprus, Egyiptom, Jordánia, Libanon, Marokkó, Málta, Palesztin Hatóság, Szíria, Törökország, Tunézia, és Izrael) között az áruk, szolgáltatások, a tőke forgalmáról, valamint embertömegek Európába történő szabad beáramlásáról. Meghívást kapott az Arab Államok Ligája, az Arab Maghreb Unió (UMA), valamint az UMA tagjaként Mauritánia is. A megfigyelőkkel együtt (Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Monaco, Montenegró) az EMP résztvevőinek száma 43-ra emelkedett. A barcelonai nyilatkozat értelmében a fölközi-tengeri partnerek és az úniós országok külügyminiszterei rendszeresen üléseznek egymással, mely konferenciákat (EN, FR) a barcelonai folyamat euromediterrán bizottsága készíti elő. Louis Michel belga külügyminiszter (később az EB tagja) 2002-ben kijelentette, hogy „Az EU kiterjed majd az egész mediterrán régióra, beleértve Észak-Afrikát és a Közel-Keletet is.” (Brüsszeli Napló, 2007. március 27.) Ez lenne Eurábia. 2005-ben az EU ráeszmélt, hogy az 1978-ban aláírt vállalásaikkal Nyugat-Európa el van maradva, amely vállalások most már az összes EU tagállamra nézve kötelezőek. Olaf Gerlach-Hansen megbízást kapott arra, hogy készítsen tervet és tartson előadást Rabathban (Marokkóban) arról, hogyan lehet ezeket teljesíteni, hogyan lehet az iszlám befolyást most már intenzívebben ráerőltetni Európa lakosságára. 2005-ben a nyugati televízió csatornák megünnepelték Eurábia eszméjének tízedik évfordulóját. Az idáig vezető út volt az ún. barcelonai folyamat, eredménye pedig az Euro-Mediterrán Partnerség, más néven Eurábia. 2015-ben ünnepelték Eurábia létrehozását, vagyis az Európa iszlamizálását célzó barcelonai folyamat 20. évfordulóját, amit ma Mediterrán Uniónak neveznek. Eurábia létrehozása óriási lépés lenne a globalizáció nagyobb ívű folyamatában a világkormány felé, a folyamatot elindító barcelonai megállapodás pedig a világtörténelem legnagyobb árulása. Az Európai Bizottság (Brüsszel, 2008. május 20.-án kelt) COM (2008) 0319 megjelölésű közleményét közzétették. A „Barcelonai folyamat: Unió a földközi-tengeri térségért” elnevezésű projekttel kapcsolatban 2008. július 13.-án tartották az első csúcstalálkozót, Párizsban. A Financial Times 2008. december 8.-i száma pedig megírta: Jön a világkormány.
                                                                                              
Európában egyre több őslakos érzi úgy, hogy a tömeges bevándorlás, pontosabban invázió a békés, kiegyensúlyozott életre vágyó polgárnak egyáltalán nem jó, a folyamatos muszlim fenyegetések és támadások miatt a normális életvitel ellehetetlenül. Az ide vezető folyamat okait és célját - Eurábia létrehozását - mivel az hivatalosan továbbra is titokban zajlik, az emberek többsége nem látja. Bár az európaiak ma már Eurábia keretei között élnek, egy kissé homályos tudatosságot leszámítva nagyon kevesen vannak ezzel tisztában napi szinten, és mire a szédítő sebességű társadalmi átalakulás forgatagában magukhoz térnek, addigra egy gyökeresen megváltozott világban ébrednek.                                                                                                              
A stratégák tudták, hogy a projekt következményeként a társadalom életében előkészítetlenül beálló változások nem lennének népszerűek, ezért nagyon okosan úgy gondolták, hogy valami látványos és pozitív dologgal kell kezdeni, pl. egy nagy kiállítással a közel-keleti országokról. Így született meg a „Közel-keleti képek” című, 2006-ban hat hétig tartó kiállítássorozat ötlete, amelynek megrendezésére tíz várost jelöltek ki Dániában. Soha nem látott mértékű professzionális agymosó-projekt indult a fiatalok irányába, akik nem csak fogékonyak, hanem a legvédtelenebb célcsoport is, de a felnőttek sem voltak felkészülve az ellenük készülő támadásra. Délről jött emberek meséltek nekik az iszlám csodálatos világáról, arab tanárok jöttek a dán iskolákba, vagy fordítva: dán gyerekek utaztak hozzájuk és eredeti helyszíneken hallgatták, hogy milyen fennkölt dolog is az iszlám. Aki esetleg a lefejezésekről, az újjak levágásáról, vagy a nőkkel és a dimmikkel való megalázó bánásmódról, netalán a rabszolgaságról és arról az évi több ezer nőről, akiket a saját családjuk gyilkol meg Pakisztánban, - kezdene kérdezősködni, az persze iszlamofób, gyűlöletkeltő, szélsőjobbos, fasiszta, és rasszista. Az iszlám erőszakos terjesztése könyörtelenül folyik az iskolákban, mint ahogy azt egy 2014-ben Birminghamben történt eset bizonyítja. Nyilvánosságra került egy négyoldalas dokumentum arról, hogyan kell elüldözni az állami iskolák nem muszlim vezetőit, tanárait, és személyzetét, és hogyan kell kineveztetni olyanokat, akik az iskolákat muzulmán elvek szerint vezetik és működtetik. A tájékozatlansága miatt kiszolgáltatott és védtelen nyugati polgárnak fogalma sincs arról, hogy a migráció, az elvándorlás, amit hidzsrának hívnak, nem feltétlenül az otthoni körülmények elviselhetetlensége miatt történik. A hidzsra az iszlám terjesztésének szokásos eszköze, amit az olajválság utáni tárgyalások során ravaszul számításba vettek. Elmenni egy új területre az iszlám terjesztésének érdekében (és esetleg meghalni), az egyik legerényesebb cselekedet az iszlámban. A dolgok jelenlegi állása szerint Franciaország és a többi nyugat-európai ország már nem képes megváltoztatni politikáját: Eurábia egy olyan projekt, amely a propagandán, médián, gazdasági segélyeken és szervezeteken, egyházi támogatásokon, oktatáson és kultúrán, tudományos együttműködésen, bevándorlás-politikán keresztül fogant meg, terveztek meg, és folytatnak következetesen. Generációk nőttek fel ebben a politikai miliőben, arra nevelték és kondicionálták őket, hogy támogassák mindezt, és ezzel együtt éljenek. A megállíthatatlannak tűnő muszlim bevándorlás egy félrement falat, amelyet Európa sem lenyelni, sem kiköpni nem tud.                                                                                                

Európát eladták a nyugati politikusok olajért, politikai túlélésért, vagyis hatalomért cserébe, akkor, amikor még nem voltunk EU tagok. Abból a tényből, hogy az 1973 és 1978 között az arab országokkal folytatott tárgyalássorozatban az akkori szocialista országok, köztük Magyarország nem vett részt, az következhet, hogy ezen országokra nem vonatkozik az akkori nyugat-európai országok kötelezettségvállalása az arab kultúra, vagyis az iszlám terjesztését, illetve a tömeges bevándorlás elősegítését illetően. Ami körülöttünk zajlik, az háború a javából, egy ún. nem konvencionális háború, amelynek célja ugyanaz, mint az összes többi háborúnak: az élettér és az élet erőforrásainak megszerzése. E háború előkészítő szakasza volt az évtizedekig tartó pszichológiai befolyásolás, a bűntudatkeltés, mely a teljes önfeladásig terjedhet, ez történt Nyugat-Európa őshonos népeivel. A Nyugaton évtizedeken át folytatott, felforgató tevékenység néven ismert technika kevésbé érintette Kelet-Európát, és a kelet-európaiaknak történelmükből fakadóan sem lehet bűntudata az iszlámmal szemben, sőt… A nyugati politika cinikus közel-keleti játékai ellenére is tévedés azt hinni, hogy az iszlám világ Európa elleni összehangolt támadása az önmarcangoló Nyugat bűneinek következménye lenne. Éppen ellenkezőleg, az iszlám világ volt az, amely az elmúlt évszázadokban állandóan Európa meghódítására tört. A Szentföld, Bizánc, a középkori Hispánia, Franciaország, Szicília, a Balkán és Magyarország, a szaracénok betörései Rómába és egyéb itáliai városokba, Svájcba, északkeletről és délkeletről Oroszországba, Bécs ostroma, az elkövetett vérontások ellentmondanak annak az Európában mesterségesen elterjesztett nézetnek, hogy Európa lenne az, akinek bocsánatot kell kérnie a muzulmán világtól, s a neves brit orientalista, Bernard Lewis ugyanezt a nézetet képviseli. A Nyugat részéről többször kimondott mea culpát az iszlám világ részéről sohasem követte hasonló bocsánatkérés, és ezt az egyoldalú meghunyászkodást a muszlimok a gyengeség jeleként értelmezik, amely őket – farkasfalka módjára – támadásra készteti. Európa nyugati fele már annyira hűtlenné vált egykori eszményeihez, mindenekelőtt a szabadsághoz, hogy immár valóban Eurábiának lehet nevezni.