A VILLANYVILÁGÍTÁS SZÜLETÉSE
(Ez a cikk megjelent a Villanyszerelők lapja" 2017 októberi és novemberi számában.)
A kezdet kezdete A régi idők emberének nagy
megpróbáltatást jelentett a sötét utcákon való közlekedés. A kövezetlen, vagy
ami még rosszabb, a rosszul kövezett, bokatörő utcákra csak az tette ki a lábát
sötétedés után, akinek nem volt más választása, mert halaszthatatlan dolga
volt. Az életmód megváltozásával, főleg a városokban korán fölmerült az igény a
közvilágításra.
Az első rendszeres utcai világítást – hol máshol? – Párizsban vezették
be olajmécsesekkel, 1558-ban. (Magyarországon ekkor még a sötétség jótékony
oltalma alatt bujkáltak a török elől ükapáink, dehogy is kellett nekünk utcai
lámpa!) Európa nyugati feléhez képest csaknem száz éves késéssel, Budán
1777-ben vezették be a közvilágítást, akkor még olajlámpásokkal. Európa nagyobb
városaiban már egy évszázad óta világítottak az utcára szerelt olajlámpák
pislákoló fényei, amikor Pest és Buda polgárai még kézilámpásokkal botorkáltak
a koromsötét utcákon. Akit sorsa abban a szerencsében részeltetett, hogy megismerhetett
valamely nagyobb külföldi várost, az hazatérve, élményeit mesélve, véletlenül
sem felejtette el megemlíteni a városi utcák világítását, az oszlopokra szerelt
lámpák sorát. Bécs városának 1689-től már majdnem minden utcáját oszlopokra
szerelt négyszögletes olajlámpák világították, büszkeségükre a bécsieknek, s
maradandó élményt nyújtva a külföldieknek. Az olajlámpák példája hamar
elterjedt Európában, csak a konzervatív londoni tanács ragaszkodott a régi
szokáshoz, így rendelkezvén: „Aki besötétedés után az utcákon
ügyes-bajos dolgai után kénytelen járni, köteles száz lépésről látható lámpást
vinni magával. E rendelkezést megszegők latorság gyanújával elfogattassanak,
mert a sötétben csak tolvajok vagy más gonosztevők surrannak az utcákon.”
A mesterséges fénykeltésnek
több módja is létezik, de az elektromosság gyakorlati használatbavételéig ha
fényt akartunk, mindig el kellett égetnünk valamit, többnyire valamilyen
olajféleséget vagy gázt. Az olajlámpát ősidők óta használjuk, amelynek
legfejlettebb fajtája az ún. Argand-lámpa, amelynek kanóca üreges és üvegcsőben
ég. Nem tudjuk, hogy Magyarországon mikor jelentek meg az első Argand-lámpák,
annyit tudunk, hogy a reformkorban utcák világítására is már javában használták
őket. Bécs után 88 évvel Budán is kigyulladtak az olajlámpák, 1790-ben pedig
Pest is követte példáját.
Asztali Argand-lámpák a XIX. század második feléből.
A Belvárosban,
Lipótvárosban, és Józsefvárosban hiába volt a repceolajat égető lámpák fénye
gyenge és lángjuk kormozó, a kerületek elöljáróságai, akárcsak más városok
tanácsai, több helyütt sokáig elutasították a gázvilágítás bevezetését. A
kezdeti nehézségek ellenére a gázlámpák lassacskán mégis felszerelésre
kerültek, és velük együtt a gázvilágítás terjedése Budán és Pesten is
feltartóztathatatlannak bizonyult.
Argand-lámpák egy katalógusban 1870 körül
Az elektromos áram gyakorlati
felhasználása felé vezető úton az első lépés az elektromágneses távíró
feltalálása és használatba vétele volt, a második lépést pedig a
villanyvilágítás megteremtése jelentette. A villamos úton történő fénykeltéssel
foglalkozó első kísérleteket Vaszilij Vlagyimirovics Petrov (1761-1834) orosz
fizikus végezte Szentpéterváron 1802-ben. Az akkori világ legnagyobb és
legerősebb Volta-oszlopával végezte kísérleteit, amely mintegy 4200 sorba
kapcsolt réz-és cinklemezből állt és kb. 3000 V feszültséget szolgáltatott. A
másfél hüvelyk (kb. 38 mm) átmérőjű korongok külön e célra készült szekrényben
voltak elhelyezve, négy függőleges oszlopban, melyek magassága 3,1 méter
volt. 1803-ban „Közlemény a Galvani-Volta-féle kísérletekről” című tanulmányában összegezte megfigyeléseit, amelyben részletezte
a stabil ívkisülés jelenségét, és felsorolta a villamos ív gyakorlati
hasznosításának lehetőségeit, mint pl. mesterséges világítás, fémek olvasztása,
hegesztés, tiszta fémoxidok előállítása. Petrov 1834-ben bekövetkezett halála
után művei és eredményei feledésbe merültek, és csak a XIX. század vége felé
fedezték fel az említett tanulmány egyik példányát egy könyvtárban. Ez a
tanulmány volt az első a világirodalomban, amely egy sor fontos villamos
jelenség részletes leírását adja, megelőzve Davy hasonló, 1812-ben végzett
kísérleteit. (V. V. Petrov esete kísértetiesen emlékeztet Jedlik Ányos
történetére.)
Humphrey Davy (1778-1829) angol
kémikus szintén vizsgálta az erős fényű, magas hőmérsékletű villamos ívet, s
1810-ben bemutatta a Royal Institute előtt szénelektródás ívlámpáját. Davy
ugyancsak fölvetette a villamos világítás lehetőségét, amit a „Kémiai filozófia elemei”c.
1812-ben kiadott művében írt le. Davy is izzított villamos árammal vékony
fémszálat (platinát), s bár annak fénye nem volt se fényes, se tartós, a
villanyvilágítás gyakorlati kivitelezése felé vezető úton ebben az időszakban
már két irányba lehetett továbbhaladni, vagyis a villamos úton történő
fénykeltésnek két módját ismerték: az ívfényt, és az izzószálat. Simon, Plaff,
Marum, és Davy felfedezték, hogy az áram felmelegíti és felizzítja a huzalt,
ezek a kísérletek voltak az első lépések az izzólámpa megalkotásának irányába,
amely úton sokan elindultak, Robert Friedel és Paul Israel történészek mintegy
24 feltalálót említenek meg. A legelső izzólámpának tekinthető készüléket
Delarue francia tudós készítette 1820-ban. Ez a lámpa egy hengeres üvegcsőben
izzó platinaspirálból és a cső két végébe forrasztott kivezetésekből állt, de
gyakorlati alkalmazására nem került sor. Azonban az izzólámpa megalkotásával
tovább kísérleteztek, sokan és sokféle megoldással próbálkoztak, de ezek még
mindig annyira kezdetlegesek voltak, hogy a javában terjedő gázvilágítással
egyelőre nem versenyezhettek.
Miután Petrov munkássága
feledésbe merült, az árammal izzított test hőmérsékleti sugárzásának gyakorlati
hasznosítása felé Warren de la Rue (1815-1889) tette meg a következő lépést
azzal, hogy 1840-ben vákumbúrába zárt, tekercselt platinaszálból álló villamos
izzólámpát készített. A platina magas ára miatt kísérleteit nem folytatta, de
Frederick de Moleyns 1841-ben szabadalmaztatta a platinaszálas vákumizzót. A
platina azonban nem bizonyult megfelelőnek erre a célra, magasabb hőmérsékleten
meglágyult, majd teljesen el is olvadt. John Wellington Starr (1822?-1846) John
Milton Sanderssel együtt 1845-ben szabadalmaztatta a szénszálas izzót
Amerikában, de Starr egy évre rá meghalt. Starr egyik üzlettársa, Edward
Augustin King 1845. szeptember 4.-én Angliában tett szabadalmi bejelentésében
(UK Patent 10919) kétféle izzóról ad leírást. Starr 1846. november 21.-én
bekövetkezett halála után King és Sanders visszatért az Egyesült Államokba. Úgy
tűnik, Starr tudása nélkül egyikük sem tudta fejleszteni az izzólámpát és nem
tudták menedzselni a találmányt. King 1863-ban meghalt a polgárháborúban,
Sanders pedig Santo Domingóba utazott 1877-ben és ott is maradt. Ennek a
történetnek azért van jelentősége, mert T. A. Edison később beperelte J. W.
Swant a szénszálas izzólámpa feltalálása elsőbbségi jogának elismeréséért, és
ha ezek az urak a perben tanúskodhattak volna, akkor ma nem Edisont tartaná a
világ a szénszálas izzólámpa feltalálójának. 1851-ben a franciaországi
Jean-Eugéne Robert-Houdin Blois városában lévő birtokán nyilvánosan bemutatta
izzólámpáit, amelyek a helyi Chateau kastélymúzeum állandó kiállításán ma
megtekinthetők. 1874. július 11.-én A. N. Lodigin szabadalmaztatta izzólámpáját
Oroszországban, majd 13 napra rá, július 24.-én Henry Woodward és kollégája,
Methev Evans Kanadában az övékét, amelyben izzószálként különböző formájú
szénrudak szerepeltek, nitrogénnel töltött üvegbúrában. Találmányuk üzleti
sikert nem hozott, ezért 1879-ben eladták Edisonnak. E két találmány nem csak
időben, hanem tartalomban is feltűnően közel esik egymáshoz.
A gázvilágításnak villamos
ívfénnyel való helyettesítésével 1843-ban Párizsban is próbálkoztak. A
„Didaskalia” című francia folyóirat 1843. szeptember 3.-i száma ismertet egy
ilyen kísérletet: „A kísérletek, miket Párizsban a
villamosfénynek a gázvilágítás helyett használatba hozása végett a Couti quain
tették, igen jól sikerültek. 1050 lábnyi távolságban a nyomtatott betűk még
olvashatók voltak.” De ez a kísérlet is bizony
csak kísérlet maradt. A villamos ív gyakorlati felhasználása felé J. B. L.
Foucault francia feltaláló tette meg a következő lépést azzal, hogy 1844-ben
megszerkesztette az első kézi szabályozású ívlámpát. Eredeti megoldású ívlámpát
készített A. I. Spakovszkij mérnök Oroszországban, majd V. Ny. Csikolev orosz
tudós 1869-ben egy tökéletesebb ívlámpát mutatott be Moszkvában. Ezek a lámpák
nem váltak népszerűvé, mert szabályozó mechanizmusuk gyakori tisztítást és
karbantartást igénylő bonyolult szerkezet volt. Ezt két orosz feltaláló, Jakobi
és Jablocskov tökéletesítette, s így kezdték használni utcák, vasútállomások,
közterek világítására. P. Ny. Jablocskov (1847-1896) 1876-ban szabadalmaztatta
a korábban már alkalmazott szabályozó mechanizmus nélkül működő ívlámpát, az
ún. „Jablocskov gyertyát”. Jablocskov gyertyája kb. két órás működésre volt
képes, de abban az időben ez a lámpa volt a legkényelmesebb és a kisfogyasztók
számára legkönnyebben hozzáférhető fényforrás. Az 1881-ben megrendezett első
Nemzetközi Villamossági Kiállításon az ívlámpák még az izzólámpák egyenrangú
társaiként világítottak Párizsban, ahol aranyéremmel jutalmazták Frantisek
Krizik cseh mérnök tökéletesített ívlámpáját. Az ívlámpa dicsősége ezután
lassan lehanyatlott, a legtöbb felhasználási területen helyét életképesebb
testvére – az izzólámpa – foglalta el. Egyes speciális célokra azonban még
évtizedekig használatban volt, pl. légvédelmi reflektorokban az első
világháború/olajháború idején, és vetítőgépekben.
Kézzel szabályozható szén-ívlámpa (kísérleti eszköz). Egyenáram
esetén mindig a felső elektróda a pozitív. Ez kétszer olyan gyorsan fogy, mint
az alsó (negatív), ezért vastagabb.
Villamos ívfény
Kísérleti összeállítás a
XIX. század közepén
Az 1850-es években New
Yorkban is kísérleteztek ívlámpákkal Davy leírásai alapján, de csaknem fél
évszázadba került, mire a villamos fényt általánosan használni tudták. Egy
német származású New York-i órás, optikus és mechanikus, Heinrich Goebel
(1818-1893) 1854-ben izzólámpát szerkesztett, s azzal világította meg a
kirakatát. Goebel izzólámpája azonban ugyanúgy feledésbe merült, mint Petrov
kísérletei, Jedlik Ányos dinamóelve, vagy Bell előtt Reis telefonja. 1840 és
1870 között rengeteg, a gyakorlatban használhatatlan izzólámpát szerkesztettek,
s a sorozatos kudarcok láttán a kísérletező kedvű tudósokat, feltalálókat,
kishitűség fogta el. A megoldás mindig egy látszólag egyszerű problémán futott
zátonyra: nem találtak izzószálnak megfelelő anyagot.
Lodigin munkássága Az izzólámpa tökéletesítése felé vezető göröngyös úton kiemelkedő
jelentőségű volt A. N. Lodigin (1847-1923) orosz feltaláló munkássága. Utcai
világításra Lodigin alkalmazta elsőként a villamos áramot Szentpéterváron, 1873-ban.
Izzólámpái lényegesen eltértek a korábbi változatoktól: az üveggömbben, ill.
üveghengerben elhelyezett izzótestet két, retortaszénből készült, rézrudakra
erősített vékony pálcika alkotta. Lámpáinak tökéletesítése során később
légritkított terű burákat alkalmazott. Az 1873-75-ös években társaival együtt
többféle kivitelű izzólámpát szerkesztett. Lodigin lámpái voltak az első olyan
világítóberendezések, amelyek az utcák, középületek, hajók, és egyéb helyek
világítási követelményeinek a gyakorlatban megfeleltek. Alexander Nikolayevich
Lodigin mérnök és feltaláló 1847. október 13.-án született Stenshino városában,
Tambov kormányzóságban, egy nagyon régi nemesi család leszármazottjaként, az
Orosz Birodalomban. Tanulmányait a helyi kedétiskolában, majd a moszkvai
tüzérakadémián végezte, ahol egy másik nagyágyú, V. N. Ipathieff tanított.
Rövid katonai pályafutás után Szentpétervárott, a Technológiai Intézetben egy
elektromos helikopter megalkotásán dolgozott, amihez valamiféle elektromos
világításra is szükség volt. 1873 augusztusában az intézet fizikai
előadótermében bemutatta izzólámpáját, amit 1874. július 11.-én 1619
lajstromszám alatt szabadalmaztatott. Ugyanebben az évben a Pétervári
Tudományos Akadémia Lomonoszov díjjal tüntette ki találmányáért, majd Lodigin
céget alapított Lodigin Electric Lighting Company néven. 1875-től érdekelni
kezdték a szocialisztikus eszmék és részt vállalt a tudatos középosztály, a
narodnyikok mozgalmában. 1884-ben Franciaországon át az Egyesült Államokba
emigrált, ahol Edison alkalmazottjaként folytatta kutatásait. Valószínűleg
Lodigin volt az első, vagy legalábbis az elsők egyike, aki Wolframszálat
használt izzólámpájában, amit 1893. január 4.-én US Patent 575002 szám alatt
szabadalmaztatott. 1906-ban a Wolframszálas izzólámpa licencét eladta a General
Electricnek, amely megkezdte az ipari méretű termelést. 1907-ben visszatért
Szentpétervárra, ahol egy sor találmány képezte további kutatásainak tárgyát,
mint pl. egy új típusú motor, villamos kemence és hegesztés, wolfram ötvözetek.
1917-ben a februári forradalom idején ismét Amerikába vándorolt. 1918-ban az
újonnan hatalomra került bolsevik kormány felkérte, hogy vegyen részt
Szovjet-Oroszország villamosítása átfogó tervének kidolgozásában - amit később
GOELRO-terv néven hirdettek ki. Lodigin ezt romló egészségi állapota miatt nem
vállalta, 1923. március 16.-án pedig New York Brooklyn negyedében meghalt.
A. N. Lodigin, aki 1890-ben Edison alkalmazottjaként sikerrel használt
izzólámpáiban wolframot
Lodigin szabadalmi bejelentésének eredeti rajza
Lodigin egy postai bélyegen, még a szovjet időkből.
Edison és Swan A különféle, kevésbé részletes kiadványok Edisont, néha Swant
jelölik meg a szénszálas izzólámpa feltalálójaként, de a történet nem ilyen
egyszerű. Észak-Amerikában is sokan kísérleteztek egy használható izzólámpa
kifejlesztésével, s miután a Lodigin-féle lámpák szerkezete ismertté vált,
Joseph Wilson Swan (1828-1914) angol fizikus és kémikus, valamint a holland származású
amerikai, Thomas Alva Edison (1847-1931), egy igen termékeny feltaláló is
nekikezdett a Lodigin-féle lámpák tökéletesítésének. Mindketten ott folytatták,
ahol Lodigin abbahagyta: a szénrudacskák vizsgálatánál. 1874. július 24.-én a
kanadai Henry Woodward és kollégája Mathew Evans, szabadalmaztatta nitrogén
védőgázos izzólámpáját, melynek szerkezeti felépítése lényegében azonos volt a
Lodigin-féle lámpáéval.
Lodigin 1873-ban bemutatott izzólámpája, amelyben két, rézrudakra
erősített, retortaszénből készült pálcika izzott.
Swan és Edison tudtak
egymásról, de külön-külön kísérleteztek. Swan már több szabadalommal
rendelkezett Angliában, Edison viszont csak 1878 körül kezdett foglalkozni az
izzólámpával Amerikában. Swan több éves megfeszített munkával megalkotott egy
elég jó szerkezetű, vákuumban elhelyezett szénszálas izzólámpát. 1860-ban már
be tudta mutatni működő izzólámpáját, de jó vákuum és megfelelő áramforrás
hiányában csak rövid ideig működött. Charles Stearn vákuum-technikus
segítségével 1878-ban elszenesített pamut izzószálat helyezett a légritkított
üvegburába, s így már elkerülhető volt a szánszál erős párolgása. Bár Lodigin
lámpája már létezett, Swan volt az első ember a világon, akinek otthonában
izzólámpa világított, és az ő háza volt az első, amelynek áramellátását
vízenergia biztosította. Edison elszenesített papírral ért el gyakorlatban is
hasznosítható eredményt 1879-ben, miután olvasta a Scientific American folyóirat híradását Swan szénszálas izzólámpa-bemutatójáról. Edison addigra már kb. 1600 különféle anyagot
kipróbált, most azonban újra visszatért a szénhez. 1879. október 21.-én az
elszenesített fonál teljes 40 (más forrás szerint 45) órán át világított az üvegburában! Első lámpája
csupán 8 percig világított, de a sok száz többi is legfeljebb 15 percig
működött. Ez azonban 40 (45) órán át! Edison 1879. november 4.-én jegyeztette be tökéletesített
eljárását izzólámpa gyártására U.S.Patent 0.223.898 lajstromszám alatt. Ez a
bejelentés több szénszál előállítási technológiát írt le, beleértve a papírból,
pamutból, fából készítettekét is. Propaganda gépezete pedig azonnal működésbe lépett, amely biztosította neki az elsőbbség hősi nimbuszát, és december 31.-én új fejlesztésű izzólámpáit
nyilvánosan bemutatta. Ami valóban Edison érdeme, az az, hogy az ő izzószála vékonyabb és tartósabb volt. A vékonyabb izzószálból hosszabbat lehetett elhelyezni az üvegbúrában, aminek nagyobb volt az ellenállása, ez pedig lehetővé tette a 100 V névleges feszültség bevezetését. A rövidebb és tömzsibb izzószálak ugyanis csak alacsonyabb feszültségen voltak működtethetők, ami kedvezőtlen körülmény a hálózat feszültségének megválasztása szempontjából.
Balra Edison, jobbra Swan lámpája
1880-ban Edison és csapata
fölfedezte, hogy a bambuszrostból készített izzószállal akár 1200 üzemórát is
el lehet érni. Swan és Edison lámpája Lodigin lámpájához képest semmilyen elvi
újdonságot nem hozott, sikerük mindössze annak köszönhető, hogy kiforrottabb,
gyakorlatiasabb konstrukciók voltak.
Hiram S. Maxim 1880
októberében szabadalmaztatta a szénszál hidrokarbonátokkal történő bevonásának
technológiáját, az élettartam növelése céljából. Alkalmazottja, Lewis Latimer
kifejlesztett és 1882. január 17.-én bejegyeztetett egy hőkezelési eljárást,
amely a szénszál törékenységét csökkentette, ezáltal lehetővé vált az
izzószálak formára hajlítása. Latimer egyéb találmányokat is bejelentett, mint
pl. újabb eljárásokat a szénszál és az árambevezető összekötésére.
Bár Swan volt az, aki
feltörte a járatlan utat Edison számára, Edisonnak is sikerült használható
izzót készítenie, amely meglehetősen hasonlított Swan lámpájára. Miután
megtörtént a szabadalmaztatás, Edison lejárató kampányt indított, melyben azt
állította, hogy Swan felhasználta az ő ötletét, sőt pert is indított mondván,
hogy Swan ellopta a találmányát. Edison azonban megneszelte, hogy Swan korábbi
publikációival és szabadalmaival bizonyítani tudja elsőbbségét, illetve azt,
hogy Edison alaptalanul vádaskodik, ezért egyezséget ajánlott. Ennek
eredményeként 1883-ban közös céget hoztak létre Edison and Swan United Electric
Light Company, röviden Ediswan néven.
Az
Ediswan cég plakátjai
Swant jobban érdekelte az
elismerés mint a pénz, ezért kialkudta, hogy Edison csak Amerikában
forgalmazhassa termékeit, Swan hazájában, az Egyesült Királyságban nem.
Angliában az Ediswan cég továbbra is Swan 1881-ben bejegyzett találmányával, cellulóz
izzószállal gyártotta a lámpákat. Amikor 1892-ben Edison amerikai cége, az
Edison General Electric Company és a Thomson-Houston Electric Company egyesült,
ők is átálltak a cellulóz izzószálas villanykörték gyártására.
Bajonettzáras Ediswan izzók reklámjai Angliában
A Royal Ediswan lámpák a legkiadósabbak – hirdeti a plakát
Az Ediswan megalakulása után
a világhírű feltaláló körül csoportosuló kutató kollektíva újult erővel látott
hozzá a munkához. Meg kellett még alkotni az izzó foglalatát, a
villanykapcsolót, az első biztosítékokat, az áram – ami akkor még egyenáram
volt – elosztásának rendszerét. Az izzólámpa megalkotása az üzemeltetéséhez
szükséges többi készülékkel, elképzelhetetlenül nagy munka volt. Edison
izzólámpájának tökéletesítésével a gyári technikusok egész csapata
foglalkozott. A műszaki szakemberek között 1885-től ott volt Lodigin, aki
hazájában már Lomonoszov díjat kapott, de a narodnyikok mozgalmában való
részvétele miatt politikailag ellehetetlenült. Amerikában, Edison szolgálatában
különféle földfémekből készült izzószálakat próbált ki az égőkben. 1890-ben
sikerrel alkalmazta a wolframot. Az izzólámpa világhódító útjának sikeréhez
hozzájárult a pozsonyi születésű Fodor István is, aki Edison munkatársa és
barátja volt. Mikor a közvéleménynek tudomására jutott, hogy Edisonnak
nagynehezen sikerült az áramot világításra bírnia, a tőzsdén pánik tört ki.
Edison részvényei 20 dollárról 7500 dollárra emelkedtek, a gázgyárosok
részvényeinek értéke pedig rohamosan csökkent. 1880-ban Edison a háztartásokban
biztonságosan használható, 100 V névleges feszültségű izzólámpákat kezdett
gyártani, amelynek 2,5 dollárért adta darabját. Ezek a lámpák mindössze 3 lumen
fényerőt szolgáltattak Wattonként. Ugyancsak 1880-ban felszerelték az első
hajót, a Columbiát, 350 izzóból álló villanyvilágítással. Akkoriban már
ismerték a dinamót, az elektromos áram előállításának a kémiai áramforrásoknál
hatékonyabb módját, s 1882. szeptember 4.-én megkezdte működését a világ első,
a Pearl Streeten épült villamos erőműve New York Cityben. 1883-ban Edison és
Swan közösen létrehozták az Edison & Swan United Electric Light Companyt,
röviden Ediswan néven. Edison 1882-ben elsőként írta le azt az akkor
misztikusnak tűnő – később Edison-hatásnak elnevezett – jelenséget, amely
szerint egy vákuumcsőben a fűtött katód és anód között a vákuumon keresztül
elektromos áram indul.
Az
elektrotechnikának ebben a csecsemőkorában még nem tisztázódtak az egyenáram és
váltakozóáram alkalmazásának előnyei és hátrányai, s rögtön a kezdet kezdetén
ádáz konkurenciaharc bontakozott ki e két áramnem hívei között, amit „áramok
harca”-ként jegyzett föl a technikatörténet. Elsőként Jablocskov jött rá, hogy
a váltakozóáram iparilag hasznosítható, s a Ganz-gyár kezdettől fogva teljes
mellszélességgel kiállt a váltakozóáram mellett akkor, amikor olyan
szaktekintélyek, mint Edison, Lacsinov, Siemens, Halske, Schuckert, és
Rathenau, az egyenáram érdekében kardoskodtak, s a nagy nyugati cégek
egyenáramú gépeket gyártottak. Az amerikai nagytőke által létrehozott cégek az
1880-as években az Edison nevének és egyenáramú rendszerének kiépítését célul
kitűző vállalkozások mögött tömörültek. Edison villamossági találmányainak
hasznosítására először két társaságot hozott létre New York székhellyel. Az
egyik a The Edison Electric Light Company of New York, amely Edison világítási
rendszerének Amerikában való elterjesztésével volt megbízva. A másik a The
Edison Electric Light Company of Europa Limited volt Edison találmányainak
európai hasznosítására. Ezek az anyavállalatok a későbbi években újabb tőkék
bevonásával helyi részvénytársaságokat hoztak létre. Európában az Edison
Electric Company működött, London székhellyel, mely vállalat rendezte be a
világszerte nagy feltűnést keltett londoni kristálypalotai kivilágítást és az
első európai központi villanytelepet a High Holborn Viaduct-ban, amely éveken
át kifogástalanul működött. A leghatalmasabb európai villamossági társulat a
Compagnie Continentale Edison volt Párizsban. Az Edison konszern akkoriban
összesen 12, többnyire amerikai tőkével, de feltétlenül amerikai irányítás
alatt álló részvénytársaságokból állt. A Németországban zümmögő dinamókon még a
Siemens & Halske védjegye volt látható, de a közcélú áramellátás jogát a
Német Edison Társaság szerezte meg, amely 1887-től kezdve AEG (Allgemeine
Elektrizitats Gesellschaft) elnevezéssel működött. Az AEG vezetője, Emil
Rathenau, Siemenséket megelőzve érintkezésbe lépett Edisonnal és megszerezte a
találmányai németországi bevezetéséhez szükséges engedélyeket. Magyarországon kizárólagosan
Puskás Ferenc, majd később a telefonközpont és a telefonhírmondó híres
feltalálója, Puskás Tivadar képviselte az Edison érdekeltséget.
Edison-menetes szénszálas izzólámpa
1897-ben Walther Nerst német
fizikus és kémikus kifejlesztette a később róla elnevezett Nerst-lámpát,
amelynek izzószála kerámiából készült, és működéséhez nem volt szükség vákuumra
vagy töltőgázra, így búrára sem. Kétszer hatékonyabb volt a korabeli szénszálas
izzóknál és népszerű is, a fémszálas izzólámpák megjelenéséig. A Nerst-lámpák
hibáit igyekeztek mérsékelni, Magyarországon a Ganz-gyár és az Egyesült
Villamossági Rt. megvásárolta a szabadalmat, de a várt siker elmaradt.
1903-ban Willis Whitnew kidolgozott egy eljárást a szénszál fémmel
történő bevonására, amely kevésbé párolgott, ezáltal nem feketítette be annyira
a lámpa búráját.
Edison 100-150 V-ra készített
szénszálas izzólámpái 1879 végén gyúltak ki először, s 1905-ben már biztosan
tudták, hogy a szénszál zsákutca. Az izzólámpák ez irányban való fejlesztése
nemigen mutatkozott ajánlatosnak, részben mert az Edison által, a szénszálas
izzók kis ellenállásához megállapított 110 V hálózati feszültség kevésnek
bizonyult, részben mert a nagyobb fényerősség elérése céljából elkerülhetetlen
hőfokemelést az 1700 C fokon izzó szénszál ezen felül már nem bírná el. Különben
is az erősen párolgó szén az üvegburán kicsapódva annak fényáteresztő
képességét erősen lerontja. Az elektromechanikusok régi törekvését vagyis, hogy
a szénszál helyett egy tartósabb, mindamellett ökonomikusabb izzóanyagot
találjanak, Dr. Bolton, a Siemens és Halske cég laboratóriumának vezetője is
kutatásának tárgyává tette. Dr. Bolton a wanádiumcsoport fémeivel próbálkozott,
s a wanádiummal és nióbiummal folytatott kísérletek kudarcai után úgy látszott,
hogy a tantál nevű fémmel szerencséje lesz. A tantál savaknak hidegen ellenáll,
nehezen olvad, vékony szálakká formálható, és fehérizzásnál sem mutat
hajlandóságot a szétporzódásra, elégésre. Keménysége az acéléhoz hasonló,
szilárdsága túllépi azét, úgyhogy egy 0,05 mm átmérőjű szál 350 g-t elbír, ami
175 kg/mm2 szakítószilárdságnak felel meg. Fajlagos ellenállása 0,16 Ohm
mm2/méter, ami izzó állapotban ötszörösére emelkedik. Huzallá történő
megmunkálása csak akkor sikerült, amikor már tiszta állapotban is elő tudták
állítani. A tantál tulajdonságai általában kedvezőnek ígérkeztek, egy
kivétellel: fajlagos ellenállása kevésnek bizonyult, amelynek következtében
konstrukciós problémák merültek fel. Ahhoz, hogy a szokásos 110 V feszültségű
izzólámpákat készíthessenek belőle, egy 0,65 mm átmérőjű szálból 650 mm hosszú
darabot kellett az üvegburába beépíteni. Egy ilyen hosszúságú tantálhuzalnak a
szokásos méretű villanykörtében való elhelyezése sok fejtörést okozott Dr.
Boltonnak. A végleges megoldás a képen látható, melynél a tantálszál a körtében
lévő két kis állványka karjaira cikk-cakkban van fölerősítve. Eme szerkezet
biztosítja a lámpa mechanikai stabilitását és képessé teszi arra, hogy minden
helyzetben, sőt rázkódásnak kitéve is rendesen égjen. Az így elkészített
lámpában az áram bekapcsolása után a tantálszál azonnal izzásba jön és kellemes
kékesfehér fényt ad. A tantállámpa amellett, hogy kellemes fényt adott, a
szénszálasnál jobb volt a fényhasznosítása, ebből következik, hogy kevésbé
melegített, továbbá nem feketedett el és érzéketlen volt a
feszültségingadozásokkal szemben, ezért a korabeli izzólámpák komoly
vetélytársa volt. A Siemens és Halske A.G. kezdetben, 25 gyertya fényével
egyenértékű, 110 voltos tantállámpákat hozott forgalomba 1905-ben. Bár az
általános célú világításból a wolframlámpa kiszorította, adócsövekben a tantált
még jóval azután is használták.
110 voltos tantállámpa Edison menettel
A századforduló környékén a
klasszikus kapitalizmus szabályainak keretei között, eleinte visszafogott és szolid, de
tartós versengés kezdődött az újonnan részt követelő villanyvilágítás és a már
megszokottá vált gázvilágítás között. Miután Carl Auer von Welsbach (1858-1929)
osztrák vegyész, Bunsen tanítványa, (aki a neodímium, a praezodímium, az
itterbium, és a lutécium felfedezője is volt), 1885-ben feltalált egy újfajta
gázégőt, a róla elnevezett Auer-féle gázlámpát, amely az1890-es években
megjelent a piacon. Az újfajta gázégő fénye igen kellemes és erős volt ahhoz, hogy
az izzólámpának konkurenciát támasszon, s a gázvilágítás ez által hosszú időre
ismét versenyképessé vált az akkor még igen drága villanyvilágítással szemben,
sőt ideiglenesen még előnyre is szert tett. Auer von Welsbach azonban az
izzólámpa tökéletesítéséhez is nagyban hozzájárult, amennyiben izzószálként
ozmium fémet használt. Welsbach 1898-ban szabadalmaztatta, majd 1902-ben piacra
dobta ozmium-wolfram szálas izzólámpáját, ez volt az első fémszálas izzó a
kereskedelemben. Ez a lámpa lassanként háttérbe szorította a mégoly kellemes
fényű Auer-lámpát, és magával hozta a világítás második forradalmát. Ennek a
2700 C fokon olvadó fémnek a törékenysége miatt azonban az ozmiumlámpa
túlságosan sérülékenynek bizonyult, ezért a kissé gazdaságtalanabb, ámde jóval
szívósabb tantállámpa hamar kiszorította a forgalomból. Az ozmium további
felhasználásának az is határt szabott, hogy a Földön túlságosan kevés van
belőle ahhoz, hogy igazi tömegcikké válhasson. 1906-ban Welsbach bejegyeztette
az „Osram” márkanevet az általa kifejlesztett ozmium-wolfram szálas izzólámpa
védelmére, mely védjegy napjainkban is fogalom.
Az Auer-féle gázlámpa lényege, hogy a gáz-vagy olajlángot körülfogó
harisnya katalizátorként hat azégésre. Az Auer-lámpa hétszer olyan hatékony
volt, mint a közönséges gázégők és négyszer olyanhatékony, mint az
Argand-lámpa, így kb. negyed századon át méltó ellenfele volt a villanyfénynek.
A fémszálas izzólámpák
terjedésével a berlini áramszolgáltató, a Berliner Elektrizitas Werke (BEW) 1899-ben
úgy döntött, hogy ellátási területén a 110 V feszültséget 220 V-ra emeli, amit
aztán a többi áramszolgáltató is sorra átvett. 1902-1903-ban az éles világpiaci
árverseny miatt az izzólámpaárak katasztrófálisan csökkentek, ami ellen a
piacvezető gyárak árkartell alakításával védekeztek, s létrejött a Phoebus
kartell. Az árkartell értékesítési szervezete a szénszálas izzólámpák
forgalmazását 1914. március végéig szerződésben szabályozta, ebben biztosította
tagjainak az izzólámpák tökéletesítésével kapcsolatos szabadalmak és
tapasztalatok kölcsönös megszerzését és használatát. A századforduló után már
nyilvánvaló volt, hogy az izzólámpák wolframszállal működnének a legjobban, de
a wolframgyártás néhány technológiai problémája sokáig megoldatlan maradt. A
húzottszálú wolframlámpák gyártási technológiáját Helfgott Ármin és a
Westinghouse bécsi gyárából 1912. március 1.-én átszerződött Perczel Aladár
vegyészek dolgozták ki az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. újpesti
gyárában. A
wolframszálas izzólámpa gyártása és forgalma – noha gyártástechnológiája meg
sem közelítette a mai tökélyt – a nagy világcégek működési területén fölfutott,
s az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. is kivette részét ebből a
prosperitásból, a Wolfram pedig egyszerre keresett és megbecsült ásványi
kinccsé vált. Az első világháború/olajháború mélyreható következményei közül az
egyik, hogy a hadikonjunktúra következtében megtanultunk becsülni olyan anyagokat,
amelyeket korábban észre sem vettünk. Ilyen anyag a wolfram. Lelőhelyei a
világban szétszórtan helyezkednek el, amit az árkalkulációnál könyörtelenül
figyelembe kellett venni. A Wolframszálas izzólámpa születésének idején wolfram
főleg az ausztráliai State-Quueensland-ben fordult elő, pontosabban itt volt
ismert akkoriban, éspedig legnagyobb mennyiségben a Kap-York félszigeten,
valamint Sziámban, ahol csak 1918-tól bányászták. Oroszországban is ismert volt
néhány telep, egy az Uralban és több a Bajkálon túl. A leggazdagabb telep ezek
közül a Bukuka-hegy csúcsán volt. Itt csekély mélységben három aknát
mélyítettek és 30 árkot ástak. A wolframitot a gránithegyeket átszelő
kvarcerekből nyerték. Az ércek átlagos wolframtartalma 0,4% volt, s az egész készletet
3000 orosz fontra becsülték. Japánban is bányásztak wolframot, 1915-ben 409
tonnát vittek ki. Németország wolframszükséglete 1906-ban 1662 tonna volt, ez
1912-ben már 4881 tonnára emelkedett. Ezt a mennyiséget főleg Ausztráliából,
Angliából, Portugáliából, Argentínából, és Brit-Indiából szerezték be.
Szászországban ismert volt wolframtelep, de 1912-ben csak 57 tonnát bányásztak.
A wolfram mint fekete por került forgalomba, kisebbik részéből izzólámpák
fémszálát készítették, nagyobb részét wolfram-acél gyártására használták. A
tiszta wolfram olvadáspontja 3695 C fok, de egészen csekély széntartalom ezt az
értéket nagymértékben csökkenti.
A világ első kereskedelemben forgalmazott wolframszálas izzólámpája
A világ első kereskedelemben forgalmazott wolframszálas izzólámpája
Egy magyar sikerágazat, avagy az izzólámpagyártás magyar úttörői
A ma ismert, sokféle célra
gyártott és kiforrott wolframszálas izzólámpák kifejlesztését több évtizedes
kutatómunka előzte meg, amely alapvetően két fő területen folyt: egyik az
izzószálnak legmegfelelőbb anyag megtalálása a hozzá tartozó gyártástechnológiával,
másik kutatási terület az izzószálat körülvevő legmegfelelőbb közeg
kiválasztása volt.Lodigin szénrudacskái már
javában izzottak üvegbúrájukban, a Brit szigeten Newcastle-upon-Tyne városában
felgyúltak Joseph Swan izzólámpái, s Edison is éjt nappallá téve dolgozott
izzólámpája tökéletesítésén, amikor Budán, a Műegyetem padjaiban egy,
hallgatónak nem éppen fiatalember a gépészmérnöki karon a professzorok
előadásait hallgatta. Zipernowsky Károlyról (1853-1942) van szó, kinek kezében
egy diploma már volt, Kecskeméten gyógyszerészkedett, de ez a pálya nem kötötte
le, ott hagyta állását és foglalkozását, beült az iskolapadba, érezvén, hogy a
benne rejlő tehetséget más területen eredményesebben hasznosíthatja. Lelkesedését
siker koronázta, mert 1877-78-ban neve már ismert volt a műszaki világban,
tanulmányai jelentek meg a Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönyében.
Zipernowsky a gépész szakma elsajátítása közben ismerkedett meg egy még
feltáratlan területtel, az elektrotechnikával. 1877 végén nagy feltűnést keltő
és erősen látogatott előadásokat tartott a „dinamó-elektromos gépek”-ről és
azok alkalmazásáról. Felolvasása után a hallgatóság nagy elképedésére és
csodálkozására az előadótermet villamos árammal világította meg. Közben
gyakornokként a Ganz-gyárba került, ahol rendkívüli tehetségére Mechwart András
hamar felfigyelt. 1878 nyarán a 26 éves fiatalember ajánlatot kapott a
gyakorlati együttműködésre, amit elfogadott, éppen úgy, mint csaknem húsz évvel
korábban Mechwart András a híres gyárigazgató Ganz Ábrahám ajánlatát, és
Zipernowsky könyveivel együtt a Ganz-gyár szolgálatába szegődött. 1878
augusztusában először is egy áramfejlesztő gép és a hozzá tartozó néhány
világítóeszköz elkészítésével foglalkozott, ezek sikeres megalkotásával kívánta
igazolni szakértelmét Mechwart András és főleg a részvényesek előtt, akik
kételkedve nézték próbálkozásait. Csupán Mechwart erélyes kiállására járultak
hozzá a kísérleti dinamógép előállításához szükséges pénz folyósításához. Rövid
időn belül, még abban az évben egy művezető és hat lakatos segítségével
nekilátott kísérleti gépe legyártásához. A munka első részét a Kórház utcai
gyár sokat látott, több nevezetes találmány születésének helyet adó műhelyeiben
végezték, de ez a munka nem volt beilleszthető a gyár megszokott működési
rendjébe, az öreg művezetők szakmai féltékenysége sem biztatott semmi jóval,
ezért a közeli Kacsa utca és Medve utca sarkán vásárolt házban rendezték be a
Ganz-gyár Elektrotechnikai Osztályának műhelyét. A készülőben lévő egyenáramú
generátornak, azaz dinamónak az volt a feladata, hogy egy ívlámpát lásson el
villamos árammal. 1878-ban elkészült az első dinamógép, amely 56 V feszültségen
12 A áramot szolgáltatott, s e siker nyomában hamarosan ívlámpa világítással
látták el a Kórház utcai öntődét. A
világításra használt első elektromos fényforrások ívlámpák voltak, amelyek
fejlesztésében részt vett a Ganz-gyár is. Gyakorlati alkalmazásuk legnagyobb
problémája az volt, hogy üzem közben a szénelektródok folyamatosan fogytak, a
működés biztosítására viszont állandó távolságot kellett tartani közöttük, amit
a gyártók különféle mechanikus szerkezetekkel oldottak meg. Zipernowsky Károly
is szerkesztett egy ilyen szabályozó berendezést, amely a feszültség
rákapcsolásakor önműködően összeérintette a két szénelektródát, majd széthúzva
őket stabilizálta az ívet. A szén-ívlámpa fénysűrűsége igen nagy volt, ezért
vakított, csak nagy csarnokokban vagy szabad téren volt használható, s arra is
szánták. Amerikában hatalmas tornyokról világítottak néhány városban, amelyek
magassága a 90 métert is elérte. A szárnyait bontogató izzólámpával való
versenyfutásban az általános világítás területén a szén-ívlámpa végképp
lemaradt. A légvédelmi reflektorokon kívül két felhasználási területen maradt
használatban: vetítőlámpákban és világítótornyokban alkalmazták, amíg a
xenonlámpa ki nem szorította.
Amerikai világítótorony ívlámpája
15 kW-os xenonlámpa
Egy Schuckert-féle függő ívlámpa kívülről és belülről.
Zipernovszky-féle mellékáramkörű ívlámpa rajza
Az ívlámpában világító ív
fenntartásához 40-50 V feszültségű egyenáramra vagy 25-40 V feszültségű,
legalább 25 Hz frekvenciájú váltakozóáramra volt szükség, de hogy az ívfény
nyugodt és egyenletes legyen, kb. 80 Hz-re. A villamos ív, amelyről még nem
tudták, hogy a negyedik halmazállapot – a plazma állapotú anyag –
megnyilvánulása, két szénrúd között „égett”, amelyek folyamatosan elpárologtak,
vagyis fogytak. Hogy a tartós működéshez szükséges 1-5 mm elektróda távolság
nagyjából állandó maradjon, az elektródák egyikét vagy mindkettőt utána kellett
állítani, ami történhetett kézzel, óraművel, vagy árammal és(vagy feszültséggel
vezérelt mechanizmusok által. Az elektródák speciális eljárással,
retortaszénből készültek (a gázgyártás egyik melléktermékeként), élettartamuk kezdetben
10-16 óra volt, a korszak végén a fejlesztések eredményeképpen akár 150 óra is
lehetett. Egyenáramú táplálás esetén mindig a pozitív elektróda volt felül,
amely kétszer olyan gyorsan fogyott, mint a negatív, ezért vastagabb pálcát
alkalmaztak. A szén-ívlámpák fényhasznosítása jobb volt mint az izzólámpáké.
Hefner-Alteneck-féle differenciális szabályozású ívlámpa
Önműködő szabályozású ívlámpa
Térvilágítás terve, amelyet ívlámpák fölfelé irányított és
visszavert fényével képzeltek el.
Zipernoszkynak a nagy
jelentőségű első Nemzetközi Villamossági Kiállításon sikerült megismerkednie az
izzólámpával Párizsban, 1881-ben. Még ugyanabban az évben megkezdte kísérleteit
az izzólámpával, a tökéletesebb, a váltakozóáram sajátosságainak jobban
megfelelő izzólámpa előállítására. 1882-ben a Ganz-gyár már saját rendszerű
generátorait tudta használni az izzólámpa kísérletekhez, s a gyár megvásárolta
a Swan-féle, kitűnő minőségű izzólámpák hasznosítási jogát. Az első szénszálas
izzólámpákat, melyek a sikeres kísérletek kellékei voltak, a hannoveri F.
Uppenborn cég szállította. A gyár vezetői a kedvező eredmények láttán működés
közben bemutatták az új világítási eszközt a Nemzeti Színház vezetőinek, akik
előtt ismert volt, hogy a párizsi Nagyoperában 1881. október 15.-én nagy
sikerrel tartották az elektromos színházvilágítás első bemutatóját. A francia
példa nyomán aztán Budapesten is sor kerülhetett a színház villamos
világításának kiépítésére, s az igazgatót rá lehetett venni a próbavilágítás
megtartásának engedélyezésére. Összesen 2040 izzólámpát szereltek fel, s öt
gőzgépet állítottak be a színház külön e célra ásott pincéjébe, amelyek három
generátort hajtottak. A nézőteret 128 izzólámpa világította meg,
előtétellenállásokkal és kapcsoló-berendezéssel szabályozható kilenc
fokozatban. A színpadot 360 izzólámpa tette fényesebbé, ezeket 21 fokozat
szerint lehetett beállítani. A lámpacsoportok közül bármelyiket lehetett
külün-külön és egyszerre is kapcsolni. Ezen kívül a színpadot háromféle –
fehér, piros, és zöld színnel – lehetett megvilágítani, hogy ezzel a különböző
napszakoknak megfelelő fényeket valószerűbben lehessen visszaadni. Az áram
szabályozása egyszerű karos kapcsolóval történt. Ez biztosította, hogy a gépek
csak a szükséges világítóáram termeléséig legyenek terhelve, s fölösleges
energiapazarlás ne történjék. A felszerelés és a próbák egész éven át tartottak
és csak 1883-ban fejeződtek be. A világítóberendezés felszerelésével a
budapesti Nemzeti Színház a világon a harmadik villanyfénnyel világított színház
volt. Ekkor szerelték fel a margitszigeti szálló villamos világítási
berendezését is, de különösen a malmok igazgatói ismerték fel a villamos
világítás előnyeit. A malmok előtt a Ganz-gyár ismert volt már Mechwart András
kitűnő hengerszékeiről, ezért bizalommal voltak a Ganz névvel fémjelzett
villamossági termékek iránt is.
1878-ban és a rákövetkező néhány évben a Ganz-gyár Elektrotechnikai Osztálya
egyedül foglalkozott villamos berendezések gyártásával az Osztrák-Magyar
Monarchiában, de 1883-ban már betörtek a nyugati világvállalatok, amelyek mind
Edison érdekeltségek voltak, s igyekeztek az itt talált riválist – a Ganzot -
megsemmisíteni. A városi közvilágítások kiépítésére kiírt nyilvános
versenytárgyalásokra egyszerre nyújtották be pályázataikat a légszesztársulatok
és a konkurens villamossági vállalatok, amelyek a legkönyörtelenebb harcot
folytatták nemcsak a légszesztársulatok, hanem elsősorban a Ganz-gyár ellen. Az
első összecsapásra az Edison képviselet és a Ganz-gyár között a Szeged
közvilágítására kiírt versenytárgyalás alkalmával került sor. Mindkét pályázó
költséges próbavilágítást szerelt föl, a helybéli lapokban cikkekben ágáltak egymás
rendszere ellen, s képviselőiket állandóan a városban tartották. A város
vezetése azonban nem mutatott megértést a haladás villamosságban megtestesülő
ügye iránt, hanem salamoni döntést hozott a Hitelbank nyomására 51 szavazattal,
6 ellenében:
„…a légszeszvilágítást
fogadta el a színházra és utcákra nézve, mert olcsóbb a villamnál s mivel a
villam még kellőleg nem ismert és végül mert annak útjában áll a város és a
légszesztársulat között még 12 éven keresztül érvényes szerződés, mely szerint
a város középületeibe a légszeszt bevezetni tartozik.”
Ez az eredmény mindkét
pályázó számára kellemetlen meglepetést okozott és világosan tükrözte a
magyarországi erőviszonyokat: az osztrák tőke által létrehozott
légszeszvilágítási társulatok hosszúlejáratú szerződésekben kőbevésett
monopoljogait és egyeduralmát. Az osztrák nagytőke, mely az 1850-es években a
gázgyártás területén Magyarországon – így pl. Szegeden is - monopolhelyzetbe
került, az 1890-es évektől kezdve érdekkörébe vonta a legjelentősebb elektromos
központokat is. A Magyar Általános Hitelbanknak, amely csak nevében volt
magyar, 1895-től részvénytöbbség által döntő befolyása volt a Ganz-gyár életére
is. Ahol földgázkitermelés vagy városigáz-gyártás folyt, ott a város
szükségleteit fedező gázszolgáltatók a vállalkozó és az adott város között
létrejött koncessziós szerződés alapján működtek. E szerződések alapján a
városok a gázszolgáltatás jogát rendszerint évtizedekre a vállalkozóknak
adományozták. Az esetek túlnyomó többségében ezek a vállalkozások egyúttal a
város közvilágításának jogát is megkapták, ami a később megjelenő
villanyvilágítás terjedésének akadálya, és több városban konfliktusok
sokaságának forrása volt.
A
második összecsapás már egyenesen a királyi udvar kegyeinek elnyeréséért folyt.
Amíg Ferenc József és kísérete a budai várban a Ganz-gyár izzólámpái mellett
tartotta az udvari bálokat, addig Edisonék a bécsi várpalota villamos
világítását szerelték fel. Az udvarias király Bécsbe történt visszaérkezésekor
ugyancsak elismerését fejezte ki, nem is alaptalanul, a világvállalat hatalmas
összegeket invesztált a királyi kegy elnyerésébe. Edison egyenáramú rendszere
azonban mégsem eresztett gyökeret a Monarchiában, mert az 1882-ben elhunyt
Puskás Ferenc kísérletei siker nélkül maradtak, a Ganz-gyár váltóáramú
rendszere pedig egyszerűen jobb volt. Folytatódott a hajóvilágítási berendezések
gyártása és felszerelése. A pulai hadikikötőben a Custozza csatahajót 150, a
Budapest és Bécs közötti utasforgalmat bonyolító Iris személyszállító gőzöst
pedig 60 izzólámpás világítással szerelték fel. A cég villamos világítást
szerelt fel az aknaszlatinai sóbányában, az osztrák-magyar államvasút bécsi
pályaudvarán és számos más helyen. Bár a villamos világítási gépek gyártásával
foglalkozó Ganz-gyár volt az egyetlen cég az Osztrák-Magyar Monarchiában, amely
nem csak az 1883. évi bécsi villamossági kiállításon, hanem számos más
alkalommal is tanújelét adta magas fokú munkaképességének, az izzólámpa
kísérletekkel felhagyott, és inkább az erőátviteli berendezések gyártása felé
fordult. Az erős ipari háttérrel rendelkező Ganz viszonylag hamar feladta, a
kisebb izzólámpagyártók pedig a kemény árverseny miatt vagy szintén kivonulni
kényszerültek ebből az ágazatból, vagy az Egyesült Izzó előbb-utóbb
felvásárolta őket.
A XIX. század végén sok cég
kezdett szénszálas izzólámpát gyártani Magyarországon, de csak azok tudtak
talpon maradni, amelyek tömeggyártásra is képesek voltak berendezkedni. Így
egyre inkább kiemelkedett közülük az Egyesült Villamossági Rt., amely 1888-ban
napi 80-100 db szénszálas izzólámpát gyártott, 1896-97-ben 4000-et, s az
1900-ban vásárolt újpesti gyárában már napi 25-30.000 wolframszálas izzólámpa
készült 1905-1906-ban. Ez a cég Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. néven
lett a magyar villamosipar másik sikervállalatává a Ganz-gyár mellett, s azzal
párhuzamosan szerzett Magyarországnak hírnevet a világban. A céget Egger Béla
Bernát (1831-1910) alapította. Budán született, lakatossegéd volt, majd
Nyugaton szerzett tudást és tapasztalatot, s Bécsben megalapította a
„Werkstatte und Telegraphen Bauanstalt B. Egger” nevű céget 1865-ben. Miután
sok megrendelés érkezett Magyarországról, 1872-ben távirdaszerelő és javító
műhelyt rendezett be Pesten az V. ker. Dorottya u. 9. sz. alatt. 1882-ben
megalapította az Első Osztrák-Magyar Villamvilágítási és Erőátviteli Gyár B.
Egger és Tsa céget, amely vállalata rövidesen a kor egyik legmodernebb
gyártóüzemévé fejlődött. (Érdekességként megjegyezzük, hogy abban az időben
Egger Bélánál dolgozott Ferdinand Porsche is.)
Az Egger B. és Tsa cég pavilonja az 1883. évi bécsi villamossági
kiállításon
A Posta és Távirdaigazgatóság
hosszú ideig csak Eggeréktől rendelt telefonkészüléket, főleg, hogy 1892-ben
megvásárolták az akkor legmodernebbnek számító Berliner-féle mikrofon licencét.
Temesváron megépítették az első magyarországi telefonközpontot, valamint
szénszálas izzólámpákat és biztonsági berendezéseket gyártottak. Ezt a céget a
szükséges tőke biztosítása céljából részvénytársasággá alakították 1897-ben,
majd 1900-ban korszerű gyártelepet építettek Újpesten, majd létrehozták az
Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt.-t (EVIRT) 1901-ben. Az Egger-korszakban
még arra törekedett a vállalatvezetés, hogy a cég minél több üzletágban legyen
jelen, mert erre ösztönöztek a XIX. század végi ipartámogató törvények. Az
1900-as évek elején azonban bebizonyosodott, hogy ez a fajta sokoldalúság az
erők szétforgácsolásával jár. Az 1899-1907-ig terjedő időszakban
profiltisztítást hajtottak végre, melynek során megváltak az erősáramú üzletágtól.
Az EVIRT szénszálas izzóláma gyártása az 1897/98 és 1902/03 közötti években a
következőképpen alakult:
Év
|
Összesen (ezer db)
|
Naponta (db)
|
1897/1898
|
1554
|
5000
|
1898/1899
|
2000
|
7500
|
1899/1900
|
2600
|
10.000
|
1900/1901
|
3400
|
13.000
|
1901/1902
|
4600
|
16.000
|
1902/1903
|
6000
|
20.000
|
Művészi izzólámpareklám a XX. század elejéről
Az 1902/1903-ban megalakult
Phoebus nevű nemzetközi izzólámpakartellben az EVIRT forgalma után a második,
kontingense után a harmadik helyen állt az AEG és a Siemens & Halske A. G.
mögött. Az már a századforduló után nyilvánvaló volt, hogy az izzólámpák
wolframszállal működnének a legjobban, de a wolframgyártás néhány technológiai
problémája sokáig megoldatlan volt.
Az Egyesült Izzó áramfejlesztő telepének gépterme
A Just and Hanaman cég Tungsten lámpája 1906-ból
A cég 1906-ban megvásárolta a
német származású Just Sándornak és a Horvát származású Franjo Hanamannak a
wolframszál előállítására vonatkozó 1904-es szabadalmát és megkezdte a
wolframszálas izzólámpák gyártását. A Just-Hanaman-féle szabadalom alapján
gyártott izzószál törékeny volt, vastagsága pedig egyenetlen, az így gyártott
izzólámpák kellemes fényüknek és gazdaságosságuknak köszönhetően mégis
népszerűek voltak. Az igazi áttörést Willia D. Coolidge porkohászati és húzási
műveletekre épülő megoldása jelentette, amivel jó minőségű wolframszálat
lehetett előállítani. Az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt, megvásárolta a
gyártási jogot, majd új védjegyével is demonstrálni kívánta elkötelezettségét a
wolframszálas izzólámpák gyártása mellett. 1909-ben Aschner Lipót igazgatása
alatt bejegyezték Magyarország egyik legrégebbi és legrangosabb márkanevét: a
TUNGSRAM védjegyet. (Ez a márkanév az Osram mintájára született. A wolfram svéd
eredetű, angolba átvett neve: tungsten és a német Wolfram egyesítésével
tungsten+Wolfram=TUNGSRAM.)
TUNGSRAM reklám 1910 körül
Kristály
csillárok egy 1916-os katalógusban
Az Egyesült Izzó legnagyobb,
vagy inkább egyetlen valódi hazai konkurense a Ganz lehetett volna. A Ganz-gyár
villamos világításban betöltött szerepvállalásának voltaképpen az vetett véget,
hogy az AEG-vel közösen megvásárolták a gyakorlatban még ki sem próbált
Nerst-lámpa gyártási jogát, s közben megjelent az ozmium, - majd a wolframlámpa,
s a cég vezetése - amely 1895-től a Magyar Általános Hitelbank befolyása alatt
állt, mely csak nevében volt magyar - „eleget költöttünk már a lámpákra”
felkiáltással elzárkózott a fejlesztések finanszírozása elől. Az Egyesült Izzó
által bekebelezett cégek közé tartozott az 1892-ben alakult Elektrische
Glühlampenfabrik A. G. Watt nevű bécsi cég, amely napi 7000 darabos gyártókapacitásával
távlatilag veszélyt jelentett az Egyesült Izzóra, így az 1917-ben fölvásárolta
a Watt összes részvényét. Egyidejűleg bevezették a Wattnál a TUNGSRAM márkanév
használatát, de az 1913-ban bejegyzett FERROWATT márkanevet is meghagyták számára
1927-ig. A Watt Wien-nek elnevezett leányvállalat később szerepet játszott a
másik konkurens, az ugyancsak bécsi Kremeneczky-cég beolvasztásában. Az
Egyesült Izzó előtörténetében fentebb említett Első Osztrák-Magyar
Villamvilágítási és Erőátviteli Gyár B. Egger és Tsa céget 1882. január 1-én
közkereseti társasággá alakították át, amelynek alapítói, az Egger család
mellett ott találjuk Kremeneczky János mérnököt is, aki 1883-ban kivált, és
önálló villamossági vállalatot alapított Bécsben. A bécsi gyár 1883-tól állított elő
szénszálas, majd 1906-tól kolloid eljárással készült wolframlámpákat.
Kremeneczky 1917. február 17.-én leányvállalatot alapított 700.000 korona
alaptőkével Budapesten, Magyar Wolframlámpagyár Kremeneczky János néven. A
vállalat az izzólámpa-gyártáson kívül fölvette profiljába mindennemű
villanyvilágításhoz és villamos erőátvitelhez szükséges gépek, készülékek és
eszközök gyártását. A két világháború között előállítottak rádiókat,
fénycsöveket, lámpatesteket, zseblámpákat, villanyvasalókat, stb..
A cég kereskedelmi szerve
1924. október 1-étől az Orion Villamossági Rt. volt, s gyártmányaikat 1925-től
ORION védjegy alatt forgalmazták. A cég az 1930-as években több leányvállalatot
alapított külföldön, melyek a hazai félkész termékek összeszerelését végezték.
Legyártott rádiókészülékeik száma a hazai termelés 50-55%-át tette ki, amelyek
90%-a 1934-ben már exportra került. 1939 után a cég úttörő szerepet vállalt az
iskolarádiók és néprádiók gyártásában. Az Orion Villamossági Rt.-t 1948. március
28.-án államosították, de még évtizedekig volt a magyar villamossági ipar egyik
fényfoltja.
Orion logo és plakát a két világháború közötti időkből
Az Egyesült Izzó miután
eredménytelenül tiltakozott a „Metellum” márkanevű termékek forgalmazása ellen,
bécsi leányvállalata révén 1931-ben sikerült fölvásárolnia a gazdasági
válságban megroppant bécsi Kremeneczky-céget magyar és osztrák gyáraival
együtt. Hasonló sorsra jutott az Elektromos és Finommechanikai Gyár Rt.
(EFIME), amely 1925 után Reiter Ferenc utcai gyárában a trianoni diktátum
korlátozásai miatt csak mintegy „fedőszervezetként” szolgálhatta a
lekarcsúsított hadsereg fejlesztését. Telefont, távírót, és rádiókészülékeket
gyártottak, de izzólámpák előállítását is tervezték. Az anyagilag megingott
EFIME-t az Egyesült Izzó 1927. június 1-én felvásárolta.
Egyesült Izzó plakát az első világháború előestéjén
A vákuumlámpák gyártásához
kezdetben „egyenes fonalú” wolframszálakat alkalmaztak, majd a folyamatos
fejlesztéseknek köszönhetően változott az izzószálak alakja, kiképzése és a
töltőgáz összetétele. 1913-ban, William C. Coolidge eljárásának hasznosítási
jogát megvásárolták, s a Tungsram teljesen áttárt a húzott wolframszálas
izzólámpák gyártására. 1913-ban Irving Langmuir felismerte, ha az üvegburát
vákuum helyett megtöltik semleges gázzal, akkor kétszeresére növelhető a
fényhasznosítás, az izzószál párolgása pedig lényegesen csökken.
Az Egyesült
Izzó kebelében megszületett Európa első ipari kutatóintézete neves tudósokkal,
az 1921-ben felkért Pfeifer Ignác professzor vezetése alatt itt gyártották nem
csak az első wolframszálas izzót, hanem Percel Aladár, Helfgott Ármin, Hevesi
Gyula, Vidor Pál, Selényi Pál, és Bródy Imre közreműködésével az első
kriptonégőt is. Később csatlakozott a csapathoz Millner Tivadar, Szász Tibor,
Czukor Károly, Szigeti György, Tarján Imre, Theisz Emil, Tury Pál, Patai Imre,
Winter Ernő, Márton László, és Rostás Ernő, akik valamennyien nagyban
hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyesült Izzó Kutatóintézetének története 1921 és
1937 között az ún. „Pfeifer-korszakban” igazi sikertörténet legyen. Ezidő alatt
190 kutatási jelentés készült, közöttük számos világraszóló eredmény: Winter és
Czukor 1927-ben kidolgozták a báriumkatódos rádiócsöveket, Millner, Tarján, és
Tury pedig az ún. nagykristályos wolframot. Bródy a kriptonlámpa szabadalmát
1930-ban jelentette be, a lámpakísérleteket Theisszel, a levegő
kriptontartalmának meghatározását Kőrösyvel, a gyártásba történő bevezetést
pedig Polányi Mihállyal együtt végezte később. Az 1930-as években Selényi
kifejlesztett egy szelenografikus eljárást, a xerográfia elődjét. Az Egyesült
Izzó területén állította fel Bay Zoltán 1946-ban az üzemben készített
rádiólokátort, amellyel elsőként sikerült letapogatniuk a Holdat. Mesés
technikai és gazdasági eredményei mellet a cég mintaszerű szociális
intézményeket és sportlétesítményeket is fenntartott.
A cég több lábon állt, 1917
júliusában átadták a Mária Terézia-tér és a Német utca sarkán Ray Dezső
műépítész tervei szerint épült „József Telefonközpontot”, amelynek
felszerelését az Egyesült Izzó végezte. Az 5200 előfizető bekapcsolását az új
központba Lédeczi Sándor üzemvezető-mérnök vezényelte le, s az Izzó 12
műszerésze 12 állami műszerésszel, boszorkányos gyorsasággal – tíz perc alatt –
hajtotta végre.
A Trianon utáni
Magyarországon az ipar siralmas helyzetében, melyet a nyersanyagok hallatlan
ára, a szén-és olajhiány jellemzett, szinte csodálatosnak tűnik, hogy volt
olyan magyar vállalat, amely nemcsak a békebeli, vagy háborús termelés arányait
érte el, hanem úgyszólván hihetetlen mértékben emelkedett azok fölé. A „Magyar
Tőzsde” 1921. januári száma írja, hogy egyik izzólámpagyárunk minimálisan napi
kétmillió korona tiszta nyereséggel dolgozik, ami háromszáz munkanapot véve
alapul, kb. 600 millió koronát tesz ki évente. A valóságban ez a szám még
100-200 millióval többet jelent. Ennek a horribilis haszonnak fő forrása az
volt, hogy a világ izzólámpa szükséglete a termelésnek több mint négyszerese,
és hogy Amerika, amely a háború előtt a nyugat-európai országokat is ellátta,
1920-ban már saját szükségleteit is épphogy fedezni tudta. Anglia importra
szorult, az európai szükségletet a holland és a német ipar látta el, de csak
részben, mert Franciaország, Olaszország, Csehszlovákia, és Svájc az osztrák és
magyar iparra volt utalva, melyeknek még a Balkánt is el kellett látniuk. A
Tungsram napi 40.000 izzólámpát gyártott abban az időben, melyek önköltségi ára
15 korona volt darabonként, irányára a belföldi forgalomban pedig 25 korona. A
termelésnek azonban csak kb. egynegyede került itthon eladásra, háromnegyed
része Franciaországba, Olaszországba, Svájcba, Jugoszláviába, Csehszlovákiába,
Romániába, Bulgáriába, Törökországba, és Kisázsiába került. Az évi termelés a
fenti adatoknak megfelelően évi 13-14 millió db izzó volt, és a kinti árakkal
ezt felszorozzuk, mindjárt látható, hogyan keletkezett ez a hallatlan nyereség.
Egy darab ún. normállámpa nagybani ára 12 szokol, 9 lei, 5 francia frank, 3
svájci frank, 8 líra volt. Tehát, ha a 15 korona önköltséget vesszük alapul, a
haszon 60-200 korona volt darabonként. S ha még számításba vesszük azt, hogy új
vállalkozások ezen a szakterületen nemigen alakulhattak a speciális tudással
rendelkező elsőrangú szakemberek hiánya miatt, anélkül pedig izzólámpagyártásba
kezdeni több mint kockázatos. Ezt a tényezőt átgondolva teljes képet
alkothatunk eme új iparág gazdasági sikeréről. A cégalapító, Egger Béla
1910-ben bekövetkezett halála, valamint az első világháború/olajháború merőben
új körülményeket hozott, s a cégre kezdetben jellemző humánus személyzeti
politika hosszú időre köddé vált. De bekeményített az Egyesült Izzó a gazdaság
terén is, amikor 1924-ben a Phoebus izzólámpa kartell üzleti manővereként a General
Electric felkérésre fölvásárolta a Just-izzó részvényeit, amely nem volt tagja
a kartellnek, majd azonnal átadta az Izzónak, 1500 embert fosztva meg ezzel
kenyerétől, megdrágítva milliók mindennapi világosságát. A villanykörte ára
egyszeriben 9 koronával megdrágult. A klasszikus metaforával élve, a nagyhal
megette a kishalat, ez a kapitalizmus pallosjoga, s az Egyesült Izzó élt is
ezzel a jogával.
A tapasztalat azt mutatta,
hogy bármilyen technológiával gyártják is a wolframszálat, az tönkremegy, ha
tömegének kb. 10%-a elpárolgott. A vákuumlámpa élettartamát ez a folyamat
szabja meg. Felismerték annak szükségességét, hogy a gyártási folyamat során az
üvegfelületről az adszorbeált gázokat valamilyen módon eltávolítsák. Ezt
hevítéssel és elszívással végezték, a kész lámpában maradó kb. 0,001 Hgmm nyomású
gázmaradékot pedig ún. getteranyagokkal, pl. az első bekapcsolás alkalmával az
izzószálról elpárologtatott 0,1-0,2 mg vörösfoszforral megkötötték. Ezzel az
eljárással, még ha az egész gázmaradék a wolfram izzószálat egyenletesen
fogyasztó oxigén gáz volna is, alig csökkentené 1 órával az 1000 üzemóra
névleges élettartamú izzólámpa élettartamát. Annál fontosabb azonban a vízgőz
maradék eltávolítása, mert az sokkal súlyosabb probléma forrása. A vízgőz
molekulákból az izzó wolframszálon elpárolgó fémből wolframoxid és atomos
hidrogén keletkezik:
W+2H2O = WO2+4H (az
izzószálon)
Getteranyaggal (jobbra) és anélkül (balra) vákuum-wolframlámpa
feketedése a teljes élettartama alatt.
Az üvegburára lerakódó
wolframoxidot a hidrogénatomok könnyen redukálják:
WO2+4H = W+2H2O (az
üvegburán
)
Így tehát újra az izzószálat
oxidáló vízmolekulák keletkeznek. A molekulák gyors mozgása folytán még 0,001
Hgmm-nél jóval kisebb gőznyomásnál is olyan gyorsan és sokszor ismétlődik ez a
körfolyamat, hogy néhány óra alatt az izzószál tömegének 10%-a elfogy. (Ezt a
jelenséget Langmuir-körfolyamatnak hívják.) Az izzólámpák gazdaságosabbá
tételéhez az izzószál hőmérsékletének emelésére volt szükség. Ennek azonban
akadálya volt, hogy magasabb hőmérsékleten túlságosan megnő az izzószál párolgási
sebessége. Régóta ismert, amire Millner Tivadar „Az elektromos
világítás kémiai problémái” c. tanulmányában rámutatott,
hogy a testek párolgási sebességét a védőgáz erősen csökkenti. Ezért ha
vákuumlámpát alkalmas gázzal megtöltjük, és izzószálát légüres tér helyett
gáztérben hevítjük, az izzószál hőmérsékletét és ezáltal fényerejét a lámpa
élettartamának csökkenése nélkül lényegesen emelhetjük. Ezzel azonban a lámpa
nem lesz gazdaságosabb, sőt fényhasznosítása romlik, mert az izzószálat
gáztérben csak úgy tarthatjuk magas hőmérsékleten, ha a kisugárzott fényen és
hőenergián azt a hőt is folyamatosan pótoljuk, amit róla a gáz elvezet.
Langmuir ismerte fel, hogy az izzólámpában fel-alá áramló gáz nem az izzószál
tényleges felületét, hanem a szálat burkoló 1-2 mm vastag nyugvó gázréteg
felületét hűti. Ha tehát hosszú vékony izzószál helyett egy ugyanolyan méretű
szálból készült, de csak 1/10 hosszúra tekercselt spirálist izzítunk gáztérben,
akkor a hőveszteség kb. ilyen arányban csökken, mert a spirálist ugyanolyan
vastag, de 1/10 hosszúságú gázburok veszi körül, mint az egyenes izzószálat.
Vagyis a hőveszteségek lényegében az izzótest, nem pedig az izzószál hosszával
arányosak. Ezen az alapon sikerült Langmuirnak 1913-ban olyan gáztöltésű
wolframspirális lámpát szerkeszteni, amelynél az izzószál magasabb
hőmérsékletével elért energianyereség nagyobb, mint a gáz hőelvezetése által
okozott veszteség. Ez pedig gazdaságosabb, mint a legjobb vákuumlámpa. Emellett
a 2400 C fokon izzó wolframszál fénye szép fehér. Az első gáztöltésű lámpákba
nitrogént töltöttek, amit Jakobi 1916-ban argonra cserélt fel. Az izzó
wolframszállal szemben a nitrogén is, az argon is kémiailag közömbösek, mégis
sokáig a 10% N – 90% Ar összetételt alkalmazták. Erre azért volt szükség, mert
a tiszta argonban könnyen megindul az ívkisülés.
Az 1920-as években
rendelkezésre állott wolframanyagból gyártott spirális izzószálak magasabb
hőmérsékleten megnyúltak, ami a sugárzó felület növekedését, ezáltal
fokozottabb hűtést eredményezett. 1927-ben Millner Tivadar és Tury Pál
különleges adalékolással előállított durvább kristályszerkezetű wolframanyagból
állítottak elő alaktartó, „belógásmentes” spirálokat, amely fejlesztés a
továbbiakban úgy a fényforrások mint az elektroncsövek gyártása terén
forradalmi előrelépést jelentett. Az 1930-as években Bródy Imre és
kutatócsapata rájött, hogy a fényhasznosítás és az élettartam tovább javítható,
ha az izzólámpa buráját argon helyett kriptongázzal töltik fel. A kriptongázos
technológiát 1930-ban szabadalmaztatták, s az első kriptonlámpát az 1936-os
Budapesti Ipari Vásáron mutatták be. Bródy Imre kifejlesztette a kriptongáz
levegőből történő kinyerésének ipari technológiáját is.
Tungsram reklámok az 1930-as évekből
Duplán csavart wolfrframszál
„TUNGSRAM rádiócső, dupla spirállámpa – Mindenkinek legyen, ha
nincs, akkor vegyen.” Elektroncsövek az Egyesült
Izzóból és egy fülbemászó szlogen az 1930-as évekből.
A rádiócső-kutatás/fejlesztés
volumene hamar felnőtt a fényforrásokéhoz, s az eredményeket tekintve nehéz, de
értelmetlen is lenne sorrendet felállítani. Az elektroncső-, főleg a
katódkutatás területén, az első komoly eredmények már az 1920-as évek végén
mutatkoztak. A fémbáriumot tartalmazó katóddal ellátott Tungsram báriumcső,
majd a különleges összetételű oxidkatódok és az ezeknek elektrolitikus
előállításmódja olyan eljárásmódok voltak, amelyek elveikben az elektroncsövek
alkalmazásának végéig, vagyis az 1980-as évekig éltek. Az 1930-as évek elején a
többrácsos csövek szerkesztése folyt, majd a rácsemisszió okának tisztázása
után megszületett az antimikrofóniás cső. Következő lépés a többszörös
katódkivezetés és a tértöltéscsatolás volt. Néhány év múlva már egy egész
sorozat miniatűr csőtípus állt készen, és a kutatók egy része – élükön Bay
Zoltán igazgatóval – szekunderemissziós rétegek alkalmazásával foglalkozott,
melynek eredménye lett az elektronsokszorozó. A harmincas évek végén a
mikrohullámok felé fordult az érdeklődés, illetve az ilyen hullámtartományban
jól használható csövek (pl. EC 108) felé. A második világháború ezeket a
kísérleteket félbeszakította és a témával tovább, közel két évtizedig, a
Távközlési Kutató Intézet az Egyesült Izzó területén lévő laboratóriumában
foglalkozott. Ugyanez a laboratórium 1969-től mint az Egyesült Izzó
Kutatóintézetének egyik részlege vitte tovább a kutatási témát. Az elektroncső
gyártás értékvolumenében egyenrangú volt az izzólámpa termeléssel, de kutatás
szempontjából sokkal inkább magára volt utalva, mint az izzólámpagyártás. Az
elektroncső gyártás beindításakor semmiféle külföldi tapasztalatcserére nem
volt lehetőség. Az elektroncső-kutatásban résztvevő szakembereknek mindent a
saját erejükből kellett megteremteni, és mindezt a legintenzívebb és
legkönyörtelenebb szabadalmi harcok közepette. A báriumkatód az Egyesült Izzó
önálló kutatási eredménye volt, amelynek segítségével az 1920-as évek végén az
Egyesült Izzó elektroncsövei a világ legjobb elektroncsövei voltak, azokkal
legfeljebb csak a Philips termékei vehették fel a versenyt. A német Telefunken
cég nyolc éven keresztül az Egyesült Izzó bárium-katód szabadalma alapján
gyártotta csöveit, és ennek volt köszönhető, hogy a cég a konkurenciaharcban
nem roppant össze, hanem a redukciós bárium-katód szabadalom ellenében jogot
kapott a nélkülözhetetlen kulcsszabadalmak, mint pl. a Schottky-szabadalom hasznosítására.
Az elektroncső-gyártás 1933-ig sehonnan semmiféle segítséget nem kapott és a
kutatásban résztvevők kizárólag saját tudásukra, leleményességükre,
invenciójukra voltak utalva, s e magukra utaltságukban alapvető műszaki
problémákat oldottak meg a nagy külföldi laboratóriumokkal egyidőben, gyakran
őket túlszárnyalva és megelőzve.
Bár az elektronikus képátviteli fejlesztések során az Egyesült
Államok, Anglia, Németország és Franciaország viselte a vezető szerepet, de a magyar alkotóerő ezen a területen is észrevétette magát: az
Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. is bekapcsolódott a rövidhullámú
távolbalátással kapcsolatos kísérletekbe. 1936. október 5.-én kelt javaslatában
dr. Czukor Károly mérnök megfogalmazta az Egyesült Izzóban felállítandó
televíziós laboratórium gondolatát. A mechanikus megoldást felváltó
elektronikus képátviteli eljárást kidolgozásának egyik kimagasló alakját,
Mihály Dénest (1894-1953) már fiatalon foglalkoztatta a távolbalátás
problémája. 1919-ben ő hozta létre a „Telehor”-nak nevezett szerkezetet, amely
alkalmas volt állóképek közvetítésére. 1929. március 8.-án a berlin-Witzlebeni
rádióállomásnak a világon elsőként sikerült szobában ülő személyek képét
mesterséges fényforrás nélkül közvetítenie, és később az ő találmánya
segítségével történt a képátvitel a berlini olimpián is 1936-ban. Egy másik
magyar, Tihanyi Kálmán, 1929-ben benyújtott angol és francia szabadalmai új
irányt szabtak a televízió megalkotását célzó kísérleteknek. Az ő találmánya, a
távolbalátás kifejlesztésénél megfigyelhető három evolúciós ugrás közül az
utolsó – az ikonoszkóp néven forgalmazott képfelbontócső, mely a képbevitel
problémáját oldotta meg – feltalálása tette lehetővé a televíziós technika
felvirágzását. Az Egyesült Izzóban berendezett laboratóriumban az első képátvitel
alkalmával Walt Disney Miki Egér figuráját továbbították egyik szobából a
másikba.
A televízió víziója az 1930-as években
A második világháború alatt
az Egyesült Izzó súlyos károkat szenvedett, a vállalat Váci út 99 sz. alatti
gyártelepét 1945. január 10.-én elérte a szovjet hadsereg. A gépeket
leszerelték és háborús jóvátétel címén a Szovjetunióba szállították, ezért a
háború után csak rendkívüli nehézségek árán indulhatott meg a termelés. 1946.
február 6.-án világra szóló tudományos szenzáció helyszíne volt a gyár újpesti
telephelye: Bay Zoltán fizikus, a kutatólaboratórium igazgatója sikeres
kísérletet végzett, amelynek során a Holdról érkezett visszhangot fogott fel az
üzemben készített rádiólokátorral. 1948-ban visszatért Aschner Lipót, a
vállalat Gestapo által elhurcolt vezérigazgatója, s újbóli kinevezése után
megindult kriptonlámpa és fénycsőgyártás. Később Vácott felépült a TV képcső és
alkatrészgyár, Újpesten pedig a vákuumtechnikai gépgyár.
A gépi izzólámpagyártás folyamata
1948-ban - sok más magyar
vállalattal együtt – az Egyesült Izzót is államosították. A nélkülözhetetlen
„Izzó” részvénytársasági formáját azonban de facto csak valamivel több, mint
egy hónapra veszítette el, mert a magyar állam kénytelen volt gyorsan visszavonni
az állami kezelésbevételről szóló határozatot és formálisan megtartani a céget
részvénytársaságként, különben veszélybe kerültek volna a külföldi fiókok.
Exportjogát azonban hosszú évekre ténylegesen elveszítette. A vállalat
kereskedelmi tevékenységét és vele együtt külföldi fiókhálózatát az állami
monopóliumként 1950-ben létrehozott, de semmiféle külkereskedelmi
tapasztalattal és kapcsolatokkal nem rendelkező Elektroimpex Magyar
Külkereskedelmi Vállalat vette át. Az eredmény: az Egyesült Izzó hosszú évekre
kiszorult a nemzetközi piacról. A vállalat végül 1957. április 1-jei hatállyal
visszakapta jogát arra, hogy termékeit külkereskedelmi vállalat közbeiktatása
nélkül maga exportálhassa. A gyárba 1963-ban beolvasztották a Konverta
Egyenirányítógyárat és a gyöngyösi Félvezető-és Gépgyárat, majd megkezdték a
germánium és szilícium félvezetők gyártását. 1964-ben az újonnan felépített
nagykanizsai gyáregységben is megkezdték a termelést. 1969-ben a törzsgyár
kutató-fejlesztő részlegéhez csatolták a Híradástechnikai Kutatóintézetet és a
Távközlési Kutató Intézetet. A nyugati piacokon is újra nagyon sikeres cég
1977-ben az Egyesült Államokban vegyesvállalatot alapított Action-Tungsram
néven, majd az 1980-as évektől kiépítette külföldi értékesítési hálózatát. Nevét
1984-ben Tungsram Rt.-re változtatta, majd 1988-ban az addig kvázi Rt. formában
működő céget ténylegesen részvénytársasággá alakították, amelynek fő
részvényese a Magyar Hitelbank (MHB) lett. A társaság 1989-ben az osztrák
Girozentrale vezette nyugati bankkonzorcium kezébe került, amely még abban az
évben eladta a részvények többségét a General Electricnek, majd 1994-től az
amerikai GE az egykori Tungsram Rt. kizárólagos tulajdonosává vált.
Amíg a TUNGSRAM a budapesti
Egyesült Izzó és Villamossági Rt. védjegye volt, addig ez a vállalkozás a világ
egyik legnagyobb izzólámpagyára volt. A modern gyártó-gépsorokon kevesebb, mint
egy másodperc alatt készült egy izzólámpa, egy óra alatt mintegy ötezer
izzólámpát gyártottak. Magyarország csaknem száz országba exportált izzólámpát.
A TUNGSRAM védjegy alatt működő gyárak megtalálhatók voltak Szíriában, Irakban,
Iránban, Indonéziába, Bécsben, Stockholmban, majd az Egyesült Államokban
is.
Nem véletlenül becézték e legendás magyar vállalatot egy évszázadon át
„Izzónak”. A TUNGSRAM nevét hallva mindenki az izzólámpára asszociál, akkor is,
ha a cég története során a vákuumtechnika és az elektronika sok más területét
is művelte, és ez már így is marad.
Kripton díszvilágítási lámpa az 1980-as évekből
Egy korai és egy későbbi Orion logo
