A KŐOLAJ SZEREPE AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚBAN

A KŐOLAJ SZEREPE AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚBAN

(Ez az írás megjelent a "Honvédségi szemle" 2017. januári számában.) 

Nagy Sándor vagy Hannibál korában a háborúkat még az emberi erő, izom, találékonyság, és fizikai állóképesség döntötte el, de az első világháború/olajháború már a központi hatalmak katonáinak minden férfias vitézsége ellenére az anyaghiány, konkrétan az olaj hiánya miatt veszett el. Az élet és erőforrásai között kibékíthetetlen ellentét feszül: míg az élet korlátlanul burjánzik, addig az élet erőforrásai korlátozottak. Az e tételben rejlő antagonisztikus ellentmondás a társadalmak külső és belső konfliktusainak legvégső oka, és az emberiség történetében számtalan példa van arra, hogy a népek háborút viseltek bizonyos természeti kincsek forrásainak birtoklásáért, vagy a számukra létfontosságú szárazföldi és vízi utak ellenőrzéséért. Hogy az olaj milyen mélyen átszövi mindennapi életünket, közhely számba megy. Ugyanakkor a társadalom, de a katonatársadalom előtt sem ismert az első világháborúban betöltött fontos szerepe úgy a háború okait, mint kimenetelét tekintetve. Az olaj megváltoztatta világot, de nem csak a békét, a háborút is, olyannyira, hogy maga az olaj lett a háborúk megvívásának célja és eszköze. Az első világháború/olajháború kitörésének körülményeit geopolitikai összefüggésekben vizsgálva ez könnyen belátható. Mára lehetővé vált, hogy olyan forrásokhoz, ill. ismeretekhez jussunk, amelyeknek korábban a létezéséről sem tudtunk, s a kérdéskörrel foglalkozó történészek ennél fogva nem vontak be vizsgálódásaikba.

Európában a tábornoki és főtiszti réteg a háború előtti időszak haditechnikai fejlődéséből azt a következtetést vonta le, hogy a modern haditechnika lerövidíti a fegyverek összeütközését. Volt azonban valaki, aki ezt másképp látta. Werner Sombart (1863-1941) német közgazdász a Háború és a Kapitalizmus c. 1913-ban megjelent könyvében – amikor a háború szaga már benne volt a levegőben – a következő, szinte látnoki gondolatot vetette papírra: A következő háborúban a győzelem annak az országnak jut majd osztályrészül, amelynek nem csak a legkitűnőbb hadserege, hanem a legjobban organizált közgazdásza is van. Minden attól függ, melyik hatalom bírja tovább. Az analitikus elme számára, mint amilyen Sombart is volt, tanulsággal szolgált az orosz-japán háború, amelyben 70-80 km hosszban táborozott a hadsereg. Itt mutatkozott meg első alkalommal, hogy milyen hasznos tud lenni a hadviselés számára a benzinfaló gépkocsi, amennyiben a hadvezetés személyes jelenléte az arcvonal bármely pontján megkívántatik. A technikai változások mondtak valamit annak, aki értette az idők szavát, de 1914-ben nem ez volt a jellemző. Németország úgy kezdte a háborút, hogy katonailag fel volt ugyan készülve, de gazdaságilag egyáltalán nem. Hogy ez mennyire így volt, annak bizonyítására álljon itt Rathenau* esete a német hadvezetőséggel. Javában folyt már a Nagy Háború, a német seregek megállíthatatlanul nyomultak előre Belgiumban, amikor 1914. augusztus 8.-án Rathenau, az AEG akkori igazgatója, fölkereste a német hadügyminisztérium illetékes osztályát és megkérdezte, hogy mennyiben gondoskodtak a hadviseléshez szükséges nyersanyagokról. Scheuch ezredes elképedve hallgatta Rathenaut, majd kényszeredetten magyarázkodni kezdett, hogy ez a kérdés nem tartozik a minisztérium hatáskörébe – vagyis egyáltalán nem gondoskodtak nyersanyagokról. Midőn Rathenau megvilágította az ebből származó veszedelmes helyzetet, a hadvezetőség másnap felhívta, hogy szervezze meg az ún. „Kriegsrohstoffabteilung”-ot (KRA), vagyis a német háborús nyersanyag-gazdálkodást.

*Walter Rathenau (1867-1922) német iparmágnás és politikus. A Weimari Köztársaság külügyminisztereként 1922. április 16.-án megkötötte a híres Rapallói szerződést a Szovjetunióval, amelyben mindkét fél lemondott I. Világháborús követeléseitől. Ez a szerződés mindkét félnek előnyös feltételekkel lehetővé tette, hogy kitörjenek a nyugati szövetségesek által rájuk kényszerített elszigeteltségből. (Németországot a Versailles-i békeszerződés, a Szovjetuniót a gazdasági bojkott sújtotta.) Két hónap múlva Rathenaut meggyilkolták.

A háború kitörése előtt Nagy-Britannia aggódva figyelte Németország térnyerését a kontinensen, különösen a német csatahajó építési programot. A Kieli-csatornát 1914 júliusában bővítették ki a Dreadnoughtok – az új típusú nagy német csatahajók – számára.* A Winston Churchill - későbbi miniszterelnök - vezette admiralitás már egy évtizeddel korábban úgy határozott, hogy az angol flotta széntüzelésű, gőzturbinával hajtott csatahajóit olajtüzelésű illetve dízelmotoros hajókkal váltja fel. Akkoriban Anglia még egyáltalán nem termelt olajat, és a legközelebbi elérhető olajlelőhelyek a Perzsa öböl környékén voltak, a mai Irán és Irak területén.

*A. J. P. Taylor: Az első világháború képes krónikája. Akadémiai kiadó, Budapest, 1988. 12. oldal.                                                                                                                                                               

Az amerikai Standard Oil és a Royal Dutch Shell volt az a két jelentős olajvállalat, amely az első világháború/olajháború alatt termelő olajkutakkal, finomítókkal, tárolókapacitással, szállítási infrastruktúrával, az egész világra kiterjedő kapcsolatrendszerrel és tapasztalatokkal rendelkezett. (Létezett még az orosz BRANOBEL, amely termelésben egyenrangú volt velük, de nem volt az egész világra kiterjedő kapcsolatrendszere.) A francia piacon 1914-ig a Standard Oil dominált, mégpedig a hadsereg javára, amely szükségleteit ily módon Amerikából fedezte. Henry Deterding, a Shell egyik alapítója és fő részvényese azonban tovább jutott és vérbeli olajdiplomatának mutatkozott. A világháború alatt saját felelősségére 300 millió frank hitelt nyújtott a francia kormánynak a hadviseléshez nélkülözhetetlen toluol és xilol szállítására. Az Anglo-Persian 1912-ben kezdte meg a termelést Perzsiában, bár az üzlet szépen fejlődött, egyelőre csak a Grand Fleet üzemanyag ellátását tudta biztosítani. Nagy Britannia számára végzetessé vált volna, ha a Standard Oil szállítmányaira bízza magát. A háború folyamán a Royal Dutch Shell mindenfelé kinyújtotta csápjait, igazgatói és egyéb tisztviselői fontos állami megbízatásokat kaptak, s ezt kellőképpen hasznosítani is tudták a maguk javára. Az egész világon a tulajdonukban lévő olajlelőhelyek összes termelése az 1913. évi 7 millió tonnáról 1920-ig 15 millió tonnára emelkedett. Tiszta jövedelmük az 1914. évi 30 millió holland forintról 1918-ban 72 millió forintra gyarapodott, a vállalat alaptőkéjét 100%-al emelték, így az 1921-ben 600 millió forintot tett ki. Már nem csak az angol kormány, hanem a tőke is ráébredt arra, hogy az olajforrások birtoklása stratégiai fontosságú nemzeti érdek Anglia számára, és rendkívüli haszonnal jár. Ekkor már hatalmas erőfeszítéseket tettek a Royal Dutch Shell részvénytöbbségének megszerzésére. Erre vonatkozólag nem közöltek soha hivatalos adatokat, de két olyan ember könyvének tanúsága, akik a legnagyobb rokonszenvvel viseltettek a Royal Dutch Shell iránt, érdekesen világítja meg azt a kérdést, hogy kik a vállalat tulajdonosai és egyben a brit érdekeltségek háború utáni helyzetére is fényt derít. 1918 késő őszén állította föl a brit kormány a Birodalmi Olajpolitikai Bizottságot. A bizottság tárgyalásait mélységes titokban tartották, de Cooke és Davenport beszámolója szerint tudott dolog volt, hogy céljuk a világ összes olajtermelő társaságában, kiváltképp, a Royal Dutch Shellben, fokozni a britek részvételét. A német tengeralattjárók által vívott víz alatti hadműveletek meg akarták akadályozni, hogy az amerikai áruk özöne az Anglia tengeri fölénye által biztosított mederben folyjék, vagyis az antant kikötőket ne érhessék el. Németország korlátlan tengeralattjáró háborút folytatott az Atlanti óceánon. Hogy ez az új és sajátos hadviselési taktika mennyire sikeres volt, érzékelteti a diplomáciai levelezés, melyben így ír Walter Hines az Egyesült Államok londoni nagykövete Wilson elnöknek: „A német tengeralattjárók okozta veszteségek gyorsabban nőnek, mint ahogy a hajók épülnek az egész világon. A németek nagyon sikeresek. Ha ez sokáig így megy, a szövetséges haderők kimerülnek. Az utóbbi időben tankhajóink elsüllyesztésével olyan sok olaj ment veszendőbe, hogy még a Grand Fleet üzemanyag ellátása is veszélybe került.”*          

*Burton Jesse Hendrick: The Life and Letters of Walter Hines. Doubleday P & Co., 1923. 2. kötet, 14. oldal. Hermann Heinz Wille is említi.                                                                                                                                               

A háború kitörésekor ugrásszerűen megnőtt az igény a trotilra (TNT-re), amit a vegyipar egyik oldalon sem volt képes hiánytalanul kiszolgálni. Mind a szövetségesek, mind a tengelyhatalmak lőszereinek és robbanóanyagainak alapanyaga a toluol és a xilol volt, amelyeket a nyugati fronton harcoló antant csapatok számára kizárólag a Németalföldi-Shell szállított, a keleti fronton harcoló cári hadsereg számára pedig kb. fele részben. Ezek az anyagok egyes nyersolajok összetevői, melyeket a borneói olaj különösen nagy mennyiségben tartalmazott, a borneói olajlelőhelyek pedig az 1907-ben alapított Shell tulajdonában voltak. A háború TNT-jét, amit a német tengeralattjárók ellen alkalmazott mélységi bombák gyártásához használtak, a Shell a borneói Balikpapanból szállította. A holland kelet-indiai olaj az első világháború/olajháború szükségleteinek kb. 10%-át fedezte csak, de mégis életbevágóan fontos volt, hogy a Royal Dutch Shell az antant számára termelt. Döntő fontossága volt ennek azért, mert:                                                                                                                                              a. - Az olaj, mint üzemanyag a brit hajóhad, nem pedig a központi hatalmak rendelkezésére állt. b. - A Royal Dutch Shell tankhajó flottája Nagy-Britannia részére működött. c. - Nagy-Britannia és Franciaország hozzájuthatott a lőszer és robbanóanyag gyártáshoz nélkülözhetetlen borneói olajhoz.  Az első világháború/olajháború idején az antant hatalmak csak borneói olajból voltak képesek toluolt és xilolt gyártani, mégpedig csak Rotterdamban, majd később Somersetshire-ben. Kezdetben a rotterdami olajfinomító volt az egyetlen, amely nyersolajból tolult gyártott. Ennek berendezését 1915-ben csaknem teljesen lebontották és a somersetshire-i Portisheadban építették fel újra. Itt havonta 1100 tonna toluolt állítottak elő, ami 1300 tonna TNT gyártásához volt elegendő. A xilol a francia lőszergyárakba került.
A toluol és xilol a lőszer és a Tri-nitro-toluol gyártás alapanyagai

A Royal Dutch Shell a toluolon és xilolon kívül még 1.014.570 tonna fűtőolajat is szállított a háború alatt, azon kívül 42.000 m3 benzint. A Shell 75 tankhajója közül 21-et megtorpedóztak, 1280 hajó kettős hajótérben szállította az olajat. Ezek rakterének egy része nem volt hasznos raktér, vízzel volt kitöltve, hogy védelmet nyújtson a tengeri aknák ellen. A TNT borneói olajból történő előállításának technológiáját az angol Humphrey Owen Jons (1878-1912) dolgozta ki Oxfordban, 1901-ben. Jones kísérletei során kimutatta, hogy a borneói olaj messze több toluolt tartalmaz, mint bármely más nyersolaj. Ennek később a háború alatt a hadiiparban döntő jelentősége lett. Henry Berenger, Franciaország olajügyi kormánybiztosa kijelentette, hogy a szövetségesek e toluol nélkül nem nyerhették volna meg a háborút. 1916-ban Franciaország súlyos üzemanyag hiánnyal küszködött, mert a német tengeralattjárók támadásai a szállítást csaknem teljesen ellehetetlenítették. Ekkor az egész portisheadi benzingyárat Rouenba telepítették át. Ezt a munkát nagyon gyorsan kellett elvégezni, és így is történt. Az angol gyár fele pénteken du. 4 órakor leállt, vasárnap reggelre az összes termelő berendezés a hajók fedélzetén volt. A rákövetkező szerdán az üzem már Rouenban dolgozott. Tizennégy nap múlva követte a másik fele. A benzinszállítás szakadatlanul folytatódott, napi 6-800 m3 mennyiségben. Mindezt bádogtartályokban kellett a frontra juttatni. A bádog hordókat Calaisban és Rouenban gyártották, hetente 70.000-et Calaisban és 58.000-et Rouenban. Ezen kívül még tartályhordókban is szállítottak innen benzint.*

*Nauwelaerts L.: Harc a petróleumért. Királyi Magyar Természettudományi Társulat, Budapest, 1937. 67-68. oldal.

A keleti fronton harcoló cári orosz hadsereg olaj és TNT igényének kb. felét Angliából és az Egyesült Államokból szállították, másik felét a kaukázusi, (bakui) olajmezőkről. A hadianyaggyártás a cári birodalomban nehézkes volt, többnyire magánvállalatokra bízták, ami a tőkehiány miatt nem volt igazán hatékony. A megbízott külföldi cégek gyártókapacitását pedig teljesen lekötötte a nyugati hatalmak szükségleteinek fedezése, ezért az igényelt mennyiségnek kezdetben csak töredékét tudták szállítani az orosz hadseregnek. Az orosz robbanóanyag gyártás Ipatyeff*, a moszkvai tüzérakadémia tudós tanárának eredményeire támaszkodott, aki a technológiát adta. Ipathyeff a cári kormány Kémiai Bizottsága elnöke is volt, s az ő kutatásainak lett eredménye, hogy a bakui olajból a havi 60 tonna robbanóanyag termelést 3300 tonnára tudták emelni.** Így már a szövetségesek elégtelen segítsége ellenére is fedezni tudták a hadsereg szükségleteit.

*Vladimir Nikolaevitch Ipatyeff (1867 Moszkva-1952 Chicago) egy neves és gazdag család fiaként született Moszkvában. 1896-ban Adolph von Baeyer tanítványaként Münchenben tanult. 1907-ben közzétett egy tanulmányt a magas nyomáson és hőmérsékleten végbemenő katalitikus reakciókról, amiért megkapta a kémia doktora címet a Szentpétervári Egyetemtől. Erre a témára helyezte a hangsúlyt, ami meghatározta szakmai pályafutásának hátralévő részét. Az 1917. november 7.-én kirobbantott bolsevik forradalom után továbbra is állami szolgálatban maradt és a Legfelsőbb Nemzetgazdasági Tanács elnökségi tagjának nevezték ki 1921-ben. Lenin 1924-ben bekövetkezett halála után a szovjet tudósok és más értelmiségiek sorsa romlásnak indult. 1927-ben Ipatyeff kikerült az LNT elnökségéből, majd az egyre szélesebb körű sztálini tisztogatások idején egy barátja bizalmasan közölte vele: mint ahogy már számos kollégája és barátja esetében, rövidesen az ő letartóztatására is sor kerül. 1931-ben, 63 éves korában az Egyesült Államokban telepedett le, elfogadta a meghívást, hogy az Universal Oil Products Company Riverside kutatásait vezesse, majd 11évig a Northwestern Egyetemen kémiát tanított. Amerika olajiparát hozzásegítette a kormány szintetikus üzemanyag programjának megvalósításához és kiemelkedő szerepe volt abban, hogy a második világháború idején magas oktánszámú repülőbenzin állt az amerikai hadsereg rendelkezésére. (Mellesleg az Ipatyeff család házának pincéjében végezték ki az utolsó orosz cárt, a Romanov család sarját, II. Miklóst és családját az 1918. július 16.-áról 17.-ére hajló éjjelen Jekatyerinburgban. Nyilvánvalóan ennek a lojalitásnak is szerepe volt abban, hogy az antant számára folytatott lőszer és robbanóanyag gyártásban betöltött nélkülözhetetlen szerepe ellenére kezdetben a bolsevik kormányzat is magas állami funkciót biztosított neki.) **A Northwestern Egyetem levéltári anyagából.

Mivel a német tengeralattjáró támadások nagyon sikerek voltak, Anglia és Franciaország minden erőfeszítése ellenére 1917 novemberében a nyugati front üzemanyag hiány miatt az összeomlás szélére került. Az üzemanyag tartalékok tíz napra voltak elegendők, a hónap végére a csapatok tankjaikat és teherautóikat a harcmezőn hagyták.* Az Anglo-Persian Oil Company - amelynek Winston Curchill már 1914-től 51%-ban tulajdonosa volt - 1915-ben 7 tartály-gőzhajóval megalakult leányvállalata a British Tanker Company Limited tankhajói szállították az antant haderők számára az olajat. A német tengeralattjárók meglepték a világot, a nyugati fronton pedig az angol katonák élelem és lőszer nélkül várták az éhhalált. A francia hadsereg megtagadta a harcot, 600.000-en vesztek oda Verdunnél. Az orosz csapatok menekültek, az olasz és szerb hadsereg összeomlott, Szerbia hadserege és lakossága már 1915-ben elmenekült.

* Dr. Horváth Pál: Olaj és háború. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1986. 18. oldal.

Az antant seregeiben az üzemanyag hiány kritikussá vált. H. Berenger üzemanyag kormánybiztos sürgetésére Clemanceau az Egyesült Államok segítségét kérte. Így írt 1917. december 15.-én Wilsonnak: „Annak lehetetlensége, hogy olajtartalékainkat az autóforgalom, a repülőgépek és a motorizált tüzérség ellátására kiegészítsük, hadseregeink erejét megbénítaná és a szövetségeseket előnytelen béke megkötésére kényszerítené. E háború döntő pillanatában, amikor a világ 1918 elején a legfontosabb katonai műveleteknek lehet tanúja a francia fronton, nem hagyhatja Elnök úr, hogy Franciaország hiányt szenvedjen a petróleumban, mert az elkövetkező csatákban a benzin éppen olyan fontos lesz, mint a vér. A benzinellátásban bekövetkező fennakadás csapataink azonnali bénulását okozná.”*

*Gregory P. Nowell: Mercantile States and the World Oil Cartel, 1900-1939. Cornell University Press, 1994. 108. oldal.

A segítség 1918 márciusában a British Tanker Company hajóin a Standard Oil (Rockefeller-féle cég) százezer tonna nyersolajának képében érkezett Marseilles és Southampton finomítóiba. Március végén a francia hadsereg több mint 170.000 tonna benzinnel és 40.000 tonna petróleummal rendelkezett, amikor az új támadás megkezdődött. Július 18.-án az antant döntő támadást indított az üzemanyag hiánnyal küszködő német csapatok ellen.*

* Dr. Horváth Pál: Olaj és háború. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1986. 18. oldal.

A német csapatok üzemanyaghiány miatt megbénultak, a szövetségeseket pedig az amerikai olajszállítmányok vitték győzelemre. A háború végére a légierő önálló fegyvernemmé és benzinfogyasztóvá fejlődött. Nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy az első világháború nagyrészt az olajért folyt és az olaj nyerte meg. Teljesen világos ma már, hogy Werner Sombart 1913-ban közreadott meglátása szinte prófétai volt. A történelem során először esett meg, hogy az olaj volt a háború megvívásának célja és eszköze. Sokat mondogatták akkoriban Curzon of Kedleston - India egykori alkirálya – 1918. november 21.-én, az egyik londoni győzelmi ünnepségen tett kijelentésére utalva, hogy a szövetségeseket egy olajhullám vitte győzelemre, vagy líraibb fordításban: „A szövetségesek az olaj hullámain eveztek be a győzelem kikötőjébe.” Henry Berenger, a háború francia olajbiztosa pedig eképpen vélekedett: „A mi győzelmünk a motor győzelme volt a gőzmozdony fölött.” Ennek feltételeit az Egyesült Államok teremtette meg elsősorban John D. Rockefeller olajával, ahol a kőolaj kitermelés az első világháború végén már a világtermelés 60%-át adta. A kitermelésnek ez az emelkedése bármilyen nagynak látszott is akkor, teljesen elhalványul annak fényében, ami az első világháború óta napjainkig végbe ment.                                                                                                                                                                        

Ha igaz az a tétel – márpedig igaz -, hogy a szövetségesek győzelme az olaj és a motor győzelme volt, akkor igaz lesz az is, hogy a központi hatalmak veresége a blokád következtében beállott olajhiány számlájára írható. Az antant pontosan tudta, hogy a németek számára létkérdés az olaj és mindent meg is tettek, hogy elzárják őket az olajtól. Németország legfőbb olaj-és olajtermék szállítója a háború előtt az Egyesült Államok (Standard Oil of New York) volt évi 80.000 tonna benzinnel, és ez így is maradt mindaddig, amíg az angol tengeri blokád, majd Amerika háborúba való belépése ezt meg nem akadályozta. A háború kezdetén a központi hatalmak üzemanyag tartaléka mintegy 2 millió tonna volt, a szövetségeseké 8 millió. Az Osztrák-Magyar Monarchia galíciai olajmezői 450 ezer tonnát termeltek évente, amiből Németországnak 125 ezer tonnát szállítottak. Saját elzászi olajtermelése kevesebb volt évi 50 ezer tonnánál, a cellei olajmező termelése pedig a 35 ezer tonnát sem érte el. A szövetségesek blokádja miatt Németország elvesztette legfőbb olajszállítóit, az USA-t, Mexikót, illetve Oroszországot (Bakut), és csak Románia maradt meg, miután a cári orosz hadsereg 1914 szeptemberében elfoglalta a galíciai olajvidéket. 1915 júniusától szeptemberig tartó kivonulásuk során az orosz sereg 350 ezer tonna nyersolajat megsemmisített. (Stratégiai szempontból ez nem volt feltétlenül kudarc az oroszok részéről, mert a hadvezetésnek ez által sikerült az arcvonalat 700 km-rel lerövidítenie, és a központi hatalmak utánpótlását komoly akadályok elé állítani.) A galíciai petróleumforrások 1915 júliusában még az oroszok kezén voltak, s addigra minden, a Monarchiában föllelhető benzint a hadsereg részére lefoglaltak. Ez a polgári életben, a háttér gazdaságban is komoly nehézségeket okozott, mindinkább aktuálissá vált a gazdasági benzinmotorok számára megmaradt benzinnek egészben, vagy részben valamely más hajtóanyaggal való pótlása. A benzinhiány kényszerítőleg hatott a szakemberekre, akik különféle szükségmegoldásokkal álltak elő. Dr. Karl Dietrich Helfenberg (1869-1920) a következő összetételeket javasolta:
1. Benzolszesz : denaturált szesz 70 rész (95 százalékos) és benzol 30 rész.
2. Benzinszesz : denaturált szesz 70 rész (95 százalékos) és benzin 30 rész.
3. Borszeszéter: denaturált szesz 90 rész (95 százalékos) etil-éter 10 rész és naftalin 1 rész.
4. Használható továbbá denaturált szesz-aceton keverék 1:1 arányban.
5. Petróleum 90 rész, etil-éter 10 rész, naftalin 1 rész.
A naftalin nagyobb mennyiségben történő használatánál ügyelni kellett arra, nehogy az oldat a karburátorban a heves párolgás következtében lehűljön. ezáltal pedig a naftalin szilárd állapotban kicsapódva, a karburátor nyílását elzárja.
Ha figyelembe vesszük, hogy a benzin 10.000-15.000 kalória, a kereskedelmi benzol 9500 kalória, a 95 százalékos denaturált szesz 5870 kalória hőegyenértékkel bír, tekintettel az egyes benzint pótló anyagok kisebb energia tartalmára, ezekből az anyagokból többet kellett a hengerekbe táplálni, ami a karburátor nyílásának kibővítését tette szükségessé.

A német hadvezetés már a háború elején tisztában volt azzal, hogy forrásai és készletei hosszú távon nem lesznek képesek fedezni a hadsereg igényeit, ezért azt tervezték, hogy az észak-iráni olajlelőhelyeket török segítséggel elfoglalják. Egyik legfontosabb stratégiai célpontjuk Abadan kikötője volt, ahol 1912-ben olajfinomítót építettek az angolok, melyet aztán hatalmasra fejlesztettek, akkorára, hogy ötven éven át a világ legnagyobb olajfinomítójaként tartották számon. Az abadani finomító ellen tervezett támadás tervét azonban megsejtették az angolok, és erősítés küldtek a Shatt al-Arab torkolatától, ahol már 1901-ben erődöt építettek. A német-török csapatok a Tigris folyó mentén döntő vereséget szenvedtek. A vereség után a németek szabotázs akciókkal igyekeztek ellehetetleníteni az Anglo Persian Oil Company (APOC) működését, így pl. telepített ügynökök felrobbantották többek között az Ahvaz finomítójához vezető csővezetékeket.

A háború előtt Románia egyaránt szállított olajat Angliának, Franciaországnak, Németországnak és a Monarchiának. Németország a háború közepére a stratégiai tartalékokat teljesen kimerítette. A világháború egyik legnagyobb fegyverténye Constanta városának és kikötőjének elfoglalása volt a tengelyhatalmak részéről. Európának e legmodernebb petróleumkikötőjéből szállították az olajat Marseilles-be, Southamptonba, és Hamburgba a háború előtt, s a kész olajtermékeket egy 300 km-es, három csőből álló vezeték gyűjtötte össze a Kárpátok, Bacau, és Bocani finomítóiból. Erich von Falkenhayn tábornok 1915 decemberében, Szerbia összeomlása után – nem tudni miért - befejezettnek tekintette a balkáni hadjáratot, végzetes hibát követve el azzal, hogy nem aknázta ki az elsöprő győzelmet. Az egész világháború győzedelmes megvívásának kulcsa a Balkánon volt, a központi hatalmaknak csak utána kellett volna nyúlni.*

*Faragó László: Szerbia összeomlása 1915-ben. „Pátria” Irodalmi Vállalat és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1935, 21. oldal.

Miután Románia 1916 augusztusában átállt az antant oldalára, a blokád teljesen elzárta a német szállítási útvonalakat, Németország katonai és gazdasági helyzete az olajhiány miatt igen nehézzé vált. 1916-17 telén a legfontosabb stratégiai készletekből, mint élelmiszer, gyapjúféleségek, nikkel, ón, már súlyos hiány mutatkozott. A német hadvezetés elhatározta, hogy visszaszerzi a román olajmezőket. A támadást vezető tábornok azonban nem volt tisztában az olaj jelentőségével, ezért ahelyett, hogy a támadás fő erőit az olajvidék elfoglalására irányította volna, a kisebb ellenállást tanúsító gócok megsemmisítésével vesztegette az időt. Eközben Berthelot francia tábornok és Thomson angol vezérkari ezredes irányítása alatt sikerült megsemmisíteni Románia egész olajiparát. 1677 olajkút, melyből 1047 termelő kút volt, 26 finomító, és 827.000 tonna nyersolaj semmisült meg 1916-ban. Amikor Mackensen és Falkenhayn csapatainak harapófogójában kezdett felmorzsolódni a román hadsereg, a küszöbön álló német megszállást megelőzve ugyanis az antant szabotőröket küldött a román olajmezőkre – az ún. Thring-Wenger-Mrasek  gyújtogatóbizottságot - Léon Wenger francia mérnök-tiszt vezetésével, akik mindent felrobbantottak, amit értek. A központi hatalmak csapatai csak füstölgő romokat találtak a nemrég még virágzó román olajmezők helyén. Ezt az akciót a nyugati hatalmak egyik legnagyobb stratégiai sikerének lehet tekinteni és meghatározóbb volt, mint a nagy csaták egész sora. (Wenger mérnök 1939 végén ismét megjelent Romániában ugyanezzel a paranccsal, de a németek ezúttal résen voltak.) Németországnak két évébe és rengeteg pénzébe került, hogy a román olajipart talpra állítsa oly mértékig, hogy a háború előtti termelésnek legalább a 70%-át képes legyen termelni. És amikor ezzel elkészültek, a német hadvezetést ugyanaz a kudarc várta, mint a tankok építésével: a német háttéripar már leállt. Hogy a központi hatalmak miért bírták egyáltalán a hadviselést 1918 őszéig, annak két oka volt. Egyik, hogy – ha késve is - sikerült visszafoglalniuk a román olajmezőket. Másik oka, hogy néhány kalmár lélek fölfedezte: a blokád áttörése útján az ellenséggel is lehet üzletelni. Németország hónapokkal előbb kényszerült volna letenni a fegyvert, ha nem segítették volna az olajcsempészek. A francia kormány tudta, hogy Sir Basil Zaharoff* (1849-1936) spanyol közvetítők útján fűtőolajat ad el üzemanyag gyanánt a német tengeralattjáró flottának. Mégsem tettek semmit, mert azt is tudták, hogy ez a fűtőolaj nem alkalmas motorhajtóanyagnak. Jó angol-francia hazafi létére Zaharoff üzemanyagával ugyanis a német tengeralattjárók mozgásképtelenné váltak az Atlanti-óceán kellős közepén, és áldozatul estek a Grand Fleet torpedórombolóknak. Miután a bolgár összeomlás következtében a román olaj kicsúszott a központi hatalmak kezéből, menthetetlenül be kellett következnie a katasztrófának.

*Görög születésű, honosított angol-francia fegyverkereskedő, az egyik leggazdagabb ember volt a világon. Thorsten Nordenfelt (1842-1920) svéd feltalálót és iparost, aki egy újfajta géppuskát szerkesztett, összehozta az amerikai születésű Hiram Stevens Maximmal (1840-1916), az első hordozható, teljesen automata géppuska feltalálójával. Maxim és Nordenfelt társulásával létrejött a Maxim & Nordenfelt Fegyver és Lőszergyár.

1915-ben az alábbi jelentősebb olajvállalatok működtek Romániában:

A cég neve	Nomináltőke (frank)	Olajtermelés (tonna)	Náció
Steaua Romana	125.000.000	367.565	Német
Astra Romana	60.000.000	342.173	Holland (Shell)
Rouman Consol Oilf	43.750.000	92.583	Angol
Romano-Americano	25.000.000	375.914	Amerikai
Concordia	12.500.000	77.889	Német
Frenco-Romano Aquila	6.000.000	56.967	Francia
Creditul PETROLIFERA	6.000.000	-	Német
Vega	5.000.000	-	Német

A hirtelen felértékelődött nyersanyagokkal való kereskedés egyáltalán nem volt fair play játék egyik világháborúban sem. Vessünk egy pillantást a háború másik fontos nyersanyagára, a vasra. Amikor Bismarck megvonta az új határt Franciaország és a Német Birodalom között, meghagyta a franciáknak Briey vidékét, amely Lotharingia észak-nyugati sarkában van azon a helyen, ahol Franciaország, Belgium, és Luxemburg határai összefutnak. Akkor még senki sem tulajdonított jelentőséget a csekély értékű foszforos vasércnek Brieyben. A vegytan és a kohászat iránt érdeklődő angol jogász, Sidney Gilchrist Thomas megoldotta a vasgyártásnak e zavaró problémáját így a francia ipar a Meurthe-Moselle departementből, amelyben Briey vidéke van, 1913-ban már 20 millió tonna ércet kapott abból a 21,5 millióból, amelyet egész Franciaországban bányásztak. Ezen a vidéken olvasztották az összes francia nyersvas háromnegyedét és az acélnak több mint a felét. A francia de Wendel család, amely szoros kapcsolatban volt a Schneider-Creusot vállalattal, 9000 hektár vasércet rejtő földet birtokolt a határvidéken, amelynek fele Franciaországban, fele Németországban volt. Mindkét oldalon vasércet bányásztak, s mivel az 1871. évi német-francia határ kettévágta ezt a területet, alagút kötötte össze a határ alatt a birtokot. Egyetlen olyan német kézre került francia terület volt az első világháború/olajháborúban, amelyre nem hullott francia bomba, s ez a briey-i ércmedence volt. A francia pilótáknak megtiltották, hogy Brieyt bombázzák. Egyetlen pilóta volt, aki elvétette ezt a parancsot, fegyelmi büntetés lett belőle! A briey-i bányatársaság elnöke ugyanis egy bizonyos Francois de Wendel szén és acélmágnás volt, s ugyanakkor a német vezérkarnak szolgált egy másik úr, aki különösképpen Herr von Wendel névre hallgatott… Németország már a világháború előtt Briey környékéről szerezte be az iparához szükséges vasérc jelentékeny részét. 1913-ban 4,5 millió tonnát hozott be Svédországból, 3,8 milliót Brieyből, s importált még Ausztriából, Spanyolországból, Oroszországból, és Újfundlandból.     

1917-ben összesen 70 millió tonna kőolajat termeltek a világon. A központi hatalmaknak ebből Galíciában, Romániában, Ausztriában, és Németországban 1.677.000 tonna* állt rendelkezésére, 68,323 millió tonna a szövetségesek birtokában volt, Oroszország, Holland-India, és az Egyesült Államok területén. 1917 novemberében a nyugati front gyakorlatilag összeomlott, mindkét szemben álló fél kimerült, az angol és francia csapatok harcjárműveiket a harcmezőn hagyták. Miután Rockefeller első 100 ezer tonna olaja megérkezett Marseilles és Southampton finomítóiba, a lehető leggyorsabban feldolgozták, és az antant csapatok 1918. július 18.-án döntő támadást indítottak az üzemanyag hiánnyal küszködő németek ellen. Németország és a Monarchia krónikus olajhiányán ideig-óráig segített ugyan a román olajforrások megszállása a központi hatalmak részéről, de éppen ezeknek az olajlelőhelyeknek az elvesztése következtében vált 1918 kora őszén teljesen reménytelenné a központi hatalmak helyzete. Ludendorff, aki a keleti front főparancsnoka volt 1914 és 1916 között, háborús emlékirataiban nyíltan bevallja, hogy Bulgáriának a központi hatalmak sorából 1918 szeptemberében bekövetkezett kihullása és ennek következtében a román olajvidékek antant csapatok általi visszafoglalása volt az a fő ok, amely a német hadvezetőséget arra kényszerítette, hogy fegyverszünetet kérjen.**

*Juri Szemjonov: A föld kincsei. Athenaeum kiadás, évszám nélkül. 216. oldal.      

  **Parragi György: Élet-halálharc az olaj körül. Vieturisz kiadás, Budapest, 1949. 7. oldal.                                                                                                                                          

A Nagy Háború – ahogy a két világháború között nevezték – folyamán a központi hatalmak összes veszteségét korrigálni lehetett volna, az üzemanyag hiányára azonban nem volt mentség. Az első világháború kimenetelét döntően befolyásolta, hogy a háború utolsó éveiben megjelent a harckocsi. A hadviselés mindig is a találmányok szülőanyja volt.  A benzinnel és gázolajjal hajtott, mai szemmel nézve primitívnek tűnő tankok azonban lenyűgöző újdonságként hatottak a fronton mindazzal szemben, amit a német hadsereg felvonultathatott a szövetséges csapatok tankjai ellen. A britek mintegy 2800 db különböző típusú tankot gyártottak és vetettek be a nyugati fronton, a franciák kb. 4800-at. Teherautókat csapatszállító járműveket, lánctalpas vontatókat is használtak. Ezek a korábban kifejlesztett lánctalpas traktorok továbbfejlesztett változatai voltak és főleg a nehéztüzérség ágyúit vontatták ilyen módon. Repülőgépeket eleinte csak felderítésre használtak, a háború előre haladtával azonban alkalmazási körük kiszélesedett. Az olaj tette lehetővé, hogy a háború vége felé az antantnak 200 ezer hadra fogható gépkocsija legyen, amivel szemben Németország csak 90 ezret tudott felmutatni annak ellenére, hogy már 1905 óta rendszeresített automobilokat a hadseregben. A légcsavar és a géppuska szinkronizálásának problémáját sikerült megoldani, így 1915-től a repülőgépeket már géppuskával is felszerelték. 1915 nyarán a holland Antony Fokker megalkotta az első szinkron géppuskát a németek, és Manfred von Richtofen számára, aki az első világháború legsikeresebb német pilótájaként Vörös Báró néven vált ismertté. A szinkronizálás problémáját hamarosan az antant haderők is megoldották és alkalmazták. Megjelentek az első bombázó repülőgépek is és a háború végére a légierő önálló fegyvernemmé és benzinfogyasztóvá fejlődött. A hadművészet is továbbfejlődött. A technikai fejlődés eredményeit összhangba hozták a katonai tervezéssel és beillesztették a hadtudomány eszköztárába. A békekötés után 23 helyen voltak olajlelőhelyek a világon. Legjelentősebbek: Egyesült Államok, Mexikó, Szovjet-Oroszország, Holland Indonézia, Perzsia, Lengyelország, Románia, Burma, Albánia. Németország viszont kevesebb olajjal rendelkezett a békekötés után, mint a háború előtt, mert az elzászi pechelbronni olajvidék, amely évi 50 ezer tonna olajat termelt, a párizs-környéki békék értelmében Franciaországnak jutott. A compiegnei erdőben aláírt fegyverszünet óta a nyersanyagok súlya és jelentősége megsokszorozódott: ma már világos, hogy óriási benzin, gázolaj, és vas készletek nélkül nincsen háború. A háborút kiprovokáló győztes nagyhatalmak, amelyek most már mindenáron megőrizni igyekeztek a békét, e fontos nyersanyagok több mint kétharmad részének vitathatatlanul birtokába jutottak. A háború elérte célját, s Nagy-Britanniának épp annyira jellemző világhatalmi, mint olajhatalmi státuszára az a tény, hogy bár a világ olajterületeinek csak 2%-a feküdt a brit világbirodalomban, mégis Anglia ellenőrzése alá került a világ olajtermelésének csaknem 50%-a. A hadviselés számára is legfontosabb motorhajtóanyag, a benzin világtermelésének háromnegyed része immár Amerikából került piacra. A nyersolaj tulajdonjoga pedig a később Hét Nővérként ismert hét olajmonopólium között oszlott meg a világ Szovjetunión kívüli részén (Gulf Oil, Texaco, Chevron, Mobil, Esso, Shell, BP). A Szovjetunió területén pedig a Derunaft, Sojunaft, és Azneft vállalatok között.

„Franczia hadiautomobilok” az első világháborúban

 Mark 1 a Somme-i csatában 1916-ban

Henry Béranger (1867-1952), Franciaország első világháborús tapasztalatokkal rendelkező olajbiztosa, később washingtoni nagykövete kimondta azt, amit előtte Curzon és Clemenceau is tudott: „Azé a világ, akié az olaj, mert az óceánon a nehézolajjal uralkodik, a levegőben a túlfinomított olajjal, a földön a benzinnel és kenőolajjal. Azon felül embertársai fölött gazdasági értelemben is uralkodik annak a fantasztikus gazdagságnak az alapján, amelyet az olaj ad, az a csodálatos anyag, amely ma drágább és áhítottabb, mint az arany.”*

*1919. december 12.-én mondta ezt, a francia-brit konferencia előestéjén Londonban, ahol az európai és kisázsiai olaj jövőjéről volt szó. Ezen olajvidékek sorsa aztán 1920 áprilisában a San Remói konferencián dőlt el. Henry Béranger: Le Pétrole, Payot et Cie. Paris 1921.

Brit páncélos égő falun halad át, az első franciaországi bevetésen.

(Frank M. McMurry: Geography of the Great War. The Macmillan Company, New York, 1918.)

Forrásmunkák és irodalom:

Henry Béranger: Le Pétrole, Payot et Cie. Paris 1921

Burton Jesse Hendrick: The Life and Letters of Walter H. Page. Doubleday, Page & Company, Garden City, New York, 1923

Faragó László: Szerbia összeomlása 1915-ben. „Pátria” Irodalmi Vállalat és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1935

Juri Szemjonov: A föld kincsei. Athenaeum kiadás, évszám nélkül.       

Nauwelaerts L.: Harc a petróleumért. Magyar Királyi Természettudományi Társulat, Budapest, 1937

Parragi György: Élet-halálharc az olaj körül. Vieturisz kiadás, Budapest, 1949

Dr. Horváth Pál: Olaj és háború. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1986

A. J. P. Taylor: Az első világháború képes krónikája. Akadémiai kiadó, Budapest, 1988

Gregory P. Nowell: Mercantile States and The World Oil Cartell 1900-1939. Cornell University Press, 1994