AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ AZ OLAJ TÜKRÉBEN

AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ AZ OLAJ TÜKRÉBEN

A NAGY JÁTSZMA

A Nagy Játszma (The Great Game) kifejezés eredetileg Rudyard Kiplingtől származik, aki 1901-ben megjelent Kim c. regényében alkalmazta a XX. század elejének közép ázsiai orosz- brit vetélkedésére ezt a kifejezést.  A regényben Artur Conolly (1807-1842), a Brit Kelet Indiai Társaság hatodik Light Covalry hírszerző tisztje emlegette így az eurázsiai kontinens belsejének birtoklásáért folyó küzdelmet. A Nagy Játszma eredeti értelemben vett klasszikus szakaszát az 1813-as Orosz-Perzsa szerződéstől az 1917. november 7.-i bolsevik hatalom átvételig számítjuk.  Ezen belül megkülönböztetünk két szakaszt. Egy intenzív szakaszt, mely az 1907. augusztus 31.-én Szentpétervárott Sir Athur Nicholson angol nagykövet és Alexander Izvolsky orosz külügyminiszter által aláírt Angol-Orosz- egyezményig tartott, és egy kevésbé intenzív szakaszt, amelyet 1907-1917-ig számítunk.Az egyezmény Afganisztán és Tibet sértetlenségének biztosításával Perzsia gazdasági érdekszférákra való felosztását szabályozta Oroszország és Anglia között a török kérdés figyelmen kívül hagyásával.   

Az angol diplomácia az 1904-ben létrejött angol-francia antanthoz (entente coordiale - szivélyes egyetértés) hasonló jellegű megállapodást kívánt létrehozni Oroszországgal, bár ez bonyolultabb feladat volt, mert az angol-orosz ellentétek mélyebbek voltak, mint az angol-francia antagonizmus. Anglia már többször megkísérelte az Oroszországhoz való közeledést, mindeddig eredménytelenül. A két nagyhatalom közötti „depressziós területek”sorsát kizárólag gazdasági vonatkozásban akarta szabályozni anélkül, hogy azokat közigazgatásilag is felosztanák. Anglia korábbi sikertelen kísérletei ellenére az 1904-1905-ös orosz-japán háború befejezése után újból lépéseket tett az Oroszországgal történő együttműködés érdekében. Franciaországgal együtt Anglia is közreműködött abban a kölcsönben, amelyet 1906 elején nyújtottak a cári kormánynak. Az 1905-ös orosz forradalom csak erősítette az angol diplomácia meggyőződését, hogy meg kell egyeznie Oroszországgal. A két nagyhatalom távol-keleti ellentéte Japán győzelme miatt némileg letompult. Anglia és Oroszország közel-keleti ellentéte is enyhült, mióta Németország közös ellenségként jelent meg a Közel-Keleten, de versengésük nem veszített éléből Közép-Ázsiában, különösen Afganisztánban és Perzsiában. Az angol diplomácia már az 1905 januárjában tartott algecirasi konferencia idején puhatolózni kezdett, hogy vajon lehetséges-e egy angol-orosz megegyezés.

Lamsdorff orosz külügyminiszter 1906 elején lemondott. Helyére Alexander Izvolszkijt, a volt koppenhágai nagykövetet nevezték ki, aki sokáig élt a németellenes dán udvari környezetben. Izvolszkij erősen hajlott az angol-orosz közeledésre. Nagyon tartott újabb bonyodalmaktól Japán részéről, amelyet egy Angliával kötendő megegyezés útján igyekezett megelőzni. Azt is remélte még, hogy a tengerszorosok kérdését is ily módon sikerül majd rendezni. VII. Edward király meghívására az orosz hajóhad 1907 márciusában Portsmouth angol kikötőbe érkezett. Egy orosz tiszti csoport látogatott Londonba, ahol meleg fogadtatásban részesültek. Az orosz tengerészek tiszteletére rendezett színielőadáson Sir Edward Grey külügyminiszter maga is jelen volt.

Izvolszkijnak Japánnal kapcsolatban komoly aggodalmai voltak, melyek nagyon indokoltnak bizonyultak. A halászati konvencióra vonatkozó tárgyalások, amelyeket a portsmouthi békeszerződés értelmében folytattak, nehézségekbe ütköztek és 1907 elején Oroszország és Japán viszonya újabb mélypontra süllyedt. Szentpétervárott féltek, hogy Japán ki fogja használni Oroszország átmeneti gyengeségét és megszállja távol-keleti birtokait. Izvolszkij úgy gondolta, hogy egy angol-orosz megegyezés a legjobb garancia az esetleges japán agresszióval szemben. A Foreign Office szintén megértette, hogy Oroszországot csak úgy lehet teljes mértékben kihasználni Németország ellen, ha az oroszok távol-keleti hátországa biztosítva van. Anglia és Japán azonban szövetségesek maradtak továbbra is. 1907.július 28.-án végre aláírták a halászati egyezményt és július 30.-án Oroszország és Japán politikai egyezményt kötött.

1907.augusztus 31.-én Franciaország közreműködésével létrejött az angol-orosz egyezmény, amely Afganisztánra, Tibetre és Perzsiára vonatkozott. Perzsiát három zónára vagy érdekszférára osztották: Az északi zóna orosz, a déli-délkeleti zóna Angol fennhatóság alá került, és a kettő közötti semleges zónára. A magas felek kötelezték magukat, hogy az „idegen” zónában nem fognak politikai tevékenységet folytatni és kereskedelmi koncessziók megszerzésére törekedni, ugyanakkor nem akadályozzák, hogy a felek mindegyike saját zónájában ilyen tevékenységet folytasson. Az egyezmény megengedte, hogy a szerződő felek a semleges zónában koncessziókat szerezzenek és kötelezték magukat, hogy a koncessziók megszerzésében nem akadályozzák egymást. Kimondották, hogy a perzsa kormány bevételeit az orosz és az angol zónában ellenőrzés alá vehetik, ha a perzsa kormány az orosz Kölcsönleszámitoló Banknak és az angol Sachinsach Banknak (Imperial Bank of Perzsia) a kölcsönök után járó összegeket nem fizeti idejében. A perzsa kincstár bevételeinek ellenőrzési jogát az egyezmény értelmében az orosz zónában az orosz kormány, az angol zónában az angol kormány gyakorolhatta. Mindkét kormány kötelezte magát, hogy „az említett ellenőrző rendszabályokat előzetes barátságos véleménycsere alapján kölcsönös egyetértéssel állapítják meg.”A cári Oroszország elismerte, hogy Afganisztán az orosz érdekszférán kívül esik és kötelezte magát, hogy „összes politikai viszonylataiban a brit kormány közvetítésével fog érintkezni Afganisztánnal.” Oroszország és Anglia kötelezettséget vállalt, hogy Tibet belügyeibe nem avatkoznak be, nem sértik meg Tibet területi épségét, és Tibettel kizárólag a szuverén kínai kormány útján érintkeznek.Az egyezmény hatályát Izvolszkij minden igyekezete ellenére sem terjesztették ki Konstantinápolyra és a tengerszorosokra. Ebben a kérdésben Anglia nem vállalt semmilyen kötelezettséget Oroszországgal szemben.Az orosz-angol együttműködés mentesítette Angliát az Oroszországnak esetlegesen India felé történő terjeszkedésével kapcsolatos gondoktól, az orosz politika pedig az 1907-ben Japánnal és Angliával történt kiegyezés után újra nyugat felé fordult. Az 1907-es egyezmény Németország, Ausztria-Magyarország és Olaszország hármasszövetségével szemben létrehozta Anglia, Franciaország és Oroszország hármas antantját. Olaszország egyébként az 1902-es francia-olasz egyezmény következtében ténylegesen már nem tartozott a hármasszövetséghez. Így tehát az intenzíven fejlődő, de katonailag gyenge Németország egyedül maradt gyenge szövetségesével: Ausztria-Magyarországgal. Ezenkívül az antant valamennyi tagja a Japánnal kötött egyezmények útján távol-keleti hátországát is biztosította többé-kevésbé, ennek pedig nagy jelentősége lett a Németország elleni háború során.

1904-ben Halford John Mackinder földrajztudós, az angol Királyi Földrajzi Társaság tagja tanulmányt írt „A történelem földrajzi tengelye” címmel, melyben ismertette nagyhatású teóriáját, amelyet így foglalt össze:

„Who rules East Europe commands the Heartland,

Who rules the Heartland commands the World-Island,

Who rules the World-Island control the world.”

azaz

„Kelet-Európa ura parancsol a Szívnek,

S a Szív urából válik a Világ-sziget ura.

Aki pedig a Világ-szigetnek is ura,

Az egész világnak ura az”.

Mackinder elméletében a Szív szimbolizálja Eurázsia közepét, a Világ-sziget pedig a három egybefüggő kontinenst: Európát,Ázsiát és Afrikát.A három kontinens foglalja el a Föld szárazföldi területének legnagyobb részét, bírja a nyersanyagok, energiahordozók és a népesség zömét. Nyilvánvaló, hogy az a nagyhatalom vagy szövetségi rendszer, mely kontrollálni tudja ezeknek a területeknek a súlyozott fontosságú részeit, az uralja a világot. Az elmélet annyira megragadta a stratégák fantáziáját, hogy ma is az angolszász geopolitikai doktrína alapját képezi azzal a különbséggel, hogy Afrika megosztottsága és gyengesége miatt jelenleg irreleváns.

Nagy-Britannia már a XIX. század elején felismerte, hogy világhatalmi státuszát csak úgy tarthatja fenn, ha megakadályozza egy erős rivális felemelkedését az eurázsiai kontinensen. Innentől kezdve a brit és az amerikai stratégia célja elsősorban az volt, hogy bármilyen eszközzel megakadályozza egy erős szövetségi rendszer kibontakozását Eurázsiában.

Mackinder nevéhez fűződik a világ „pánterületekre” történő felosztása is. Ezek az észak-déli irányban húzódó, az összes éghajlati övezetet felölelő pánterületek a világ autark alapon működő érdekszféráival azonosíthatók. Mackinder élete során eredeti modelljét a történelem alakulásának megfelelően kétszer módosította, 1919-ben és 1943-ban. Eredeti modellje a föld történetének átfogó speciális struktúráját feltételezi, ami lényegében azt fejezi ki, hogy a szárazföldi és tengeri hatalmak földrajzi adottságaik miatt érdekellentétekre vannak predesztinálva. A történelmi események sorát meghatározó központi tengelyként Közép-Ázsiát azonosította, melyből a kiáramló lovas népek Ázsiában és Európában a történelmi események sorát nagymértékben alakították. Erejük mobilitásukban és a hadrafoghatóságukban rejlett. A népek történetének folyama egy periodikusan lüktető eseménysort alkot, melynek hajtóereje a demográfiai nyomás és az éghajlatváltozások voltak. Gondolatrendszerében a földrajzi fölfedezésekkel induló periodicitásal visszanyeri fontosságát Belső-Ázsia, Közép-Ázsia és Kelet-Európa. Évtizedekkel később Mackinder nyomán a harmadik birodalom német geopolitikusai is fölvázolták a világ három-négy pánterületre történő felosztását.

A Nagy Háború előtt és alatt Szerbiában szolgált egy angol katonai attasé, bizonyos Robert George Darlimple Laffan. Laffan tanácsos megfogalmazott egy katonai doktrinát, amelynek ismeretében érthetővé válik Szerbia első világháborúban/olajháborúban játszott fontos szerepe az angolszász geopolitika szempontjából. Laffan rámutatott, hogy Szerbia kicsi, de kemény és harcias, elhelyezkedésénél fogva alkalmas arra, hogy megakadályozza egy rivális szövetségi rendszer kialakulását Európában. Annak vizsgálatához, hogy Mackinder elmélete, Laffan katonai doktrínája és az olaj hogyan alakították a történelem folyását, és az olajért folyó vetélkedés hogyan vezetett a gigászi háborúhoz, tekintsük át a nemzetközi helyzet alakulását az olaj aspektusából a XX. század elejétől az első világháború/olajháború végéig.                                      

Laffan szerint Szerbia kicsi, de kemény és harcias. Elhelyezkedésénél fogva alkalmas arra, hogy megakadályozza egy rivális szövetségi rendszer kialakulását Európában. „Ha én német lennék, jövőbeni álmaimat egy nagy német-osztrák-török birodalomban látnám, minden bizonnyal két fő kikötővel: az egyik Hamburg lenne, a másik Konstantinápoly; kikötők a Keleti-és az Északi-tengeren, az Égei-és a Fekete-tengeren, egy birodalom, amely befolyását Kis-Ázsián és Mezopotámián át egészen Bagdadig érvényesíteni tudná. Ez az egybefüggő impérium, amely az Elba torkolatától egészen az Eufráteszig és a Tigrisig húzódna, minden bizonnyal egy olyan büszke célkitűzés lenne, amelyre csak egy nagy nemzet törekedhet.” Az idézet Sir Jonston angol gyarmatügyi politikus 1895-ben megfogalmazott látomását tárja elénk, amely II. Vilmos német császár 1898 októberében a szentföldön tett zarándokútja és Konstantinápolyban II. Abdul Hamid szultánnál tett látogatása után fizikailag is elindult a magvalósulás göröngyös útján. Vilmos nem maradt meg a látványos kinyilatkoztatások szintjén, hanem a német vasútmérnökök által megtervezett Anatóliai-vasút sikeres és gyors megépítése után az Ottomán Birodalom távoli végpontjait, és egyúttal az Északi-tengert Bagdaddal, valamint a Perzsa-öböllel összekötő vasútvonal építésére koncessziót szerzett. Ha igaz, hogy a technikai eszközökkel bonyolított szervezett, rendszeres személy és áruszállítás, vagyis a közlekedés forradalmi hatással volt a kereskedelem és ipar fejlődésére, akkor igaz lesz az is, hogy a Közel-Kelet és Nyugat-Ázsia népei a Bagdad-vasút kiépítésének eredményeként kerültek be a legújabbkori történelembe. Sidney Bradshaw Fay történész a modern idők vasútépítéseit a szárnyait bontogató imperializmus legfontosabb megnyilvánulásai közé helyezi, mivelhogy kivétel nélkül mindig politikai és gazdasági célokat szolgáltak. És valóban, a vasutak nyomvonala mentén mindenütt felszínre kerültek az addig nem létező vagy lappangó ellentmondások: a Fokföld-Kairó vasút német-belga-francia érdekeket érintett, a Transzszibériai vasút az orosz-japán háború legfőbb oka volt, a Bagdad-vasút pedig Anglia égisze alatt németellenes szövetséggé szervezte a később antant néven emlegetett államokat. 1902-ben, amikor Németország koncessziót kapott a vasút megépítésére, Anglia azonnal mozgósította minden diplomáciai erejét az építkezés megakadályozására. A B-B-B (Berlin-Bizánc-Bagdad) vasútvonal egycsapásra keresztülhúzta volna a britek Cecil Rhodes által megálmodott tervét, miszerint a Fokföldtől a Csendes óceán mentén Indiáig az egész partvidék az angol korona ellenőrzése alatt álljon. 1905 és 1906 során, miután Németország megpróbálta az angol és francia tőkét a B-B-B vasúti összeköttetés kiépítésébe bevonni, az olajvállalatok gáncsoskodása miatt ez meghiúsult. Az angol sajtó a Bagdad-vasút nemzetközivé tételét követelte, s amikor az építkezés két irányban Délfelé ágazott, Szírián és Palesztinán keresztül Szuez, másrészt a Perzsa-öböl felé, a sajtó nyíltan követelte, hogy a Bagdad-Perzsa-öböl felé eső részt Angliának fegyveresen kell elvennie. Sir Edward Grey, az angol külügyek intézője, amikor bejelentette Anglia, Franciaország és Oroszország együttműködését a Bagdad-vasút ügyében, először használta a „Triple-Entente” kifejezést. A brit-amerikai kőolaj-háború már javában állott, amikor olajszükségletének biztosítása érdekében megjelent a színen Németország, s a Közel-Keleten ettől kezdve minden szerződést, minden diplomáciai jegyzéket, minden hadüzenetet olajba mártott tollal írtak.

Az Északi-tengert a Perzsa-öböllel összekötő Bagdad-vasút terve, amely egy Mackinder szerinti pánterületet képezve egységes szövetségi rendszerré fűzte volna Németországot, Ausztria-Magyarországot, Bulgáriát, és az Ottomán Birodalmat. Anglia ezt mindenáron meg akarta akadályozni.

 A NEMZETKÖZI HELYZET A SZÁZADFORDULÓ KÖRNYÉKÉN 1914 NYARÁIG

1914-ben Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös meggyilkolása Szarajevóban az első világháború kitöréséhez vezetett, amely minden korábbi háborúnál mélyebb nyomot hagyott az emberek lelkében. Európa térképe átrajzolódott. A merénylet persze csak szikra volt, mely begyújtotta a robbanó elegyet, ami amúgy is benne volt a levegőben. A háború valójában a nagyhatalmi érdekek ütközése miatt tört ki. Mik voltak ezek az érdekek? A háborúnak több oka volt, de volt egy jelentős ok, melyről a tankönyvek hallgatnak. Ez az ok ugyanis alapvetően más megvilágításba helyezi a háborúért való felelősség kérdését. „A Közel-Kelet fejleményei sokkal nagyobb befolyást gyakoroltak a világháború kitörésére, mint ahogy azt általában gondolják.”-Írja Hans von Kiesling bajor vezérkari tiszt 1935-ben megjelent memoárjában. A Közel-Kelet fejleményei persze az Oszmán Birodalom területén rejlő olajlelőhelyek körül forogtak. Mackinder elméletének fényében megvilágosodik, hogy a háború legfőbb oka: Az olaj. Versengés a Közel-Kelet és Baku olajáért.                                                                                                                                  

A háború felé sodródó Európában 1914-ig három nagy olajtársaság nőtt fel a semmiből, melyek közül kettő a világ másik felén termelt ki olajat és mindhárom folyamatos háborúban állt az amerikaiakkal. A felek közötti konfliktus szélesedett, az amerikai üzelmek és cselszövések átterjedtek Európára, míg a Broadway 26. szám alatt szövögetett rockefelleri álmok és Orosz Birodalmi törekvések romba döntötték Európát. John D. Rockefeller birodalmat épített magának Amerikában, és már harminc éve küzdött, hogy megvesse lábát Európában. A háború előtt Franciaországban szerzett ugyan piacot, de jelentősebb piaci szegmenst kihasítani csak Németországban sikerült. A Rotschildok és amerikai bankárok által kirobbantott oroszországi bolsevik forradalom végül Rockefeller terveit is keresztülhúzta. 1914-re az Újvilágban is kiemelkedett öt nagy olajtársaság a sokadalomból, az 1911-ben legfelsőbb bírósági ítélettel feloszlatott Standard Oil Company jogutódjaival az élen, melyek feje továbbra is a John Davison Rockefeller nevével fémjelzett tőkecsoport volt. Viharos gyorsasággal nőttek fel kezdetben Pennsylvania, majd Texas, Mexikó és Venezuela olajmezőin, létrehozva az állam intézményrendszerével rivalizáló saját adminisztratív és hatalmi struktúráikat. Európában két nagy olajvállalatról mondhatunk el hasonlókat, a Shellről, valamint az Anglo-Persian Oil Company-ról, amely a mai British Petroleum jogelődje volt. A triumvirátus harmadik tagja Alfred Nobel testvéreinek cége a BRANOBEL volt, amely 1876-1917-ig működött Oroszországban. 1898 és 1902 között a világ legnagyobb olajtermelőjének számított, miközben a párizsi Dreyfuss & Rotschild bankház által alapított BNITO nevű olajkonszernnel és az amerikai Standard Oil Company-val vívott élet-halál harcában éveken át nyerőre állt. A texasi olaj 1901-ben történt fölfedezésével az első helyről visszaszorult, de a Shell bakui megjelenéséig még Európa legnagyobb olajtermelője maradt. Bár irodái által Európa nyugatabbi területein is jelenvolt, nagyrészt orosz és német piacra termelt. Amerikától eltérően az európai olajarisztokrácia nem különült el élesen a kormány és diplomácia formális hatalmát megtestesítő személyektől, hanem részben egybeesett azokkal, és strómanok közvetítésével, vagy közvetlenül részvények által gyakorolta tulajdonosi jogait. Az angol politika formálói egy személyben az olajipari létesítmények tulajdonosai, ill. részvényesei is voltak. Winston Curchill, a brit admiralitás első lordja, későbbi miniszterelnök, az Anglo-Persian Oil Company (Angol-Perzsa Olajvállalat)-nak 1914-től többségi tulajdonosa volt, Samuel Marcus a Shell egyik fő részvényese, az olajüzletben Anglia számára tett szolgálataiért London polgármesteri székét kapta meg és Lord Beasted lett.

A Shell vállalat, amelynek egyik alapítója Samuel Marcus volt, akkor ásta ki a csatabárdot az amerikaiakkal való háborúskodásra, amikor merész vállalkozásában bakui olajjal megrakott tartályhajója a Murex,1892-ben először hajózott át a Szuezi-csatornán, Bangkok és Szingapúr felé. Amint eljutottak az első hírek New Yorkba a közelgő új olajszállításokról, azonnal megkezdődött a lejárató kampány - a Standard Oil Companytól támogatva - a cég Szuezi-csatornán át vezető forgalmának megakadályozására. Marcus hajóját aztán sorra követte a Conch, Clam, és a többi, amelyek 1893-tól rendszeresen szállították a Baku-Batumi közötti 835 km-es Transz-kaukázusi olajvezetéken érkező orosz olajat Batumiból a távol-keleti gyűjtőtartályokba. Marcus, bátyjával, Sammel, és még néhány unokatestvérével létrehozott és fölfejlesztett egy távol-keleti üzlethálózatot, és - akárcsak Rockefeller - ráébredt, hogy a lokális igények és az erőforrások közötti távolság áthidalásában döntő jelentőségű a szállítás kézben tartása.1897-ben Shell Transportand Trading Company néven bátyjával céget alapítottak a bakui olaj Távol-keletre szállítására, mely a későbbi, 1907-ben egyesítéssel létrejött Shell egyik jogelődje volt.

Az 1904-1905-ös háború veresége megállította az Orosz Birodalom ázsiai terjeszkedését. A cári Oroszország a XX. század első éveinek nehézségein túllépve legyűrte a belső forradalmi válságot és 1907-ben végre kiegyezett a veszedelmes távol-keleti szomszéddal – Japánnal. Alexander Izvolskij 1906-ban külügyminiszterré történt kinevezése arra mutat, hogy II. Miklós cár a kelet-ázsiai kudarcok után nyugat felé fordult és Oroszország újra aktív politikát folytatott Európában. A cár, a politikusok és a tábornokok kifejezetten kedvezőnek ítélték a helyzetet az évszázados nagy cél elérésére: a török tengerszorosok fölötti ellenőrzés megszerzésére. Az orosz birodalom számára ez igen fontos érdek volt, mert a Boszporuszon és a Dardanellákon való kijutás a Földközi tengerre az Oszmán birodalom kegyeitől függött. A XIX. század végétől Oroszország számára kedvező helyzet alakult ki annyiban, hogy amilyen mértékben előtérbe került Anglia legsúlyosabb gondjává váló angol-német vetélkedés, annál inkább csökkent Anglia határozottsága a balkáni orosz előretörés feltartóztatásában. Németország Törökország fölötti befolyásának erősödésével, a Bagdad-vasút tervének fokozatos megvalósításával veszedelmesebb ellenfél fenyegette a közel-keleti angol érdekeket, mint az egyezkedésre kész Oroszország. Az Osztrák-Magyar Monarchia pedig -akaratlanul bár - mindinkább a német Drang nach Osten (irány kelet) szálláscsinálójává vált. Így Oroszország befolyásának balkáni behatolását - ha nem élvezte is a londoni körök támogatását - eltűrték, mert reálpolitikai megfontolások alapján a veszedelmes német expanzió keresztezőjének tekintették. Oroszország a balkáni népek pártfogójának szerepébe bújva Angliától most már kevésbé akadályoztatva egyengette útját a tengerszorosok felé. A századforduló táján átformálódott a korábbi brit politika is. A XIX. század végén Anglia vezetői bíztak abban, hogy a szigetország zavartalanul tovább építheti és megszilárdíthatja hatalmas világbirodalmát. Az angol geopolitika a brit korona legszebb gyöngyszemének - India - birtoklásának biztosításán és továbbépítésén fáradozott az afganisztáni és perzsiai terjeszkedéssel, másrészt az afrikai birtokok észak-déli láncolatú összefogásán. Ebbe a nagyszabású világhatalmi koncepcióba illeszkedett a dél-afrikai búr köztársaságok elleni háború, Transval Köztársaság és Oranje Szabadállam bekebelezése is. Az afrikai és ázsiai angol gyarmatok hatalmas ívet képeztek az Indiai-óceán körül, és a hozzájuk vezető legrövidebb út az angolok által ellenőrzött Gibraltári-szoroson és a Szuezi-csatornán át vezetett. Ennek a gyarmatbirodalomnak teljes kiépítése volt az angol geopolitika célja. Anglia azonban rövidesen új riválissal találja magát szemben: Németország gyors ütemben építi tengeri flottáját, törökországi befolyásával veszélyezteti a Szuezi-csatorna és Egyiptom birtoklását, titokban szövögeti a bakui olajüzletből való részesedés terveit, a Bagdad vasút építésének megkezdésével pedig vészesen közeledik a közép-ázsiai angol érdekszféra - Perzsia, Mezopotámia és India -felé. Amellett zavarja a brit-kelet-afrikai terjeszkedést is, ráadásul külkereskedelmének gyors fejlődésével veszélyes versenytárs a világpiacon.               

A francia-orosz szövetség nem ellensúlyozhatta a közép-európai-szövetségre támaszkodó, gyorsan erősödő Németország befolyásszerzését. A XIX. század végi diplomácia kísérletei a Németországgal való egyezkedésre nem jártak sikerrel. Angliának a „splendid isolation” politikáját most már fel kellett adnia, mert a „balance of power”(erőegyensúly) pusztán idegen sakkfigurákkal már nem volt fenntartható. Az 1901-ben trónra lépő új király - VII. Edward - szakított anyja, Viktória királynő stílusával. Az új uralkodó gyakori utazgatásai jelezték a „splendid isolation”(fennkölt elszigeteltség) vezetési stílus feladását. Angliának tehát közvetlenül fizikailag meg kellett jelennie a Nagy Játszmában az európai sakktáblán. Közelednie, majd csatlakoznia kellett Németország ellenfeleihez a Nagy Játszmában. Amit a tankönyvek summázva a „nagyhatalmi érdekek ütközése”- ként emlegetnek, nagy súllyal foglalja magába a nagy múltú és további világbirodalmi terveket szövögető brit érdekek, kontra a fiatal, de hasonlóképpen ambiciózus terveket dédelgető Németország versengését a Perzsa-öböl, Mezopotámia és a Kaukázus olajáért.1904-ben a Marokkót és Egyiptomot magába foglaló érdekszférák elhatárolásával létrehozták az angol-francia antantot.  Az eredeti francia kifejezés: „entente coordiale” szivélyes egyetértést, de nem szövetkezést jelent. A felek még nem vállaltak egyértelműen szövetségi kötelezettséget.

A háború kitörése előtt Nagy-Britannia aggódva figyelte Németország térnyerését a kontinensen és különösen a német csatahajó építési programot. A Kieli-csatornát 1914 júliusában bővítették ki a Dreadnoughtok - az új típusú nagy német csatahajók - számára. A Dreadnought (Rettenthetetlen) eredetileg angol csatahajó típus volt, melyből az elsőt 1905 októberében bocsátották vízre és a britek afféle státusszimbóluma volt, hamarosan azonban a németek is gyártani kezdték. Nagy-Britannia tengeri erőfölényének mennyiségi megtartását látta veszélyben, mely az 1889-ben meghatározott „Two-Power Standard”- elv követésén alapult, amely szerint a brit hadiflotta erejének meg kellett haladnia legalább két másik európai hatalom flottaerejét. 

Németország haderejének intenzív fejlesztése ellenére békét akart, a német gyáriparosok meggyőződése volt, hogy Németország rövidesen Európa vezető ipari nagyhatalma lesz pusztán gazdasági ereje révén. 1914-re az Angliával való versengésben Németország nyerőre állt, a Krupp művek, az acélipari óriás, 30 év alatt a német ipar zászlóshajójává nőtte ki magát. 1902-ben a gyár már valóságos város volt, saját rendőrséggel, tűzoltósággal, 150 km-es iparvágány hálózattal, 7 villamos erőművel. A német vegyipar a szintetikus festékek és színezékek, fotokémia, elektrokémia, mezőgazdasági kémia területén a háború előestéjén első volt a világpiacon. Az 1870-ben alapított Deutsche Bank, Arthur von Gwinner igazgatóval az élen, hitelügyletekkel megnyitotta a bakui olajhoz vezető utat, átvette a Steaua Romana vezetését, és aranymárkákkal szórta be az 1857-ben megnyitott román olajmezőket. A németek számára minden a legjobban alakult, mi értelme lett volna háborúval elrontani?

A gőzgép bevezetése a hajózásban jelentős előrelépés volt a vitorlás hajókhoz képest, de mint minden új műszaki megoldásnak általában, hátrányai is voltak. A gőzgép, a kazán, a szén tüzelőanyag elfoglalta a hajó terének és tömegének jelentős részét, a működésével járó rezgések és zajok pedig a hajótest anyagának kifáradását és az utasok kényelmének romlását okozták. A belvízi hajózásban 1904-ben alkalmaztak először dízelmotort főüzemi hajtógépként a hajókon, 1910-ben pedig az új fegyvernemként megjelenő tengeralattjárókon. Az első dízelmotoros tengeralattjárót 1912-ben bocsátották vízre. A kőolajnak kazánok tüzelőanyagaként történő felhasználása sokkal hatékonyabb a legjobb minőségű feketeszénnél, nagyobb az energiasűrűsége és jobb hatásfokkal égethető el, mint a szén. A nagyobb energiasűrűség jobb tömeg és tér kihasználást tesz lehetővé azáltal, hogy az olaj a szénnél kisebb helyen tárolható és folyadék lévén könnyebben kezelhető. 1913-ig 1,3 millió tonna hajótérben vezették be az olajtüzelést, melyben a brit hajók aránya kiemelkedően magas volt. 1921 végén az olajtüzelés már 13 millió hajótér-tonna volt. A britek az I. világháború/olajháború előtt épített csatahajóikat már olajtüzelésű kazánokkal építették, 40-50%-al megnövelve ezzel hatósugarukat és növelve akcióképességüket. Nyugodt tengeren tankhajóról biztosítható a tüzelőanyag utántöltése, ezáltal a többnapos szénrakodás néhány órás tankolással kiváltható,és a legénység létszámának kisebb hányadát kötötte le a hajó mozgásának „előállítása”. A legénységből több ember volt igénybe vehető ezáltal a tüzérség számára, megnövelve ily módon az időegység alatt leadható lövések számát. Nagyobb volt továbbá a sebességük és manőverező képességük is. A Winston Curchill- későbbi miniszterelnök-vezette admiralitás már egy évtizeddel a háború kitörése előtt úgy határozott, hogy a Grand Fleet széntüzelésű kazánjait olajtüzelésre állítják át, ill. a gőzturbinával hajtott csatahajókat dízelmotoros hajókkal váltják fel.„Az olajtüzelés 50%-al növeli a flotta értékét”-mondta John Fischer angol tengerészkapitány 1883-ban. Ezzel mindenki egyetértett. Amikor azonban azt a következtetést is levonta, hogy az olaj fölötti hatalom egyúttal világhatalmat is jelent, kinevették. A profetikus megnyilatkozást még nem értették, de nem egészen harminc évvel később már „Lord Fischer of Kilverston”-nak hívták és kapitányból a Brit Tengernagyi Hivatal első lordjává lépett elő. Egész Anglia méltatta érdemeit, hogy az angol flottát 1914 nyaráig 45%-ban olajtüzelésre állította át, miközben világátlagban ez az arány csak 2,67%-ban történt meg. Lord Fischer kezdettől fogva tudta azt is, hogy az olaj minden előnye mellett sebezhetővé is teszi Angliát, és nem feledkezett meg azokról, akiknek az olajat köszönhette. Samuel Marcus, aki akkor már a Shell fő részvényese volt, London polgármesterévé lépett elő, később „1. Lord Beastead” és viscount lett. Spatular Deterdinget, akit Lord Fischer merészségében Napóleonhoz, gondolatainak mélységében Cromwellhez hasonlított, később Sir Henry Deterdingnek nevezték. Lehet, hogy Lord Fischer Rudolf Dieselnek is juttatni akart valamilyen rangot, amikor 1913-ban találmányainak hasznosítása ügyében Londonba hívta megbeszélésre. Diesel azonban sohasem érkezett meg. Akkoriban Anglia még egyáltalán nem termelt olajat és a legközelebbi elérhető olajlelőhelyek a Perzsa öböl környékén, az Ottomán-birodalomban,a mai Irán és Irak területén, valamint a Kaukázus és Kaszpi-tenger találkozásánál voltak. Galicia ellátta ugyan Ausztria-Magyarországot és részben Németországot olajjal, de többre nem volt képes, és hasonló okból Románia sem jöhetett számításba. Az angolok mindenki másnál előbb felismerték az olajnak a hajózásban betöltendő szerepét és megoldást kerestek, az olajtól való függőség és kiszolgáltatottság mérséklésére. Anglia világhatalmi státuszának pillére az erőt hordozó flotta volt. A flotta üzemanyag ellátásának nagyobb biztonsága és a fejlődő ipar számára a Szuezi-csatornán és a Gibraltári-szoroson át vezető hajózó útvonal mellett egy szárazföldi szállítást lehetővé tevő alternatív útvonal kialakítását is szükségesnek látták,ezt a Bagdad-vasút megépítésével akarták megvalósítani. A London-Bombay viszonylatban a hagyományos tengeri útvonalon a postaküldemények mintegy három hét alatt értek célba. Korabeli számítások szerint a Bagdadon át vezető vasúti korridor kiépítésével ez az időtartam egy hétre csökkent volna. A Perzsa-öböl és Baku folyékony aranya nem csak Anglia, hanem a megerősödő iparához olajra áhítozó rivális Németország számára is stratégiai jelentőséggel bírt, az olajlelőhelyek birtoklása és az olajszállítás biztonságának garantálása mindkét ország számára elsőrendű stratégiai kérdéssé vált. Németországot alapvetően két cég látta el olajjal abban az időben: a bakui olajmezők kitermelését végző Branobel és a John Davison Rockefeller által alapított amerikai Standard Oil Company, amelyeket Galicia egészített ki. Angliának és Németországnak már voltak kisebb jelentőségű vasúti érdekeltségeik a Közel-Keleten, és mindkét ország szükségesnek tartotta egy nagy átbocsátó képességű kvázi transzkontinentális vasúti korridor létrehozását a Perzsa-öböl és saját befolyási övezete között. A közel-keleti olaj az éltető vért jelentette mindkét ország gazdasága számára, a Bagdad-vasút európai folytatása pedig ütőérként szállította volna az éltető vért jelentő olajat Ausztria-Magyarországon át Németországba. A tengeri út elvileg Németország számára is adva volt, de a vasúti szállítás rövidebb, gyorsabb, és olcsóbb lett volna, továbbá független egy esetleges tengeri blokádtól. A kezdeti féltékeny rivalizálást a tervezett vasút építésében egy rövid átmeneti együttműködés követte. A tervezett szárazföldi szállítási útvonal a németekkel szövetséges Oszmán Birodalom és Ausztria-Magyarország területén vezetett, ami angolszász szempontból nézve egyrészt nem volt kívánatosnak mondható, ezért Anglia egy idő után a belső viták eredményeként kilépett a projektből. Később világossá vált, hogy a vasútról valójában nem mondott le, de Anglia el akarta zárni Németországot a közel-keleti olajtól. A Szerbiában szolgáló R.G.D. Laffan brit katonai tanácsos doktrínája szerint Németország, Ausztria-Magyarország, Bulgária, és az Oszmán Birodalom egy szövetségi rendszert, ill. Mackinder szerinti „pánterületet” képez, és ezt az egybefüggő rendszert mindössze egy keskeny sáv választja ketté: ez Szerbia. Szerbia kicsi, de kemény és harcias. Ez a keskeny szalag, mint a kapu őrzője, képes elvágnia Berlin-Bagdad tengelyt. Anglia, miután nem hasznosíthatta kizárólagosan a szárazföldi korridort, meg akarta akadályozni, hogy Németország ezt tegye. Másrészt a bakui olajmezők folyékony aranyát a Baku-Batumi olajvezetéken, Batumi kikötőből a Fekete-tengeren és a Török ellenőrzés alatt álló Boszporuszon és a Dardanellákon át szállították Samuel Marcus, ill.1907-től a Shell tankhajói, ami az ellátás biztonságát tekintve a törököknek való kiszolgáltatottság miatt hosszú távon szintén nem volt elfogadható. Ezért Anglia számára is vonzó lehetőségnek tűnt a Bagdad-vasút kínálta szárazföldi szállítás, de a belső viták eredményeként a britek mégis kiléptek a projektből. Az Oszmán Birodalom és Ausztria-Magyarország szétzúzása az orosz szövetséges számára is kívánatos volt. Winston Curchill, a brit admiralitás első lordja, a földkerekség legkorszerűbb és legerősebb flottájának ura így ír az Angliát fenyegető német veszélyről:

„Riasztó hírek jönnek: a németek egyre jobb és egyre nagyobb csatahajókat terveznek. Csak úgy lehet felülkerekedni rajtuk, megtartani a brit birodalom tengeri és gazdasági fölényét, ha a flotta kétségkívül sokkal erősebb lesz, mint a németeké. De nem tehetjük meg, hogy az egész flottát visszavonjuk a csatornára és a Balti-tengerre, mert védeni kell az indiai és földközi-tengeri érdekeltségeket is. A németek terjeszkedni akarnak Afrikában, sőt kínai kereskedelmi posztokat is létesítettek. Ezt a fenyegetést csak gyorsan mozgó és gőzturbinákkal felszerelt csatahajókkal lehet kivédeni. Szenet mindössze néhány védett kikötőben tudunk fölvenni és a rakodás nagyon lassú. Még nagyobb baj, hogy a hullámzó tengeren nem lehet átrakodni a szenet. A napokig tartó lapátolás harci körülmények között pedig megoldhatatlan. Igen, az olaj mindenre jó lenne, de az egész brit birodalomban egy csöpp olaj sincs. Minden olaj az Egyesült Államokban van, meg az oroszok kezén, a Kaszpi-tengeren, ahol viszont a törökök bármikor leállíthatják a szállítást. Románia kis olajmezői megint csak elérhetetlenek. Pedig az olajtüzelésű kazánokkal minden egyszerűbb lenne. Kevesebb matróz kellene, a kazánnyomást pillanatok alatt fel lehetne vinni, a hajók így azonnal teljes gőzzel tudnának elindulni, és nem kéne fél órát, egy órát várni veszély esetén, mire a szén égési hőmérséklete elég magasra emelkedik, és így a gőznyomás elegendő lesz a nagy sebességhez. Olaj nélkül a flotta fölénye megkérdőjelezhető, hiszen a németeknek is van szenük.”

Az olajmezők fölfedezése előtt három évtizeddel a Perzsa-öböl angol érdekterületének közepén, a Bahrein szigetek egyikén megtelepedett egy hamburgi kagylókereskedő - Robert Wönckhaus. Wönckhaus a tengeri gyöngyházkagyló üzletben teljes erejéből konkurenciát támasztott Samuel Marcusnak, a Shell későbbi megalapítójának. (Innen származik a Shell gyöngyházkagylót ábrázoló logója.) A kagylókat kezdetben angol hajókkal szállították Európába, de amikor Wönckhaus az arab vasoxidtelepeket kezdte kiaknázni, a Hamburg Amerika Line flottáját vette igénybe. Hamburg és a Perzsa-öböl között rendszeres vonalszolgálatot állítottak be és Wönckhaus cégét bízták meg a Hamburg Amerika Line vezérképviseletével az öbölbeli kikötőkben. A társaság a Közel-Kelet minden jelentősebb városában fiókokat állított fel. Az angol mintára kifejlesztett hajózó útvonalak létrejöttét alternatív szárazföldi útvonalként a hírhedt „Bagdad-vasút” terve követte. Anglia a már meglévő magyar vasútvonal (Budapest-Szabadka-Belgrád) folytatásaként megépítette a Belgrád-Konstantinápoly közötti vasutat, megteremtve ezzel az észak és dél közötti összeköttetést.

A századforduló idején az iparban és tudományban egyébként szépen prosperáló, „boldog békeidők”- et élő Osztrák-Magyar Monarchia vitathatatlanul úgy az angolszász, mint az orosz birodalmi törekvések útjában állt. Kormányunk és politikusaink a lelkük mélyén szimpatizáltak a távolabbi nyugattal – Angliával – de hiába, közeledési kísérleteink hűvös elutasításra találtak. Nagy-Britannia minden eszközzel meg akarta akadályozni, hogy a Bagdad-vasút teljes kiépítésével Németország egy olyan szállítási útvonalhoz jusson, amely a britek által használt tengeri útvonalak riválisaként egy nagykapacitású logisztikai útvonalat biztosíthat Németország számára. Az érdekellentéteket Anglia eleinte békés úton kívánta megoldani, hasonlóan ahhoz, amikor egy nagy cég egy kisebb, de becsvágyó konkurens céggel kíván megállapodásra jutni. „A többszöri kísérlet azonban meghiúsult. Ebben a pillanatban Angliában megszületett az akarat az ellenség kíméletlen megsemmisítésére. A kialakult helyzetből a legszélsőségesebb konzekvenciát vonta le. A célból, hogy a német riválist kiiktassa a világból, mindent ennek rendelt alá, és nagy áldozatokra is képes volt azért, hogy a földkerekség összes nagy erőit egyesítse Németországgal szemben. Kilépett a maga megszokott egyedőlállóságából, feladta a szabad kéz, a minden irányvan való el nem kötelezettség politikáját egy Németország, mint támadási objektum ellen irányuló szövetségi politika érdekében.” - Írja Hans von Kiesling 1935-ben megjelent memoárjában.

                                                                                      

Németország hozzáférését a perzsiai és mezopotámiai olajhoz minden áron meg kellet akadályozni és Anglia meg is akadályozta. A Secret Intelligence Service (Angol Titkosszolgálat) és Szerbia ügynökei a többnemzetiségű szövetségi államterületén élő nemzetiségek vélt vagy valós sérelmeit gerjesztve, provokálva és kihasználva, dezinformációkat terjesztve, a Monarchia minden tartományában az egység bomlasztásán már évek óta dolgoztak. A Monarchia területén élő nemzetiségek a magyar fennhatóságot elnyomásként élték meg, ez pedig elszakadási törekvéseket szült. A szerb térnyerés követelése egy görög-katolikus pátriárka - Rajics - írásaira alapozódik, aki ó szláv nyelven megírta a szláv népek történetét. Írásában kijelenti, hogy mindazon föld, ahol az ipeki patriarchátus alatt szerbek éltek, szerb terület. Idővel ez a történelemhamisító munka történelmi és földrajzi okirattá és a történészek kútforrásává avanzsált. Legelszántabban a szerb nacionalisták küzdöttek önállóságukért. Szerbiában több nacionalista szervezet működött, melyek célja a délszláv népek egyesítése és Nagy-Szerbia létrehozása volt. Ilyen szervezet volt az „Ifjú Bosznia” és a szerb hadsereg tisztjeiből álló „Fekete Kéz” nevű titkos szervezet, mely az Ausztria-Magyarország uralma alatt élő szerbek felszabadítását tűzte ki céljául. Ez a szervezet a legszigorúbb konspirációs szabályok szerint épült fel. Tagjainak nevét csak a központi bizottság ismerte, az egyszerű tagok nem ismerték egymást. A társaság minden egyes tagja köteles volt új tagot toborozni, és életével felelt annak hűségéért. „A Fekete Kéz” (Cserna Ruka) vezére és névadója Dragutin Dimitrievics ezredes, fedőneveén „Ápisz”, a szerb kémelhárító osztály főnöke volt. Ő adta a szervezet másik nevét is: „Egyesülés vagy halál”. Nikola Pasics, aki Gruics kormányának bukása után 1891. február 23.-án foglalta el a miniszterelnöki széket, kormányával együtt félt tőle.

A magyarok nem értik, másokat pedig nem érdekel, hogy a párizs-környéki békék megkötésekor, a trianoni kastélyban miért bántak ilyen mérhetetlen rosszindulattal Magyarországgal szemben. Az osztrákok is a vesztes oldalon álltak, ennek ellenére gyarapodtak, ezzel szemben Magyarország elveszítette területének kétharmadát, felbomlott egy jól működő gazdasági egység, a határainkon kívül rekedt magyarokkal szemben pedig változó intenzitással, máig tartó sanyargatás és elnyomás vette kezdetét. Clemanceau egyszer azt mondta, hogy Magyarországot kivégeztük. Mi a probléma velünk? Elmondom. Mint az iszlám születésének kapcsán is látható, vannak a történelemnek olyan szegmensei, amelyekben a hivatásos történészekre nem számíthatunk. Egyházi körökben maradtak fenn a következő információk. A Grand Orient de la France látva, hogy Németországban nem tudta elérni célját, vagyis nem tudta leváltani a fejedelmet és megdönteni a monarchiát, hogy létre hozzon egy szabadkőműves államot, figyelme Ausztria felé fordult, amely szövetségben állt Németországgal. A francia nagypáholy azt remélte, hogy aláássa az Osztrák-Magyar Monarchiát, majd megdönti azt, és bevezeti az általuk elképzelt szabadságeszményen alapuló szabadkőműves államot. Aztán innen támadja majd tovább Németországot. A páholy liberális eszmék felhasználásával próbálta a trónt és az oltárt támadni, de ez lassúnak és hosszadalmasnak ígérkezett. Erre a páholy egy igazi szabadkőműves megoldást eszelt ki. I. Ferenc József osztrák császár és magyar király fiát, a fiatal koronaherceget szemelték ki trónörökösnek, akit puccsal kívántak a trónra ültetni. Az értelmes, népe sorsát őszintén megjavítani akaró, gyermekkori sérelmeket magában hurcoló Rudolfot ateista tanárok és nevelők vették kezelésbe, akik beléoltották a liberális értékrendet, és szabadkőműves eszméket. A sérült lelkű Rudolf, aki alig volt vallásos, angliai tartózkodása alatt szabadkőműves lett. VII. Edward bevezette őt a páholyba, és három hónap alatt végigjárta a teljes szabadkőműves életpályát: inasból a páholy nagymestere lett. Megbízást kapott, hogy mélyen vallásos apját taszítsa le a trónról, és maga üljön a helyébe, kaput nyitva ezzel a páholynak Ausztriához, ill. az Osztrák-Magyar Monarchiához. Így Ausztria szabadkőműves állam lesz. Rudolf  visszatért Bécsbe és megkezdte megbízatásának végrehajtását, a hatalom átvételét. Azt az instrukciót kapta, hogy használja fel a mindig rebellis magyarokat. Magyarország katonai vezetői közé beépítettek szabadkőműveseket. Bécsben, Schönbrunnban, és a minisztériumokban minden hónapban más és más őrezred adott szolgálatot, a Monarchia összes országából, ill. tartományából. Magyarországon összeállítottak egy olyan őrezredet, amelyben minden tiszt, altiszt, és a közkatonák nagy része szabadkőműves volt. 1889 januárjában ez az ezred érkezett Bécsbe. Vezényszóra az őrezrednek el kellett volna fognia a császárt, és a minisztereket, majd Rudolfot kikiáltani császárnak. Az összeesküvést azonban a titkosszolgálat, amely hű volt a császárhoz és nagyon jól dolgozott, az utolsó pillanatban leleplezte. A titkosrendőrség a katonaság főparancsnokának, Albert hercegnek jelentette a hatalomátvétel kísérletének tervét, aki azonnal parancsot adott az áruló szabadkőműves ezred lefegyverzésére. Ferenc Józsefet sohasem tájékoztatták arról, miért halt meg Rudolf, de valamit sejthetett. Száz éve találgatja a világ, hogy Rudolf  herceg öngyilkos lett-e Meyerlingben, vagy sem, de ennek nincs jelentősége a történet szempontjából. Súlyosan leromlott egészségi állapota és küldetésének kudarca mindenesetre hihető okot szolgáltatott rá. 1889-ben kelt levelében Rudolf ezt írta két leánytestvérének: „Ha apánk meghal, azonnal hagyjátok el az országot, akkor jön a nagy világháború Ausztria és Németország ellen, aztán a Monarchia bukása, majd a világforradalom, és mindennek vége lesz.” A meyerlingi tragédia után hosszú időre szertefoszlott a szabadkőművesek azon reménye, hogy rövid időn belül egy osztrák-magyar szabadkőműves államot hozzanak létre.

1903-ban meghalt XIII. Leó pápa. Halála után személyi titkárát a Rothschildok jelöltjét, Mariano Rampolla del Tindaro bíborost választották utódjául. Addig azonban nem lehetett beiktatni, amíg I. Ferenc József osztrák császár és magyar király beleegyezését nem adja. Vétó jogával élve Jan Puzina krakkói bíboros Ferenc József érdekében megvétózta a Rothschild-pápa beiktatását, így nem ő, hanem X. Piusz néven Giuseppe Sarto lett az új pápa, aki Comissium nobis kezdetű konstitúciójában rövidesen eltörölte a vétójogot. A Rothschild-ház pedig Párizsban fölesküdött arra, hogy magyar király nem fogja többé megvétózni az ő Új Világrendjüket, és elhatározták, hogy a párizsi szabadkőműves páholy által alkalmasnak talált pillanatban földarabolják Ausztria-Magyarországot. Száz éve, hogy Magyarországot háborús bűnösnek kiáltja ki az elferdített történelem, ezért ezek az információk rendkívüli fontossággal bírnak, mert alapvetően más megvilágításba helyezik a háborúért való felelősség kérdését.

Ferenc József, Ausztria-Magyarország agg uralkodója utolsó éveit élte. Minél öregebb lett Ferenc József, annál jobban erősödött Ferenc Ferdinánd főhercegnek, az uralkodó unokaöccsének mint trónörökösnek jelentősége Ausztria-Magyarország politikai életében. Ferenc Ferdinándról az ügynökök dezinformációi alapján minden alapot nélkülözve a szerbek úgy hitték, hogy egy Szerbia elleni háborút előkészítő háborús párt feje. A „Fekete Kéz”az ügynökök jóvoltából ismerte a főhercegnek tulajdonított nem létező szándékot, ezért az osztrák-magyar trónörökös meggyilkolását tervezte. A szerb kormány tudott a „Fekete Kéz” által előkészített merényletről és nem helyeselte, de az őt rettegésben tartó szervezet tevékenységét gátolni nem merte.

Az 1878 óta a Monarchia uralma alá tartozó, de csak 1908-ban annektált Bosznia-Hercegovinában izzott a gyűlölet, és a nyugtalanító helyzet élét a bécsi kormány azzal akarta tompítani, hogy a soron kövekező - 1914 júniusi - hadgyakorlatot Bosznia katonai kormányzója, Oscar Potiorek táborszernagy javaslatára Boszniában rendezi meg. A trónörökös látogatása egyrészt erődemonstrációra adott alkalmat, másrészt kifejezte a tartomány legfelsőbb vezetésének bizalmát, illetve, hogy a lakosság hűségéről biztosítsa a főrangú vendéget. A helyi nacionalisták ugyanakkor, a látogatás időzítése miatt is, kihívásként, szinte provokációként értékelték a helyzetet. A főleg szerbekből és horvátokból álló délszláv lakosság - annak is a fiatalabbja - sérelmesnek érezte, hogy Habsburg uralom alá kerültek, ahelyett, hogy létrehozhatták volna nemzeti államukat: Nagy Szerbiát. A romantikus ifjak orosz forradalmár kortársaik ihletésére korábban már több összeesküvést szőttek, merényleteket kíséreltek meg osztrák-magyar politikusok ellen. Amikor a főherceg látogatását bejelentették, féltucat középiskolás legény elhatározta, hogy megpróbálják lepuffantani. A "Fekete Kéz-től" Milan Ciganovic közreműködésével instrukciókat, a topcideri katonai lőtéren némi felületes kiképzést, június 27.-én pedig hat bombát és négy browning pisztolyt kaptak. Ápisz több összeesküvést szervezett már, de addig csak Obrenovics Sándor király és Draga Masin királyné meggyilkolása járt sikerrel, 1903. június 11.-én éjszaka Belgrádban, a királyi palotában. A főherceg elleni merénylet sikere csak a balszerencsén múlott. 
Június 28.-a fontos dátum a szerbeknek. 1389-ben ezen a napon, Vivovdan, azaz Szent Vitus napján, Rigómezőn súlyos vereséget szenvedtek a törököktől. Ettől a naptól számítják az ötszáz éves török uralom kezdetét. A szerb hazafiak számára Vivovdan nemzeti gyásznap. Érthetetlen, hogy Potiorek ezt miért nem vette figyelembe. Június 26.-án megkezdődött a hadgyakorlat, melynek mintaszerű lefolyása elégettséggel töltötte el a trónörököst. 27.-én a Szarajevó melletti üdülőhelyen, Ilidzában, a Hotel Bosniában ünnepi vacsorát rendeztek, ahol boszniai előkelőségek részvételével ünnepelték a hadgyakorlat sikerét. Az ünnepség fénypontján a boszniai parlament egyik tagja odalépett a hercegnőhöz, és nyomatékosan kérte: beszélje le férjét a szarajevói látogatásról. Ferenc Ferdinánd meginog, amikor hallja, hogy a többi vendég is egyetért a javaslattal. Ám Merizzi alezredes, Potiorek jobbkeze, a program folytatását javasolja, mert a megfutamodást politikai vereségként értékelnék a Monarchia ellenségei, ráadásul megbántanák Potiorek tartományfőnököt. 1914. június 28.-án a vonat 10 óra 07 perckor érkezett Szarajevóba, ahol magánautókból álló konvoj várta a főhercegi párt, hogy ünneplő emberek sorfala között a városházára vigye őket. A Miljacka folyó partja mentén a házak előtti fák árnyékában a Monarchia hívei gyülekeztek, hogy üdvözöljék a trónörököst és nejét. Senki sem sejti, hogy a főhercegi pár útvonala mentén hét merénylő ólálkodik. Először Mehmedbasic mellett haladt el a kocsi, aki úgy érezte, hogy egy csendőr figyeli, ezért kihagyta a lehetőséget. Cubrilovic megsajnálta a főherceget és feleségét, ezért elállt a támadástól. Nedeljko Cabrinovic 10 óra 26 perckor gránátot dob a főherceg kocsijára, de a sofőr nagy lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot, gázt ad, a kézigránát legurul az útra. A főherceg elérkezett a városházához. Most már dühös volt: elrontották a felesége szórakozását. Úgy döntött, hogy azonnal távozik a városból, a sofőrjének azonban nem szólt senki. Egy helyen rossz irányba fordult be, aztán lefékezett, hogy visszakanyarodjon. 10 óra 50-kor Gavrilo Princip, a legfanatikusabb összeesküvő diák, meghökkenve vette észre, hogy éppen előtte áll meg a kocsi. Föllépett a hágcsóra, egy lövéssel leterítette a főherceget, aztán az egyik kísérőt vette célba az első ülésen, de a lövés a főherceg hátul ülő feleségét találta el. Az asszony is azonnal meghalt. Így zajlott le a szarajevói merénylet.

Több volt ez, mint egyszerű bűncselekmény. Kihívás volt Ausztria-Magyarország boszniai fennhatósága ellen, de nagyhatalmi presztízse ellen is, mely az előző évek során idegen erők fellazító aknapolitikája eredményeként amúgy is meggyengült. Számítani lehetett rá, hogy vezetői látványos elégtételt követelnek majd. Miért vezetett ez gigászi háborúhoz? Talán mert valamelyik nagyhatalom már korábban elhatározta, hogy háborút provokál és csak ürügyre várt? Lehet, hogy a szerbiai nacionalizmus izzó parazsát a háttérben meghúzódó idegen ügynökök ügyesen szították? Lehet, hogy a lelkes ifjak kezébe fegyvert adó Dragutin Dimitrievics idegen hatalmak óhajának tett eleget? Ma már biztosan tudjuk: igen.

A szerb kormány cinkosságának gyanúja azonnal felmerült, de erre akkor nem sikerült bizonyítékot találni. A főhercegi pár meggyilkolását követő első napokban Pétervárott zavartalan nyugalom uralkodott.  Az orosz diplomáciai gépezet a megszokott módon folytatta munkáját. A bécsi orosz nagykövettől megnyugtató jelentések érkeztek és a minisztériumban teljesen hétköznapi kérdésekkel foglalkoztak. Az első riasztó hír Berkendorf londoni orosz nagykövettől érkezett Pétervárra. Majd az olasz nagykövetség informálta Pétervárt Olaszország szövetségese: Ausztria-Magyarország részéről fenyegető veszélyről. Július 20.-án Poincaré Szentpétervárra érkezett. Kijelentette, hogy egy Németország elleni háború esetén Franciaország teljesíteni fogja szövetségesi kötelezettségeit. Az orosz kormány elhatározta, hogy ezúttal nem fog visszarettenni a háború veszélyétől, mint ahogy azt már háromszor megtette: 1909-ben, 1912-ben, és 1913-ban. Miután Poincaré elutazott Szentpétervárról, július 23.-án az osztrák- magyar kormány 48 óra határidővel ultimátumot intézett Szerbiához. A tankönyvek ezt az ultimátumot úgy kommentálják, hogy teljesíthetetlenek voltak, de konkrétumokat nem említenek. Lássuk, valóban teljesíthetetlenek voltak-e?

Az ultimátum azzal kezdődött, hogy a szerb kormány a Bosznia és Hercegovina annexiója után, 1909-ben vállalt kötelezettségei ellenére tűrte az Ausztria-Magyarország elleni mozgalmat, sőt a terrorista merényleteket is. „A június 28.-i gaz merényletben bűnösök vallomásaiból és beismeréseiből kitűnik – így szól az ultimátum - ,hogy a szarajevói gyilkosságot Belgrádban készítették elő, hogy a fegyvert és a robbanóanyagokat, melyekkel a gyilkosokat ellátták, szerb tisztek és tisztviselők adták a gyilkosoknak… és végül a fegyveres bűntettesek Boszniába való átutazását a szerb határszolgálat vezető személyei szervezték és valósították meg.” Ausztria-Magyarország ennélfogva azt követelte, hogy a szerb kormány hivatalos lapjában és külön a király hadseregparancsában nyilvánosan és ünnepélyesen ítéljen el minden Ausztria-Magyarország ellen irányuló propagandát és agitációt.

 Ezután tíz konkrétabb követelés következett. Ezek között a következők:

 -A szerb sajtóban mindennemű Ausztria-Magyarország ellen irányuló ellenséges propaganda megtiltandó.

-Az Ausztria-Magyarország elleni szervezetek megszüntetendők,

-Azok a tisztek, tisztviselők és tanítók, akik az Ausztria-Magyarország elleni tevékenységben és propagandában részt vettek, elbocsátandók. (E személyek jegyzékét az osztrák-magyar közös kormány állította össze.)

 -Az iskolai oktatásból az osztrák-magyar ellenes propaganda minden eleme kiküszöbölendő.                  

 -Az osztrák-magyar hatóságok Szerbia területén részt vesznek az Ausztria-Magyarország elleni mozgalom elnyomásában és nevezetesen a szarajevói ügy kivizsgálásában.

-A szarajevói gyilkosságban részes személyek szigorúan megbüntetendők.   

 Báró Vladimir Giesl osztrák-magyar nagykövet Belgrádban átnyújtotta a diplomáciai jegyzéket, a szerb kormány pedig azonnal Oroszországhoz fordult védelemért, kijelentvén, hogy egyetlen állam sem fogadhatja el ezeket a követeléseket, melyek elfogadása egyenlő volna az állam szuverenitásáról való lemondással. Másnap, július 24.-én reggel Sazonov Csarszkoje-Szelóból Pétervárra érkezvén azonnal megkapta a Belgrádból érkezett táviratot. Midőn elolvasta, Sazonov felkiáltott: „Ez európai háború!” A még aznap megtartott minisztertanácsi ülés után Sazonov azt tanácsolta a szerb nagykövetnek, hogy az Ausztria-Magyarország jegyzékére adandó válaszban minden tekintetben legyenek mértékletesek. Továbbá utasította a szerb kormányt, hogy a Monarchia követeléseit ne fogadja el, Pasics szerb miniszterelnök pedig július 25.-én, a megszabott határidőben átadta Giesl bárónak a szerb kormány válaszát. Szerbia nem utasította el mereven Bécs követeléseit. Az ultimátum kilenc pontját fenntartásokkal bár, de Szerbia elfogadta. Egyet azonban nem: nem akarta megengedni, hogy Ausztria-Magyarország képviselői részt vegyenek a főherceg élete elleni összeesküvés kivizsgálásában, mert Szerbia álláspontja szerint ez „az alkotmány és a büntető törvénykönyv rendelkezéseinek megsértését jelentette volna.” Báró Giesl azonnal kikérte az útlevelét és még aznap este elhagyva Belgrádot, a Monarchia megszakította a diplomáciai kapcsolatot és július 28.-án hadat üzent Szerbiának. Ez még nem jelentett feltétlenül háborút. Diplomáciai manőver volt csupán, bár rendkívül erőszakos. Az osztrák-magyar hadsereg háborúra való felkészítéséhez valójában még több hónapra volt szükség, miközben Szerbia már július 25.-én elrendelte a mozgósítást. Ausztria-Magyarország és szövetségese, a császári Németország valójában nem akart háborút. A merénylet ügye helyileg is kezelhető lett volna, de a háború kitervelői kiterjedt háborús konfliktus általi területi átrendeződésben, olaj és hadiipari termékek szállításában, valamint a felek eladósításában voltak érdekeltek. II. Vilmos császár, Theobald Bethmann-Hollweg kancellár, a nemzetközi fináncoligarchia németországi helytartója által kijátszva és megtévesztve, az ő nyomására járult hozzá a mozgósítás elrendeléséhez. Az Oroszországnak és Franciaországnak szóló hadüzeneteket pedig a császár távollétében, miután II. Vilmost néhány napra külföldre csalták, a Rothschild-unokatestvér Bethmann-Hollweg kancellár, Németország nevében maga küldte el.

1914. június 28.-án a világnak sejtelme sem volt arról, hogy New Yorkban a Broadway 26. szám alatti Standard Oil irodákban a vezérkari térképeken Európa és Ázsia országhatárait már rég átrajzolták.

Az akkori szerb kormánynak egy tagja Lyuba Jovanovics, aki a háború kitörésének idején kultuszminiszter volt Pasics kabinetjében, maga vallotta meg, hogy igenis tudtak a készülő merényletről, de beérték azzal, hogy egy sikertelen kísérletet tettek a merénylők szerb-osztrák határon való feltartóztatására. A volt szerb miniszter, aki 1926 táján a szerb szkupscsina elnöke volt, így mondja el a dolgot „1914-1924. A szlávság vére” című könyvében, amely 1924-ben jelent meg Belgrádban: „Nem emlékszem, május végén vagy június elején volt-e, amikor Pasics úr egy napon elmondta nekünk, hogy bizonyos egyének Szerbiába készülnek, mert meg akarják gyilkolni az oda készülő Ferenc Ferdinándot.” Íme egy elfogulatlan tanú bizonyságtétele amellett, hogy a császári és királyi kormánynak gyanúja, amelyet már 1914 júliusában kifejezésre juttatott - alapos volt.

(Forrás: Huszár Vilmos: Felelős-e Magyarország a világháborúért?)

A háború után létrejött új jugoszláv államban Nikola Pasics személye azt jelentette, amit Tisza Kálmán személye jelentett a régi Magyarországon. A több évtizedes rezsim alatt legendás ügyességével a maga személyére szabva szervezte meg az országot, amely teljesen személyéhez nőtt és példátlan tekintélyre tett szert.

1914 júniusában öt nappal a szarajevói merénylet előtt tudott volt, hogy Románia belép az Oroszország által izgatott magyarellenes antant szövetségbe. Sazonov orosz külügyminiszter kérdésére, hogy milyen feltételekkel üzenne hadat Románia az Osztrák-Magyar Monarchiának, Bratianu külügyminiszter így felelt: „Egész Erdély és Bánát, valamint Bukovina fele és ha Oroszország biztosítaná Románia területi sérthetetlenségét és a háborús felkészülés költségeinek fedezését.”

Egyes történészek megpróbálták bizonyítani, hogy Románia nyelvrokonsági okból és szimpátiából állt a francia oldalra. Íme a valóság. 1916. augusztus 17.-én Franciaország, Anglia, Olaszország és Oroszország titkos szerződést kötöttek, elfogadva Románia feltételeit a háborúba való belépésért. A háburú folyamán Románia szinte azonnal vereséget szenvedett és különbékét kötött a Monarchiával, majd a háború utolsó napjaiban ismét hadat üzent Ausztria-Magyarországnak. Versailles-ban a zsákmány elosztásakor ezért az antant eleinte vonakodott elismerni Románia területi követeléseit.    A háborút előkészítő események sorába illeszkedik, hogy 1903-ban Ápisz és a Fekete Kéz orosz közreműködéssel meggyilkolták Obrenovics Sándor királyt (és Draga Masin királynét), aki hazája érdekében együttműködött Ausztria-Magyarországgal. A halála után trónra segített Petar Karagyorgyevics Oroszország felé orientálódott. Oroszország így komoly segítséget kapott a világ későbbi újrafelosztásakor az európai szláv területek megszerzéséhez. Hogy Anglia, Franciaország és Oroszország milyen nagyon akarták ezt a háborút, bizonyítja az a tény is, hogy már 1914.szeptember 5. -én szerződést kötöttek Londonban, melyben a felek kötelezték magukat, hogy tartózkodni fognak a külön békétől. A Ferenc Ferdinánd és Zsófia hercegnő elleni merénylet felderítése során a merénylet összes résztvevőjéről bebizonyosodott, hogy szabad kőműves volt. Azóta az is kiderült, hogy a korabeli szerb szabadkőművesek nagymestere, Nikolajevics Szvetomir 1908-ban Budapesten járt és a Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy vezetőivel arról tárgyalt, hogy vajon mivel lehetne annyira felbőszíteni a Monarchiát, hogy megtámadja Szerbiát, kirobbantva ezáltal egy balkáni háborút, amely előbb-utóbb Európára is átterjed, sőt világméretűvé szélesedik.

 A BAGDAD-VASÚT

Paul Rohrbach, egy másik, azonos című könyv szerzője, aki igen éles látású megfigyelőnek bizonyult, 1902. évi utazása után nagyon kedvezően írt a mezopotámiai olajtartalékokról.

1903-ban Németország az Ottomán-Birodalom támogatásával – nagyrészt német befektetők pénzéből és német szakemberek irányításával - az Anatóliai-vasút folytatásaként elkezdte építeni a Konstantinápoly (ma Isztambul) - Bagdad vasútvonalat, melynek Isztambultól északra eső európai részét az Orient Expressz útvonalaként ismerjük. Ezzel akarták létrehozni a Berlin-Bizánc-Bagdad vasúti összeköttetést, vagy B-B-B tengelyt. Az angolok kezdetben támogatták a projektet, 1903 elején Balfour kormánya még azon igyekezett, hogy olcsó részesedést szerezzen az angol bankok számára, de mert aggasztotta őket Németország nyomulása az olaj felé, kiszálltak a projektből. 1903 áprilisában Anglia már csak úgy volt hajlandó résztvenni a projektben, ha legalább annyi részesedés jut a brit tőkének, mint a németnek. Ettől kezdve Anglia egyre kevesebb affinitással viseltetett a vasútépítés iránt, kiéleződtek az ellentétek, és minden német-angol tárgyaláson egészen a háború kitöréséig első helyen szerepelt a vasút kérdése, mint pl. Lord R. Haldane (1856-1928) híres küldetésének idején. Így 1912-ben sem a flottával kapcsolatos kérdések miatt hiúsult meg a megegyezés, hanem azért, mert Anglia 51% részesedést követelt az akkor már erősen kiépült vasútból. Anglia kilépett ugyan a projektből, de világos, hogy a vasútról valójában nem mondott le, sőt az egész területet akarta, csak megvárta, amíg Németország megépít amennyit csak tud, ha már elkezdte, aztán majd megszerzik. Franciaország különösebben nem ellenezte a vasutat, mert Németország méltányos részesedést ajánlott a francia tőkének, és Oroszország politikája is arra irányult, hogy a jó üzletnek ígérkező vállalkozásból kivegye a részét.                                                                                                                                    

Még mielőtt az Anatóliai Vasúttársaság nekikezdhetett volna a fúrások megindításának, II. Abdul Hamid szultán meggondolta magát, és tárgyalásokat kezdett az Anglo Persian Oil Company egyik leányvállalatával, a D’Arcy Exploration Company-val, 1908-ban. A vasúttal kapcsolatos nézeteltéréseket elvileg tisztázták ugyan, mégis a háború kitörése után az egyik első hadművelet Bászrából indult Bagdad elfoglalására. Ez 1917-ben sikerült is, a vasút tulajdonjoga pedig a háború után a San Remóban 1920-ban tartott konferencia határozatával az iraki olajmezőkkel a britek kezébe került, a mosuli olaj 25%-a a franciáké lett. Ennek előzménye volt a hírhedt Sykes-Picot titkos egyezmény. Az egyezményt Edward Gray brit külügyminiszter és Pierre Paul Combon francia nagykövet levélben körvonalazták 1916-ban. 1916 márciusában Szentpétervárott Sir Mark Sykes a háborús angol kormány állammtitkára és a francia Francois Georges Picot (a háború előtt beirúti főkonzul), az arabok háta mögött megállapodtak az Oszmán-birodalom arab területeinek egymásközti felosztásáról, Oroszország jóváhagyásával. Eszerint Mezopotámiát Nagy-Britannia kapja Bagdadtól a Perzsa-öbölig, Franciaország Kelet-Szíriát, Mosult és vidékét kapta volna. Végül Franciaország a mosuli olajból 25% részesedést kapott, azt a 25%-ot, ami egykor a Deutsche Banké volt, de egyelőre nem sok haszna lett belőle, mert a háború során legyengült Franciaországnak sem pénze sem eszköze nem volt az őt megillető olaj kitermelésére és elszállítására. A kitermelést csak 1927-ben kezdték meg.                    

A háború végére tehát Anglia területet és olajat szerzett.

A századforduló táján Németország számára egyre fontosabbá vált a 2000 km-es dél-keleti irányú kereskedelmi útvonal kiépítése Konstantinápolytól Bagdadon át egészen a Perzsa-öbölig, kezdetben a német ipar termékeinek a világkereskedelmi forgalomba történő bekapcsolására, majd az olaj fontosságának növekedésével a közel-keleti olajlelőhelyek folyékony aranyának Németországba szállítására, felvetődtek azonban katonai szempontok is. A szárazföldi szállításban csak a vasút jöhetett számításba, Kis-Ázsia vasúthálózatának kiépítése pedig még épphogy elkezdődött. A Berlin és Konstantinápoly közötti mintegy 2500 km-es távolságon az országok saját területükön vasúthálózatukat már kiépítették, és a Konstantinápoly-Konya 1000 km-es szakasz is elkészült már, de a további, Konya-Bagdad-Bászra-Perzsa-öböl 1000 km-es szakaszmég megépítésre várt. II. Vilmos császár még trónörökös korában közel került olyan katonai vezetőkhöz, akik egy Oroszországgal való katonai konfrontáció lehetőségével számoltak. Vilmosnak és a tábornokoknak az volt a véleménye, hogy egy esetleges Oroszország elleni háborúban Törökországot szövetségesként kell majd felhasználni. A török vasutak ezért nem csak gazdasági, hanem katonai és politikai szempontból is fontosak voltak Németország számára. Anglia pedig minden elképzelhető eszközt bevetett a vasút továbbépítésének megakadályozására, a diplomáciától a szabotázs akciókig. „A háború a politika folytatása más eszközökkel”-írta a porosz tábornok és hadtörténész Clausewitz, és Anglia eszerint járt el. Az angol kormány már 1901-ben ellenőrzése alá vonta az Európában alig ismert Kuvaitot, amely nem messze fekszik a Shatt-el-Arab torkolatától, és a Perzsa-öböl mentén Anglia új támaszpontokat épített ki. Morris Jastrow szavaival élve Anglia úgy érezte, hogy Bagdad és a Perzsa-öböl pisztoly Németország kezében. A vasútépítés megakadályozásáért, és az olajért folytatott több évi diplomáciai síkon vívott harcát pedig a háború kirobbantásával csatatérré tett országokban folytatta.

1871-ben egy szakértői bizottság földtani vizsgálatokat végzett a Tigris és az Eufrátesz közötti területen és megállapította, hogy a föld króm, antimon, ólom, cink mellett bőséges és jó minőségű olajat rejt magában, de van némi szén is. Megjegyezték, hogy a hatalmas terület szegényes szállítási lehetőségei miatt az orosz és amerikai lelőhelyekkel való versenyképessége kétséges.                                                                                                                                                                            

A Berlint Bagdadon át a Perzsa-öböllel összekapcsoló vasúti összeköttetés gondolatát elsőként Wilhelm von Pressel német mérnök vetette föl, akit 1871-ben az Anatóliai Vasúttársaság igazgatójának neveztek ki. Pressel megismerkedett Alfred von Kaullával a Wurttemburger Vereinsbank igazgatójával, aki bemutatta őt Georg von Siemens-nek, a Deutsche Bank igazgatójának. Pressel ötletében fantáziát láttak a bankárok, majd Kaulla és Siemens a javaslatot sajátjukként előadták II.Abdul Hamid szultánnak. Siemens, az érzéketlen, racionális bankár számára különösen ellenszenves volt a humánus természetű Pressel, akit kijátszott és elárult.                                                                                                                                                

A német nagyiparosok és bankárok lobbizni kezdtek a török vasúthálózat kiépítése érdekében, és a Deutsche Bank a török kincstártól 1887-ben megszerzett egy kisebb vasutat, amely a Boszporusz ázsiai partján fekvő Haidar-Pasha állomástól, amely Konstantinápoly külvárosa, a Márvány-tenger menti Ismid kikötőig húzódott. A török kormány ezen kívül koncessziót adott a banknak, hogy a vasutat Ismidtől Ankaráig tovább építse. Az üzlet megkötése előtt a Deutsche Bank kikérte Bismarck kancellár véleményét, aki válaszában nem ellenezte az üzletet, de jelezte, hogy különösebben támogatni sem fogja. Bismarcknak szilárd meggyőződése volt, hogy Németország nem érdekelt a török ügyekben, mert szerinte Németország így könnyebben szerezhet előnyöket a többi hatalom közel-keleti versengéséből. II. Vilmos viszont annál nagyobb figyelmet fordított Németország törökországi befolyásának kiépítésére. A török szultán 1893 februárjában a Deutsche Bank által alapított Anatóliai Vasúttársaságnak koncessziót adott az Ismid-Ankara vonalon lévő Eszkisehirtől Konyáig vezető szakaszon vasúti pálya építésére. Oroszország, Franciaország, és különösen Anglia ellenezte az új német koncessziót. Az angol követ tiltakozott a szultánnál és rámutatott, hogy a koncessziós szerződés sérti az angol vasúttársaság érdekeit, amely több, általuk épített normál nyomtávolságú vasút tulajdonosa volt. Az első kis-ázsiai vasutakat az angolok építették az Ottomán-birodalom területén. A Szmirna (Izmir)-Aydini 130 km-es vonalat 1860-ban, a Szmirna-Kasaba vonalat 1866-ban adták át a forgalomnak. Harmadikként a Mersin kikötővárosból Adanába (Sheidan) vezető vonalat építették meg, később meghosszabbították az Eufráteszig. E vonalak a következő negyed század alatt számottevő hálózattá bővültek. Németországnak azonban sikerült leküzdenie riválisai ellenállását. Kilátásba helyezte, hogy pénzügyi kérdésekben a német bankok nem fogják többé támogatni Angliát. Ez arra késztette az angol kormányt, hogy a német koncesszió elleni tiltakozástól elálljon. Az első 600 km-es szakasz építése 1892 decemberére Ankaráig már befejeződött. A Konyáig vezető további 400 km-es szakaszt 1896 júliusában adták át. A több mint 1000 km-es, Kaysarin át vezető Konyai-vasút, eredeti nevén Anatóliai-vasút építését tehát 1896 júliusában a németek befejezték. Az Anatóliai-vasút már eredetileg is a Bagdadon át a Perzsa-öbölig történő továbbépítés szándékával épült. Most már senki sem állíthatta, hogy Németországnak nincsenek érdekeltségei a Közel-Keleten.

II. Vilmos 1898-ban Palesztinába utazott, deklaráltan azért, hogy a szent helyre zarándokoljon, valójában azért, hogy útközben, 1898-októberében felkereshesse a „Magas Portát”, a szultán hivatalos székhelyét. Ugyanakkor Konstantinápolyban tartózkodott Georg von Siemens, a Siemens A. G. és a Deutsche Bank igazgatója, aki a konyai vasútvonalnak Bagdadig történő meghosszabbításáról és a Konstantinápoly külvárosában, a Boszporusz ázsiai partján fekvő Haydar-Pashában építendő kikötőről tárgyalt. A XIX. század végén épült kis-ázsiai vasutak közül a legjelentősebb a 91 km-es Anatóliai-vasút volt, melynek déli irányú-Konya-Mosul-Bagdad-Bászra-Perzsa-öböl- folytatása a tulajdonképpeni Bagdad-vasút. A Haydar-Pasha állomástól Izmírig a Boszporusz partján futó, 1870-ben átadott vasútvonalat már eredetileg is azzal a szándékkal építette a török állam, hogy később továbbépítik Bagdadon át a Perzsa-öbölig. Anatólia tartományban a vasút nyomvonala sziklás hegyeken, mély völgyeken, alagutakon és viaduktokon át vezet. A terep nehézségei ellenére az építkezés gyorsan haladt. 1892 decemberére az első 600 km-es szakasz építése Ankaráig már befejeződött. A Konyáig vezető 400 km-es szakasz 1896 júliusában történt átadása után Amerikában is megélénkült a Közép-Kelet ásványi kincsei, különösen a feltételezett olajlelőhelyek utáni érdeklődés.

1899-ben a USS „Kentucky” nevű hadihajó érkezett Konstantinápoly kikötőjébe. Miután horgonyt vetett, az Amerikai Egyesült Államok megbízásából egy jenki kért bebocsátást Abdul Hamid udvarába. Colby Mitchell Chester, Tehodore Roosevelt közeli barátja és a spanyol-amerikai háború veteránja, kormánya nevében azzal a megbízással érkezett a török szultánhoz, hogy az 1898-as örmény lázongások miatti török atrocitások ügyében közbelépjen. A felkelés során amerikai állampolgárok vagyonában és testi épségében is kár esett, Chester ezt kívánta rendezni a szultánnal. Chester, hogy a szultánnak legyen ideje átgondolni a dolgot, beutazta az országot úgymond tanulmányozandó az örmény kisebbség helyzetét, és kivizsgálni sérelmeik súlyosságát. Mialatt Chester bejárta a birodalom örmények lakta vidékeit, Abdul Hamid szultánnak volt ideje azon elmélkedni, hogy vajon mi közük van az örményeknek az amerikaiakhoz és az amerikaiaknak az örményekhez. Chester különös figyelmet fordított azokra a vidékekre, ahol a Föld alatt már Hérodotosz óta olajat sejtettek. Orrcimpái kitágultak, amerre olajszagot érzett. Visszaérkezvén Konstantinápolyba az örmények helyzetét sokkal kevésbé találta súlyosnak, mint ahogy azt a Times felfújta, az amerikai vagyonban esett kárt pedig 20.000 dollárra becsülte. Egyre többet beszélt a szultánnak a civilizáció áldásairól, a technikai haladásról, a gőzgépek és vasutak korszakáról és, hogy mennyivel könnyebb lenne egy ilyen hatalmas birodalmat, mint amilyen az Ottomán Birodalom, egy jól kiépített közlekedési hálózaton keresztül kormányozni. Majd nagyvonalú gesztussal azt javasolta a szultánnak, hogy építsenek egy nagykapacitású vasutat Sivastól Mosulon és Arghanan keresztül Perzsia északi határáig. Amerika szállítja a terveket és adja hozzá a dollárokat. Törökországnak csak a területet és a munkaerőt kell majd biztosítania. Chester javaslata szerint a vasútkoncesszióval együtt járt volna a pályától jobbra és balra 20 km-es sávban a föld kiaknázásának joga 99 évig. Chester gondosan elkerülte még a célzást is arra, hogy a Mosul környéki olajlelőhelyek és az arghanani rézbányák kincseit is ki akarja termelni. II.Abdul Hamid szultán, Allah felkentje üzletet szimatolt és bölcs előrelátással a Bagdad és Mosul környéki tulajdonjogokat állami tulajdonból saját nevére íratta át, így egyszerűbbnek látta az ügyet, mintha a koncessziódíjakat az állampénztáron keresztül kerülő úton kellene bevételeznie. A szultán biztosította Chesternek az előkoncessziós jogot, amelyet, hogy jogerős legyen, előbb a török parlamentnek kellett ratifikálnia. A ratifikálásig hátralévő időt a szultán azzal töltötte, hogy a körülötte nyüzsgő többi koncesszióvadásznak kegyesen audienciát adott, hogy minél több információt kiszedjen belőlük. Két angol is előállt, hogy valamelyik muzulmán pasa vagy nagyvezír bizonyos területeket már neki ígért oda. Az egyik valóban misszionárius volt és Harwoodnak hívták, a másik az álmisszionáriustól becsapott Knox D’Arcy volt. A meghallgatásokon mindig ugyanazok a városnevek fordultak elő, amelyekről a németek is beszéltek: Kirkuk és Mosul, a régi Babilon országában. Az „olaj” szó kiejtését pedig minden igénylő gondosan kerülte, noha valójában csak az olajról volt szó. A császár a szent helyekre való zarándoklata után 1898 októberében nyilvános beszédet mondott Damaszkuszban, melyben 300 millió mohamedán és kalifájuk, a török szultán védelmezőjének nevezte magát. Ez a beszéd nagyon imponált II. Abdul Hamid szultánnak, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Deutsche Bank a Bagdad-vasút várva várt nagy jelentőségű koncesszióját megkapja, a kikötő építésre vonatkozó koncessziót pedig már 1899. január havában megadta a szultán. A Deutsche Bank ezen kívül egész sor előjogot szerzett, amellyel a német mérnökök mindent megvalósíthattak, amit Colby Mitchell Chester ellentengernagy az amerikaiak számára hiába próbált elérni.

A szultán hosszú vívódás után meghozta nehéz döntését, hogy kinek adja a koncessziót, de amikor a németek ajánlata mellett döntött, nem sejtette, hogy az Ottomán Birodalom sorsa ezzel megpecsételődött.                                                                                                            

Szentpétervárott nagyon barátságtalanul fogadták Haydar-pasha kikötőjének építésére kapott német koncesszió, de méginkább a Bagdad-vasút tervének hírét, a 300 millió mohamedán védelmezésére vonatkozó kijelentés pedig riadalmat keltett. Vajon ki ellen akarja megvédeni Vilmos a mohamedánokat? A berlini orosz nagykövet abbéli aggodalmának adott hangot Bülow külügyi államtitkár előtt, hogy Németország gazdasági sikerei politikai hegemóniára vezetnek Törökországban. Oroszország ezt nem engedheti meg. Bülow államtitkár meg akarta magyarázni az orosz követnek, hogy Németországnak fogyasztói piacokra van szüksége, Németországnak – mondotta - kizárólag gazdasági céljai vannak Törökországban, és nincs szándékában Oroszország politikai törekvéseit gátolni.

1899-ben a cári kormány azzal a javaslattal fordult Berlinhez, hogy a tengerszorosokra vonatkozólag kössenek formális egyezséget. A cári kormány ezt azzal indokolta, hogy fenn akarja tartani az Ottomán-birodalom épségét, mivel Oroszország érdekei nem engedik meg, hogy a tengerszorosok külföldi befolyás alá kerüljenek. Abban az esetben, ha ez a veszély fenyegetne, de csakis ebben az esetben, Oroszország kénytelen lesz a tengerszorosok ellenőrzését saját kezébe venni. Az orosz kormány azt javasolta Németországnak, hogy formálisan ismerje el Oroszország jogát e lépésre, aminek ellenében Oroszország arra kötelezné magát, hogy nem fogja akadályozni a németek kisázsiai vasúti vállalkozásait. A német kormány Oroszország ajánlatát visszautasította, mert Németország helyzete abban az időben rendkívül kedvezően alakult, és semmi szüksége nem volt arra, hogy Oroszországnak a tengerszorosok ellenőrzéséhez való jogát-akárcsak feltételesen is - elismerje.

Azután, hogy Oroszország megszerezte Port-Arthurt, Anglia Németország barátságát kereste. A fasodai incidens után pedig Franciaország is ezt tette. Ilyen körülmények között Németországnak nem volt szüksége arra, hogy Törökországban visszafogja magát. Fölöslegesnek tartotta, hogy tartós kapcsolatot építsen Oroszországgal és megváltoztassa az Oroszország és Anglia közötti egyensúlyi politikát.

A távol-keleti japán terjeszkedés lekötötte a cári Oroszország erejét. Az orosz diplomácia nem tudta megállítani a német érdekeltségek Törökországba való behatolását. A szultán 1899. november 27.-ei irádéjában (parancs) kihirdette, hogy a német társaság nyolc évre szóló koncessziót kapott a Konya-Bagdad-Bászra vasútvonal megépítésére. A részleteket - mondotta továbbá az irádé - a koncessziós szerződés fogja majd tartalmazni.

A „Bagdadi-koncesszió” négynyelvű okirata.

1903. március 5.-én a Deutsche Bank végre aláírhatta a várva-várt „Bagdadi-koncessziót,” mely a már meglévő Konyai-vasút, eredeti nevén Anatóliai-vasút továbbépítésére szólt. 1903-ban az Anatóliai-vasút folytatásaként a Deutsche Bank finanszírozásával megkezdték,a legendás Bagdad-vasút építését, és a Konyától a Toros hegységig vezető 200 km-es szakasz már 1904-ben elkészült. Ezt követően azonban a nagyhatalmak közötti diplomáciai csatározások miatt az építkezés évekig szünetelt. A következő, rövid szakaszt csak 1911-ben adták át. A nagyhatalmak nyomására egy nemzetközi konzorcium alakult az építkezés folytatására, emellett egy francia-angol egyesülés is létrejött, hogy megépítse a Bagdad-vasút versenyvonalát Tripolitól, a Földközi-tenger partjától Homoszon, Mezopotámián át Bagdadig. Ennek nyomvonalát fele olyan hosszúra tervezték, mint az eredeti török-német vasútét. Pétervárott attól tartottak, hogy a németek gúzsbakötik Törökországot. Az orosz diplomáciának valamennyit mégis sikerült Oroszország érdekeiből kiharcolnia. 1900 áprilisában a szultán tíz évre kötelezettséget vállalt Oroszországgal szemben, hogy nem ad vasútépítési koncessziókat külföldieknek a Kis-Ázsia, Földközi-tenger, és az orosz Kaukázus által határolt területekre. Kuropatkin tábornok, hadügyminiszter amiatt aggódott, hogy „a németek be akarják keríteni Oroszországot Polangentől Erzurumig.” Németországnak Törökországba való behatolása, különösen a Perzsa-öböl felé irányuló vasútépítési törekvése Anglia érdekeit is érzékenyen érintette. Ezek a területek egyrészt kordonként zárták el India féltett határait, másrészt a mezopotámiai olajlelőhelyek tervezett megszerzése veszélybe került. Az angol kormány 1901-ben óvatosságból ellenőrzése alá vonta az Európában alig ismert Kuvaitot, amely nem messze fekszik a Schatt-el-Arab torkolatától és a Perzsa-öböl mentén Anglia új támaszpontokat épített ki.A XIX. század végén tehát ez volt a helyzet Európában: A Franciaországgal és Oroszországgal vetélkedő Anglia a fiatal Német-birodalomban új riválisra talált. Németország annak ellenére, hogy külsőleg bizonyos mértékben újra közeledett Oroszországhoz, a francia-orosz blokk ellensége maradt, és egyidejűleg Anglia versenytársa lett. A kérdés most az volt, hogy mely ellentétek bizonyulnak nagyobbnak: Anglia és Németország ellentétei-e, vagy Anglia és a francia-orosz blokk ellentétei? Másképp fogalmazva a lehetséges három szövetségi rendszer közül melyik lesz életképesebb: Az angol-francia-orosz antant-e, az angol-német blokk-e, vagy pedig az Anglia elleni szárazföldi liga? A történelem a kérdést az első változat javára döntötte el.

1909-ben, mielőtt a D’Arcy Exploration Company-val történt tárgyalások döntéshez vezettek volna, II. Abdul Hamid szultánnak le kellett mondania a trónról, mert az Ifjú Törökök nevű mozgalom vette át a hatalmat, akik az Egyesült Államokkal szimpatizáltak. Ennek következtében az Angorától kelete fekvő, 27 mérföldnyi széles földsáv koncesszióját M. Chester tengernagy kapta meg. A megállapodást rendben aláírták és lepecsételték, de jóváhagyására az 1911. évi török-olasz háború kitörése miatt már nem került sor. 1912-ben végre a brit ésdekeltségek is közelebb kerültek a mosuli olajvidékhez, bár az olajra az olcsó és bőséges perzsa olaj miatt még nem volt szükségük. Mosul a földközi-tengeri flotta üzemanyagellátó bázisának ígérkezett, Perzsiában pedig a Masjed-i Soleiman olajmező látta el az Indiai-óceánon hajózó Grand Fleet csatahajóit.

Mint az üzleti életben általában, az olajüzletben is szokás az egyszer már bevált üzleti manőverek, trükkök ötletek lemásolása. Rockefellernek a BRANOBEL elleni orvtámadása igen sikeresnek bizonyult, amikor ügynökei közvetítésével rávette a Nobel fivéreket, hogy lépjenek be az 1912-ben Londonban megalapított Orosz Finomítók Úniójába. Sir Henri Deterding, az első európai olajkartell szellemi szülőatyja, Rockefeller trükkjét tanulságos és követendő példának tekintette. Ha már a németek olajszomjának oltását nem tudta megakadályozni, legalább keretek közé kellett szorítani. Deterding csalétket helyezett ki azt remélve, hogy a németek-akik 1910 körül kerek száz nemzetközi kartellben voltak érdekeltek-ráharapnak. Ha az első európai olajkartell atyja Deterding volt, akkor anyja az angol és német nagybankok vezetői voltak és „Petrolemúnió”-nak nevezték. A teljes nevén Európai Kőolaj Egyesülés nevű szervezet deklarált célja volt a Mosul környéki olajmezők olajának „igazságos” elosztása. Ahhoz, hogy Németországot a kartellbe felvegyék és a mosuli olajból részesedjék, feltételül szabták, hogy a Bagdad-vasút Bagdadon túli részének kiépítéséről a németek mondjanak le. Németország a Bagdad-Bászra-Perzsa-öböl szakasz megépítéséről lemondott, mert Mosul Bagdad előtt van és nem utána. Amikor azonban valóban olajat találtak a sivatagban és Németországba akarták szállítani, a Török Nemzeti Bank vezetőinek homloka összeráncolódott. A Deutsche Bank vezetőinek minden oldalról megvilágították a problémát és megmagyarázták, hogy egyedül semmire sem mennek. Anglia segítsége kellene hozzá, és biztosak benne, hogy az angolok az „Európai Pertoleum Únió” szervezetében segíteni fognak. Azonkívül Törökországnak is szüksége van természeti kincseire. A Deutsche Bank képviselői kötelességtudóan bólintottak.Nem tűnt fel nekik, hogy a muszlim tisztviselő, aki ezeket a javaslatokat eléjük terjesztette, a Rajna menti Kölnben született angol volt, név szerint Sir Ernest Cassel, VII.Edward király bizalmas barátja és Winston Churchill hűséges támogatója. A Deutsche Bank képviselői örömtől sugárzó arccal találkoztak Deterdinggel, és a találkozás eredményeként a Közel-Kelet egén fölragyogott az új csillag: a Török Petróleum Társaság. Részvényeit fölöttébb igazságosan osztották el. 50%-ot a Török Nemzeti Bank, 25%-ot az angolok, 25%-ot a németek kaptak. A német olajemberek sokat adtak arra, hogy a mosuli olajforrások folyékony aranyából az angolokkal egyenrangú félként részesedjenek, de korán örültek. Másfél évi házasság után az angolok válókeresetet nyújtottak be. Mit válás! Egyszerűen kidobták a németeket az üzletből. Valahogy úgy, ahogy az idegen fészekbe tojt kakukktojásból kikelt kakukkfióka kilöki a fészekből az énekesmadár fiókát. A Török Nemzeti Bank mint házigazda mindehhez nem szólt egy szót sem, de nem is akart szólni, hiszen az angolok egyik közvetítője Sir Ernest Cassel a bank elnöke is volt egyben, az angol-török tisztviselő a Török Nemzeti Bank részvénypakettjét pedig titokban átjátszotta az Anglo-Persian Oil Company-nak. Az APOC ezzel a Török Petróleum Társaság részvényeinek több mint 75%-ának birtokába jutott, a német tulajdonban lévő részvényeket pedig egyszerűen bevonta. Az angol vezetés alá került átalakított társaságban egy magánszemély bukkant föl, akit a bank egyik igazgatójának neveztek ki, és később „Mr Five Percent”-nek, vagyis Öt Százalék Úrnak kezdtek nevezni. A szerencse fia egy örmény származású, 1902 óta angol állampolgárságú párizsi lakos, névszerint Calouste Sarkis Gulbenkian. Sir Ernest Cassel és Henry Deterding között Gulbenkian volt a közvetítő, az 5% pedig a Turkisch Petroleum Company nevű konzorciumban való tészesedése volt. Megállapodásukat 1914.június 28.-án ütötték nyélbe azon a napon, amikor Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét Szarajevóban meggyilkolták.

A jó előre kitervelt háború egyik első hadművelete Bászrából indult Bagdad elfoglalására. A Sarikamisnál elszenvedett megsemmisítő török vereség után Erich von Felkenhayn német főparancsnok meggyőze a Monarchia vezérkari főnökét, Conrad von Hötzendorfot Szerbia elfoglalásának fontosságáról, így ugyanis képesek lennének vasúton hadianyagot és katonákat szállítani az Ottomán Birodalom támogatására. A szövetségesek kívánságára és parancsára a szerb vezérkar mindenáron meg akarta akadályozni, hogy a tengelyhatalmak kapcsolatot tartsanak Konstantinápollyal, de Szerbia magára maradt. August von Mackensen német tábornok Szerbia legyőzésével 1915-ben megnyitotta az utat Konstantinápolyba, de a további 1255 mérföldes vasútvonalnak mintegy 1/3-a nem készült még el. Vágányokat fektettek és fúrásokat végeztek, kutakat ástak a szomjas munkásoknak és a mozdonyoknak olyan vidékeken, ahol víz helyett olaj bugyogott a földből. A háború végéig megépítették a Bagdad-vasút folytatását Nusaybinig, egy leágazással Halebig (Aleppo). Néhány angol vállalkozó rabló beduin törzseket bérelt fel és a vasútépítést rockefelleri módszerekkel, szabotázzsal és fegyveres rajtaütésel igyekezett önhatalmúlag megakadályozni. Az 1916-ban az angolok manipulációival kirobbantott arab nemzeti felkelés során is több sikeres pályamerényletet hajtottak végre „Arábiai Lawrence” vezetésével a megtévesztett arab felkelők, állomásokat és hidakat robbantottak föl a Bagdad-vasúton és a Heyaz-vasúton. Magasabb szinten a perzsiai és iraki angol ügyvivők a kuvaiti sejkkel, az áruló török vazallussal tárgyaltak, hogy országukat brit protektorátussá tegyék. Nem tudták, hogy Mc Mahon iraki ügyvivő magánéletében a Royal Dutch Shell igazgatója volt. A társaságok egyezkedésének eredményeként a Tripoli-Haleb vonal is elkészült, csatlakozva a Bagdad-vasút eredeti nyomvonalához. Megépült a Bagdadtól északra, Szamarrába vezető vonalrész is. A Nusaybin-Szamarra közötti mintegy 500 km-es szakaszt már az iraki kormány építtette meg, és 1940.július 15.-én indult az első vonat. Ezzel a vonal teljes hosszában járhatóvá vált.

A Perzsa-öböltől, Bászrából Bagdadon át Kirkuk olajvidékéig vezető vasutat, amelynek funkciója kifejezetten a kirkuki olajmezők folyékony aranyának elszállítása volt, a háború alatt az angolok építették meg, a háborús sietség miatt az 1435 mm ún. európai normál nyomtávolság helyett ideiglenesen 1000 mm-es nyomtávolsággal. Így ugyanis fele annyi földmunkát kellett végezni, ez pedig jelentősen gyorsította az építkezés előrehaladását.

A Bagdad-vasút megépítéséhez való makacs ragaszkodásával Németország egyszerre rontotta el Angliához és Oroszországhoz fűződő viszonyát, amely az első világháború/olajháború kirobbantásához vezetett, de magára haragította Amerikát is. Ezért 1918-ban súlyos árat fizetett, és nem különben az Oszmán-Birodalom és az Osztrák-Magyar Monarchia. Anglia nem tűrte el az érdekszférájához történő német közeledést, és háború kirobbantásával akadályozta ezt meg.

Morris Jastrow szavaival élve Anglia úgy érezte, hogy Bagdad és a Perzsa-öböl pisztoly Németország kezében.

Wilhelm von Pressel álma, a Berlin-Bagdad tengely.

 Az Adana tartományban emelkedő, impozáns látványt nyújtó Giaurdere viaduktot Philipp Holzmann frankfurti mérnök és vállalkozó cége építette 1917-1918-ban. A bravúros alkotás a vasútvonal 307,106 és 307,278 km-e között 172 m-t áthidalva egy 1200 m sugarú körív részeként ível 93 m magasságban. A három fő ívnyílás egyenként 25 m széles.

A gazdasági vállalkozások történetének kétségkívül legviszontagságosabb projektje a Bagdad-vasút építése volt, amelyet Anglia és Oroszország élesen ellenzett. A vasút egy mérnöki mestermű, és az akkori idők idők legösszetetteb infrastruktúrális projektje volt. 1903-ban a Deutsche Bank megvásárolta a Steaua Romana olajtársaságot, így a Keleti-és Déli Kárpátokban jelentős olajlelőhelyek birtokába jutott. A román olajmezőkön termett aranymárkákból az Anatóliai-vasút folytatásaként épülő „Bagdadi koncesszió” tőkeigénye ezzel biztosítva volt. Az építési munkálatokat Pilipp Holzmann frankfurti mérnök és vállalkozó cége végezte. Anatólia tartományban a vasút nyomvonala sziklás hegyeken, mély völgyeken, alagutakon és viaduktokon át vezet. A terep nehézségei ellenére az építkezés gyorsan haladt. A Taurus-hegységen átvezető első 200 km-es szakaszt már 1904-ben átadták, az építkezés ezután a nagyhatalmak diplomáciai csatározásai miatt évekig szünetelt. A következő 38 km-es szakaszt csak 1911-ben adták át. A Bagdad-vasút megépítéséhez való makacs ragaszkodásával Németország egyszerre rontotta el Angliához és Oroszországhoz fűződő viszonyát, de magára haragította Amerikát is. Morris Jastrow szavaival élve Anglia úgy érezte, hogy Bagdad és a Perzsa-öböl pisztoly Németország kezében, és Bismarcknak igaza volt, amikor megjósolta, hogy Anglia és Oroszország közeledése veszélyt jelent Németországra.

A török vasúthálózat 1918-ban.

Vonalszakasz megnevezése	Vonalhossz	Megnyitás ideje	Megjegyzés
Yenice-Adana	24 km	1886	A Mersin-Adana vasút része
Konya-Bulgurlu	200 km	1904. okt.25.
Bulgurlu-Ulukisla	38 km	1911. lúl.1.
Dorak-Yenice	18 km	1912. ápr.27.
Adana-Toprakkale-Mamure	97 km	1912. ápr.27.	Az 1913. nov.1.-én megnyitott Branc-Iskenderun vonal része.
Radschu-Muslimiyya-Dscharablus	188 km	1912. dec.15
Muslimiyya-Aleppo	15 km	1912. dec.15.
Ulukisla-Karapinar	53 km	1912. dec.21.
Sumika-Bagdad	61 km	1914. jún.2.
Dscharablus-Magas Abyad	101 km	1914. júl.11.
Istabulat-Sumika	37 km	1914. aug.27.
Samarra-Istabulat	21 km	1914. okt.7.
Magas Abyad-at-Tulaim	62 km	1915. jún.1
Tulaim at-Rasulaim	41 km	1915. júl.23.
Islahiye-Radschu	46 km	1915. okt.19.
Rasulain-Darbiziyya	61 km	1917. február
Mamure-Islahiye	54 km	1917. aug1.	Elágazás Nurgebirge felé
Darbiziyya-Nusaybin	59 km	1918. jún.30.
Karapinar-Dorak	37 km	1918. okt.9.	Ulukisla és Dorak között 37 alagút épült
Nusaybin-Magas Ziwan		1933
Magas Ziwan-Magas Kotschek		1935. máj.2.	82 km Nusaybin-Magas Kutschak mentén
Magas Kutschak-Samarra	384 km	1940. júl.15.	A vasútvonal Isztambultól Bagdadig járható

A Bagdad-vasút építésének ütemezése.

A MEZOPOTÁMIAI ÉS A KAUKÁZUSI FRONT

1914 szeptemberében Oroszország nagysietve megszállta a galíciai olajmezőket, majd nyolc hónappal később, amikor visszavonulásra kényszerültek, 350.000 tonna nyersolajat megsemmisítettek. Október közepét követően a keleti fronton a Visztulától és a San folyótól meginduló Orosz támadás kibontakozásával a központi hatalmak védelmére mind elviselhetetlenebb nyomás nehezedett. A német katonai és politikai vezetést ez arra késztette, hogy az orosz támadás erejének fékezése érdekében Törökország Oroszország elleni katonai fellépését most már mindenképpen sürgesse. Az augusztus 2.-i titkos német-török egyezmény és még inkább a török gazdaság és hadsereg német ellenőrzése-melynek további nyomatékot adott a Goeben és Breslau cirkáló isztambuli tartózkodása és több újabb német kölcsön-már a háború kezdetétől szilárdan a központi hatalmakhoz láncolta Törökországot. A háborúba való Németország melletti belépés ideje és módja körül még viták folytak a belépést egyébként helyeslő török vezetők köreiben is, és nem lehetett teljesen figyelmen kívül hagyni a belépést ellenző török személyiségek befolyását sem. A Dardanellák és a Boszporusz őre habozott egy darabig mielőtt görbe kardját megmarkolta volna, hiszen életbölcsességéhez tartozott, hogy: „Minden sietség az ördög műve.”Ismail Enver pasa hadügyminiszter, a németek barátja-aki a török vezetés németbarát szárnyának főembere volt-egy Anglia elleni akcióval, Egyiptom visszaszerzésével akarta indítani Törökország hadbalépését Németország oldalán. Ausztria-Magyarország ezt élesen ellenezte, mert a török részvételt elsősorban a Balkánon és Oroszország ellen kívánta hasznosítani. Németország is az oroszok elleni fellépést kívánta, de mindaddig nem tartotta ezt sürgősnek, amíg nem kényszerült kétfrontos harcra. Ennek kialakulásával már egyre erélyesebben sürgette Törökország hadbalépését Oroszország ellen. A törökországi német katonai misszió vezetője - Otto Liman von Sanders tábornok - és Enver pasa kialakították közös stratégiájukat. A két fronton egyszerre folyó háborúban nagy hangsúlyt kapott az ellenség nyugati és keleti frontja közötti összeköttetés elvágása, a tengerszorosok elaknásítása, az antant hajózás ellehetetlenítése. A tengerszorosok német ellenőrzésének megszilárdításához Törökország semlegességét fel kellett adni. Törökországnak Oroszország elleni aktív hadműveleteire azért is szükség volt, mert a Kaukázuson túli orosz területek megtámadásával megkönnyítették a hozzáférést a bakui olajmezőkhöz, valamint a fekete-tengeri orosz kikötők bombázásával a keleti frontról történő erőelvonásra lehetett késztetni az orosz hadvezetést. Október végén Enver pasa elérkezettnek látta az időt, hogy parancsot adjon a török flotta parancsnokának-Souchon admirálisnak-a Fekete-tenger orosz kikötőinek bombázására. A Jawus és a Midilli (a Goeben és a Breslau török neve) valamint öt kisebb török hadihajó október 28.-án bombatámadást intézett Odessza, Szevasztopol, Feodoszija, és Novorosszíjszk kikötői ellen, elsüllyesztve több szállító hajót és egy orosz ágyúnaszádot. Válaszul Anglia, Franciaország és Oroszország megszakította Törökországgal a diplomáciai kapcsolatot és követelte a török kormánytól, hogy utasítsa ki a német katonai és haditengerészeti erőket. A török kormány ezt nem tudta és nem is akarta teljesíteni. November 3.-án Oroszország hadat üzent. Még aznap antant hadihajók bombázni kezdték a Dardanellák külső erődjeit, november 5.-én pedig hadat üzent Anglia és Franciaország is. Anglia proklamálta Egyiptom fölötti protektorátusát és Ciprus annektálását. Mindkettő már korábban is Anglia birtokában volt, de a szultán formális jogi uralma az ideig megmaradt. Törökország hadbalépése arra kényszerítette az orosz és angol hadvezetést, hogy azonnal gondoskodjanak a Kaukázuson túli és az egyiptomi haderők megerősítéséről, amely a főbb frontokra összpontosítható orosz és német haderők némi megosztását kívánta. A török főerőket képviselő 1. és 2. hadsereg csapatait a főváros védelmére és a tengerszorosok kapuőrének szerepére összpontosították. A 150.000 főnyi török 3. hadseregnek az Oszmán-birodalom észak-keleti sarkát szánták felvonulási területként. Feladata az orosz-perzsa olajvidékre való előretörés volt. A 3. hadsereg a Kaukázuson túli kb. 100.000-es létszámú orosz sereg ellen vonult, majd megütközött. A határ közelében koncentrált orosz erők már a hadiállapot beálltakor gyors támadást indítottak Erzurum ellen, melyet a törökök elhárítottak. Nagyobb ütközetre december végén-január elején került sor, Sarikamis térségében, ahol a törökök nagy erővel támadtak, de az oroszok végül fényes győzelmet arattak és a 3. török hadsereg fele megsemmisült.

                                                              

Ismail Enver pasa és Otto von Feldmann tábornok szemlét tart.

Orosz lövészárok Sarikamisnál. 1914.december 29.-1915.január 2.

A 3. török hadsereg hegyivadászai a Kaukázusban.

A hadszíntér ezután Törökország területére és Perzsia északi azerbajdzsánok lakta részére tevődött át. Először a törökök nyomultak be Perzsia angol ellenőrzés alatt álló területére, majd az orosz csapatok. Noha a sarikamisi győzelem után az oroszok Perzsia északkeleti részén is visszaűzték a törököket, azok megvetették lábukat Perzsia határainál. 1914-ben a török hadvezetés még nem volt felkészülve arra, hogy Mezopotámiában is harcoljon. A Bagdad -vasút, mely a csapatmozgásokat és a hadtáp feladatokat elláthatta volna, ugyanis nem készült még el. Mosultól északra és délre többszáz km-es szakaszon - Nusaybin és Tikrit között - az építés még folyamatban volt. A Konstantinápoly-Bagdad vasútvonal 1255 mérföldes hosszából még csak 867 mérföld vasúti pálya volt lefektetve. Továbbá nem készült még el a Kis-Ázsián átvezető szakasz Amanisz és a Taurus hegység alatti több alagútja sem. Az angolok viszont fölkészültek a harcra a Perzsa-öbölnél. Ez a felkészülés eleinte a Perzsa-öbölben lévő Anglo-Persian Oil Company olajlelőhelyek és az abadáni olajfinomító védelme jegyében folyt, amelyek 1914-től 51%-ban Winston Churchill tulajdonában voltak, majd később a mezopotámiai támadó hadjárat kapujává vált. 1908-tól kezdődően az Angol-Perzsa Olajvállalat, mely a mai British Petroleum egyik jogelődje, jelentős olajlelőhelyeket talált a Perzsa öbölben. Az angolok az 1912-től termelésbe vontkutak olajának és az abadáni finomító termékeinek szárazföldi szállítását a Bagdad-vasúton szerették volna biztosítani a későbbiekben, de a háború előtt erről lemondtak. Később világossá vált, hogy csak látszólag, valójában az egész területet akarták megszerezni, miután Németország megépít a vasúból amennyit tud. Az angolok már Törökország hadbalépése előtt-1914 szeptemberétől-mintegy 5000 fő indiai katonákból álló expedícióshadsereget állomásoztattak a Perzsa-öbölben kezdetben az 1914-től Winston Curchill 51%-os tulajdonában lévő olajlelőhelyek és az abadani olajfinomító védelmére, majd a Bagdad-vasút nyomvonala menti területek elfoglalására. Az angol fennhatóság alatt álló Perzsa-öbölbeli Bahrein szigeteken az angol-indiai expedíciós haderő már október végén összegyűlt és felkészült a harcra. A Törökországgal való hadiállapot beálltával Kuvaitból kihajózva azonnal offenzívába lendültek a Perzsa-öböl északi partján, és a Tigris mentén fölfelé nyomulva 1914.november 22.-én elfoglalták Bászra városát. Bászra elfoglalása után bázisként szolgált a további offenzívához, valamint az arabokat és kurdokat a törökök elleni lázadásra uszító propaganda-hadjárat számára. Az arab és kurd lázadásra való felhívás válasz volt a törökök november közepén meghirdetett „szent háborújára”. A török kormány ugyanis küzdelmét az iszlám harcaként igyekezett feltüntetni és felszólította India, Jáva, Algéria, Marokkó,Tunézia, Egyiptom, Perzsia, Turán, Bokhara és a Kaukázus iszlám hitű lakosait, hogy lázadjanak fel az angolok, franciák és oroszok uralma ellen. A felhívás hatása a Törökországon kívüli iszlám világban csekély volt, de feltüzelte a törököket a saját birodalmukon belül élő nem iszlám hitűek ellen, aminek következménye lett másfél millió örmény lemészárlása és deportálása 1915-ben.

 A háború eseményei és az angolok ígéretei felcsillantották a reményt az Ottomán Birodalom területén élő nagyszámú arab népességben egy független arab állam létrehozására. McMahon, Nagy-Britannia közel-keleti ügyvivője, akiről nem tudták, hogy magánéletében a Royal Dutch Shell igazgatója, ígéretet tett a Thomas Edward Lawrence által ideiglenes szövetségbe tömörített arab törzsek vezetőinek, hogy ha szembefordulnak a törökökkel és támogatják az antant csapatok harcát, akkor győzelem esetén a háború után támogatni fogják egy független arab állam megalapítását. (Az angolok később hasonló értelmű ígéretet tettek a zsidók számára 1917-ben, ez volt az ún. „Balfour deklaráció”.) Hosszas diplomáciai egyezkedés után Angliának 1916 júniusában sikerült kirobbantania az arab nemzeti felkelést, amelyben jelentős szerepet kapott egy angol régész, katona, és író, T. E.Lawrence, aki „Arábiai Lawrwnce” néven vált széles körben ismertté. Az antant 1915-ben Gallipolinál elszenvedett megsemmisítő veresége szükségessé tette Anglia számára, hogy a török seregek lekötésével megvédjék Egyiptomot, és a háború után lojális államot hozzanak létre a területen. Ennek a tervnek megvalósításához összekötőnek vezényelték Feiszál emír táborába Lawrence-t. Az arab szabadcsapatok 1916 és 1918 között Lawrwnce vezetésével több sikeres pályamerényletet hajtottak végre a Heyaz-és a Bagdad-vasút ellen, állomásokat és hidakat robbantottak fel, megtámadtak török csapatokat.

A párizsi béketárgyalásokon Lawrence Feiszál emír delegációjának tagja volt. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az antant nem szándékozik betartani a törökök elleni lázadás szításakor az araboknak tett ígéretét, ami a Sykes-Picot egyezmény nyilvánosságra kerülése után egyébként is várható volt.

A brit hadsereg megkezdte Bászra bázisról az előre nyomulást és a Tigris mentén 60 km-t haladva fölfelé elfoglalták Al-Qurna városát. A Tigris mentén megkezdték a támadást Bászrából az Eufrátesz alsó folyása felé is. A Bagdad-vasút elkészült szakaszai jól teljesítették azt a funkciót, amelyet a németek szántak neki. A vasút kitűnő német személyzetével sok munkát adott a délről fölfelé törő angol csapatoknak és - amint Van Leon mondja – a világ álmélkodással ugyan, de kénytelen volt tudomásul venni, hogy a törökök jó vezetés alatt éppen olyan jó katonák 1918-ban, mint 1288-ban voltak, amikor a szeldzsuk törökök meghódították egész ázsiát és először vetettek sóvár pillantásokat a Boszporuszon át a császári Bizánc bevehetetlen falaira.

Törökország belépése a háborúba annak ellenére, hogy 300.000 kiképzett katonával és 1 millió besorozott férfival gyarapította a központi hatalmak személyi állományát, nem befolyásolta jelentősen a fő frontokon folyó harcokat. Jelentősége inkább abban állt, hogy először: szilárdan elzárta a tengerszorosokat az antant csapatok elől, lehetetlenné téve ezzel az orosz haderők hadtáp ellátását nyugati irányból, illetve a csapatok jelentősebb átcsoportosítását a keleti hadszíntérről a nyugatira és fordítva. Ily módon Oroszország számára csak Arhangelszk vagy Vlagyivosztok felé vezető jelentőskerülő út maradt. Másodszor: -legalábbis 1914 őszén és telén-a balkáni semlegesek és Olaszország központi hatalmak elleni orientálódását feltartotta.

Harmadszor: A Baku és Mosul környéki olajmezők folyékony aranya a két területet az elkövetkező harcok fontos célpontjává tette. Németország nem bízott egészen a török, azaz akkor még Oszmán-birodalom területén történő olajtermelésben, ezért a bakui olajmezők elfoglalását tűzte ki célul, ez volt a kaukázusi front megnyitásának oka. Ennek eléréséhez az orosz erők lekötésére a török hadsereg hasznos eszköznek bizonyult, de a németek nem bíztak egészen a törökök hűségében sem. Németországnak aggodalmai voltak Törökország szövetségesi hűségét illetően, attól tartottak, hogy esetleg különbékét köt az angolokkal, ezért a térségbe vezényelték Kress von Kressenstein tábornokot a 4. hadsereg élén, aki a bakui olajmezőket elfoglalta. Csakhogy az olajlelőhelyeket a szövetségesek is meg akarták szerezni. 

 Az 1917. november 7.-i bolsevik hatalomátvétel után az antant, mivel már nem számíthatott Oroszországra, intervenciós csapatokat küldött egykori szövetségesük értékes területeinek megszerzésére, akik többé-kevésbé együttműködtek az orosz ellenforradalmi erőkkel. Az Orosz Birodalom bukása után zűrzavaros polgárháborús állapotok alakultak ki Oroszországban. A Don mellékén, Novocserkasszkban német csapatok védőszárnyai alatt ellenforradalmi góc keletkezett. Itt rendezte be Szergej Kalegyin kozák atamán vezetésével főhadiszállását a „Bizottság a haza és a forradalom megmentéséért” elnevezésű szervezet. A németektől támogatott kijevi ukrán központi radával, és a forradalom Don-vidéken gyülekező ellenfeleivel szoros együttműködésben fölállították a fehér ideológia (restauráció) védelmezőiből álló önkéntes Doni Hadsereget a Pétervárról menekült Lavr Kornyilov és Anton Gyenyikin tábornokok számára. Feladatuk volt, hogy Rosztovon át a Donyeck-medencébe törve megszerezzék a nyugati iparvidék szén és vasérc vagyona, valamint a kaukázusi olaj, és szállítási útvonalai fölötti ellenőrzést a németek számára. Eközben Kornyilov 1918. április 17.-én Jekatyerinodar ostrománál elesett. Az orosz-török-perzsa hármashatáron megmerevedett arcvonalak közben fölbomlottak. A Perzsiában és Örményországban lévő szovjet csapatokat Lenin visszavonta. Ezalatt Anglia és Franciaország képviselői Párizsban találkoztak, hogy volt orosz szövetségesük területeinek szétdarabolásáról titkos szerződést írjanak alá. A britek Perzsiából, többszáz kilométer távolságból a bakui eszerek és mensevikek jóváhagyásával Apsheronszkba küldték Bicserakov ezredest, hogy a „demokrácia védőbástyáját, a szabad Georgiát” az ázsiai bolsevizmustól megvédje. Majd átirányították Enzeliből Lionel Dunsterville vezérőrnagyot, akinek a Baku környéki olajmezők elfoglalására létrehozott 10.000 fős Dunsterforce elnevezésű elit alakulatával Bicserakov segítségével sikerült kiverni a német és török csapatokat az olajmezőkről. A helyzetet bonyolította, hogy megjelent Bakuban a Vörös Hadsereg is, a várost egy darabig ők uralták, az olajmezőket a törökök és a németek. 1918-ban a törökök Karsztól, Örményország egykori fővárosától Batumi felé törtek előre. Útközben német front állta útjukat. Először azt hitték tévedés, de kiderült, hogy az időközben megkötött breszt-litovszki békében, amelyet Németország bolgár és török szövetségesei háta mögött köttött, volt egy titkos záradék, amely szerint Németország nem engedheti meg török szövetségeseinek a bakui olajvidék elfoglalását. Talaci pasa, akinek az 1915. évi örmény mészárlást tulajdonítják, „dühösen, mint egy bika” – Erzberger szavai ezek – Berlinbe rohant és ott nagy ribilliót csapott a titkos záradék miatt, de közben a Kaukázusban már farkasszemet néztek egymással az egykori szövetségesek. A helyzetet a török kapituláció oldotta meg 1918. október 31.-én, mire Bakuból a németek is kivonultak.

Irány Baku! A Dunsterforce behajózik Enzeliben (ma Bandar-e Anzali), majd 1918.augusztus 24.-én megérkezik Bakuba.

 A Dunsterforce a Baku környéki olajmezők elfoglalásra 1917-ben létrehozott brit elit egység volt, amely magában foglalta a 13. Nyugati Hadosztályból kivált, mintegy 10.000 főből álló 39. dandárt. Az egység 1918.július 1.-én parancsot kapott, hogy a hadtestről váljon le és az Észak Perzsiai Haderőkhöz csatlakozva hajózzon Bakuba. A 39. dandár csapattestjei július 10.-e és augusztus 19-e között leváltak a hadosztályról és a jól felszerelt gépesített alakulat páncélozott járművekkel Perzsián keresztül többszáz km megtétele után érkezett Enzelibe. Enzeli kikötőjében (ma Bandar-e Anzali) behajózva augusztus 24.-én megérkeztek Bakuba. A hadművelet az Enzeli környékén kb. 3000 fővel megjelenő Vörös Hadsereg miatt már az elején késedelmet szenvedett.                                              

Bár az elit egység létrehozásának célja a Baku környéki olajmezők britek általi elfoglalása volt, deklarált céljaként az indiai érdekek védelmeként próbálták beállítani. Anglia szerette volna a Kaukázus térségét brit ellenőrzés alá vonni és ennek érdekében mindent elkövetett, kollaborált az orosz ellenforradalmi erőkkel és a szovjethatalom megbuktatásán munkálkodott a polgárháború sújtotta országban. Dunsterville vezérőrnagy minden elképzelhetőt megtett az akció sikeréért, Vaszilíj Mitrohin szovjet történész szerint több Ford teherautónyi aranyat és ezüstöt fizetett, de nem érte el célját.                                  

1918. május 28.-án az Azerbajdzsáni Nemzeti Tanács Tifliszben megalapította világ első parlamentáris iszlám államát, a rövid életű független Azerbajdzsáni Demokratikus Köztársaságot.                                                                                                                1918. szeptember 14.-én Enver pasa vezetésével 14.000 fős török erősítés érkezett. A brutális ostromban a fölényben lévő török csapatokkal szemben az angolok a végsőkig kitartottak. Másfél hónapi ádáz küzdelem után 1918. október 30.-án Mudrosz kikötőjében, az Agamennon cirkáló fedélzetén fegyverszüneti megállapodást írtak alá. A balsikerű Dunsterforce alakulatot ezután végleg kivonták a térségből. 1920 áprilisában a 11. Szovjet Hadsereg megdöntötte a független ADK-t, és 1920.április 28.-án kikiáltották az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaságot. 1920 márciusában már tudni lehetett, hogy Szovjet-Oroszország ismét meg fogja támadni a stratégiai fontosságú Bakut. Lenin szerint az invázió jogosságát igazolja, hogy a bakui olaj nélkül a Szovjetúnió képtelen fönnmaradni. 1920 tavaszán megjelent a térségben Krasznov és Gyenyikin Önkéntes Hadserege, akik szabad kezet kaptak, hogy a Volga torkolatvidékét elzárják, és elfoglalják a kaukázusi olajvidéket, Bakut, Groznijt, és Maikopot. 1920. április 25.-én Szergo Ordzsonikidze Vörösgárdistái és a Szergej Mironovics Kirov vezette 11. Vörös Hadsereg átlépték az azeri határt, és leverték Krasznovot és Gyenyikint. A 11. Vörös Hadsereg megdöntötte a független ADK-t, és 1920. április 28.-án kikiáltották az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársaságot.

A Kress von Kressenstein vezérkari ezredes vezette 16.000 fős 4. hadsereg feladata volt, hogy erőltetett menetben a Szuezi-csatorna irányába nyomuljon előre és a csatorna ellenőrzésének megszerzésével Angliát a legsebezhetőbb pontján támadja meg, kézbe véve ezzel az angol világhatalmi státusz kulcsát. A vad német-török támadásoknak az ellenség részéről történt gyors visszaverése az északkeleti és délnyugati irányból azt eredményezte, hogy a háború második évében a harcok inkább a mezopotámiai olajvidékre helyeződtek át. Az antant kereskedelmi hajók egyébként Törökország hadba lépése előtt sem kaptak szabad áthaladást a Dardanelláknál, mivel a törökök elaknásították a tengerszorost és egy angol gőzös már augusztus 5.-én megsérült. A német csatahajók megjelenése után a közlekedés még bizonytalanabbá vált a tengerszorosban. Augusztus 22.-én átmenetileg szabaddá vált a hajóút és a Fekete-tengerről az addig akadályozott román kukoricát és orosz búzát szállító angol kereskedelmi hajók elhagyták a szorost. Szeptember végén azután ismét bezárult a szoros, mert egy Földközi-tengerre kifutó török hajót az angol hadihajók visszatérésre kényszerítettek.

1916 márciusában Petrográdon Anglia és Franciaország között, Oroszország jóváhagyásával létrejött a titokban megkötött Sykes-Picot egyezmény az Oszmán-birodalom felosztásáról, amely nyilvánosságra kerülése után az arabokban felháborodást keltett, és nagy csalódást okozott. A mezopotámiai harcok az angolok számára eleinte kedvezőtlenül alakultak, 1916. április 29.-én a Halil pasa vezette török csapatok Kut-el-Amaránál feltartóztatták Townshend tábornok csapatait és megadásra kényszerítették őket. 1916 augusztusában Sir Frederick Stanley Maude tábornok vette át a mezopotámiai brit haderők parancsnokságát, 107.000 indiai és 60.000 brit katonát gyűjtötta térségbe a további harchoz. Az összeköttetést és utánpótlást további 170.000 ember biztosította, az expedíciós haderők létszáma összesen 340.000 fő volt. 1916. December 13.-án megkezdődött az előrenyomulás. Február végén visszafoglalták Kut városát, 1917. március 11.-én pedig elfoglalták Bagdadot, ahol Maude tábornok berendezte főhadiszállását, a támadást pedig folytatták tovább észak felé. Maude tábornok novemberben kolerábanmeghalt, utódja Marshall tábornok lett. Az angolok palesztinai offenzívája – amit Lawrence ezredes készített elő – kifelé azt célozta, hogy Törökországot megkerülve, a frontot a német hadsereg háta mögé vigye.  Ennek ellenére a brit hadsereg nem balra fordult Európa felé, hanem jobbra, a mezopotámiai olajmezők felé vette útját. Ebből aztán rettenetes kavarodás támadt, ezt tették ugyanis az oroszok, a németek és a törökök is. Az év végén már csak 100 km-re voltak Mosultól és a mezopotámiai olajlelőhelyektől. 1918.november 3.-án indiai és brit katonákból álló expedíciós csapatok elfoglalták Mosult. A mezopotámiai angol érdekek ezzel lényegében biztosítva voltak, a háború pedig rövidesen véget ért. A további előrenyomulás Palesztínában már nagyobb ellenállásra talált. Az Ottomán Birodalom nagyszámú arab lakosságában a háború és az angolok ígéretei felcsillantották a reményt egy független arab állam létrehozására. Ez azonban csak fegyveres harc eredményeképpen valósulhatott volna meg, mert a török szultán belpolitikai okokból, még ha akarta volna sem adhatta át az araboknak a kérdéses területeket. Az iszlám szent városainak, Mekkának és Medinának a birodalomtól való elszakadását a török néppel semmiképpen sem lehetett volna elfogadtatni.

1916 júniusában az antanthatalmakkal történt hosszas egyeztetés után Husszein mekkai emír fiának, Feiszál emírnek vezetésével lázadás tört ki a török uralom ellen. Az 1916 és 1918 között zajlott arab nemzeti felkelésben játszott szerepe tette fontossá az angol politika számára Thomas Edward Lawrence angol katona, régész, és író tevékenységét, aki Arábiai Lawrence néven vált széles körben ismertté.

Az antant Gallipolinál elszenvedett megsemmisítő veresége fontossá tette Anglia számára, hogy a török seregek lekötésével távol tartsák Egyiptomtól az ellenséges erőket, és a háború után lojális államokat hozzanak létre a területen. Lawrence-t ennek a tervnek megvalósításához összekötőnek vezényelték Feiszál emír táborába. Lawrence kiváló katona, az irreguláris gerilla hadviselés mestere volt, és népszerű az arab harcosok körében. Jó érzékkel ráérzett arra, hogyan lehet kétes harcértékű, szervezetlen arab törzseket ütőképes haderőként harcba vezetni. Szolgálatait Fejszál emír nagyra értékelte, vezérkari főnökévé emelte és barátságával tüntette ki. Lawrence meggyőzte az arab vezetőket, hogy Medina megtámadása helyett inkább a Heyaz-vasút és a Bagdad-vasút elleni rajtaütésekkel gyengítsék a törököket arra kényszerítve őket, hogy nagyobb létszámú helyőrségeket állomásoztassanak a térségben, lekötve ezáltal erőiket, és akadályozva az egyes szakaszokon működő vasúti forgalmat. A megtévesztett arab szabadcsapatok több sikeres pályamerényletet és egyéb szabotázs akciót hajtottak végre hidak, vasútállomások ellen, és török csapatokat támadtak meg. 1917-ben hosszas diplomáciai erőfeszítések után sikerült összekovácsolni egy ideiglenes törzsi szövetséget, amellyel merész katonai akció során elfoglalták Akba városát fényes győzelmet aratva az ottomán katonai erők fölött. A sikerben döntő jelentősége volt az angol haditengerészet és a sivatagi arab csapatok között Lawrence által megszervezett tökéletes koordinációnak.

1918.október 1.-én Edmund Henry Hynman Allenby (1861-1936) tábornagy, az Egyiptomi Expedíciós Haderők főparancsnoka által vezetett Palesztínában harcoló brit csapatokkal együttműködve felszabadították Damaszkuszt, az akkori világ szellemi és politikai központját. A mezopotámiai hadjáratban a britek vesztesége 92.000 katona volt, a törököké nem ismert, de a britek 45.000 török hadifoglyot ejtettek. 1918-ban az Angolok 410.000 embert állomásoztattak a térségben, melyből 112.000 tartozott harcoló alakulatokhoz.

A párizsi béketárgyalásokon Lawrence Feiszál emír delegációjának tagja volt. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az angol politika nem kívánja betartani a törökök elleni arab nemzeti felkelés szításakor a Nagy-Britannia közel-keleti kormányzója által az arab vezetőknek tett ígéretét. A Sykes-Picot egyezmény nyilvánosságra kerülése után ez amúgy is várható volt. Lawrence meghasonlott önmagával és a brit politikával, és 1918-ban visszautasította V.György király kitüntetését, nagy botrányt kavarva ezzel.

Az arab nemzeti egységből és függetlenségből ali-alig valósult meg valami. Létrejött ugyan Szaúd-Arábia és Irak az Arab-félsziget sivatagában, de az egykori Ottomán-Birodalom akkor legértékesebbnek tartott területei 1920-ban San Remóban az angol és francia gyarmatosító politika áldozatai lettek.

A gondviselés és az olaj szeszélye folytán Kuvaitban 1938-ban felfedezték a Nagy-Burgan olajmezőt, majd 1948-ban Szaud-Arábiában a Ghawar-mezőt. Ez a két olajmező máig legnagyobbnak számít a világon, olyan nagyok, hogy felfedezésük éveiben uralták a földkerekség termelési mutatóit.

ÖSSZEGZÉS

Minden embert be lehet csapni bizonyos időre. Bizonyos embereket be lehet csapni minden időkre. De minden embert minden időkre nem lehet becsapni. Az első világháború/olajháború kitörésének okaival és körülményeivel kapcsolatos elhallgatások, csúsztatások, és dezinformációk feltárása döntő jelentőségű a háborúért való felelősség szempontjából, amit egy évszázada álnok módon II. Vilmosra és Ferenc Józsefre hárítanak. Igaz, hogy Németország hadüzenetet küldött Oroszországnak és Franciaországnak, amit az utókor cinikus csúsztatással II. Vilmos nyakába varr, de nem igaz, hogy ő küldte volna el. Ausztria-Magyarország pedig pedig olyan ultimátumot adott Szerbiának, amely a szarajevói merénylet tárgyilagos kivizsgálását és az államgépezet normális működését szolgálta. Ma már világos, hogy Anglia és az Egyesült Államok egyes befolyásos körei erősen akarták és a háttérből mozgatva a sakkfigurákat ügyesen kiprovokálták, hogy a háború látszólag Németország támadásával kezdődjön. Ezen kívül Oroszországnak is meg volt a maga elképzelése az Osztrák-Magyar Monarchia és az Oszmán-Birodalom felosztására. Herzen szerint az Osztrák-Magyar Monarchia a világtörténelem legerkölcstelenebb képződménye, melynek a föld színéről való elsöprése a legtisztességesebb cselekedet. Az orosz hírszerzés egész kémhadsereget zúdított Ausztria-Magyarorszégra. 1907-ben hat kémkedési per zajlott a központi hatalmak bíróságai előtt, 1910-ben nálunk 23, Németországban 103. 1912-13-ban Németországban 567 kémet fogtak el, Magyarországon 76-ot. 1914 első felében Németországban 156 kémet fogtak el, Magyarországon 102-t, akik 80%-a orosz érdekeket szolgált. Benes „Megsemmisíteni Ausztria-Magyarországot” c. munkájában írja: „A germán, osztrák, és magyar brutalitás egyazon gyökérből fakad…A magyarok a németek leghagyományosabb és leghűségesebb szövetségesei…A magyarok a németek szellemi rokonai…A magyarok akadályozzák meg a szerbek és horvátok egyesülését… Le kell rombolni Ausztria-Magyarországot… Egyesíteni kell a cseheket a szlovákokkal és a jugoszlávokkal.” A magyarellenes propagandaanyagokból származik a következő jelmondat: „Ugros boiariae regno eliminades esse,” azaz a magyarokat ki kell irtani. 

                                          

(Botos László: Versaillesi határozatok átvizsgálása.)

Kerenszkíj, az ideiglenes kormány hadügyminisztere 1917 áprilisában a harcoló csapatoknál tett körútja során rögtönzött beszédet tartott egy levert lázongás után. Imígyen szólott volt a demoralizálódott katonákhoz: „Katonák! Én megértem a problémáikat. A magukét is-akiket parancsmegtagadással vádolnak-valamennyiükhöz beszélek, jöjjenek, jöjjenek ide! Nem fognak büntetést kapni. Visszakapják az egyenruhájukat és ismét becsülettel fognak harcolni. A szavamat adom maguknak, hogyha Oroszország megnyeri ezt a háborút, minden osztálykiváltságot eltörlünk és maguk is élvezni fogják a szabadságot. Reformokat léptetünk életbe és az újonnan alakult kormány törvényt fog hozni az emberi jogok védelmében, melyet oly sokáig semmibe vett a cári rezsim. Szocialista vagyok. Aki egész életében az igazságért harcolt. Ez jogosít fel rá, hogy megkérjem önöket: Védjék meg szülőföldjüket a gyűlölt ellenségtől, a HUNOKTÓL!”

(Leirat a „Lenin-vonat”c.filmből.)

Az első világháború/olajháború kitörésének körülményeit új ismeretek fényében, más összefüggésben vizsgáljuk. Nem azért, hogy ezeregyedszer pusztába kiáltsuk az agyon rágalmazott magyar nép - Európa indiánjainak - panaszát, hanem, hogy kimutassuk: az olaj aspektusából nézve az események más összefüggésben új értelmet kapnak. Anglia a már több évszázados világhatalmi státuszának fenntartásához, és uralmának kiterjesztéséhez, valamint az egyre fontosabbá váló és hatalmas profitot hozó olajlelőhelyek birtoklása, az olaj biztonságos szállítása a vasút szerepét stratégiai fontosságúvá emelte Anglia, ill. a Shell és a British Petroleum számára. A vasút által érintett területek, vagyis a Mosul, Bagdad és Kirkuk környéki olajmezők olajára Németország is igényt tartott, amit Mackinder elmélete szerint Anglia semmiképpen sem tűrhetett és nem is tűrt el. A politikával részvények, tulajdonrészek, bankkölcsönök és személyes kapcsolatok közvetítésével szorosan összefonódott szervezett magánhatalom akarata utat tört magának érdekei érvényesítéséhez. Anglia világhatalmi törekvései és a Rockefeller család nevével fémjelzett amerikai magántőke-csoport érdekei az orosz olajtermelésbe nagynehezen megszerzett befolyásával tökéletes összhangba kerültek az orosz birodalmi törekvésekkel is. Rockefeller az 1912-ben Londonban megalakult Orosz Finomítók Unióján keresztül tudott befolyást gyakorolni az orosz olajtermelésre és ezt meg is tette. Az unió első intézkedése volt, hogy új termelési kvótákat állapított meg a tagok számára. Az új kvótákkal visszafogott orosz kitermelés okozta hiány igényt támasztott az amerikai olajra, amit szintén Rockefeller cégei szolgáltattak. Rockefellernek további terve volt, hogy Japán olajellátását a Transzszibériai-vasúton és Vlagyivosztokon át orosz olajjal biztosítja. Az angol és orosz birodalmi törekvések valamint az amerikai üzleti érdekek egyetlen módon tudtak utat törni maguknak: Az Oszmán-Birodalmat és az Osztrák-Magyar Monarchiát szét kellett darabolni és a területet szövetséges, ill. lojális országok kezébe segíteni. Ez háború szítását és kirobbantását jelenti. Ne tévesszen meg bennünket az, hogy minderről kevés konkrétumot tudtunk. Közhely szinten mindenki ismeri a nyersanyagok és energiahordozók politikában betöltött szerepét, de a történések és összefüggések konkrét ismerete nélkül nem láthatjuk át a háttérben működő erőket. A történelmi eseményeknek az olaj aspektusából való tárgyalását ignorálják, mert azoknak, akik ismerik, egyáltalán nem érdekük, hogy mások is ismerjék. Egyetlen játékos sem szereti, ha belelátnak a lapjaiba, és a manipulált társadalomban nem kívánatos dolog, hogy a széles néptömegek, azaz szavazók értsék a körülöttük vagy velük történő események okait. Az információ is hatalom, de ez már egy másik történet. New Yorkban a Standard Oil Company, majd jogutódai élén John D. Rockefeller 30 éven át küzdött, hogy az európai kontinensen megvesse lábát és ellenőrzése alá vonja Baku, majd a perzsiai olajlelőhelyek 1908-as felfedezése után Perzsia olaját. A Perzsa olaj felfedezésével a Nagy Játszma tétje nőtt és vele együtt nőtt John D.Rockefeller elszántsága is. Régóta ismert tény, csak nem köztudott, hogy a Rockefeller család 1880 óta összejátszott az angol Rotschildokkal. Ők töltötték be az összekötő kapocs szerepét az amerikai olajmágnások és az angol kormány között. Mansfield Smith-Cumming a Secret Intelligence Service /Brit Titkosszolgálat/ igazgatója szétküldte ügynökeit az Osztrák-Magyar Monarchia minden tartományába és zugába, hivatalokba, vendéglőkbe és kocsmákba, ahol kidolgozott terv szerint dezinformációkkal manipulálták az embereket és információt gyűjtöttek. (Emlékezzünk csak Jaroslav Hasek halhatatlan művére, a Svejk-re. Hasek a valóságból merített.) 1903-ban Ápisz egy tiszti csoporttal -melyből a Fekete Kéz létrejött - brutálisan meggyilkolták I.Sándor királyt és feleségét, Draga királynét. Ápiszt egy testőr súlyosan megsebesítette, ettől kezdve a szerbek hősként tisztelték. A királygyilkosság után a forrófejű ifjak a belgrádi Kalaraz és Zöld Koszorú vendéglőben Kropotkin és Bakunyin anarchista elméletein lelkesedve, szláv költők felolvasása közben szőtték az újabb összeesküvések szálait. Ápisz az angol és orosz ügynökök szálláshelyén, a Moszkva szállóban tartotta szövetségeseivel és megbízóival, az orosz katonai attaséval és Giuseppe Mazzinivel a kapcsolatot. Mazzini az európai szervezett terrorizmus és az olasz carbonarik vezére volt, aki megbízásból szervezte az akciót, fizetését pedig a brit haditengerészet központjától, az Admiralitástól kapta. Oroszország részéről a cári Ohrana felügyelte az akciót, de arra is vannak adatok, hogy az angolok által támogatott, de franciaországi központtal működő Grand Orient szabadkőműves páholy is részt vett a merénylet előkészítésében és végrehajtásában. A Moszkva szállóból indult el a minden alapot nélkülöző álhír, hogy a trónörökös egy Szerbia elleni háborús párt feje és háborút tervez Szerbia ellen. A mesterségesen felszított gyűlölet aztán a hazafias érzelmektől fűtött romantikus ifjak fejében előre kiszámított módon megérlelte a merénylet tervét. Dragutin Dimitrievics ezredesnek, mint hivatásos manipulátornak csak koordinálnia kellett a fanatizált nacionalista fiatalokat, és fegyvert biztosítani az akcióhoz. A szerbek próbálták elhitetni a világgal, hogy a szarajevói gyilkosságot Tisza István készítette elő, mert ellenezte a trónörökös tervét, miszerint a csehek és rácok vették volna át Magyarország szerepét Ferenc Ferdinánd királysága alatt a hármas birodalomban. A merénylet után Ápisz ezredes továbbra is a főhadiszálláson dolgozott, most már, mint a III. hadsereg vezérkarának helyettes főnöke. A háború előrehaladtával aztán fordult a kocka, mint minden titkok tudója és kellemetlen tanúja kényelmetlenné vált, ezért 1916. december 16.-án hirtelen letartóztatták, 1917-ben haditörvényszék elé állították és halálra ítélték. Petár király nem volt hajlandó kegyelmet adni. Ápiszt feláldozták annak érdekében, hogy a háború után Szerbia minél jobb pozícióból indulhasson a béketárgyalásokon. Szerencsénkre a szerbek nem hangolták össze hazug hírverésüket. Így történhetett, hogy a Párizsban elhangzott vád után szaloniki börtöncellájában Dragutin Dimitrievics kijelentette: „Én akartam, én csináltam. Dicsekszem és büszke vagyok, mert azt akartam, hogy elpusztuljon a Monarchia…”

Az angol és orosz birodalmi törekvésektől valamint az amerikai magántőkétől kiinduló és az antant által közvetített erők vektorai a pánszláv nacionalizmus áttételein keresztül ezen erők eredőjeként az első világháborúba, azaz olajháborúba torkolltak. Az olaj, mint háborús cél közvetlenül is megnyilvánult abban, hogy a keleti front minden hadműveleti megmozdulásának célja az volt, hogy a szövetségesek a központi hatalmakat elzárják a romániai és perzsiai olajmezőktől, majd megszerezzék azokat.

A felületes szemlélő számára úgy tűnik és a világ ma is úgy tudja, hogy az első világháborút/olajháborút Németország idézte elő azáltal, hogy látszólag elsőnek támadott. Ma már tudjuk, hogy az egész egy előre kiszámított visszahatás sorozat eredménye, amely az 1914. július 24.-i titkos orosz mozgósítással vette kezdetét, négy nappal Ausztria-Magyarország hadüzenete előtt. Oroszország francia szövetségesei tudta nélkül mozgósította balti és fekete-tengeri flottáját, ezzel kierőszakolva a német mozgósítást. Oroszországnak saját terve volt a Monarchia felosztására és azért volt szükség ennek titokban tartására, mert ha ez kitudódik, akkor a francia segítség elmarad. Mivel az orosz mozgósítás valódi ideje máig sem ismert a világ előtt, ezért a németekre lehetett és lehet fogni a háború beindításának felelősségét.                                                       

A július 24.-i orosz mozgósítás tényét eltitkolták a francia nép és történészei előtt is. 1916-ban a szerbek a szarajevói merénylet előkészítésével a Monarchiát vádolták és ezt a hazugságot a szerb nagykövet-Viznics-híresztelte a Le Temps hasábjain. Ezért volt szükség Ápisz kiiktatására, mert bármilyen megbízható és profi konspirátor volt is, puszta léte óriási kockázatot jelentett Szerbia számára. Sajnos a tankönyvek és a történészek a valóság ismeretében máig sem korrigálták helytelen értesüléseiket. Franciaország a mozgósítást augusztus 1-én 03 óra 45 perckor rendelte el, Németország du 5 órakor. A Quai d’ Oesay c. francia lap aug.1-én már tudta, hogy nem Németország, hanem saját szövetségesük-Oroszország és Szerbia-felelős a háború kirobbantásáért, de mert a bűntény olyan nagymérvű volt, hogy az információ nyilvánosságra kerülésének következményeit nem vállalhatták, a francia sajtó elhallgatta. A francia uralkodó körök az olyan politikusok személyében, mint Poincaré, már régen elhatározták, hogy háborút indítanak Németország ellen, de úgy, hogy a háborúért való felelősség látszata a németekre háruljon. Ez nem volt nehéz feladat, mert Németország valóban intenzíven fegyverkezett, de nem Franciaország ellen és nem a világhatalmi státusz megszerzéséért, hanem, hogy a folyamatban lévő össz-szláv egyesülési törekvésekkel szemben védve legyen. Oroszország a délszláv népek pártfogójának szerepétől és a német befolyás alatt álló Törökország visszaszorításától várta a régen vágyott ellenőrzés megszerzését a Boszporusz és a Dardanellák fölött, így biztosítva magának szabad kijárást a világtengerek felé.

A háború alább megnevezett előkészítőit megelőzte II. Miklós orosz cár Sazonov külügyminiszter által képviselt külpolitikája. 1913-ban Franciaország 1.000.000.000 frankot kölcsönzött Oroszországnak a háborús előkészületek finanszírozására. Oroszország és Románia titkos szövetséget kötöttek Ausztria-Magyarország ellen már jóval a háború előtt. 1914-ben Franciaország külön békét ajánlott a Monarchiának, de Sazonov közbelépett: „Nem, szó sem lehet külön békéről. Semmi áron sem. Soha!”

Akik a háborút akarták, Lord Crewe házában rendszeresen találkoztak 1918-tól kezdődően a trianoni döntésig.

-Lord Northcliffe, Count Denbig,

-Robert Donald, a Daily Chronicle szerkesztője,

-Sir Roderick Jones, a Reuters News Agency igazgatója,

-Sir Sidney Low, Sir Charles Nicholson parlamenti tag,

-Sis James O’ Grady a Wickham-Steed the Times külföldi levelezője,-Seton Watstson, szerkesztő-történész,                                                                                                                    -Herbert Georghe Wells, író.                                                                                                                  

Wells később a háború borzalmaitól megcsömörlött elhivatott békeharcos lett, többször járt a Szovjetúnióban, találkozott Leninnel és Sztálinnal.

Az 1917. november 7.-i (a régi pravoszláv naptár szerint október 25.-i) bolsevik hatalom átvétel során sok, addig titkos irat került elő az orosz külügyminisztérium tűzbiztos páncélszekrényeiből.

1917. november 9.-ére virradó éjszaka a II. Összoroszországi Szovjetkongresszus megalakította a Népbiztosok Tanácsát Szentpétervárott, azaz Petrográdon. Épphogy elültek az utcai harcok, a városban itt-ott még hallhatók voltak a forradalom utórezgései, az új kormány és az újonnan alakult Külügyi Népbiztosság megkezdte működését. A régi kormány az új hatalommal szemben születése pillanatától kezdve a legnagyobb ellenállást fejtette ki: a cári hatalmi apparátus összes tisztviselőjét szabotázsra szólították föl. Midőn a Külügyi Népbiztosság új tisztviselői a Külügyminisztérium épületében megjelentek, csak a küldöncöket találták ott. A cári tisztviselők előzőleg kilopták a titkosírások kódjait és megszöktek az épületből. A vörösgárdisták megszállták a Külügyminisztérium Dvorcovaja téren álló épületét és őrizni kezdték a páncélszobák bejáratát, ahol tűzálló szekrényekben tartották a titkos szerződéseket, a táviratok másolatait és más okiratokat. Nagynehezen sikerült előkeríteni a minisztérium néhány munkatársát. Petrjajev volt külügyminiszterhelyettes kijelentette, hogy a minisztérium alkalmazottai és tisztviselői nem ismerik el az új kormányt, és nem hajlandók együttműködni. Csak a minisztériumot hajlandók őrizni és a folyó ügyeket, úgymint a hadifoglyok vagy a külföldi pénzátutalások ügyeit hajlandók intézni. Ceretelli, a mensevikek vezére kijelentette: „Mi rosszul vagy jól, de mégis hat hónapig tartottuk magunkat. Ha maguk akár csak hat hétig is tartani fogják magukat, akkor elismerem, hogy maguknak volt igazuk.”A szovjetkormány november 29.-én közzétett parancsával elbocsátotta a minisztérium tisztviselőit, a következő napon pedig az ideiglenes kormány Maklakov franciaországi nagykövetet megfosztotta megbízatásától. December 9.-én a megdöntött kormány összes többi diplomáciai képviselőjét felmentették állásából. Sikkes dolog időnként az előző kormányok szennyesét kiteregetni, mert az erősíti az új hatalom legitimitásába vetett hitet, de legalábbis a toleranciát, főleg ha az rendszerváltás is egyben. Így történt, hogy a II. Összoroszországi Szovjetkongresszus határozatot hozott az imperialista érdekeket szolgáló titkos szerződések nyilvánosságra hozásáról. Markin matróz-az újonnan szervezett Külügyi Népbiztosság munkatársa, aki 1918-ban a keleti fronton hősi halált halt-megkezdte a határozat végrehajtását. Felnyitotta a minisztérium páncélszekrényeit és megtalálta a rejtjelezett okiratokat és levelezést. A Külügyi Népbiztosság munkatársai együtt a vörösgárdistákkal-mivel a kódok nem kerültek elő-éjszakákon át ültek a minisztériumban és a titkosírással készült iratok megfejtésén dolgoztak.                                                                                                                            Öt-hat hét elteltével hét titkos dokumentumgyűjtemény látott napvilágot. Eredetileg az újságokban nyomtatták ki őket, feltűnést keltve az egész világon. A semleges országok sajtója utánnyomta őket, majd a háborús felek újságjai is közölni kezdték az anyagot. A terjedelmes anyagban napvilágra került többek között az a titkos szerződés is, melyet a cári Oroszország kötött Japánnal 1916. július 20.-án. Az egyezmény értelmében a magas felek kötelezték magukat, hogy fellépnek minden harmadik hatalom ellen, amely Kínában meg akarná vetni a lábát. Abban az időben Samuel Marcus, a Shell egyik alapítója és fő részvényese, aki a bakui olaj Kínába szállításával szerezte hatalmas vagyonát, uralta a kínai olajpiacot és sokat ért neki a konkurensek Kínától való távoltartása. Nem mellesleg a Shell szállította a háború első éveiben az antant haderők teherautói, és repülőgépei, valamint Japán számára az üzemanyagot. Ezt a szerződést az a cári kormány kötötte, amelyik 1873-ban megnyitotta az utat John D. Rockefeller befolyása előtt az orosz olajpiacon. A Standard Oil Company ügynökei kilobbizták az Orosz Állami Duma képviselőinél és minisztereinél, hogy törvénymódosítással tegyék lehetővé az orosz olajiparban külföldi cégek működését is.

1917-ben a bolsevik forradalom idején közzétett, addig titkos iratokból jutottunk pontos ismeretekhez arról, hogy az össz-szláv egyesülés gondolatát képviselő ügynökök mennyit fizettek a francia sajtónak a dezinformációk közléséért és a valóság elhallgatásáért.

1904-ben 935.785 frankot,

1905-ben 2014.161 frankot,

1905 és 1911 között 7.894.360 frankot,

1912-ben 882.140 frankot,

1913-ban   1.102.500 frankot,

1914-ben    1.025.000 frankot,

1915-ben      931.000 frankot,

1916-ban     1153.225 frankot kaptak.

A felsorolt összegekből Izwolsky ügynök személyesen adott át 374.000 frankot egy borítékban, ebből 100.000 frankot az Agence des Balkans kapott. (Ez az Izwolsky azonos azzal az Alexander Izvolszkíjjal, aki a februári forradalomig orosz nagykövet volt, de továbbra is Párizsban maradt.) 1909 és 1912 között Szerbia 275.000 frankot adományozott a franciáknak az Oroszországtól kapott pénzből. Ebből a Le Journal des Débats és a Le Temps együttesen 150.000 frankot kapott.

1913-ban megvesztegetésre is kaptak 700.000 frankot, ebből 237.000 frankot a Le Temps és a L.agence des Balkans zsebelt be.

1914-ben 760.000 megvesztegetésre szánt frankból 437.000 a Le Temps-hez és a L’ agence des Balkans-hoz került, 45.000-et kapott a Le Figaro, és 15.000-et a Le Radical.

A Le Journal igazgatója, Charles Humbert 50.000 frankot zsebelt be, a Le Journal des Débats 60.000 frankot kapott. Az egyik párizsi szerb ügynök szerint a felsorolt összegek a béketárgyalások ideje alatt megtízszereződtek. A szerbek annak érdekében, hogy megkaphassák Fiume (ma Rijeka) kikötővárosát, 3 millió frankot fizettek a Le Temps-nek az ügyük számára kedvező cikkekért.

(Forrás: Botos László: Versaillesi határozatok átvizsgálása.)

1917. november 23.-án a Pravdában és az Izvesztyiában látott napvilágot első alkalommal az a szerződés is, amelyet Anglia és Franciaország kötött titokban az arabok háta mögött az Oszmán Birodalom és olajlelőhelyei felosztásáról Oroszország jóváhagyásával, és amely Sykes-Picot egyezmény néven vált hirhedtté. Az egyezményt Edward Grey brit külügyminiszter és Pierre-Paul Combon londoni francia nagykövet levélben körvonalazták. 1916 márciusában Petrográdon megbeszélést folytatott a háborús angol kormány államtitkára Sir Mark Sykes és a francia Francois George Picot (aki a háború előtt főkonzul volt Bejrútban) majd megszületett a hírhedt megállapodás, miszerint Mezopotámiát Nagy-Britannia kapja Bagdadtól a Perzsa-öbölig. A közvetett és közvetlen uralom részleteit az alábbiak szerint részletezték:

„Kék (francia) övezet: Nyugat-Szibéria, Libanon, Kilikia, Délkelet-Anatolia egy része. Vörös (angol) övezet: Dél-és Közép-Irak, a palesztinai Haifa, és Acre (Akko) kikötője. Barna övezet: Palesztinának az a része, amely meglévő jeruzsálemi szandzsákokhoz tartozott. Lényegében az eljövendő palesztinai mandátum nemzetközi közigazgatás alá kerül, amelynek formáját a többi szövetségesek és a mekkai serif képviselőivel együtt határozzák meg.

A-övezet (francia érdekszféra): Kelet-Szíria, Mosul vidéke.

B-övezet (brit érdekszféra): A Jordánon túli területek és a bagdadi vilajetek északi része.”A szövetségesek valódi céljainak megismerése nagy csalódást okozott az araboknak, mert az angolok pont az ellenkezőjét ígérték az arab vezetőknek arra az esetre, ha a törökök ellen fellázadnak és harcolnak az antant oldalán.

A szigorúan titokban tartott Sykes-Picot egyezmény felcsillantotta a cionisták reményeit, hiszen Palesztina „nemzetközi” jellege megnövelte a zsidó nemzeti otthonnal kapcsolatos javaslatok sikerének esélyeit. Sykes szerint a cionista célok és a brit birodalmi érdekek teljesen egybe esnek, és az orosz külügyminisztériumban is támogatókat keresett. Sykes nézeteihez támogatókra talált, és 1917-ben megszületett az a két nyilatkozat, amelynek 1917. november 2.-án kelt második változata meghozta a cionista mozgalomnak azt a nagyhatalmi támogatást, amelyért Herzl Tivadar a Zsidó Állam megálmodója és a Cionista Világszervezet alapítója hiába kilincselt. Ez volt a „Balfour deklaráció” néven elhíresült, levél formában megfogalmazott bizalmasan kezelt állami jelentés, amelyet Arthur James Balfour brit külügyminiszter juttatott el Walter Rothschild báró közvetítésével a Cionista Világszövetség részére. Az angol diplomácia ebben a nyilatkozatban Őfelsége kormányának támogatásáról és jóindulatáról biztosítja a cionistákat a zsidó nemzeti otthon megteremtésének eszméjében. A Balfour deklarációval az angol kormány lényegében megerősíti a cionistáknak az Egyesült Államok hadbaléptetéséért Palesztinára tett ígéretét. A brit hatóságok óvakodtak attól, hogy Balfour nyilatkozatát Palesztinában nyilvánosságra hozzák, ezt csak 1920. május 1.-én tette meg a brit katonai közigazgatás.

A Sykes-Picot egyezményben megállapított közvetlen és közvetett befolyási övezetek. Kék zóna: közvetlen francia ellenőrzés alatt álló terület. Vörös zóna: közvetlen angol ellenőrzés alatt álló terület.

A háború kitörése előtt Németország aggodalma nem volt alaptalan az angolok dízelmotoros csatahajói és Rudolf Diesel tevékenysége miatt, különösen, ha meggondoljuk, hogy Angliában az ipswichi vasúti járműjavító üzemben az angolok a háborúra készülődve tengeralattjárókhoz dízelmotorokat gyártottak és Diesel szabadalmainak további hasznosításáról tárgyaltak. Nagy-Britannia volt az egyetlen antant hatalom, amely maga üzent hadat Németországnak, nem pedig fordítva.

A német diplomácia már 1915-től puhatolódzott, vajon lehetséges volna-e különbéke Oroszország és Németország között? Berlin a dán és svéd királyt, de főleg a cári udvari körökben hemzsegő német ügynököket használta erre a célra. Elsősorban Vasszilcsikova orosz udvarhölgy útján érintkeztek, aki a háború kitörésének idején ausztriai birtokán élt. Vasszilcsikovának összeköttetései voltak a bécsi és pétervári udvari körökben. Alexandra cárné német rokonai útján is folytattak tárgyalásokat. A cárné 1915 áprilisában levelet kapott testvérétől Ernst esseni hercegtől, melyben a herceg béketárgyalásokat ajánlott. 1916 júliusában Hugo Stinnes, egy ismert milliomos, találkozót szervezett Stokholmban Max Warburg bankár - II. Vilmos tanácsadója, a német titkosszolgálat főnöke - és Protopopov, az orosz Állami Duma elnökhelyettese, Grigoríj Rasputin ismert híve között. (Max Warburg később Hitler bankárja és pénzmosója lett.) A különbéke eszméjét Rasputinon kívül Stürmer, a minisztertanács elnöke is támogatta. A hajlíthatatlan Sazonov 1916 júliusában lemondott és a külügyminiszteri tárcát Stürmer kapta meg. Grigoríj Jefimovics Rasputin, akiről ma is legendák keringenek, mint megrögzött pacifista, kezdetektől fogva óvni próbálta a cárt ettől a háborútól. Számos táviratban próbálta meggyőzni a cárt a háború hiábavalóságáról. Egyre sűrűbben kérte, hogy egy Németországgal kötött különbékével vessen véget az értelmetlen vérontásnak. Irigyei és ellenfelei ekkor azzal rágalmazták meg, hogy német kém és állítólag a cárné szeretője, aki tudvalevőleg német származású volt. Pétervárott, távol a fronttól Rasputin gyakran megjelent a cári palotában, hogy ezekben a nehéz időkben a cárné mellett álljon. Férje távollétében a belpolitikai ügyeket ténylegesen Alexandra cárné, Viktória királynő unokája intézte, Rasputinnal az oldalán. A cárné és démona. Az uralkodó párt bábuként irányítja egy sötét hatalom, és ez maga Rasputin-állították a nacionalista körök és a háború támogatói. Rasputin még a Dumában-az orosz parlamentben-is napirendi pont lett. Heves vita közepette Poriskievics konzervatív képviselő ezt kiáltotta: „Meddig tűrjük még? Egy kétes hírű szerzetes nem irányíthatja Oroszországot!” A közönségből egy figyelmes hallgató úgy érezte, ez neki szólt. A Rasputin hatalmát már régóta irigylő Félix Juszupov herceg volt az, a cári család távoli rokona. Elérkezettnek látta az időt, hogy a tettek mezejére lépjen és Rasputin életére törjön. Az idegen ügynököktől hemzsegő Pétervárott nem volt nehéz segítőkre találnia. Oroszországnak a háborúból való kiugrása a háborús erőviszonyok jelentős eltolódásával járt volna azáltal, hogy azily módon felszabaduló német haderők az antant erők ellen lettek volna átcsoportosíthatók. Az antant ezt semmiképpen nem engedhette meg és George Mansfeld-Smith Cumming kapitány, a Secret Intelligence Service igazgatója Londonban is alkalmasnak találta azidőt, hogy kiadja a parancsot pétervári ügynöküknek Rasputin likvidálására. 1916. december 16.-áról 17.-ére virradó éjjel meggyilkolták Rasputint. A gyilkosság részletes tervét Samuel Hoare ügynök- Jusupov diáktársa, páholytársa és később Anglia belügyminisztere- dolgozta ki, bár maga tevőlegesen nem vett részt benne. Rasputin halálának körülményeit máig legendák övezik. 2004 végén a BBC bemutatott egy dokumentumfilmet az angol kém-Oswald Rainer-nemrég megtalált visszaemlékezéseinek felhasználásával. Rainer 1916-ban Samuel Hoare beosztottja volt Szentpétervárott, ahol részt vett a Rasputin gyilkosság terveinek kidolgozásában.

1917. február. Harmadik éve tart az első világháború. Nagy veszteségek a frontokon, milliók pusztulnak el. Éhezés és zűrzavar a hátországban, lázongás a hadseregben. A nemesség a tábornoki kar egy részével palotaforradalmat készített elő, hogy II. Miklós cár helyébe testvérét, Michailt ültessék a trónra. Az antant diplomáciája olyan kormányt akart teremteni, amelytől nem kellett tartania, hogy külön békét köt, és képesebb megszervezni a győzelmet. 1916 végén és 1917 januárjában Buchanon angol követ rá akarta bírni a cárt, hogy engedjen az állami duma többségét alkotó „haladó blokk” követeléseinek-eredménytelenül.  A tábornokok összeesküvéssel megbuktatták a cárt, az országban eluralkodott a káosz, amit utóbb polgári forradalom elnevezéssel illettek. Megalakult a Georgij Lvov vezette ideiglenes kormány, mely még a cárizmusnál is nagyobb mértékben függött az antanttól. A front és az ország ellátását, pénzügyi támogatását az antanttól várták. Az antant követelésére Alexander Kerenszkíj hadügyminiszter az orosz csapatokat ismét offenzívába vetette, amely újabb értelmetlen véráldozatokat követelt és teljes kudarcba fulladt. Március 4.-én megalakult a miniszterek és más magasrangú személyek törvénytelen tetteit üldöző különleges bizottság. Megkezdődtek a letartóztatások, a Péter-Pál erőd kazamatái zsúfolásig megteltek, a nép ujjongott. Ha most minden oligarchát és bankárt leültetnének… úgy tűnt eljött az igazságosztás ideje. Végre rács mögé kerül mindenki, aki Oroszországot kirabolta és a nép legnemeslelkűbb választottjai fogják irányítani az országot. A legjobbak legjobbjai, a legbecsületesebbek, a legokosabbak. A nép ujjongva bontotta le az emlékműveket. De az Összoroszországi Különleges Bizottságokból hamarosan nem maradt más, mint egy kurta puskalövés a CSEKA tarkójába és az örömujjongás lelohadt. De akkor minden ember testvér volt és végre-valahára a hercegekkel és miniszterekkel egyenlő mércével mérték az egyszerű falusi muzsikot. Legalábbis egy bizonyos muzsikot. Az a muzsik azonban akkor már halott volt. A világ összes újságjában róla cikkeztek. Egy orosz parasztemberről van szó, aki mellett Casanova, Don Juan, Cagliostro vagy Stresemann dicsősége elhalványul. Ezek az emberek ugyanis nem tudták kiűzni az ördögöt senkiből, nem tudtak gyógyítani, sem visszahívni senkit a túlvilágról, nem váltottak le minisztert és nem állítottak le világháborút. Ő volt az első orosz ember, akit az egész világ megismert. Tucatnyi filmet forgattak róla és ezrével jelentek meg a róla szóló könyvek. A mai napig-pedig már eltelt száz év-csak találgatni tudunk ki is volt Ő? Álpróféta vagy szent ember? Megszállott, vagy az ördög megtestesülése, maga az Antikrisztus? A szibériai vadonból elindult egy orosz muzsik és megoldhatatlan rejtély lett belőle, egy igazi legenda.

BENJAMIN FREEDMAN BESZÉDE

Az Amerikai Egyesült Államok politikája meglehetősen bonyolult volt. Nem kívánta sem az antant, sem a központi hatalmak teljes győzelmét, de legkevésbé a németekét. Ez Németország hegemóniájára vezetett volna egész Európában. Az sem volt kizárva, hogy Németország esetleg szövetségre lép Japánnal az Egyesült Államokkal ellen. Ez volt az oka annak, hogy az Egyesült Államok semlegessége a háború kezdetétől fogva inkább Angliának kedvezett. Így tehát Woodrow Wilson elnök pacifista retorikájának és a háborús felek kibékítésére irányuló beszédeinek akkor még nagyon is valós alapjuk volt: az Egyesült Államok érdekei azt követelték, hogy Európában két versengő csoport maradjon. Ha a háború túl hamar eldől, vagy ha túl nagy erő különbséggel fejeződik be, akkor a további versengés leáll. A hadi-politikai helyzet azonban módosította Wilson kezdeti elképzeléseit. 1914-1915 telén már világossá vált, hogy a háború elhúzódik és irdatlan mennyiségű fegyvert és hadifelszerelést fog igényelni. 1914 novemberében a Morgan bankház képviselője Londonba utazott, hogy a brit kormánnyal a szövetségesek amerikai hadi megrendeléseiről tárgyaljon. A nemzetközi bankok számára a háború hatalmas nyereséget jelent. Arra készteti az államot, hogy újra és újra pénzt kölcsönözzön a magánkézben lévő központi jegybanktól, kamatokkal terhelve. Wilson elnök tanácsadója - a Rotschild vérvonalúEdward Mandel House ezredes-és Edward Grey angol külügyminiszter között lezajlott egy beszélgetés arról, hogy miként lehetne Amerikát bevonni a háborúba. Grey ezt kérdezte: „Mit tennének az amerikaiak, ha a németek elsüllyesztenének egy óceánjárót amerikai utasokkak a fedélzetén?” House válasza az volt, hogy ez akkora felháborodást szülne, ami az Egyesült Államok hadbalépését eredményezné. Erre 1915-ben New Yorkból útnak indították a 31.000 tonnás Lusitánia nevű hajót, utasokon kívül lőszerrel is megrakva, amely a németek figyelmeztetése ellenére Írország déli partjaihoz közelített. A várakozásoknak megfelelően egy német tengeralattjáró 1915. május 7.-én elsűlyesztette, 1134 ember meghalt, ami ürügyként szolgált a háborúba való belépésre, már csak a megfelelő időpontot kellett meghatározni. Az antant 1915 elejétől kezdve óriási hadi megrendeléseket tett az Egyesült Államokban, az amerikai katonai-ipari komplexum előtt óriási piac nyílt meg, beleértve az amerikai olajszállítmányokat is, mivel az Angol-Perzsa Olajvállalat és a Shell az igényeket már nem tudta fedezni. Az antant veresége óriási gazdasági kárt okozott volna az amerikai imperializmusnak és politikailag súlyos csapás lett volna Wilson elnök személyére, valamint a demokrata pártra is. Az Egyesült Államok egyszerűen nem engedhette meg, hogy az antant vereséget szenvedjen. A legbefolyásosabb nagyiparosok és pénzügyi körök-Morgannal és Rockefellerrel az élen-követelték Wilsontól, hogy támogassa az antant országokat, eladósítva őket az Egyesült Államok felé. Lansing külügyminiszter 1915. október havában ezt írta az elnöknek:

„Mac Adoo tárgyalt Önnel arról, hogy komolyabb pénzügyi bonyodalmak elkerülése céljából kétségtelenül államkölcsönt kell adni azoknak a hadviselő országoknak, amelyek óriási mennyiségű árut vásárolnak országunkban. Az európai országok fizetésképtelenségének a termelés csökkenése, ipari depresszió, tőkefelesleg, munkaerő felesleg, pénzügyi demoralizáció, a dolgozó osztályok általános elszegényedése és szenvedése volna az eredménye. Az a véleményem, hogy az egyetlen eszköz, mellyel elkerülhetjük azt a csapást, amely országunk gazdaságát fenyegeti, a hadviselő országok kötvényeinek széleskörű kibocsátása. Van elegendő pénzünk, hogy kölcsönt adjunk és kölcsönt kell nyújtanunk.”

A rá háruló nyomásnak Wilson nem állhatott ellen, még ha akart volna sem. Abban az esetben, ha az antantot leverték volna, az Egyesült Államok kedvező pénzügyi helyzete a hírhedt „Prosperity”-a fellendülés-összeomlott volna, a vezető ipari és pénzügyi körök által ellenőrzött sajtó pedig az elnököt tette volna felelőssé. Az a sajtóhadjárat, melyet Németország kíméletlen tengeralatti háborúja ellen folytattak, jelentős szerepet játszott abban az agitációban, mellyel az Egyesült Államokat az antant mellé állították és a háborúba lépés tényét az amerikai néppel elfogadtatták. A német tengeralattjárók által vívott vízalatti hadműveletek meg akarták akadályozni, hogy az amerikai áruk özöne az Anglia tengeri fölénye által biztosított mederben folyjék, vagyis az antant kikötőket ne érhessék el. Németország korlátlan tengeralattjáró háborúja-mint sajátos hadviselési taktika-hogy mennyire sikeres volt, érzékelteti a diplomáciai levelezés, melyben így ír Walter Hiness az Egyesült Államok londoni nagykövete Wilson elnöknek: „A német tengeralattjárók okozta veszteségek gyorsabban nőnek, mint ahogy a hajók épülnek az egész világon. A németek nagyon sikeresek. Ha ez sokáig így megy, a szövetséges haderők kimerülnek. Az utóbbi időben tankhajóink elsűllyesztésével olyan sok olaj ment veszendőbe, hogy még a Grand Fleet tüzelőanyag ellátása is veszélybe került.”

A British Tanker Company egyik első tankhajója, az 1916-ban épített3663 br. tonnás British Emperor.

A British Tanker Company 1915-1926 között használt lobogója.

Az Anglo-Persian Oil Company - amelynek Winston Curchill már 1914-től 51%-ban tulajdonosa volt - 1915-ben 7 tartály-gőzhajóval megalakult leányvállalata a British Tanker Company Limited tankhajói szállították az antant haderők számára az olajat. Henry Berenger, a francia hadsereg hadbiztosságának felügyelője figyelmeztette Georges Clemanceau-t arra a veszedelemre, amelyet az előre látható olajhiány felidézhet. Az antant seregeiben az üzemanyag hiány kritikussá vált, Clemanceau ekkor az Egyesült Államok segítségét kérte. Igy írt 1917. december 15.-én Wilsonnak: „Annak lehetetlensége, hogy olajtartalékainkat az autóforgalom, a repülőgépek és a motorizált tüzérség ellátására kiegészítsük, hadseregeink erejét megbénítaná és a szövetségeseket előnytelen béke megkötésére kényszerítené. E háború döntő pillanatában, amikor a világ 1918 elején a legfontosabb katonai műveleteknek lehet tanúja a francia fronton, nem hagyhatja Elnök úr, hogy Franciaország hiányt szenvedjen a petróleumban, mert az elkövetkező csatákban a benzin éppen olyan fontos lesz, mint a vér. A benzin ellátásban bekövetkező fennakadás csapataink azonnali bénulását okozná.”  A német tengeralattjárók meglepték a világot, a nyugati fronton pedig az angol katonák élelmiszer és lőszer nélkül várták az éhhalált. A francia hadsereg megtagadta a harcot, 600.000-en vesztek oda Verdunnál. Az orosz csapatok menekültek, az olasz és szerb hadsereg összeomlott, Szerbia hadserege és lakossága már 1915-ben elmenekült. Az első két évben Németország gyakorlatilag megnyerte a háborút, 1916 végén egyetlen antant katona sem volt Németország területén. Ekkor Németország békét ajánlott Angliának. Békeegyezményt tárgyalás útján, amelyet az ügyvédek „status quo ante basis”-nek neveznek, annyit jelent, hogy adjuk fel a harcot, legyen minden úgy, mint volt. 1916-ban ezt az ajánlatot Anglia komolyan elemezte. Két lehetősége volt: elfogadni a méltányos német ajánlatot, vagy folytatni a harcot a végső összeomlásig. Közben a német cionisták, akik a kelet-európai cionistákat képviselték, az angol háborús tanácshoz fordultak. Az angol háborús tanácsnál a cionisták kijelentették, hogy a háború még megnyerhető. Ne adjátok fel-mondták. Nem kell elfogadnotok a kitárgyalandó békeegyezményt a németektől. Megnyerhetitek a háborút, ha az amerikaiakat szövetségesként megszerezzük. Garantáljuk, hogy az amerikaiak szövetségesként belépnek a háborúba, ha a győzelem után nekünk juttatjátok Palesztínát. 1916. október 19.-én erre vonatkozólag egyezményt kötöttek. Egyszerre minden megváltozott. A németek iránti szimpátiát és tiszteletet fölváltotta a németellenes gyűlölet. 

(Forrás: Benjamin Freedman 1961-ben Washington D. C., Willard hotelban tartott beszéde.)                                                      

Az amerikai nagytőkések Morgan bankárral és Rockefeller olajvállalataival az élen, az Egyesült Államok hadba lépését szorgalmazták, reményeiket a német tengeralattjáró támadások miatt ébredt, és a már akkor is-néhány jelentéktelen lap kivételével-zsidó tulajdonbanlévő sajtó által szított felháborodásra építették. Európában pedig a cionisták blokádnak nevezett láthatatlan falat építettek Németország köré. Felmerült továbbá az a félelem is, hogy Németország tengeralattjáróiról az Egyesült Államokat esetleg megtámadhatja. Wilson elnök határozottan reagált. Létrehozták a Háborús Hajózási Igazgatóságot, melynek felügyelete alárendeltékaz Egyesült Államok összes hajógyárát és a kongresszus 1.3 milliárd dollárt hagyott jóvá az addig sohasem látott volumenű tartályhajó építési program végrehajtására. 1916 és 1921 között 316 tartályhajót gyártottak az USA-ban, 3,2 millió regisztertonna összkapacitással. A háború ellőtt az egész hajózó flotta összkapacitása épphogy meghaladta a 2 millió regiszter tonnát az egész világon.                                                                                                                    

A németek maguk is szolgáltattak okot a velük szembeni amerikai aggodalmakra és a háborúra.  Az angol hírszerzés elfogott egy táviratot, melyet a mexikói német követhez intéztek. Ebben a táviratban Zimmermann külügyi államtitkár utasította a német követet, hogy tegyen ajánlatot a mexikói kormánynak, hogy csatlakozzék Németországhoz, és támadja meg az Egyesült Államokat. A német kémek és gyújtogatók szintén a németek ellen hangolták az amerikai közvéleményt. Az észak-amerikai német kémkedés és olajlétesítmények elleni szabotázs akciók vezetői közül különösen Franz von Papen tűnt ki, aki a német nagykövetség katonai attaséja volt. (Papen egyike volt annak a három személynek, akit harminc évvel később Nürnbergben fölmentettek.) 1916-ra a háború vesztésre állt, az antantot 1917 tavaszán is több balsiker érte. A tenger alatti háború rendkívül érzékenyen érintette a hadiszállításokat, beleértve a Rockefeller-cégek, a Shell, és a BTC olajszállítmányait is, és jelentős károkat okozott. Mindezek tetejébe az oroszországi februári forradalom következményeként megkezdődött a cári orosz hadsereg demoralizálódása és felbomlása is, amely a háborús erőegyensúly felbillenésével fenyegetett. Az antant bizonytalan sorsa arra késztette a bankárok és olajmágnásoktámogatásával az ősszel újraválasztott Wilsont, hogy megtegye az utolsó lépést: 1917. április 6.-án hadat üzent Németországnak. Az amerikai tőke hatalmas áradatként özönlött az antant országokba. Az Egyesült Államoknak ez 30 millió dollárjába került, amit természetesen a jegybanktól kölcsönzött.1917. november 2.-án az angol kormány egy bizalmasan kezelt állami jelentést juttatott el Arthur James Balfour külügyminiszter által és Walter Rothschild bárón keresztül a cionista világszövetséghez, amelyben a kormány lényegében megerősíti Palesztínára tett ígéretét. Ez volt a 2. Balfour-deklaráció. Az amerikai népnek soha nem mondták meg, miért lépett be az Egyesült Államok ebbe a háborúba, amihez voltaképpen semmi köze sem volt.                                                                           

Júliusban az angolok 3-400 harckocsival rendelkeztek, és a gyártás gőzerővel folyt. Ősszel az üzemanyag tartalékok tíz napra voltak elegendők. Novemberben a Nyugati-fronton olyan égető üzemanyaghiány lépett föl, hogy a front az összeomlás szélére került, ekkor írta Clemenceau Wilsonhoz címzett föntebbi segélykérő levelét. 1917-ben a világon összesen 70 millió tonna kőolajat termeltek. A központi hatalmaknak ebből Galícia, Románia, és Németország termelése állt rendelkezésre, összesen 1.677.000 tonna mennyiségben. A többi 68.323.000 tonna Amerikát is beleértve az antantnak jutott. A nyugati fronton az üzemanyag hiány még így is kritikussá vált, hiszen benzinfaló tankjai az antant csapatoknak voltak, és a szövetséges csapatok tankjaikat egyszerűen a harcmezőn hagyták. Clemanceau Tardieu-nak, Franciaország akkori nagykövetét utasítja, hogy tegye meg az amerikai segítségre irányuló lépéseket Wilson elnöknél. Ő maga az amerikai elnökhöz a következő híres táviratot küldte: „E háború döntő pillanatában, most az 1918. év kezdetén a világ a francia front legnagyszerűbb hadi műveletének lehetne tanúja, ha a francia hadsereg pillanatig sem forogna abban a veszedelemben, hogy elfogy a gépkocsik, repülőgépek és a gépesített tüzérség számára szükséges benzinje. A lanyhaság e téren megbénítaná seregünk erejét és arra kényszerítené, hogy gyalázatos békét kössünk. Az az átlagos készlet, amelynek mindig rendelkezésünkre kell állnia, 44.000 tonna, a havi fogyasztás 30.000 tonna. A látható készlet 28.000 tonnára csökkent. Az a veszedelem fenyeget, hogy rendkívüli intézkedések nélkül nullára csökken. Ezek az intézkedések Öntől függnek Wilson elnök úr, ha Ön közbe lép, hogy az amerikai részvénytársaságoktól 100.000 tonna készletet kapjunk s ez az amerikai kikötőkben állandóan rendelkezésünkre álljon, hogy a kívánt pillanatban Franciaországba szállíthassuk.” A segítség 1918 márciusában a British Tanker Company hajóin a Standard Oil (Rockefeller-féle cég) több százezer tonna nyersolajának képében érkezett Marseillesbe és Southamptonba. Március végén a francia hadsereg több mint 170.000 tonna benzinnel és 40.000 tonna petróleummal rendelkezett, amikor az új támadás megkezdődött. Július 18.-án az antant döntő támadást indított az üzemanyag hiánnyal küszködő német csapatok ellen. A német csapatok üzemanyaghiány miatt megbénultak, a szövetségeseket pedig az amerikai olajfolyam győzelemre vitte.

                                                                                                                                          A svájci emigrációból áprilisban Szentpétervárra hazaérkezett Lenin, aki a betervezett forradalom finanszírozására 5-6 millió dollár értékű aranyat is hozott magával, beváltva a hozzá fűzött reményeket, fellázította az oroszok egy részét és 1917. november 7.-én kitört a bolsevik forradalom. Az újonnan megalakult Szovjet Kormány 1917. december 7.-i deklarációja értelmében az orosz csapatokat ki kell vonni Perzsiából és Törökországból, majd a deklarációt tényleges intézkedés követte.Lenin beváltva a németeknek tett ígéretét, amiért elvtársaival Svájcból való hazautazását az ellenséges területeken át lehetővé tették-egyes párttársaival szembeszállva-megkezdte a németekkel való béketárgyalások előkészítését. November 21.-én Szovjet-Oroszország követein és képviselőin keresztül felszólította a hadban álló feleket a béketárgyalások megkezdésére. December 22.-én Lev Trockíj vezetésével megkezdődtek az érdemi béketárgyalások és 1918. március 3.-án a lengyelországi Breszt-Litovszk erődben aláírták a Max Hoffmann tábornok, a német keleti hadsereg vezérkari főnöke által kidolgozott béketervet. A keleti fronton a háború ezzel véget ért, egyúttal megnyílt a lehetőség arra, hogy a német csapatokat a nyugati frontra átcsoportosítsák. Nem sokkal korábban, amikor már látszott, hogy Oroszországra az antant már nem számíthat, Anglia és Franciaország képviselői Párizsban találkoztak, hogy volt szövetségesük szétdarabolásáról megállapodjanak. Eszerint a kaukázusi olajat és a Baltikumot Anglia, a Donyeck-medence szenét, vasát, és a Krím-félszigetet Franciaország kapta volna. A háború kitervelői Németországnak azt a szerepet szánták, hogy Oroszországgal összeugrasztva katonái kaparják ki a gesztenyét a tűzből Anglia és Franciaország számára. Winston Curchill a „Nagy Háború” c. emlékiratában ezt így fejezte ki: „A győztes hatalmak számára túl nagy feladat volna, hogy Oroszországot egyedül támadják meg. Amit mi akarunk megvalósítani, azt csak a németek segítségével lehet megtenni. Miért ne vennének ők is részt csakúgy, mint mi, a nagy keleti hadszíntér fölszámolásában?”                                                                                                 

Az Osztrák-Magyar Monarchia delegációjának cseh vezetője, gróf Ottokar Czernin később eképpen emlékezett vissza: Az orosz delegáció vezetője a zsidó Adolph Abramovich Joffe volt. Egy beszélgetés alkalmával Joffe kedvesen rám mosolyogva, szinte esdeklően így szólt: „Szívből remélem, hogy az Önök országában is ki fogunk tudni kirobbantani egy forradalmat.” Ez 1919. március 21.-én sikerült is.

AMERIKAI KÍSÉRLET AZ OROSZ VASUTAK FÖLÖTTI ELLENŐRZÉS MEGSZERZÉSÉRE

Jurij Lomonoszov (1876-1952), a Nagy Háború alatt az Orosz Vasutak vezérigazgatója volt, s egy küldöttséget vezetett Amerikába. Miután hazatért tanulmányútjáról, gőzerővel nekilátott a vasút megreformálásának, s ennek során mintegy 2000 mozdonyt építettek.1917 nyarától az antant egyre erélyesebben követelte Kerenszkíjtől, hogy a forradalommal számoljon le. Kerenszkíjnek azonban nem volt elég ereje ehhez, így az angol-francia diplomácia Kerenszkíjből kiábrándulva Lavr Kornyilovot kezdte támogatni. Az ideiglenes kormány egyre inkább az Amerikai Egyesült Államokra próbált támaszkodni, és júniusban a 72 éves Elihu Root szenátor vezetésével amerikai küldöttség érkezett Oroszországba, hogy az ideiglenes kormánynak nyújtandó segítség módozatait tanulmányozza. Ennek során a cár különvonatán a Transzszibériai vasútvonalat is beutazták egészen Vlagyivosztokig. Az antant hatalmak sorának leggyengébb láncszeme a gazdaságilag és technikailag elmaradott és korhadt feudális-katonai rezsim által vezetett cári Oroszország volt. A hatalmas birodalom gazdasági jelentőségéről az Egyesült Államok lakossága keveset tudott, de politikusai, bankárai, és iparmágnásai annál többet. Az 1917 júniusában Oroszországba érkezettamerikai delegációrésze volt egy vasúti szakértőkből álló bizottság is. John Frank Stevens mérnök-aki a Szuezi-csatorna építésében is részt vett- vezetésével azt a kérdést tanulmányozták, hogyan lehetne az előző évben teljes hosszában átadott Transz-szibériai vasút, és általában az orosz vasútteljesítőképességét növelni. Kerenszkíj kormánya az Angliától való függőség lazítása érdekében megpróbálta kijátszani az Egyesült Államokat Angliával szemben, ezért kölcsönt vett fel, ezzel szorosabbra húzva az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatokat. 1917 őszén Anglia, az Amerikai Egyesült Államok és Franciaország az Oroszországnak nyújtandó „segítség”-re vonatkozólag hatásköri egyezséget kötött. Az Egyesült Államok az orosz vasutak átszervezését vállalta magára, Anglia a tengeri közlekedést, Franciaország a hadsereget. Az egyezményt rövidesen módosították annyiban, hogy a murmani vasút átszervezésének feladatát Anglia, a nyugati és dél-nyugati vasutakét pedig Franciaország kapta meg. Ez Oroszország belügyeibe való nagyfokú beavatkozás volt, azon kívül az ország érdekszférákra való felosztásának és Mackinder elmélete realizálásaként gyarmati sorba való süllyesztésének kezdetét is jelentette. A Stevens által vezetett vasúti szakértői bizottság tevékenységének Rockefeller által inspirált hátsó szándéka is volt az orosz vasutak átszervezésében nyújtott „segítség”-et illetően. Rockefeller szoros kapcsolatban állt az amerikai vasútvállalatok tulajdonosaival, és sikerének kulcsa az a felismerés, hogy az olajszállító infrastruktúrát-beleértve a vasutakat is-uralma alá kell vonni a versenytársak kiszorítása érdekében. Versenytársai Amerikában sehogy sem értették, hogyan tudott olyan alacsony árat tartani a fogyasztók felé, amely alá ők már nem mehettek. A Rockefeller birodalom hatalmáról Allan Nevins készített hivatalos életrajzot, de ebben a kérdésben ő sem tud segíteni. A vasúttársaságokkal való szoros kapcsolatáról alig maradt fenn írott dokumentum, de ez a dolog természetéből fakad, mert egyértelműen kikövetkeztethető, hogy ezek a kapcsolatok nem voltak egészen jogszerűek, de tisztességesek semmiképpen. Ezek a kapcsolatok titkos rabatt szerződésekből álltak, mely ebben a formában voltaképpen a korrupció egy formája. A forgalmi rabatt a kereskedelmi kedvezmények egy gyakori módja ugyan, de a csalás abban állt, hogy a kedvezmény kizárólag Rockefeller cégeinek járt. Miután ez óriási botrány közepette kitudódott, a versenytársak olaját a vasutak nem vették át szállításra olyan mennyiségben, hogy a kedvezményt ők is igénybe vehessék. A kedvezmény határát elérő szállításokat valamilyen ürüggyel mindig visszautasították a vasutak, vagy késleltették. Ily módon a versenytársak szállítási költségei szükségszerűen nagyobbra adódtak, sőt lényegében a Standard Oil-nak adott kedvezményeket a kisebb cégekre terhelték, ami az árversenyben egy idő után biztos bukáshoz, és a cégek Rockefeller általi fölvásárlásához vezetett. Végül már senki sem szállíthatott olajat Amerikában a Standard Oil engedélye nélkül. Az orosz vasutakon belül hasonló kapcsolatrendszer kiépítését tervezték, illetve az ennek legmegfelelőbb vasúti szervezeti felépítés és üzemi struktúra kialakítását amerikai mintára. Ebben az időszakban Oroszország második legnagyobb olajtermelője még mindig a BRANOBEL volt a Shell után, bár az a csapda, amelybe az Orosz Finomítók Úniójának megalakításával a cég 1912-ben besétált, jelentősen korlátozta termelését. Az orosz vasutak megreformálását célzó amerikai „segítség” a hadiszállítások biztosításán túlmenően az orosz olajipar elleni összehangolt támadás volt. Rockefeller az akkor már érdekszférájába vont kaukázusi olajat akarta aTranszszibériai-vasúton Vlagyivosztokon át Japánba szállítani. Az eredetileg megkötött hatásköri egyezség módosításának, vagyis a murmani és dél-nyugati vasút átengedésének oka az volt, hogy a tervezett amerikai érdekeltségű olajszállításokhoz ezek ellenőrzésére mégsem volt szükség.

Az amerikai átlagember nagyon keveset tudott Oroszország hegy-és vízrajzáról, ásványi kincseiről, de a Wall Street nagymoguljai és a politikusok annál többet. Röviddel az 1917. november 7.-ei bolsevik hatalomátvétel előtt az USA pétervári nagykövete a következő tájékoztató jelentést küldte Washingtonba: „Amerikai vállalkozók hosszú idő óta érdeklődéssel figyelik Oroszország gazdag természeti kincseit, hatalmas vízenergia forrásait, és az ország vasútépítési lehetőségeit. Mindnyájuk felfogása megegyezik abban, hogy a földön ezzel összehasonlítható más terület nincsen.” Ha ezt a Fehér Ház, a kongresszus, vagy a szenátus prominens személyiségei közül valaki megerősítve akarta hallani, csak Herbert Clark Hooverhez kellett fordulnia. Hoover az egykori bányamérnök akkor még nem volt az Egyesült Államok elnöke, de kereskedelmi miniszter, valamint Szibéria és a majkopi olajmezők kifosztására alapított „Orosz-Ázsiai Társaság” elnöke volt. Petrográdon az öregedő Sir George Buchannon helyét az akkor harminc éves Bruce Lockhart foglalta el, aki maga terjesztette, hogy ő nem diplomata, hanem kém. Lockhart társaságában érkezett egy másik „diplomata” is, aki nagyon örült, hogy lehetőséget kapott kiköszörülni tekintélyén a perzsa olaj megszerzése kapcsán esett csorbát. A „diplomata” nem okozott csalódást megbízóinak, összeesküvést szőtt, amelynek során egy Kaplan Dóra (vagy Fanni) nevű anarchista eszer 1918. augusztus 30.-án három lövéssel merényletek követett el Lenin ellen. (Bár kétséges, hogy valóban ő követte el, lehet, hogy csak magára vállalta, sőt még a neve sem biztos). Néhány órával később Lockhart angol követet, Grenard francia konzult, és még néhány összeesküvőt elfogtak. Vezetőjük azonban elmenekült, majd Londonból új feladatot kapott: A SIS Dél-Oroszországba rendelte, hogy megszervezze Gyenyikin kémszolgálatát. A Sistem Intelligence Service oroszországi diviziójának vezetőjét Sidney Reilleynek, alias Shalomon Rosenblumnak hívták.

Négy nappal azután, hogy Vladimir Iljics Lenin vezetésével a bolsevikok 1917. november 7.-én Szentpétervárott átvették a hatalmat, a minnesotai St. Paulban kétszáz vasutas búcsúzott el családjától, hogy San Franciscóba, majd európába utazzon. Nem Franciaországba tartottak, mint a legtöbb amerikai, akik az Egyesült Államok európai hadosztályához akartak csatlakozni, hanem az újonnan létrehozott Orosz Vasúti Alakulat (OVSA) szervezetében a világ leghosszabb vasútvonala, a Transszibériai-vasút felújításában, üzemeltetésében, és amerikai mintára történő átszervezésében vettek részt. Még Kerenszkíj kormánya hívta őket 1917 szeptemberében, mert az első világégés idején az antant kiemelkedően fontos szerepet szánt a vasútnak a keleti front hadtáp ellátásában. Ez pedig tökéletesen egybeesett Rockefeller Oroszországgal kapcsolatos későbbi elképzeléseivel, amelyek szerint orosz olajat szállított volna Japánba. A sikeres német tengeralattjáró támadások ellehetetlenítették a balti kikötők használatát, ezért a vasúti hadiszállítás akadozott. A brit szállítmányok Arhengelszk és Murmanszk felől érkeztek, vasúti kapcsolattal a télen is fagymentes Murmanszk kikötője rendelkezett. A háborús körülmények között sebtében épített Murmanszk és Szentpétervár közötti vasúti pálya szakadatlan karbantartást igényelt, a hadseregben lázongások, a vasutasok körében sztrájkok akadályozták a vasútforgalom lebonyolítását. 1916-17 telén a vasútforgalom úgyszólván összeomlott, a hadsereg a szükséges ellátmánynak csak felét kapta meg. A gazdasági összeomlás szélén álló Oroszország számára a háború folytatására utolsó lehetőségként az a megoldás maradt, hogy az Amerikából hajón érkező hadianyag utánpótlást Vlagyivosztokban vasútra átrakva, további tízezer kilóméteren át vasúton szállítsák az európai területeken állomásozó orosz csapatoknak. Csakhogy a Transzszibériai-vasút, jóllehet a kornak megfelelő műszaki színvonalon épült, megsínylette a szegényes karbantartást, és személyzethiánnyal is meg kellet küzdenie. Az elhasználódott vasúti pályát, műtárgyakat, jelző és biztosító berendezéseket, távközlő berendezéseket, és gördülőállományt kellett minden ízében följavítani, a személyzethiányt pótolni, a végrehajtó vasúti szolgálatot átszervezni. Erre a feladatra az amerikaitranszkontinentális vasút üzemeltetésében tapasztalatot szerzett szakemberek igénybevétele látszottleginkább előnyösnek, és az Egyesült Államok kormánya is ezt szorgalmazta. Az orosz kormány tehát amerikai szakemberek „segítségét” vette igénybe, a költségek teljes vállalásával. Az Egyesült Államokban megindult a toborzás, legtöbbjüket Dakotából és Montanából szervezték be az alakulatba. Ezeknek az államoknak az éghajlata hasonlított leginkább azokhoz a zord körülményekhez, amelyek Szibériában vártak rájuk. Az OVSA vezetői összeültek, és Emerson fölszólította a vasút vezetőit, hogy keressenek olyan önkénteseket, akik hazafias kötelességüknek érzik az OVSA kötelékében az orosz vasutakon való szolgálatteljesítést. Október elejére már annyi jelentkezési lap gyűlt össze, ami minden várakozást felülmúlt. A külföldi szolgálatra alkalmas vasutasok ösztöndíjat kaptak, de legalább tizenkét hónapos szolgálatra szóló kötelezettséget kellett vállalniuk. A misszió hetvenöt mozdonyvezetővel és néhány tolmáccsal kiegészítve 1917. november 19.-én kihajózott San Franciscóból, majd decemberben megérkezett Vlagyivosztokba. Ott azonban egy fölbolydult, anarchiában fuldokló városban találták magukat, ahol életük nem volt biztonságban, ezért Japánban, Nagasakiban várták meg, míg elülnek a zavargások. Egy Harbinban állomásozó, kb. százfős csoport nekilátott a Transzszibériai-vasút megreformálásához, a misszió többsége azonban csak 1918. augusztus közepén tért vissza Vlagyivosztokba. Az OVSA munkáját több körülmény is hátráltatta. A cseh, rutén, és szlovák hadifoglyokból álló, eredetileg a központi hatalmak ellen szervezett cseh légió 15.000 tagja Vlagyivosztokon át készült elhagyni Szovjet-Oroszországot, de sokan csak 1920-ban érték el Vlagyivosztok városát. Ez idő alatt többször föllángoltak a cseh-bolsevik ellentétek, és a légió fegyveresei a vasútvonal mentén, a Volgán túl, valamint Irkutszk körzetében jelentős területeken magukhoz ragadták a hatalmat. A szemben álló felek között az amerikaiak közvetítettek. Miután a béke megkötésére irányuló erőfeszítéseket siker koronázta, újabb jelentős feladat hárult rájuk. Az OVSA tagjai állították helyre a fegyveres konfliktusok közepette fölrobbantott mintegy száz vasúti hidat, állomásépületet, széntárolót, vízellátó berendezést, és a vasúti infrastruktúra egyéb létesítményeit. Az amerikai kontingens egyik vezetője, Benjamin Oliver Johnson 1919 tavaszán apjának írt levelében már némi javulásról számolhatott be: „Ma nincsen egyetlen amerikai transzkontinentális vonal sem olyan nagyszerű állapotban, mint a transzszibériai. Az oroszok pedig éppen olyan jó vasutasok, mint bárhol mások a világon. Jóllehet, még fele annyira sem hatékonyak, mint a mi embereink, de kitartó, békés természetű, és nagyon jó dolgozók. Viszont a vezetőség lusta, hozzá nem értő, és becstelen. (…) Komikus történeteket ismerek számos dél-amerikai hadseregről, amelyekben ötven tábornok jut tíz katonára. Az orosz vasút is hasonlóképpen működik, és a helyzet komikuma még csak fel sem tűnik az itteni vasúti tiszteknek. Megszűnik az erkölcs, ha rangról, előrejutásról, érvényesülési lehetőségről van szó, bizony az állatok sem viselkednek így.”                                                                                                   
Az orosz, majd szovjet vasúti vezetés alkalmatlansága csak súlyosbította az egyébként is kaotikus állapotokat, ráadásul egy bizonyos Szemjonov nevű fehérgárdistának a szovjethatalom ellen folytatott gerillaháborúját az amerikaiak is megszenvedték. Szemjonov emberei mozdonyokat és vasúti kocsikat rekviráltak és szétzilálták a vasúti forgalmat, továbbá megalázó inzultusoknak tették ki az OVSA tagokat, a durva viccektől a fizikai bántalmazásig. Az amerikai szakértők bevezették azt a módosított diszpécserrendszert, amely sikerrel kiváltotta az állomástól állomásig terjedő hatásköri rendszert. Az új módszer következtében kevesebb lett a késés, általánosságban pedig az orosz vasúti szakembereket megtanították arra, hogy feladataikat gyorsabban és hatékonyabban végezzék. 1919 szeptemberétől Kolcsak tábornok a Vörös Hadsereggel szembeni harcokban sorozatosan vesztes seregei kelet felé keresték a menekülés lehetőségeit. Omszki központú OVSA tagok egy maroknyi csoportja naponta 40-45 kolcsakista katonavonatnak biztosított szabad áthaladást. A menekülők között francia hadviseltek is voltak. A városban látottakról az egyik amerikai a következőket írta: „November első napjai után minden teljes pánikba, összevisszaságba, és zavarba fulladt. A hőmérséklet mínusz húsz fok alá sűlyedt, ez volt a legrémisztőbb bolondokháza, amit el lehet képzelni… Minden vonal le volt zárva, az összes váltót blokkolták, még a bakterházakkal is megszüntették az összeköttetést. Számtalan rendezőmozdony leállt, az emberek megpróbálták a hóból kiásni a kocsikat, amelyekből tífuszban elhunytak tetemeit húzták elő. A menekülő családok gyerekei halálra fagytak a peronon, az emberek pedig mindenkinek könyörögtek, akinek csak egy kis hatalma volt, köztük nekem is, hogy segítsünk rajtuk…(…) Azok a vad, űzött tekintetek, a pánik tükröződött az arcokon, ahogy a tömeg megrohamozta az indulni készülő vonatokat-minden élelem és takaró nélkül."                                                                                                                                                   

Az amerikai szakértői bizottság egy részének megbízatása már 1917 novemberében, rögtön a bolsevik hatalomátvétel után véget ért, nem kis csalódást okozva ezzel a Broadway 26. szám alatti Standard Oil irodákban. Stevens mérnök az Orosz Vasútszolgálati Alakulat /OVSA/ szolgálatában a Transzszibériai-vasút megreformálásán még egy darabig tovább dolgozhatott, mert a bolsevikok azt remélték, hogy az Egyesült Államok elismeri az új kormányt, de nem ez történt, így végül nemkívánatos személyeknek nyilvánították a jövevényeket. Johnson ugyan rászolgált a szovjet kormány elismerésére, ugyanez nem mondható el a bolsevikoknak a misszió egésze iránt tanúsított magatartásáról. Az amerikaiak szerint az OVSA függetlenítette magát a bolsevista és antibolsevista törekvésektől, és mindig azt cselekedte, ami a lehetőlegjobb volt Oroszországnak, a szovjet hatóságok ezt nem így látták. Az ő értelmezésükben az OVSA-tagok propaganda tevékenységet folytattak, az ideológiai diverzió imperialista ügynökei, és az amerikai imperialisták bérencei voltak, ezért az orosz nép legitim képviselői-a bolsevikok-ellenségének tekintették őket. Az orosz/szovjet vasutak javítási és korszerűsítési munkáinak zömét kétségkívül az OVSA csapatok végezték, de a szovjetek képtelenek voltak megbocsátani nekik, hogy az amerikaiak bonyolították le az ellenség, Kolcsak seregének keletre menekítését. Az OVSA 1920-ban hagyta el az országot, tagjainak többsége hazatért az Egyesült Államokba. Egy kis csoport Oliver Johnson vezetésével a szövetségesek által megszállt Mandzsúriában még 1923-ig folytatta szakértői és vasútreformeri tevékenységét, és közreműködött a japán erők kivonásában. A szovjet hatóságok értékelték Johnson személyes érdemeit, és amikor az amerikai vasúti szakértő 1930-ban visszalátogatott a Szovjetúnióba, felajánlottak neki egy hároméves szerződést, hogy igazgassa a hatalmas ország vasúti rendszerét. Az ajánlatot minden kétséget kizáróan Johnson hozzáértése és az orosz/szovjet vasút működésének mély ismerete indokolta annak ellenére, hogy a kormány nyilvánvalóan tudott az egykori OVSA vezetőnek a rezsimmel és a társadalmi rendszerrel kapcsolatos fenntartásairól. Johnson nem fogadta el az ajánlatot, és még Szibériában megromlott egészségére hivatkozva visszavonult, majd 1932 júniusában St. Paul-i otthonában 54 éves korában meghalt. Rockefeller amerikai sikereinek kulcsa a vasutak fölötti ellenőrzés megszerzése volt, arra azonban már nem maradt lehetősége, hogy ezzel a kulccsal az orosz olajra nyíló kaput is kitárja.                                  

  

Az Orosz Finomítók Unióján keresztül akkor már John D. Rockefeller cégei által befolyásolt oroszországi kőolaj kitermelés és feldolgozás 1920-ban több mint hetven évre szovjet kézbe került, a szebb napokat látott BRANOBEL cég napja pedig az államosítással végleg leáldozott. Rockefeller még így sem járt rosszul, a háborús olajexporton személyes haszna mintegy 200 millió dollár volt. A Great Game klasszikus szakasza ezzel lezárult, de a Nagy Játszma még koránt sem ért véget. Miután Németország kiesett a küzdelemből, Deterding egy lépéssel közelebb került az 1912-ben megvásárolt bakui olajhoz. Útjában már csak egy akadály maradt: a Sztyepan Saumjan és Dzsaparidze által vezetett harcra kész Bakui Kommün. A Royal Dutch Shell fölvásárolta a Rothschild-féle BRANOBEL konszern érdekeltségeit, ellenőrizte a kelet-indiai olajtermelést, amely akkoriban a legnagyobb ázsiai erőforrás volt. Az Angol-Perzsa Olajvállalattal együtt kezében volt a Közép-Kelet és Burma valamennyi ismert olajmezője, majd behatolt Mexikóba, sőt az Egyesült Államokba is. Más angol cégekkel együtt haladva lépésről lépsre koncessziókat vásárolt egész Közép-Amerikában és Columbiában. Mértékadó amerikai hazafiak rámutattak arra, hogy az angolok pontosan a Panama-csatornával szemben szereztek koncessziókat, a sárga sajtó pedig gyűlölködő hangon riadót fújt. A vasutak olajlobbinak való kiszolgáltatottságát érzékelteti az a tény, hogy az Amerikai Egyesült Államok vasúthálózatának kevesebb, mint 3%-a van villamosítva ma is. A nagyvasúti villamos vontatás lényegében az elővárosi forgalom lebonyolítására korlátozódik, a hosszú transzkontinentális vasútvonalak a XXI. században is dízel vontatással üzemelnek, hatalmas piacot biztosítva ezzel a gázolaj számára. Amerikában a hajózás mellett a vasutak a legnagyobb gázolaj fogyasztók. Ha az amerikai szakértői bizottságokon múlna, akkor a Transszibériai-vasút ma sem lenne villamosítva.                                                  

LÁTHATATLAN FAL NÉMETORSZÁG KÖRÜL

1916-ban Németország területén egyetlen antant katona sem volt, a hadviselés terhei az országot így is alaposan meggyengítették. Nem a Vilmos császár által megálmodott „Nagy Idők”, hanem a pusztulás szélén állt az üzemanyag ellátás területén.1917-ben összesen kis híján 70 millió tonna kőolajat termeltek a világon. Ebből Ausztria, Galicia, Németország, Románia, olajkútjaiból 1,5 millió tonna állt a központi hatalmak rendelkezésére. A fennmaradó cirka 68,5 millió tonna olajat az antant használta fel. Az antant tudta, hogy az olaj Németország számára is létkérdés. Ezért folytak végsőkig kiélezett harcok minden frontszakaszon, ahol olaj volt a földben. Románia hadbalépésekor ezért lélegzett föl megkönnyebbülten Németország, és a tábornokok azonnal a román olajmezők elfoglalását tűzték ki hadicélul. Az új hadszínterekről szóló első győzelmi jelentések között ez a jövendőmondásszerűen fogalmazott újsághír volt olvasható: „Hálásak lehetünk Romániának, hogy passzivitását feladta.”Az újságolvasók rövidesen a hála okát is megtudhatták: „Románia gazdag természeti kincsei hadseregünk ütőereje szempontjából nagy fontosságúak. Most győzedelmes hadseregünk veszi birtokába Románia gabonáját és olaját.” Az olajat illetően azonban a vasutasok gyanakodtak. Észrevették, hogy több anyagszállítmányt indítottak Romániába, mint amennyi tartálykocsi onnét érkezett. Az Angol és Francia mérnökök és katonák a németek bevonulása előtt alapos munkát végeztek a Román olajmezőkön. Lerombolták a fúrótornyokat, felrobbantották a finomítókat, tönkretették az összes olajlétesítményt. A németeknek két évükbe és rengeteg pénzébe került a román olajipar talpraállítása olyan mértékben, hogy a háború ellőtti termelésének 70%-át elérje. Amikor ezzel elkészültek, a német vezérkart ugyanaz a kudarc érte, mint a tankok építésével: a német hadigépezet már leállt. Az olaj valójában nem Romániából érkezett. A bolgár összeomlás következtében a romániai olaj kicsúszott a központi hatalmak kezéből és az olaj elvesztésével megállíthatatlanul sodródtak a katasztrófa felé.                                                                                                                                                           

Az ellátási hiányok egy részét a hadigazdaság irányítói igyekeztek pótolni. Egy bizonyos dr. Bergius kísérleteket folytatott ugyan a szénből üzemanyag előállítására, de a kísérletek még kezdeti stádiumban voltak, az ipar számára hasznosítható megoldás kidolgozása még nagyon messze volt. Az összes minisztériumból, törzsparancsnokságról, közlekedési vállalattól behozatali kérelmek érkeztek a kormányhoz. Olajon kívül szükség volt még rézre, nikkelre, mangánra, bőrre, kaucsukra, gyapotra, zsiradékra, gabonára, vágómarhára, szinte mindenre, és pénzre, sok-sok pénzre. A cionisták, betartva az angolok számára Palesztina megszerzéséért tett ígéretüket, Amerika hadbaléptetésével hátbatámadták Németországot. Németország körül láthatatlan fal épült, amelyet blokádnak neveznek. A Németország elleni gazdasági háború körülbelül 763.000 halálos áldozatot követelt a polgári lakosság köréből. A veszteségek valószínűleg még nagyobbak lettek volna, ha néhány kalmár lélek föl nem fedezi, hogy a blokád kijátszása útján az ellenséggel való kereskedéssel remekül lehet keresni. A Francia kormány tudta, hogy Sir Basil Zaharoff spanyol közvetítők útján a német tengeralattjáró-flottát üzemanyaggal látja el. Németország jó árat fizetett érte aranymárkával, de a Zaharoff-féle gázolaj fabatkát sem ért. Jó angol-francia hazafihoz méltón Zaharoff olyan silány minőségű gázolajat szállított a németeknek, hogy tengeralattjáróik dízelmotorja az Atlanti-óceán kellős közepén leállt és mozgásképtelenekké válva áldozatul estek az angol torpedórombolóknak. A kalmárok lelkiismeretesebbek voltak, tisztességes üzleteket kötöttek az ellenséggel. Nagy súlyt helyeztek a jóminőségű árura és a vevő megelégedettségére. A satisztikák sokmindent megvilágítanak. Jelen esetben a semleges Dánia, Hollandia, Norvégia, Svédország kereskedelmi statisztikája. Dánia pl.alig 3 millió lakosával 1913-ban 47.480 tonna növényolajat hozott be. 1915-ben a blokád ellenére ez a mennyiség 71.766 tonnára emelkedett. Dánia fő szállítója a szállítmányok számát a háború előttinek négyszeresére emelte ugyancsak a blokád ellenére. A semleges kikötők közvetítőkereskedői átirányították áruikat és továbbexportálták oda, ahol a világpiaci ár négy-ötszörösét is megfizették. Németországnak nagy mennyiségű növényi zsiradékra volt szüksége, nem csak a hadsereg és a polgári lakosság ellátása miatt. Növényi zsiradékok alkották a gliceringyártás alapanyagát, amely a nitroglicerin egyik alapanyaga, az pedig a dinamit alkotója. A dinamitnak köszönhette Alfred Nobel a vagyonát, a kultúrvilág pedig a Nobel-díjat.

Gyapot kellett a gyorstüzelő fegyverekhez szükséges füstnélküli lőporhoz és a tengeri aknák és torpedók töltetének előállításához. Az angol gyapjúszövők a gyapotot az ördög szálának nevezték, mert elvesztették a kenyerüket miatta. Az angol kalmárok „King Cotton”-nak hívták. A növényi olajok mellett lőgyapotot is szállítottak az ellenségnek. A három skandináv ország gyapotimportja 409,7%-al nőtt 1913 és 1915 között, az angol export ugyanezen országok kikötői felé ugyanezen időszakban 742%-ra emelkedett. Ne gondolja bárki is, hogy a skandinávok a gyapotot felhalmozták. A kiviteli statisztikák bizonyítják, hogy Svédországból pl. tranzitforgalomban 1913-ban 236,5 tonna gyapotot szállítottak Németországba, 1915-ben pedig már 76260 tonnát. A Keleti-tengeren át irányított gyapotszállítmányok mutatója az 1913. évi 1-hez viszonyítva 1915-ben 322-őt tett ki. A tiltott áruk listája legalább olyan hosszú, mint az angol kereskedők adószámlája. Sem a kakaó, sem a kávé, de még a tea sem hiányzik róla, de még a német élőhal importnak is olajszaga volt. Az utolsó békeévben importált 150.000 tonna élőhallal szemben a harmadik háborús évben-blokád ide vagy oda-350.000 tonna élőhalat szállítottak Németországnak a három skandináv országból. A skandináv halászflottának is, amely merészen a blokádon kívül kereste fel a halászhelyeket, a Royal Dutch Shell szállította a dízelgázolajat.

Az ellenséggel folytatott rendszeres kereskedelem-amely a második világháború/olajháború alatt az ellenséggel folytatott nagykereskedelemnek csak szerény főpróbája volt-sokáig nem maradhatott titokban az angol nép előtt. A jól bevált Secret Intelligence Service helyett, amely nem csak „lovagias ügyek”kifürkészésével volt elfoglalva, Sir Alexander Hendersont bízták meg, hogy Hollandiában és Skandináviában felderítse a való helyzetet. Ugyanakkor összeült hírhedt blokádvitájához az angol alsóház is. Hogy a vita milyen irányban haladjon, azt Sir Edward Grey mindjárt a megnyitáskor kijelölte: „Néhány számadattal kell foglalkoznom, amelyet a sajtó dobott a köztudatba, és amely a semleges országokon átszivárgó árumennyiségekről torz és valótlan képet ad.” A következő szónok azonban a témánál maradt és így válaszolt: „Tudjuk, hogy sok olyan áru, amely nem embereknek vagy állatoknak fontos, hanem lőszergyártásra szolgál, megtalálja útját Németországba.” Sir Alexander Henderson, aki útjának eredményéről a felsőházban már beszámolt, óvatosabban mérlegelte szavait. Az ellenséggel folytatott kereskedést nem ismerte el nyíltan, de nem is tagadta. Ezt mondta: „Meg vagyok róla győződve, hogy jelenleg kevés dugáru kerül át…” Erről azt gondol az ember, amit akar. Rockefelleri megfogalmazás volt. A kormány meg volt elégedve Hendersonnal, aki érdemeinek elismeréseként lord lett. Egy kényelmetlen kérdés még ide tolakodik: mivel fizetett a háborúban kimerült Németország az ellenséggel folytatott kereskedelemben? A német bankárok kereskedelmi partnereiknek aranymárkában, aranydollárban, vagy aranyfontban fizettek, csakúgy, mint a boldog békeidőkben, a gazdasági fellendülés idején.Papírpénzt felajánlani meg sem próbáltak. Jó, de honnét volt dollárjuk és fontjuk? Bizonyos berlini bankárok felkérésére az angol külügyminisztérium futárai Skandinávián keresztül nagyobb dollár és fontösszegeket juttattak Berlinbe. Röviddel a háború befejezése előtt még egy 5 millió fontos tétel érkezett a Deutsche Bank trezorjaiból a Jilderlim-akció keretében a mezopotámiai támaszpontra. „A török hadszíntereken az eredményes hadviseléshez, a mérhetetlen utánpótlási nehézségek miatt a németek Jilderlim számára még különleges rendeltetésű összegeket utaltak át aranyban, éspedig ötmillió fontot.” Ezt az átvevők egyike tanúsítja emlékirataiban, aki nem volt más, mint Otto Liman von Sanders tábornok, a Törökországi Német Katonai Misszió vezetője.                                         

(L. Sanders: Öt év törökországban.)

A HÁBORÚ MÉRLEGE

1914 nyarán Németország haderő terén messze le volt maradva, intenzív fegyverkezésével csak hátrányát igyekezett behozni, amit a háború során sohasem sikerült elérni. Az Oroszországgal való békekötés kitartó szándéka és a háború kitörésekor fennálló haderő terén gyengébb poziciója igazolja, hogy Németország nem támadó szándékkal fegyverkezett, és II. Vilmos császárt fondorlatos módon beugratták a háborúba. Theobald Bethmann-Hollweg kancellár Németország második embere, a londoni Rotschild-ház akkori vezéreinek anyai ágon első unokatestvére, és a nemzetközi fináncoligarchia németországi helytartója volt. Annak érdekében, hogy Németország egészen biztosan hadat üzenjen, a háború kitörése előtti napokban rávette a császárt, hogy Norvégiába utazzon, ahol a londoni Rotschild-ház tagjaival találkozott. Bethmann-Hollweg kancellár célja az volt, hogy a császár távollétében szabad kezet kapjon a mozgósítás elrendeléséhez, és a hadüzenetek elküldéséhez. Két nap múlva Oroszország titokban mozgósítást rendelt el annak ellenére, hogy Vilmos császár táviratban próbálta Miklós cárt lebeszélni a háborúról. Ekkor a Berlini Helyi Tudósító (Berliner Lokalanzeiger) c. lap főszerkesztője külön számot adott ki azzal a valótlan hírrel, hogy II. Vilmos elrendelte a német hadsereg és flotta mozgósítását. Sazonov orosz külügyminiszter, noha tudta, hogy a hír valótlan, arra használta föl ezt a hazugságot, hogy Miklós cárt lebeszélje a Vilmossal való egyezkedésről, ami sikerült, a cár július 31.-én nyilvánosságra hozta az orosz hadsereg és flotta mozgósításának hírét, miközben az már 24.-én titokban megtörtént. Franciaország július 30.-án védelmi készültséget rendelt el, majd augusztus 1.-én 03 óra 45 perc és 04 óra között mozgósították az egész francia hadsereget. Németország csak augusztus 1.-én 17 órakor rendelt el mozgósítást. Bethmann-Hollweg kancellár teljesen fölöslegesen augusztus 1.-én 18 órakor Németország nevében táviratilag hadüzenetet küldött Oroszországnak, két nap múlva, augusztus 30.-án pedig Franciaországnak, hogy feltétlenül biztosítsa Németország hadbalépését, mégpedig támadóként. Az első lövéseket szerb csapatok adták le 1914. július 27.-én. A Rotschild-unokatestvér Bethmann-Hollweg kancellár által eküldött hadüzenetek képezték aztán az alapját annak a ma is élő hazug vádnak, hogy Németország és szövetségese, Ausztria-Magyarország felelős a világháború kirobbantásáért. Pestiesen szólva Vilmos császár és szövetségesei elvitték a balhét. Józan paraszti ésszel átgondolva már egyébként is gyanús, hogy egy uralkodó elleni merénylet az egész világra kiterjedő háborús konfliktussá terebélyesedett, de a világ jelenlegi rendje ma is erre a hazugságra épül. Németország „bűne” valójában az volt, hogy gazdaságilag sikeres volt.

A háború kitörésekor fennálló erőviszonyok bizonyítására közöljük az alábbi kimutatást, amely a háborús felek haderejét szemlélteti a személyi állomány létszáma szerinti, fegyvernemenkénti, és országonkénti bontásban.

A háborúban résztvett országok hadseregeinek személyi állománya 1914 januárjában.(„A Nagy Háború földrajza.” New York 1919.)

Fegyvernem	Antant haderők	Központi hatalmak
Gyalogos hadosztály	192	138
Lovas hadosztály	47	22
Könnyű ágyú	10.482	8640
Nehéz Ágyú	684	743
Géppuska	5476	3900
Repülőgép	336	274
Kormányozható léghajó	5	9

A háborús felek hadereje fegyvernemenkénti bontásban

	Franciaország	Németország	Oroszország	Szerbia	Belgium	Anglia	Ausztria-Magyar
Hadsereg fő	763.820	866.026	1,29 M	361.747	47.603	250.000	424.258
Sorkatona fő
Géppuskával	1720	2200	2250		220	120	140
Tábori ágyúval	3500	5124	5550	400	340	270
75-ös ágyúval	4000
65-ös ágyúval	128
Nehéz ágyúval	308	575	300	60		90	168
Repülőgép	125	200	100		24	66

A haderők megoszlása 1914 első felében országonkénti bontásban

(Forrás: Botos László: Versaillesi határozatok átvizsgálása)

Az első világháború/olajháború okait és kitörésének körülményeit összegezve kijelenthetjük, hogy bár az összes érintett nagyhatalomnak és területrabló kapzsi szomszédainknak mind megvoltak a maguk önző motivációi, de a háború kirobbantásáért közvetlenül az eseményeket a háttérből manipuláló angol titkosszolgálat a felelős. A háború kitervelői maguk sem gondolták, hogy ily mértékben eszkalálódik, és több mint négy évig elhúzódik. Úgy gondolták, hogy az általuk kívánt területi átrendeződés néhány hónap alatt, legfeljebb 1914 végéig lezajlik. Anglia és Oroszország mindenképpen meg akarta akadályozni a Berlin-Bagdad tengely kiépítését és Németországnak a Közel-Kelet olajához való hozzáférését, ehhez pedig az Osztrák-Magyar Monarchiát és az Oszmán-Birodalmat szét kellett zúzni. Az R.G.D. Laffan által fölvázolt katonai doktrina, miszerint Szerbia kicsi, de kemény és harcias, és ez a harcias kis szalag képes elvágni a Németország-Ausztia-Magyarország-Bulgária-és az Ottomán Birodalom alkotta egybefüggő szövetségi rendszer kialakulását, kellő magyarázatot ad arra is, hogy az angolszász hatalmak miért elfogultak még száz év múlva is Szerbia javára. R.G.D. Laffan 1917-ben megjelent „The Serbs” c. könyvében dicshimnuszokat zeng a hős szerb népről, akiket oly sikeresen kihasznált Anglia geopolitikai céljainak eléréséhez, de némi lelkiismeretfurdalás is motiválhatta, amiért a szövetségesek magára hagyták Szerbiát 1915-ben. A könyvet 1989-ben újra kiadták, de nem az eredeti előszóval. R. G. D. Laffan katonai doktrinája és Mackinder elmélete a kulcs, amely kinyitja a megértés kapuját azok számára, akik az első világháború konkrét okait, és mai életünkre gyakorolt hatásait próbálják megérteni. Az egész világháború győzedelmes megvívásának kulcsa a Balkánon volt, a központi hatalmaknak csak utána kellett volna nyúlni. Erich von Falkenhayn tábornok 1915 decemberében, Szerbia összeomlása után befejezettnek tekintette a balkáni hadjáratot, végzetes hibát követve el azzal, hogy nem aknázta ki az elsöprő győzelmet. A háború egyik legfényesebb harci eseméne volt Constanta városának és kikötőjének elfoglalása. Hogy Mackensen, a zseniális német hadvezér milyen páratlan bravúrral hajtotta végre ezt a kiemelkedő haditettet, arról bőséges híradással szolgáltak a napilapok, de csak futólag tettek említést a bőséges román olajexportról. 1906-ban kezdték építeni a három párhuzamos, kb. 15 cm belső átmérőjű csőből álló, 300 km hosszú olajvezetéket, mely a Kárpátok, Bacau, és bocani petróleumgyárainak értékes termékeit szállította egyenesen Constanta európai színvonalú petróleumkikötőjébe. Innen tankhajók vitték Marseilles-be, Southamtonba, Hamburgba, és Rotterdamba. A fényes győzelmeknek ki nem használása olyan tények, amelyek végzetes hibának bizonyultak a háború kimenetele szempontjából, másrészt viszont ékes bizonyítékát adjákannak, hogy a tengelyhatalmak nem hódító szándékkal háborúztak. Ha már háború volt, a Balkánon kellett volna kikényszeríteni a vérontás győzelmes befejezését, nem a nyugati fronton. 

(Faragó László: Szerbia összeomlása 1915-ben.)

                                                                                                                                  Szerbia egy fontos pozíciót elfoglaló gyalog az európai sakktáblán, aki nagyhatalmaktól fedezve leütötte a királynőt. Ehhez jött még Oroszország klausztrofóbiája, az agresszív amerikai Rockefeller-féle Standard Oil cégcsoport terjeszkedési törekvése. 

Magyarország szempontjából, nem a háború okait, hanem a befejezését követő területveszteséget tekintve szerepe lehet egy érdekes körülménynek: A századforduló környékén sokáig úgy hitték, hogy a galíciai olajrétegek folytatásaként Magyarország alatt hatalmas olajmezők húzódnak, amelyek révén Európa olajnagyhatalma lehet. Ennek a koncepciónak megfelelően a Rotschild család bécsi ága finanszírozásával fölépült és 1891-ben átadták az ennek a koncepciónak megfelelően alaposan túlméretezett fiumei olajfinomítót. Az össz-szláv egyesülési törekvéseken kívül a feltételezett olajmezők megszerzésének vágya is motiválta szomszédainknak azt a mohó igyekezetet, amelynek eredményeképpen Magyarországból nagyjából Pest megye területe maradt volna. Nagy-Britannia a háború után a San Remóban tartott osztozkodó konferencia határozatával területet, olajat, a brit protektorátus intézménye által pedig befolyást szerzett az általa létrehozott lojális államokban a Közép-Keleten. Anglia olyan elégedett volt, mint a macska, aki fölfalta a kanárit. Németország tehetetlenül nyúlt el a ringben. Wilson elnököt közismert idealizmusa sem gátolta meg abban, hogy igényt formáljon olyan piszkos dolgokra, mint a közép-keleti, vagy orosz olaj megszerzése. Rockefeller épphogy elkezdte Oroszországgal kapcsolatos terveit megvalósítani, számításait keresztülhúzta az 1917. november 7.-i bolsevik forradalom, mely a jobb sorsra érdemes BRANOBEL-t is elsodorta. A zsákmány azokat illette, akik vérüket hullatták Mezopotámia olajmezőin, és akik őrt álltak a perzsa olajhoz vezető úton. Az 1880-as évek közepétől három Titán ádáz küzdelmet folytatott a bakui olajmezők kizárólagos birtoklásáért: az orosz BRANOBEL, az amerikai Standard Oil, valamint a BNITO és a MASUT, amely nem szerzett olyan hírnevet az olajiparban, mint riválisai, de mögötte állt a Dreyfuss & Rotschild Bankház. Tudott dolog, hogy Rockefeller 1883 óta összejátszott a Rotschildokkal. Rockefeller tudott a Németország és szövetségesei ellen szőtt háborús tervekről, de nem tudott a Rotschildok által szintén előre megtervezett és kirobbantott orosz bolsevik forradalomról. Az antant számára veszni látszó háború megmentése érdekében Rotschildék arra számítottak, hogy az orosz bolsevik forradalom Németországra is átterjed majd, egyrészt. A II. Összoroszországi Szovjet Kongresszuson Lenin kijelentette: „Nem ringatjuk magunkat illúziókban, de reméljük, hogy az összes hadviselő államban rövidesen kitör a forradalom…” (Ennek a nagyobb ívű tervnek volt része a 133 naposra sikerült Magyar Tanácsköztársaság létrehozása is 1919. március 21.-én.) 

A magánhatalommá szerveződött nemzetközi fináncoligarchia számára az olaj kiváló eszköznek bizonyult a folyékony aranyra épülő civilizációnk kiszolgáltatottságának kihasználásával a világ vagyonának koncentrálására. A BNITO olajának elszállítására építtették 1883-ban Rotschildék a Baku és Batumi közötti 800 km-es Transz-Kaukázusi-vasutat, és ők építtették ki Batumi kikötőjét az akkori világ legnagyobb és legkorszerűbb olajtermináljává. A három Titán küzdelmében minden elképzelhető harci cselekmény, megállapodások, hitszegések, intrikák, szabotázs akciók, rágalmazás, ipari kémkedés, és ezek összes kombinációja előfordult. Másrészt ebben a könyörtelen harcban, amelyben a BRANOBEL 1912-ig nyerőre állt, Rotschildék és Rockefeller nagyszabású tervet szőttek, amely találkozott az angol és orosz politika, valamint a nemzetközi fináncoligarchia többi szereplőjének érdekeivel. Ez a terv a Közép-Kelet és Európa területi átrendezését, Oroszország természeti kincseinek megszerzését és az olajpiac felosztását tartalmazta, háború kirobbantása által. A terv amilyen gonosz, olyan zseniális volt. Miközben mindenki a bakui olajüzletből való részesedésért küzdött, furcsa módon a Rotschild család kiszállt a jól jövedelmező bakui olajüzletből, még a háború előtt. 1911. decembr 8.-án Sir Henry Deterding, a Royal Dutch Shell fő részvényese és de Rotschild Freres előszerződést kötött a BNITO és a MASUT  átruházásáról, 1912. február 21.-én pedig végleges adásvételi szerződést írtak alá. Ennek értelmében a BNITO és a MASUT 22.136 millió rubel, azaz 58.881 millió frank értékben a Shell tulajdonába került. Megköttetett a történelem addigi legnagyobb üzlete. Rockefeller számára a háborús átrendeződés a bakui olaj által az orosz és japán piac megszerzését jelentette volna, de Rotschildék őt is kijátszották. A forradalom utáni államosítással a BRANOBEL megszűnt, a Shell és a Standard Oil kiszorult Bakuból, Rotschildék pedig a Lenin által szorgalmazott, a hadigazdálkodást fölváltó NEP (Novaja Ekonomicseszkaja Polityika - Új Gazdaságpolitika) fedőnév alatt banki ügyletekkel visszaszivárogtak a bakui olajüzletbe. A Standard Oil of New Jersey később Sztálin alatt megvásárolta a kaukázusi olajmezők egy részét, és finomítókat épített, amelyeket sohasem államosítottak. Lenin, Trockíj, és Sztálin a Rothschildok embere volt, de Sztálin eltért a forgatókönyvtől. A Kongresszusi Közlöny 1919. szeptember 2.-i száma szerint Elihu Root szenátor és pénzember 20 millió dollárral támogatta az oroszországi bolsevizmus végső győzelmét. Arsene de Goulevitch, a cári hadsereg egykori tábornoka „A cárizmus és a forradalom” című könyvében arról ír, hogy a bolsevik forradalom kulcsszereplői nem Lenin fölfegyverzett banditái voltak, hanem bizonyos angol és amerikai bankárok. A Rotschildok pénze a Kuhn & Loeb Bankon keresztül folyt a forradalomba. Nem mellékes körülmény az sem és sok mindent megmagyaráz, hogy Clemenceau tanácsadóját és belügyminiszterét, Georges Mandelt eredeti nevén Jeroboám Rotschildnak hívták.

                                                                                                                                            1918 októberében véget ért a háború, és november 11.-én Compiegne-ben egy vasúti kocsiban aláírták a fegyverszüneti szerződést. A háború kimenetelét döntően befolyásolta, hogy a háború utolsóéveiben megjelent a harckocsi. A hadviselés mindig is a találmányok szülőanyja volt. A benzinnel és gázolajjal hajtott, mai szemmel nézve primitívnek tűnő tankok azonban lenyűgöző újdonságként hatottak a fronton mindazzal szemben, amit a némethadsereg felvonultathatott a szövetséges csapatok tankjai ellen. A britek mintegy 2800 db különböző típusú tankot gyártottak és vetettek be a nyugati fronton, a franciák kb. 4800-at. Teherautókat csapatszállító járműveket, lánctalpas vontatókat is használtak. Ezek a korábban kifejlesztett lánctalpas traktorok továbbfejlesztett változatai voltak és főleg a nehéztüzérség ágyút vontatták ilyen módon. Repülőgépeket eleinte csak felderítésre használtak, a háború előre haladtával azonban alkalmazási körük kiszélesedett. A légcsavar és a géppuska szinkronizálásának problémáját sikerült megoldani, így 1915-től a repülőgépeket már géppuskával is felszerelték. 1915 nyarán a holland Antony Fokker megalkotta az első szinkron géppuskát a németek és Manfred von Richtofen számára, aki az első világháború legsikeresebb német pilótájaként Vörös Báró néven vált ismertté. A szinkronizálás problémáját hamarosan az antant haderők is megoldották és alkalmazták. Megjelentek az első bombázó repülőgépek is és a háború végére a légierő önálló fegyvernemmé és benzifogyasztóvá fejlődött. A hadművészet is továbbfejlődött. A technikai fejlődés eredményeit összhangba hozták a katonai tervezéssel és beillesztették a hadtudomány eszköztárába. A békekötés után 23 helyen voltak olajlelőhelyek a világon. Legjelentősebbek: Egyesült Államok, Mexikó, Szovjet-Oroszország, Holland Indonézia, Perzsia, Lengyelország, Románia, Burma, Albánia.

„Franczia hadi automobilok”

1918 novemberébenNémetország kapitulált, Párizs lázban égett, a katonák annyit tudtak, hogy végre hazamehetnek, már aki élt még, és hogy Németország elvesztette ezt a háborút. A templomokban megkondultak a harangok, a házakon, ablakokban, kirakatokban, kávéházak, és szállodák felett a Rockefeller olajával kivívott győzelem zászlai lobogtak a késő őszi szélben. A Hotel Crillon mogorva épületének zárt ajtói mögött, és a francia külügyminisztérium tágas szobáinak lefüggönyözött rejtekében a győztesek képviselői máris hozzáláttak az engesztelhetetlenség és a bosszú romboló munkájához. A Quai d’ Orsay vörös szalonjában, Pichon francia külügyminiszter fogadótermében már ott tolongtak a békekonferecia résztvevői: Woodrow Wilson az Egyesült Államok elnöke, Robert Lansing amerikai külügyminiszter, Henry White nagykövet, Edward House ezredes, Bliss tábornok, Lloyd George brit miniszterelnök, és kíséretében Balfour külügyminiszter. Aztán Georges Lemenceau, a győztes Franciaország miniszterelnöke és hadügyminisztere, André Tardieu, a francia-amerikai hadügyek különmegbízottja, valamint Foch Marshall, a szövetséges haderők főparancsnoka. 1918 decembere az előkészítő munkálatokkal, ismerkedésekkel, dossziérendezgetésekkel, és a csinosnál csinosabb balkáni kurtizánokkal való szórakozással telt el.

1919 szilveszterén Londonban diplomaták, kormánytisztviselők, magas rangú katonák, a hadi gazdálkodás vezetőivel győzelmi ünnepségre gyűltek össze. A vendégek között volt Sir Henry Deterding is, akit épp most emeltek „Knight of the British Empire”-ként bárói rangra. Fehér mellényes udvari egyenruháján kitüntetések csillogtak, gyémántok szikráztak. Bonaparte Napóleon csak egy kitüntetést-a becsületrend csillagát-viselte egyenruháján, az Olaj Napóleonja azonban három csillagot viselt, és ezek közül a becsületrend csillaga volt a legjelentéktelenebb. Elégedetten mosolygott, és mint vérbeli üzletember gyors kalkulációt végzett: 69 millió font osztva 30 millióval, az több mint két font per fő. A Shell ennyit keresett a Nagy Háború, I.világháború, I.világháború/olajháború, vagy akárhogyan nevezett háború harmincmillió áldozatán. A Standard Oil Company of New Jersey Deterding mellett ülő képviselője sem volt rosszabb fejszámoló, neki a következő számolási feladat adatott: 460 millió dollár osztva 30 millióval az tizenöt dollár per halott. Lord Curson of Kedleston, Grey külügyminiszter utódja, az Olaj Napóleonjainak köszöntésére magasra emelte poharát: „A jövő fogja beigazolni, hogy a szövetségesek győzelmüket a hömpölygő olajnak köszönhették.” Lloyd George, Anglia miniszterelnökének köszöntője betetőzött mindent: „Igyunk azoknak az emlékezetére, akik azért haltak meg, hogy mi annál jobban élhessünk.” Mindhárman némán köszöntötték a polgárháborúban vergődő Oroszország kapuit döngető intervenciós csapatokat, és gondolatban talán kiegészítették Lloyd George köszöntőjét… „és igyunk azok egészségére, akiknek majd ezután kell még meghalniuk.”

A tulajdonképpeni munka csak 1919. január 18.-án kezdődött el, amikor Versailles-ban sor került a békekonferencia ünnepélyes megnyitására. Voltak olyan hangok, amelyek javasolták, hogy a konferenciát Londonban tartsák, de ezt az ötletet elvetették. Az üdvözlő beszédet Raymond Poincaré, a Francia Köztársaság elnöke tartotta: „A győzelem teljes, most már csak az van hátra, hogy e győzelem minden gyümölcsét learassuk Önökkel együtt.” Majd féktelen mulatozás, lakomák, parázna tivornyázás az előkelő hotelszobákban, szalonokban, hónapokon át. Kifelé, a külvilág felé pedig, megkezdődött a diplomáciai színjáték.                                                                                                                     

A hivatalos történetírás szerint Európa első világháború/olajháború utáni sorsát a békekonferencia nagyjai, a győztes hatalmak vezető politikusai, vagyis Woodrow Wilson, David Lloyd George, Georges Clemenceau, és az olasz Vittorio Orlando határozták meg. Ők alkották a Négyek Tanácsát. Ezt a testületet - mely a döntéseket formálisan meghozta - nevezték Legfelsőbb Tanácsnak is. Valójában mindannyian mellékszereplők, vagy inkább bábok voltak ebben a diplomáciai komédiában. Az olasz miniszterelnök, Orlando kivételével mind szabadkőművesek voltak. E vezetők kiválasztásánál a háttérben meghúzódó igazi döntéshozók arra is ügyeltek, hogy a háború alatt, illetve a békekonferencia idején csak olyan tisztségviselők kerülhessenek be a „szövetséges és társult hatalmak” legfelsőbb vezetésébe, akik befolyásolhatók, ill. zsarolhatók. Mind a „négy nagynak” volt valami rejtett sötét folt a múltjában (visszaélések, csalás, erkölcsi eltévelyedés), amelynek napvilágra kerülésétől rettegtek. Ha meg akarjuk érteni, hogy mi történt, és miért történt, nem a főszereplők személyére, hanem a mögöttük álló második emberre kell koncentrálnunk, úgy a háború kitörésének körülményeit, mint az azt követő béketárgyalásokat illetően. Mikor a győztes hatalmak Versailles-ban összegyűltek, a valódi döntéshozók is elküldték bizalmi embereiket a tárgyalásokra, hogy azok kimenetele biztosan az ő céljaknak megfelelő legyen. Az amerikai küldöttséget formálisan Wilson elnök vezette, valójában azonban csak statiszta volt Mandel House ezredes mellett, aki a Lusitania elsűllyesztésének tervét kiagyalta. House ezredes rendkívül befolyásos ember volt, a háborús színjáték egyik rendezője és kulcsfigurája. 1912 óta rendszeresen fölkereste az európai hatalmak kormányait, és látogatásait a háború alatt is folytatta. A békekonferencia idején hatalma csúcspontján állt. Ő volt a legkeresettebb ember. Nagykövetek, miniszterelnökök, és delegátusok naponta felkersték a Hotel Carltonban lévő lakosztályában. A másik kulcsfigura Bernard Baruch volt, aki bár tanácsdóként volt feltüntetve, valójában ő képviselte az amerikai pénztőke vezérkarát Versailles-ban. Vele érkezett Amerikából 117 (!) zsidó személy is. Baruch a háború alatt az Egyesült Államok Hadiipari Hivatala vezetőjeként 200 millió dollárnyi haszonra tett szert, feladata most a jövedelmező kormánymegrendelések szétosztása volt. Nagy-Britanniát a közismerten labilis személyiségű David Lloyd George képviselte. Elmaradhatatlan kísérője, Sir Philip Sasson, Mayer Amschel Rothschild leszármazottja most is vele volt, aki a brit Privy Council, azaz a Titkos Államtanács tagja ekkor. Sasson Lloyd George titkáraként tevékenykedett a konferencián, így a legtitkosabb tanácskozásokon is részt vett. A francia delegációt Clemenceau miniszterelnök vezette, tanácsadója és belügyminisztere Georges Mendel volt, aki születésekor még Jeroboám Rotschild névre hallgatott. Mendel (Rotschild) a politikusok között szupersztárnak számított. A nagyokat kísérő szakértők, néha harmincan is, órákig várakoztak összezsúfolódva az előszobákban. A nagyhatalmak vezetői zárt ajtók mögött tárgyaltak Versailles-ban, a kisebb államoknak nem volt szavazatuk a döntésekben. Lansing, az Egyesült Államok külügyminisztere találóan utalt is erre 1921-ben kiadott emlékirataiban: mindenki csak titkolózva és suttogva beszélt nagy jelentőségű kérdésekről. A nyílvános gyűléseken már elintézett kérdések fölött döntöttek. Az egyezkedés és alkudozás zárt ajtók mögött folyt. A békekonferenciának nem volt előre meghatározott szerkezete, napirendje, hanem elfogadott eljárási rend nélkül ült össze. A döntéshozók egy pillanatig sem gondoltak felelősségük súlyára, döntéseik emberi sorsokat derékba törő következményeire. A tapasztalat hiánya, a tájékozatlanság, lelkiismeretlenség, részrehajlás, végzetesen jellemezték ezt a konferenciát. Azon kevesek, akik tisztán látták a helyzetet, és megfontolásra érdemes tanácsokkal szolgáltak, kétségbeesetten tapasztalták, hogy bírálataikat, javaslataikat sorra visszautasítják. Raymond Poincaré, a Francia Köztársaság elnöke, Győzelem és fegyverszünet c. munkájában beismeri, mennyire megdöbbentette Clemenceau tájékozatlansága. Szerinte a „Tigris” sok mindenről valóban nem tudott, és sok mindenről megfeledkezett. A legfontosabb kérdésekben teljesen tájékozatlan volt, az eléterjesztett szakanyagot egyáltalán nem ismerte. Két rögeszméje vezérelte: Elzász-Lotharingia régi határainak visszaállítása, és az „antidemokratikus” Osztrák-Magyar Monarchia megsemmisítése. Clemenceaut ezen a két témán kívül semmi más nem érdekelte. Az angolokat Közép-Európában csak a román kőolajforrások izgatták, az olaszokat az adriai kérdés kötötte le. Wilson csak rögeszméjének élt: az „igazságot” hirdette a népeknek, vele szemben mindenki bókolt, a háta mögött viszont kinevették. Akonferencia egyik szellemi irányítója André Tardieu, Bratianu román miniszterelnök bizalmasa és legjobb barátja volt, aki a határmegállapítási javaslatok kidolgozásával megbízott albizottság elnökeként mindenben szabad kezet kapott. Rendelkezett a cenzúrával, tetszése szerint manipulálhatta a világsajtót, amit a csehekkel és a románokkal együtt irányított. A zsákmányra éhes kis szövetségesek óriási területeket követeltek, egyikük egészen Berlin közeléig, másikuk Erdélyen át Budapestig akart terjeszkedni. A csehek folyosót akartak Magyarországon át, amely lehetővé tenné, hogy egyesüljenek Jugoszláviával. A szerbek le akarták nyelni Albániát, az olaszok pedig Fiumétől Törökország közepéig akartak uralkodni. A megvesztegetést végző ügynökök hada pedig rohant az újságok szerkesztőségébe, hogy országaik legképtelenebb követeléseit készpénzért propagálják. A versailles-i békekonferencia küldötteinek zöme nem látogatta rendszeresen az értekezlet üléseit. Azon kevesek pedig, akik komolyan vették feladatukat és megjelentek a fő-és albizottságok ülésein, többnyire ugyanannak a monoton színjátéknak lehettek szem-és fültanúi, mivel az üléseken többnyire mindig ugyanazok szólaltak fel. A tisztességes és kíváncsi delegáltak egyike volt Henri Pozzi, aki a háború előtt és után a Le Temps munkatársa és az Agence des Balkans szerkesztője volt. Versailles-i időszakában két éven keresztül rengeteg jegyzék, okirat, tanácskozás az ő jelenlétében fogalmazódott, illetve történt. Pozzi a fő-és albizottsági ülésekről lejegyezte többek között, hogy komoly vita nem is volt. Lansing 1921-ben kiadott emlékirataiban megjegyezte:                         

„A nyilvános üléseken mindenki tudta, hogy a vitákat csak a karzat számára rendezik. Minden csak szemfényvesztés volt.” 1919. május 8.-án, miután egyhangúlag elvetették azt a felvetést, hogy népszavazással döntsenek a vitás területek – Erdély, Délvidék, Felvidék, Kárpátalja - hovatartozásáról, a nagyhatalmak delegáltjai, az Ötök Tanácsa kijelölte a Monarchia, illetve Ausztria-Magyarország utódállamainak határait. Mégpedig úgy, hogy a legilletékesebb, Magyarország képviselőit meg sem hívták a békekonferenciára. Az egyik rangos brit résztvevő, Harold Nicolson így számolt be Magyarország kivégzéséről 1933-ban megjelent Peacemaking (Békekészítés) 1919 című visszaemlékezésében: „Délelőtt az osztrák határok záró felülvizsgálata, reggeli után a Rue Nitot-ba hajtok, hogy Balfourt felkészítsem. Itt Marie de Medicis mosolya alatt kell az Oszrták-Magyar Monarchia sorsáról a legutolsó fokon dönteni. Ebben a szobában születik meg a végleges döntés, nehéz drapériák és a szélesre tárt kertre nyíló ablakok mellett, amelyeken keresztül behallatszok a szökőkutak és a kerti locsolók csobogása. Magyarországot ez az öt előkelő úriember fogja feldarabolni, hanyagul és felelőtlenül szétszedni, miközben a víz az orgonabokrokat öntözi és a szakértők aggodalmasan figyelnek, mialatt Balfour szunyókál, Lansing erdei manókat rajzol a jegyzetfüzetébe, Pichon pedig elterpezkedik a széles karosszékben és pislog, mint egy bagoly… Erdéllyel kezdik néhány sértő szóváltás után, amelyet teniszlabdához hasonlóan ütöget egymáshoz Tardieu és Lansing, délig leamputálják magyarországot. Ezután áttérnek Csehszlovákiára, miközben a nyitott ablakokon keresztül zümmögnek a legyek, és Magyarország északról, valamint keletről is meg lesz csonkítva… Ami a jugoszláviai határt illeti, a bizottságok jelentését változtatás nélkül elfogadják. Ezután jöhet a tea, és a habcsók.”

Magyarországot nem megbüntették, hanem kivégezték. Ahogy Tardieu fogalmazott: „Magyarországgal szemben nincs szükség semmiféle kíméletre.” Történelmi tény, hogy a Magyar Királyságot az első világháború/olajháború kitöréséért felelősség nem terhelte. Az 1920. évi békeszerződés delegációi mégis egyedül Magyarországot ítélték el, a megtorlás még Ausztriát sem érinti. A háború elérte másik célját: Magyarország szétdarabolását.

Az eltelt egy évszázad alatt a legyőzött államok közül egyet sem sújtottak oly kegyetlenül, mint hazánkat. Az a 101 ágyúlövés, amely november 11.-én 11 órakor az első világháború/olajháború végét jelezte, voltaképpen jeladás volt a háborús évek alatt kidolgozott újrafelosztási tervek megvalósítására. A Közép-Kelet felosztásának első terve, a Sykes-Picot egyezmény eredeti formájában nem valósult meg, elsősorban azért, mert az oroszországi bolsevik forradalom vezetői nyilvánosságra hozták, és elhatárolódtak tőle. Anglia viszont katonai jelenlétével deklarálta, hogy nem hagyja kicsúszni kezéből a térséget, amelynek hasznosítását a Turkisch Petroleum Company nevű multinacionális olajvállalaton keresztül kívánta realizálni.                                                                     

Osztozkodni azonban nem csak a Közép-Keleten, hanem másutt is kellett. Noha Franciaország csaknem az egész olajvagyont lefoglalta Galíciában, a Standard Oil így is tekintélyes részt kapott, és Romániában is növelte jelenlétét. Mexikót kb. felében osztották meg. Elnökök jöttek, elnökök mentek mialatt a Standard Oil of New Jersey és a Royal Dutch Shell hívei önfeledten küzdöttek egymással. Mexikóban azelőtt is volt már jónéhány forradalom, de most még gyakrabban fordultak elő, mert fölbukkant egy harmadik erő: a mexikói nemzeti mozgalom, amely Mexikó számára is követelt olajat. Az angolok és amerikaiak kiegyeztek, hogy a forradalmárok ellen közösen lépnek fel. Forradalmak sora következett: Madero Giaz ellen, Huerta Madero ellen, Carranza Huerta ellen, Pancho Villa és Zapata Carranza ellen.                                       Venezuela olaja viszont csakis és kizárólag Deterdingé lett.                                                                                                                                              

Ha egy be nem avatott ember a nemzetközi olajkereskedelem statisztikájához nyúlt, különös dolgot vehetett észre: A világ legnagyobb nyersolaj importőrje akkoriban Curacao szigete volt. Hogyan lehetséges ez? Ez a pici sziget kisebb területű, mint Berlin városa, lakossága pedig század része annak. Sőt, az a kitűnő likőr, amely nélkül Caracao nevét a világ nem ismerné, nem is ott, hanem Hollandiában készült. Hogyan volt lehetséges, hogy ez a pici sziget 1930-ban 16 millió tonna nyarsolajat importált, holott Anglia olajfinomítói számára ugyanabban az évben mindössze 1,8 millió tonnát, Németország pedig 333.000 tonnát hozott be? 1930-ban ez a kis sziget csaknem 2 millió tonna benzint vitt ki, többet, mint az Egyesült Államok, és ezen kívül 11 millió tonna dízel és fűtőolajat, vagyis háromszor annyit, mint az USA, és két és félszer annyit, mint Perzsia és Holland-India együttvéve. Hogyan lehet ez? Úgy, hogy ezeknek az olajtermékeknek alapanyagául szolgáló nyersolajat a szomszédos Venezuelából szállították, és Deterding szigetén finomították.                                                                   

Az amerikai kontinens ismert olajlelőhelyeinek nagyrésze is fel volt már osztva. Az angol társaságoké lett Venezuela, Argentína, és Mexikó egyik fele. Az amerikaiaké lett Columbia, Peru, és Mexikó másik fele. A Dél-Amerika közepén, Paraguay és Bolívia között rejtőző mocsaras, szakadékos Gran Chaco kérdése még nem volt eldöntve. Nincs ott sem út, sem vasút, sem városok, de még népesség is alig. A Parapiti-folyótól 170 km-re délre fekszik a Villa Montes nevű terület, ahol gazdag olajforrásokról tudtak.                                                                  

Bolíviában is voltak még eldöntetlen hovatartozású olajforrások. Ezeket már a Standard Oil termelésbe vonta, de a terület régóta angol fennhatóság alatt állott, ezért a végleges rendezés érdekében az érdekeltek háborút viseltek. Az USA egyik ismert szenátora, Huey Long, Luisiana diktátora a magának tulajdonított területen érvénytelenítette a szövetségi törvényeket, és hétszáz felfegyverzett emberből álló testőrséggel vette magát körül. Ez a Huey Long, akit aztán mégis meggyilkoltak, fölállt a szenátusban, és egyik beszédében kijelentette, hogy a Gran Chacóban dúló háborút Rockefeller milliói finanszírozzák. Csak persze a másik oldalról is finanszírozta valaki…                                                                                                       

Nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy az első világháború nagyrészt az olajért folyt és az olaj nyerte meg. Sokat mondogatták akkoriban Curzon of Kedleston - India későbbi alkirálya - megjegyzésére utalva, hogy a szövetségeseket egy olajhullám vitte győzelemre vagy, hogy a győzelem egy olajhullámon úszva érkezett. Ennek feltételeit az Egyesült Államok-javarészt John D. Rockefeller olajával-teremtette meg, ahol a kőolaj kitermelés az első világháború végén már a világtermelés 60%-át adta. A kitermelésnek ez az emelkedése bármilyen nagynak látszott is akkor, teljesen elhalványul annak fényében, ami az első világháború óta napjainkig végbe ment.