TUNGSRAM, A MAGYAR CSODA

TUNGSRAM, A MAGYAR CSODA

Ez a cikk megjelent a "Villanyszerelők lapja" 2017 májusi számában.

A Trianon utáni Magyarországon az ipar siralmas helyzetben volt, melyet a nyersanyagok hallatlan ára, a szén-és olajhiány jellemzett, szinte csodálatosnak tűnik, hogy volt olyan magyar vállalat, amely nemcsak a békebeli, vagy háborús termelés arányait érte el, hanem hihetetlen mértékben emelkedett azok fölé.

A TUNGSRAM Magyarország egyik legrégebbi és legrangosabb márkaneve volt, az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. védjegye, amit Aschner Lipót, a vállalat vezérigazgatója jegyeztetett be 1909-ben. Az Egyesült Izzó kebelében megszületett Európa első ipari kutatóintézete neves tudósokkal, s itt gyártották az első wolframszálas izzót és az első kriptonégőt is.

                                                             

A Nagy Háború után a világ izzólámpa szükséglete a termelésnek több mint négyszerese volt, és Amerika, amely a háború előtt a nyugat-európai országokat is ellátta, 1920-ban már saját szükségleteit is épphogy fedezni tudta. Anglia importra szorult, az európai szükségletet a holland és a német ipar fedezte, de csak részben, mert Franciaország, Olaszország, Csehszlovákia, és Svájc az osztrák és magyar iparra voltak utalva, melyeknek még a Balkánt is el kellett látniuk. A TUNGSRAM napi 40.000 izzólámpát gyártott abban az időben, amelynek háromnegyed része Franciaországba, Olaszországba, Svájcba, Jugoszláviába, Csehszlovákiába, Romániába, Bulgáriába, Törökországba, és Kis Ázsiába került. Az évi termelés 13-14 millió db izzó volt, és hallatlan nyereség keletkezett.

1924-ben a Phoebus izzólámpa kartell üzleti manővereként a General Electric felkérésre fölvásárolta a Just-izzó részvényeit, amely nem volt kartelltag, majd azonnal átadta a TUNGSRAM-nak, amely cégek kartelltagok voltak. A villanykörte ára pedig egyszeriben 9 koronával megdrágult. A klasszikus metaforával élve, a nagyhal megette a kishalat. Ez a kapitalizmus pallosjoga, s a TUNGSRAM élt is ezzel a jogával. Új vállalkozások pedig ezen a szakterületen nemigen alakulhattak a speciális tudással rendelkező elsőrangú szakemberek hiánya miatt, anélkül pedig izzólámpa-gyártásba kezdeni reménytelen vállalkozás. Ezt a tényezőt átgondolva képet alkothatunk a magyar izzólámpagyártó fenomenális gazdasági sikereiről.

Edison laboratóriumában A. N. Lodigin alkalmazott elsőként wolframszálat izzólámpáiban 1890-ben, de a technológia gyerekbetegségei miatt a wolframszálas izzó gyártásba nem kerülhetett. A tapasztalat már a világháború előtt megmutatta, hogy bármilyen technológiával gyártják is a wolframszálat, az tönkremegy, ha tömegének kb. 10%-a elpárolgott. A vákuumlámpa élettartamát ez a folyamat szabja meg. Felismerték annak szükségességét, hogy a gyártási folyamat során az üvegfelületről az adszorbeált gázokat valamilyen módon eltávolítsák. Ezt hevítéssel és elszívással végezték, a kész lámpában maradó kb. 0,001 Hgmm nyomású gázmaradékot pedig ún. getteranyagokkal, pl. az első bekapcsolás alkalmával az izzószálról elpárologtatott 0,1-0,2 mg vörösfoszforral megkötötték. Régóta ismert volt, amire Millner Tivadar „Az elektromos világítás kémiai problémái” c. tanulmányában rámutatott, hogy a testek párolgási sebességét a védőgáz erősen csökkenti. Ezért ha a vákuumlámpát alkalmas gázzal megtöltjük, és izzószálát légüres tér helyett gáztérben hevítjük, az izzószál hőmérsékletét és ezáltal fényerejét a lámpa élettartamának csökkenése nélkül lényegesen emelhetjük. 1913-ban Irving Langmuirnak sikerült olyan gáztöltésű wolframspirális lámpát szerkeszteni, amelynél az izzószál magasabb hőmérsékletével elért energianyereség nagyobb, mint a gáz hőelvezetése által okozott veszteség. Ez pedig gazdaságosabb, mint a legjobb vákuumlámpa. Emellett a 2400 C fokon izzó wolframszál fénye szép fehér. Az első gáztöltésű lámpákba nitrogént, később argont töltöttek. Az izzó wolframszállal szemben a nitrogén is, az argon is kémiailag közömbösek, mégis sokáig a 10% N – 90% Ar összetételt alkalmazták. Erre azért volt szükség, mert a tiszta argonban könnyen megindul az ívkisülés. Az 1920-as években rendelkezésre állott wolframanyagból gyártott spirális izzószálak magasabb hőmérsékleten megnyúltak, ami a sugárzó felület növekedését, ezáltal fokozottabb hűtést eredményezett. 1927-ben Millner Tivadar és Tury Pál különleges adalékolással előállított durvább kristályszerkezetű wolframanyagból állítottak elő alaktartó, „belógásmentes” spirálokat, amely fejlesztés a továbbiakban úgy a fényforrások mint az elektroncsövek gyártása terén forradalmi előrelépést jelentett. Az 1930-as években Bródy Imre és kutatócsapata rájött, hogy a fényhasznosítás és az élettartam tovább javítható, ha az izzólámpa buráját argon helyett kriptongázzal töltik fel. Az élettartam 1000 üzemóránál hosszabbra növelése azonban a Phoebus-féle titkos kartellmegállapodás miatt nem volt cél, ezért a további kutatások inkább a fényhasznosítás javítását és a gyártási költségek csökkentését célozták. A kriptongázos technológiát 1930-ban szabadalmaztatták, s az első kriptonlámpát az 1936-os Budapesti Ipari Vásáron mutatták be. Bródy Imre kifejlesztette a kriptongáz levegőből történő kinyerésének ipari technológiáját is.

Tungsram reklámok az 1930-as évekből

Duplán csavart wolfrframszál

„TUNGSRAM rádiócső, dupla spirállámpa – Mindenkinek legyen, ha nincs, akkor vegyen.” Elektroncsövek az Egyesült Izzóból és egy fülbemászó szlogen az 1930-as évekből.

A rádiócső-kutatás/fejlesztés volumene hamar felnőtt a fényforrásokéhoz. Az elektroncső-, főleg a katódkutatás területén, az első komoly eredmények már az 1920-as évek végén mutatkoztak, de a kutatás szempontjából sokkal inkább magára volt utalva, mint az izzólámpagyártás. Az elektroncső-gyártás beindításakor semmiféle külföldi tapasztalatcserére nem volt lehetőség. Az elektroncső-kutatásban résztvevő szakembereknek mindent a saját erejükből kellett megteremteni, és mindezt a legintenzívebb és legkönyörtelenebb szabadalmi harcok közepette. A báriumkatód az Egyesült Izzó önálló kutatási eredménye volt, amelynek alkalmazásával az 1920-as évek végén az Egyesült Izzó elektroncsövei a világ legjobb elektroncsövei voltak, azokkal legfeljebb csak a Philips termékei vehették fel a versenyt. A német Telefunken cég nyolc éven keresztül az Egyesült Izzó bárium-katód szabadalma alapján gyártotta csöveit, és ennek volt köszönhető, hogy a cég a konkurenciaharcban nem roppant össze, hanem a redukciós bárium-katód szabadalom ellenében jogot kapott a nélkülözhetetlen kulcsszabadalmak, mint pl. a Schottky-szabadalom hasznosítására. Az elektroncső-gyártás 1933-ig sehonnan semmiféle segítséget nem kapott és a kutatásban résztvevők kizárólag saját tudásukra, leleményességükre, invenciójukra voltak utalva, s e magukra utaltságukban alapvető műszaki problémákat oldottak meg a nagy külföldi laboratóriumokkal egyidőben, gyakran őket túlszárnyalva és megelőzve. Bár az elektronikus képátviteli fejlesztések során az Egyesült Államok, Anglia, Németország és Franciaország viselte a vezető szerepet, de az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. is bekapcsolódott a rövidhullámú távolbalátással kapcsolatos kísérletekbe. A gyár mérnökét, Mihály Dénest (1894-1953) már fiatalon foglalkoztatta a távolbalátás problémája. 1919-ben ő hozta létre a „Telehor”-nak nevezett szerkezetet, amely alkalmas volt állóképek közvetítésére. 1929. március 8.-án a berlin-Witzlebeni rádióállomásnak a világon elsőként sikerült szobában ülő személyek képét mesterséges fényforrás nélkül közvetítenie, és később az ő találmánya segítségével történt a képátvitel a berlini olimpián is 1936-ban. Az Egyesült Izzóban berendezett laboratóriumban az első képátvitel alkalmával Walt Disney Miki Egér figuráját továbbították egyik szobából a másikba, 1937-ben.

A TUNGRAM által készített televízió prototípusa. (Ismeretlen szerző felvétele 1937. május 12.-én.)

Végül pedig hab a tortán, hogy az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. nem maradt ki a radarberendezésekkel kapcsolatos kezdeti kutatásokból sem. A második világháborúban már elterjedten alkalmaztak rádiólokátorokat Angliában és Németországban, elsősorban légvédelmi célokra. Magyarországon az Egyesült Izzóban fejlesztettek rádiólokátort, amelynek segítségével már 1944-ben képesek voltak észlelni az ellenséges repülőgépeket. Sőt Hold-radar kísérleteket is folytattak a vállalat elsőrangú tudósai. Budapest ostroma után egy évvel, 1946. február 6.-án, a világon másodikként az Egyesült Államok után, az Egyesült Izzó újpesti gyárában Bay Zoltán, a cég műszaki igazgatója és leboratóriumvezetője, valamint munkatársai végezték azt a kísérletet, amelynek során rádióhullámokat sugároztak a holdra, és sikerült kimutatniuk annak visszaverődését az égitest felszínéről. E kísérletek jelentősége abban állt, hogy míg az égitestekről szerzett ismeretek évezredeken át csak passzív megfigyelésekre épültek, a mikrohullámú technika segítségével most lehetőség nyílt a távoli égitestestek interaktív fizikai vizsgálatára. Ekkor bizonyosodott be az amerikai hadsereg híradástechnikai törzsének Diána-projektje sikeres kísérletei után másodszor, hogy a Hold egy jól meghatározható távolságra lévő, anyagi jellemzőkkel bíró test. E kísérletek hatására alakult ki és indult fejlődésnek a csillagászat új ága, a rádiócsillagászat, és innen számíthatjuk a magyar űrtevékenység kezdetét is.