EURÁBIA

EURÁBIA

A kétpólusú világrend megszűnését követően az Európai Unió politikai súlyának növekedésével párhuzamosan megnőtt Európa fogadókészsége a Közel-Keletről és Észak-Afrikából érkezők iránt. Régóta meglévő törekvések eredményeként 1995-ben titokban beindult az ún. „barcelonai folyamat”. 2002-ben a bennfentesek tudták, hogy az EU kiterjed majd az egész mediterrán régióra, s még mindig publicitás nélkül, létrejött az Euro-Mediterrán Partnerség (EMP) rendszere. Az „Eurábia” kifejezés az 1970-es évek közepe táján született egy folyóirat elnevezéseként, amelyet Lucien Bitterien, a francia-arab szolidaritás társaság elnöke szerkesztett, és Párizsban, Londonban, és Genfben adtak ki. A lap cikkei minden szinten közös európai-arab álláspontot és minél szorosabb együttműködést javasoltak. Ezek nem vidéki értelmiségiek álmodozásai voltak, hanem konkrét javaslatokat fogalmaztak meg a napi politika szintjén, az európai államok magas rangú tisztviselőivel és parlamenti képviselőkkel közösen. A mértékadó iszlám szervezetek - a Muzulmán Testvériség, az Arab Liga, és az OIC - egy pillanatra sem mondtak le arról, hogy a dekadens Nyugatot - ami alatt Európát és az Egyesült Államokat értjük - az újra felállítandó iszlám kalifátus uralma alá vonják, hiszen mindhárom szervezet többé-kevésbé ezért a célért dolgozik. Az Egyesült Államok olajtermelése 1970-ben tetőzött, jelentéktelen eltéréssel beteljesítve M. King Hubbert amerikai geológus jóslatát. 1973. október 6.-án kitört a Yom Kippur War az arab országok és Izrael között. Az október 17.-én Kuvaitban tartott konferencián az OPEC embargót hirdetett az Izraelt támogató országok ellen, a nyugat-európai országokba irányuló szállításokat csökkentették, a Hollandiába és Amerikába irányuló szállításokat leállították. A leszálló ágba került amerikai olajkitermelés csökkenése és az embargó miatt sosem látott drámai olajhiány szakadt Nyugat-Európára és Amerikára, ahol úrrá lett a pánik. A tőkés országokban drasztikus takarékossági intézkedéseket kellett bevezetni, mint pl. a gépjárművek sebességkorlátozását, sőt néhány országban a benzinjegy rendszert is. Ez volt az első olajválság. (A szocialista országokat egyelőre nem érintették a „rothadó kapitalizmus” – akkoriban így mondták – válságtünetei, mi szovjet olajat és gázt használtunk.) Nyugat-Európa mindig is az arab olaj kielégíthetetlen éhségű fogyasztója volt, egyszersmind függött is tőle, ami azóta keveset változott. Az Egyesült Államok akkor még jelentős olajtartalékokkal rendelkezett, de készleteinek kímélése céljából egyre több arab olajat vásárolt. A Yom Kippur-i háború három hétig sem tartott, és az olajembargót a következő év elején feloldották, az öntelt Nyugat biztonságérzetét azonban ez az incidens alaposan megtépázta. Az első olajválság után a nyugat-európai országok kétségbeesve dörgölőztek az olaj gazdáihoz, az arab államokhoz, akik örömmel fogadták a Nyugat közeledését. Az arab országok is nagymértékben függtek a technikailag fejlettebb országokból érkező segítségtől, ennek érdekében egyesek a kapitalista, mások a szocialista országokkal alakítottak ki szoros együttműködést, mint pl. Irak és Szíria. 1973 és 1978 között kemény tárgyalások folytak a Közel-Keleten, ahol az arab államok most már nem csak pénzt kértek az olajért, hanem politikai tartalmú igényekkel álltak elő. Mivel a közel-keleti olajtermelő országok muzulmánok is egyben, és a mohamedán doktrína szerves részét képezi az iszlám terjesztésére vonatkozó parancs, az arabok felismerték a történelmi lehetőséget, hogy olajfüggősége által meghódítsák Európát. Az iszlám egyik emblematikus szervezetének, az 1927-ben alakult Muzulmán Testvériségnek generációkon átnyúló írásos terve van arról, hogyan vonja Allah uralma alá a hitetlen Nyugatot. Hozzáférést követeltek a tudományhoz, a fejlett technológiához, valamint olyan intézkedéseket, amelyek elősegítik az arab bevándorlást és az iszlám kultúra terjesztését Európában. Nyugat-Európa szinte mindent megígért az arab országoknak, szabad munkaerő áramlást, jó munkakörülményeket, magas fizetést, tanulási lehetőséget az Euro-arab Párbeszéd elnevezésű projekt keretében. Ennek megfelelően kötelezték magukat, hogy segítik az arab kultúra, vagyis az iszlám terjesztését, megszervezik az arab nyelv oktatását, mecsetek épülhetnek, stb., vagyis mindazt, ami ma történik körülöttünk, azt az 1970-es évek nyugat-európai politikusai ígérték meg az iszlámot terjeszteni szándékozó araboknak. Egy öt éves tárgyalássorozat eredményeként a nyugat-európai országok megállapodást kötöttek az arab országokkal kapcsolataik erősítésére és kiszélesítésére, amit 1978-ban írtak alá. Dánia élen járt ebben a folyamatban, amely Anker H. Jorgensen (1922-2016) miniszterelnök kormánya alatt történt. Manapság Spanyolországban folyik legnagyobb intenzitással az iszlamizáció, ahol Andalúzia legszebb palotái arab emírek és a szaúdi királyi család tulajdonában vannak, és ahol már az 1970-es években megalakultak azok a szervezetek, amelyek előkészítették a terepet, hogy az iszlám visszatérhessen Andalúziába. Nagyjából ebben az időszakban ütötte fel fejét annak a tervnek a csírája, hogy a világpolitika formálói létrehozzák Eurábiát, miközben hamis liberalizációval elaltatják Európát. (Addig azonban hátra volt még a peresztrojka és a glasznoty, a Szovjetunió felbomlása, illetve a rendszerváltás.) Az olajimportra szoruló országok pedig egyre többet költöttek olajra és az ő kiadásaikkal arányban nőtt az olajtermelő országok bevétele, Szaúd-Arábiának pedig lett pénze az iszlámista terrorizmus támogatására.

Bat Ye’or szerint, amely nézetét az „Eurábia: Az Euro-arab tengely” című könyvében fejti ki, az olajválság minden bizonnyal nagy lökést adott az euro-arab párbeszéd beindításához, de ez inkább csak ürügy volt arra, hogy fedezzen egy Franciaországban amúgy is meglévő politikai törekvést. Miután Franciaország lehetővé tette az algériaiaknak a bevándorlást, abban a szellemben tette, amit Charles de Gaulle így foglalt össze 1958. június 4.-én Algériában: „Egész Algériában egyféle ember van, mégpedig a francia, ugyanazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel.” Az 1960-as években de Gaulle alatt szárbaszökkent politikát részben az a XIX. századi francia álom inspirálta, hogy egy arab birodalmat irányítsanak. A Haaretz c. izraeli napilapnak Bat Ye’or elmondta: Az 1960-as években Charles de Gaulle francia elnök az afrikai és közel-keleti gyarmatok elvesztése, valamint a nemzetközi színtéren a francia befolyás visszaszorulása miatt érzett elkeseredésében elhatározta, hogy stratégiai szövetséget hoz létre az arab, illetve a muzulmán világgal azért, hogy Franciaország versenyképes lehessen az USA és a Szovjetúnió hegemóniája által uralt világban. 1967. november 27.-én egy sajtótájékoztatón Charles de Gaulle kijelentette, hogy Franciaország együttműködése az arab világgal „külpolitikánk központi része”. De Gaulle elhatározása Európa teljes átalakulásának kezdetét jelenti, amely szándékos és céltudatos politika eredménye, és amely egybevág Coudenhove-Kalergi 1925-ben megfogalmazott tervével, miszerint a jövő Európáját nem az őshonos népek fogják uralni, hanem egy kényszerített keveredés eredményeként létrejött keverék embertípus. A de Gaulle nevével fémjelzett irányvonal ezen a ponton találkozik a pénzhatalmi világelit elképzeléseivel, amelynek végső célja azonban más. A nacionalista de Gaulle nem az általunk megismert eredményre, országa iszlamizálására számított, és annak idején Kalergi is keresztény Európában gondolkodott. Amikor várakozásaival ellentétben az észak-afrikai bevándorlás oly mértékben fölerősödött, hogy kezdett kinőni az ellenőrzés alól, titokban de Gaulle is belátta, hogy Franciaország csak addig tud befogadni gyökeresen más kultúrájú rasszokat, amíg azok kisebbségben maradnak. Az elnök bizalmasai állítják, hogy de Gaulle komolyan kételkedett abban, hogy Franciaország képes lesz eltérő hátterű embereknek milliós tömegben otthont adni: a muszlim integráció lehetetlen, olaj és ecet nem keveredik – mondta később. De Gaulle nem kívánta országát iszlám uralom alá vezetni, tévedése nyomán most mégis egy olyan Európa felé tartunk, amely egyre jobban iszlamizálódik, és amely kezdetben óvatosan és lassan, majd egyre gyorsuló ütemben az iszlám-világ felségterületévé válik. Mint de Gaulle követője, Giscard bevezette a családegyesítést, amit később önéletrajzában legnagyobb hibájának nevezett. Mára egyre világosabb, hogy az Európába bevándorolt muzulmán tömegek integrálása teljes képtelenség, ehelyett a fordítottja történik: az őshonos európai népeknek kell alkalmazkodniuk az erőszakos és követelőző bevándorlókhoz, akik arányban létszámuk növekedésével, egyre nyíltabban tudatják velünk: ez a föld Allahé. A világot Allah a muszlimoknak teremtette, mi hitetlenek csak bitoroljuk ezt, amiért Allah meg fog minket büntetni. A Nyugaton egyre erősödő muzulmán dominancia és káosz viszont nincs ellenére a Wall Streeten székelő pénzhatalmi világelitnek, amely Európa tönkretételében érdekelt. Látható tehát, hogy az Eurábia-projekt de Gaulle célt tévesztett Amerika-ellenes politikájának kibővítéseként értelmezhető, és amely a muzulmán hódítás stratégiájának életképességéről tanúskodik. 1969 januárjában szimpóziumot tartottak Kairóban „Második Nemzetközi Konferencia az Arab Népek Támogatására” címmel. A közös Európai-arab Párbeszéd (EAD) politikai agenda - amelyet de Gaulle belső köre és az arab politikusok megálmodtak - következő lépéseként 1974 júliusában, Párizsban megalakították az Európai-arab Együttműködés Parlamenti Szövetségét. Ennek a szervezetnek, mely Eurábia eszméjének hajtóereje, ma kb. hatszáz tagja van az összes nagy európai parlamenti pártból, akik saját nemzeti parlamentjeikben is aktívan képviselik az iszlám érdekeket, csakúgy, mint az EP-ben. Ezt követte 1977-ben az „Euro-arab párbeszéd” szimpózium Velencében, majd 1983-ban Hamburgban. A Nyugat-Európát gyökeresen átalakító társadalmi változások azonban az 1970-es évek végén még nehezen akartak beindulni, mert egyáltalán nem találkozott az emberek szimpátiájával. Ezért nagyon körültekintően kellett eljárni, meg kellett tenni bizonyos előkészületeket, pl. biztosították, hogy a harmadik világból érkezett betelepülők viselkedésével kapcsolatos negatív tapasztalatok, vélemények, és hírek az újságokban és a televízióban ne kapjanak hangot. Az 1983-ban Hamburgban megfogalmazott ajánlásokat sikeresen végrehajtották. Ez a politika látható szféráiban oly módon nyilvánult meg, hogy arab és más nemzetiségű muszlimok kiváltságokkal és kedvezményekkel támogatott soha nem látott arányú bevándorlása indult meg Európába. Bat Ye’or egy Jemye Glazov-nak adott interjú során a FrontPage Magazinban elmagyarázta, az európai országokban az EAD szoros együttműködést hozott létre az arab és európai média, a televízió, rádió, újságok, könyvkiadók, egyetemek, kulturális központok, tankönyvírók és tanulók, ifjúsági szervezetek, és a túrizmus között.                                                                       
A vallásközi párbeszéd meghatározó volt a behódolás politikájának kifejlesztésében, mely a világi eseményekkel párhuzamosan folyik, sőt kezdetét tekintve megelőzte azokat. Az 1962 és 1965 között lezajlott II. Vatikáni Zsinat óta megváltozott az egyházi nyelv és a retorika, másképpen kellett tekinteni az iszlámra, azóta a pápák és a Katolikus Egyház minden főpapja kezét-lábát törve bizonygatja, hogy a Próféta és Krisztus hite egy és ugyanaz. Ettől kezdve az iszlámmal csak párbeszédet lehet folytatni, és a muszlimokban – miközben kamionokkal, gépkarabélyokkal, és késekkel támadnak ránk – csakis testvéreket szabad látni. Az Iszlám Állam (IS) tetszését viszont egyáltalán nem nyerte el, hogy Ferenc pápa serényen munkálkodik a keresztények és muszlimok közötti egyetértés megteremtésén. Az IS úgy látja, hogy amíg az előző pápák a valóságra alapozva az iszlám ellen beszéltek, mivel belátták az ellenségeskedést a pogány keresztények és az igazhitű muszlimok között, a mostani pápák – különösen Ferenc pápa – megpróbálnak egy szívmelengető barátságot lefesteni, arra ösztönözve a muszlim közösséget, hogy ne kötelezzék el magukat a dzsihádnak, még ha ez a hitük ellen szól is. Az Iszlám Államot viszont a Katolikus Egyház simulékonysága megbékélés helyett inkább irritálja, mert az ő ideológiájuk hajlíthatatlan: a cél Európa és a világ iszlamizálása.                                                                  
Eurábia eszméje az európai és arab szervezetek szoros együttműködésében manifesztálódik, egy hálózat, egy szimbiózis, amely de Gaulle elképzelése szerint egyenrangú partnerséget jelentene a politikában, gazdaságban, kultúrában, és a demográfiában. De Gaulle és elvbarátai elképzelése szerint Eurábia olyan gazdasági súllyal és presztízzsel ruházná fel a második világháborúban elgyengült és segítségre szoruló (Marshall-segély) Európát – és a projekt motorját, Franciaországot – hogy minden téren lekörözné Amerikát. A terv kivitelezése a dolog természeténél fogva teljes diszkrécióval kezdődött, hivatalos szerződések nélkül, az ártatlan hangzású Európai-arab Párbeszéd fedőnév alatt, az európai miniszterek, az EB, és az Arab Liga képviselőinek részvételével. A dolog azonban félresiklott, mert az iszlám természeténél fogva nem partnerséget, hanem egyeduralmat akar, s az európaiak kapcsolatkeresése kiváló alkalmat nyújtott arra, hogy a Nyugat által 1924-ben megszüntetett iszlám kalifátus újraélesztésével párhuzamosan vagy anélkül - amelyről az elmúlt 94 év alatt egy pillanatra sem mondtak le - végre megszerezzék Európát. Az ENSZ-ben és az EU-ban pedig ott lobbiznak az OIC (Iszlám Együttműködés Szervezete) képviselői, amely a Vatikán után a második legkiterjedtebb, s valószínűleg a legbefolyásosabb szervezet a világon. 

Az 1970-es években a nyugati egyetemeken elkezdődött a történelem átírása, mint Orwell regényében, az 1984-ben. Eurábia eszméje a kulturális-tudományos életet is elérte, konferenciák sora foglalkozik az iszlámmal, az arab világgal, a vallásközi párbeszéddel, ami pozitívumnak látszik, de valójában csak annyit jelent, hogy ezeken a konferenciákon egyes tudósok azt bizonygatják, hogy Európa valamennyi vívmánya muzulmán eredetű, még a felvilágosodás is – ahogyan azt Reinhald Schulze német orientalista kifejtette. A vallásközi párbeszéd fogalmának, vagyis egymás vallását tisztelő, egyenrangú felek eszmecseréjének pedig egyáltalán nem felel meg, hogy a keresztény résztvevők cinkos módon hallgatnak akkor, amikor egyes iszlám hittudósok a kereszténység és az iszlám zsidó gyökereit egyszerűen letagadják, vagy azt állítják, hogy a zsidóság ellopta a kinyilatkoztatást, de talán még megdöbbentőbb a hallgatás keresztény részről annak hallatán, hogy Jézus "egy" próféta a sok közül. A legvadabb, Európa- és kereszténységellenes (egyúttal judaizmusellenes) iszlamista nézeteket az egykori náci orientalista, Sigrid Hunke hirdette, aki a második világháború idején már deklarálta az iszlám abszolút felsőbbrendűségét, mert úgy tartotta: az arab befolyás volt az első lépés ahhoz, hogy Európa megszabaduljon a kereszténységtől – vagyis a judaizmustól. A keresztények, a konzervatívok, a kommunisták és a pacifisták évtizedeken keresztül nem találtak kivetnivalót Hunke asszony nyíltan fasiszta téziseiben. 

A folyamatot 1991 szeptemberében az Európa Tanács parlamenti ülésén most már nyíltan megfogalmazták és szentesítették, amely ülés „Az iszlám civilizáció hozzájárulása az európai kultúrához” címet viselte. Az agymosás folyamatában mára ott tartunk, hogy az új doktrína szerint az iszlám most már nem csak hozzájárult az európai kultúrához, hanem az európai kultúra voltaképpen iszlám, amit a Nyugat bitorol. Az elmúlt harminc évben az EGK és az EU kulturális szervezetei kidolgoztak egy fiktív iszlám kultúrát, valamint a hozzá tartozó történelmet és imázst, amelyben nincs helye a muzulmán nők kötelező verésének, a dimmikkel való megalázó bánásmódnak, a Közel-Keleten, Észak-Afrikában, vagy Pakisztánban élő keresztények ma is tartó legyilkolásának, és a Szaúd-Arábiában manapság is előforduló kivégzéseknek. Az iszlámot a béke vallásának aposztrofálják, ezt persze úgy kell érteni, hogy a világon akkor lesz béke, amikor minden ember Allahhoz fog imádkozni, aki a Korán szerint könyörületes és irgalmas. (A legközelebbi kivégzésnél szólni kéne a szaúdiaknak, hogy félreértik az iszlámot!.)                                                                                                                       
1995-ben Bécsben létrehoztak egy irodát MEDEA néven, amely mintegy ellenőrző és felügyeleti szerv, őrködött/őrködik az írott és elektronikus sajtó, valamint az internet fölött, és megszületett a „politikai korrektség” és a „multikulturalizmus” fogalma, amely tartalmát tekintve a Marxista terminológiából ismert „proletár internacionalizmus” újabb kiadása. Mit írnak az egyes országokban? Hogyan reagálnak az emberek? Ez az intézmény lényegében az EAD kutatóintézete. 1996. április 8.-án Kairóban létrehozták a Civilizációk és Kultúrák Közötti Párbeszéd Alapítványt. Az alakuló ülésén beszédet mondott Jacques Chirac francia, majd Romano Prodi olasz miniszterelnök, akik megerősítették: az alapítvány célja, hogy szabályozzon és koordináljon mindent, amit Európában az iszlámról írnak, mondanak, és gondolnak. E folyamatban voltaképpen a jogi dzsihád gyakorlati kivitelezése érhető tetten, amely az 1969-ben alakult Iszlám Együttműködés Szervezete (OIC) intenzív lobbi-tevékenységének kézzel fogható gyakorlati eredménye.                                                                                                               
A fősodrású média fölötti totális ellenőrzést kihasználva sokat foglalkoztak a zsidókat ért rasszista megnyilvánulásokkal, a sajtó pedig azt sulykolta, hogy mindez csak a neonácik műve lehet. A vizsgálatok azonban sorra kiderítették, hogy nem a neonácik, hanem a muszlimok voltak az elkövetők. Ez a tényállás viszont elfogadhatatlan volt a muszlim terjeszkedést támogató politikai erők számára, ezért a kényelmetlen tényeket ignorálták és az embereket félretájékoztatták, vagyis hazudtak. Ezt a gyakorlatot Dániában kritizálták, sőt a New York Times is 2003 novemberében. E melléfogások hatására a muzulmán stratégák taktikát változtattak és a báránybőrbe bújt farkas trükkjéhez folyamodtak, vagyis a későbbi sajtóhírek már a „muzulmán kisebbséget” érő rasszista indíttatású inzultusokról szóltak Európában, újabban pedig Kanadában. A rendőrség sorra megállapította, hogy a muzulmán bevándorlók által feljelentett vagy sajtóban elpanaszolt inzultusok nem történtek meg, a befogadó népek elleni rágalomhadjárat ennek ellenére tarol. Ugyanabban az évben, amikor Bécsben a médiafelügyeleti hivatal 1995-ben megalakult, szivárgott ki először az EU és az arab országok részvételével beindult ún. Euro-Mediterrán Partnerség vagy Projekt (EMP), illetve az ehhez tartozó nyilatkozat híre. 1995. november 27-28.-án, amikor Spanyolországé volt a soros elnökség, Barcelonában miniszteri konferenciát tartottak, amelynek zárónyilatkozatát és munkaprogramját nem hozták nyilvánosságra. Ez a nyilatkozat az EU és tizenkét dél-mediterrán ország között létrejött globális partnerség alapító okirata. A projekt egy titkos terv kivitelezésének a folyamatát jelenti, amelynek beteljesülésével létrejön egy új földrajzi-politikai-gazdasági egység, egy új entitás: Eurábia. Eurábia tervét a média nem csak elhallgatta, hanem tíz éven át váltig tagadta. A sajtó szerint ez ostobaság, kitaláció, soha nem volt szó Eurábiáról. Ma már nyílt titok, hogy 1995-ben Barcelonában megállapodás született az EU és tizenkét közel-keleti, és észak-afrikai ország (Algéria, Ciprus, Egyiptom, Jordánia, Libanon, Marokkó, Málta, Palesztin Hatóság, Szíria, Törökország, Tunézia, és Izrael) között az áruk, szolgáltatások, a tőke forgalmáról, valamint embertömegek Európába történő szabad beáramlásáról. Meghívást kapott az Arab Államok Ligája, az Arab Maghreb Unió (UMA), valamint az UMA tagjaként Mauritánia is. A megfigyelőkkel együtt (Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Monaco, Montenegró) az EMP résztvevőinek száma 43-ra emelkedett. A barcelonai nyilatkozat értelmében a fölközi-tengeri partnerek és az úniós országok külügyminiszterei rendszeresen üléseznek egymással, mely konferenciákat (EN, FR) a barcelonai folyamat euromediterrán bizottsága készíti elő. Louis Michel belga külügyminiszter (később az EB tagja) 2002-ben kijelentette, hogy „Az EU kiterjed majd az egész mediterrán régióra, beleértve Észak-Afrikát és a Közel-Keletet is.” (Brüsszeli Napló, 2007. március 27.) Ez lenne Eurábia. 2005-ben az EU ráeszmélt, hogy az 1978-ban aláírt vállalásaikkal Nyugat-Európa el van maradva, amely vállalások most már az összes EU tagállamra nézve kötelezőek. Olaf Gerlach-Hansen megbízást kapott arra, hogy készítsen tervet és tartson előadást Rabathban (Marokkóban) arról, hogyan lehet ezeket teljesíteni, hogyan lehet az iszlám befolyást most már intenzívebben ráerőltetni Európa lakosságára. 2005-ben a nyugati televízió csatornák megünnepelték Eurábia eszméjének tízedik évfordulóját. Az idáig vezető út volt az ún. barcelonai folyamat, eredménye pedig az Euro-Mediterrán Partnerség, más néven Eurábia. 2015-ben ünnepelték Eurábia létrehozását, vagyis az Európa iszlamizálását célzó barcelonai folyamat 20. évfordulóját, amit ma Mediterrán Uniónak neveznek. Eurábia létrehozása óriási lépés lenne a globalizáció nagyobb ívű folyamatában a világkormány felé, a folyamatot elindító barcelonai megállapodás pedig a világtörténelem legnagyobb árulása. Az Európai Bizottság (Brüsszel, 2008. május 20.-án kelt) COM (2008) 0319 megjelölésű közleményét közzétették. A „Barcelonai folyamat: Unió a földközi-tengeri térségért” elnevezésű projekttel kapcsolatban 2008. július 13.-án tartották az első csúcstalálkozót, Párizsban. A Financial Times 2008. december 8.-i száma pedig megírta: Jön a világkormány.
                                                                                              
Európában egyre több őslakos érzi úgy, hogy a tömeges bevándorlás, pontosabban invázió a békés, kiegyensúlyozott életre vágyó polgárnak egyáltalán nem jó, a folyamatos muszlim fenyegetések és támadások miatt a normális életvitel ellehetetlenül. Az ide vezető folyamat okait és célját - Eurábia létrehozását - mivel az hivatalosan továbbra is titokban zajlik, az emberek többsége nem látja. Bár az európaiak ma már Eurábia keretei között élnek, egy kissé homályos tudatosságot leszámítva nagyon kevesen vannak ezzel tisztában napi szinten, és mire a szédítő sebességű társadalmi átalakulás forgatagában magukhoz térnek, addigra egy gyökeresen megváltozott világban ébrednek.                                                                                                              
A stratégák tudták, hogy a projekt következményeként a társadalom életében előkészítetlenül beálló változások nem lennének népszerűek, ezért nagyon okosan úgy gondolták, hogy valami látványos és pozitív dologgal kell kezdeni, pl. egy nagy kiállítással a közel-keleti országokról. Így született meg a „Közel-keleti képek” című, 2006-ban hat hétig tartó kiállítássorozat ötlete, amelynek megrendezésére tíz várost jelöltek ki Dániában. Soha nem látott mértékű professzionális agymosó-projekt indult a fiatalok irányába, akik nem csak fogékonyak, hanem a legvédtelenebb célcsoport is, de a felnőttek sem voltak felkészülve az ellenük készülő támadásra. Délről jött emberek meséltek nekik az iszlám csodálatos világáról, arab tanárok jöttek a dán iskolákba, vagy fordítva: dán gyerekek utaztak hozzájuk és eredeti helyszíneken hallgatták, hogy milyen fennkölt dolog is az iszlám. Aki esetleg a lefejezésekről, az újjak levágásáról, vagy a nőkkel és a dimmikkel való megalázó bánásmódról, netalán a rabszolgaságról és arról az évi több ezer nőről, akiket a saját családjuk gyilkol meg Pakisztánban, - kezdene kérdezősködni, az persze iszlamofób, gyűlöletkeltő, szélsőjobbos, fasiszta, és rasszista. Az iszlám erőszakos terjesztése könyörtelenül folyik az iskolákban, mint ahogy azt egy 2014-ben Birminghamben történt eset bizonyítja. Nyilvánosságra került egy négyoldalas dokumentum arról, hogyan kell elüldözni az állami iskolák nem muszlim vezetőit, tanárait, és személyzetét, és hogyan kell kineveztetni olyanokat, akik az iskolákat muzulmán elvek szerint vezetik és működtetik. A tájékozatlansága miatt kiszolgáltatott és védtelen nyugati polgárnak fogalma sincs arról, hogy a migráció, az elvándorlás, amit hidzsrának hívnak, nem feltétlenül az otthoni körülmények elviselhetetlensége miatt történik. A hidzsra az iszlám terjesztésének szokásos eszköze, amit az olajválság utáni tárgyalások során ravaszul számításba vettek. Elmenni egy új területre az iszlám terjesztésének érdekében (és esetleg meghalni), az egyik legerényesebb cselekedet az iszlámban. A dolgok jelenlegi állása szerint Franciaország és a többi nyugat-európai ország már nem képes megváltoztatni politikáját: Eurábia egy olyan projekt, amely a propagandán, médián, gazdasági segélyeken és szervezeteken, egyházi támogatásokon, oktatáson és kultúrán, tudományos együttműködésen, bevándorlás-politikán keresztül fogant meg, terveztek meg, és folytatnak következetesen. Generációk nőttek fel ebben a politikai miliőben, arra nevelték és kondicionálták őket, hogy támogassák mindezt, és ezzel együtt éljenek. A megállíthatatlannak tűnő muszlim bevándorlás egy félrement falat, amelyet Európa sem lenyelni, sem kiköpni nem tud.                                                                                                

Európát eladták a nyugati politikusok olajért, politikai túlélésért, vagyis hatalomért cserébe, akkor, amikor még nem voltunk EU tagok. Abból a tényből, hogy az 1973 és 1978 között az arab országokkal folytatott tárgyalássorozatban az akkori szocialista országok, köztük Magyarország nem vett részt, az következhet, hogy ezen országokra nem vonatkozik az akkori nyugat-európai országok kötelezettségvállalása az arab kultúra, vagyis az iszlám terjesztését, illetve a tömeges bevándorlás elősegítését illetően. Ami körülöttünk zajlik, az háború a javából, egy ún. nem konvencionális háború, amelynek célja ugyanaz, mint az összes többi háborúnak: az élettér és az élet erőforrásainak megszerzése. E háború előkészítő szakasza volt az évtizedekig tartó pszichológiai befolyásolás, a bűntudatkeltés, mely a teljes önfeladásig terjedhet, ez történt Nyugat-Európa őshonos népeivel. A Nyugaton évtizedeken át folytatott, felforgató tevékenység néven ismert technika kevésbé érintette Kelet-Európát, és a kelet-európaiaknak történelmükből fakadóan sem lehet bűntudata az iszlámmal szemben, sőt… A nyugati politika cinikus közel-keleti játékai ellenére is tévedés azt hinni, hogy az iszlám világ Európa elleni összehangolt támadása az önmarcangoló Nyugat bűneinek következménye lenne. Éppen ellenkezőleg, az iszlám világ volt az, amely az elmúlt évszázadokban állandóan Európa meghódítására tört. A Szentföld, Bizánc, a középkori Hispánia, Franciaország, Szicília, a Balkán és Magyarország, a szaracénok betörései Rómába és egyéb itáliai városokba, Svájcba, északkeletről és délkeletről Oroszországba, Bécs ostroma, az elkövetett vérontások ellentmondanak annak az Európában mesterségesen elterjesztett nézetnek, hogy Európa lenne az, akinek bocsánatot kell kérnie a muzulmán világtól, s a neves brit orientalista, Bernard Lewis ugyanezt a nézetet képviseli. A Nyugat részéről többször kimondott mea culpát az iszlám világ részéről sohasem követte hasonló bocsánatkérés, és ezt az egyoldalú meghunyászkodást a muszlimok a gyengeség jeleként értelmezik, amely őket – farkasfalka módjára – támadásra készteti. Európa nyugati fele már annyira hűtlenné vált egykori eszményeihez, mindenekelőtt a szabadsághoz, hogy immár valóban Eurábiának lehet nevezni.

CELEBEK: AZ EMBERISÉG MEGRONTÓI?

CELEBEK: AZ EMBERISÉG MEGRONTÓI?

Lucifer birodalmának felépítése érdekében – amelyet Új Világrendnek hívunk,- hogy kialakuljon egy értékvesztett, zavarodott, lebutított, hírességmegszállott társadalom, amely birkanyáj módjára, kritikátlanul követi majd erkölcsi értékek híján lévő, ám népszerű vezetőit, fontos szerep jutott a különféle celebeknek. Az emberek nagyon rövid idő alatt TV függővé váltak. Szinte kivétel nélkül azt hiszik, hogy a sokféle szórakoztató program, a filmek, drámák csakis azért vannak – és nem többek – mint egyszerű szórakoztatás. De ez soha nem volt így. Minden kormány rendelkezik kulturális osztállyal vagy annak megfelelő részleggel. Az egykori Szovjetúnióban is volt ilyen részleg, a rendezőket, színészeket pedig a kultúra letéteményesének, követendő példának tartották az emberek, de hasonló mechanizmus alapján működik a hollywoodi sztárok kultusza is. Ha az ember arra néz, amerre a csillagok vannak, bárki bárhonnan láthatja őket, ezért viszonyítási pontok. A híres emberek, akik ott állnak a színpadon, mozivásznon, TV képernyőn, ők is viszonyítási pontok, mert mindenki láthatja őket, aki oda néz, ahol vannak, ezért nevezték el őket sztároknak, azaz csillagoknak. Minden, amit bárki megnézhet, amire elegendő figyelem irányul, viszonyítási ponttá válik. Hírességnek lenni annyi, mint viszonyítási pontnak lenni. Sokkal több ez, mint pénzszerzési lehetőség, mint megélhetési forma. Azt jelenti: modellnek lenni, mintának lenni, "tanárnak" lenni. Híresnek lenni annyi mint viselkedésmintát nyújtani, tanítani. Akár tudatában van ennek a híresség, akár nem. Tetszik vagy nem tetszik, minden sztár néptanító, akár tudomást vesz róla, akár nem. A zene emocionális hatása közismert. Aki a kellemes érzéseket felidéző zeneművet közvetíti az emberek felé, fenn áll a színpadon ezer fős közönség előtt, akik lent vannak a nézőtéren. Mindannyian fölfelé néznek, és a zenészt bámulják.  Amit a zenész mond és képvisel, a pavlovi reflexek működése alapján igen sokat nyom a latban. Ha ír egy számot arról, hogy milyen jó marihuánát szívni, vagy a magánéletében heroint fogyaszt, akkor ezzel ténylegesen drogossá tesz embereket, amiért - mint felbujtót - börtönbe kellene zárni. Ha pillantást vetünk a világ hírességeire, azokra az emberekre, akiket az emberek csodálnak és követnek, és látjuk, hogy közülük mennyien alkoholisták, kábítószerfőggők, köztörvényes bűnözők, pszichopaták, vagy egyszerűen csak értelmi fogyatékosok, akkor elég meggyőző magyarázatot kapunk arra, hogy a világ mitől olyan, amilyen. A hírességek tekintélyek. Az ő közvetítésükkel árucikkeket, életmódokat, értékrendeket, eszméket, és gondolatokat lehet eladni.

A szociális üzenetek közül a legfontosabbakat a mozifilmek vezetik be életünkbe kiélezett drámai helyzetekkel és felfokozott érzelmek szekvenciájával. Nem logikus, tényszerű szekvenciákkal, hanem érzelmi állapotok létrehozásával, amelyeket agyunk regisztrál, az így bevésődött üzenetek, magatartásminták észrevétlenül személyiségünk részeivé válnak. A média által közvetített üzenetek nem racionálisan, hanem kritikai képességünket megkerülve, majd leépítve, érzelmeinken keresztül hatnak ránk. Idegrendszerünk védekező mechanizmusai ezeket az érzelmeken keresztül érkezett üzeneteket nem képes szelektálni, kivédeni, mint egy vita vagy előadás esetében, gyakorlatilag szabadon lehet feltölteni ismereteket, gondolatokat, sztereotip magatartásformákat, mint egy számítógépre. Ezt végzi a kultúraipar. Csak annyi kell, hogy az emberek időről időre megkapják az új feltöltéseiket, és átformálható egy egész ország vagy régió. A médián keresztül mind ugyanazokat a frissítéseket kapják, meghatározott irányvonal mentén, ezt nevezzük ma politikailag korrekt tájékoztatásnak. Egy teljesen hétköznapi termék reklámja is gyakran több, mint marketingfogás. A Coca Cola reklámban pl. másodlagos maga a termék, elsődleges az, hogy gondolatokat közvetít és magatartás mintát nyújt. A dokumentumfilmek is mindig egy meghatározott vonal mentén haladnak, és jutnak el a végkövetkeztetésre. Legtöbben ezt nem veszik észre, azt hiszik, hogy most kapták meg a tényeket az adott témával kapcsolatban, azokból az a teljesen világos következtetés vonható le, amit a végén megad a szakértő. Minden korosztály megkapja a maga műsorát, de az elsődleges célpont mindig a fiatalság volt. A hamis világkép kialakítása a hazugság legkifinomultabb formája, s a hazugság futóhomokjára álmodott kártyavár felépítésén – mintha Sátán kőművesei lennének – rivaldafényben sütkérezve dolgoznak a celebek.

A Szentírás nyíltan szól azokról az eseményekről, amelyek az utolsó időkben fognak bekövetkezni. Pál apostol például azt mondja, hogy a kárhozat fia (a bűn embere) eljövetele előtt először nagy hitvesztésnek (aposztáziának) kell bekövetkeznie. „Akkor, ha valaki azt mondja: nézzétek, itt a Krisztus, vagy amott! – ne higgyétek. Támadnak ugyanis hamis krisztusok és hamis próféták, és nagy jeleket és csodákat művelnek, hogy tévedésbe ejtsék a választottakat is, ha lehetséges volna.” Sátán a megtévesztés virtuóz nagymestere, amivel a hívőknek nem mondok újat, de a keresztény tanításokban járatlan kortársaink számára fantasztikusnak, sőt hihetetlennek tűnik mindaz, ami körülöttünk készül. Amióta Adam Weisshaupt, a jezsuita egyházjog-tanár megfogalmazta tervét az Új Világrendről, azóta a szabadkőművesek, az illuminátusok, és szövetségeseik ennek a tervnek kivitelezésén fáradoznak. Lincoln tudta, hogy a jezsuiták nem felejtenek, és nem állnak el a világkormány létrehozását célzó tervüktől. A világ-összeesküvők stratégiája mögött majd’ két évszázada sátáni intelligencia és kiváló koponyák tudása működik, olyan, amilyet átlagember el sem tud képzelni. A valóság fantasztikusabb, mint a képzelet. A szocializmus évtizedei alatt, a marxista-leninista filozófiára épített oktatás azt tanította, hogy a világ megismerhető. Ez a nagyon elvont és látszólag ártalmatlan tézis mélyreható következtetéshez vezet: ahhoz, hogy miután minden tudást megszerzett, az ember istenné válik. Vagy legalábbis annak képzelheti magát, miután hatalmas erők birtokába jutott. Ez az életérzés a következő mottóval jellemezhető: „Isten megteremtette a világot, a többi a mi dolgunk.” A New Age szerint a bűn fogalma nem létezik, az embernek a tudat felszabadítására van szüksége, hogy saját erejével szét tudja repeszteni léte korlátait. Vannak tudományosnak titulált módszerek, melyek azt ígérik, hogy az embert felsőbbrendűvé formálják. Ezt ígéri az agykontroll és a hasonló tréningek. Serge Monast kanadai újságíró (1945-1995) halált megvető bátorsággal az ún „Torontói Jegyzőkönyv” közzétételével tudomásunkra hozta (ami az életébe került), hogy az Új Világrend vallása az egységes világvallás, a készülő világdiktatúra ideológiai alapja, amely nélkül Lucifer NOVUS ORDO SECLORUM-ának bevezetése lehetetlen. A NASA Blue Beam Projectje annak eszköze, hogy az Egyesült Államok a világot az Antikrisztus uralma alá vezesse. A Kék Sugár Program első lépésben átalakítaná, átértékelné az összes régészeti ismereteinket oly módon, hogy a bolygó bizonyos pontjain földrengéseket idéznek elő, amelyek során hamis bizonyítékok kerülnek majd elő, amelyek kapcsán „kiderül”, hogy a Föld mélyén misztikus titkok vannak eltemetve. Az új „felfedezések” felhasználásával megmagyarázzák majd az embereknek, hogy az összes vallás tanításai hibásak. Ennek a dezinformációnak a köztudatba való becsempészését és elfogadtatását a mainstream média és a szórakoztatóipar már megkezdte a „2001: Space Odyssey”, valamint a „Star Trek” sorozat bemutatásával. A Jurassic Park népszerűsíti az evolúció elméletét, amely azt sugallja, hogy az Istennek tulajdonított szavak tévesek. Serge Monast szerint ez az első lépés az emberiség sorsára vonatkozó nagy tervben. Amit akarnak az nem más, mint apró lépésekben lebontani, hiteltelenné tenni, majd elpusztítani kezdetben az összes keresztény, később muzulmán hittételt is a bolygón. Jelenleg az iszlám a menő, a preferált vallás, de a muszlimok sem sejtik, hogy ez csak egy stáció, egy munkafázis a világ Antikrisztus uralma alá terelésének folyamatában. A Blue Beam Projekt betervezett produkciója egy gigantikus Show műsor, amelynek során műholdakról háromdimenziós holografikus képeket vetítenek az égre a világ különböző részein, differenciáltan, a helyi sajátosságoknak megfelelően. Ehhez már létezik a megfelelő technológia, és megkezdődött a gyerekek agyának kondicionálása arra, hogy a virtuális világ fontosabb, mint a valóság. Filmek (pl. az E.T.) könyvek, társasjátékok sokasága igyekszik megszerettetni ördögi szörnyeket, elhitetni, hogy a Sátántól nem kell félni, sőt segítséget is lehet tőle kérni.

Az 1960-as évek eleje óta egy új, az egész világra kiterjedő, nem világosan felismerhető, a lelkeket észrevétlenül erodáló, ifjúsági vallás keletkezett: a popzene. Ez a kvázi vallási szubkultúra, melyet afrikai és hinduisztikus spiritualitás táplál, romboló szembeszegülés menhelye, és mint repedés a falon, okkult hatalmak betörési pontja is egyben. A popzenében – melyben kétségkívül igazi zenei remekművek is születtek – egy-egy „jó szám” szövege a Sátánhoz intézett kérés, vagy neki címzett fogadalom direktben, vagy elrejtve. 1973-ban gombamód elszaporodtak a DJ-k, a média meginterjúvolta a legmenőbb popsztárokat, akik közvetítették a tudatmódosító szerek beteges kultuszát, s akik gyakran be voltak tépve, volt, aki leesett a székről. Magatartásmintát nyújtva ezzel a fiatal generáció számára, hogy azok kövessék. Mert így működünk. Egyik majom utánozza a másikat. A riporter pedig ilyeneket mondott: ejnye-ejnye gyerekek. Rosszalkodtok? A hóbortjaival mindenkor élenjáró Kaliforniában megszületett a hippi mozgalom. A hippi kultúra központjában, San Francisco Haigh-Ashbury negyedében 1967-ben, a "szeretet nyarán" mintegy 100 ezer hippi élt a kommunákban. Tavasszal itt állt össze a később hírhedté vált Manson "család", bár ők valójában nem illettek a szeretetet és békét hirdető közegbe, Manson mindenesetre rajongott a Beatlesért. A szelíd hippik, a "virággyerekek" a társadalomból való kivonulást hirdették, szembe fordultak a korábbi nemzedékek prüdériájával, kritikával illették a fogyasztói társadalom hagyományos értékrendjét, és elítélték az éppen gőzerővel tomboló vietnámi háborút. A hippiség lényege nem más, mint a polgári életforma megvetése, elhajítása. De nem direkt támadás ellene, mert a hippi nem támad, nem harcol, nem agresszív, nem gyűlölködik, egyszerűen csak hátat fordít és elvonul. Egy egész csomó tagadás: nem öltözik, nem mosdik, nem lakik, nem termel, nem gyűjt, nem dolgozik, nem fogyaszt. De nem is néz, mert a világból csak annyit érzékel, hogy gyűjtési szenvedély és hatalomvágy mozgatja az emberiséget. A szabadság fogalma a hippi számára annyi, hogy nem vesz részt semmiben. Úgy él, ahogy a virágok: öntudatlanul vagy majdnem öntudatlanul, magáért az életért. Gitárral a vállán és méregdrága drogokkal a zsebében. A szelíd hippiktől vették át a hollywoodiak a megjátszott szembefordulást a társadalmi normákkal, a kevésbé megjátszott szexuális szabadosságot, és a tudatmódosító szerek használatát. A kábítószer használatnak Timothy Leary személyében tudós prófétája is akadt, akit Beatlesék dalban dicsőítettek: Lucy in the Sky with Diamonds - azaz Lucy az égben gyémántokkal. Az LSD (Lizerg-Savas Dietilamid) az egyik legpusztítóbb kábítószer volt akkoriban, mára pedig látványos "fejlődés" ment végbe a drogok kémiája területén is. 1969 augusztusában lezajlott a hippi mozgalom legikonikusabb eseménye, a legendás Woodstock fesztivál, amely átalakította a nyugati populáris kultúrát, elementáris hatással volt a következő évtizedek könnyűzenéjére, és megalapozta a mára dollár-milliárdokat termelő modern fesztiválipart. Bár a hippik a kapitalizmus és a fogyasztói társadalom elleni lázadást demonstrálták, több woodstocki fellépő - pl. Janis Joplin, a The Who, és a hippi bandaként ismertté vált The Grateful Dead - magasztos eszméiket félretéve, előre kérték a gázsit. Bob Dylan, Loan Baez, és nem utolsó sorban John Lennon volt az eszményképük, aki Imagine (Képzeld) című dalában egy idealizált világról álmodik, olyanról, ahol nincs magántulajdon. Ez igen kűlönös, mivel a kommunizmus levitézlett eszméje végső soron erről szól. Ahhoz képest, hogy Lennon egy tulajdon nélküli társadalomról álmodott (vagy legalábbis áradozott), halálakor szép örökséget, 250 millió dollár értékű vagyont hagyott maga után. A hippik legkedveltebb kábítószere a marihuána, a hasis, és az LSD volt, egy ember heroin túladagolásban halt meg. Woodstockban, ahol tíz résztvevő közül kilenc fogyasztott marihuánát, 33 személyt letartóztattak drogügyletekkel kapcsolatban.  Hogy a kábítószerek egyértelmű káros hatása ellenére, a tudományos bizonyítékok ellenére, a számtalan tönkrement élet ellenére, a bűnözéssel való szoros kapcsolata ellenére, a drogfogyasztásból következő társadalmi ellehetetlenülés ellenére, és annak ellenére, hogy egyetlen példa sincs arra, hogy a kábítószer valakit jobbá tett volna, miért fordulnak mégis fiatalok milliói a kábítószerekhez, bálványaik droghoz való hozzáállásában keresendő. A világ legsikeresebb drogügynöke egy kábítószerfüggő szupersztár. Senki sem képes annyi embert függővé tenni, mint az ő példája. Sikerült odáig eljutnunk, hogy manapság emberek kérkednek azzal, hogy őrültek. Az emberiség történetében sohasem volt még annyira szalonképes az őrület és a romlottság, mint manapság. Ezt elérni nagyon komoly és nagyon átgondolt munkát igényelt a legfelsőbb kaszt részéről, hiszen egész generációk természetes józanságát és lelki egészségét kellett tönkretenni hozzá, Az 1970-es évek elején új könnyűzenei műfaj jelent meg New York Bronx negyedében, mely az évtized végére kezdett népszerűvé válni, ez volt a rap. Idővel elszaporodtak a rappelő csoportok, amelyek gyakran korábbi bűnbandák tagjaiból verődtek össze, mint pl. az Afrikaa Bambaataa alapította Universal Zulu Nation csoport, amely ma már nemzetközi szervezetként működik. 1979-ben megjelent az első lemez (The Sugarhill Gang: Rapper's Delight), amely a Billboard Hot 100 slágerlistára került, ezzel az új irányzat kijutott a nagyvilágba. Az 1982-ben kiadott The Message (Az üzenet) című szám felkeltette a legfelsőbb kaszt figyelmét a műfaj iránt, ez a dal ugyanis húsba vágó politikai üzenetet hordoz az elnyomásról. A dal szövege a belvárosi szegénység okozta stresszt és nyomasztó érzést írja le, és hogy hogyan csábítja a nincstelenség, a kilátástalanság a fiatalt bűnözésre, amiért aztán börtönbe zárják. A legfelsőbb kaszt vette a lapot és akcióba lépett a rap tönkretétele érdekében. Pontosan tudják, hogy az emberek szabadság iránti vágya alapvető lelki szükséglet, és nagyon erős. De tudják azt is, hogy ez a szükséglet könnyen kijátszható, vakvágányra terelhető. A bevált séma szerint minden generációnak adni kell valamit, amit a szabadsággal azonosíthat, amivel a polgár szabadnak érezheti magát. Szabadságot ugyan egyetlen generáció sem kapott soha, amióta világ a világ, csak illúziót. Szimbólumokat, amelyek remekül megadják a szabadság illúzióját, azokat igen. Így váltak az olyan nevetséges semmiségek a szabadság szimbólumaivá, mint a miniszoknya, hosszú haj, szakadt farmernadrág, vagy az autópályán való száguldozás. Ezt kapják az emberek, semmi mást. Minden generációnak kell valami semmiség, ami ellen lázadhat, miáltal megélheti a szabadság illúzióját. Ez az elv. Fiatalok milliói hiszik azt, hogy akkor lázadnak, ha alkoholt isznak, marihuanát szívnak, prostituáltként élnek, kisebb-nagyobb bűncselekményeket követnek el. De, hogy mi ellen lázadnak, azt maguk sem tudják, mert a lázadó ösztön, mely életkori sajátosság, a mélytudatban szunnyad, és csak ritkán emelkedik a felszínre, a tudatosság szintjére. Minden generáció a rendszer ellen lázad, bár nem tudják, nem látják át az emberek, hogy voltaképpen mi a rendszer. A lázadásuk mindíg valamilyen engedetlenségi mozgalom volt, akárminek nevezték is, és sohasem volt tényleges lázadás. A fiatalok besétálnak a csapdába és bőszen azt hiszik, hogy most jól fellázadtak. A legfelsőbb kaszt a rendszer elleni suta lázadást csinált a rapből - amely az utolsó szabad zenei műfaj volt - oly módon, hogy kitalált egy újabb álnok hazugságot, egy újabb gondolatbálványt, melyet életük mottójává tett, s amely így szól: élj a mának. Az ihletet egy Horatius által ránk hagyott római mondás adta: élj a mában. A legfelsőbb kaszt "kultúrfelelőse" ezt a mondást átfogalmazta, és élj a mában helyett élj a mának lett az élet vezérfonala, az új gondolatbálvány. A kettő között csupán egy rag a különbség, de a gondolat eredeti jelentését visszájára fordította. Az élj a mában azt jelenti, ragadd meg a napot, ne halogass. Ezzel szemben az új értelmezés arra szólít, hogy ragadd meg és zsákmányold ki a pillanatot, vesd el a jövőt. Míg a mondás eredetileg egy bölcs életstratégia, hasznos vezérelv, addig kiforgatott formájában sérülékennyé teszi, megnyomorítja az embereket, kiszolgáltatottá teszi őket az elnyomás számára, és abszolút alkalmas arra, hogy Sátán uralma alá hajtsa az arra fogékony embereket. Hiszen ha csak a ma van, csak a mai nap létezik, akkor minden a pillanatról szól, csak a pillanat létezik. Ez az állati szint. Ez után már csak sztárt kellett csinálni néhány züllött bűnözőből, és minden ment a maga útján. Ma a rap a bűnöző életforma és értékrend elsőszámú reklámhordozója a kultúrális életben. Továbbra is előfordulnak kemény szövegek, vallási, ideológiai, politikai üzenetek, de ezek már csupán szükséges műfaji elemek, színpadi kellékek, gyerekes toporzékolás, amit senki nem vesz komolyan. A kaszt rutinosan elbánik azokkal, akik lázadnak ellene. Egy kis pénzért, egy kis szexért, hírnévért megveszi a lelküket, és a lázadók előlépnek propagandistákká, amit maguk sem vesznek észre. 

Woodstock a szabadség és az élet szeretetének pogány ünnepe volt, de ami ötven év alatt kifejlődött belőle, az nem egyéb, mint a posztmodern kapitalizmus álarca mögé bújt neoprimitivizmus és digitális idiotizmus emberellenes világszektájának tobzódása lett. Amit ma művészetnek hisznek, nem művészet. Csupán a legfelsőbb kaszt szócsöve, a propagandagépezet része. Az igazi művész nem egy csodabogár, egy furcsa, különc figura, akit senki sem ért igazán. Az igazi művész nem egy bolond, nem egy züllött alak, aki csak a pillanatnak él. Az igazi művészet nem arra való, hogy a szexre vagy deviáns viselkedésre irányítsa az emberek figyelmét. Az igazi művészet nem arra való, hogy általa hazugságokat és önpusztító magatartásmintát sulykoljanak az emberekbe. Az igazi művész csak azért, hogy önmaga lehessen és szabadon alkothasson, dacolni merészel a világ minden tekintélyével. A művészet feladata, hogy utat mutasson, hogy jó és rossz példákat állítson az emberek elé, amiböl tanulhatnak. Hogy egyszerűvé és érthetővé tegye ami bonyolult, hogy emészhetővé tegye a nehéz dolgokat, hogy szépséget hozzon a világba. A művészet a legtisztább értelemben vett tanítás. Eredetileg ez az, amiről a művészet szól.

A hangrögzítés elterjedése új és elsöprően hatékony módszert kínált Sátán üzeneteinek közvetítésére, amelyet Aleister Crowley (1875-1947), a legnagyobb hatású sátánista mágus javasolt elsőként 1913-ban megjelent Magick című könyvében. A populáris zeneszámokban elrejtett üzenetek módszere új fogalomként vonult be a popzenei életbe, melyre az angolban konkrét kifejezés születetett, a „backmasking”. A backmasking a Beatles 1966-ban megjelent „Revolver” című albuma révén jutott el a fiatalok széles rétegeihez, majd más nagymenő előadók is vállalták a Sátán szócsövének szerepét. Crowley azt ajánlotta tanítványainak, tanítsák meg a fiatalokat, hogyan kell transzba esni, tudatállapotukat megváltoztatni, ezáltal a magasabb démoni világgal kapcsolatba lépni. Crowley hívei között szerepel többek között Ozzy Osburne, Syd Barrett a Pink Floyd alapítója, s a Beatles egyik népszerű albumának borítóján ott virít Crowley szigorú tekintetű arcklpe. George Harrison érdeklődni kezdett az indiai kultúra és a hinduizmus iránt, majd 1967-ben megismerkedett Maharishi Mahesh jógival, aki bevezette a Beatles tagjait a transzcendentális meditációba (TM). Harrison és John Lennon sohasem adta fel a hinduizmusba vetett hitét. Kenneth Angle nevű tanítványa által Crowley lett a Rolling Stones szellemi vezére, és be is avatta őket a szellemek világába. Ugyanezt látjuk a Beatlesnél is. John Lennon egy interjú során kijelentette Hamburgban, hogy a Beatlesnek nagyobb hatása volt mint Jézus Krisztusnak, sőt hatásuk nőtt az által, hogy eladták a lelküket az Ördögnek. A sokmilliós közönségből akadtak néhányan, akik nem csak hallgatták, hanem vizsgálták is a zeneszámokat, és tartalmukat illetően érdekes fölfedezéseket tettek. A leghíresebb backmaskingek egyike a Led Zeppelin Stairway to Heaven című száma 1973-ból, amely lemez normál lejátszással a mennyek országába vezető lépcsőről szól, visszafelé forgatva pedig nem más, mint Sátán imádata. (Ez a szám volt a tárgya a zenei ipar egyik legnagyobb figyelemmel kísért plágiumperének.) A The Eagles egy amerikai country rock és folk rock együttes. Öt listavezető kislemezt és négy listavezető albumot tudott felmutatni az 1970-es években, amikor kora egyik legsikeresebb együttese volt. A Hotel California c. számot a zenekar leghíresebb, felvételének, a gitárjátékot minden idők legjobb gitárszólójának tartják. Ez a szám nem egy átlagos kaliforniai hotelről szól, hanem sokkal inkább démonokról és a sötét erőket szolgáló szektákról. …Yeh, Satan hears this he head me believe in him, and now backwards. So neres to me sweet Satan. – szól a dal, ami szabad fordításban így hangzik: …Igen, Sátán meghallgat ha bízom benne, és a hátsó lépcsőn a mennybe visz. Ó jöjj hozzám közel, édes Sátán. Egy másik az Eiffel 65 I’m blue című száma 1998-ból a direkt Sátánimádók közül. Érdemes még megemlíteni a Nirvana Polly című, és a Pink Floyd Empty Spaces c. számát, és ide kívánkozik még egy viszonylag friss alkotás, a Panda. Timmy Turner, a desiigner 2016-ban debütált produkciója, mely a műfaj klasszikusainak nyomába sem léphet zenei értékek tekintetében, de ami hiányzik az egyik oldalon, azt kipótolja Timmy a másikon. Az amerikai rapper, aki 2016 júliusában fúrta be magát aberrált rajongói szívébe, Panda című számával Sátán elismerését is minden bizonnyal elnyerte. Timmy ugyanis el akar pusztítani mindenkit aki az útjába kerül, mert elégette a lelkét. A Panda című szám is egy sokkoló backmasking, íme: Zuhanj lassan. – mondja visszafelé játszva a dal – Tudod, hogy merre van a Pokol? Tudod, a szakadékon túl. Csak lélegezz. Áldd meg ezt a pillanatot és zuhanj lassan. Tudod, hogy merre van a Pokol? Todod. Gyere, ünnepelj velem! Tudod jól, hogy ki a 666.

Végül kerüljön pellengérre két könnyűzenei produktum éppen csak a figyelem felkeltés erejéig, amelyek mindegyike hűen reprezentálja a zene álarca mögött zajló folyamatokat, e megváltozott világban. Mindkettő frontális támadást intéz a társadalom hagyományos értékrendje ellen de - bár egy oldalon állnak - külön arcvonalon küzdenek a lelkekért folytatott háborúban, s két külön fegyvernemet képviselnek e harcban. Az egyik az egyszerűbb réteget célozza meg, nem küldözget szublimináris üzeneteket, nem bajlódik intellektuális trükkökkel, mint a backmasking, hanem direktben fröcsögi a szennyet primitív rajongóinak, akik elvontabb üzeneteket nem lennének képesek felfogni. A 2002-ben alakult finn Anal Blasphemy (Anális Istenkáromlás) nevű együttes nem csak a nevében, hanem számainak címében - amelyeket nem írok le - (és nyilván tartalmában is) rombolja nagy vehemenciával Sátán szolgálatában a fiatal lelkeket. A másik figyelemre méltó produktum egy videoklip, melyben a dalszövegen kívül mélyértelmű okkult szimbolikával üzen Sátán az övéinek. Ariana Grande God is a Woman című zeneszámáról, ill. videoklipjéről van szó, ami annyit tesz, hogy az Isten nő, vagy a nő Isten. Ez a gondolat nyílt szembenállást, igazi provokációt testesít meg a kereszténység tanításaival szemben, maga a zeneszám egy óda a nőhöz, a Földanyához, a női istenséghez. Márpedig Isten a nő szerepét egészen másban határozta meg. A koncepció, hogy Isten nőnemű, nem új keletű, megtalálható a pogány hiedelemvilágban, s a gnosztikusok és okkultisták eszmerendszerének is alapját képezi, ahol nőnemű lény teremti vagy menti meg a világot. A videoklip üzenete a gnosztikus világképet programozza a tudatalattiba, utat nyitva ezzel az okkult erők számára a fiatal lelkekhez. (E látszólag ártalmatlan koncepciónak hű reprezentánsa az Éhezők viadala című film.) Egy másik videoklipben Ariana Grande díszes trónuson ül, két gyertyatartó között, amelyeken jobbról és balról egy-egy kobra kúszik, kígyó fonódik a trón támlájára is, és kígyó szolgálja fel a teát a vörös ruhát viselő nőnek, aki nem más, mint a Nagy Parázna, aki megrészegíti az emberiséget, pusztulásba vezeti a világot. Azok a jelek, szimbólumok, számok, kombinációk, nevek, színek, amelyrk az okkult erőkkel való kapcsolatra, vagy legalábbis az azokban való hitre utaltak, korábban csak elvétve kerültek a szemünk elé. Manapság a celebek és a velük szimbiózisban élő média jóvoltából lépten-nyomon beléjük botlunk, körbe vesznek minket, mindenütt jelen vannak az életünkben, és csak az nem látja, aki nem akarja. Ez annak a jele, hogy a világot jelenleg irányító sötét erő egyre nagyobb önbizalommal bújik elő a háttérből, hogy beteljesítse a világra vonatkozó tervét, létrehozza Lucifer birodalmát, amelyet Új Világrendnek hívnak.

A bolsevikok és a világbankárok egyáltalán nem álltak távol egymástól, mint azt a világ hiszi. Az 1917. évi bolsevik hatalomátvétel után a hagyományos zsidó-keresztény kultúra és értékrend elleni céltudatos támadás kifinomultabb eszközökkel folytatódott, ami ma is tart. A Népszövetség, az ENSZ elődje iránymutatásként kimondta, hogy fel kell számolni a család egységét. A pénzhatalmi világelit, amerikai kifejezéssel Deep State, az 1960-as években Torontóban megfogalmazta a következő ötven évben követendő irányvonalat, többek között azt, hogy létre kell hozni a szórakoztatás társadalmát, célzottan a fiatalok számára. Megszületett a popkultúra és vele együtt a szexuális szabadosság, amit egy bizonyos Dr. Alfred Charles Kinsey (1894-1956) indított el az 1950-es években. A szexuális forradalom atyjának tartott Kinsey, akinek nevét ötven éven át csak a szakma ismerte, a Rockefeller alapítvány támogatásával saját kutatóintézetet alapított, ahol a tudomány álruhájába öltöztetve hamis „tudományos eredményeket” gyártott. Hogyan terjeszti a legfelsőbb kaszt a szexuális aberrációkat, drogfüggőséget, züllöttséget? Példamutatással. Keresnek néhány furcsa alakot, a média által kellő figyelmet irányítanak rájuk, úgy állítják be őket, mintha rendkívül sikeresek és boldogok lennének, ez a máz. Viszonyítási ponttá teszik őket, holott ezek az emberek többnyire betegek. Rossz példát mutatnak, abnormális értékrendet képviselnek. Így működik a máz, akár egy szép piros alma, amely belül romlott. Romlott tekintélyek irányítják az emberek figyelmét bizonyos dolgokra, így hoz létre újabb és újabb tekintélyeket a legfelsőbb kaszt a média és a korábbi tekintélyek által. Próbáljunk keresni egy sztárt az irodalomban, a zenében, a filmben, az üzlet világában, a politikában, aki normális értékrendet képvisel, úgy él, úgy viselkedik, személyén vagy alkotásain keresztül olyan mintát közvetít, amelyet a közjó szempontjából nézve érdemes elfogadni és követni. Lehet ilyet találni, de kiábrándítóan keveset. A kultúra hanyatlik. A tetszetős máz egyre alacsonyabb szintű etikai érzéket, hedonista (élvhajhász) világlátást és értékrendet állít az emberek elé mint példát és követelményrendszert. Minél híresebb valaki, annál nagyobb tekintéllyel rendelkezik. A világ legnagyobb sztárjainek többsége züllött figura, aki eszelős módin viselkedik, őrült módjára él, és az értékek, amiket közvetít, nem értékek. A legnagyobb sztárok jelentős része beteg ember, és nem véletlen, hogy éppen belőlük csináltak sztárt. A művészet nagyon kényes téma azok számára, akik a világot ténylegesen irányítják, a legfelsőbb kaszt, a pénzhatalmi világelit számára. Mert nem azok irányítják a világot, akokről azt gondoljuk. Nincs semmi, ami annyira kötődne szabadsághoz, mint a művészet. És nincs még egy olyan embertípus, akit nehezebb lenne elnyomni, mint a művészt. Mármint az igazi művészt. Míg a tudományos közéletet a legfelsőbb kaszt viszonylag könnyen uralma alá hajtotta, és az ezen a területen kifejtett elnyomást ma már kisebb erőfeszítésekkel is fenn tudja tartani, addig a művészetre mind a mai napig nagyon komolyan oda kell figyelnie. Két nagy hazugságot sikerült elterjeszteniük a művészettel kapcsolatban, melyek rendkívüli károkat okoztak a közgondolkodásban. Ezek a következők: a) A művészet önkifejezés. b) A művészet célja a szórakoztatás. Mindkét kijelentés távol áll az igazságtól, mégis sokan gondolják így. Ugyanakkor mindkettő alkalmas arra, hogy tévútra tereljen bárkit, aki megpróbál alkotni valamit. Az a hazugság, miszerint a művészet önkifejezés, oda vezetett, hogy egyre több dolgot kezdtek művészetnek nevezni, és egyre több különc alakot művésznek hinni. Így alakult ki az a sztereotip nézet, hogy a művész nics egészen magánál, ködös a tekintete, nincs kapcsolata a valósággal, álmodozva jár-kel a világban, stb.. A másik hazugság, amely azt hangoztatja, hogy a művészet célja a szórakoztatás, ahhoz vezetett, hogy az emberek azt hiszik, a művészetnek el kell feledtetnie nyomasztó valóságot. A legfelsőbb kaszt e két égbekiáltó hazugsággal lerántotta a művészetet a mocsokba, ellehetetlenítette eredeti funkciójában, gyakorlatilag hatástalanná tette. Ma úgy tűnik, hogy a művészet jópofa dolog ugyan, de nincs különösebb jelentősége. 

Sohasem látott tömegsikerek születtek az új zenei műfajban, félistenként imádott előadók sora emelkedett fel a popzenében, a Beatlestől és Rolling Stonestól kezdve popzenészek hadserege küzd azért, hogy az önfeledt szórakozás leple alatt Lucifer uralmára előkészítsék a fiatal lelkeket. Eminem fején találja a szöget, amikor „Venom” című számában metafórikusan méregként mutatja be a hazugságot. Nem véletlen, hogy a Szentírásban a hazugság, illetve a hazugságot megszemélyesítő kígyó az elsőként megjelenő szereplő Ádám és Éva után, és a metafórában a kígyó a gonoszság szimbóluma. A kígyó ugyanis egy különleges módszerrel ölő állat. Nem harcol szemtől szemben az ellenségével, hanem lesben áll, és egy óvatlan pillanatban megmérgezi azt. Utána már nincs más dolga, mint türelmesen kivárni a méreg hatását, amíg szétárad áldozata testében-lelkében, visszafordíthatatlanul átalakítva azt. Mérge a megtévesztés, vagyis hazugság, eredménye a halál, szó szerint értve és metafórikusan is. A kígyó metefórája azonban ennél is mélyebb. A kígyó jelentésű „nahás” szó a héberen kívül a rokon nyelvekben: varázsol, mágiát űz, jósol, jövendőt mond, ómeneket vizsgál, felbiztat, felpiszkál, nógat valakit – jelentéssel bír. Átvitt értelemben a kígyó egy karakter, aki választás elé állítja az embert. A kígyó mérge, vagyis a hazugság hatására átalakul a lélek, eltorzítva érzékeli az objektív valóságot, ezért rossz döntéseket hoz, rosszul reagál, hibát követ el, káros cselekedeteket hajt végre, amivel Sátánt segíti, magának és embertársainak viszont kárt okoz. A kemény rock kikövezi és leaszfaltozza a sátánizmus felé vezető utat, és hasonló hatása van a Tween Peaks-szerű filmeknek is. A nyugati civilizáció normái szerint élő országokat a társadalom működésének egyik legjellemzőbb vonása alapján fogyasztói társadalomnak nevezik. Másik ilyen jellemző vonása alapján a szórakozás társadalmának is nevezhetnénk a nyugati civilizációt, vagyis megvalósult a Torontói jegyzőkönyvben rögzített célkitűzés, amely nagyon okos ötlet ugyan, de nem eredeti. Annak felismerése, hogy az embertömegeket a bennük feszülő indulatok levezetésére (a zavargások elkerülésére) szórakozási lehetőséggel kell ellátni, eredetileg a Római Birodalom találmánya (Panem et circenses! - azaz Kenyeret és cirkuszt!). A fiatalság számára megteremtődött a popkultúra különféle zenei irányzatokkal, de a többiekről is gondoskodik a szórakoztatóipar olyan kínálattal, amely lefedi a társadalom minden rétegét. Már az első világháború/olajháború előtt írtak a szükségesnek tartott kulturális változásokról, sőt a népesség összetételének megváltoztatásáról is (Israel Cohen: Faji program a XX. századra). Az irányított társadalmi változások megvalósításához hatékony propagandára és speciális szakértelemre van szükség. Az 1920-as években, amikor a propaganda és reklám szakma épphogy megszületett, két nagyágyú, két klasszikus emelkedett fel a bolygó két oldalán a tömegek manipulálásának újonnan nyílt vadászterületén: Joseph Goebbels és Edward Louis Bernays. Bernays a propaganda szakma egyik legnagyobb alakja, akit a 100 legbefolyásosabb XX. századi amerikai közé sorolnak, az első világháború/olajháború idején a Tájékoztatási Bizottság felkérésére azt a propaganda kampányt irányította, amelynek célja az volt, hogy elfogadtassa az amerikai néppel a háborúba való belépést. Bernays ezt a munkát elnevezte pszichológiai hadviselésnek. Rájött, hogy a háborús propaganda módszerei, amelyeket a semlegesek és az amerikai nép meggyőzésére alkalmazott, békeidőben is felhasználhatók. Másképpen fogalmazva, amit meg lehet tenni egy háborúban álló országgal, azt meg lehet tenni békeidőben dolgozó szervezetekkel és emberekkel is. Édesanyja Sigmund Freud nővére, vagyis Bernays a pszichoanalízis megalapítójának unokaöccse. Freud a tömeget irracionálisnak, egyedeit ösztönlényeknek tartotta, és felvázolta, hogy képzett szakemberek hogyan hasznosíthatják a tömegpszichológiát és a pszichoanalízist embertömegek célirányos befolyásolására. Bernays legismertebb kampánya a nők dohányzásának társadalmi elfogadásáért folyt a feminista mozgalom támogatása érdekében, 1929-ben. Az emberi psziché manipulálása immár a tudomány magaslataira hágott. Mindannyiunk lelkében (mélytudatban, kollektív emlékezetben) megvannak még azoknak az időknek az emlékei, amelyeket fajunk őstörténetéből hoztunk magunkkal, amelyeknek általában nem nézünk a mélyére, de amelyek bizonyos attitűdjeinkben, ösztönös cselekedeteinkben megnyilvánulnak, jobban, mint gondolnánk. Magunkban hordozzuk a törzsközösségi élet emlékét, azért is megyünk el szavazni egy kvázi „törzsfőnökre”, akit felkínálnak nekünk. Civilizációnkban, ahol rengeteg döntési lehetőséget elvettek az élet minden területén, az átlagember nagymértékben távol került saját és családja sorsának alakításától, ami frusztrációt okoz a hímekben. Ennek a frusztrált lelkiállapotnak a levezetésére kínál megoldást a sport, férfiak hatalmas tömegei számára. A futballcsapatok voltaképpen „törzsi csapatok” akikkel azonosulni lehet, akiknek a győzelméért szurkolni tudnak, mintegy „kárpótlásként” azért, hogy a saját életükben nem jutnak semmire. Ennek a programnak a pszichológiája már ki volt dolgozva jóval az előtt, hogy társadalmi méretekben elterjesztették a különféle sportokat. Amikor aztán megjelent a rádió, az abban rejlő lehetőségeket maximálisan kihasználták, majd amikor bejött a televízió, ezzel az indukált alfaállapottal hihetetlenül belendült a dolog, a férfiak odaragadtak a képernyő elé a sportközvetítések idejére, és ma már külön sportcsatornák vannak. A férfiaknak sportközvetítések, a nőknek szappanoperák és szocializált utánzási ösztön, vagyis a divat. Az elérhető árú divat. A pénzhatalmi világelit – amely rengeteg magasan képzett embert alkalmaz – pontosan tudja, hogy a római császárokhoz hasonlóan, nekik is kell nyújtaniuk valamit a tömegek számára, s a szórakoztatóipar kiválóan helyettesít jónéhány fontos dolgot az életben. Az átlagember figyelmét elterelik az élet igazán fontos dolgairól és lényegtelen tudattartalommal töltik fel az elméjüket, így leszoknak arról, hogy értelmesebb dolgokkal foglalkozzanak, úgy követik a celebek életét, mintha azok saját családjuk tagjai lennének. Nagy szükségük van erre, amikor a társadalom értékrendjét oly mértékben és oly gyors ütemben változtatnák meg, hogy a házasság intézménye is elveszítse minden vonzerejét. Nem győzöm hangsúlyozni: az egésznek elsődleges célja a hagyományos, keresztény értékrendre épített kultúra lebontása, azé, amelyben a fiú exisztenciát teremt a családalapításhoz, megismerkedik a lánnyal, egy darabig randizgatnak, eljegyzik egymást, összeházasodnak, és gyerekeik születnek. Lucifer birodalmának önző, akaratgyenge, önálló gondolkodásra és kezdeményezésre képtelen, az intézményrendszernek kiszolgáltatott egyedek tömegére van szüksége, egyszerű lelkekre, akiket a mindekori hatalmi elit képlékeny massza módjára könnyedén formálhat. A kommunizmus eszméjétől vezérelt egykori szocialista országokban a hatalom számára ideális karaktert szocialista embertípusnak nevezték, amelynek megformálására az alkotó művészetekben létre hozták az ún. szocialisa realista stílust, ez volt a "szocreál". A rendszerváltással megszületett az új preferált embertípus, a szocialista társadalom ideáljának mai megfelelője: a konzumidióta. Ez a szóvirág, az élő nyelvnek e csodálatosan találó produktuma hűen jellemzi a fogyasztói társadalom új ideálját, aki rárezonál este a TV reklámban nekiszegezett kérdésre: éhes vagy? Emberünk szájában - akárcsak Pavlov kutyájáéban - összefut a nyál, és már szalad is az éjjel-nappaliba chippset és sört venni, amit reklám nélkül nem tenne meg. Kitenyészett az új ideál, aki képtelen napközben átgondolni, mire lesz szüksége este, akit arra kondicionáltak, hogy az élet nagyobb horderejű dolgaiban is a média által gerjesztett vágyak gyors kielégítésére törekedjen. Ezt hívják a közgazdászok látens szükségleteknek. Az Új Világrend építésének promóterei a legkülönfélébb fortélyokat és kifogásokat vetik be az emberek fölötti abszolút hatalom megszerzése érdekében, amihez a hagyományos zsidó-keresztény értékrend erodálásán, lebontásán keresztül vezet az út. Jelenleg az emberi ösztönök teljes kiélését hirdetik mindaddig, amíg a társadalom fel nem lázad ez ellen. Akkor majd az anarchia és az elharapódzó gonoszság megfékezésére ezek a manipulátorok a közjó és az erkölcsök védelmezőinek szerepében tetszelegve szigorú törvények bevezetésének javaslatával állnak majd elő. Ezek az intézkedések azonban nem csak az anarchiát fogják visszaszorítani, hanem az embereket legalapvetőbb szabadságjogaiktól is megfosztják, s mire észbekap a gyanútlan polgár, egy orwelli társadalomban találja magát.

A ZÖLD MOZGALMAK IGAZI ARCA

Dobai Gábor

A ZÖLD MOZGALMAK IGAZI ARCA

Mielőtt felfogtuk volna, hogy mit teszünk, ökológiai lábnyomainkkal alaposan összetapicskoltuk a természettől megőrzésre kapott Földet. 8000 évvel ezelőtt Európát olyan sűrű, egybefüggő erdő borította, hogy egy mókus Lisszabonból Moszkváig fáról-fára ugrálva eljuthatott volna anélkül, hogy a talajt érintette volna, ha eltekintünk a folyókon való átkeléstől. 600 éve Európa nagyrészét egybefüggő erdő borította, a lakott területek szigeteket képeztek, amelyeket veszélyes erdei utak kötöttek össze. Ezekből az erdőkből aztán sok ezer hajó és tűzifa lett. Egyetlen fregatt vagy szkúner megépítéséhez egész hegyoldalakat kellett kiirtani. Noha az emberiségnek csak pillanatok jutottak a Föld történetében, máris milliárd tonnákat tüzeltünk el a nemesebb célra, a vegyipar számára is értékes fosszilis energiahordozókból, és minden okunk meg van rá, hogy ezt bánjuk. Premodern körülmények között nem voltunk képesek annyi szemetet termelni, amennyi jelentős kárt tett volna a természetben, ám az ipari forradalomtól kezdve megtapasztaltuk a savas esőket, a nagyvárosi füstködöt, és hogy korommal kevert hó esett. A lakossági széntüzelés visszaszorításával a savas esők megszűntek és vannak eredményeink más területen is. Azt azonban ma sem tudjuk biztosan, minden esetre sokan hiszik, hogy a kizárólag zöldenergiára épülő társadalom megvalósítható. Nem zárható ki ugyanis, hogy ez csupán illúzió. Akár igen, akár nem, az energiakérdések társadalmi-politikai vetületétől nem tudunk megszabadulni az ökológia területén sem, hiszen a politika nem más, mint az érdekérvényesítés tudománya, érdekek ütközésében pedig nincs hiány az energetika és a környezetvédelem harcmezején sem. Az átlagember szemével nézve a zöldmozgalmak célkeresztjében jószándékú, néha naiv vagy túlbuzgó, de mindenképpen politikamentes célok állnak. Nos, ez soha nem volt így, legalábbis a szervezett formában tevékenykedő környezetvédők tekintetében nem. Az a gondolat, hogy az emberi tevékenység mélyre ható és vissza nem fordítható változásokat okoz a világban, a XIX. században érhető tetten legkorábban. Egy olasz pap, geológus, és régész, Antonio Stoppani egy új földtörténeti éra bevezetését javasolta, mivel felismerte, hogy az ember olyan brutális formáló erővé vált a természetben, amilyen a Föld keletkezése (teremtése) óta nem volt. Az amerikai kontinens első környezettudósa, George Perkins Marsh, az emberi tevékenység visszafordíthatatlan hatásairól írt, mintegy lerakva a fenntarthatóság koncepciójának alapjait. Civilizációnkat vagy két évszázadon keresztül a természet elleni háborúként határoztuk meg, mert ez az életérzés hatotta át az amerikai pionírok lelkivilágát nyugat felé történt terjeszkedésük közben a Nagy Vízen túl, de ugyanezt az életérzést termelte ki Szibéria meghódítása is a Nagy Vízen innen. Szovjet tudósok fogalmazták meg a gondolatot az 1960-as években, hogy: közeledjünk alázattal a természethez, tanuljuk meg becsülni mérhetetlen kincset. A maga idejében újszerű, szinte meghökkentő gondolat volt ez, mert szakítást jelentett a Szibéria meghódítása közben kiérlelődött harcias életérzéssel, amellyel legyőzni és leigázni való ellenségnek tekintették a természetet. 

A környezetvédelemmel foglalkozó szakemberek azt a kérdést igyekeznek megválaszolni, amelyet (Garrett Hardin cikke nyomán) "a közlegelők tragédiája" - ként ismert példázat foglal magába, szemléltetve a közjó és a racionális önérdek felodhatatlan konfliktusát. A közgazdasági gondolkodás nagyon hasznos a maga helyén, de egydimenziós, ugyanis az egyén racionális döntéseire összpontosít, és arra, hogyan egyeztethetők össze az egyének racionális döntései a közjó érdekében. Mivel a környezeti problémák nem a gazdaság, hanem a moralitás problémái, a különféle zöldmozgalmak határozott ideológiával és konkrét célokkal rendelkeznek, nem csak napjainkban, hanem kezdettől fogva, amikor sem környezetvédelem, sem annak fogalma nem létezett még.

 

Nevesített zöldmozgalmak, és pártok az 1970-es évek óta léteznek, a zöld ideológia két pillére – a bűnös civilizáció kritikája és az aktuális kormány támadása – már a XIX. században megjelentek. A modern ember a századfordulón reagált először kormányzati szinten a környezetkárosításra és a civilizációs ártalmakra. Németországban és Svájcban a Lebensreform keretében értelmiségiek népszerűsítették a természetes, ill. természetközeli életmódot, Angliában a "Back to the Land" mozgalom szorgalmazta az iparosítás erősebb kontrollját. A Greenpeace története egy valóban az emberiség javát szolgáló akcióval kezdődött, amikor 1971-ben, a hidegháború idején, egy maroknyi elszánt csapat egy ütött-kopott hajóban Vancouverben vízre szállt, hogy megpróbálja megakadályozni az Egyesült Államok kísérleti atomrobbantását a Csendes- óceánon. Bár az amerikai hatóságok megállították őket, mielőtt elérték volna a robbantás helyszínét, az akció híre a világ legtávolabbi pontjára is eljutott, és Vancouverbe visszaérve kisebb tömeg várta a bátor csapatot. A társadalmi tiltakozás pedig akkorára nőtt, hogy az amerikai kormány meghátrált, és a tenger alatti nukleáris kísérleteket még abban az évben leállította. A Greenpeace (Zöld béke) nemes céljai azóta sem változtak, a békés, erőszakmentes akciók, társadalmi nyomásgyakorlás, lobbizás és kreatív kommunikáció eszközeit bevetve számos sikert ért el az elmúlt 50 évben. Legemlékezetesebb magyarországi fellépésük 2004-ben volt, a "Zengő-hegyi csata"-ként elhíresült akció a Mecsekben. A tiszta célokért való jó szándékú kiállás a Grenpeace esetében nem vonható kétségbe, a politikamentesség viszont igen, és itt kezd pikánssá válni a dolog. Ez nem az ő hibájuk, a dolog természetéből fakadóan - mint minden NGO - szükségszerűen érinti valamely kormány terveit, politikáját, vagy ellene, vagy mellette. Példa nélküli készülődéssel telt el a 2019-es európai parlamenti választásokat közvetlenül megelőző hét. A világ legnagyobb, vagy legalábbis legbefolyásosabb on-line aktivista hálózatának tartott Avaaz nevű, New York székhelyű, 2007-ben alapított NGO, a hét utolsó munkanapjára tüntetéseket szervezett, hogy az éghajlatváltozás elleni harc álarca mögé bújva befolyásolja a voksolást. Szeptember végén klímasztrájkkal egybekötött tüntetést tartottak Budapesten a közelgő klíma-és környezeti katasztrófa elleni hatékonyabb kormányzati intézkedéseket követelve. A klímaváltozás egy valóban létező, közvetlenül vagy közvetve minden ma élő embert érintő kellemetlen jelenség, és erre ráépülve vannak, akik eszerint próbálják meg definiálni a politikát, érvényesíteni szűkebb vagy tágabb érdekeiket, elérni rejtett céljaikat. A szokásos retorika szerint – nem csak Magyarországon – a szervezők fennen hangoztatják, hogy az aktuális kormány nem tesz eleget a közelgő klíma és környezeti katasztrófa elhárításáért, és azonnali intézkedéseket követelnek, mint pl. a klíma vészhelyzet kihirdetését. A magyar kormány viszont fennen hangoztatta, hogy a tüntetők balliberális és sorosista uszályban vannak, ami a helyzetképnek egy másik vetülete. Az utca embere mára eljutott addig a felismerésig, hogy vissza kell fognunk a fogyasztást. Jó, de ki fogja vissza, illetve ki kényszerítse rá az embereket? Önkorlátozásra, önmegtartóztatásra az embereknek csak egészen csekély hányada képes, a fogyasztást korlátozó intézkedések pedig, mint pl. az üzemanyag áremelés, népszerűtlenek. A dog azonban ennél is összetettebb. „Nem kell x-box, ajándékozzatok élményt. Menjetek el együtt túrázni, számháborúzni. Ne kérjetek ajándékot, ne vásároljunk fölöslegesen.” - mondja egy rapper. Csakhogy ez egyrészt kevés, másrészt megakasztaná a fogyasztói társadalom működési mechanizmusát, ha az emberek nagy tömegei elkezdenék komolyan venni. Gazdasági visszaesést és munkanélküliséget okozna. A fogyasztó társadalom elválaszthatatlan sajátossága (attribútuma) az állandó növekedés, újabb és újabb ötletekkel (marketing) újabb és újabb fogyasztói igényeket generálni, elhitetni a vásárlóval, hogy a legújabb divatú trapéznadrágra, tűsarkú cipőre, videojátékra, táplálék kiegészítőre, eper ízű sörre van szüksége, ami addig eszébe sem jutott. Ehhez jön még a tervezett elavulás intézménye, amely külön is megér egy misét. A „használd és dobd el” mechanizmusát kellene megváltoztatni ahhoz, hogy megvalósuljon a rapper kívánsága, ez azonban sokkal mélyebb társadalmi átalakulás eredményeként valósítható csak meg, amely nem egyszerű projekt csupán, hanem ideológia, s amelynek gyakorlatba történő átültetése civil összefogással nem lehetséges. Hogyan lehetséges? Nyersanyag gazdálkodással, a hulladékok fejlett technológiájú újra hasznosításával, messzire tekintő energiapolitikával, amely kormányzati hatáskört igényel. De ki végezze el a társadalomnak ezt a mélyreható átalakítását a klíma-és környezeti katasztrófa elkerülése érdekében, milyen tervek, milyen ideológia mentén? Itt jutottunk el a hatalom kérdéséhez, amelyre a különféle zöld mozgalmaknak és pártoknak, pontosabban azok támogatóinak határozott válaszuk van. Az Avaaz a világ minden tájáról egyesíti a "gyakorlati idealistákat". Maga fogalmazza meg a felhívást: "Világ idealistái egyesüljetek!" Miez, hanem a Kommunista Kiáltvány záró mondatának parafrázisa: "Világ proletárjai egyesüljetek!"?

A főleg baloldali gyökerű, esetleg neomarxista pártok, de nem csak politikai pártok, hanem magukat civilnek nevező szervezetek is előszeretettel tűzik zászlajukra a környezetvédelem vagy más, szimpátiára és egyetértésre számító kérdés ügyét, mint pl. a génmanipulált vetőmagok elleni harcot. Választóik nem számolnak azzal, hogy az általuk delegált, szimpatikusnak és emberbarátinak mutatkozó képviselők valójában sokkal többet akarnak, a környezetvédelem jelszava alatt egy ideológiát képviselnek. Bejutva a parlamentbe más politikai erők szolgálatában más kérdésekben is szavaznak, és olyan válaszok mellett is leteszik voksukat, amelyek már egyáltalán nem egyeznek választóik érdekeivel és akaratával. Olyan folyamatokat támogatnak és hoznak mozgásba, amelyeket ha választóik ismernének, egyáltalán nem támogatnának. Az európai emberek háromnegyede szeretné a különféle zöld mozgalmak által deklarált célok irányában meghatározni magát, és a környezetvédelemmel, klímaváltozással kampányoló NGO-k bizonyos rétegek körében, főleg a nagyvárosi fiatalokéban, igen sikeresek. Többségük nem tudja, hogy az Avaaz globális támogatást nyújt a megtévesztő elnevezéssel menekültnek titulált honfoglalók számára. Emmanuel Macron, a rendíthetetlen bevándorláspárti francia államfő, a gazdasági és szociális kérdések mellett az európai közbeszéd egyik legfontosabb témájává tette a klímaváltozás kérdését. Új törésvonal alakult ki, amelynek mentén a globalista célok (amelyek az Új Világrendhez vezető út mérföldkövei) szolgálatában álló NGO-k meg tudnak szólítani bizonyos rétegeket, ám úgy néz ki, hogy a tömeges bevándorlást pártoló erőknek nem sikerült áttörést elérniük a migrációt illetően, és nem ez a választói közösség döntötte el a 2019-es európai parlamenti választásokat.

A manapság működő zöld mozgalmak, zöld pártok és hasonló entitások által képviselt eszmeáramlatok politikai hasznosításának ötlete sokkal előbb született, mint ahogy ezek a mozgalmak létrejöttek volna. Akkor találták ki, amikor a környezetvédelem fogalma – amelynek születését 1972-től, az első, magát zöldként azonosító párt, a PEOPLE megalakulásától Nagy Britanniában, és a Római Klub jelentésétől számíthatjuk – még nem is létezett. Választott tisztségekbe Hollandiában kerültek be elsőként olyan politikusok, akik deklaráltan zöld politikát folytattak – ugyancsak az 1970-es évek elején. A jelenkori zöld mozgalmak őse nagy valószínűséggel egy, a XX. század elején Oroszországban létrejött földalatti szerveződés volt. A cári birodalom hivatalnokainak szeme láttára és akaratlan közreműködésével aktívan tevékenykedtek a mozgalomban Pjotr Alexandrovich Badmajev (1851-1920) szentpétervári orvos, Rasputin barátja, Roman Fjodorovich Ungern-Sternberg (1886-1921) báró, és más, kevésbé ismert személyek, akik Rasputin titkos svéd megfigyelőivel együtt a „Green” fedőnevet használták a konspirációban. A zöld ideológia gyökerei még mélyebbre nyúlnak.                                                                
Egy amerikai költő, filozófus, Henry David Thoreau (1817-1862) elhatározta, hogy szó szerint veszi Rousseau híres mottóját: „Vissza a természethez!” (A közhellyé silányult gondolatot Rousseau valójában sohasem mondta vagy írta. Egyik levelét Voltaire magyarázta félre, és ez a téves értelmezés kitörölhetetlenül beégett a köztudatba.) 1845-ben kiköltözött a Massachusetts állambeli Walden-tó körüli erdőbe. Több mint két évet töltött a vadonban, és élményeit utóbb könyvben írta meg. Civilizációból való kivonulását demonstrációnak szánta, amellyel civilizációkritikus nézeteire akarta felhívni a figyelmet. Mint filozófus, a transzcendentális világképben hitt, amelyben az embernek át kell lépnie köznapi értelemben vett határait, amelyhez természetfeletti erőket kell segítségül hívnia. Hitt a természet és az emberiség eredendő jóságában, valamint az egyéniség felsőbbrendűségében a romlottnak tekintett intézmények – elsősorban az egyház és a politikai pártok – felett. Ez a XIX. században népszerű eszmeáramlat tudatosan merített a hindu szent szövegekből, amelyek Thordeau számára is lelki eledelként szolgáltak erdei kunyhójában. Az eredendően jó természettel való egybefonódás és a bűnös civilizáció kritikája, valamint a civil engedetlenség Thordeau eszmerendszerének alaptételei lettek, amelyeket a későbbi zöld mozgalmak átvettek. Utóbbi nézetét a Polgári kormányzattal szembeni ellenállás című esszéjében fejtette ki, amelyben a legjobb kormányzatnak azt nevezi, amelyik egyáltalán nem kormányoz. Ezt a gondolatot később a radikális zöld-anarchisták a „Semmi hatalmat senkinek!” jelszóban ragadták meg. A zöldpolitikát azonban a német zöldek vitték be a köztudatba, és Lothar Gassmann a Die Grünen című könyvében nagyon részletesen rámutat a mozgalom okkultista gyökereire, a Buddhizmus, Hinduizmus, Schopenhauer, és a Zöldek összekapcsolódására. A német zöldpárt 1980-ban tartotta első országos közgyűlését. A „Zöldek” elnevezés a párt egyik alapítójától, Petra Kellytől származik, úgyszintén a logóként választott napraforgó. 1984-ben csatlakozott a Zöldekhez Daniel Cohn-Bendit, az 1968-as párizsi diáktüntetések egyik aktivistája, aki később az Európai Zöld Párt egyik alapítójaként az egyesült Európa ideájának egyik legfőbb szószólója lett. A Zöldek tudatosan képviselték programjukban eszmei előfutáraik radikális „új világnézetét”, amely sok tekintetben egybevág a hagyományos társadalmi berendezkedés, etikai normák Marx által képviselt totális lebontásának eszméjével. A Zöldek világszerte azt az erőt képviselik, amely célul tűzte ki, hogy politikai síkon megvalósítsa a New Age gondolkodást, ami végső soron nem más, mint az Új Világrend ideológiája, az egységes világvallás. A Zöldek első, radikális generációja igen messzire volt hajlandó elmenni 1980-ban az első országos gyűlésen elfogadott programjukban, amelyben célkitűzésként szerepelt az abortusszal kapcsolatos korlátozások feloldása, a homoszexuálisok jogainak biztosítása, továbbá a gyerekekkel folytatott „erőszakmentes” szexuális viszony büntethetőségét is meg kívánták szüntetni. Ez utóbbi célkitűzés 1993-ig a Zöldek hivatalos programjának része maradt. Az utóbbi évtizedben mellőzték ugyan a pedofíliát legalizáló programpontjukat, de a zöld ideológia képviselői Németországban és másutt is, hűek maradtak az alapítók radikális, a zsidó-keresztény civilizációs értékrend „meghaladását” hirdető és annak lebontásán munkálkodó céljaikhoz. Ennek érdekében a németországi Zöldek által delegált Claudia Roth kultúrális és médiaügyi kormánybiztos ámokfutásba kezdett 2023 első napjaiban, A Porosz Kultúrális Örökség Alapítvány nevét szeretné megváltoztatni, amely egy kormányzati szerv, 27 múzeum és több kultúrális szervezet gazdája, amelyet a német állam az egykori Poroszországtól örökölt. Az a problémája, hogy az elnevezés nem fejezi ki az egyébként igen gazdag gyüjteményt birtokló 27 múzeumban kiállított, sok helyről származó tárgyak kozmopolitizmusát. (Azt ne firtassuk, hogy ezek a tárgyak honnan és hogyan kerültek a német múzeumokba.) De Roth nem csak a történelemmel nincs kibékülve, hanem a kereszténységet is el akarja törölni Németországban. Úgy véli, hogy a keresztény jelképek idejét múltak, a gyarmatisítás korát idézik, sokak érzékenységét sértik, ezért a berlini városi palota bibliai idézetek ötvözetéből álló feliratait, az épületen lévő keresztet már korábban levetette. Claudia Rothnak egyébként nem sok köze van a kultúrához. Két szemeszter után véget is ért egyetemi pályafutása. A szintén zöldpárti Annalena Baerbock külügyminiszter pedig eltávolíttatta minisztériuma központi irodájának ajtajáról a modern Németország megalapítója, Otto von Bismarck nevét. Az Új Világrendben nem sok minden emlékeztet majd megszokott világunkra és az egykor volt demokráciára. Az egységes világvallás - terv szerint - úgy jön létre, hogy apró lépésekkel, amelyekről a hívők legtöbbje nem tud vagy nem ért, az összes meglévő vallás fokozatosan összeolvad. Ez egy már folyamatban lévő hosszadalmas és bonyolult program, amelynek stációi kiolvashatók a különféle egyházak és felekezetek belső életében végbemenő változásokból. A Zöldek pártprogramjában és írásaiban mind megtalálhatók a New Age célkitűzései, amelyekről Friedhelm König könyvében szó van: természetmisztika, természetvallások, nők előtérbe helyezése, szexuális aberrációk normalizálása, békemozgalmak, világbéke és világegység, valamint a meglévő társadalmi és politikai rendszerek elutasítása. Az Új Világrend ügyvivői rendületlenül küzdenek a bolygó birtoklásáért, legyen szó lélekmérgezésről, merényletekről, hazugságra épülő háborúkról, vagy éppen kamu környezetvédő mozgalmakról.

Egy 1995-ben közzétett, 1967-ből származó dokumentumban, az ún. „Torontói Jegyzőkönyvben” jelenik meg először a zöld mozgalmak fogalma, amiből kiderül, hogy eredetileg nem a környezet védelme, hanem az anarchia terjesztése, viszály szítása volt a cél. Eszerint támogatni és terjeszteni kell az „ökológiai anarchizmust” elsősorban a fiatalok, ezen belül az egyetemisták és fiatal entellektüelek körében. A fiatal értelmiség, ha nem rendelkezik az energiaszektor speciális ismereteivel – márpedig többnyire ez a helyzet – könnyen képzeli magát a közjó egyedüli letéteményesének, az idősebb generációval és a – szerintük – lelketlen technokratákkal szemben. A zöld mozgalmaknak ugyanis pozitívak a társadalom felé szóló üzenetei, és olykor fején találják a szöget, mint pl. a palagáz elleni demonstrációk esetében, ám a radikális ökomozgalmak ellenségesen viszonyulnak saját kormányaikhoz, ezáltal a nemzetállami berendezkedést gyengítik. Ideiglenesen akár jobbra is húzhatnak, ezt figyelhettük meg 1987-ben a bős-nagymarosi vízlépcső elkaszálásának esetében, ami egy hatalmas öngól volt Magyarország számára. Bős-Nagymaros ügye volt az a rés az agonizáló szocializmus falában, ahová az ellenzék beillesztheszthette feszítővasát a világszerte megerősödő környezetvédő mozgalmak hátszelével. Tüntető tömegek hömpölyögtek végig Budapest utcáin, élükön egy energetikára és környzetvédelemre önmagát felkent értelmiségi csapat haladt: genetikusok, irodalomtörténészek, filozófusok, és színészek. A kormány gyengítésének szándéka érhető tetten a Paks II.-t ért támadások kapcsán is. Amikor a kommunisták renoméja megkopott – elsősorban a véres terror miatt – amikor már nem tudták magukat tiszta szívű, csillogó tekintetű, társadalomjobbítóként eladni a pórnépnek – akkor kitalálták melléjük és helyettük a zöld kommunistákat. Ők is mindig valamilyen szimpatikus aprósággal kezdik magukhoz édesgetni a tömegeket – s mint a politikai ambíciókkal feltöltött világjobbító erők általában – a közjó egyedüli letéteményeseként igyekeznek eladni magukat, aztán azt vesszük észre, hogy egyre intoleránsabbak, bomlasztanak, és ők is a világot akarják. A világ megmentéséhez többet tudnának hozzátenni, ha nem a kommunista gyökerű baloldal és a liberálisok állandó kísérői lennének, no de erre lettek kitalálva… Közös jellemvonásuk a destrukció. A zöldkommunista archetípusa Judith Sargentini, aki a holland Baloldali Zöldek tagja, az Európai Zöld Párt képviselője az EP-ben, akit szoros rokoni és eszmei szálak fűznek ahhoz a Holland Kommunista Párthoz, amely 1956-ban nyilatkozatban támogatta Magyarország Szovjetúnió általi lerohanását. Más körülmények között is a forradalmi aktivitás tipikus baloldali jellemvonás. Az viszont, hogy a balliberális oldal kisajátította az ökológiát, nem természettől való evidencia, hanem a jobboldal mulasztása, amelyet korrigálhat. Akkor pedig a ballib nem játszhatja az emberiség jövőjéért aggódó humanistát, a közjóért és a lakosság akaratáért egyedüliként kiálló jóembert a környezetvédelemmel. Szembetűnő, hogy a valóban létező problémákra ők sem kínálnak valódi megoldást, mindent támadnak és csak ötletelnek, miközben bomlasztanak. Nem kínál gyógyírt Földünk bajaira a klímahiszti sztárrá avanzsált üdvöskéje, Greta Thunberg sem, aki miután rátenyerelt a pánikgombra, elsőosztályon utazza be a világot, hogy fellármázza az emberiséget. Hiába avatták ökoszentté, Greta is csak tünet, nem terápia. A zöldmozgalmak a pénzhatalmi világelit (vagy Deep State - mélyállam) taktikai szövetségesei mindaddig, amíg a nemzetállami berendezkedést támadják. Amint felhagynának a nemzetállami berendezkedés mellet kiálló kormányok támadásával, az ilyen NGO-k azonnal elveszítenék háttérben meghúzódó támogatóikat.

 

Az 1990-es évek elején Daniel Cohn-Bendit, aki a „Szövetség ’90/Zöldek” képviselője volt a francia-német dominanciájú Európában, és az egyik vezető baloldali politikus, kimondta azt, amit ma látunk: „Nekünk Zöldeknek a végsőkig kell harcolnunk azért, hogy annyi külföldit hozzunk be Németországba, amennyit csak tudunk. Ha már Németországban vannak, akkor harcolnunk kell a szavazati jogukért. Ha ezt sikerült kiharcolnunk, akkor meg lesz a szavazóbázisunk ahhoz, hogy megváltoztassuk ezt a köztársaságot.” A Zöldek alfahímje, Joschka Fischer, egykori német külügyminiszter 1998 és 2005 között, (Cohn-Bendit párttársa) személyében tetten érhető a zöld mozgalmak, a tömeges bevándorlás és a kommunista ideológia kapcsolata, illetve szoros összefonódása. Fiatalkorában országa harcos ellensége volt. Gyűlölte a kapitalista rendszert, konfrontálódott a rendőrséggel, és szimpatizált a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) terrorszervezettel, ugyanazt fújta, mint Cohn-Bendit. 1999-ben, amikor Wesley Clark NATO tábornok a Biztonsági Tanács felhatalmazása nélkül bombázta Belgrádot, rávette a Zöldeket, hogy támogassák Belgrádnak a nemzetközi jog megsértésével történt bombázását. Fischer 1994-ben megjelent „Németország – A veszély” c. könyvében fölfedi szándékait a tömeges bevándorlással kapcsolatban. A Die Welt német újság a következőképpen foglalta össze Fischer könyvének tartalmát: „Németországot kívülről körbe kell fogni, belülről pedig külföldiek beáramoltatásával kell heterogénné tenni, vagy teljesen felhígítani.” 

Végül pedig, hogy helyére kerüljön a tömeges bevándoroltatás célja és összeálljon a kép, lássunk egy idézetet a Torontói Jegyzőkönyvből:

„E vállalkozás feltétlen sikere érdekében garantálnunk kell, hogy ügynökeink ott legyenek a nemzetállamok kormányközi ügyekkel és a bevándorlással foglalkozó minisztériumaiban, és ezáltal mélyreható törvénymódosításokat hajtassanak végre. E módosítások alapvető célja, hogy megnyissák a nyugati országok kapuit az egyre növekvő bevándorlás előtt, egy olyan bevándorlás előtt, amit mi provokálunk ki, új helyi konfliktusok kirobbantásával. A célbavett nemzetállamok közvéleményét jólszervezett sajtókampányokkal arra kényszerítjük, hogy megnyissák határaikat jelentős létszámú bevándorló előtt, amellyel destabilizálhatjuk ezen országok gazdaságát, és faji feszültségeket gerjeszthetünk határaikon belül. Gondoskodunk arról, hogy a bevándorlók között külföldi szélsőségesek is jelen legyenek, ami biztosítja a szükséges destabilizálást.” – írja a Torontói Jegyzőkönyv elnevezésű dokumentum 1967-ben.

Az ENSZ Koppenhágai Konferenciája után a Washington Post a következő főcímmel jelent meg 2009 decemberében: A Koppenhágai Klímaegyezményből úgy tűnik, az Új Világrendet az USA és Kína fogja vezetni. A Koppenhágai Konferencia olyan csúcstalálkozónak volt álcázva, ami megmenti a Földet az ember okozta globális felmelegedéstől a széndioxid kibocsátás csökkentése által. Ha azonban átnézzük azt a 200 oldalas dokumentumot, amelyet mint kötelező érvényű egyezményt el akartak fogadtatni - mutatja Jason Bermas dokumentumfilmje - egyértelműen kitűnik belőle, hogy ez is csak kísérlet volt egy globális adó bevezetésésére a készülő Világkormány, illetve a mögötte meghúzódó finánctőke érdekében. A 38. pontban ez állt: Az új intézményesített rendszer a megállapodás szerint három alappilléren át fog nyugodni: a kormányon, a támogató mechanizmuson, és a pénzügyi mechanizmuson. A 47. pont F alpontja részletezi a karbon kvótarendszert, a karbon adókat, és a létrehozandó, illetve már meglévő rugalmas karbontőzsdei mechanizmusokat. Ez a karbonkvóta-rendszer nem más, mint egy program, amivel biztosítani lehet a pénztömeg áramlását a szegényektől az ulragazdagok felé. Amint ezt gyakorlatba ültetik, továbbfejleszthetik és kiépíthetik a globális kormányzás és globális egyezmények mechanizmusát. Néhány héttel a Koppenhágai Konferencia előtt azonban lehullott a lepel a klímakatasztrófát vizionáló, a világ közvéleményét céltudatosan félrevezető manipulációkról. A nyugati médiában kirobbant "Climategate botrány" alkalmával kiszivárgott titkos e-mailek megerősítették, hogy az ENSZ vezető tudósai közül többen meghamisítottak mérési adatokat azért, hogy promótálhassák a koncepciót, miszerint az emberi tevékenység globális felmelegedést okoz, és a széndioxid egy mérgező gáz. Eközben egymás között megbeszélték, hogy az utóbbi 10 évben a Föld átladhőmérséklete valójában csökkent, és megsemmisítették az erre vonatkozó mérési adatokat, nehogy a tudományos közösségből valaki ellenőrizhesse kutatási eredményeiket. Prof. Phil Jones kénytelen volt lemondani az East Anglia Egyetemen, Pennsylvania állam pedig vizsgálatot indított Prof. Michael Mann ellen. A botrány következtében több ország megtagadta Koppenhágai Klímaegyezmény aláírását, így mindössze 25 államfő, köztük Barack Obama, a globalizáció egyik elhivatott zászlóvivője írt alá egy sokkal rövidebb, leegyszerűsített egyezményt. A Koppenhágai Klímakonferencia  újabb lépés afelé, hogy a bolygónak egy világkormánya legyen. Az pedig, hogy a széndioxid, amely a földi élet egyik alapvető alkotóeleme, és ezért meg kellene adóztatni, egyszerűen komolytalan. Számos olyan korszak volt a Föld történetében, amikor sokkal több szén volt az atmoszférában, mint manapság. A növények nagyon örültek ennek és nem volt semmilyen káros hatása sem az állatvilágra, sem őseinkre, ha történetesen vulkánkitörés közelében éltek. A globalisták azért keltik a széndioxid rossz hírét, hogy félelemben tartsák vele az emberiséget, hogy elfogadhatóvá tegyék egy globális karbonadó bevezetését. Továbbá a közös ellenség - a klímakatasztrófa - ürügyén illetve álarca mögé bújva egyezmények rendszerén át, apró lépésekben a pénzhatalmi világelit, más néven Deep State, szó szerint az egész bolygó irányítását ily módon kívánja átvenni. Ez lenne az Új Világrend.